ELTE regénykorpusz

" Aki valaha vérmedvére vadászott és egymagában nyomozta, leste e vérivó bestiát, az el tudja képzelni, minő elhatározottság, minő aczéluralom a sziv és idegzet felett, kell ahhoz, hogy egymagában kiálljon és fegyvere végére várja a dúvadak legveszélyesebbjét, legerősebbjét, az Oroszlánt, a rémületet keltőt, amint az arabok nevezik.

Azzal a tudattal kell ülni, várni a vak éjszakában leshelyén, távol minden emberi laktól és élőtől, hogy élete fegyvere végére van bizva...

Parancsolni kell tudnia szivének, hogy ne dobogjon, szemeinek, hogy ne káprázzanak , idegeinek, hogy ne reszkessenek, midőn felhallatszik a visszhangos fekete éjszakában, mint a közeledő mennydörgés ropogása, a nyájak urának jöttét jelentő hármas orditása, vagy pedig halk ropogása a bozótnak, árulja el jöttét és a koromsötét éjszakában megjelenik pár vérfényben izzó csillag , egy a sötétség szemcsaló homályától óriási phantommá megnövesztett alak - az itatóhoz közeledő oroszlán ..."

Igy kezdi Gerard, a vitéz spahi kapitány és az oroszlánvadászok királya , egyik vadászkalandjának elbeszélését, melyben a legnagyobb oroszlánok egyikét ejté el..

Az öreg seik Szidi-Omár, Gerárd házigazdája - először semmi áron sem volt hajlandó egyedül hagyni a szakadékok között, de midőn nem tágitott, nagy nehezen végre mégis beleegyezett, de embereivel távozása előtt buzgón együtt imádkozott, hogy e derék idegent az egyedüli Isten és prófétája az éjen át különös oltalmába vegye és segitse, az ima végén pedig tudtára adá Gérardnak, hogy az egész törzsben nem lesz egyetlen ember sem, ki szemét behunyja, hanem dobogó szivvel fogják lesni az éj néma csendjében fegyverének dörrenéseit.

A puszták barna fiainak buzgó imája egy hitetlenért, mélyen meghatotta Gérardot.

És valami ünnepélyes, szivszoritón megható volt e komoly képü csoportot, fehér, lebegő burnusaiban, a vad szakadékok között, a lenyugvó nap bucsuzó fényétől elöntve, imára hajolva látni.

Az ima végén a seik odament a szakadék szélén álló, gondolataiba mélyedt Gérardhoz és komoly ünnepélyes hangon mondá:

- Hogyha Isten imáinkat meghallgatja - és te meg akarod azokat, kik téged szeretnek, nyugtatni, akkor, ha szerencsésen megölted Saábát, gyujtsd meg ama csomó száraz ágat, mit embereim mindjárt összehalmoznak, hogy szemeinkkel is lássuk az éj sötétjében a győzelmi jelet - mire mi rögtön felelendünk neked.

Gérard ezt szivesen megigérte és az arabok nagy gyorsasággal jókora máglyát hánytak össze száraz olajfa- és mastix-galyakból, mit egyetlen gyufaszállal lángra lehetett lobbantani.

- Ha tudnám, hogy nem nevetsz ki, - folytatá kevés gondolkozás után az agg seik - egy jó tanácsot adnék neked.

- Az öregek szava bölcs és szent előttem.

Beszélj, tiszteletreméltó atyám!

- Ugy hát, figyelj szavaimra!

Ha majd az éj közepén az oroszlánok közelednek , a "vastagfejü ur" vezetendi őket.

Ez a legvénebb és legerősebb him!

Ezt vedd czélba mindenek előtt, mert a többiek, bárhányan legyenek is, csak felnőtt kölykek, s az öreg már nem törődik velük.

Te se törődj!

Azért jól czélozz , mert ha elhibázod, a vastagfejü ur szétszaggat, a többiek pedig fel fognak falni.

Induljatok, én is tüstént utánatok megyek, fordult ekkor embereihez, kik már türelmetlenül integettek neki, azután Gérard füléhez hajolva, halkan azt sugá neki:

- A legjobb kanczámat és tiz bikámat szaggatá szét az átkozott! - és kezével gyorsan bucsut intve, pár percz mulva már az ő fehér burnusa is eltünt az erdő sürü oleander bokrai között.

És Gérard egyes-egyedül maradt a Wed-Scherfpatak partján, melynek lágy iszapjában öt kinőtt oroszlán egymást keresztező nyomai látszottak.

A Mahuna-szakadék, melynek alján a Wed-Scherf patak folydogál, egyike a legvadabb, legfélelmesebb tájaknak.

Két óriási bércznek a szakadéka ez , mintha valami apocalypticus erő szakitotta volna szét erőszakosan egymástól.

Oldalain és fenekén egymást érő szakadékok, mélységek ásitoznak, benőve áthatolhatlan mastix, olajfa és oleander sürüséggel és beszórva háznagyságu szikladarabokkal...

A patak partján mindenféle állatcsapat keresztezi egymást, mert a nyári aszályban ez a messze környék vadjainak egyedüli itatója, a hegység visszhangos üregei pedig a ragadozóknak hozzáférhetlen tanyái, melyek szünet nélkül tizedelik az arabok nyájait - ugy hogy egészen megszokott dolog e szegény, sivataglakó népnél, hogy minden gazda emigy csinálja a számadását:

" Ennyi az oroszlánoké, párduczoké, annyit kell az államnak adóban fizetnünk , ennyi pedig nekünk marad meg a nyájból ..." és az oroszlánok adója éppen huszszor többet tesz ki évenként, mint az államé.

Azon a helyen, hol Gérard állott - a Wed-Scherf éppen egy kanyarulatot képezett - melyet minden oldalról meredek sziklafalak környeztek, ugy hogy az egész egy tölcsérforma mély üreghez hasonlitott, melynek fenekére sem a nap aranyos fénye, sem a hold ezüst sugarai le nem hatolhattak.

Leshelyül a gázló melletti dus oleander bokrot választotta s csendesen ült ennek nehéz illatu lombjai alatt, az alaktalan sötétségbe bámulva...

Számtalan éjet töltött veszélyes, hozzáférhetetlen vad helyeken, de az éj ezek egyikén se volt oly hosszu és félelmes, mint e helyen.

Hiába meresztette szemeit az ég mind a négy tája felé, hogy valamely duár vagy sátor barátságos tüzét - habár csak távolról is - megpillanthassa, hiába erőltette füleit, hogy valami távoli kutyaugatást, marhabőgést hallhasson - jeléül annak - hogy távol ugyan, de mégis vannak élők a közelében... sehol semmi!

Mindenfelől csak emberhangtalan sötétség ásitott feléje, ő pedig egészen egyedül, jó fegyverével van e vad tájék közepén, öt iszonyu ellent várva, melyekről csak sejti, hogy melyik irányból fognak közeledni.

E közben az éj mindinkább előrehaladt és a hold is feljött, mint remélte s magasan járt az égbolton...

Körülbelül tizenegyre járhatott az idő... és a sápadt sugarak fakó, kisértetiesen gyenge fénynyel áraszták el a szakadékot és az elébbi alvilági sötétség helyett, legalább a tárgyak körvonalait láthatta homályosan.

Egyszerre, mintha távoli ágroppanást s nehéz léptek zaját hallotta volna a szemközti erdőből... azután minden elcsendesült...

Feszülten hallgatódzott!...

Csakugyan a léptek mindinkább közeledtek; a ropogás, recsegés, dobogás mind erősebbé vált, mintha egy csapat nagy állat közeledne... és a bokrok sötét homályából, mint vérbe mártott parázs... több izzón vöröslő pont ragyogott elő.

Ezen izzó pontok mindinkább közeledtek, mindig nagyobbak s mindig lángolóbbak lettek.

Ezek az oroszlánok szemei voltak, melyek rendes utjukon szokott itatójuk felé tartottak.

Már egészen a viz széléhez értek... midőn egyszerre mind az öt megállt s figyelni, szaglálódni kezdett...

A homály és a hold halványan derengő fényénél, mindmegannyi óriásoknak látszottak; kivált az első... iszonyu , bozontos fejével s az égő parázs vérvilágában izzó, lángoló szemeivel.

E királyi csapatnak kisérője is volt, egy hatalmas párducz... de csak tisztes távolban követte őket, sunnyogva, lelapulva, hogy elfogyaszsza azt, mit ezek meghagynak.

Ugy látszott, megérezték Gérard közellétét... mert az egyik fiatal nő-oroszlán elválva a csapattól, kiváncsian közeledett a leshely felé...

Gérard szive sebesen dobogott... s pár perczig reszketett a fegyver kezei között... azután megemlékezve az öreg Taieb tanácsára... csendesen czélba vette a legelső, bikánál nagyobb himet, mely kétségkivül maga a "vastagfejü ur" volt...

Egy iszonyu, a felcsattanó mennydörgés ropogásához hasonló orditás harsant fel, melyet dörögve százszoroztak meg a sziklák és bérczek öblei s a füst elhuzódtával látta, mint menekül sebes futással a párducz a bozótba, a négy oroszlán pedig - a legnagyobb kivételével - lassan, apró lépésekkel az erdőbe huzódik...

Gérardnak minden vére rohamosan tódult szivére s majd hideg, majd hő borzongatta testét s homlokára nagy veritékcseppek szivárogtak, mert az oroszlán parázsként izzó szemei egyenesen rá voltak irányozva.

Valami rémletes volt ezen izzón rámeresztett vérvilágu szemekben, melyek abból az iszonyu setét fejből olyformán szikráztak rá, mint valami alvilági csudának tüzet lövellő szemei.

Még e rettenthetlen embernek is jéggé fagyott minden csepp vére ezen óriási vad láttára, mert érezte, tudta, hogy a szabadban felnőtt oroszlán és az ember közötti küzdelem nem egyéb, mint egy egérnek a védekezése a macska körmei között... és Gérard ekkor még csak két oroszlánt ölt meg.

Ezek legkisebbje is többet nyomott ötszáz fontnál - s talpának egyetlen ütésével levert egy vadul száguldó lovat - s ugy a ló, mint a lovas a helyszinén maradtak.

Ismerve ezen rettentő erőt, tudta azt is, hogy handzsárja, melyet görcsösen szorongatott jobbjával - gyenge fegyver az ellen az oroszlán ellen, melyet egy vagy két golyó se teritett le, s ez esetben a legtöbb vadász lelkét Istennek ajánlhatja!

Villámgyors gondolatai közt - miközben farkasszemet nézett a vér-pirban izzó szemekkel, elhatározta, hogyha az oroszlán reászökik és földre teperi ... fegyvere agyát döfi torkába és handzsárjával iparkodik szemen vagy sziven döfni, ha ugyan karjait használhatja... és ha másnap nem is találják hulláikat egymásba akaszkodva... azért egyik a másiktól nem fog messze heverni... a többit pedig majd a bedöfött handzsár beszéli el...

Csendesen huzá ki hüvelyéből hosszu, éles gyilkát és hogy egy kapással elérhesse, maga mellé a lágy földbe szurta... miközben látta, hogy az oroszlán csendesen egészen a viz széléig ereszkedett...

Minden bátorságát s hidegvérét összeszedve, még egyszer azokra gondolt, kiket szeretett... s lelkében bucsut véve tőlük... ujját a ravaszra helyezte...

Halk pocsogást, sisterékelést hallva, látta, a mint az oroszlán csendesen a vizbe lépett...

E pocsogás pár másodperczig ismétlődött - azután megint az elébbi félelmes , halotti csend terült el az egész szakadékban... és az állatkirály óriási körvonalai eltüntek a homályban.

Minden érzékét szemeiben és füleiben iparkodott összpontositani, s merőn nézett maga körül a sötétség egyforma homályába, midőn balfelől a lágy talajon az oroszlán halk dobogását hallotta egész közel magához...

Csakugyan - mint Gérard sejtette... észrevétlen átjött a vizen - és csendesen felkapaszkodva, a part szélén feléje közeledett... de Gérardnak egy könnyü mozdulatára megállott... s ugráshoz készült...

Egyetlen könnyü szökéssel beérhette volna, mert alig hat-hét lépésnyi távolban vált ki óriási alakja, még setétebb körvonalakban a setétségből - és szemei izzó szénként tüzet, lángot szikráztak.

A jó szerencsére bizva magát - mert se fegyvere végét, se az irányzékot nem látva - gondolomformán czélzott a sötét tömegre... s elnyomta a ravaszt és a lövés föllobbanó lángjánál látta is - mint szökik fel s vágódik vissza az óriási tömeg...

Az elébbinél még rettenetesebb dühorditás dörrent fel és rázta meg a levegőt... a föld pedig döngött, a mint fájdalmában s dühében fetrengve , iszonyu talpaival és farkával korbácsolá; - majd a panaszos, hörgő fájdalomorditások következtek, megezerszerezve a visszhangtól, utánuk kinos vergődés s pocskolás a part vizes iszapjában... azután... néma csend.

Éppen a lőport eresztette fegyvere csövébe - ujra töltendő - midőn a halálosan talált oroszlán végerejét összeszedve, ujra felkapaszkodott a patak partjára - s majd három lépés közelre vánszorogva - felhördülő dühorditással akarta magát Gérardra vetni... de ennek harmadik golyója ujra visszaveté a patakba...

Az első lövés eldördültekor a megfutamodott párducz ujra visszasompolygott a patak tulsó partjára... és hangos orditással sikoltott fel.

A második lövésnél szintén felhangzott sikoltó orditása, de már erre - a patak felső részéről egy másik is felelt - szóval, mig ez a rettenetes dráma tartott - a párduczok pokoli sikongatást vittek véghez - abbeli örömükben, hogy félelmes, gyülölt ellenségük végperczeit éli.

A "vastagfejü ur" mozdulatlanul hevert félig a patakban, félig a parton... s Gérardnak pedig pár perczre le kellett ülnie, hogy nagy izgatottságát és szivének rohamos dobogását mérsékelje.

Mintha láz gyötörné, ugy reszketett minden tagja; homlokán nehéz veritékcseppek gyöngyöztek... s térdei pedig meg-megcsuklottak... de azért nem feledkezve meg igéretéről... midőn kissé kipihente magát - fellobbantá az összerakott ág-bogot - melynek felcsapó lángjai messze bevilágiták a szakadék zeg-zugos tájékát...

Napfelkeltével már az egész törzs talpon volt, s kétszáznál több férfi, nő , gyermek sietett a legyőzött ellenséget megszemlélni és hogy szokásuk szerint - a sok rablásért - kitöltsék rajta boszujokat - elhalmozva mindenféle szitok, csufnévvel, port rugva megtört szemei közé, sörényét rángatva, s más efféle gyerekes bohóságokat müvelve.

Legelső volt az öreg seik, ki Gérardot melegen üdvözölte - de egyuttal elpanaszolta, hogy a "vastagfejü ur" nejével együtt még az elmult éjjel is betört a duárba és legszebb bikáját elrabolta... de, hála Allahnak, ez volt utolsó rablása!...

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

Essed.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

Essed.