Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bródy Sándor
Don Quixote kisasszony
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
21
Bekezdés
2743
Mondat
6522
Szó
64763
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Az arckép.
Veér György másnap későn ébredt föl s bár kinyitotta szemeit, ugy tetszett neki, mintha tovább álmodnék .
Tehát tegnap óta vőlegény.
Eljegyzett egy kis tudatlan, naiv és nem épen csunya lánykát.
Mért?
Szerette?
Nem.
Gazdag?
Kegyelem-kenyéren él .
Milyen kegyetlen álomnak is ez egyszerü, megmásithatlan valóság !
A bágyadt ember feltápászkodott.
Szobájában világosan látta a tárgyakat és - nagyon is tisztán a történteket .
Visszafeküdt ágyába s behunyva szemeit, elgondolta, átszenvedte a valóságot: vőlegény.
El van jegyezve azzal, ki neki teljesen idegen, s akinek összes érdeme az, hogy testvére egy lánynak, akiért minden csepp vérét odaadná s kinek odaadni egész lényét: egyedüli őrült vágya.
Ah, tehát végre is be kell vallania, amit maga előtt is tagadott eddig: őrült, esztelen szerelmét...
Oly érzés fogta el, mint az öngyilkost, ki robogó vonat elé a sinekre fekszik, hogy eloltsa áldatlan életét, de midőn közvetlen közelről érzi, hallja a gőzgép gyilkos kerekeinek kattogását, az élethez való akarat, a boldogság jogtalan vágya túlnyomják keserüségét, menekülni akar, de érzi, hogy késő, nincs menekvés, egy pillanat s ő megszünt... é s megszünt minden.
Öntudata homályossá lesz, de e homályon keresztül tör egy végtelen őrületes vágy: élni... élni ... !
György már-már érezte, hogy hogyan tiporja el a végzet öntudatlan kereke, s tudta hogy maga feküdt eléje.
Egy pillanatra a menekülésre gond olt.
De meggyőződött, hogy az lehetetlen többé.
És dermedtség fogta el, a lemondás dermedtsége.
Aztán óriási akaratereje erőt vett kinjain .
Felugrott :
- Ejh, el fogom feledni.
Boldog házaséletet élek.
Gyermekeim lesznek s majd egyszer nevetve fogom elbeszélni az egészet, ha ugyan nem tölt el a szégyen a multak miatt ...! mormogá magában és csengetett .
Egyik öccse jött be és elhalványult, amint meglátta bátyja halotthalvány arcát .
- Beteg vagy, bátya ?
- Egy kissé.
- Küldj mosdóvizet - Az előszobában mondd meg az ambulánsoknak, hogy csak egy óra mulva rendelek .
- Urihölgy vár odakünn .
- Annak is mondd meg.
Itt a viz?
Tedd be kivülről az ablaktáblákat .
Huzd be a külső ajtót.
Egy óráig semmiesetre se zavarjatok .
György ismét maga maradt.
Megmosdott.
A hideg viz fölelevenité egy kicsinyt.
A szobában még lámpa égett .
György levevé az ágya feje fölött függő arcképet.
Kivette keretéből s anélkül, hogy megtekintette volna, meggyujtotta a lámpánál s a kályhába dobta .
Az arckép egyik csücske lobbot vetett.
Veér ijedten kapott az égő fotográfia után s kezei közt nyomva el lángját , körülnézett.
Milyen furcsákat gondolhatna most az a páciens, ki véletlenül betekintene ide, hogy mit csinál a doktor ?!
A sarokban lázmérő készülék, feliratos s experimentumokra szánt orvosságos üvegek, villanytelepek és sebészi eszközök, kiváló koponyák, ébrények spirituszban, jellegzetes csontvázak szárazon kezelve s az előtérben egy gyerek , ki titokban, bezárkózva a tüzzel játszik ...
A doktornak ugy tetszett, mintha halk s gúnyos kacajt visszhangoznának a minden oldalról elzárt falak.
- Hallgatódzott, majd idegesen hátraszegzé fejét :
" Megnézem még utoljára...
Abban csak nincs semmi nevetséges ?! " - gondolá magában .
És a Tärri arcképének szemlélésébe merült.
Quixote kisasszony ezuttal mint "Noémi " szerepelt.
Világos, hogy mint Jókai "Arany ember " -ének Noémije.
A simán fésült fekete hajban m űvészileg elszórt tearózsák, melyek árnyékot vetettek az alacsony homlokra s ezzel még jobban bemélyeszték az ugyis beesett szemeket.
A derék egyszerü façonja alig látszott a rózsaözön közül.
S a kebel...
Valóban! ha Noémi a Senki szigetének rózsaszürete a lkalmával Ellingernél learcmásoltatta volna magát, azt csak ily kosztümben teendi.
És a beállitás!
A Van - Dyk - i beállitás!
A festő, ki Quixote kisasszonyt ez alkalomból a fotográfushoz kisérte, még akkor is, midőn a kisasszony már a működni kész sötét kamr a előtt ült, de még azután is folyvást igazgatá a bájos fejet, nyakat , törzset, lábakat, s mig ajka az ingyen kéjtől remegett, egyre szavalá: "A beállitás a fő; nagy világosság, kevés árny, s viszont ... ! "
S mig a keresetlen ember e keresett arcmást szemlélt e, el nem nyomhatott egy lénye mélyéből eredő felkiáltást :
- Mily szép, az tagadhatlan, hogy szép !
Aztán letette kezéből "Noémi " -t és fel-alá járva tovább füzte akaratlanul, tovább gondolta gondolatait :
Azt gondolta, milyen szép ez a lány, de milyen silány .
Aztán a szépség kérdésével foglalkozott.
Mi a szépség?
Egy külső esetleg, melynek az ujság ád hamis értéket.
Egy hónappal a házasság után csak akkor érezzük, hogy feleségünk szép: ha más mondja, aki még nem birta, s aki előtt még uj...
Az érzékek bigot tak és fanatikusak: hisznek, epednek, biznak valamiben, s vágyakodnak valamiért, ami nincs.
A vágyak nem telnek be, csak megzabálnak...
És mégis: egész életét adta volna oda, ha csak egyszer is birhatná.
Pedig ugy érezte: meg van csalva, egy vak ösztön uralkodik fölötte: kóros állapot, melyet gyógykezelni lehetetlen ...
Lehetetlen? s az értelmes akarat?
Le fog mondani, ellent fog állani , el kell felednie az egészet !...
A még mindig füstölgő arckép ott feküdt az asztalon.
A kályha ajtaja nyitva, a lámpa lángja magasan; nem valami kellemes illat uralkodott a szobában.
- " Tärri-Noémi " hamvadó hajában egy pillanatra némi lappangó szikra csillogott fel.
- A doktor nyomban el o ltotta kezével s füzte tovább évődéseit :
" Szegény arckép!
El kell pusztulnia, mintha az ezüsthalvagos papir ártott volna valakinek!
Hisz, ha jól vesszük, eredetije sem bántott senkit .
Olyanná lett, amilyenné születése és életviszonyai tették.
Okos embernek nem lehet a kaméliát okolni, azért, hogy nincsen illata!
A természet rendezte be igy...
De hát bolond ember az, aki a kaméliát választja kedvenc virágának!
- Be kell látnom , hogy érzékeim bolondot akarnak velem elkövetni.
Azaz, hogy akartak, mert ma már m inden későn...
És mégis nekem ugy tetszik, hogy szerencsétlen vagyok .
Ha változtatni lehetne a dolgokon !... "
" Vagy talán ugy lettem volna szerencsétlen, ugy rajongó oldalán .
Élettársa egy nőnek, aki természeténél fogva minden más, csak nem nő.
A szinésznő is lehet olykor asszony, de ő soha!
Hideg, hiu bálvány, kinek a tömjén mindene .
Tömkelege a hamis illuzióknak, egy női Don Quixote, akiből minden természetességet kifacsart a regényesség, s aki minden képtelen könyvhősbe szerelmes, de élőt senkit sem szer e t. Egy tökéletes emberi organizmus, mely nyilvánosan sugarat eszik s verseket iszik rája, de titokban - ugy lehet - jóllakik a husból s elteltségét pezsgővel ... "
György - ki tudja mért? - ugy látta, hogy egy pillanatra az arckép szeme titkos bánatot, emész tő, hallgatag szenvedést fejezett ki e percben.
- Fölsóhajtott s gondolkozott tovább .
" Szegény leány!
Talán nem is olyan rossz, mint amilyennek én hiszem .
Áldozata ferde viszonyoknak.
Ki itélheti el érte?
Modoráért?!
Mert nem lehetetlen , hogy ami bántó raj ta, csak a modor, mit szerencsétlen viszonyai raggattak rája.
S utoljára, mi az a bántó rajta?
Az, hogy kifürkészhetlen?
Hátha a feltétlen dicsvágy, százados félszegség alatt egy elsodort szüz szenvedése rejlik.
Volt idő , midőn oly sajátságosan nézett reá m, mintha panaszkodott volna.
Mit panaszolhatott?
Miért nem kérdtem meg!
Ha megkérdtem volna...
Szeretném boldognak tudni, ha én boldogtalanná leszek is...
E vágyat is az érzékek okozzák?
Bajosan ... "
" Bizonnyal.
De hogyan?
Azt nem lehet tudni, de mégis: min denesetre.
Mi köthet már a felületes lényhez, mint az esztelen ösztön.
Vajjon vezethetett volna az boldogságra engem?
Lehetetlen.
Vesztett volna erejéből s egyszerre csak ott találtam volna magamat, ahová vezetett: avaron , egyedül.
- Jó, hogy igy történt .
Ma tán még fáj lemondanom konok, megszokott, megjegecesült vágyamról, de holnap? örülök a szakitáson. "
" Ha ugyan nem őrülök bele ! "
Az orvosságos polcon egy barna üvegen fel volt irva: "Chinin. "
A doktor ez után nyult s bevett belőle.
Ugy hitte, hogy láza van.
Valószinüleg idegláza, mert az ambulánsok csoszogása az előszobában növelte fájdalmait.
Fejében hasogatódzott, mintha az egész éjszakán rossz bort ivott volna.
- Érezte, hogy ki van merülve, beteg, alig tudja mozgatni tagjait, foga vacog, majd meg ó r iási forróság, aztán halálos bágyadtság fogja el egész testét.
- Lefeküdt a szőnyegre .
Közel a földhöz !
Behunyta szemeit, s ugy tetszett neki, mintha nem tudná azokat kinyitni többé.
És bekövetkezett az előtte még ismeretlen pillanat, midőn az élethez való akarata csak igen gyenge hullámokat vetett; majd lassanként ezek is elsimultak, mozdulatlan, kietlen lett egész lénye, s megszünt élő lenni, mielőtt szivverése megállt volna .
- Bátya! a betegek... szólott be kivülről az öcs.
- György föltápászkodott, de nagyon nehezen.
Kétségbeesett sóhaj szállt fel melléből .
- Ah, megöl a nyomorult !
Talán magát, talán a lányt értette az utolsó szó alatt.
Inkább a lányt, kinek csonka arcmását néma dühvel szoritotta, törte össze markában.
Vagy inkább magát, hisz már a másik pillanatban szeliden, részvéttel egyengeté ki az összegyürött arcképet, s lázas ajkához emelé ...
Az öcs megint megszólalt az ajtó mögött :
- Bátya, a betegek ...
- Én is beteg vagyok !
- Vass Tärri kisasszony vár ...
György erősen föllélekzett.
Halálos betegség után az élet jellemző jelensége.
Egy pillanatra ujólag jelentkezett az élet gyönyöre.
Ez a név oly hatással volt rá, mint az aknába temetett munkásnak a világosság, midőn napok multán egyszerre hirtelen megpillantja ujra.
Egy csepp fény; egész sugár-ö zön !
- Vezesd az elfogadó-szobába.
Azonnal ott leszek; - szólt, pedig meg sem gondolta, mit beszél .
- Ha beteg ön, maradjon itt; nem félek én a hálószobától sem! - szólalt meg kivülről egy csüggeteg hang .
Don Quixote kisasszony egy kissé el volt rekedve.
A doktor egyszerre ruganyossá lett e hangtól, kabátot vett, jól-rosszul beterité ágyát s ajtót nyitott .
Tärri a szokottnál is halványabb arccal állt előtte .
Kezet fogtak; egy kissé talán hosszasabban is a szokottnál.
Mindenki más, csak ők nem vehették észre, hogy a két összefogódzott kéz mindig igy szeretne maradni.
- A lány vonta ki előbb a magáét.
Kiváncsi örömmel nézett szét a férfi szobájában.
Levegőjét jónak, az egészet barátságosnak találta.
Hogy férfi volt mellette, nem rettent meg a csontvázaktól, ső t hozzájok lépett s megtapogatá a megfehéritett csontokat.
- Hallgattak, de ennyi őszinteség még sohasem nyilatkozott beszédükben.
Gyöngédek voltak egymás iránt, egészen otthonosak egymás közelében.
Teljes bájával leszállt rájok az otthon érzete s minden h e vesebb vágyat beburkolt bennük.
- György érezte, hogy ez érzés fokonként jobban és jobban erőt vesz rajta s egész lággyá, olvadóvá teszi .
Gyönyörrel tölté el ez állapot, de épp ezért szabadulni akart tőle.
- A csontvázakra mutatva szólt :
- A halott élet ...
- Itt meg az élő halott! - viszonzá Tärri s magára mutatott .
- A "Márványsziv " hősnője?
- Gyermek koromban olvastam egy angol regényt, az volt a cime.
Tartalmára már nem, de lilaszin boritékára még emlékszem .
Valakinek alighanem márvány szive volt benne s igy meg volt halva még élve ...
- Nem azért jöttem, hogy gúnyoljon .
- Hát miért?
Hogy ön kifejezhesse ujra megvetését ?
- Ezzel végeztünk.
Az orvoshoz jöttem: ad -e arzént ?
- Szivesen, hogyne.
Hány dekagrammot?
Tetszik megmérgezni az egész várost ?
- Nem, még magamat sem, bár talán jobb volna!
Hanem beteg vagyok.
Az idegeim tönkre vannak téve, nem tudok aludni s mindenem fáj, vén lány leszek tizenkilenc évvel.
Magok ma csodákat m űvelnek az arzénnel .
- Tehát jó; arzént parancsol.
Csak azt szeretném tudni, hogy óhajtja : vassal, vagy tiszta alakjában ...
- Tudja mit?
Mérgezzük meg magunkat egy kicsinyt - együtt .
Tärri komolyan nézett a beszélőre, s az komolyan nézett rá vissza .
Két h alálra szánt tekintete, két öngyilkosjelölt villamos pillantása volt ez.
A lány György kezébe tette kezét :
- Nem bánom ...
A doktor elmosolyogta magát :
- S a testvére ?.. .
- Igaz, az ön jegyese !...
- Nos ?!...
- Tudja mit, vegyük be őt is a társaságba .
- De ő nem fog akarni .
- Ön nélkül nem lesz kedve élni, s szivesen meghal önnel .
- De én nem .
- Hát kivel ?
- Önnel együtt - egyedül .
- Mért ?
Ez a "mért " megakasztá az öngyilkossági terveket.
Zavartan egymás szemébe néztek, s hallgattak.
Tärri nyugpontot keresett szemeivel s az asztalon megpillantá saját arcképét.
Örömet érzett.
De elforditá fejét, mintha mitsem látott volna.
György észrevette e tekintetet.
Boszankodott magára, aztán megörült az alkalomnak, hogy szólhat.
Megmondhatja...
Mit?
Szemébe nézett a lányn ak.
Mintha hideg gúny lövellt volna rá az acélszürke szemekből .
Meghökkent, de elpalástolt zavarral mondá :
- Az öcsém szerelmes önbe.
Összegyüjtötte az uzsonnapénzét, s megvette az ön arcképét Sárkánynál.
Hatvan krajcárt adott a lurkó érte, pedig csak tize nhat éves!
Vagy épen azért?
- Kisasszony, ön elrontja a fiatalságot ! erővel kellett elvennem a gyerektől "Noémiját. "
- S hol égett meg ?
- Én dobtam a tüzbe, de mikor már lobbot vetett, eszembe jutott, hogy hát tulajdonképen ez a szegény arckép soh'se vétet t nekem s kivettem a tüzből .
- Eredetije vétett talán ?
György nem felelt, pedig ajkán volt a válasz: "Igen, te vétettél ellenem, elraboltál magamtól, hogy kicserélhess.
A nyugodt, hideg, boldog s büszke férfi helyett, amilyen voltam, olvadó, őrült gyermekké varázsoltál, amilyen vagyok. "
De nem szólt.
Bár arra is gondolt, hogy e vallomás vallomást csikarna ki : " Én öntudatlan tettelek téged olyanná s te akaratlan tettél engem hozzád hasonlóvá.
Egyformák vagyunk.
Legyünk eggyé !... "
De hátha hideg gúny, csengő kacaj lenne a felelet?
És ha nem az volna?
Ki lehet -e vajjon többé bujnia az öncsinálta helyzet alól?
Tudna -e játékot üzni egy szegény, ártatlan leánnyal?
Meg tudná -e törni a másik lánynak adott szavát?
Oh, ujján az a vékony kis arany jegygyürü nem ékszer többé, hanem mázsás lánc, mely ellenállhatlan erővel testébe vájt , örökre odakötötte a gályához.
Sorsa feltartóztathatlanul ragadja magával tova ...
Előre!
Hova?
Legjobb esetben ha együtt halhatnak !
Ez is remény !
Tärri lehajtotta fejét s a diván sarkába h uzódott.
Csupa szomoruság volt ledér külsejü, könnyelmü alakja .
Bánta, hogy idejött.
Kockára tett mindent s elvesztett mindent.
Ez a férfi csakugyan nem szereti őt.
Hogy is hihetett szerelmében?
Mely alapon?
- Jó lesz hát megmenteni a látszatot.
A kifog ás, amellyel idejött - betegsége - beválik, hisz igaz.
Jó lesz gyorsan végezni.
Aztán tova innen.
Hová ?
Miért is jött volna másért ?
- Végezzünk, szólalt meg a lány.
Gyógyitson meg, ha tud.
Nem leszek hálátlan...
Idegbajom van.
A legkisebb neszre megremegek .
A legkisebb zaj bánt.
Szeretnék elbujdosni az emberek elől.
Nem tudok aludni...
Tagjaim gyengülnek.
Rohamosan hanyatlom.
Mi lesz ebből, mi ez ?
- Nem szerelmes ?
Tärri a György szemébe nézett.
Az mosolygott.
A lány válaszolt :
- Uram, ne értsen félre !
- Pedi g ezek a jelenségek ama kórt juttatják eszembe.
Vagy talán ezelőtt ... ?
- Vallatni akar ?
- Nem.
Receptet irok .
Leült az asztalhoz.
Papirt vett elő s egyetlenegy szer, egyetlenegy arány nem jutott eszébe.
Majd az összes mérgek nevei nyüzsögtek fel agyában .
- Ha mérget irna?
A lány meghalna ...
Eldobta a tollat :
- Kisasszony, önt nem lehet orvosilag gyógykezelni .
- Azaz hogy ön nem tud .
- Igen, én nem tudom.
Hanem egy tanácsot adhatok: szakitsa ki magát környezetéből !
- Melyikből ?
- Abból, mely nem önhöz való .
- Az irodalmi világból ?
- Igen .
- Amely engem szeret, méltányol ?
- Szemben, de háta mögött Don Quixote kisasszonynak nevezi .
- Akit szeretünk, azt gúnyoljuk .
- Igaz, ön afelett nem panaszkodhatik, hogy nem szereti az egész világ.
Gyerekek és aggok törik magukat utána, hogy megöleljék, vagy hogy megölelhessék.
- Bocsánatot kérek, nem tudom, melyik az igaz!
- De nem érzi -e , amint körülszálldossák, hogy egyszer majd lecsapjanak rája!
Tudom én, mi végre?
Ne kérdezzen engem, de nézzen magára, ön szép... igen sz ép... a legszebb lány, akit valaha láttam, kivánatos; - ne féljen, én nem vagyok önbe szerelmes; doktor vagyok!
- És észre kellett volna már vennie , hogy száz léhütő közül tiz házat akar épiteni az ön zsebéből, a többi kilencven pedig...
Igen, Don Quixote kisasszony !
Tärri megdöbbent :
- Hol hallotta ön e nevet ?
- Az utcán kiabálják .
- S hiszi, hogy rám illik ?
- Tudom .
- S mi jogositja önt fel, hogy ily metsző nyiltsággal beszéljen velem ?
- A szánalom ...
- Pusztán ?
- Egyedül.
Szeretném, ha legalább ön iránt könyörületes lenne ez a rettenetes élet...
Én már félig-meddig leszámoltam, én már benn vagyok az orkánban, felkapott, magasra emelt, hogy annál mélyebbre ejtsen le...
Mit is beszélek én önnek össze-vissza, hiszen ön is hallja, mint zúg az élet, ez a pokoli orkán , hogy szakit ki mindent tövestől: összetörve, szétszakitva ...
Vigyázzon, gubbaszkodjék meg valahogy nagyra ne nőjön, lássa, a füvek meglapulnak , megmaradnak .
- Jó tanitás, ugy -e?
Már én nem veszem hasznát, de maga, édes Teréz , még talán ...
Tärri fölvette kalapját.
A tükör elé se állt, hogy megigazgassa .
- Isten önnel !
- Ne menjen el, még nem mondtam el mindent !
- Mindent?
Hát lehet ennél több is ?
György erőltetve kacagott .
- Na, most sikerült önt rajtcsipnem.
Tehát mégis, a hiuság a fő!
Nem , nincs tovább .
Mese volt eddig is.
Ha tudtam volna, hogy leveri e tréfa...
Csak nem könyezik?
Istenem, érzékeny jelenet ...
Tärri megtörülte szemeit, de még mindig nedves szemmel mosolygott :
- Ó, nem sirok.
Ellenkezőleg: nevetek.
Nevetem magamat.
Másnak kell elmondania az t, amit én tudok legjobban .
- Mit, szóljon .
- Azt, hogy el vagyok veszve !
- Miért ?
A "miért " ismét megszakitá a társalgást.
Zavartan, hallgatagon álltak egymás mellett.
A leány rendellenes lélekzése meghallatszott a csendben.
- A sirás előjele.
- György az ajtóhoz támaszkodva, Tärri időnként meg-megremegő karjait s keskeny fejér kezét nézte.
Villámszerü gondolatok kinozták.
Egy pillanatra az , hogy ajkához vonja az előtte fehérlő kezet.
Majd meg arra gondolt, hogy ereje azonnal el fogja hagyni, s a lány láb a i elé omlik.
S ez elképzeléseket most nyomban követte az érzés, mely máskor csak kivitelüket kisérte volna.
S ez érzések összefolytak, majd feltámadtak ujra, s folytonos rázkódtatásban, őrült izgatottságban tartották, ugy, hogy majd elveszté eszméletét, s óriási erejébe került, hogy a földre ne rogyjék .
- Nincs jól kiszellőztetve ez a szoba; - szólalt meg Tärri, - jerünk innen.
Megengedem, hogy elkisérjen - ha akar, s ha betegeitől meg tud szökni .
- Örömmel.
Ma ugy is el kell mennem önökhöz .
- Kell ?
- Kell !
- Nos, annál jobb.
A lóvasuton fogunk menni, annak is a fedélzetén , ha ugyan nem szégyelli.
A péklegények, kofák s gyármunkások, ott hál'istennek még nem ismernek ...
- S legalább nem lesz holnap az ujságban egy cikk e cim alatt: "Vass Tärri a nép között. "
- Majd gúnyolódhatik az uton.
Megyünk ?
- Amint tetszik .
Karonfogva haladtak le a lépcsőn.
Mint jövendőbeli rokonokhoz illik ...
Csakhogy az utcára érve, Tärri alig tudott lépni.
Nagyon bágyadt volt .
- Talán egy fiakkert szólitsak elé? - szólt György .
- Nem bánom.
Hisz ön sógorom volna, vagy mi?
Hát együtt fiakke rezünk.
Ez már nem árthat nekem.
De ön előbb ki fog szállani.
Nem akarom, hogy otthon tudják, hol voltam: nem szeretném velök közölni, hogy beteg vagyok .
Beültek egy fiakkerbe.
A kocsis dévajul csettintett a nyelvével , tágra nyitotta szempilláit s mosolygott .
Arra gondolt, hogy ezek magázták egymást, mikor beültek, de nem lehet tudni, vajjon nem fognak -e tegeződni, ha kiszállanak ?!
A "rokonok " a sarokba huzakodtak egymástól.
Vigyáztak, nehogy ruhájuk egymáséihoz érjen.
De Tärri egyszerre közelebb huzódott Györgyhöz :
- Lássa, sógor, most nagyon jól érzem magamat.
Majdnem elfeledem , hogy el vagyok veszve .
- Elveszve?!
Miért !
- Magam sem tudom biztosan.
De nagyon nehéznek érzem magam körül a levegőt.
Ugy látom, ugy kezdem észrevenni, hogy hamis uton indultam s többé nincs visszatérés, s a vég...
A vég: a pusztulás!
Sajnál ?
- Sajnálom !
- Sajnálhat is!
Érzem, hogy minden másképp lehetett volna.
De ma már késő.
Hogy miért? nem tudom.
Nagyon, de nagyon nehéznek érzem az élet terhét .
Mintha megkopasztották volna szárnyaimat.
Ki?
Hogy?
Miért? nem tudom.
Szóval: nem tudok semmit, de ugy érzem magamat, mint néha, midőn azt álmodom, hogy végtelen magasságból bukom lefelé, villámsebességgel közeledem a földhöz, s már-már látom a helyet, hol egy pár pillanat mulva élettele n, összezúzva fogok feküdni .
Ez volt az utolsó vallomás, mely Tärri ajkán ellebbent.
Azt is a fiakker piszkos, bordó bársonya itta fel.
S nem szóltak többé egymáshoz az egész uton.
De e hallgatás, halott halvány arcuk, - melyet a bensőjükben végbe menő emberfeletti küzdelem okozott, - zavart, lesütött, majd merengő tekintetök: csak folytatása s megerősitése volt ama titkolt, de mégis világos szerelmi vallomásoknak, melyet egy órán át egymásnak tettek.
Mindenki más, csak ők nem érthették meg egymást.
Szerelm esek sorsa .
S mintha a végtelenség felé törekedtek volna, akármily bátran , rohamosan is hatoltak előre, a cél nem közeledett egy percre sem feléjük, a távolság maradt a régi, s bár volt pillanat, midőn kevés hiányzott ahhoz, hogy egymás karjaiba omoljanak - maradtak egymásnak örökre elérhetlenek ...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE