ELTE regénykorpusz

Igen, igen, igen! mondá, a szavakat

hirtelen s gyorsan ejtve ki .

Walter Scott

Másnap estefelé középnagyságú terem nyílik fel előttünk; falait sötétveres kamuka födi.

Egyetlen magas, felül festett üvegekkel, alant fehér ónas karikákkal berakott ablaka a kolosvári térre néz.

A szoba hosszas négyszeget képez; az utcára nyíló ablakkal szemben áll egy magas, cifra faragású ajtó aranyozott párkányokkal.

Ezen ajtótúl jobbra-balra látunk két magas kárpitos ágyat: hófehér patyolat szép redőkbe szedve foly le rólok; ezeken túl két hosszú, nagy virágú szövettel bevont pamlag nyúlik kétfelől, szemben egymással, s mindegyike előtt csinos mívű asztalka, rakva asszonyi munkákkal, ollóval, selyemmel s félig végzett hímzésekkel.

Az ablaktól jobbra-balra két, fehérrel bevont asztal simul a falhoz, mindkettő nagy ezüsttükörrel, melyek fölül gömbölyűk, s hátulsó támasz segedelmével állanak.

Ezek körül sok apróbb s nagyobb ezüst, többnyire hólyagos mívű edények és szelencék félig vagy egészen megaranyozva s néhány becses kövekkel kirakva.

Ezen öltözőasztaloknak egyik fő ékességök a nagy ezüstkorsók; egyik a Mikola-, másik a Csáki-címerrel .

Alakjok alant öblös, gömbölyű, felül nyúlánk, vékony; s egy pár tömeges, aranyozatlan gyertyatartó.

A magas ablak előtt nehéz, veres kárpit foly le, jelenben azt egészen eltakarva, s a szoba közepében négy lánggal ömlik el a lenyúló mécsesnek világa.

A magas ajtótúl balra helyzett ágynak kárpitjai félrevonvák; lábánál tágas karszék nyugszik, s ebben látjuk Mikola Margitot ülni: lelkes szemei a legmélyebb részvéttel vannak az ágyra függesztve.

Egyszerű házi öltözet foly le szép tagjain könnyű redőkben, s egyik karja a szék jobb párkányán nyugszik.

Az ágyban látjuk, mint egy patyolatfellegben, a kis Gizellát fekünni.

Aki Guido angyalait látta, ki Correggio Ámorát bámulta, annak lehet némi fogalma azon látványról, mely itt tűnik szemünkbe.

A szép gyermeki fő behunyt szemekkel s reszkető mosollyal ajkai körül pihent a párnák közt, melyek mintegy kerítvényt képeztek körüle.

Sűrű fürtei szétválva, gazdag hullámokban gyűrűdzék körül havát homlokának, hajnalát arcának s márványát keblének s vállainak.

Karjai a paplanyon kívül nyúltak el, s félig feltüremlett inge alól idomteljes gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitűnő vállain, keblének liliom halmai s karjai közt szédelgő kétkedéssel andalgott, választni akarva s nem választhatva.

Csendesen látszék szunnyadni.

Ekkor megnyílt a szobának magas ajtaja, s egy éltes, komoly férfiú széles, őszbe vegyült szakállal s hosszú, redőzött öltözetben lépett be, melyet derekához sima szíj szoríta; hóna alatt kis céderfa ládácskát tartott, rakott mívűt s néhol gyöngyházzal ékesítettet.

Csendesen közelített az ágyhoz, helybenhagyó fejintéssel viszonozván a Gyulafiné figyelmeztetését az alvóra.

- Hogy van betegünk? - kérdé az öreg férfiú suttogó hangon.

- Álma, úgy látszik, csendesebb, mióta az erkélyből magánkívül idehoztuk - felelt Margit fojtott hangon.

- Még ily nyugodtan nem volt.

De jó volna, édes Áron, ha üterét megtapogatná; én úgy látom, most sem egészen ment a forróságtól.

- Azt hiszem - viszonzá Áron hasonló hangon -, ez a láznak közelítését jelenti , egyébiránt az álom legjobb orvosi szer, ne háborítsuk.

Néhány óra múlva újra idejövök: addig az előbbi szert jónak látnám mással fölváltani.

- Ezzel kivévén ládácskájából egy üvegecskét, odanyújtá Margitnak.

- Itt - mond - a csillapító nedv , melyből nem több öt cseppnél tiszta vízben lesz adandó; de csak a láz közti nyugodtabb szakában a betegnek.

- Margit helybenhagyólag intett, s Áron csendesen s a betegtől észrevétlen távozott.

Akkori időben, ha voltak is néhol honi orvosok, a legnagyobb házaknak több bizodalmuk volt külföldről számos bizonyítványokkal érkezett idegenekhez, kik között nemegy zsidó vala.

Ilyen s méltán nevezetes volt Áron, s azért mind a fejedelemnél, kit Kőváron veszedelmes torokfájástól mentett meg, mind számos erdélyi úri családnál bejártas.

Az orvos távozása után úgy látszék, hogy azon nyugalmas alvást, melynek édjét mosolygó ajkakkal éldelé a kedves Gizella, nyugtalan lázzal hánykolódás váltja fel .

Szemeit félig nyitá meg, s föl-fölemelgetvén fejét, kezét jobbra-balra voná el képe előtt, mintha füstöt akarna elhárítani tekintete elől.

Ajkai mozdulni kezdettek, mint azé, ki szól; de hang nem hallatszék.

- Ó - mond végre megrázkódva, s felnyitva szemeit, melyek hirtelen béhunyódtak újra -, minő égi lakhely ez!

Olivér, nézd!...

Ott a rózsabokor!...

Mennyi nyílt rózsa !...

Minő színvegyület?

- Elnémult újra; kis szünet után arcát a legszebb pír futá el , szemei ismét felnyíltak, egész tekintetében sugárzó magasztaltság tündöklött.

Égi volt valóban, égi s szinte félelmes, avatlan szem előtt; mint azon nemében a betegségeknek, mely a kórt testin felüli tehetségével a tisztánlátásnak ruházza fel.

Leírhatlan szép arcának öröm s boldogság lehelt minden vonásaiból.

- Kedves, héven szeretett Olivérem - mond -, szívem választottja, jer, ülj ide mellém!...

Hogy háláljam meg neked szerelmedet?

Ó, boldogság - folytatá szinte dalhangon -, te szeretsz, te enyém vagy!

Ez álom ?...

Nem, nem!...

Ugye nem?... - rebegte, előrenyújtva két kezét, mintha más kezeket szorítana.

- Ezek a te kezeid , Olivér?

Azok, melyekkel támadóidat sújtád a porba, s melyekkel Gizelládat oly édesen , oly lágyan, oly forrón szorítod szívedhez!

Margit eszmélt.

- Egek! - mond.

- Most értek mindent: ő szeret!

- S kezeit szemeire tapasztván , fakadó könyűket törle azokon szét.

- Igen - ismétlé -, ő szeret!

Ami lángolva ég , bár elfojtva, keblemben: most érzem egész védhetlen erejében én is...

Szegény gyermek!

Ó, több ez láznál, ezek jelenségei az őrültségnek.

Istenem!

Mit tegyek ?

Hívjak -e valakit ?...

Most csendes újra - folytatá tűnődve.

- Nem, nem!...

E tiszta , ez angyali gyermek legmélyebb, legrejtettebb titkát adjam másoknak ?...

Nem!...

Ez szentségtörés lenne.

Gizella újra fölriadt álmából; arca elhalványodott, ajkai remegtek; olvadékony sápadtság futá el tagjait, félig nyitott szemei meredten néztek, s kezei összeszorítva maga elébe voltak feszítve mintegy védőleg; harsány éles sikoltás hangzott ki ajkairól.

- Ó, egek - kiált fel -, három egy ellen!...

Ó, az ő, az Olivér!...

Ő és én! hiszen az csak egy - s kebléhez szorítá kezét, s ájultan rogyott vissza párnáira.

Nem soká hevert így, újra hajnallott arcában, újra eltűnt a fakó sápadtság, s az ég szellemei mosolygottak ajkai körül; s gyöngéd ezüst hangkiejtéssel, szerelem lángjában izzó szemekkel szólalt meg: - Ó, ne, nem, jó Olivér! - mond, kezét védőleg emelve föl.

- Ládd, az nem szabad!...

Ó, ne kívánd!

- Újra hallgatott, s kis szünet után folytatá : - Igazad van, ó, mindenem... hiszen te az én kedves egyetlen férjem vagy!

Az az Olivér, kit első megpillantásától fogva forró hévvel ölel szívem!...

Igen... - rebegte, s szeráfi mosoly játszék ajkai körül -, házasok adhatnak csókot egymásnak , ugye, Olivér?

Vagy ők is vétkeznek, ha teszik? - mond mély szeméremmel lesütve szemeit.

- Ó - folytatá lángoló arccal -, te ámítasz, Olivér?

Vagy nem, én hiszek neked, jer - ismétlé, terjesztett karokkal -, jer!

- A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak, arca havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tűnve ki bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által, azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet édjét követi.

- Ó! - mondá vagy rebegé.

Mit kelle Margitnak érzeni e bájteljes, de rá nézve keserű, szívszorító jelenetkor , nehéz leírni.

Világos talán most először, hogy Olivért szereti.

Lelkéből olvasott lázas hevében a kis Gizella, s minden szava az ő ártatlan, több mint gyermeki, az ő angyali tisztaságában a Margit szívéhez szólott.

Ő asszony volt, s talán nem érdemes annyi becsülésre, ha minden gyengeségtől ment lett volna.

Neme a féltékenységnek kezdé keblét összefűzni; de az erényes nő mintegy önmagától borzadva szegzé minden lelki erejét ezen őt meglepő eszmének ellenébe.

- Ah - mond hallhatlan, mintegy lelkében -, én is asszony vagyok, gyenge asszony, s én hihetém... balgatag csalódás, hogy ment vagyok minden gyöngeségtől.

Minő érzet ez , mely engem meglepett!

Én Olivért szeretem, én Olivért féltem; neme a gyűlölségnek emeli fejét érzésim zajából e tiszta angyal ellen, ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani, s ki most sem szól, hajh, csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira !

S van -e jogom Olivért félteni?

Szeret -e ő engemet ?...

Ó, ne csald meg magad, hiú nő !

Nem szerelem, nem azon gyöngéd, égből szállt indulat az, mely őt hozzád vonja : megszokott tisztelet, nem egyéb; s én szeretem, én imádom! - folytatá kitörő könnyekkel.

- De nem!

Ne lássa soha senki Margitot gyengének, ne a világ, ne Abafi - tevé lágy, szerelemteljes hangon hozzá -, ne senki!

Gizella azonban nyugtalan hánykódott az ágyban; a forróláz teljes mértékben fogta körül.

Ajkai fölcserepesedtek, arca lángolt, szemei őrült meredten álltak félig felnyílva, s hókeble gyorsan emelkedék föl s le.

Újra felrázkódott lázas mámorából ; borzadva szorítá össze ajkait, kezei jártak, mintha valamit tapintana velök.

- Egek! - mond alig érthetőleg.

- Be mély e seb!

Légy nyugton - rebegte gyöngéd hangon -, lelkem Olivérem!

A szer, melyet reá illesztek, hatós; enyhülést fogsz tapasztalni.

Magam szedtem sziklás bérceken a fűszeres növényeket, s Margit utasítása szerint készült az ír.

Légy nyugodt! - ismétlé a részvét legjelentőbb kifejezésével arcában.

- Ugye sajog, kedvesem, nagyon?

Mintha magam érzeném.

Nyugtasd ide vállamra fejedet!

Félresimítom sűrű fürteidet homlokodról.

Ó, be forró homlokod! - mond , kezével simogatva a paplant maga előtt.

Újra elhallgatott, s csendesen látszék szunnyadni.

- Te nem szólasz? - kérdé rebegő hangon, mintegy eszmélve.

- Nem ismersz -e engem, kedvesem?

Én vagyok Gizella, a te hív nőd, a te kis Gizellád, ki tégedet oly forrón, oly kimondhatlanul szeret!

Gizellád, a te Gizellád, kinek annyi kedves nevet tudsz adni!

Kinek nincs gondolatja, csak te és mindig te!

Margit változó érzések közt merengve hallgatá a szép angyali beteget, s hol lágy kezecskéit szorítá gyengén, hol homlokát törülgeté.

- Szegény - mond -, ily ifjú, ily mélyen érző, ily szenvedélyes!

Hová vezethet ez?

Ó , ha őt boldoggá tehetném, őt és Olivért!

Igen, ez igen kedves, igen boldogító lenne reám nézve is.

Margitban nem volt azon lanyha, beteges érzelgés, mely oly sok hölgyben feltűnő.

Ő szeretett, önmaga előtt sem tagadhatá többé, s e pillanatban mélyen s cáfolhatlanul nyilatkozott lelkében ezen öntudat.

De miként maga minden köznapin túli fenségével bírt az érzésnek, úgy benne az indulatok is nemesek voltak, s lelki ereje nem engedé , hogy szenvedélyei őt ferde útra téveszthessék.

Érzé mélyen lelkében Margit, hogy minden nemes lélek az életben bizonyos célra törekszik, s ha nem teszi, nem élt, vagy élte állati tengéssé aljasuk.

Atyjának hanyatló napjait otthonos örömök szelíd bájaival körülövedzni, gazdag birtokaiban a nép jóllétére mindent elkövetni, fohászokat szüntetni, könyűket törülni titkon, nem látva senkitől: az vala azon szép, azon jóltevő kör, melyben szerényen s zajtalan éldelé szívörömeit.

Most, midőn a Gizella titkos szenvedélye ily különös úton nyilatkozék előtte: komolyabb gondolatok környezék lelkét.

Kezdé fontolgatni, hogy ő Olivérnél idősb, s talán egykor nem tudná őt oly egészen boldogítni, mint azt nemes szíve óhajtá, s mily mérhetetlen fájdalom lenne neki azt, kit annyira szeret, maga iránt hűlve látni; de hátha azon hódolás, így fűzé odább gondolatit, mely sokkal szembetűnőbb volt, mint hogy észrevétlen maradhatna, nem is szerelem!...

Volt egy szózat a Margit keblében, mely ezt neki mindig s mindig újra sugallá: "Ő testvéri szeretetet érez irántad, ő tiszteleten épült barátsággal vonzódik hozzád, s miért szenvedélyek lobogását elegyítni ezen érzések szelíd melegéhez!

Így mindig fog ő irántam érezni!

Igen, s talán mindig forróbban, s én leszek legigazabb, legmeghittebb barátnéja."

Így űzte egy gondolat a másikat.

Minden föltétele Margitnak a jövendőre nemes lelki erővel teljes s hozzá illő volt.

Ő látta, tudta, hogy Olivér Gizella iránt semmit sem érez, sőt az ártatlan gyermeket szinte észre sem veszi.

- Ó - mond magában -, nem volna -e isteni, dicső e két szívet egymáshoz közelíthetni ?

- Újra mélyen látszék Margit gondolkozni: - De - folytatá - ha Abafi kitörne azon útból, melyet magas lelke szép pályaként tűze elébe, s ha visszasüllyedne aljas szenvedélyeinek özönébe: Gizella, az ártatlan, a tiszta, az égi, csak köznapi ember közelébe jutna, s mindazon fájdalmakért s azon keserű csalódásért magamat kellene vádolnom.

Nem, nem, ez irtózatos lenne.

Szép, nagy tervnek vázlata kezdett a Margit nemes lelkében alakulni.

- Igen! - mond, s könny ereszkedék szeme héjaira, s keble magasabban emelkedett.

- Gizellát kimívelni, a nemes anyagot a tökélyre felvezetni s hatni az Olivér lelkére , megedzeni szép föltételeit, biztatni útjában; s ha így egymáshoz érdemesekké idomultak, ha egymást észrevették, megismerték, talán szeretik: kezeiket egybetenni s a mennynek gyönyörét éldelni egykor oly boldogságban, melyet, legyőzvén önszenvedélyét, maga teremte elő.

- Ez volt terve Margitnak, s bár szíve megtörnék , kivívandó a sors és maga ellen.

Gizella felnyitá újra szemeit; Margit csöndesen fogta meg kezét.

- Hogy érzed magadat, édes jó angyalom? - kérdé.

- Szomjas vagyok - szólt föleszmélve Gizella.

- Ó, ne - mond -, ne azt a sűrű italt , vizet adj, Olivér, kristálytisztát, mint az én szerelmem.

- Gizella - mond újra Margit, vizet adván neki egy pohárban, melyet az mohón vive ajkaihoz -, nem ismersz -e engem?

- Igen, igen, igen! - mond őrült sebességgel Gizella.

- Hogyne, hiszen te királyné vagy.

Nem, nem, te hatalmas tündér vagy, üvegből van öltözeted, mely szép redőkben olvad tagjaidra, s aranyrózsák ingának halántékaid körül.

Igen - folytatá maga elébe bámulva -, öltözeteden át látom szívedet verni.

Ó, mely tiszta az!...

Ó - kiált fel , félig fölemelkedve, kis szünet után -, hiszen te Margit vagy, a jó Margit... - s ekkor lázas hévvel foná gyöngéd karjait a Gyulafiné nyaka körül.

- Reám ismersz -e, kedves? - szól Margit újra, könnyel tölt szemekkel, simogatva s egy csókot olvasztva ajkaira.

- Reád? - felelt a gyermek, szenvedéllyel legeltetve szemeit a Margit szép vonásain .

- Te, jó angyal, ha ismerlek -e?

Hiszen minden boldogságomat neked köszönhetem.

Te szereted őt, úgy, mint én szeretem, vagy nem... ó, nem, úgy nem szerethet senki.

Az ő lelke enyém, vére dobog szívemben, s egy tekintete... ah, nincs szó kifejezni, minő boldoggá tesz, s te lemondál róla, érettem, az egyszerű gyermekért, te, Margit, az asszonyok elsője, az imádott Margit!...

Miként háláljam meg én azt neked?

Ó - folytatá s könnyek ereszkedtek szemeibe -, jól tudtad te, hogy én nélküle nem élhetek!

Láttad néma keservét szívemnek, láttad álmatlan éjeimet!

Mindezt láttad - mond, s mintegy elfáradva képzeteiben elhallgatott újra.

Kis szünet után folytatá , szorosan szorítva a Gyulafiné kezét szívéhez -, te mindent tudtál, és hallgattál , mint én!... és cselekedtél!...

Te tevéd össze kezeinket, te nyitád meg a mennyek mennyének kapuit előttünk!

- Gizella arcát dicsfény látszék körülsugározni.

Láza szűnni kezdett halkkal, lehelete csöndesebb lőn, a lobogó tűz szemeiben gyöngéd lánggá olvada, s álom nehezkedék szemeire.

Margit néma tűnődésben ült mellette.

Egy kép terjedt előtte, s lefejlődésében láta egy rajzot, s képzete népesíté azt, s mindenütt magát látta mint jóltevő tündért - s komolyan látá magát s némán.

Csak olykor villant örömsugár szét arcán, s az örömsugárt nem az ő ege lövellé körüle.

- Igen - mond Margit, s gyengéd csókot nyoma újra a Gizella homlokára -, teljesülni fog álmad, ha teljesülhető, s én élni fogok nem gyáva panaszok közt, nem utálva az életet, bár reményfosztva s képzelt egemből kirekesztve - folytatá mély sóhajjal -, élni s munkálni, míg dobog ez a szív; míg hat, szól, izgat a lélek keblemben!

Jósika Miklós

Abafi

SZESZÉLY3

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Miklós

Abafi

SZESZÉLY3