ELTE regénykorpusz

Az első, akit a járásbíró megpillantott, a hosszú hajú fiatalember volt, a hátsó asztalnál: rögtön megismerte benne ugyanazt, akinek éjfélkor, a főtéri kávéházban két koronát adott.

A hosszúhajú közben felültette nőjét az asztalra, és térdeit simogatva mindenféle furcsákat mondott neki, amiken a lány nagyokat vihogott, mialatt különben egész kíváncsiságával az előtérben lefolyó jelenetre ügyelt.

- Ó, Aphrodité! - mondta a hosszúhajú.

- Lásd, itt vannak a Bűnök, és itt a Revolver!

A Bűn és a Halál.

Itt jól érezzük magunkat, Aphrodité!

Mert én vagyok a Filozófia, és te vagy a Szerelem: és a Szerelem is, a Filozófia is rokon a Bűnnel és Halállal.

Aphrodité!

Hirtelen lelkesedésében fellebbentette a lány szoknyáját - aki inkább csak szokásból, unottan simította le kezeivel megint -, és a járásbíró két sovány, félig-meddig meztelen combot látott vagy képzelt egy pillanatra megvillanni a gőzös levegőben.

Ó, igazán utolsó hely volt ez!

Partos megfordult, és menekülni akart az utcára, megfeledkezve a táskájáról , mindenről.

- Nem lehet kimenni! - kiáltoztak most már a suhancok kórusban; és nagyokat röhögtek.

A helyzet most már egész nyilvános lett, és kétségbeesett.

Határozottan a csavargók részén volt a fölény.

- Selig úr!

Selig úr! - kiáltozta Kovács a kályha mögött.

Lassanként csakugyan előkerült Selig úr a hátsó helyiségekből.

Megpróbált azalatt az udvaron keresztül érintkezésbe jutni a külvilággal: de azt tapasztalta, hogy itt is egy fiatalember állja el az útját, aki isten tudja , honnan bukkant egyszerre elő, és tréfásan vihogva azt mondta neki:

- Fel a kezeket!

- Telefonálni! - kiáltott Kovács.

- Telefonálni a rendőrséghez!

De maga Briliant őrködött a kagylóknál.

A szegény Selig úr kétségbeesetten kezdett el könyörögni, ne tegyék tönkre az ő üzletét, végre az urak elmennek, nem lesz semmi baj, neki, a kávésnak legkellemetlenebb, ha rendőrséghez kerül a dolog, úgyis már rossz hírét költötték, ő kezeskedik mindenről, tessék elengedni az urakat, őneki nincs kifogása egy vendége ellen sem, ő nem akar tudni semmiről, ezek itt igazi úriemberek, ő nem engedheti...

- Ne karattyolj, hitsorsos - szólt közbe egy kamasz.

- Nem mindig voltál ily finnyás!

- Igen, Selig úr! - korholta Kovács is a kályha mögül.

- Selig úr tanyát ad az ilyen jasszoknak, csirkefogóknak, aztán a tisztességes emberek...

Ebben a pillanatban meglátta Briliant arcát, és ijedten elhallgatott.

- Én nem tudok semmit, nekem minden vendég egyforma; nem igaz, kérem? - mentegetőzött Selig.

Briliant nyilván teljesen felfogta a helyzet komikumát:

- Üljenek nyugodtan helyükre az urak, nehmen Sie Platz - mondta -, Selig úr, tessék kiszolgálni a vendégeit, ne zavartassák magukat, uraim!

Ne is törődjenek velem - csak mintha itt se volnék.

- Kérem, mi... kérem, hogy mer velünk... kérem, a barátom városi tisztviselő...

Stark Rezső városi tisztviselő - ingadozott Kovács tanító bátorság és gyávaság között, mutatta be a szőke, sovány fiatalembert, aki imént egyre Madár Jánost védelmezte.

- Kérem, mi tisztességes úriemberek vagyunk...

Partos járásbíró azonban örömmel menekült régi barátjához, amint a kályha mögül egyszerre előlépni látta: örömmel szinte ahhoz az emberhez, aki még késő délután, mint a legrettenetesebb Újváros szelleme és emblémája tűnt fel neki.

Már nem is csodálkozott, hogy a leglehetetlenebb helyeken látta megjelenni a tanítót: itt Újvároson már minden lehetségesnek, minden egyszerűnek tetszett.

A tanító, végképp elázva bortól és izgalomtól, szintén elvesztette már csodálkozó képességét.

Úgy fogta fel Partos megjelenését, mint egy deus ex machinát, mint egy protektort, aki jött hirtelen érveket hozni mellette , megmutatni, milyen úri társaság ők:

- Ez a barátom itt királyi járásbíró! - kiáltotta.

- Mi tisztességes úriemberek vagyunk!

- Kérem, nem kételkedem - szólt mosolyogva Briliant, és Selighez fordult: - Selig úr, szolgálja ki az úri vendégeit!

Milyen úri vendégei vannak mostanában!

- Ujjé, másképp volt valaha! - kiáltott az egyik suhanc, furcsán ráncolva orrát.

- Ujjé, de másképp volt itt!

Ugye, Berkó bácsi? - csapott a vén kucséber combjára.

- A Briliant... a Briliant korába - nyögött a vén süket, nem is sejtve, hogy maga Briliant az a nyurga, álbajuszos úr, néhány lépésnyire.

- Akkor ez a kávéház nem volt az enyim, kérem, akkor én nem voltam itt, kérem - bizonykodott Selig úr, a járásbíró felé fordulva.

- Látja, ön az oka, hogy ezek a szép idők elmúltak - szólt Briliant, ismét Kerbolt mellé telepedve, finom mosolyával, és nyugodtan rágyújtva pipájára .

- Ha megengedi, még egy kicsit itt maradok, beszélgetünk, ezeknek az uraknak remélhetőleg nem sietős - mondta heccelődve.

- Látja, tanácsos úr, így kerülünk össze már másodszor...

Bontó-ügy, numero zwei - és a szeme ráesett Vilmára.

- Vilma kisasszony, nem iszik valamit, valami édeset? pincér!

Sajnálom, hogy ezek után nem maradhatok itt ; szeretem az önök szép városát - parodizálta Kerbolt felé a fejedelmi frázist -, finom hely ez, direkt nekem való.

Most érkeztem, és már hadseregem van - mutatta a revolveres suhancokat -, csak annyit mondtam: Én vagyok a Briliant: ezt is persze, mintha csak ugratnám őket.

Mind ugrott az, Nick Carteren tanultak olvasni.

Mit nem lehetne itt csinálni! csak szervezni kéne...

Ahogy én kezdtem is, már akkor, a Bontóék korában; de ez talán rossz emlék Vilma kisasszonynak.

Kényelmesebb egyedül dolgozni, vagy egy szép nővel, grófi nevek alatt; szeret utazni, kisasszony?

Én holnap indulok , külföldre, Bécs felé; nem utazna velem?

Szép, elegáns alakja van, úri alakja, ez kellene, ez imponál, ízlése is van, szépen öltöztetném...

Jól emlékeztem kegyedre, mondtam is mindjárt Schöner úrnak: "Szép hölgy! ez kellene nekem, egy ilyen hölgy, sok pénzt szereznénk együtt" - mondtam , szóljon magának!

No, jön velem?

Nem akar?

Nekem megmondhat mindent !

Sajnálja itthagyni azt a selyempipit ?...

Nono... nem akarom sérteni Schöner urat... szép fiú, meg kell adni, mindig elegáns, mesélte, hogy maga mennyire brennol érte...

Vilma csendesen sírni kezdett, Briliant fölénnyel, színészies atyáskodással nézett rá:

- Nézze, fogadjon el tőlem, öreg tanítótól, egy jó tanácsot, nem kell olyan nagyon bukni senkiért, nem érdemlik azt a férfiak, glauben Sie mir.

Magáért halálos vétek, maga egy príma nő , ezt én mondom, a Briliant.

Jöjjön velem, príma módon dolgozhatnánk mi együtt, volna dohány!

No, hát ne sírjon azért; hát mi az, hogy sír?

Bántja sokat?

Meg is veri talán?

- Sose... sose lesz semmi, orvos lehetne, adtam neki a vizsgáira pénzt, el ... elkártyázta mind... - zokogott Vilma.

- Vagy elköltötte más lányokkal, ugye? - nevetett Briliant.

- Ne bőgjön hát !

Hiszen maga büszke, úrikisasszony volt, a Kerbolt úr menyasszonya; vagy nem?

- Megyek magával! - kiáltott Vilma egyszerre.

- Itthagyom ezeket a disznókat...

Aztán visszajövök... sok-sok pénzzel jövök vissza... a talpam alatt fognak csúszni ezek...

Köpőcsészének fogom használni ezt az undok várost...

Határozottan olyan volt mindez, mint egy álom, és Kerbolt szólni, mozogni sem tudott, mint a rossz álomban.

Ült, ült mozdulatlanul, és hallgatta, hogy dumál ez a jasszfejedelem, hallgatta, hogyan sír, sír Bontó Vilma, és hallgatta a többi szót is mind, mind, amit a többiek szerte mondtak a helyiségben, mintha megháromszorozódott volna a figyelme, lélektelen, gépi figyelem, háromfelé is tudott egyszerre figyelni.

A suhancok sem kártyáztak most, hanem beszéltek, beszéltek, és vigyáztak, hogy ki ne mehessen valaki , és beszéltek, kacagtak, emlékeztek, és Kerbolt a maga nevét hallotta minduntalan, és Madár Jánosét, akik szétugrasztották a régi, híres abstecherbandát.

Briliant vasalak volt előttük, pláne még exportőr, most készül Mókenvófba.

Ezek fiatal suhancok voltak, és arról az időről csak hallomásból tudtak, legendákból, melyeket mozidrámákká dolgozott fel fantáziájuk, tetszett nekik a dolog, úgy tekintették őt, mint a veszedelmes üldözőt, a bírót, majdnem detektívet, a Sherlock Holmest, aki most az ő foglyuk.

- Hurrá!

Fantomas Juve ellen! - kiáltott az egyik...

- Fenét! - mondták mások, és mondták a másik asztalnál is, ahova Kovács tanító visszaült.

- Ugyan!

Kerbolt?

Kerbolt egy karakter, egy talpig becsületes ember: de mit tehet egy becsületes ember?

Nem a becsületes emberek csinálhatnak valamit Újvároson!

A Madár János, az más, az csinál, az csinált villanyvilágítást, rendőrséget, rendet is: mintha azt akarná, hogy ő maradjon az egyetlen gazember Újvároson!

Még bejelentés is lesz, ha őtőle függ, mindenkit be kell jelenteni, akkor aztán igazán alászolgája!

- Alászolgája! - bólongatott az egész különös társaság, őrök és foglyok, a kétágú gázláng alatt.

- Siessetek!

Vége a kis csirkefogók paradicsomának Újvároson: itt a nagy csirkefogók paradicsoma!

- Szent igaz!

Szent igaz! - helyeseltek a Kovács asztalánál, s a bortól nehezült fejek, kényszerű éberségben, unalomig feszítve s megtörődve - feledve helyet és eseményeket -, gépiesen forogtak újra megszokott várospolitikai vágányaikba, mintha a legotthonosabb helyen volnának, mintha nem is történt volna semmi.

Már az igaz - a nagy csirkefogók!

A nagy csirkefogók ellen egyszerre testvér lett mind: proletár, elvtárs !

Gyermekesen, siránkozva kezdtek el panaszkodni, és megint a Vnukba képzelték magukat, és bort rendeltek Seligtől, és kezdték a régi történeteket, hogy senki sem akarta ezt a Madárt, mihelyt egyszer látták, hogy kicsoda : gyűlölték őt, ki akarták buktatni, mindjárt az első alkalommal, csak panamával lett meg újra, négy jelöltet is állítottak ellene...

Partos járásbíró zavartan nézett e szesztelt szellemekre, akikben az érzés és emlékezet unott óraműve forgott újra a régi úton...

Kovács már sírva tördelte a régi szót:

- Panama!

Panama!

Négy ellenjelölt is volt, de mindegy volt nekik, akárki lesz, csak Madár János ne, csak ő ne újra!

Mind azt kiabálták: "Abcúg Madár!

Le vele Madárral!

Nem kell Madár!

Agyonütjük Madárt !"

Ő nem kellett, a rend, a Madár János rendje!

Ezek, ezek az ilyen suhancok, a jasszok, akik nem is szavaztak, ezek kiabáltak legjobban!

És kijött akkor Babay főszolgabíró az erkélyre (éppen az, aki hajdan legelső felléptekor megbuktatta Madár Jánost ), és kikiáltotta: "Mivel más nevet nem hallok említeni, csak Madár Jánosét, egyhangúlag megválasztottnak jelentem ki."

Így lett Madár János másodszor is újvárosi bíró.

- Az volt valami! - mondta az öreg kucséber.

- Felégették a városházát!

Igen, forradalom volt, valóságos jasszforradalom!

És Kerbolt egyszerre érezni vélte a gyűlölet hullámait felcsapni, forrón, hajrá, az nagyszerű lehetett !

Felégették a régi városházát, és széthordták, kő kövön nem maradt.

Mindenki beszélt, még a kócos lány is elmondta a járásbírónak, otthagyva a nagyhajút , hogy az ő anyja is ott volt, az anyja, az asszonyok is ott voltak akkor , dobálták a követ.

Ó, bizony, az urak loptak, csaltak, és a szegény embert mindenért üldözték, a szegény lányokat rendőrség alá fogták, nem hagyták megélni.

Úgy ám!

Kő kövön nem maradt akkor a városházán.

Magyarországon ezt sehol se csinálták meg máshol.

- Mit ért, mit ért? - kesergett Kovács.

- Akkor épült az új városház, ez a mostani: akkor lett polgármester!

- Minden csak használ neki...

Minden!

És Kerbolt elveszni érezte magát, amint ez az alak bontakozott ki ismét a lelkekben, a Madár János alakja!

Minden használ neki!

Igen, mert valódi erő , építő magyar erő - gondolt rá Kerbolt, még ekkor is, itt is bámulattal ; Madárra, itt a csőcselék között: aki ezt a csőcseléket magyar várossá tudta tenni...

Úgy sejtette valahol messze Madár Jánost, amint láthatatlanul ezer meg ezer szálat fog össze kezébe.

Stark Rezső azonban, a sovány, szőke fiatalember megint védelmezni próbálta a polgármestert.

- Az nem igaz kérem, hogy a szegény embert nem hagyja megélni, az nem igaz !

Én kérem, mondhatom, én szegény ember voltam, ha valaki, mi szegények voltunk, a feleségem a lakodalmunkra úgy kérte kölcsön a menyasszonyi koszorút, kérem, a kölcsönzőintézetben: mert hirdették, kérem, az újságokban, hogy kölcsönadnak menyasszonyi ruhát, menyasszonyi koszorút ... hisz nincs abba semmi, kérem - mondta hirtelen megszégyellve magát indiszkrét közléséért -, hisz úgyis csak egyszer veszi fel az ember, nem is érdemes megvenni; nem igaz, kérem?

Mi szegények voltunk, kérem, és én elvesztettem az állásomat, disznóság volt, és kérem, mikor meghalt a két fiam, egyszerre, sarlachba, és azt mondja az orvos: "Holnapig biztosan vége, holnap nem érek rá eljönni, mindjárt kiállítom a halotti bizonyítványt !"

- "De a másik, doktor úr, a kisebbik, mi lesz a kisebbikkel ?" - kérdi a feleségem.

- "Hát - azt mondja -, holnapután majd eljövök, annak majd kiállítom akkor !" - tetszik tudni, mi szegények voltunk : engem, kérem, ő tett megint emberré, nekem ő adott kenyeret, mióta ez a tisztviselőtelep van, tetszik tudni, azt mind én írom, én címezem a felhívásokat, én korrigálom a reklámokat, kérem...

- Igen ám, Rezső pajtás, de ne feledd el, hogy ez szabálytalanság volt, Rezső pajtás, mert ez az állás nincs megszavazva, Rezső pajtás, az egész tisztviselőtelep nem kóser dolog, én nem sajnálom tőled, pajtás, csak aztán meg ne járj vele - szólt bele Kovács.

- És nem szabad elfelejtkezni, kérem, hogy a jogtipró kormány mellett szavazott, kérem - szónoklott Ampenszán is, felébredve ájulásából, s elfeledve, hol van.

- S hogy ez mily nagy bűn a hazafias szívekre, kérem , arról az én igen tisztelt uram, nagyságos Kerbolt tanácsos úr is tanúságot tehet; van szerencsém bemutatni magamat: Ampenszán temetőigazgató vagyok - jegyezte meg zárójelek között -, nagyságos Kerbolt úr is bizonyságot tehet , aki ma délután a polgármester előtt, ha szabad így kifejeznem, távollétével tündöklött volt, kérem...

- Ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg! - kiáltott Stark Rezső, a vitában és a borban nem is gondolva arra, hogy Kerbolt jelen van.

- Ellenkezőleg mindent neki köszönhet Kerbolt úr!

A polgármester embere ő is.

És ha szabálytalan állásokról van szó, hát az ő állása...

- Elég! - kiáltott Kerbolt, és felugrott.

- Részeg kompánia, hivatalnok nem szégyenli magát így leinni!

Egyszerre zavar támadt.

Stark azt hitte, a polgármester védelmezője ellen szólt a támadás, és még hevesebben kezdte védelmezni: ő csak egy írnok volt , de megmondja az igazat a tanácsosnak is!

Ha szavazott Madár, szavazott , akire akart, kinek mi köze hozzá, a vélemény szabad még Magyarországon...

- Hazaáruló!

Kérem - kiáltott Ampenszán.

- Mert a hazaárulót védelmezni , kérem... - és bort rendelt a járásbíró bútorhuzatainak árából.

Kovács azonban egyszerre ráeszmélt, hogy Kerbolt részeg kompániának nevezte őket, és elkezdett sírni és dühöngeni, hogy ő is van olyan művelt ember , mint egy tanácsnok, és hogy a tanácsnok ne nézze le a szegény népnevelőt , mert a népnevelés a legfontosabb nemzeti feladat...

- Jöjjön, mucám - fogta meg ezalatt a kis, kócos ringyó a járásbíró kezét , aki ijedve konstatálta, hogy vezetője elpárolgott.

- Jöjjön velem, már ki lehet menni.

Meglógott az anyja hólyag, mit bánja?

Ki tudja milyen piszkos helyre vitte volna?

Majd adok én magának szállást, cicám!

Jöjjön, csak nem akar ezekkel veszekedni, hagyja itt ezeket a disznókat...

- A táskám! - kiáltott a járásbíró, amint észrevette, hogy az út csakugyan szabad már, és a csavargók, hogy, hogy nem, mind eltűntek.

- Nem jól teszed ezt, ó, Aphrodité! - szavalt a nagy hajú filozófus a leányhoz, aki végképp belekapaszkodott a járásbíróba.

- Nem érzed -e, hogy én vagyok a te Értőd, a te Rokonod?

Nem érzed -e bennem az Erószt, a Filozófiát?

- Pukkadj meg a füles Zsófiáddal!

- A táskám!

Az okmányaim voltak benne! - idegeskedett még mindig Partos.

Kerbolt pedig egyszerre körülnézett - és nem látta Vilmát sehol.

Ott künn a hajnal valami csúnya, kormos szürkeséget kevert.

De Partos nem mehetett.

Nem menekülhetett.

A táskáját kereste.

- Látod, barátom - nevetett Kovács tanító, akit a sok bor s az álmatlanság még élénkebbé, hangosabbá tett a szokottnál.

- Így jár, aki ezek után szalad!

Ugyan bocsáss meg... örülök, hogy a véletlenség megint így összehozott, de... ki az ördög adta neked azt a gondolatot, hogy Újvároson keress nőcskéket?

Badarság, barátom!

Már ne haragudj, de... tőlem csak őszinte szót várhatsz, ugye ?...

Badarság! itt mind az utolsók vannak ... utolsók...

Valamirevaló mind Pestre megy innen: a pestiek nagy része innen került...

Badarság, vén kujon... hej, így jár, aki...

- De... de én... ugyan... - mentegetőzött a járásbíró, és ijedten gondolt a feleségére és hivatali méltóságára.

- De nekem eszem ágában sem...

- Nekem beszélsz?

Kenn dósz! - röhögött a tanító.

- Hagyd ezt, ne add a bankot, öreg!

Hogy a mennykőbe kerülnél másképp ide ?...

Azt hiszed, nincs nekem is eszem, nem találom ki, hogy az a csibész valami jó nőt ajánlott neked... hogy itt találsz egy jó nőt...

Hanem persze... mikor rábíztad a táskádat... jobbnak látta megugrani vele ... bruhhaha!

Csodálatosnak látszik, de igaz: Partos csak ebben a pillanatban realizálta igazán, hol is van ő voltaképp, micsoda helyen töltötte az éjszakát.

Eddig úgy gördült minden, mint egy álom: nem is lehetett csodálkozni semmin .

Fantasztikum volt, s szinte nem is valóság.

De most, amint gyermekkori pajtását látta részegen maga előtt, s az ismerős hanglejtést hallotta : egyszerre a mindennapi élet piszkos színeiben jelent meg előtte minden .

Érezte, hogy valóban ő ez, Partos királyi járásbíró, és nem valami mesebeli , álombeli helyen van, nem egy detektívregényből kivágott apacstanyán, hanem egy egészen közönséges, egészen piszkos helyen, ahol egy királyi járásbírónak igazán nem illik megfordulnia!

Valami kijózanodás volt ez , minden egyszerre valóság lett: elveszett okiratai, s a jövendő, nagy kellemetlenségek.

És mint mikor az álmodó iszonyú erőfeszítéssel kétségbeesett mozdulatot tesz, hogy kirázza magát valami lenyűgöző lidércnyomásos álomból, sikerült egy pillanatra feledni ezer restelkedését , passzivitását, s minden akarata, minden ereje egyetlenegy ideában éleződött ki: hatóság! rendőrség!

Önkénytelen Kerboltra pillantott.

Ez a rejtelmes korholó, aki oly váratlan jelent meg itt, szinte a szolidság nagykövetének látszott ebben a kétes környezetben...

Madár János bizalmasa, a szigorú, az elves Kerbolt, akinek a nevét ma már annyiszor hallotta, nem maga a hatóság -e itt?

Nem hozzá kell -e fordulni mindjárt?

Nem az álom csodáihoz tartozik -e ennek az embernek a megjelenése is itt? valami gondviselés...

A társaság úgyis keveredett, bemutatkoztak, borosan, zavartan tárgyalták az eseményeket.

S Partos egyszer csak Kerbolttal beszélt, hosszú, izgatott sürgetésbe áradt, mentegetőzéssel vegyest, minduntalan ismételgette : tanácsos úr, tanácsos úr - és a rendőrséget emlegette, a legközelebbi őrszobát.

Kerbolt kábultan, üvegesen nézte.

Tetterős gyorsasága egészen megbénult.

Hova lett Vilma?

Rendőrség?

Ó, hátha Vilma... hátha Vilmát is... hát végre Vilmát is üldöztesse, a rendőrség kezére juttassa... mint hajdan az apját?

Most ... éppen most...

Hát kicsoda ő, hogy így sorsként avatkozzon egyre e szegény leány életébe... akit egykor szeretett?

S akit mégis ő taszított ezzé, az ő zord tisztasága?

Mi joga volt erre?

Most érezte, hogy a tisztaság is csak helyzet és illúzió...

A saját életének alapja is csupa szenny...

Ő, aki mindig imádta a jellemet, akaratot, most nagyon is látta a sorsnak, a helyzetnek hatalmát, amely ellen lehetetlen küzdeni.

Báb, mindenki báb: s nem volt -e ő is báb mindig, helyzetének bábja, mikor legjobban hitte, hogy erővel, akaratból cselekszik?

S mintha kétfelől húzzák a marionett zsinórját: mozdulatlan maradt.

- Tanácsos úr... tanácsos úr... - lamentált egyre Partos, és valahányszor visszajött ez a szó, mindannyiszor följajdult valami Kerbolt belsejében , mintha tüzes vassal döfködnék újra meg újra.

Stark Rezsőre nézett, a szegény diurnistára, aki bent, a hivatalban bizonnyal meglapulna előtte, felnyitni se merné a száját: de itt az imént , borosan, csakhogy a szemébe nem mondta, hogy a polgármester kegyelméből él , hogy az állása panama!

Kerbolt, mint a legtöbb visszavonult, magányos ember, állandóan magán érezte függni a világ tekintetét.

Nem volt hiú pedig: mint a méhész, annyit törődött a körülötte dongó apró fullánkosokkal; de korrektségének tudata volt a méhészkesztyű, mely őt minden szúrástól védelmezte.

Hova lett ez a drága kesztyű?

Elmállott lassan, elrongyolódott a cselekvésben, mint a Don Quichotte-ok páncélkesztyűi mind...

Most megsebezhette minden, és nem mert többé benyúlni a kasba.

- Haza, Ampenszán bácsi, gyerünk, gyerünk!

Reggel van, Ampenszán bácsi! - támogatták föl Kovács és Stark Rezső a holtrészeg Ampenszánt.

- Hova vigyük haza?

A temetőbe? - s nagyokat kacagtak, míg Ampenszán szokott fecsegése helyett búskomor hallgatásba merült.

Ilyenkor már a feleségére gondolt, erre a száraz és szigorú asszonyra, ingére és sötét alsószoknyájára, s ideges , végeérhetetlen szavaira...

- A rendőrségre, barátom, csak a rendőrségre - biztatta Kovács Partost még kimenet.

- Nincs is messze az őrszoba: ismered az oroszlánbarlang-teóriát ?

Szaladj oda, most mindjárt; tessék őt odavinni, tanácsos úr.

Az én Kálmán barátom egészen új ember Újvároson, most helyezték ide, járásbíró, királyi járásbíró...

A rendőrségre, ez elengedhetetlen, már csak a közügy szempontjából is, a közbiztonság érdekében...

Ó, bocsánat, tanácsos úr, nem akartam útbaigazításokat adni, egyszerű néptanító létemre, a tanácsos úr bizonnyal jobban tudja a tennivalókat, ne úgy tessék venni...

Mindannyian tudjuk a tanácsos úr kiváló érdemeit... és mindenkitől tisztelt, nagyra becsült jellemét... megvesztegethetetlen tevékenységét e szerencsétlen város körül...

Mert kérem, ez csak egy panamafészek...

Itt minden panama... már bocsánat, hogy ily kereken kimondom, egyszerű néptanító létemre...

Ámbátor igazgató kéne hogy legyek én; annak története van, kérem...

Szervusz , járásbíró uram, menjetek csak a rendőrségre...

Mennék én is, de Ampenszán bácsit haza kell vinni: azt se tudja, a temetőben lakik -e már, vagy nem még .

Gyüjjön, Ampenszán bácsi...

Igaz, járásbíró úr, mikor látjuk egymást?

Legyen szerencsém holnap, azazhogy már mát kell mondanom, ebédre...

Ebédre... - nyelt egyet, érezte ennek a hirtelen meghívásnak merészségét.

Mit szól hozzá a felesége, tud -e hamarjában olyan ebédet adni, nem szoktak náluk vendégek lenni, hogy viselik majd magukat a gyerekek?

- Gyere ebédre, a feleségem meg fog örülni, legalább meglátod a kölykeimet, az orgonasípokat...

Ipar utca 10, el ne feledd!

A járásbíró egészen meg volt botránkozva, mennyire nem látszik ezeken az embereken, hova kerültek, mit éltek át az imént.

Részegek - egészen részeg mind.

De érezte, hogy ő maga se józan.

Menni akart, és bizonytalan támolygott a lábán.

Minden olyan furcsa volt körülötte.

A kis márványasztalok, mintha inogtak volna.

A vén kucséber arca egy fintor.

A lámpák émelyegve égtek bele a reggeli, ködös ablakok tompa szürkületébe...

A kis kávéház ingott a szürkületben, mint egy hajó.

Partos kapaszkodott ... kapaszkodott... és a kócos lányba kapaszkodott bele...

Valami röhögéseket hallott körös-körül.

- A rendőrségre... a rendőrségre kell menni - kóválygott a fejében.

Szédült.

A hűs márványasztalra hajtotta homlokát.

Valaki átkarolta: egy rikítópiros női kabát érdes érintését, olcsó szövetszagát érezte.

Hátul valahol röhögtek: de elöl mindenki eltűnt.

Hajfürtöket érzett Partos , csiklandozták a fülét: valami meleget.

Kovácsék eltűntek, eltűnt Kerbolt is .

Tőkéssynére gondolt Partos, Tőkéssyné fürteire, vállára, amint előtte ült volt a koncertben.

Mintha ezer esztendeje lett volna már az is.

Egy gomb , egy nagy gomb ért hidegen a nyakához.

Egyszerre... eloltották a lámpákat.

Reggel volt, visszavonhatatlanul szürke , piszkos reggel.

Kinyitották az ajtót.

A pezsgőplakátok a falon kopottan, szédelegve lobogtatták cifra rongyaikat a nappali fényben.

A biliárdasztal nyújtózva mártogatta tömzsi lábát a kétes árnyékokba.

A járásbíró homályosan emlékezett, mintha valami nagy kár érte volna: de már nem tudta, hogy mi. Egész kis gyermeknek érezte magát, fáradt kisgyermeknek , aki nem érti, mi van körülötte, aki félig alszik, aki rosszakat álmodott , aki szeretné, ha dédelgetnék: puha ágyba szeretne bebújni.

- Aludni, kicsikém, aludni!

Jöjjön velem aludni! - mondta egy női hang, és nem folytatjuk tovább a járásbíró éjszakájának történetét.

Babits Mihály

Kártyavár

18. §. A SCHUNDFILM FOLYTATÁSA: MELYBEN A HELYZET NÉMILEG TISZTÁZÓDIK

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Babits Mihály

Kártyavár

18. §. A SCHUNDFILM FOLYTATÁSA: MELYBEN A HELYZET NÉMILEG TISZTÁZÓDIK