Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Az erős ember
Ezúttal nem a háborúról volt szó, legalább is nem a külsőről.
Ottan hál' Istennek továbbra is igen jól állottunk.
Mi és szövetségeseink mélyen bent mindenütt az ellenség földjén; a miénket – dicsértessék a Teremtő érte – semmiféle ellenség nem szentségtelenítette meg többé, amióta az áruló oláhokat kikergettük.
Másról volt itt szó – kisebb, de ránk nézve nem kevésbbé súlyos bajról.
Olyasmiről , ami következményeiben talán nem befolyásolja a háború kimenetelét, de nagy és végzetes hatással lehet reánk, magyarokra, – így hallottam asszonykámtól.
A belső politikai forrongásokat tárgyalták.
Szinte hihetetlen dolgok és hibák történtek.
Mert, úgy -e kérem, ha egy kis kutya megérti, hát akkor természetesen minden hosszabb magyarázgatás nélkül fölfoghatja bárki is, hogy ha például egy házat gonosz emberek ostromolnak kívülről, – a bentlakók mind összefognak, hogy elkergessék, lebírják a külső ellenséget.
Aki a legerősebb, a legokosabb, a legtapasztaltabb közöttük, azt megteszik vezérnek, az intézkedik, azt vakon és hálásan követik a többiek, mindaddig legalább, amíg az ellenséget messzire nem kergették, amíg az ostrom meg nem szűnt, amíg a béke helyre nem állt.
Természetesen ugyanígy van, de nagyobb méretekben, mikor egy ország, egy nemzet jut abba a borzasztó helyzetbe, hogy minden oldalról ellenség szorongatja.
Akkor a legerősebbnek, a legszívósabbnak, a legbátrabbnak, a legönzetlenebbnek és legönfeláldozóbb hazafinak, szóval egy egész férfiúnak kell az ország kormányát vezetni, nemzetének érdekeit a háborúban is – de még inkább a békekötésnél – okosan , ügyesen, nemzetére nézve a lehető legelőnyösebben képviselni.
Asszonykám úgy vélte, hogy bennünket magyarokat szeret az Úristen, hogy éppen e borzalmas háború alatt egy olyan ember állt az ország, a kormány élén, akinek hivatottságában és becsületes magyar érzésében minden hazafiasan gondolkodó ember nyugodtan megbízhatott.
Olyan ember, aki csak a nemzetét szolgálta, még ha föl is emésztette ezzel saját erejét.
Mert ha nem lenne benne ez a szívós akaraterő, hát szinte leteríthette volna az a súlyos feladat, amelyre e minden idők legnehezebbikében vállalkozott.
Sohasem a saját ügyét szolgálta, nemes becsvágya mindig az volt, hogy a közügynek tegyen értékes szolgálatot.
Még békeidőben se lehet eléggé megbecsülni az ilyen államférfiút, háborúban pedig a Gondviselés különös ajándékának kell tekinteni.
Tudta ezt itthon mindenki, de tudta ezt a szövetséges, sőt még az ellenség is.
Ha az ellenségnek módjában lett volna ezt a férfiút helyéről elmozdítani, s az országnak ezzel ártani, – hát természetesen örömest megtette volna.
De hogy magyar emberek vállalkozzanak arra, hogy egy ilyen férfiút megingassanak állásában, hogy az országot fölbujtsák ellene, hogy mindenféle hazug jelszavakkal izgassák, lázítsák a népet, egyenetlenséget szítsanak az országban – ez egyszerűen hihetetlen és megdöbbentő dolog.
Mert itt világos, hogy azoknál, kik ezt cselekszik, az ország érdeke teljesen mellékes, azoknál kizárólagosan személyes ambiczióról, előretörtetésről, hatalmi éhségről lehet csak szó.
Szóval a legnagyobb altruizmussal szemben – a legsötétebb, a legmegbocsáthatatlanabb egoizmus.
Saját kicsi, önös czéljaikat tolják előtérbe, nem törődve azzal, ha mindjárt e rémes háború közepette még belháború is üt ki az országban.
Felelőtlenségük tudatában olyan jelszavakat dobnak a nép közé, amelyeknek igazságában maguk hisznek legkevésbbé, de amelyek alkalmasak arra, hogy zavart, elégedetlenséget , forrongást keltsenek az országban.
Teszik ezt pedig főképpen olyanok, akik, tagadhatatlanul nagy tehetségük mellett is , arról soha még álmodni sem mertek volna, hogy rendes, normális úton valami nagy méltóságba beleülhessenek.
De ha felkavarják előbb az országot, fejtetőre állítanak mindent, semmit és senkit meg nem kímélnek, aki czéljaik elérésében útjukban áll, – nohát akkor megtörténhetik a lehetetlen is, elérhetővé válik talán az is, ami eddig elérhetetlen magasságban, mint valami délibáb lebegett előttük.
S ha egyszer elérték czéljukat, mit bánják ők, ha kisded játékaikkal elpusztítják is az országot.
Legyöngítik az erejét, ellentálló képességét, mikor a legnagyobb erőre , egyetértésre lenne szüksége.
Holmi választójogokat, demokrácziákat igérgetnek nagy kegyesen a népnek olyanok, akik, ha egyszer hatalomra jutnának, a legnagyobb zsarnokokká válnának.
De másképpen nem tudnák megbolygatni az ország nyugalmát , földúlni békéjét, – már pedig csöndes, rendezett, nyugodt viszonyok között nekik nincs mit keresniök, nincs mit remélniök a maguk számára – így véli asszonykám.
Mint ahogy már említettem, hogy asszonykám szerint a dugdosók, az árúuzsorások cselekedete a háborúban hazaárulással ér föl, úgy most is azt mondta, hogy az olyan emberek, akik az ország nagy baját, az ellenségtől szorongatott helyzetét fölhasználják és belső forradalmat szítanak csak azért, hogy önös czéljaikat elérjék , vad ambicziójukat kielégítsék – rászolgáltak az olyan elbánásra, mint amilyenben a hazaárulókat szokták részesíteni.
Mert az csak világos, hogy ha üres, nagyhangú és sokatígérő, de lelkiismeretes államférfiak által be nem váltható jelszavakkal fölizgatják például a munkásságot és ezek az ő biztatásukra leteszik a szerszámjukat, beszüntetik munkájukat, ezáltal mindig, normális viszonyok között is, országos fölfordulást idéznének elő – háborúban pedig legyöngítve az ország erejét, ellentállóképességét, egyenesen kiszolgáltatják azt az ellenségnek.
Asszonykám nem tud elég erős szót használni az ilyen eljárás megbélyegzésére.
S ő, akit egy beteg madárkának a látása is könnyekre fakaszt, akit bármely élőlény szenvedésének látása beteggé tesz, annyira velük érez ő maga is – az ilyen, mindenről megfeledkezett, mindent letaposó, csak a saját kicsinyes, önös, de annál magasabbratörő érdekeit szem előtt tartó ember számára a legnagyobb, a legsúlyosabb büntetést sem tartaná túlnagynak, túlszigorúnak!
S voltak emberek, akik ilyen eljárásra vetemedtek, a mi hazánkban – a háború negyedik esztendejében!
Forrongásba hozták az országot, elűzették helyéről, az ország éléről az oda legalkalmasabb, sőt mondhatni, ezidőszerint egyetlen odavaló és alkalmas kormányférfiut.
– Nos és most – így mondja asszonykám – az a kérdés vetődik föl, hogy mit szól ehhez a király?
Hát kérem szépen, úgy tudom, hogy a békekirály, a jóságos Ferencz József meghalt – igen tragikusan még a háború dühöngése közepette.
Egész életében a békét óhajtotta , pártolta és ápolta.
Késő aggságában kellett mégis megérnie egy eddig elképzelhetetlen nagyságú, borzalmas világháborút.
És a jó Isten nem engedte megérnie az általa hőn óhajtott, szíve mélyéből kívánt békét.
Magához szólította, mielőtt az bekövetkezhetett volna.
Hogy miért tette ezt az Úr, azt csak ő tudja.
Ha nem menne szerénytelenség-számba, hogy egy kis kutya ilyesmin gondolkozni merészel, hát én úgy hinném, hogy talán azért történt így, mert az Úr tudta, hogy a béke még nagyon messze van, ellenben a borzalmak növekednek.
Új és hatalmas ellenségek támadnak, szeretett alattvalóinak vére meg hull, egyre hull, ki tudja meddig?
Megeshetett volna, hogy az ő sokat szenvedett, népét atyailag szerető, jóságos szíve megszakad, ha látnia kell , hogy ennek a rettenetes öldöklésnek, mészárlásnak nincs se vége, se hossza.
S így talán kevésbbé tragikus volt, talán kevésbbé fájhatott neki, hogy háború közben hunyta le fáradt, jóságos szemeit, de azzal a reménnyel, hogy közel már a megváltás , – mintha még mindazt, ami csak az ő elmulása után következett be, ő is végigszenvedte volna.
Nekünk nagy szomorúság volt az ő elhunyta és egyúttal nagy veszteség is.
A magas életkor, a sok tapasztalat higgadttá és bölccsé tette.
Meggondolt és körültekintő volt.
S bármily forrongást idézett volna elő lelkiismeretlen, törtető népbolondítók lázítása az ő hűséges magyar népénél – ő tudta volna, hogy mit tegyen.
Semmiesetre sem azt, hogy a legnagyobb szükségben küldje el maga mellől kipróbált, nagyeszű és minden intézkedésében megbízható tanácsadóját!
Mert a fejedelmek nagyságának próbaköve tanácsadóiknak helyes megválasztása.
Ha ez sikerül nekik, nagy könnyebbség az uralkodókra a jelenben, biztosítéka nagyságuknak a világhistóriában.
De jött az ifjú király.
Kedves, derék és fiatal ember.
Olyan fiatal, hogy szerelmes a fiatalságba – a magáéba és a másokéba is.
Csak fiatalságot akar maga körül látni .
És a fiatalság szívesen letér az öregek régi, bevált ösvényéről, hogy egészen új, még kipróbálatlan utakon igyekezzék megvalósítani a maga ideáljait, amelyek, sajnos , nagyon gyakran csak csalódást okoznak.
Bécsben szívesen látták az új utat – a magyar ügyekben.
Mert ott minden jólesik, ami fáj nekünk.
Azok az erős kezek, amelyek a magyar kormány rúdját fogták, a monarchia súlypontját átbillentették Magyarország javára és előnyére.
Hát persze, hogy érdekében volt Ausztriának, azt az embert, aki Magyarországnak ilyen előnyös pozicziót teremtett és velük szemben talpára állt és megvédte rendületlenül a magyar érdeket, helyéből kitúrni, ellene, megsemmisítésére minden lehető és lehetetlen eszközt fölhasználni.
Szóval, nálunk a félrevezetett, föllázított tömeg követelése, Ausztriában az irigység, a féltékenység szülte besúgások együttesen véghezvitték azt, amit Magyarország ellenségei szívből kívánták, amitől barátai féltek – beállott a krízis.
A vaskezű, aranyszívű, hazáját imádó és csakis annak érdekeit képviselő férfiú elment s jött helyette egy fiatal, derék, úgy mondják igen művelt, de minden tapasztalat híján levő előkelő úr.
Hiszen, ha lett volna némi tapasztalata, dehogy is vállalta volna ilyen időkben, ilyen helyzetben, ilyen előd után ezt a mindennél súlyosabb feladatot.
Fiatal volt és naiv.
Ő hitt a jelszavaknak, hitt a fölforgatók meggyőződésének őszinteségében.
Istenem, mondja asszonykám, micsoda kiábrándulás jutott szegénynek osztályrészül !
Mikor hozzálátott, hogy kormányt alakítson, hogy a hivatalokat betöltse, akkor nem voltak már jelszavak, nem voltak meggyőződések, – csak egy roppant, tülekedő , kiéhezett törtető had, amelynek tagjai a koncz megkaparításáért egymást gázolják le.
Mikor már minden bársonyszékbe beleült az aspiráns, akkor kisült, hogy még sok a követelő, a lármázó és ki nem elégítés esetén botrányt csináló pretendens.
Mit volt mit tenni?
Hiszen olyan jól megy a sorunk, olyan kevés adót fizetünk ma és oly keveset kell majd fizetnünk háború után, hogy nem árt, ha még egy pár állást , három-négy miniszterséget, néhány kormánybiztosságot kreálunk.
Ha kevés a fóka és sok az ember, hát teremtünk fókákat, hogy minden ember jóllakhassék és hogy mindenkinek jusson, aki a száját kitátja.
De az éhes, nagy szájak csak nem akartak becsukódni.
A marakodásnak nem volt se vége , se hossza.
Mert mikor a leghangosabb torkuakat saját személyükben már kielégítették , akkor föltámadt bennük a családi érzés!
Itt persze már szerényebb igényekkel léptek föl: a fiúknak jó volt már egy kis államtitkárság is, az unokájuk meg éppen beérte a főispánság kezdő, szerény foglalkozásával.
Hogy a születendő dédunokákról történt -e gondoskodás, azt bizony már nem tudta asszonykám sem, de az kiderült, hogy ez elpusztíthatatlan nagy étvágy látása undorral töltötte el azt a szegény, jóhiszeműen vállalkozó és sajnálatraméltó – mert tapasztalatlan és finom érzésű úriembert .
Szaladt a királyhoz könyörögni, hogy mentse föl mentől előbb, szabadítsa fel őt, mert különben belébolondul.
S mikor megkapta fölmentését, nekiment a világnak – már amilyen messze csak lehetséges a háború alatt, hogy ne lásson és ne halljon semmit sem abból, ami idehaza a politikában történik.
De mi – sajnos – asszonykámékkal, ha nem is itthon, de elég közel voltunk ahhoz, hogy lássuk, illetőleg halljuk, hogy mi történik a mi szegény országunkban!
Bécs közelében, gyönyörű fekvésű magas hegyen ütöttük föl tanyánkat.
Remek vidék, kitünő levegő, csönd és nyugalom.
Az utóbbiakból talán túlsok is volt.
Mert így gazdáim annál jobban ráértek gondolkodni, annál többet foglalkoztak a honi dolgokkal és állapotokkal.
S ez bizony mindennek inkább volt mondható, mint kellemes foglalkozásnak.
Csupa káosz, csupa zürzavar, csupa baklövés – együttesen végtelen gyengítése az ország erejének, ellentállóképességének.
Ha sétáltunk a gyönyörű fenyvesekben és én mögöttük lépdeltem, teljes szívemből örültem volna szabadságomnak, ha nem látom gazdáimnak bús és gondtelt arczát, ha nem hallom izgatott szavaikat.
Azt tárgyalták, hogy mily szomorú állapotok uralkodnak most az új kormány, a népboldogító, a demokrácziát, általános választójogot és a jó Ég tudja miféle szépet és jót ígérők uralma alatt.
A sok üres jelszóból, mellyel a népet bolondították, s melyben ők maguk hittek legkevésbbé, természetesen semmit be nem váltott az új kormány.
A külföldre menekült fiatal miniszterelnök helyett most már egy nagytudású, nagytapasztalatú , nagytehetségű, fényes multú ember vette kezébe az ország gyeplőit.
A gyeplő a kezében volt, – de a keze kötve.
Addig puffogtatták a sok üres jelszót, míg végre azt hitte és várta a félrevezetett nép, hogy csakugyan valami új világra fog virradni, szebbre , jobbra, mint a régi volt.
Más volt, mint a régi, az igaz, mert hihetetlenül rosszabbodtak az állapotok az országban minden vonalon.
Az Úristen megsegített bennünket jobb terméssel, mint a háború első három esztendejében – s a közellátás, élelmezés rosszabb volt, mint valaha.
Az új kegyelmesek igen kegyetlenül bántak el az országgal.
Mert hát – asszonykám úgy véli, – nem mindig válnak be a közmondások sem, mint például az, hogy " akinek az Isten hivatalt ád, annak észt is ad hozzá."
Bizonyára volt ezeknek az uraknak is eszük, – csak éppen ahhoz nem, amire vállalkoztak.
Arról ők szegények nem tehetnek, – így mentette őket asszonykám, – hogy a nagy versenyfutásban a piros bársonyszék felé, éppen egy olyant sikerült megkaparítaniok, olyanba telepedtek belé, amelynek teendőiről fogalmuk se volt.
No már ahhoz igazán nem volt se idejük, se módjuk, hogy még válogassanak is a székekben.
Hiszen köztudomású, minden gyerek tudott felőle, minden veréb csiripelte, hogy a nagy " run " -nél a bársonyszékek felé volt példáúl egy olyan aspiráns is, akit a legszűkebb körre szorítkozó családi érzés kergetett a bársonyszék ölelő karjaiba.
Nagy baj éri őt, ha nem sikerül idejekorán belételepednie.
Talán mindörökre bezáródott volna előtte a családi tűzhely ajtaja.
Szerető felesége ezt soha, de soha meg nem bocsátotta volna neki.
Azzal bocsátotta útnak, hogy vagy "kegyelmes " -ként jön haza – vagy kegyetlenül beszünteti gyöngéd hitvesi érdeklődését, pártfogását vele szemben .
Ez talán már az utolsó alkalom, amely számára kínálkozik, ezt meg kell ragadni, – most vagy soha!
S így bizony a szegény jelölt erejének végső megfeszítésével rohant , rohant a kitűzött cél felé.
Szerencséjére ezúttal sikerült beérkeznie, másokat megelőznie.
S egy boldogan mosolygó hitves biztosította őt továbbra is változatlan , hűséges érzelmeiről.
Ezek után nem természetes -e, hogy még azok is, akik a kormányváltozástól minden tekintetben csak jót vártak, kénytelenek voltak bevallani, hogy alaposan és hatalmasan csalódtak.
Mert mit ér az általános választójog ígérete, de mit érne maga az elért általános választójog is, mikor még soha olyan anarchia nem uralkodott az országban, még soha olyan nehéz nem volt az élet a szegény polgárság számára, mint az új rezsim alatt .
Minden termett bőven, de látni semmit sem lehetett belőle.
Mert vagy az eget verdeste az ára a portékának, vagy mikor nagykésőn hozzáláttak a rendcsináláshoz – úgy eltünt minden, mintha a föld nyelte volna el, mintha sohasem lett volna.
Az árdrágítás aranykorát élte.
Az előző évben álmodni sem mertek volna a kereskedők – rossz termés mellett – olyan árakról, mint amilyeneket most, sokkal jobb termési viszonyok mellett, könnyű szerrel elértek.
Már nemcsak koplalnia kellett annak , akinek erszénye nem duzzadt holmi árdrágításon szerzett nagy bankóktól, de fázni , sötétben ülni és még a mosakodás és fürdés fölösleges luxusáról is lemondania.
Mert majd a szénellátás, majd a gáz- és villanyvilágítás, majd a vízvezeték mondott csődöt.
A ruházkodásról, czipőről, s egyéb hasonló, az eddigi felfogás szerint nélkülözhetetlen dolgokról pedig jobb nem is beszélni.
Mert még a legszerényebb ruhaneműek árát is csak legfeljebb a mostani expresszmilliomosok tudnák megfizetni .
Úgy látszik, a kényszerszűlte behatás alatt majd itt is nagy eltolódások, evolucziók lesznek az emberek fölfogásában.
S ezen a téren legalább újból be fognak köszönteni a – paradicsomi állapotok!
Hát hiába – nagy szakértők kezében volt minden.
De minek is enni, inni, minek mosdani, ruházkodni, fűteni és világítani, – lesz választójog, s ez majd pótol mindent, de azt nem pótolja semmi sem!
Amint azonban hallottam asszonykámék beszédéből, az ország kitűnő ellátásán kívül még egyéb díszes és szép dolgok is történtek.
Nem volt elég, így mondja asszonykám, hogy az embereknek a rettenetes háború szenvedéseit kellett viselniök, de folyton még azt is kutatták, azon törték a fejüket, hogy ki okozta ezt a szörnyűséget?
Némelyek úgy vélik, hogy ellenségeink csak azért mertek belénk kötni és reméltek gyors és biztos győzelmet, mert azt hitték, hogy a monarchia – (így nevezik a mi együttesünket a kedves osztrák testvérrel) – a legelső támadásnál szét fog hullni, meg fog semmisülni.
S hogy miért merték ezt remélni, föltételezni?
Hát csak azért – így hallottam asszonykámtól, – mert nagyon sok mindenféle nyelvet beszélő ember van odaát Ausztriában.
Beszélnek ott németül meg olaszul, csehül meg horvátul, lengyelül meg ruténül és a jó Isten tudja, még miféle nyelveken.
No már most azt hallottam, hogy bár ezek a különféle nyelvű emberek mind osztrák alattvalók, azért a szívük mégis ahhoz az országhoz húz, ahol az ő nyelvük az anyanyelv, odakacsintgatnak át mindig, mint például az olaszok Itáliába.
A csehül , lengyelül beszélők pedig a hatalmas rokon – az orosz szomszéd fönhatóságát talán szívesebben elviselnék, mint az osztrákét.
Szóval, ezek a különböző nyelvű, különböző országokkal szimpatizáló lakosai Ausztriának egymással folyton veszekszenek, versengenek.
Ha összeülnek tanácskozni az ország házában a törvényhozók, hát néha valóban egészen furcsa dolgok történnek ott.
Én már láttam az ő országházukat.
Kivülről olyan szép, hogy akár templomnak is beillenék.
Belülről azonban a tanácskozásoknál ezek a különböző nyelvük szerint különböző érzelmű urak gyakran úgy beszélnek, hogy egy korcsmában sem különben.
Hát persze, hogy ellenségeink, akik tudtak erről a gyönyörű egyetértésről, amelyben Ausztriának ezek az egy fejedelem alatt levő alattvalói egymással élnek, azt remélték, hogy talán még mielőtt az első ágyúlövés eldördülne, szétfutnak ezek a hűséges osztrákok a szélrózsa minden irányában, kiki oda, ahová a szíve vonzza.
S így csak természetes és bölcs intézkedés volt az Istenben boldogult öreg király részéről, hogy nem hívta össze az osztrák országgyűlést, mikor kiütött a háború .
Minek lássa az ellenség a nagy egyenetlenséget, miért merítsen új reménységet a belső villongásokból, veszekedésekből?
Hiszen nálunk is van sok másnyelvü, máshitű ember, aki bizony gyakran szintén a féltékenység és irigység bűnébe esik a magyarsággal szemben.
Nem akarják némelyek megérteni, hogy Magyarországon a magyaroké az elsőség joga.
De mikor a nagy veszély bekövetkezett, akkor mégis mindenki belátta, hogy legokosabb , ha a magyar állam védőpajzsa alá menekül.
Felébredt bennük talán a szülőföld, a haza iránti szent szerelem – és ez vitte rá őket, hogy a magyarokkal vállvetve, egyesült erővel, egységesen védjék meg a haza szent rögét.
Sokszor hallottam gazdáimtól, hogy csak ennek az egységnek, mely bennünket egymással összefűzött, s annak az elhatározásunknak, hogy még az osztrákokkal szemben is felejteni akarunk minden részükről ért bántalmat és testvériesen, lelkesedve egyesülünk velük is a közös szent czél érdekében, – csakis ennek köszönhetjük, hogy diadalmaskodtunk legnagyobb és legveszedelmesebb ellenségünkön.
Persze, hogy a német szövetséges is segítségünkre volt csakúgy, mint ahogy a mi véreink az ő földjüket is védelmezték.
Éppen ezért le sem írhatom gazdáim megdöbbenését, midőn arról értesültek, hogy egy nagynevű, nagytekintélyű és nagyeszű ember egyszerre csak azzal áll elő a háború kellő közepén, a magyar parlamentben, hogy össze kellene hivatni az osztrák birodalmi gyűlést.
Hiszen ez, asszonykám szerint, teljesen abszurd gondolat volt!
Azt akarta, hogy a háború alatt is folytassák kisded pörlekedéseiket, melyek nem egyszer tettlegességgel végződtek – az ellenség gaudiumára?
Vagy attól félt, hogy így nagyon sokáig nem fogják nyilvánosan szidhatni a magyarokat, ami ritkán maradt el, ha egymással már elkészültek?
Vagy sokallotta a dicsőséget, a hírnevet, amelyet Magyarország magának éppen azzal szerzett, hogy a háború első három esztendejében csak az ő parlamentje működött, s mindent, ami nálunk, vagy a Keleten történt, ő általa, ő tőle tudta meg a világ?
Asszonykám valami furcsa szót használt, azt mondta, hogy egész perverz ötletnek tartja, hogy egy magyar ember kívánja és szorgalmazza az osztrák parlament egybehivását.
El is érte óhaját, volt is benne nagy köszönet, minden tekintetben.
Mindenekelőtt olyasvalami történt, aminek jóformán nevet sem tudnak adni az emberek.
Megkegyelmeztek a hazaárulásért súlyos börtönbüntetésekre ítélt cseh vezérembereknek és szabadon bocsátották őket.
Történt ez akkor, mikor már köztudomású volt, hogy ezeknek az embereknek hazaáruló galád izgatása minő gyümölcsöket termett a harcztereken; – mikor már mindenütt a legnagyobb felháborodással beszéltek róla , hogyan mentek át tömegesen a tűzben álló cseh katonák az ellenséghez, vagy fogatták el szántszándékkal magukat; – mikor már annyi volt az ellenséghez átpártolt cseh áruló, hogy egész cseh dandárok küzdöttek ellenünk a harczterek mindegyikén.
Ki inspirálta, kinek az ideája volt, kinek az agyában termett ez a torzszülött gondolat, azt máig sem tudni – nem akad gazdája.
De a hihetetlen megtörtént.
Hogy minő gondolatokat és érzelmeket támasztott ez országok- és népekszerte; hogy minő elkeseredést, minő szívfacsaró fájó érzést kelthet a lelkében azoknak az egyszerű , becsületes embereknek, azoknak az önfeláldozó, páratlan hősöknek, akik immár negyedik esztendeje hullatják a vérüket, áldozzák fel testi épségüket és életüket a hazáért, a királyért – vajjon erre nem gondolt -e senki?
Már most csak azzal nem vagyunk egészen tisztában, hogy a háború dühöngésének tetőfokán, a borzalmak negyedik esztendejében kijár -e ez a kitüntető bánásmód minden becstelen hazaárulónak, avagy csak az részesülhet benne, ki be tudja bizonyítani azt a módfelett dicső és úgy látszik mindenre följogosító dolgot, hogy ő csehnek született.
Az ámuló, a megrökönyödött világ magához sem tudott térni a csodálkozásból, hogy a legnagyobb bűnt, a hazaárulást elkövetett, s ennek folytán a legsúlyosabb büntetésre elítélt emberek hirtelen, mintha misem történt volna, visszatérnek a becsületes emberek közé.
De ők maguk is, úgy látszik, félremagyarázták ennek a "megkülönböztetett" bánásmódnak az okát, – mert egyszerre csak nem fértek a bőrükben.
Ahelyett, hogy hálát adtak volna a Mindenhatónak, hogy a tömlöczből felkerültek a napvilágra, az Úristen szabad ege alá, és szerényen, bűnbánóan meghúzódtak volna, – hát éppen ellenkezőleg, úgy viselkedtek, mintha a háborúból kitüntetésekkel elhalmozott hősökként tértek volna vissza.
De ezekkel ellentétben még hangosak is voltak – követelődzők és neveletlenek.
Én ezen sem lepődtem meg.
Ha én valami nagyon csúnya, rossz dolgot követnék el, s asszonykám, ahelyett, hogy megverne érte, még holmi jó falatot dugna a szájamba, – hát bizony nekem is fejembe szállna a dicsőség.
Mert egész bizonyosan azt hinném , hogy valami szép és jó dolgot cselekedtem, hiszen jutalmat kaptam, – míg ha rosszat követtem volna el, hát verés lett volna osztályrészem.
Valószínű, hogy ők is így gondolkoztak, s azért mertek annyira szájhősködni.
Most azonban olyasmi következett, amit már én sem értettem meg.
A magyarok ellen mertek támadni, persze csak a nyelvükkel.
Mert az igazi fegyvert, azt mindig lerakták, valahányszor csak ellenséggel kerültek szembe!
Ahelyett, hogy soha el nem múló hálával lettek volna eltelve azért, hogy a magyar katonák hősiességükkel, rettenthetetlen bátorságukkal nemcsak saját hazájukat mentették meg az ellenségtől, de még az ő városaikat és falvaikat is a végpusztulástól, családjukat, gyermekeiket a lemészárlástól, arra a hihetetlen nagyságú vakmerőségre, kimondhatatlan méretű merészségre vetemedtek, hogy a maguk részére követeltek néhány magyar vármegyét.
Mi megtartottuk, megóvtuk az ő szülőföldjüket, otthonukat, ők hálából szemet mernek vetni, igényt akarnának tartani – a mienkre!
Asszonykám úgy véli, s én osztozom teljesen nézetében, hogy ezek az emberek vagy a börtön levegőtlen éjszakájában, vagy a hirtelen kiszabadulás fölötti túláradó örömükben, elvesztették az eszüket.
De hát annyira tele lenne a szegény Ausztriának minden olyan háza, amelyben a meghibbant elméjűeket próbálják gyógyítani, vagy a közveszélyeseket a világtól elzárni és ártalmatlanná tenni, hogy ezeket a szerencsétleneket szabadon hagyják futkározni?
Asszonykám úgy hallotta egyszer, egy diskurzus közepette, melyet egy doktor bácsival folytatott a háborúról, hogy bizony igen szomorú, hogy gyakran nemcsak testi, de lelki járványok is járnak a háború nyomában.
Mielőtt még a csehek rettenetes meghibbanása napfényre került volna, méltó megbotránkozást szülve hazánkban, – sajnos, már előzőleg nálunk szintén mutatkoztak egyeseknél – hál' Istennek, még csak igen szórványosan – a lelki eltévelyedésnek nyomai.
Úgy látszik, valahogyan a levegőben voltak ennek a járványnak a baczillusai, hogy majd itt, majd ott ütötte föl a fejét, harapódzott el a betegség.
Itt ugyan nem fegyverletételről volt szó a diadalmas, félelmes ellenséggel szemben , hanem békés diskurzusról a zöld asztalnál.
– Stockholmban – beszélte asszonykám – egy nagy, idegen városban összegyűltek a világ szoczialistái, megbeszélni, hogyan és miként lehetne e szörnyű háborúnak véget vetni, békét teremteni?
Hogy miért, miért nem, én nem tudom – de asszonykám szerint nem is illik, hogy egy kis kutya mindennek az okát-fokát kutassa, – az én asszonykám eddig nem igen rajongott a szoczialistákért.
Most azonban hallottam, mikor gazdámnak a következőket mondta:
– Ha sikerül most nekik a béke gyors megteremtése, akkor hívükké leszek én is, sőt imáimba foglalom őket.
De mi történt?
Nemcsak, hogy a békét nemhozták létre, hiába ültek heteken és hónapokon át együtt, – de éppen a mieink, éppen a magyar kiküldöttek, úgy viselkedtek, úgy képviselték Magyarországot, a magyar érdekeket, hogy az örök gyalázatukra válik.
Mert hát hihetetlennek mondta asszonykám, amit ezek az urak ott elkövettek bőkezűségükben, önzetlenségükben.
Nemcsak, hogy a megszállott területekből semmit , de semmit annektálni nem akarnának – még annyit sem, amennyivel magunkat legalább némileg biztosíthatnánk a jövőre a múlthoz hasonló alattomos támadása ellen a románnak vagy szerbnek, – de még hitvány áruló viselkedésükért külön jutalomban is óhajtanák részesíteni őket.
Így például, hogy a pusztításért, amelyet a nálunk betört, majd kivert román hadsereg futása és üldöztetése alatt Románia a saját földjén szenvedett, mi kárpótoljuk őket!
Hát lehet -e még a világon ennél képtelenebb kívánság? kérdi asszonykám.
Ha valami privát házba törnének be rablók, gyilkolnának, rabolnának ott, amíg csak ki nem verik őket, aztán a kiveretésüknél vagy elfogatásuknál megsebesülnének – nem őrülteknek deklarálnák -e őket, ha gyógyítási költségeik számláját azoknak nyújtanák be, akiknek házát kirabolták, hozzátartozóit legyilkolták?
Az igaz, hogy ezeknél gyógyítgatásra nem is igen kerülne a sor, mert minden földi bajtól meggyógyítaná őket – a kötél.
Az ellenség képviselői azonban meg lehettek elégedve a mi szoczialista kiküldötteink viselkedésével.
Egészen úgy beszéltek, mintha azoknak az érdekeit képviselték volna .
Mindenesetre akárkiét inkább, mint a magyarságét.
Szóval, fölfordult minden az ország határain belül, kívül, – mint egy kormány nélküli hajót, úgy hányták-vetették szegény országunkat a hullámok.
Nem volt erős kéz, nem kellett az erős ember, – de ígértek választójogot – és adtak fölfordulást, anarchiát és produkáltak olyan viszonyokat, amelyek közt lehetetlen a megélhetés.
És ha, Isten ments, programmjukból valamit, például a választójogot, úgy ahogy ők akarják, mégis megvalósítanák – no akkor elmondhatjuk Ocskay brigadérossal, hogy: "jó éjszakát Magyarország !"
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE