Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVIII. (RAPPORTON.)
Mivel lakást változtattunk legutóbb, más-más iskolába került át a két gyerek is .
Ágnes ellen semmi kifogásolnivaló nem esett még eddig a gimnázium első osztályában, de már Jánossal kapcsolatban, aki elemi iskolai elsőosztalyu hallgató, annál sürübben kezdenek fölmerülni az aggodalmatkeltő jelenségek.
Alighogy átirattuk volna az uj iskolába, már másnap délben ugy került haza, hogy kornyadozott a bútól.
Ezt a lelkiállapotát már a leány is észrevette, aki értement az iskolába.
Benyitván ugyanis Jánossal a lakásba, igy szólt:
- Valami baja van ennek a gyereknek, nagyságos ur...
- Hogy-hogy? - néztem reá a pápaszem fölött.
A leány maga is levertnek látszott.
Mert megfoghatatlan szinte, hogy bármennyi bosszúságot okoz is nekik ez az apró kamasz, valamennyi cseléd Jánossal érez együtt s legtöbb excesszusának nyomait ők szokták elsimitani suttyomban.
A leány igy folytatta:
- Valami baja van szegénynek, mert az egész uton szomoru volt s hiába igyekeztem megfaggatni, mindig csak azt mondta, hogy nem tud semmit.
János lerakodott azalatt a gyerekszobában.
Utasitottam a leányt, hogy nyomban állitsa elő a fickót.
Félpercen belül előttem állt: katonasipkában, huszártarsollyal, tisztelgésbe klappantott cipősarokkal.
Ugy szóltam hozzá, egész közömbösen, mintha ügyet sem vetnék reá:
- Hallom, történt valami ma az iskolában...
Sóhajtott egyet, nyelt hozzá:
- Apukám, akármit csinálsz velem, semmit se nem tudok mondani.
Mert már nem emlékszek, mi volt az iskolába.
- Nem emlékszel? - kérdeztem, még mindig közömbösen látszatra.
Egy másodikat szippantott a levegőből:
- Apukám, én csak aztat mondhatom, hogy semmire se már nem emlékszek!
Abban a szempillantásban holtbizonyosan tudtam, hogy nagy disznóság történhetett ma az iskolában, melynek értelmi-szerzője csak ő lehetett.
Ugy tettem azonban , mintha hagynám az egészet.
Annyit mondtam csöndesen:
- Rendben van.
Figyelmeztetlek azonban, hogy a Vitézi-Rend tagjainak, ugyszintén az olyan elemi iskolai elsőosztályu tanulóknak, akiket tizenhétéves korukban vitézzé avat majd a Kormányzó Ur Őfőméltósága, mindig az igazat kell mondaniok...
- Miért? - bámult reám csodálkozó szemmel.
- Azért, mert vitéz csak jellemes ember lehet!
Tudni kell nevezetesen, hogy egyik nagybátyja tagja a Vitézi Rendnek .
Gyermektelen házasember lévén, elhatározta, hogy adoptálja Jánost s tizenhétéves korában vitézzé avattatja.
Jól tudja ezt János is és ezért minden héten megkérdezi legalább kétszer, hány éjszakát kell aludni még, amig tizenhétéves lesz?
Mert vitézi előnév nélkül nem élet az élet!
Ő legalább ugy érzi.
Azalatt kisomfordált a szobából.
De tudtam, hogy hamarosan jelentkezni fog, mert kijelentésemmel nagy bolhát eresztettem a fülébe.
S csakugyan jött is.
Két perc mulva haptákban állt meg előttem:
- Apukám, mi az, hogy jellemes ember?
- Jellemes ember az, aki mindig megmondja az igazat!
- És aki nem mondja meg az igazat? - kérdezte elijedt hangon.
Komolyan intéztem hozzá a szót:
- Az gyönge jellemü ember!
Elsáppadt s alig tudta kinyögni:
- És aki gyönge jellemü ember, annak sohase nem üt kardjával a vállára a Kormányzó Ur Őfőméltósága?
- Soha!!
Látszott rajta, hogy meginog.
Remegni kezdett a szájaszéle:
- Hát akkor muszáj mindent kibeszélni, apukám...
S vallott, mint a karikacsapás.
Mondhatom, épületes dolgok derültek ki egy-kettőre.
Lőn eszerint, hogy számtanóra lett volna s a tanitónéni éppen a melletteülő elszánt alakot: Szőke Petit találta felszólitani, aziránt érdeklődvén nála , mennyi kettő meg egy?
Jegyezzük ide mindjárt, hogy Szőke Peti nem tudott megfelelni a föltett kérdésre, minélfogva meg se mukkant.
János abban a pillanatban tisztában volt vele, hogyha nem siet segitségére Szőke Péter barátjának, okvetlenül papirgaluskára marasztalják vissza Szőke Pétert az iskolában s ezért, hogy lenditeni próbáljon valamit a bajtársa kilátástalan helyzetén, sugni kezdett neki: »kettő meg egy az három ...«
Ez a magatartása tagadhatatlanul kenyerespajtási szellemre vall, csakhogy a sugást meghallotta a tanitónéni is és abban a pillanatban rászólt, ugyis, mint renitenskedő ipsére : » János, állj ki a sarokba !«
Hát igy történt.
Illetve ilyen szinezéssel adta elő a tényállást idehaza János.
Annyit mondtam neki:
- Máskor majd légy szives ne sugni!
Szőke Péter barátod pedig tanulja meg a leckéjét s akkor nem fog rászorulni idegen segitségre!
Abtreten!
Ez még a kisebbik baj lett volna.
Ám hamarosan mind több olyan tünet mutatkozott , amelyekből arra lehetett következtetni, hogy János kezd slendriánul gondolkozni.
Ráadásul fejébe száll a dicsőség, miután hatesztendős kortársai elhalmozzák elragadtatásuknak minden külső jelével.
Igy szemet szúrt a többi közt, hogy táskáját nem rakja el a rendes helyére, amikor megérkezik délben s irkái, ceruzatartója, radirgumijai szanaszét hajigálva a könyvespolcán.
De még ez sem volt elég!
Az uj iskolába való átlépésének hatodik reggelén azonban elvakkantotta magát valahogy a leány, hogy amikor Jánost az osztályába kisérte volna el s a fickó felbukkant volna az osztályban, az egész osztály - mint egy ember - tört ki kórusban:
- Itt van a vezér!
Éljen a vezér!
Megrohanták.
Egyik a táskáját huzta le róla, hogy elhelyezze a padban, másik a sapkáját kapta le a fejéről, hogy föltegye a fogasra és igy tovább .
Kiszolgálták, mint a szuveréneket szokás.
János pedig, miután eléjejárultak lelkes hivei, elnézett fölöttük kipirult arccal s elkiáltotta magát:
- Meggyöttem!
Olyan jelenségek voltak ezek, amelyek méltán tölthetnek el aggodalommal minden szülőt.
Mivel komolyan tartottam tőle, hogy legujabb magatartásának s a velejáró mentalitásnak hatása meg találhat mutatkozni tanulmányi előmenetelében is, egy héttel ezelőtt ráparancsoltam, miután haptákban jelentkezett előttem:
- Mától kezdve raportot tartok minden délután két órakor...
Megértetted?
- Meg! - s nyelt egy nagyot.
- Csak aztat nem tudom, mi az, hogy: raport?
Elhallgattam hirtelen, mert pillanatra szivenvágott a hősi mult.
Egy raport következménye gyanánt magam is huszonnégy órácskát töltöttem valamikor » egyes « -ben, Tirol földjén.
De most nem volt ideje az érzékenykedésnek!
Röviden végeztem az ipsével:
- A raport katonai jellegű kihallgatás!
Mátólkezdve minden délután két órakor jelentést teszel nekem a másnapra feladott leckéről s ugyanakkor meg fogom vizsgálni a könyvespolcodat, hogy minden rendben van-é rajta ?.. .
Megértetted?
- Meg! - szólt vissza merev tisztelgésben.
- Akkor: abtreten!
De a fickó nem mozdult.
Ahelyett ujabbat nyelt:
- Apukám, csak aztat mondd meg, mi az, hogy: egyes?
- Az egyes, - szóltam szigoru hangon, - katonai börtön!
Nincs benne egyéb, csak egy priccs, azaz puszta deszkafekhely s kap hozzá az ember naponkint egy kancsó vizet meg egy darab dohos kenyeret...
Mehetsz!
S ezuttal jól számitottam.
Mert Jánosnak egy dolog imponál csak a kerek világon : a katonai karakterü berendezkedés.
Ettől kezdve valami öt napon át remegve vigyázott, hogy egyesbe ne dugjam a raporton.
Nyomban ebéd után kapkodva rögtönzött rendet a szobájában: helyére csapta a táskáját, itt-ott igazitott valamit a játékok között s akkor feszesen várt.
Pontosan két órakor elkiáltottam magamat:
- Raport!
Visszakiáltott a szobájából:
- Itt vagyok, apukám!
Akkor megindultam a szobája felé, raportnak tartása végett.
Sehol tühegyni rendetlenség!
Fején a huszárönkéntesi sipka, kissé megbiggyesztve, azon fácántoll meredezett, hátán keresztbefektetve a lovassági karabély, másfelől a huszártarsoly, oldalán kard.
Abban a pillanatban összecsapta a sarkát s tisztelgett.
De olyat, hogy beleremegett az arca:
- Édesapám, alázatosan jelentem, minden rendben van!
Meg aztán holnapra a nö betűt irta elő a tanitónéni!
Három sor van feladva!
Ilyenkor megvizsgáltam a sipkájának állását, a lovassági karabély keresztbefektetését, a kardnak karbantartását, könyveinek elhelyezését a polcon és azt, hogy meg vannak-é hegyezve a ceruzái?
Miután kifogás semmi ellen nem emeltetett, odaszóltam neki:
- Ruht!
Az ujabb vezényszóra pihenj !- állásba tette ki a jobblábát.
Előirás szerint.
Mert néhány nap alatt tökéletesen elsajátította a cs. és kir. vezényszavakat.
De ennek a kemény katonavilágnak is befellegzett rövidesen.
A hatodik napon ugyanis elémállt János:
- Apukám, eddig egy raport se nem számit...
- Már mért ne számitana?
- Azért, - és nagyon komoly, szinte szomoru maradt, - mert a házunkba nincs egyes, hát akkor hova fogol becsukni, ha nem lesz szépen kitisztitva a cipőm , hanem sáros lesz?
Meghökkentem.
Valóban, egyes nélkül fikció minden raport.
Töprengeni kezdtem aztán, hogy a lakás mely zugában lehetne rögtönözni egy átmeneti jellegü katonai fogdát, aközben azonban minden számitásomat elsöpörték a bekövetkezett események.
Huszonnégy órával erre a bejelentésre ugyanis ugy jött haza az iskolából János , hogy a tulajdon édesanyja sem ismert rá.
Lovassági sipkája félre volt ütve a fején, a fácántoll hiányzott róla, az ingéről leszakitottak két gombot...
Az egész ember élénk dulakodás nyomait viselte magán.
Eléjementem:
- Hát veled mi történt?
- Összevertük egymást Gruber Nándivel.
Adott nekem vagy két pofot, én is adtam neki vagy hármat!
- Ja ugy!
Hát te verekedni szoktál az iskolában? - s kiszóltam a cselédlánynak.
- Vera, hivja be csak a vicét!
János egy szót nem szólt.
Szurkolva várt a sorsára.
Megfoghatatlan előttem, miért remegnek annyira ezek a semmiházi fiatalemberek a viceházmestertől, miközben a házmesterrel magával a legintimebb baráti viszonyt szokták fenntartani?
Valószinüen azért, mert a vice rendszerint a ház valamelyik hátrábbeső sötét zugából szokott előbujni s állandóan szurtosképü...
Öt percen belül benyitott a vice, hóna alatt a zsákkal.
Mert a vice előre tisztában van a szerepével, mihelyt olyan lakásba hivják, hol a család egyik tagja elemi-iskolai elsőosztályu tanuló.
Megállt a vice az előszobában s igy szólt:
- A lift alatt van egy nagy fekete lyuk, oda szoktam bedugni minden rossz magaviseletü fiatalurat...
János előtte állt, összevágott foggal.
Nem szólt.
Sajnos, itt abbamaradt az egyezkedési tárgyalás, mert édesanyjuk időközben a fürdőszobába szólitotta át a vicét, ahol valami apró javitásra lett volna szükség.
Azalatt megfeledkezve Jánosról, magam is utánokmentem.
Nos, az ifjuember sokkal hamarabb adott magáról életjelt, mintsem hinni lehetett volna!
Mialatt ugyanis valami csavart igazitgatott a vice, az előszoba felől apró lépések csoszogása közeledett a fürdőszoba irányába s aközben olyan morgással ijesztgette valaki a viceházmestert, mint amikor egy hat év körüli fiatalember tökélte el magában, hogy most pedig le fog számolni az összes segédházfelügyelőkkel:
- Viszem a vi-cét...
Hol van a vi-ce?
Reánknyitott, bennem pedig elállt a lélegzet.
Az ipse ugyanis észrevette időközben odakint, hogy forintnagyságu lyuk van a zsákon, magárahuzta tehát a zsákot s félszemével kipislogva a lyukon, csoszogva közeledett, a viceházmesterre fenekedve:
- Vi-szem a vi-cét...
Be - du - gom a lift a-lá, egy nagy lyukba...
Megkövülten álltunk a fürdőszobában, csak a vice mosolygott a bajusza alatt ...
Mert ugyan mit kezdjen ezekután az ember egy ilyen elszánt elemi-iskolai elsőosztályu tanulóval?
( 1929.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE