Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Az első nyom : Regény
Keletkezés ideje
1885
Fejezet
21
Bekezdés
1636
Mondat
2951
Szó
40000
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
Ismét hetek multak az esküvő után, s a természet teljes fényben diszlett.
Thisbe minden levelében azt kérdé Marietól, mikor látogatja őt meg, vagy mikor jőjjön ő férjével Sutánra, s minden levelében boldogságáról beszélt.
Szolcsányiné végre elhitte, hogy testvére szive szerint ment férjhez és minden kérdésére azt válaszolta : meglátogatlak nem sokára...
Napjait, heteit pedig ugy folytatá Sutánon, mint remete.
Olykor Tristánt sem kivánta látni, ki ugy látszik, egészen felhagyva tervével, hogy pályáját folytassa s elhagyja birtokát, teljesen a gazdálkodásnak adta át magát s e foglalatosságon kivül minden idejét olvasással, irással, vagy a grófné társaságában tölté.
Ha olykor megkisérlé szerelméről beszélni, Marie rögtön félbeszakitá.
- Nincs ennek czélja, értelme köztünk - mondá neki.
- Te a megszokás által kiábrándulsz.
Fiatalos képzelődésed helyes irányt vesz, józanul itélsz, boldog lész s hálásan gondolsz reám.
Tristan ilyenkor szomoruan elhallgatott.
Türelme fogyni kezdett, méltatlannak találta Mariehoz e modort; keserü érzelmek kinozták, ha egyedül volt otthonában; s napokig hideg tartózkodással viselte iránta magát, ki nem akarta őt megérteni, ismerni, mert hogy régóta szereti őt: azon nem kételkedhetett.
- Meg fogom neki mutatni, hogy éltem boldogan vagy boldogtalanul az övé.
Ha nem méltat azon kegyre, hogy nekem adja magát, birása nélkül is neki fogok élni!
Egykor majd belátja, hogy csalódott, midőn nem hitt bennem, s mindenkor készen talál boldogságra.
Az a szív, mely igy tud szeretni, nem változik soha.
Egy visszautasittatás után feltette magában, hogy nem beszél többé szerelemről Marievel, s nem is tette.
A régi meleg, gyöngéd, előzékeny volt, de érzelmeit nem emlité, s ez lassankint feltünt a grófnénak, ki feladatául tüzte ki, hogy őt kigyógyitja, s most nem volt alkalma többé ellensulyozni annak ömlengéseit...
Majdnem nélkülözte az édes, megszakadt szavakat.
Rosszul esett neki a szeretett ajkak hallgatása.
Többet szenvedett mint Tristan, ki nem lankadt reményeiben, ki megelégedett azzal, ha láthatta, hallhatta hangját, közelében tudta.
Az ő szive oly gazdag volt a szerelem kincseiben, hogy nem sóvárgott más után, mint hogy e kincsektől soha meg ne fosztassék, s élve vagy halva Marie tulajdonának érezte magát.
Egy este Sutánról visszatérve, egyedül ült szellős erkélyén, midőn a kertből sötét árnyat látott közeledni, mely egyenesen felé tartott s a félhomályban női alaknak ismeré fel, a nélkül hogy arczát kivehette volna.
Élénken ugrott fel helyéből.
Ki jöhetett hozzá, e néma helyen, ily időben?
Az alak, a mozgás még is ismerősnek tetszett neki.
Az erkély rácsozatához lépett és várt.
Az alak mind közelebb jött, már határozottan kivehette körrajzait.
Nő volt.
Fekete , szegényes ruhában, kuszált göndör hajjal, majdnem futva közeledett, s midőn megállt előtte, ő önkénytelen meglepetéssel, megdöbbenéssel kiáltá: - Borbála!
- Én vagyok - mondá keserüen a leány, - s fáradságában, kimerültségében az ajtó küszöbére ült.
- Eljöttem önhöz, hogy mentse meg atyámat, kit halálra fognak itélni .
Akasztófára!
Hallja, akasztófára!
S én leendek irtózatos halálának az oka.
- Még nincs elitélve - viszonzá megnyugtató halk hangon Tristan, kinek e látogatás borzasztó volt.
- És kegyed nem oka annak, aminek előbb-utóbb következni ugyis be kellett volna.
Csendesüljön, s mondja: honnét jött.
Sokat kerestettük önt.
A grófné mindent elkövetett, hogy felleljük nyomát.
- Minek? - kérdé vad följajdulással a leány és zokogott.
- Mi czélja lehetne már az én életemnek.
Csak arra kérem önt, gróf ur, tegyen valamit atyámért, s türjön meg engem itt egy pár napig titokban, mig kipihenhetem magamat.
Emberekkel találkozni nem akarok, a gyilkos leányát mindenki eltaszitja.
Ön, tudom, hogy jobb mindenkinél .
Adjon egy kis helyet, ahol megpihenhetek.
- Szivesen - viszonzá Tristan bár kellemetlen volt e kérelem teljesitése neki.
- De nem titokban.
Mily szinben tünhetnék az fel, hogy maga titokban nálam időzött.
Leány - ifju embernél...
Kegyednek nincs mitől félnie, a grófnét tudósitani fogom ittlétéről.
- Ugy megyek! - mondá kétségbeesett hangon a leány, s felállt, tántorogva megindult , könnyei záporként hulltak arczára.
- Ily feltétel alatt nem maradok.
Az ifju utána sietett.
- Nem eresztem, - mondá, megragadva, karját.
- Bizalommal jött hozzám, s most csalódva távoznék?
Maradjon.
Legyen kivánsága szerint.
Ittlétét ne tudja meg senki.
Pihenje ki magát, s csak akkor menjen, ha biztos helyre mehet.
Arról majd gondoskodom.
A villa egyik vendégszobájába vezette őt, s kérdé, ha nem akar -e valamit enni.
A leány fuldokolva felelt, hogy pihenni akar, s az ágyhoz közeledve, kimerülten dőlt le arra és rögtön mély álomba merült.
Tristan kivülről rázárta az ajtót, tudta, hogy ez álom hosszu ideig s halálhoz hasonló módon fog tartani.
Ő maga keveset aludt.
A kerten végighaladva, egy öreg, hetven éves nőhöz ment, ki az erdő szélén lakott s megbizható egyéniség volt.
Felszólitá őt, hogy menjen másnap reggel a villába és maradjon Borbála mellett, ki beteg, de kinek ittlétét senkinek sem szabad tudni.
- Értem, - viszonzá az öreg nő, jelentőségteljesen hunyoritva szemével, szerelmi összeköttetést gyanitván e titkolódás alatt.
- Holnap reggel parancsára állok gróf urnak.
Az öreg Sára megbizható, bennem még soha senki sem csalódott.
Tristan megnyugodva tért haza.
Jó szive örült, hogy a szerencsétlen leány sorsán enyhithetett, ki üzött vadként bolyongott a világban; atyjára akasztófa várt, reá pedig a legnagyobb megvetés, talán üldöztetés az emberek között.
Nem is sejté, hogy mily nagy befolyással lesz ez elhatározás jövendő sorsára nézve.
A következő nap nem mert Sutánra menni.
Félt, hogy elárulja titkát, s szava kötötte ; Borbálának azt igérte, hogy senkivel sem tudatja nála létét s azt meg akarta tartani.
A kimerült leány egész nap ágyban feküdt, nem birta tagjait, fejét, mely forró volt a láztól, mozditani.
Az öreg nő szüntelen mellette volt, s estefelé jelenté Tristánnak , hogy a beteg valamivel jobban van és nyugodtabb, de nagyon gyenge, kimerült.
Falun azonban minden kisebb térre lévén szoritva, a legcsekélyebb dolog is nagy eseménynek látszik, s többet beszélnek róla, mint a legtöbbször megérdemlené.
Ivándon reggel tiz órakor már minden cseléd tudta, hogy a fiatal grófhoz a mult este egy idegen érkezett, ki ott hált, beteg, s az öreg Sára asszony ápolja őt, de hogy ki az, honnét jött, miért rejtegeti a gróf: annak még nem jöttek nyomára, csak sejtik ; mert igy érdekesebb volt, hogy nőszemély!
Ezt a lovakat jártató lovász a délelőtt folyamán már Sutánon az istállószemélyzetnek el is beszélte.
Marie grófné a napot teljesen egyedül töltvén, többször gondolt Tristánra, ki naponként vendége szokott lenni s ma elmaradt.
Szokatlan és csodálatos volt ez előtte.
Hogy nem utazott el, azt tudta, mert szó nélkül az ifju azt nem tette volna ; találgatta az okot, s este komornájával beszélgetve, meg is tudta.
- Az ivándi lovász beszélte, - mondá a leány - hogy Tristan grófnak vendége van, ki későn este érkezett hozzá gyalog, titokban.
Senki sem látta őt, egyik vendégszobába van elrejtve, s az öreg Sára asszony szolgálja ki...
Szolcsányiné rögtön megérté Tristan elmaradásának okát, s keserü érzések szállták meg, pedig ha igazságos akart lenni, vehette -e rossz néven az ifjunak ezt, midőn ő soha, legkisebb reményt sem nyujtott neki...
És mégis rossz néven vette.
A szerelem kivétel nélkül nagy önzéssel párosul.
Ő boldoggá akarta tenni Tristánt, megóvni őt oly házasságtól, mi később annak terhére lehetne; s most, midőn kételkedni kellett neki azon eskükben, biztositékokban, mit az ezer és ezerszer ismételt előtte; éles fájdalmat érzett, megcsalatva hitte magát , férfiatlannak, szószegőnek tartá Tristánt.
Egész éjjel be nem hunyta szemeit s elhatározta, hogy másnap, ha Tristan meglátogatja őt, éreztetni fogja vele e viselet helytelenségét.
Nem azért, hogy neki valótlanságokat állitott, a mit nem érzett; hanem hogy közel szomszédságában botrányt csinált, miben saját cselédsége is megütközött, titokban nőszemélyt tartván magánál.
De Tristan másnap sem mutatta magát.
Óra óra után mult, Marie maga sem tudta, mily lázas türelmetlenséggel várja, de az ifju nem jött.
- Ez méltatlan viselet! - kiáltá kitörve számtalanszor a nap folytán; és büszkesége még sem engedé, hogy tudakozódjék elmaradása okáról, holott ha nem tud az idegen hölgy Ivándon létéről, ezt bizonynyal már az első nap megtette volna.
Türelmetlensége, féltékenysége a legmagasb fokra hágott.
Eddig nem is sejté, mily drága, mily nélkülözhetetlen lett már neki Tristan.
Észrevétlenül lopta be annak szerelme, gyöngédsége magát szivébe; s mig nem kellett nélkülözni, mig nem rettegett annak elvesztésén, nem is ismerte annak valódi értékét, vagy legalább nem tudta megmérni.
Most lett csak világos előtte a vonzalom, ragaszkodás édessége, boldogsága , mit az ifju részéről tapasztalt, melyet nemével a hidegségnek fogadott, s mely most már, ugy érzé, nélkülözhetetlen neki.
Az egész napot a legnagyobb izgatottságban tölté, s midőn ujra este lett, összes reményét a következő reggelhez köté.
Fájdalma már haragra változott.
Illetlennek , neveletlennek, háládatlannak mondá Tristánt, ki, ha nem a szerető, de a lekötelezett kötelességeit hanyagolja el.
Utazni, távozni akart, meglátogatni Thisbét, kit végre is illendő már, hogy fölkeressen, de nem tudta elhagyni Tristan közellétét, nem volt ereje, hogy megváljon tőle.
Heves könyeket hullatott, megbánta balgaságát, mi végre is csak önáltatás volt.
Hány házasság, hány szerelem köttetik nagyobb korkülönbséggel, mint az övé volt, s végre is addig tart a szerelem, a boldogság, - a mig tart!
Miért ne tarthatna az övé soká, örökre, a halálig.
Igaz és ál-okoskodásokkal kinozta magát.
Iszonyu órákat töltött.
Majd látni óhajtá Tristánt, okvetetlen, mielőbb; majd félt volna vele találkozni most, ily kedélyállapotban.
Gyengének érezte magát.
Sejté, hogy mit annak feláldozó szerelme , meleg vallomása, édes, odaadó lénye, kitartása, néma türelme, nem tudtak előidézni nála, a féltékenység vad kétségbeesése emelné diadalra: a rettegés elveszitése miatt , minden önuralmától megfosztaná - ha összejőne vele.
És mégis, végre nem állhatott ellent vágyának, hogy megtudja a valót.
Sem az utazásra nem tudta elhatározni magát, sem a türelmet nem birta továbbra föntartani szivében s elhatározta, hogy meglepi Tristánt látogatásával s bizonyosságot szerez a dolgok állásáról.
Vagy - vagy!
Tisztába akart jőni.
A bizonytalanság irtózatos volt neki.
Befogatott, és harmadnap délelőtt Ivándra ment.
Tristánt egyedül találta, ki megtudva jövetelét, szokott nyájasságával sietett fogadására, de Szolcsányiné éles szeme zavart vélt észrevenni rajta.
- Azt hittem beteg vagy - mondá neki, nyugodtságot erőltetve, s mélyen szemébe nézett.
- Napok óta nem voltál nálam, eljöttem, hogy megtudjam elmaradásodnak okát...
Helyet foglaltak egymással szemközt, s az ifju gyönyörteljes kifejezéssel függeszté reá tekintetét.
- Valóban nélkülözte távollétemet? - kérdé elfogultan az örömtől.
- Naponként vártalak.
Aggódtam miattad, mert hogy más ok tartóztatott, mint betegség , nem hihettem.
- És mégis más okból eredt itthon tartózkodásom - viszonzá elkomolyodva Tristan, mert fájdalmat érzett azon gondolatra, hogy nem beszélhet őszintén.
- De megbocsát nekem grófné, nemde? tudva, hogy mily nehezemre esett a távollét.
- Ha megmondod az okot, mi nem engedé, hogy felkeress.
Más körülmények között talán nem igy felelt volna, most már nem érzett türelmet, hogy szócserébe bocsátkozzék, hogy enyelgéssel, vitatkozással töltse az időt.
Tudni akart mindent!
Szive vad türelmetlenségben, szilaj félelemben dobogott; fürkészve vizsgálá az ifjut.
- Az első eset ez grófné, hogy kivánatát nem teljesithetem - viszonzá kérő hangon az ifju.
- A fájdalmat, kint, kétségbeesést le nem irhatom, mit e három nap órái alatt éreztem, hogy nem láthatám.
S az okot mégis kénytelen vagyok elhallgatni.
Oly titok az, mi nem az enyém.
- Szabad nekem megmondanom, mi tartóztatott? - kérdé, nyugodt mosoly alá rejtve keserüségét Marie.
- Ha nem kivánja, hogy igennel válaszoljak; ha megengedi, hogy hallgassak, ha el is találta a valót...
- Kivánom! - mondá emeltebb hangon, szenvedélyesebben a grófné, mint talán maga is akarta volna.
- Nincs talán ehhez jogom?
De akarom tudni, mi választott el tőlem három napra, mi választ el, talán - örökre!
Az ifjunak láng boritá el arczát e szenvedélyes szavakra.
Marie még soha sem beszélt igy vele, s ösztönszerüleg eltalálta, mi lehet az ok, mely a fölhevülésre ingerlé.
- Ujra mondom, kivánjon bármit, ez egyen kivül; e kérdésre nem felelhetek - viszonzá , kezeit kérően összetéve Tristan.
Szolcsányiné gyorsan elhagyta helyét.
- E bánásmódod sért - mondá fájdalmasan, s szemei könyesek lettek.
- Rejtesz valamit előttem e házban, s én nem akarok terhedre lenni, azért megyek...
De nem ment.
Ugy érzé, hogy el kell esnie.
Halántékai kicsattanással fenyegették , ütere lázasan vert, keringeni érzé maga körül a butorokat, a szobát és inogni lábai alatt a földet; s ujra visszahullt elhagyott helyére, szemeit lehunyta, mintha meg akarna halni.
Izgatottsága a legmagasb fokig emelkedett.
Tristan, bár rettegett rosszulléte, haragja miatt, percz alatt felfogta a helyzet jelentőségét, Marie kedélyállapotának, elgyengülésének előnyeit, s elhatározta kizsákmányolni azt.
Esdő, meleg tekintettel legelteté rajta szemeit.
- Igaz, - mondá halkan, komolyan - titkot rejt e ház, melynek el nem árulására szavam köt, s ha tenném, nem becsülhetném magamat.
Nem szólhatok.
- Pár nap előtt egy hölgy érkezett hozzád éjnek idején - suttogá halkan a grófné , minden szót kinos volt neki kiejteni, mert érzé, hogy helytelenül cselekszik.
Az ifju lesüté fejét, nem felelt.
- Ezt a hölgyet itt rejtve tartod azóta, az én közelemben, a cselédség botrányára , mely Sutánon épen ugy mint Ivándon suttog róla.
Ez nem helyes, nem hozzád illő, s irántam méltatlan viselet.
- Mit feleljek erre...
- El kell ismerned, hogy igazam van - folytatá a féltékenység gyötrelmétől mindinkább megkapatva Szolcsányiné; - ha meggondolod mindazt, mit nekem érzelmeidről beszéltél , szégyenlened kell magadat.
- A mit annyiszor ismételtem süket füleknek, ma is változatlanul megőriztem szivemben, mely kifáradhatott a szenvedésben, de változni nem fog soha!
- Hogyan egyeztethető ez össze - mondá Marie, kinek mennyei zeneként hangzottak fülében e szavak.
- Engem szeretsz és mást rejtegetsz magadnál...
Tristan nagyon halavány lett, szemei égtek azon emberfeletti erőlködéstől, hogy nyugalmát megtarthassa; de érezte annak közeledését, mi után oly régen sóvárgott, s el akarta azt érni, tudva, hogy idő előtt nem szabad gyengének lennie.
- E más nincs összeköttetésben érzelmeimmel.
- Ily emelt fővel, őszinte tekintettel mondod ezt? - kiáltá hévvel, kétségbeeséssel Marie.
- Te is csak férfi módra tudsz szeretni; kétféleképen magyarázod azt, mit csak egy módon érezhet, a ki igazán szeret.
Most ki volt mondva, a mit az ifju várt, remélt, kierőszakolt.
A féltékenység kinja megdönté az ész jól kigondolt okoskodását, elhatározását; s feledve volt a korkülönbség, a jövőtől való félelem, minden; Marie csak arra gondolt, hogy elvesziti ezt a gyöngéd, ragaszkodó szivet, mi oly ritka nőnek jut osztályrészül s oly kevés , oly ritka férfi kebelében létezik.
Tristan nyugalma, hidegsége megtörött ez érzékeny, sóvárgó, panaszos hang hallatára , s vége volt erejének; percz alatt Marie lábaihoz borult, ki az első perczben majdnem átengedé magát a boldogság varázsának, de azon tudat, hogy pár szoba távolságra tőle egy nő van, ki ha Tristannak nem is szivét, de gyöngédségét birja, eltávolitá őt tőle.
Visszahuzódott és küzdelmében reszketett.
- Mi áll még közöttünk? - kérdé fájdalmasan az ifju.
- Érzelmei erősebbek, mint akarata.
- A ki féltékeny, az szeret! s ha tudni akarja, ki van ama szobában elrejtve, ugy kész vagyok elárulni a titkot, de csak egy feltétel alatt, ha elismeri, hogy tetteimhez, érzelmeimhez joga van.
Marie betakarta arczát.
Elérkezett a pillanat, hol határozni kellett, s ő még mindig rettegett a szótól, a kiejtendő »igen « -től, mit szive teljes erejével kiabált.
- Feleljen! - könyörgött az ifju, megragadva kezeit.
- Tudja, hogy éltem üdve van e szóhoz kötve, a mi közöttünk áll, az csak agyszülte rém.
A jövő mutassa meg, hogy hol a szerelem igaz - ott nincs más lehetőség, mi elválasztja a sziveket, csak a halál.
Hévvel, meggyőződéssel, lelkesüléssel voltak kiejtve e szavak, s legyőzték Mariet, ki őrjöngve szeretett, ki elfáradt a küzdelemben.
Lázas vágy, ellenállhatatlan vonzalom ragadta meg.
A kezeit szoritó kezek lágysága, az ifju lehelletének illata, a selymes hajból kisugárzó melegség megrészegiték.
Ez az első érintkezés uj életet öntött belé , tagjait megremegteté.
A sötétség után, melyben lelke tévelygett a magára erőszakolt tartózkodásban, reggeli vidámságba boritá.
Hirtelen, hajnalhasadásban látta az életet, s féktelen szenvedélyében elvakulva, az ifju karjaiba veté magát, ki elragadtatva ölelé őt keblére.
- Szeretlek! - suttogá Marie; többet nem tudott mondani.
Ebbe az egy szóba beleönté lelkének, szivének minden szenvedélyét, leküzdött szerelmének őrületét.
- Szeretlek ! - ismétlé még egyszer, azután elhallgatott.
Többet nem is próbált mondani.
Minek!
Ez az egyetlen felkiáltás mindent, mindent magába foglalt, a mit érzett, s mit Tristan tudni akart, mi után oly rég, oly hosszu idő óta sóvárgott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE