Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIX. FEJEZET.
A TITOK.
Szeptemberben az időközben táborszernaggyá kinevezett Hadik és Nádasdy altábornagyok , ügyes csellel Moys és Holzberg között döntő ütközetre szorították és teljesen tönkreverték Winterfeldet, aki Nádasdy csapásai alatt maga is elesett.
Hadik kilencezer huszárral messze észak felé portyázott.
Eközben beköszöntött az ősz.
II. Frigyesnek még nem volt határozott hadállása s nem tudta a kollini kudarcot kiköszörülni, hanem ide-oda kalandozva, leste-várta a jó alkalmat, hogy az elpártolt hadiszerencsét ismét magához ragadhassa...
Hadik azonban csak látszólag portyázott minden cél és irány nélkül, mert megvolt a célja: Berlin!
Hogy a porosz király fővárosát minél bizonyosabban elfoglalhassa, Elemérrel azt a cselt koholták, hogy a közelfekvő Sanssouci nevű királyi mulatókastélyt néhány órára megszállják, azután, mintha e dicsőséggel is meg lennének elégedve, színleg visszavonulnak.
Egy vadaskertnek látszó erdő mögé vonulva, csak a sötétség beálltát várták, hogy elinduljanak.
Gyönyörű holdvilágos éjszaka ragyogott, midőn körülfogták II. Frigyes tündéri szép palotáját, melynek mása akkoriban nem igen akadt a föld kerekségén.
A kapukat, a két hatalmas sphynxen kívül, két álmosan fel-alá sétáló gránátos őrizte , akiket, mielőtt lármát üthettek volna, szépen lefüleltek.
A kapukat kinyitották és a sereg elhelyezkedett a kastély körül.
Bár ez nem történhetett meg lárma nélkül, a cselédség és a palota kormányzója mégse ébredt fel.
Képzelhetni tehát azt a fejvesztett rémületet, midőn reggel öt órakor Hadik egyszerre megfúvatta a trombitákat és az eszük nélkül ide-oda száguldozó cselédséget összetereltetve, rájuk parancsolt, hogy a takarmánykészletet hozzák elő és rendeljék elébe a kormányzó urat.
A kormányzó, egy gömbölyded pocakkal megáldott nagybajuszú őrnagy, rogyadozó inakkal tántorgott elő s máskor tulipiros arca most az érett sajt színével kelt versenyre.
De midőn látta, hogy a vidám, daliás leventéknek sokkal jobb ízlésük van, semhogy őt akarnák megenni, lassanként nekibátorodott és végigkalauzolta őket a palotán , mindenütt bőséges magyarázatokkal szolgálva.
A mindenre figyelő Elemérnek feltünt, hogy a nemrég még annyira alázatos és remegő inú őrnagy uram nagyon hetyke, fennhéjázó hangon kezd egyszerre beszélni és szemeiből rejtett diadalérzet és káröröm szikrázik.
Tüstént figyelmeztette is rá a táborszernagyot.
- Azt hiszem, ez az alattomos porosz futárt küldött Berlinbe, vagy Potsdamba és nyakunkra hozza a gránátosokat.
- Csak hadd hozza!
Én is észrevettem!
De ne szólj róla senkinek !... - és mintha mitsem gyanítana, vidáman nézett meg mindent.
Midőn azonban a kormányzó emlékül egy aranyserleggel kínálta meg, nyers szavakkal utasította vissza:
- Ki hatalmazta fel, hogy királya tulajdonát elajándékozza!
Mi nem zsákmányolni jöttünk.
Elmondhatja bárkinek: a magyar huszárok itt voltak, látták e kincseket, de egy szöget se vittek el.
Az őrnagy úrnak, mint meredt nyaka mutatta, e rendreutasítás nagyon zokon esett.
Most már haragját is ki merte mutatni és hidegen vezette át őket az aranyozott padozatú királyi zenetermen.
Ebből a szobából nyílt a téli kert, melyből átballagtak a három millió tallérba került és mindenféle műkinccsel megrakott új palotába, melynek ebédlőtermében volt reggelire terítve.
A három órai séta mindenkinek jó étvágyat szerzett, a kormányzó úr pedig igyekezett kitenni magáért.
A királyi pince minden borát beletöltögette volna kedves vendégeibe , hogy mentől jobban elázzanak, mert magában már számítgatta, hogy a Potsdamból jövő gránátosoknak nemsokára itt kell lenniök.
- Várjatok csak barbárok!
Egyetlen egy se menekül!
Mindnyájan függni fogtok, - gondolta és mialatt ilyen keresztényi módon gondoskodott valamennyiről, ajkai mézédesen mosolyogtak és szíves kínálásával majd megölte a tiszteket, akik cukrosmandulával kezdték hajigálni egymást.
- Majd megennétek holnap! - mondta Hadik és kérdőleg nézett Elemérre, mert a kupola tetejére őrnek állított Gyuri azt jött titokban jelenteni urának, hogy két ezred gránátos, hat ágyúval közeledik a kastély felé.
Hadik mosolygott, mintha Elemér valami pajkos élcet sugdosna neki.
- Hallod-e, nem valami nagyra becsülnek a németek bennünket!
Te nem ittál bort, tehát a legjózanabb vagy közöttünk!
Eredj és az első század gránátost fogd el puskástól , mindenestől és tereld be az udvarra!
- Bort ide!
Pezsgőt!
Éljen a magyar huszár! - kiáltotta azután, midőn Elemér észrevétlen kisurrant.
Mikor a pezsgőspalackok durrogásába egyszerre csak puskaropogás kezdett belédörögni, szikrázó szemekkel ugrott fel az asztal mellől:
- Elő a karddal!
Utánam!
- Az udvarra rohant, ahol már lóháton ült az egész legénység, Véghvári ezredes pedig már javában támadta a gránátosokat.
Félórai harc után a gránátosok első századát lúdfalka gyanánt hajtották be a palota udvarára.
Hadik a tartalék-paripákra és málhás-lovakra ültette őket s miután puskáikat és töltényeiket elszedette, megindult velük Saarmund felé.
Berzeviczy ezredesnek pedig meghagyta, hogy még egy-két óráig tartsa magát a gránátosok ellen, azután vágtasson utánuk.
Estére kelve, az egész hadtest megint Saarmundban volt, anélkül, hogy üldözték volna őket.
Tíz óra tájban újra indulóra harsogtak a trombiták és először délnek, azután pedig gyors vargabetüvel, vissza északfelé fordulva, egyenesen Teltow felé robogtak , ahonnan Mariendorf alá kanyarodva, kissé megálltak, hogy kifujhassák magukat.
E helyiség már közvetlen Berlin közelében feküdt s itt a fogoly gránátos századot leszállítva lovaikról, visszaadták nekik töltetlen puskáikat és II. Frigyesnek ezek a híres hat lábnál magasabb «óriási gyermekei» hangos dobszó mellett megindultak Berlin felé, azonban figyelmeztették őket, hogy egyetlen áruló jelre vagy kiáltásra , valamennyit rakásra lövik.
A gránátosokat nyomon követték a Hadik-huszárok, akiket kék dolmányaikról a poroszok bátran magukéinak nézhettek, nagyobb távolban pedig a többi ezred kocogott utánuk.
A brandenburgi kapu őrsége, az ismerős dobszó hallatára, fülét se mozdította.
Minek is!
A gránátosok jönnek dobszóval, utánuk pedig Ziethen kékdolmányos huszárjai.
Annál nagyobb lett tehát elszörnyedésük, mikor a huszárok a mitsem sejtő őrséget egy hajrá alatt leverték.
Elfoglalták a kapukat s alig hogy ezzel készen lettek, már ott termett a többi nyolcezer huszár is.
Még Elemér komor, zárkózott arcára is futó mosoly derült, annak a bábeli zűrzavarnak és vad lótás-futásnak a láttára, midőn a lakosság felismerte, hogy ezek nem porosz katonák, hanem a rettegett magyar huszárok.
Ordító jajveszékelés és fejvesztett rémület uralkodott mindenfelé.
A boltokat becsukták, a házak kapuit torlaszolni kezdték, midőn pedig a városház elé érve szembetalálkoztak egy csapat polgárral, ezek a duplatokájú, tekintélyes pocakú uraságok egy pillanatra sóbálvánnyá meredtek, azután pedig elordítva magukat, olyan vágtatással menekültek visszafelé, hogy a nyulat is elfogták volna.
Hadik a maga elé parancsolt reszkető polgármesternek meghagyta, hogy a legénységet lássák el étellel , itallal, a lovakat takarmánnyal.
A tisztek a jobbmóduaknál kapjanak szállást, a legénység pedig a szabad ég alatt, tereken és piacokon fog táborozni.
- Mi pedig az ön vendégei leszünk, polgármester úr!
- Óhóhóóh!
Végtelen örülök a kiváló nagy szerencsének! - fuvolázta a polgármester.
- Képzelem, - felelte rá gúnyos mosollyal a táborszernagy és komoly ráncokba szedve arcát, így folytatta:
- Különben legyen nyugodt.
Kihirdetheti, hogy mi becsületes katonák vagyunk és nem rabolni, nem zsákmányolni jöttünk ide.
A polgárok vagyona és élete szent lesz katonáim előtt.
Ha ön felel a rendről és csendről, senkinek egy hajaszála se görbül meg.
A polgármester mély hajlongással köszönte, igért, fogadkozott mindenre és pár óra mulva a legénység el volt látva bőven mindennel, az egész város pedig egy katonai tábornak látszott.
Az «Unter den Linden» alatt a szobrok, szökőkutak körül huszárparipák voltak kipányvázva s tábortüzek égtek mindenfelé, amelyek körül vidáman sürgött-forgott a legénység és sütötte-főzte a menázsit, mialatt a tisztek számára a városháza dísztermében volt pompás lakomára terítve.
A polgármester és a bátorságra kapott városatyák kinálkozva sürgölődtek a vendégek körül, sőt a polgármester még egy felköszöntőt is megeresztett a kedves vendégek tiszteletére, melynek végével e kérdést intézte a táborszernagyhoz:
- Kegyelmes uram, meg méltóztatik elégedve lenni a fogadtatással?
Hadik gúnyosan felkacagott:
- Pompás!
Úgy beszél, mintha meghivott vendégek lennénk itt, akik érkeztét az egész város repesve várta!
A polgármester szégyenlős lányka módjára, lesütött szemmel kérdezte:
- Szabad tudnunk, kegyelmes uram, a császárné őfelsége részére méltóztatott-e elfoglalni, avagy csak ideiglenesen kegyeskedett megszállni városunkat?
- Már mondtam!
Csupán rövid látogatóba jöttünk!
- Hehehehe!
Igenis!
Rövid látogatás!
Szabad érdeklődnünk, meddig lesz szerencsénk kedves vendégeinkhez?
- Hát csakugyan olyan kedves vendégei vagyunk?
- Kétségkívül, kegyelmes uram, kétségkívül, - erősítette szívére tett kezekkel a polgármester.
- Pedig még hátra van a fekete leves!
Nem akarunk ám üres kézzel távozni Berlinből.
A polgármester egyszerre csuklani kezdett, a városatyák képe pedig hosszúra nyúlott.
- Tehát mégis zsákmányolásra kerül a sor! - nyögte.
- Dehogy kerül!
Erre szavamat adtam!
A város hadisarcot fog fizetni, mint ahogy ilyen esetben szokás.
- Hadisarcot!
Szent Isten!
A pénztárak üresek, a polgárság kimerült! - és a csuklás általános kezdett lenni.
- Ne mókázzunk sokat, polgármester úr!
Ha a pénztárak üresek, ön majd megtölti .
Kétszázezer ezüst tallért fognak fizetni.
Ha nincs pénz, vesse ki a lakosokra és ha holnaputánig le nem fizetik, önt valamennyi tanácsosával és huszonöt előkelő polgárral magammal viszem!
- Igenis, az összeg meglesz, tábornagy úr!
- Ez még nem minden, a legénység zsoldját is önöknek kell kifizetni.
Jeszenszky segédtiszt úr, mennyi zsolddal tartozunk derék huszárainknak?
A mai, holnapi és holnaputáni napokat is számítsa bele!
A segédtiszt plajbászt és írótárcáját rántotta elő:
- Kereken éppen kétszázötezer tallér!
- Hallja, kedves polgármester úr!
Négyszázötezer ezüsttallér az egész!
Semmiség az egész!
- Meglesz, kegyelmes uram!
- Most pedig koccintsunk egyet, kedves polgármester úr!
Hallgassa csak, van-e szebb nóta a magyarnál a világon?... és e pillanatban az ezred zenekara rázendített lelkesen, hatalmasan a legszebb magyar toborzókra...
A polgármestert és tanácsurakat kivéve, mindenki a legvidámabb hangulatban hagyta el a késő éjszakába nyúlt mulatságot és másnap reggel Hadik bekopogtatott Elemérhez:
- Gyere!
Vegyük meg felséges asszonyunk részére a kesztyűket!
- Az első kesztyűsboltban mindegyikük két tucat finom szarvasbőrkesztyűt vásárolt, azután meglátogatták a fegyvertárt, Hadik emlékül magával hozta II. Frigyesnek gyermekkori első lovaglócsizmáit, melyet utódai, a Hadik grófok, még mai nap is őriznek pálóci kastélyukban...
A város a hadisarcot egy fillérig lefizette és midőn a kémszemlére küldött Rakovszky azzal a hírrel tért vissza, hogy Móric dessaui herceg roppant sereggel közeledik, a huszárok felkészültek és szép csendben elhagyták Berlint.
Mialatt az óvatosan közelgő dessaui herceg, abban a reményben, hogy körülzárhatja őket, a legbonyolultabb hadmozdulatokkal készült rájukcsapni, azalatt Hadik egész seregével Britz, Jossen és Barnthon keresztül, Csehországba vonult vissza.
E kalanddal befejeződött az azévi háború és hadait téli szállásaikra vonultatva , Hadik, Elemér társaságában Bécsbe utazott.
Alattvalókat király még nem fogadott úgy, ahogy őket, Mária Terézia.
Gyermekként tapsolt örömében, s mindkettőjüket örökös hálájáról és kegyelméről biztosította.
Hadik grófi címet, a Mária Terézia lovagrend nagykeresztjét, Futak és Csernovitz uradalmakat kapta, a kesztyűkért pedig, miután a királynő ajándékot nem fogadhat el alattvalóitól, a grófnak ötezer, Elemérnek pedig kétezer aranyról szóló utalványt ajándékozott.
- És most mi szándéka van, kedves gróf? - kérdezte kegyesen tovább.
- Miután tudom, hogy felséged érdeklődik hű alattvalói sorsa iránt, megvallom , nősülni készülök.
Itt áll egyik násznagyom! - felelt hódolatteljes meghajlással és a mellette álló Elemér felé mutatott.
- Ennek örülök!
És ki a választott?
- Lichnovszky Mária hercegasszony, felség!
- Oly szép, amilyen jó!
Gratulálok a választásához! és megmondhatja a hercegnőnek , hogy Hadik grófnét felveszem udvarhölgyeim közé... és ön, ezredes úr? - fordult mosolyogva Elemérhez.
- Én, felség, a menyegző után szabadságot kérek táborszernagyomtól! - felelte Elemér lehajtott fejjel.
- Menjen hát, ezredes úr, de ne maradjon soká...
Királynője teljes sikert kíván dolgaihoz! - mondta nyájasan, az utóbbi szavakat feltünően hangsúlyozva.
- Te, Elemér, úgy veszem észre, a királynő tudja titkaidat - és mindenben számíthatsz őfelsége kegyelmére s szigorú igazságosságára, ha kenyértörésre kerül a dolog! - mondta Hadik, midőn a lépcsőkön lefelé ballagtak.
- Mélyen érzem magas pártfogóm, a nádor jóságát!
Mindent elmondott a felséges asszonynak.
Áldás lebegjen jósága és emlékezete felett! - felelte bánatosan Elemér.
- Bizony kár, hogy Pálffy János meghalt!
De azért ne csüggedj!
Ha segítségre , befolyásra lesz szükséged, itt vagyunk mi, támogatunk körömszakadtáig! - biztatta Hadik.
Hazatérve, már ott várta másik násznagyának, Nádasdynak levele: Bécsbe érkezését jelentette be és két nappal az esküvő előtt meg is érkezett.
Miután Lichnovszky herceg időközben Bécsbe tette át lakását, az esküvőt a Szent István székesegyház ősi boltívei alatt tartották meg fényes pompával.
A királynő fényes gyémántékszert, kincseket érő csipkefátyolt ajándékozott a hercegi menyasszonynak és igérete szerint felvette udvarhölgyei közé.
Midőn az új pár a szerencsekívánatokat fogadta, Hadik meleg öleléssel felelt kedvencének szívből jövő , meleg szavaira.
A hazatérő Elemérre hüséges Gyurija várakozott.
Mialatt urát kisegítette fényes díszegyenruhájából, jelentette, hogy egy gyanúsforma, rókaképű egyén kérdezősködött utána, aki olyan loppal jött s olyan titkolódzva távozott, mintha nem valami jószándékban járna.
- Úgy? és mit mondott? - kérdezte szórakozottan.
- Mernék fogadni, parókája és álszakálla volt...
Tekintete, hangja olyan ismerősnek látszott, de hiába töröm rajta a fejemet, hogy ki lehet!
- Gyuri ugyancsak karikára nyílt szemekkel bámult ezredesére, midőn azt felelte rá:
- Vezesd a kovácshoz!
Újra kell patkolni!
- Kicsodát, vitézlő ezredes uram?
Azt a parókás rókaképű ismeretlent?
- Mi a gutát fecsegsz te nekem össze-vissza? - mordult rá felpillantva.
- Lovamat, a Kökényt és a te Sárgádat újra kell patkoltatni.
Útra készülődünk!
Láss a csomagoláshoz, de semmi fölösleges cókmókot az iszákokba! - tette hozzá higgadtabban .
Töprengő, vajudó lelke kissé megnyugodott arra az elhatározásra, hogy először felkeresi Vitál atyát, onnan pedig Sághvárra indul két hűségesen várakozó öreg barátjához.
Ebből az utazásból azonban nem lett semmi.
Másnap este, midőn kandallója tüzénél, mint üres idejében szokta, hadimunkákat olvasgatott, Ghillányiék inasa egy kis levelet hozott neki.
Ákos és Hedvig élénk szemrehányásokat tesznek neki és a nagyasszony haragjával fenyegetik, amiért olyan következetesen kerüli őket.
A levél megint felszította, lángra lobbantotta a szívében izzó fájdalmat.
- Nem, nem megyek, nem mehetek oda! - tört ki belőle a forrongó keserűség.
- Míg nevemet, családomat meg nem találom, addig nem közeledhetem hozzá...
És ha nem találom meg?...
E kérdésre szorosan egymásra szorított ajkai soká nem adták meg a választ.
Heves léptekkel járt fel-alá a szobában, mert nehéz küzdelmet kellett vívnia akaratával és szívével... de mégis az akaraté maradt a győzelem, mert nehezen bár, de mégis csak kimondta:
- ...és ha nem találom meg, akkor lemondok róla...
Lemondok Hedvigről és a boldogságról!...
Annyira belemerült a mélázásba, hogy Gyurinak kétszer is meg kellett szólítani, míg felemelte fejét.
- Az a parókás, álszakállas idegen van itt!
Már kidobással is fenyegettem, mégse tágít.
Minden áron vitézlő ezredes urammal akar beszélni!
- Ereszd be hát! - válaszolta rosszkedvűen.
Midőn az idegen belépett, alaposan szemügyre vette, de nem bírt visszaemlékezni, hogy ezt az arcot valaha látta volna.
- Mindenekelőtt kicsoda és mit akar kelmed? - kérdezte tőle.
- Tüstént felelek a kérdésekre, mihelyt egyedül leszünk! - válaszolta az idegen sajátságosan suttogó, érctelen hangon, amely mindamellett ismerősnek tetszett előtte.
- Na, most már beszélhet kelmed! - mondotta neki, midőn intésére Gyuri távozott a szobából.
Az idegen álszemöldökét, szakállát és parókáját villámgyorsan leszedte és midőn így felé fordult, Elemér a meglepetés hangos kiáltásával ugrott fel ültéből:
- Tarafás Bence uram!
- Igenis az vagyok!
A halottnak tartott Tarafás Bence!
Születése titkát és Sághvári Balázs végrendeletét hoztam kegyelmednek, mint jogszerű tulajdonosának, - válaszolta tompa, érctelen hangján.
E szavak hallatára kimondhatatlan érzés vett erőt Eleméren.
Ajkai szóra nyíltak, de hang nem jött ki belőlük, mellén pedig egy kőszikla nyomását érezte.
Egy pillanatig még némán, zsibongó aggyal állott helyén és csak azután tudta annyira leküzdeni megindulását, hogy megszólalhatott:
- A titkot, nevemet, születésemet fedő rejtélyt? - kérdezte kétség és remény között ingadozó hangon, mely úgy csengett, mint a megütött harang szava.
- Azt hoztam!
De elébb olvassa el kegyelmed a levélkét.
Mohón nyúlt utána és felszakította, mert megismerte rajta volt nevelője, Vitál atyának az írását.
«Szeretett édes fiam!
Magam mentem volna régi ismerősünkkel hozzád, de a gonosz csúz tehetetlen tuskóként ágyamhoz szegez.
Tarafás uram nálam volt s elmondott mindent !
Hallgasd meg tehát először te is és csak azután nyisd fel a családod titkát rejtő levelet, így jobban megértesz mindent.
Tarafás uramat pedig, mint megtért, igaz embert, részesítsed abban a bizalomban, miben én részesítem.
Amiket vétkezett , azokért bűnhődött és ezután igaz híved akar lenni... a többit, amivel megbíztam , szóval fogja elmondani, mert az írás nem igen megy hasgatásoktól meredt ujjaimmal .
Áldásom rád és boldog vagyok, hogy ezután béke és nyugalom költözködik sokat gyötrődött ifjú szívedbe.»
- Még egy levelem van Cseresznyés uramtól! - szólott Tarafás.
Egy másik levelet is elővett, amelyben hüséges öreg barátja szintén bizalmába és jóakaratába ajánlja Tarafás uramat, ki mindent el fog beszélni.
Ők, az öreg Mátyással együtt, nem mozdulnak őrhelyükről, vágyó szívvel várják azt az időt, midőn ifjú uruk jogos tulajdonosként újra elfoglalja örökét.
Elemér kezét nyujtotta volt ellenségének.
- Isten hozta nálam!
Bármit tett, bármit cselekedett ellenem, ezzel lerótta minden vétkét.
Tarafás azonban nem fogadta el a felé nyujtott jobbot, hanem csak fejét rázta:
- Míg mindent el nem mondtam, nem érinthetem kezét! - felelte lesütött szemekkel .
Elmondta, hogy már egy hete keresi az alkalmat, hogy vele beszélhessen, mert álruhában kell lappangania, nehogy Sághvári Ottó és örökké éber cinkosai felfedezzék.
Elemér intett neki, hogy üljön az asztal mellé és Gyurival egy kupa bort hozatott.
- Nini!
Tarafás uram!
Hát kegyelmed él! - rikkantotta el magát nagy csodálkozással , midőn meglátta.
- Él hát!
De egy teremtett léleknek se szabad tudni ittlétéről, érted-e? - mondta Elemér szigorúan és kiküldte, hogy senkit be ne eresszen, bárki keresné is.
- No hát most kezdjen hozzá, Tarafás uram, - szólott és nyugalmat parancsolt a szívét dobogtató heves vágynak és izgalomnak.
Tarafás mereven a karos gyertyatartó lángjába nézett.
- Úgy van, bevallom, készséges eszköze és szövetségese voltam az úrfi ellenségeinek .
Ravasz, kétszínű ember voltam teljes életemben, tele hibákkal, gyengeségekkel s ezért volt szálka szememben minden igaz, minden becsületes ember és Sághvári Ottó is nagyon könnyen megnyert gonosz, cselszövő terveinek.
Midőn azonban láttam, hogy készséges szolgálataim ellenére sem avat terveibe, tudni szerettem volna, mit forral bizalmasaival s nem készít-e számomra is valami csapdát.
Még nevelőatyja életében, a könyvtár rendezésénél, ráakadtam a kastély tervrajzára , amely megvan a kegyelmednek szóló iratok közt is.
Mint minden régi kastélynak, a sághvárinak is megvoltak a maga titkos ajtói, falközötti rejtekútjai és hallgatózó fülkéi.
Ezek segítségével nemcsak szemmel tarthattam a kamarás úr minden lépését, de legtitkosabb tanácskozásait is ki tudtam lesni.
Megtudtam, hogy fényűző és pazarló hajlamai kielégítésére nem átall a hamispénzverők és okirathamisítók bandájával szövetségben állni.
Hivatalos hatalmával, befolyásával segíti, támogatja őket és megsúgja nekik, ha titkos feljelentés van ellenük vagy vizsgálat van tervbe véve.
Nemcsak fizetést húzott tőlük, hanem a banda bérencei készséggel segítségére voltak abban, ha valamelyik ellenségétől vagy vetélytársától akart szabadulni.
Nyugodtan folytathatta volna üzelmeit, ha közbe nem jön néhány olyan eset, amikor se hírt adni , se segíteni nem tudott bűntársain.
Abban a hirhedt aranyrablási perben többnek beletörött a kése és a banda nagy veszteségeket szenvedett.
Emellett az a hír terjedt el róla, hogy tulajdonképpen ő volt az áruló és még nagyobb jutalomért ő tette a titkos feljelentéseket.
A messze kiterjedő és nagyhatalmú bűnszövetkezet vezetői közt voltak amúgy is elegen , akik nem jó szemmel nézték azokat az óriás összegeket, amelyeket a bandától unos-untalan kicsikart.
Ez a vád tehát kapóra jött nekik és nemcsak bűndíjait szüntették meg, hanem a kezük közé kerített hamis váltóit és adósleveleit cinkosuk : Tulpenbauer bankár által követelni kezdték, sőt megüzenték neki, hogy feljelentést tesznek ellene a hivatali pénzek hűtlen kezelése miatt, ha nem fizet és nem tisztázza magát.
Sághvári Ottónak bezzeg most drága lett a jótanács.
Pénze már régen elfogyott , befolyása, tekintélye hanyatló fényűzésével már-már amúgy is tűnni kezdett az udvari körökben és a feje fölött lappangó veszély szabadságát és becsületét fenyegette.
Amit ő nem tudott kitalálni, kitalálta Ulrik.
Az ő tanácsára jött Sághvári Ottó bátyjához és villámhárítóul magával hozta fiát, Rudolfot, akit azonban lelke mélyéből nem szenvedhetett, mert akadályozója volt gonosz terveinek.
Amik jövetele után a kastélyban történtek, azt tudja, vagy most már sejti kegyelmed .
Én avattam be, honnan és miként került kegyelmed a kastélyba s midőn megtudta , mennyire sóvárog a nevét rejtő titok után, erre alapította cselszövényeit.
Az a bizonyos idegen az ő cimborája volt, a vöröshajú Ulrik írta azt a levelet, amelyben a derék, becsületes Sághvári Balázst kegyelmed szülői elvetemült gyilkosának vádolja.
E rágalomnak az volt a célja, hogy kegyelmed otthagyja örökre a kastélyt és a cselszövény talán sikerül is, ha villámcsapásként közbe nem jön Ulrik levele, amely szerint azonnal pénzt kellett teremteni, vagy minden elveszett.
Irtózatos összeg volt!
Közel négyszázezer forint!
Ennyit Balázs úrtól nem mertek kérni...
Cselekedniök kellett tehát gyorsan, azonnal, minden módon, különben veszve lettek volna.
Uram, fiatal ezredes uram!
Isten látja lelkemet, gonosz voltam, álnok voltam, de gyilkolásra nem szövetkeztem volna senkivel...
Mindaddig én is véletlen szerencsétlenségnek hittem, míg leshelyemen ki nem hallgattam a két bűnös beszélgetését.
Elemér homlokán a hideg veríték gyöngyözött és villogó szemekkel meredt a beszélőre.
- Tehát a szerencsétlenség? - kérdé rekedt hangon.
- Bűntett volt, uram!
A leggaládabb testvérgyilkosság.
A vörös Ulrik átfűrészelte a híd fölé hajló keresztfát és a híd gerendáit, ezenkívül még rá is lőtt urunkra.
- Tehát mégis igaz; Cseresznyés és Mátyás jól sejtették! - kiáltott Elemér indulattal és mintegy esküre emelve, jobbját a magasba nyujtotta.
- Úgy van!
Sághvári Ottó tudott a bűntettről és remegve várta otthon bűntársa visszatértét...
Erről bármikor tanuskodni fogok és jól tettétek, uram, hogy a keresztfát és a hídgerendák csonkjait, melyeken a befűrészelés nyomai látszanak , őrizet alá vettétek...
Mondhatom, régen elrabolták volna e bünjeleket és fejük fölé gyujtották volna Cseresznyés uramnak és Mátyásnak a házat, ha nem féltek volna a nép gyanujától, amely amúgy is eleget suttogott és beszélt a szerencsétlenségről.
- Egy kérdést!
Rudolf tud-e, sejt-e a bűntettről valamit? - kérdezte nyugalmat erőltetve, noha e fájdalmas emlékekre szíve sajgott és remegett.
- Sejtette!
De a nagy lelki kínok hosszú időre ágyba döntötték.
Felgyógyulása percétől fogva egy szót se váltott többé atyjával, aki szintén kerülte.
A fiatal orvos Rudolfot meggyógyította, összezsugorodott lábát kiegyenesítette.
A lelkében megrendült fiú a világ örömeiről lemondott és apja bűneiért vezekelve, az augusztinusok szerzetébe lépett.
- Honnan tudja ezt, Tarafás uram?
- Tőle magától.
Legelőször is őt kerestem fel zárdájában.
Tőle kértem bűneim és gazságaim feloldozását.
Amit kegyelmeteknek elbeszélek, azt neki is szóról-szóra elmondtam és ő tette kötelességemmé, hogy Vitál atyához és ide jöjjek - ezt különben amúgy is megtettem volna.
- Tehát tudja!
Tud mindent?
Mit szenvedhetett szelid, elgyötört lelke? - suttogta Elemér, fájdalommal visszagondolva barátja szomorú, vértanú arcára.
- De folytatom tovább! - szólott a beállott csendet megtörve Tarafás.
Megtudva a bűntettet, először elborzadtam...
De nem akarom szépíteni magamat, később úgy gondolkodtam, a történteken változtatni nem lehet, tehát hasznomra fordítom a hallottakat és Sághvári Ottótól annyit csikarok ki, amennyit csak lehet.
Ő most már úrnak és parancsolónak érezte magát: nagyon lenézőleg és fennhéjázó módon kezdett velem beszélni és szokott gúnyolódó modorában, szép szerével értésemre adta, hogy örülhetek, ha megtűr továbbra is a kastélyban.
Erre én is szépen, alázatos és burkolt szavakban értésére adtam, hogy mindent tudok és fejüket kezemben tartom.
Tőle függ tehát, elejtsem-e, vagy pedig megtartsam...
Hej, hogy megjuhászodott erre egyszerre.
De azért résen voltam, amikor csak lehetett , kilestem a mesterkedéseit.
Urunk halála után minden kulcsot azonnal kezeihez parancsolt és midőn mindenki elaludt a kastélyban, éjfélkor a dolgozószobába lopódzott, hogy szemügyre vehesse a pénzt és értékeket és hogy a ránézve veszedelmes iratokat és végrendeletet elsikkaszthassa.
Nem is sejtette, hogy én a könyvtárszoba és melléktermek falközi rejtekútjain nyomon követem és látom titkos tervét.
Hogy jobban láthassam, mit csinál, kiléptem a könyvtár ajtaja mellett lévő rejteknyíláson s a függönyök árnyékában láttam, hogy megtalálta a végrendeletet és a levelet.
Sokáig habozott, hogy nyomban elégesse-e, vagy sem?
Többször a gyertyák felé nyujtotta, de megint visszakapta és végre azzal az elhatározással rejtette hímzett kabátja alá, hogy szobájában elolvassa és csak azután égeti el a kandallóban.
Ekkor véletlenül arra felé pillantott, ahol én a sötétben leskelődtem.
Lehet, hogy megmozduló árnyékomat látta, lehet, hogy bűnös lelkiismerete által űzetve, vad rémülettel rohant a könyvtárszobán keresztül szobája felé.
Egy zsámolyban azonban megbotlott és észre sem vette, hogy az egész iratcsomó kicsusszant és ott maradt a könyvtárszoba padlózatán.
Így került az egész az én kezembe.
Mindjárt átláttam, hogy valamennyi titok között ez a legértékesebb, amivel kezeim között tudom tartani.
De óvakodtam még a legkisebb jellel is mutatni, hogy erről egyáltalán tudok valamit.
Az ilyen dolgoknak érni kell és másnap tájára se néztem a könyvtárszobának, pedig tudtam, hogy a nagy keresésben fenekestől felforgatott mindent már kora hajnalban.
Megsejtettek-e valamit, vagy nem, ennek nem tudtam nyomára jönni.
Midőn Ulrik elfoglalta helyét a kastélyban, engem is belevontak a tanácskozásba és én lettem a másik bizalmasa.
Így tudtam meg, minő cselszövénnyel akartak kegyelmedtől szabadulni .
Ennek folytatására azonban már nem volt szükség, mert végrendelet nem volt , kegyelmedet tehát ki lehetett taszítani a világba.
Most hát minden az övé volt, pénz pedig volt bőven, ki lehetett elégíteni a veszedelmes követelőket, akik jelentkeztek is nemsokára... én pedig nem sejtettem , hogy ez a nap lesz számomra a büntetés és megtorlás napja.
Mindig büszke voltam ravaszságomra, nem hittem, hogy valaki ebben túljárhasson rajtam.
Nos, hát ebben bűnhődtem meg bűneimért.
Uraságunk ugyanis az egész cselédség szeme láttára, füle hallatára, egy drágaköves szelencét és egy tekercs aranyat adott át, hogy vigyem az urak után a városba; én semmi rosszat sem sejtve, készséggel útnak is indultam, mert már jó késő délutánra hajolt az idő.
Bármennyire iparkodtam, mégis csak napszállta után értem el a vízmosáshoz.
A legmeredekebb részen egyszerre csak megzörrentek mögöttem a bokrok, egy erős kéz hátrarántott.
Egy pillanatra Ulrik arcát és döfésre emelt karját láttam, de a velőkig hasító fájdalomtól félig eszméletemet vesztve, csak annyit éreztem, hogy lefelé esem , zuhanok a vízmosás fenekére...
Vérbefagyva, össze-vissza törve hevertem ott és csak egy ijedt kiáltásra nyitottam fel nagynehezen szemeimet.
Éppen hajnalhasadás volt és egy parasztot láttam ijedten tovaszaladni.
Gyenge hangon kiáltottam segítségért, de senki se jött.
Közben a friss reggeli levegő annyira eszméletre térített, hogy szörnyű gyengeségem ellenére is világosan tudtam gondolkozni.
Körülöttem a föld tele volt vérrel, össze-vissza zúzott testemen három késszúrás tátongott.
Mindamellett első gondolatom az volt, ha már meg kell halnom, legalább bosszút állok.
Hanem az élethez való ragaszkodás mégis erősebb volt bennem s egy gondolat azt súgta, ha itt maradsz, megölnek.
A halálfélelem és az élethez való ragaszkodás összetört tagjaimba annyi erőt öntött, hogy nagy kínnal átmásztam a túlsó oldal bokrai közé és onnan, minden lépést véremmel jegyezve, az országút közelébe vonszoltam magamat, ahol nemsokára közeledő kocsizörgés térített ismét eszméletre.
Kimondhatatlan örömömre azt a fiatal doktort pillantottam meg egylovas kocsiján, aki szerencsétlen urunkat gyógyította.
Tüstént felvett szekerére és irgalmas szamaritánus módjára ápolt és rejtegetett házánál, ahol sokáig lebegtem élet-halál között.
Három mély szúrással a mellemben, kezem, lábam és oldalbordáim pedig betörve - Isten csudája és különös kegyelme kellett hozzá, hogy életben maradjak.
És e kegyelem nékem, nagy bűnösnek megadatott, és ez térített vissza a bűnbánás és megtérés útjára.
Legelső tiszta perceimben a megbánás igaz könnyeit hullatva, esküvel fogadtam, hogy ami rosszat csak tettem, azt jóra fordítom, lerántom a gonoszok álarcát, kegyelmednek pedig visszaszerzem mindazt, amit elveszített...
Csakhogy az a bökkenő volt a dologban, hogy nékem továbbra is halottnak kellett maradnom, mert ha mutatom magamat, másodszor nem menekülök gyilkosaim körmei közül .
Evégből Cseresznyés uramnak és Mátyásnak üzentem, de hogy a kastélyban gyanút ne fogjanak, az öreg Mátyás betegnek színlelte magát és Cseresznyés uram szekéren , vánkosok közt hozta az orvoshoz.
Mikor e két derék embernek bűnbánó vallomást tettem, nemcsak megbocsátottak, hanem tőlük telhetőleg segítettek mindenben.
Figyelmeztettek, hogy jól rejtőzzem el, mert az egész környék erdőit, vízmosásait felkutatták s nekik is minden lépésöket őrzik .
Azért jó lesz, ha gyógyulásom után alakot változtatok és álnév alatt más vidéken telepszem le, ők azonban rögtön értesíteni fognak, mihelyt kegyelmed tartózkodási helyéről hírt kapnak, hogy átadhassam a kegyelmedet megillető iratokat...
Úgy tettem.
Hosszú, hosszú volt az idő, hosszúak az elmúlt évek, mert nehéz volt kivárni a bosszú és megtorlás óráját, míg végre ütött az is...
Egy nap Cseresznyés uram hű embere meghozta a hírt - és én azonnal útnak indultam.
Vezeklésem útja legutoljára kegyelmedhez vezetett.
Ez volt legtövisesebb valamennyi között...
És most azt kérdem, megtettem-e mindent, hogy feloldozást és bocsánatot nyerjek?...
- Mindent!
Tetteivel, bűnbánatával levezekelt, jóvátett mindent, Tarafás uram! - mondta Elemér nyilt, megengesztelődött tekintettel.
Mindkét kezét odanyujtotta neki , és mielőtt megakadályozhatta volna, Tarafás letérdelt és megcsókolta jobbját.
- Most pedig uram, ime vedd át a családod titkát rejtő levelet és Sághvári Balázs végrendeletét.
Bizonnyal mondom, téged illetnek ezek, és senki se tekintett a pecsétjük mögé, - szólott ünnepélyes hangon és inge alá rejtett bőrtüszőjéből elővette a pergamentbe csavart iratokat.
Könnyű és nem nagy volt az egész, Elemér kezei azonban mégis reszkettek, mert szörnyű súllyal, lelkét emésztő szorongással nehezedett rá a levélben rejlő ismeretlen titok .
Nem jobb volna-e, ha mindörökre titok maradna?!
Jótevője, nevelőapja is azt mondta mély szomorúsággal: «Ha majd elolvastad, óhajtani fogod, bárcsak ne tudnál róla!... » és e szavakat, mintha még most is fülébe csengenének, újra hallani vélte... a másik percben azonban elhatározó mozdulattal véget vetett minden további habozásnak.
- Még egyszer köszönöm kegyelmednek, Tarafás uram.
Mától fogva az én vendégem.
Tarafás uram erre nyugalmas jó éjszakát kívánt és Gyurival együtt távozott.
Elemér is bezárta szobája ajtaját, a levelet remegő kézzel kibontotta.
Egy keresztelőlevél, az ő keresztelőlevele, egy tanukkal, pecsétekkel ellátott bizonyítvány-féle, egy férfi és egy női elefántcsontra festett miniatür arckép és több másféle okirat volt a pergamentborítékban levő sűrűn teleírott lapokhoz csatolva...
Valentinus de Tornyallyai nobilis de Véghfalu et Tarvár, - olvasta édesatyja nevét a keresztelőlevélről és kimondhatatlan meghatottsággal futott végig szeme édesanyja nevén, a magáén és a keresztszülőkén.
- Véghfalvi és Tarvári Tornyallyai Bálint volt hát boldogult atyám neve, eddigi nevemet pedig e két nemesi előnév elő- és utótagjából vették! - suttogta, miközben kibontotta a keresztelőlevél mellé csatolt okiratot.
Ebben az aláírt tanuk nevükkel és hites pecsétjükkel bizonyítják, hogy haldokló atyja őt másfél éves korában Sághvári Balázs apai gondviselésére és szeretetére bízta, e derék férfiút nevezve ki gyámjává és védelmezőjévé.
A többi okiratokat csak futólag nézte végig, midőn látta, hogy ezek részint pénzről , értékekről és más egyéb letétekről szólnak, de annál nagyobb megindulással nyúlt azok után a sűrűn beírott lapok után, melyek közül az első így kezdődött: «Szeretett fiamnak, Véghfalvi és Tarvári Tornyallyai Elemérnek, ősi családom egyetlen és utolsó sarjának.»
Kis ideig meg kellett állnia, hogy megindulását leküzdje, azután olvasni kezdte.
De minél tovább olvasta, arca annál halványabb lett és nem egyszer leírhatatlan fájdalommal rejtette arcát reszkető kezeibe.
Úgy tetszett neki, mintha vérrel és könnyekkel lennének írva azok a sorok, midőn odáig ért, ahol édesatyja véletlenül tanujává lett annak a szörnyü párbeszédnek, amit elvetemült, gonosztévő unokaöccse , cinkostársával, a doktorral folytatott és amiből megtudta, hogy neje után, most ő és árván maradt kisfia következik, hogy a pénzt és vagyont az öccs örökölhesse...
- A méreg nem elég erős, még soká elhúzza!
Adj erősebb adagot! - sürgette az unokaöccs, de a cinkostárs vonakodott.
«Ez gyanut keltene.
Az a négy-öt hónap nem olyan hosszú, hogy ki ne lehetne várni» - felelte rá a doktor.
«De vajjon biztos-e? » - kérdezte újra az unokaöccs.
«Kérdezd meg barátodtól, uram, ő már ismeri.
Öt hónapnál egy nappal se adok neki többet» - suttogta a doktor...
«Tehát még öt hónap !
Azzal a kis poronttyal könnyű lesz elbánni.
Akár én leszek a gyámja, akár más , bárhová vigyék is, könnyen végzünk vele.»
Apja a hallottakból tehát megtudta, hogy el van veszve, menthetetlenül és sorvasztó betegsége a gyógyitalába töltögetett méregtől ered, de ha ő veszve van is, fiát még megmentheti és megmentheti részére vagyonának legnagyobb részét.
Az alatt az öt hónap alatt, ami még életéből hátra volt, titkon pénzzé tett mindent , amit csak lehetett és családi kincseivel együtt, legjobb barátjának, Sághvári Balázsnak adta át megőrzés végett...
Midőn halálát közeledni érezte, pár nappal azelőtt mindenkit eltávolított a háztól, néhány meghittebb barátja jelenlétében Sághvári Balázst fia gyámjává és gondviselőjévé kinevezte, az erről szóló bizonyságlevelet meghitt emberei aláírásukkal és pecsétjükkel hitelesítették.
Ekkor megeskette őket, hogy ezt és a hallottakat örökre titokban fogják tartani.
Azután elbeszélte unokaöccse és cinkostársa gonoszságát, akik a világ előtt a legképmutatóbb módon a legnagyobb szeretetet és hálát mutatták iránta, a világ tehát el se hinné neki, hanem lázálomnak bélyegeznék, ha e rettentő bűnnel vádolná, miután a véletlenül kihallgatott párbeszéden kivül bizonyítékai nincsenek...
Bárkire bízná szeretett fia nevelését, e megrögzött gonosztevők találnának módot és alkalmat, hogy elveszítsék, azért a legnagyobb titoktartás mellett, az ország túlsó részén lakó barátjára bízza, aki fiaként fel fogja nevelni és csak akkor tudatja vele nevét és származását, midőn nagykorúságát elérte és elég erős lesz ahhoz, hogy önmagát és jogait megvédelmezze, ha még ellenségei élnének, akiknek megbüntetését a Mindenható igazságos és sujtó karjára bízza...
Ezekből az utolsó sorokból megtudta azt is, miért került e hagyaték oly féltékeny gonddal lepecsételve Sághvári Balázs kezébe, aki mindenbe be volt avatva.
Csak a szörnyű bűnre csábító cinkos nevét nem tudta, mert ez saját vérbéli édestestvére , Sághvári Ottó volt, akivel Tornyallyai Bálint elvetemült unokaöccse Bécsben, a szerencsejátékok titkos barlangjaiban ismerkedett meg és a két cimbora mindjárt egymásra ismerve, szoros barátságot kötött.
- Megint ez a sátán!
Ezért gyűlöltem hát az első pillanattól fogva, mintha megsúgta volna valami! - kiáltott lázongó indulattal, azután kinyitotta az ablaktáblákat.
Az éles hajnali szél lehűtötte az agyát forraló bosszúgondolatokat annyira, hogy nyugodtan, megfontolva kezdett a teendők felett gondolkozni.
- Mindenekelőtt Hadikkal és Nádasdyval kell beszélnem és ha ők is azt tanácsolják , amit gondolok, kihallgatást kérek őfelségétől, mert mától fogva atyámnak és őseimnek drága nevét fogom viselni...
Kihallgatás után meglátogatom Vitál atyát és menhelyet kérek tőle Tarafás uram részére, hogy Sághvári Ottó meg ne sejtse és akadályokat ne gördíthessen utamba! - gondolta magában.
Rövid tünődés után gyertyát gyujtott, leült és levelet kezdett írni barátjának, Rudolfnak, aki a téli fegyverszünet idejére újra visszatért kolostorának csendes falai közé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE