Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Szerelmem ébredése
Azt hiszem, nem csoda, hogy barátságunk ilyenképen mind melegebb lett.
Ha egy nap nem láttam Miczikét, hát bizony akkor már búsultam.
Sőt azt is merem állítani, hogy ő sem talált engem ellenszenvesnek.
Egy napon azonban a generálisék elköltöztek a szállodából.
Szerencsére nem messzire .
Ugyanis a generális bácsi már kissé idősebb ember volt, s így nem kellett személyesen résztvennie abban a csúf háborúban: de a fiai ott voltak helyette, és ő is végzett valami háborús munkát, de csak – otthon.
Éppen akkor is küldtek neki hazulról egy nagy csomag feldolgozni valót.
A szállodában nem volt ehhez elég csönd – hát egy szép kert közepén álló villában béreltek lakást, ahol egyedül lakták az emeletet.
Alig, hogy elköltöztek a szállodából, már második napon meghívták asszonykámékat velem együtt uzsonnára.
Mondhatom, valóban kellemes délutánt töltöttünk ott mindhárman.
Nagyon finom és jó uzsonnát adtak, utána igen kedvesen eldiskuráltak gazdáimmal, én pedig Miczikével szórakoztam a házban és a kertben.
De mialatt mi fiatal barátságunkat élveztük – ezzel párhuzamosan igen különös bonyodalmak támadtak , amelyeknek nyitjára nem igen tudtam rájönni.
Érdeklődésem napról-napra melegebb lett Miczike iránt s valami igen jóleső érzés töltötte el egész valómat, ha vele együtt lehettem.
Kezdett megszólalni a szívem , amelyet eddig még minden kutya-pajtásom hidegen hagyott.
Úgy véltem, hogy talán most rájövök arra, hogy mi volt az a bizonyos hiány, amiről egyszer már szóltam, s amit – még legboldogabb perczeimben is éreztem a szívem körül.
Úgy látszik, hogy egy hozzám hasonló, az én fajtámból való, kis négylábúnak önzetlen meleg odaadása volt az, ami boldogságom teljességéhez még hiányzott.
Most jutottam csak ennek tudatára, amikor úgy hittem és reméltem, hogy el is érem szívem vágyát és óhaját.
Miczike meg én – kölcsönösen tetszettünk egymásnak.
Gazdáinknak sem volt kifogása a mi gyöngéd barátkozásunk ellen, – tehát a legjobb úton voltam, hogy egészen boldoggá legyek , hogy Miczikét teljesen magaménak mondhassam.
De úgy vélem, talán a felsőbb hatalmaknak volt kifogása az ellen, hogy két piczi négylábú lény boldogságban egyesüljön, mert, sajnos, az én oly szépen indult szívbéli regényem – rám nézve igen szomorúan végződött!
Nagyon szenvedtem miatta, és máig sem tudom megérteni, miért kellett ennek úgy végződni.
Miért csapták be előttem , közvetlenül a megvalósulás előtt, boldogságom kapuját?
Miért követték el velünk szemben ezt a kegyetlenséget?
Még ma is, annyi idő után, fáj és sajog a szívem ; képzelhető, hogy mit szenvedtem akkor!
De térjünk vissza a föntebb említett különös dolgokra.
Mert talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a remélt, már-már elért boldogság helyett csak nagy és sok szenvedés jutott osztályrészemül.
Magam is észrevettem, nemkülönben Miczike, de még gazdái is, hogy valami csodálatos módon ugyanazon naptól kezdve, mikor szerelmem első bimbói fakadtak, a német fürdőhely nagy tömeg kutyája, mintha csak összebeszélt volna, mind Miczike nyomában volt.
Talán féltékenyek voltak reám, talán nekik is megtetszett Miczike, – elég az hozzá , hogy ki nem tehette a lábát anélkül, hogy egész csapat kutya ne kísérte volna, még pedig kicsi és nagy, sovány és kövér, finom ölebecskék és csúnya nagy kuvaszok vegyesen.
Képzelhető, hogy nem tetszett Miczike gazdáinak, hogy sétáikon egész kutyafalka követi őket, de még kevésbbé tetszett nekem.
Elgondoltam, hogy mennyi kutya van a világon, milyen sok van csak ezen a fürdőhelyen is és éppen ezt az egyet , amelyikért az én szívem dobog, – éppen ugyanakkor, amikor én akarok neki udvarolni , követi és környékezi meg és óhajt közelébe férkőzni egy egész kutyafalka.
De az még csekélység volt, amit a séták alkalmával és nappal elkövettek.
Hallottam , mikor Miczike gazdái beszélték asszonykámnak, hogy éjjel egész állatsereglet vonít ablakuk alatt.
A generális bácsi már egészen dühös lett, hogy nemcsak ő, de még a szomszéd villák lakói sem tudtak aludni emiatt a rettenetes éjjeli zene miatt .
Micsoda összeesküvés volt ez?
Miért éppen Miczikét tüntették ki mindannyian hajlandóságukkal?
S még hozzá olyan nagy kuvaszok is, mint például Sipszi, a mi szállodásunknak a kutyája, akinek maga a feje volt olyan nagy, mint Miczike vagy én egészben!
Talán két nappal a generálisék kedves uzsonnája után eljött hozzánk látogatóba a jó generális néni, és akkor beszélte nekünk ezeket a dolgokat.
És jaj az én szegény szívemnek! már egyedül jött, Miczike nélkül.
Elpanaszolta asszonykámnak, hogy mennyire haragszik az ura, az üvöltő kutyaseregre általában – Miczikére különösen .
Pedig hát Miczike ártatlan abban, hogy ennyire fölkeltette a kutyatársadalom érdeklődését.
S megfogadtatta feleségével, hogy többet nem fognak utazni menni egy kutya-kisasszonnyal.
Ameddig csak a jövőről volt szó, még nyugodtan hallgattam a beszédét.
Mit lehet azt tudni; mit hoz a jövő?
Olyan világot élünk ma, hogy még az emberek sem csinálnak terveket a messze jövőre, örülnek, ha egyik napról a másikra baj nélkül áttengődnek , hát még egy gyámoltalan kis kutya, hogy merészelne az a jövőre építeni, terveket kovácsolni?
De most a jelenre került a beszéd sora, az eddig oly boldog, oly reményteljes jelenre, amelyet – kénytelen vagyok kimondani – az emberi kegyetlenség egy szavával változtatott át egy csapásra szomorúvá, siralmassá.
A generálisné maga is szomorúan adta tudtára asszonykámnak, hogy az ura nem engedi többet, hogy ő elhozza Miczikét mihozzánk, sem, hogy én elmenjek ő hozzá.
Szinte megszünt szívem dobogása is.
Mit vétettünk, mit követtünk el?
Miért e szigorú, e kegyetlen és rám nézve érthetetlen tilalom?
Hiszen a generális bácsi eddig asszonykámékra is, – de még én reám is, aki bizony elég jó emberismerőnek tartom magam – a jó ember benyomását tette.
Miért e hirtelen változás, e kegyetlenség?
A néni megmagyarázta asszonykámnak a tilalom okát.
Én ugyan meg nem értettem.
Azt mondta, hogy ő nagyon szívesen látná továbbra is a kis kutyák barátságát, nem szívesen fosztja meg szegényeket ettől az örömtől.
De a férje figyelmeztette őt, hogy még legalább három hónapig úton lesznek – s nem akar az utazás alatt kellemetlenségeket.
Hát van kérem valaki; aki ezt megérti?
Én semmiesetre sem.
Hiszen mi már úgyis csak pár napig tartózkodhattunk a fürdőhelyen.
Lejárt a passzusunk, tovább kellett mennünk.
S azt a pár napot, mely számunkra még hátra volt , mi nem tölthetjük együtt Miczikémmel barátságban és szerelemben, mert a generálisék még sokáig úton lesznek?
No hát, kérem, ez igazán több, mint amennyit egy kis kutya fölérhet ésszel.
A szívével pedig alig tudott megbirkózni ez a szegény kis kutya.
Dobogott, lázongott , forrongott, nem tudta lecsillapítani.
Olyan dolgokat eszeltek ki az én különben oly jóságos gazdáim, hogy igazán borzasztó volt.
Például egy délután nem vittek el magukkal sétálni.
Nagyon feltűnt nekem a dolog, mert ilyesmi még nem történt meg velem eddig.
Csak az étkezési idő alatt hagytak magamra, meg néha este, vacsora után , de délután soha.
Mikor hazajöttek, megtudtam mindent!
Megpusziztam asszonykám kezét – és rögtön keservesen vonítani kezdtem.
Csodálkozva mesélte később fülem hallatára asszonykám egy úrinőnek, hogy nem vittek magukkal délután, mikor a generálisékkal uzsonnázni mentek, azok sem hozták el magukkal a Miczit, sőt a generálisné szándékosan egy egészen új ruhát vett föl , olyant, amelyen Miczike még sohasem feküdt az ölében – és én mégis mindennek daczára rögtön megéreztem, hogy velük voltunk.
Istenem, mennyire lebecsülik néha még a legjobb és bennünket legjobban ismerő emberek is a kutyatulajdonságokat!
Hát mit gondol az én asszonykám, hogy mire való a mi rendkívül finom és érzékeny szaglási képességünk?
No és pláne ily esetben, mikor arról van szó, hogy a szeretett lénynek nyomait, a közelségét, az érintkezését szimatoljuk ki.
Hiába nem vitték magukkal a generálisék Miczikét, hiába nem vett föl a generális néni Miczike által már érintett ruhát, – ott volt az ő keze, mellyel talán végigsimított búcsúzáskor Miczike selymes fekete szőrén, s ezzel fogott kezet asszonykámmal – jövet és búcsúzáskor is.
S ez a kéz – az asszonykámé, nekem mindent elárult.
Órákig keseregtem, vonítottam keservesen.
Még az én jó asszonykám csillapító szava sem tudott megvigasztalni.
Oly közel a boldogsághoz – és erőszakkal megfosztva tőle !
Majdnem búskomorrá váltam.
Nem érdekelt már semmi és senki sem.
A szállodában, az utczán, az erdőben mindig és mindenütt csak Miczike nyomait szimatoltam.
Ha hazamentünk lakásunkba, a szállodába, rohantam előre, hogy időt nyerjek és felkereshessem legalább a küszöbét Miczike volt lakásának, és ajkaimmal érinthessem lábainak nyomait.
Mert a kegyetlen emberek gondoskodtak róla, hogy mi többet ne találkozzunk.
A generálisékat is csak akkor láttam, mikor távozni készültünk e fürdőhelyről, melyen oly kellemes napokat töltöttem eleinte, s amelyen kínszenvedés volt életem az utóbbi időben.
Kijöttek a vasúthoz szép virággal búcsúztatni asszonykámat.
Mikor megláttam őket, vége volt a nagy kínnal-bajjal magamra erőltetett önuralomnak .
Egyszerre csak teljes erővel kitört belőlem a napok óta visszafojtott fájdalom és indulat.
Olyan keservesen vonítottam szívem fájdalmában, hogy egymás beszédét sem értették.
Megjött a vonat, elbúcsúztak, mi beszálltunk.
Elindult a vonat, de én még egyre szívettépőn vonítottam.
Már a német határon is túl voltunk, amikor még mindig nem tudtam türtőztetni magam, hogy ne adjak hangos kifejezést fájdalmamnak.
Kérdezték is asszonykámat útitársai: mi baja van ennek a szép kis állatnak, hogy ilyen szörnyen vonít, hiszen nem látszik rajta, hogy beteg volna?
Istenem, ezúttal tapasztaltam magamon is, hogy néha azok a legnagyobb kínok , amelyeket kívülről, külsőleg nem lehet látni.
Mit tudták ők, – honnan is tudhatták volna!
– hogy micsoda fájdalom tombol belül a szívemben!
Napok kellettek hozzá, míg kissé magamhoz tértem, míg a fekete ködfátyol, melyen át a világot, az embereket néztem nagy elkeseredésemben, kissé oszladozni kezdett szemeim előtt.
Mert igazán, talán nem is kellene kimondanom, szinte meggyűlöltem az embereket, hogy ilyen kegyetlenek voltak hozzám.
Lassanként, mikor izzó fájdalmam kissé enyhülni kezdett, arra a belátásra jutottam, hogy bizonyára volt oka annak , hogy így cselekedtek – s nem irántam való szívtelenségből tették.
Asszonykámra meg éppenséggel nem volt okom haragudni.
Valóban szégyen lett volna, ha ilyesmire, csak egy pillanatig is, gondolni merészeltem volna.
Ha valaki, úgy ő bizonyára ártatlan volt az én megkínoztatásomban!
Mikor szívem lassacskán csendesedni, agyam tisztulni kezdett, szinte elresteltem , hogy micsoda közöny töltötte el egészen lényemet minden iránt, ami nem az én belső nagy bajomra vonatkozott.
Micsoda egoista lett belőlem!
Hát illik az, így korholtam magamat, ennyire önzőnek lenni, ennyire csak maga-magával törődni?
Lám, az én asszonykám mennyi mindenféle izgalmon ment már át – csak amióta én őt ismerem; de bármilyen baja volt, akármilyen fájdalom érte – velem soha semmiféle izgalmát , búját-baját nem éreztette.
Sőt az én hűségemben, ragaszkodásomban, iránta való szeretetemben igyekezett vigaszt találni.
Miért nem cselekedtem én is így ?
Mindenesetre szebb és okosabb is lett volna tőlem.
Szebb, mert akkor nem okoztam volna neki elkeseredett, vad és túlságos hangos viselkedésemmel bánatot és – restelkedést az emberek előtt.
Okosabb, mert a sok mindenféle érdekes beszéd, amit gazdáim egymásközt folytatnak, elszórakoztatott volna, elterelte volna legalább ideig-óráig a figyelmemet az én nagy bajomról.
Pedig az utóbbi időben megint nagy izgalommal tárgyaltak mindenféle eseményeket, és csúfság volt részemről, hogy nem ügyeltem jobban oda, – hogy csak elvétve ütötte meg füleimet egy-egy megjegyzésük.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE