Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gaál Mózes
A vasember fia
Keletkezés ideje
1902
Fejezet
19
Bekezdés
939
Mondat
1625
Szó
20101
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Az örök sötétség.
Nem volt a világ csodadoktorainak az az orvossága, mely megmentette volna Vesselényit a vakságtól.
Úgy tért vissza Zsibóra, mint szegény világtalan ember .
Vége ott minden reménynek .
A hajdan zajos, fényes zsibói kastélyban úgy elhallgatott mindenki , őszi hervadás megsárgította, összefonyasztotta a fák leveleit, jött a kóbor szél , haragos kézzel megmarkolta és letépte.
Tél hava elborította a nagy kert kanyargó ösvényeit, zúzmara lepte a száraz ágakat, s lomhán ráfeküdt a hó-palást vastag rétegekben a büszke kastély fedelére.
Napsugár ha ezüstté változtatta a finom hószemecskéket, a zúzmarát, mely fürtökben csüngött le a galyakról, vagy végig táncolt a kastély ablakainak üvegtábláin... nem volt, a ki gyönyörködjék benne .
Ha eljött a bűbájos kikelet, mint egy engesztelő, megvígasztaló tündér, s az előbukkanó sárgúlt fűszálak mellett újak dugták ki hegyes tűszálaikat a nedves talajból, virágok milliója csodálatos szépségű szőnyeggé változtatták az erdők, a mezők pázsitját, s ünnepi köntösbe öltöztek a meglombosodott fák: mind ... mind hiába való volt, mert a kastély ura nem látta, nem gyönyörködhetett benne .
Vesselényi Miklós sötétnek látta; örökös éjjelnek látta az egész világot .
Legalább nem látta az arczokon síró panaszt sem, csak hallotta, hogy minő az élet Magyarországon; mert sokan keresték őt fel zsibói magányában.
A vak óriás mellé telepedtek, ki hajdanában vezérök volt, a kit bámúltak nagy esze és erős akarata miatt .
Elmentek a környék ifjú urai is, kik a nagy időkben csak felerészben voltak tanúi, hallgatták őt áhítattal .
S miként ha a vak Vesselényi lelkének szemével tisztábban látott volna, beszélt nekik a jövendőről .
- Nem haltunk még meg, öcséim, - mondá - az olyan nemzet, mint a magyar, nem tűnhetik el nyom nélkűl a nemzetek forgatagában .
A Vasember fia egy kis szünet után folytatta :
- Tengernek nincsen olyan örvénye, földnek nincs olyan tátongó üressége, mely elnyelhetné.
Reánk szakadt a multnak átka, meg kell bünhődnünk és bünhődünk keservesen.
De miénk még ez a föld, a miénk ...
- Nem a mienk, zsellérek vagyunk mi rajta - veté közbe elkeseredetten egyik vendége.
- Nem vagyunk többé urak.
Jól mondja a poéta Tompa Mihály , hogy :
Kisírni nem szabad ...
- Tompa ennek a szomorú időnek az elsirató költője, én vele is sirok , de akarok reménykedni Vörösmartynkkal, ő pedig biztat, hogy "jönni fog egy szebb kor. "
- Azt is mondja, hogy jönni fog, ha jönni kell a nagyszerű halál, hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll - ez a vérben álló ország a miénk , Vesselényi Miklós .. .
- Még nem temették el, atyámfiai, még nem dobták reánk a hantot és nem is fogják.
Sok kell ahhoz.
Ha Lengyelország sírba dőlt, annak Lengyelország is volt az oka, mert nem tudta igazán megbecsülni a szabadságot...
Mi meg tudtuk becsülni.
Hirdessétek ti és hirdessék a késő unokák, hogy voltak minden időben a pártoskodó magyarok között tiszta és nemes szándékú honfiak, kik zokszó nélkül lemondottak ősi nemes kiváltságukról, emberségesen bántak a jobbágyokkal s miért a híres Francziaországban patakonkint folyt a vér, ezeren meg ezeren estek áldozatul: nálunk még könnyet sem ejtettek...
Hirdessétek ti, hogy ez a nemzet szabadságáért feláldozta mindenét, ellenségeit letiporta.
Hogy megalázták, az nem szégyenére válik, az a reánehezedő sokszázados átok...
Nem tart, nem tarthat ez sokáig...
Ime, én már nem vagyok senki és semmi... szomorúbb rom vagyok, mint a bujdosók; szomorúbb a végzet, mely keservesen sujtott, azokénál, kik kötél által , hóhér bárdja alatt hullottak el...
És mégsem lázadok fel gyarló tehetetlenségemben a népek sorsát intéző Isten ellen.
Csak fáj és fog örökké fájni, hogy olyan keveset tehettem.
Olyan vagyok, mint egy fa, melyet villám sújtott....
A jelen aggodalma a mindennapi kenyerem, a jövő reménye az a kis mécsvilág, melyet látok... látok világtalan szememmel is ...
Azt a kis mécsvilágot látta a vak Vesselényi, de nem a könnyet, mely szeméből kibugygyant s nem látta azokat a könnyeket sem, melyeket a vendég urak szemükből kitörültek .
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ült karosszékében mellén keresztbe font karokkal.
Titkára olvasta a leveleket, az újságokat, egy-egy könyvet, mik újabban jöttek ki s a Vasember fia röviden utasításokat adott, megjegyzéseket tett, egy-egy levelet diktált, sokat elmélkedett .
Igy telt el nap-nap után, hónapra-hónap, komoran, szomorúan .
Gyakran kivezettette magát a családi sírbolthoz.
A vasajtót ki kellett nyitni, hogy a föld alatt levő üregbe nap fénye, nap melege tóduljon be .
Meg-megtapogatta a hideg köveket, a még hidegebb érczkoporsókat .
- Mind itt vannak ők, akiket szerettem nagyon.
Ide tért meg atyám , itt pihen jó nevelőm, a derék Pataki Mózes és itt van az én édes anyám, a türelmes angyal, kinek arcza, hangja, édes tekintete olyan gyakran fölkeres most is, mintha vigasztalni akarna... készen vár reám is az az egyetlen üres fülke még ...
Mind több és több emlék szállotta meg, Eszébe jutottak a régi idők a legkisebb aprólékosságig híven, mintha csak tegnap bámulta volna délczeg apját a rohanó mén hátán, mintha csak most hallaná, hogy egy Vesselényinek félnie nem szabad...
Anyjának könnyeit, mintha az imént törülte volna le kicsiny kezével ...
Áldott a gyermekkori emlék, mert a világtalannak is visszaadja a világosságot, a szomorú szivet is megtölti a mult boldogságának édességével .
Hát még az álom !
Jut -e eszetekbe, ti szegény gyermekek, kik naphosszat az utcza porában tarka kövecskékkel játszottatok s egy fényes réz-krajczárkával úgy gondoltátok, hogy az egész nagy világot megvehetitek, jut -e eszetekbe az a boldog éjszaka, mikor kicsiny markotokba valami jótékony tündér egy rézkrajczárkát nyomott, hogy szorongattátok egész éjszaka?
Hány boldog terven törtétek a fejeteket, palotákat, aranyzabot evő tátos paripákat vesztek rajta ...
Lám a vak óriást, a Vasember fiát is meglátogatta az álom tündére .
Meglátogatta akkor, mikor a földi napjaiból alig volt még csak egy hátra .
Talán a halál angyala küldötte előre az álom tündérét s azt mondta neki :
- Vigasztaló tündér, eredj hozzá és fess neki bűbájos képet, vedd el a halál félelmét, ismertesd meg vele az örök sötétség után az örök világosságot !
És eljött a vigasztaló tündér.
A nagy beteg lázas homlokán végighúzta bársonysima kezét, a kioltott fényű szemekre reáborult a szempilla lágyan , szeliden .
Álmot látott a vak Vesselényi .
...Tajtékzó hullám csapkodott egy ódon templom-falához.
Négy lépcső-fokot elnyelt már, most az utolsónak rohant, majdan a tölgyajtó hasadékán nyomul be ellenállhatatlan erővel Isten hajlékába .
A legfelső lépcső-fokon egy koldus-asszony térdepel, vak, szegény és gyámoltalan.
Emberben bizodalma nincs, Istenhez fordul tehát segítségért.
Ahhoz fohászkodik, ki keze egyetlen intésével lecsendesítette a tenger háborgását .
Feléje megy csónakával, vállán viszi oda, megmenti az életét, épen úgy, mint akkor a nagy veszedelemnek idejében.
S ime, amint a partra kiteszi , pénzt ad neki, gondoskodik arról, hogy gondviselés nélkül ne maradjon: sugárzó széppé lesz a fonnyadt arcz, kiegyenesedik a görnyedt váll és csillognak az égszínkék szemek, csak a galamb-szárnyak hiányoznak még, hogy angyalnak nézze gyarló földi lény .
- Ismersz- e, Vesselényi Miklós, - kérdé a szépséges nő szelid , háladatos tekintettel nézve reá .
- Ebben az alakban nem ismerlek .
- Nem láttál, pedig ott voltam mindig melletted.
Ott voltam a börtönben, virrasztottam betegágyad mellett, láttam minden tollvonásodat, kilestem minden gondolatodat.
Leghívebb és legigazabb barátod voltam a jóban s a rosszban .
Mikor az emberek azt hitték, hogy el kell veszned, én tudtam, hogy te elveszni nem fogsz, sem a börtön nem senyveszthet el, sem gyilkos betegség nem ragadhat el .
Erőt rajtad nem vesz a halál sem, mert, ami benned romlandó, a test nem örök életre való, de lelked nemes érzése nyom nélkül nem marad .
Lehettél volna sokkal nagyobb, tehettél volna sokkal többet, talán fényesebb betűkkel írták volna nevedet a történelem lapjaira, de fényesebbel és maradandóbbal nem írhatnák a szívekbe .
Nemcsak a komoly tudósok, ihletett költők beszélnek majdan rólad , hanem beszélnek a koldusok, az árvák, az ügyefogyottak, dicsérő szó helyett imádságba foglalják a nevedet, te nagy, te jó Vesselényi !
Élni fogsz örökké, míg érző hálás szívek lesznek a világon, mert a jónak, a nemesnek élnie kell .
A fényes égi tünemény, a vigasztaló szavak álom volt... mind eltűnt az álom, lecsendesült a láz, a Vasember fia aludt csendesen .
Harmadnapra már a ravatalon feküdt .
Új lakóra várt az ősi kripta üres fülkéje .
*
Ma-holnap félszázadja ennek is.
Az idő eljár, az emlékek elmosódnak , de az olyan emberek emlékének, kik szivöket meleg szeretettel nyitották meg ezrek meg ezrek előtt, sem elmosódnia, sem elmúlnia nem szabad .
Ez a Vasember fiának szomorú története .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE