ELTE regénykorpusz

Tiz óra volt, mikor Zoltán és páter Lőrinc felálltak az asztal mellől.

- Isten tudja , mikor ülünk ismét egy asztalnál! - sóhajtott a páter szomorúan s a szeme szögletébe köny szökött.

- Ez önön áll, kedves tanár úr - felelte Zoltán.

- Miért makacskodik?

Még mindig van ideje elhatározásának megváltoztatására.

Jöjjön velem és egy-két nappal később utazom.

A páter a fejét rázta.

- Erről már ne beszéljünk!

Az én időm letelt, kedves Zoltán és nincs reám többé szüksége.

Elvezettem önt az élet kapujához, az én utam onnét visszavezet.

Most már legyen ön egyedül, járja saját belátása és akarata szerint az élet utját; abban én már nem lehetek önnek társa.

Ami tehetségemtől kitelt, megosztottam önnel abból a célból, hogy amikor egyedül marad és az élet bedobja abba a forgatagba, amely elől senki sem szabadulhat, tudásával, érzéseivel és erejével fenn tudja magát tartani .

Minden igyekezetem az volt, hogy még a jót és szépet is átszürve, desztilálva csöpögtessem be szivébe.

Hogy helyesen cselekedtem-e, azt az idő fogja megmutatni, de nem tagadom, kételyeim vannak, hogy helyes volt-e tőlem az átszürt rendszer és nem jobb lett volna-e az élet lényegét a maga nyers anyaga szerint ismertetni meg önnel ?

Már régebben és különösen az utóbbi időben, sok álmatlan éjszakát okozott nekem ez a gondolat.

Mi hárman, az ön édes anyja, ön és én, valami étherszerü lelki életet éltünk teljes tizennégy esztendeig a világtól távol.

Ez az élet nincs benne a mindennapi élet keretében, hiába keresem benne három esztendő óta.

A mi gondolkozásunk és érzéseink olyanok, mint az értékes, de használhatatlan régi pénz, a szatócs nem adna érte kenyeret, de ha műértő elé kerül, kincset ad érte.

Csakhogy kedves Zoltán, mit mondjak önnek az együtt töltött utolsó esténken, az elválás perceiben?

Őszinteséggel tartozom önnek és csak azt mondhatom, amit a nagy világban töltött időnk alatt tapasztaltam, hogy az életben csak szatócsokkal találkozunk és nagyon ritkán műgyüjtőkkel.

Kell, hogy beszélhessek önnek erről és bocsánatot kérjek öntől már előre azért az esetleges csalódásokért, melyek talán nem érték volna, ha én önt arra előkészitem.

Az ebédlő nagy, gyöngyház ernyőjű lusztere alatt álltak s Zoltán halkan két széket tolt a nyitott ablak elé és leültek.

- Sajnos! - sóhajtott a páter s fejét hátrahajtva a szék karjára, lehunyta a szemét - nem készitettem elő.

Nem adtam önnek egyéb fegyvert kezébe az élet ellen, mint a tiszta lelket és az igazságnak szeretetét.

Vajjon elég lesz-e ez a kettő?

És nem jobb lett volna-e, ez ideálizmus alá a prózát is elrejteni s megismertetni önt az élet brutális törvényeivel, mely az én-en kivül nem ismer más igazságot?

Ez az én ott áll az ember erkölcsi és anyagi létének minden elképzelhető fázisában.

A hatalomban, a hazaszeretetben, a törvényekben, az élvezetekben, a bűnben és erényben, mindenütt.

Azénért: eltapossák a gyöngét, elárulják az igazságot és hirdetik az élet tanát: Az első én vagyok!...

Ön épp az ellenkező törvénynyel szivében lép bele az életbe, azzal: az utolsó én vagyok...

Azt hittem, az ön kiváltságos helyzete, neve és vagyona, megengedhetővé teszi, hogy ön meg legyen kimélve azoktól a harcoktól, melyek az én törvényét megszabják.

Igen, csakhogy okoskodásomból hiányzott az előrelátás és az élet kiszámithatatlan eshetőségeinek gyakorlati filozófiája.

Nyugtalanit az is, hogy ön most, még a huszonnegyedik éve felé sem találta meg a természetének és izlésének való pályát, dacára, hogy készültsége olyan nagy, hogy bátran választhat több pálya között.

De ön, kedves Zoltán, még mindig csak az álmoknál tart.

Nem baj, nem siettetem, de kezdem belátni, hogy az álmokhoz is gyakorlatias gondolkozás kell, hogy ne nyomja az alvó lelkét lidércnyomásként.

Azért kértem önt, hogy menjen ki a nagyvilágba, egyedül, ahogy még eddig nem járt és fogadja el a nagybátyja ajánlatát .

Két év a párizsi nagykövetségnél, benn a világ szivében, megismerteti önt a saját maga és hazája iránti kötelességével.

A tapasztalatok irányitani fogják elhatározását és megtanulja, ha részben is, az életnek azon ismeretét, amelylyel én elmulasztottam megismertetni.

A páter elhallgatott és Zoltán megindultan nézegette a páter sárgásbarna, éles aszkéta vonásait, melyre a lámpa fénye ismeretlen szenvedéseket rajzolt.

Zoltán e percben megértette, hogy az egyetlen egy ember a világon, akinél az ő boldogsága és nyugalma fontos, az csak az ő öreg barátja, aki mellette ül.

És a szép meleg, csillagos tavaszi estében, először remegtette meg ifjú szivét valami különös vágy egy társ után, aki fiatal, mint ő és megosztozik az ő utjának minden tövisén és minden rózsáján.

Először vert szive lázas forrósággal és vágyakozással és lehunyt szeme előtt először jelent meg a nő, a tövisek és rózsák társa.

Az ismeretlen sötétségből jött elő, halványan, mint egy vizió, egy-egy sötét felleg eltakarta, majd újra kibukkant közülök s a tavaszi ég fehér fátyolos tejútján haladt át.

Törékeny volt az alakja, fekete a ruhája s a tovatünő vizió arcában: a Dobó Laura arcára ismert Zoltán...

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XIX.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XIX.