Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIX. (MI VAN EGY ZSEBBEN?)
Hazafelé tartottunk az uccán: János fiam, jelenleg a Bakáts téri elemi iskola elsőosztályu hallgatója és én, Jómagam régi cs. és kir. gyalogos módjára , pontosan hetvenöt centimétert lépek, János - noha hetedik esztendejében jár mindössze - szintén ugyanannyit.
Mert semmiben sem akar lemaradni a felnőttek mögött.
Mivel pedig körülbelül csipőmig ér a fejebubjával, ez a járásmódja rendkívül komikusan hat.
Hátulmaradt lábát sokszor alig tudja utánahuzni a másiknak, amellyel előrelépett s igy nem lehet megütődni rajta, ha az uccai járókelők lépten-nyomon megállnak, visszafordulnak utána, mosolyognak rajta s - tetszésük jele gyanánt - fejcsóválva kiáltanak fel:
- Micsoda egy prücsök ez a fiatalember!
János ilyenkor sértett önérzettel pillant föl reám:
- Minden ember csak rólam beszél...
Hátha beszélnek róla az emberek, erre - sajnos! - a kelleténél is több okot szolgáltat.
Az elmult héten olyan szégyenbe esett például, aminőhöz fogható alig érte két-három kartársát még, amióta elsőosztályu elemi iskolai tanulók csak vannak a világon.
Tudniillik a szégyenpadba ültette ki a tanitónéni éspedig három egész napra.
A szégyenpad az osztály legutolsó padja, ahová, - örök elrettentésül! - az olyan firmák kerülnek, akiknek megjavulása iránt alig-alig lehet táplálni többé valami reménységet.
Amint hazakerült volna , nyomban elővettem négyszemközt:
- Mit csináltál már megint az iskolában?
- Semmit se nem csináltam, apukám, - s szippantott egyet az orrán.
- Hát akkor mért kerültél a szégyenpadba? - érdeklődtem szigorú arccal.
Minden különösebb emóció nélkül válaszolt:
- Azért, mert Rátkay Karcsinak sugtam a leckét...
- Szabad sugni az iskolában?
Ugy felelt, mint aki a leckét mondja föl:
- Nem szabad, de én azért sugtam, hogy be ne csukják Rátkay Karcsit.
Hallgattam reá.
Mert katonaember voltam magam is valamikor s tudom, mi a bajtársiasság.
A hitelesség kedvéért különben csak annyit még, hogy másnapra Rátkay Karcsi is melléje került a szégyenpadba.
Valami stiklije miatt.
Hogy mennyi baj van ezekkel a hatesztendős fiatalemberekkel!
Valami két nappal ezután a szégyenpad-incidens után észrevettem, hogy hosszasan nézegeti a két nagyapja arcképét.
Sajnos, nem ügyeltem reá különösebben, mert a szórakozottság igen erős és igen hátrányos oldalam, aminek ezuttal is megadtuk az árát.
Tudni kell nevezetesen, hogy mindkét nagyapjának mesebeli bajusza volt s az egyik akár össze is köthette volna hátul, a tarkója alatt, ha kedve szottyant volna hozzá.
A bajusz miatt fürkészte oly nagy elmerüléssel a két nagyapja képemását.
Negyedóra mulva tudniillik már neki is volt bajusza.
Egyszerüen jutott hozzá.
Jobb mutatóujját belemártotta a tintatartóba s két paragrafus-kunkort kacskaringózott ki az orra alá.
Akkor aztán elémállt:
- Éppen olyan bajuszom van, mint a két nagyapának!
Három egész napba telt, amig le tudtuk dörzsölni valahogy azt a bajuszt.
Ágnes nénjét, az egyik leánygimnázium elsőosztályu tanulóját, alig vesszük észre a házban, olyan figyelmes és szelid teremtés mindenkivel szemben.
János már minden negyedórában ujabb konsternációt kelt s csak éjszakának idejére áll be részleges nyugalom.
Azért részleges, mert álmában is harcikiáltásokat hallat legtöbbször.
Mint militarista mentalitásu egyéniség, elsősorban a csehek ellen tüzel engesztelhetetlen indulattal.
Ez a magatartás érthető is, ha meggondoljuk, hogy csehek szállták meg a nagyszülei faluját s azóta is csak sóvárgó gondolataimban tudok hazajárni.
Ugy éjféltájt arra riadunk föl nem egyszer, hogy János párnáját csapkodja az öklével s aközben harsány kommandót kiáltoz:
- Ne féljél, magyar!
Mindig csak a csehekre lüjjél!
Megesik olykor, hogy élénk csatázása közben leesik az ágyáról s amire sikerül fölfedeznünk hollétét, már az ágya alatt alszik tovább, összegömbörödve , édesdeden.
De hiszen most egészen másról van szó igazság szerint.
Arról tudniillik, mi van egy zsebben?
Mert amikor az elemi-iskola elsőosztályába kezdett volna járni, arra kérte az édesanyját, varrjon neki olyan két nadrágzsebet, amelyik a térdéig ér le.
Az anyjuk ezuttal sem gyanakodott semmire s könnyelmüen megvarrta neki azt a két zsebet.
Eleinte zavartanul végezte kiki napi dolgát a házban s nekem tünt fel elsőizben, ugy a negyedik napon, hogy János, valahányszor egyet lép, zörögni kezd mindkét oldalán.
- Miért zörögsz ugy, te fiu? fordultam hozzá kiváncsi tekintettel.
János fesztelenül szólt:
- Mert mindent a zsebemben hordok...
A zörgés attólfogva sem szünt meg s nem is hederitettem volna reá többet , negyednapra azonban már a tanitónéni is felhozta panaszképpen, hogy János minden egyes mozdulatával megakasztja az elemi iskolában folyó tanitás zavartalan menetét.
Tudniillik valahányszor egyet fordul, zörögni kezd mindkét oldalán s olyankor valamennyi tanulótársa őreá figyel föl.
Sóvár pillantásaikból ki lehet olvasni a szomjú irigykedést, amiért nem rendelkeznek olyan feneketlen két zsebbel, mint János.
A tanitónéni tapintatos észrevétele azt a célt szolgálta volna mindössze, nem lehetne-é valami módon zörgés-mentessé tenni Jánost?
Aznap elő is vettem, nyomban ebéd után:
- Mi van a két nadrágzsebedben?
- Minden, ami az enyém, - válaszolt kissé foghegyről.
Először rákiáltottam, hogy álljon haptákba, amikor velem beszél s miután tisztelgő-állásba csapta össze a két cipősarkát, igy folytattam, nagyon komolyan:
- A két nadrágzsebedből még ma ki fogsz rakni mindent, mert lépten-nyomon megakasztod vele az elemi iskolai oktatást s akkor majd anyuka - felül! - le fogja varrni a zsebeidet!
- Mást mondok én neked, apukám, - tette meg az ellenajánlatát, mialatt egyet nyelt.
- Anyuka levarrja fent a zsebet, de azért minden bennemaradjon a zsebembe...
Elállt bennem a szó ekkora cinizmusra s különben is reménykedni kezdtem, hogy estig majd csak kiokoskodok valami középutas megoldási módozatot.
Persze, kifittyent az eszemből ezuttal is minden, sőt annyira mentem a megfontolatlanságban, hogy ugyane nap délutánján magammal vittem a Kálvin-térre , ahol valami dolgom akadt.
Visszafelé jövet találkoztunk aztán az Ágnes nénjével , aki a szakácsnő társaságában vásárolni ment valamit.
Történt mindez a Ráday uccában.
János, amikor értesült róla, hogy boltba megy a nénje, igy szólt hozzá:
- Akkor hozzál nekem stollverkot.
Van négy fillérem, neked adom.
Azám, csakhogy a négy fillér az egyik nadrágzsebben volt, annak is a legmélyén, a nadrágzsebek pedig ezuttal is zörögtek minden lépésére.
János először könyökig furta le jobbkarját a jobb-nadrágzsebbe, arról azonban szó sem lehetett, hogy megtalálja a négy fillért.
Ennélfogva nem maradt hátra egyéb, mint a szabályszerü kirakodás.
E kirakodás következménye gyanánt olyan csoportosulás támadt körülöttünk, amely egyértelmü volt a forgalmiakadállyal.
Ugy méltóztassanak venni, hogy én most a jobbzsebből napvilágra kerülő tárgyak közül csak minden tizenötödiket fogok megnevezni.
János mindenekelőtt igy szólt a nénjéhez:
- Ági tartsad a kötényedet!
Ágnes tehát összefogta a kötényét, János pedig nekilátott a kirakodásnak.
Az első tárgyak között feltünt egy pirinyó csontkutyafej.
Ezt a csontkutyafejet a nénje esernyőjének fogantyújáról törték le ismeretlen tettesek.
Magáról az esernyőről külön is eszembe jutott valami.
Vagy hat héttel előbb négyesben igyekeztünk hazafelé a Dunapartról.
Elől anyja a leányával, hátul jómagam, meg János.
Azalatt esni kezdett s Ágnes nénje abban a pillanatban kifeszitette az esernyőjét, hogy az édesanyja, meg sajátmaga fölé tartsa.
Ám ugyanabban a pillanatban jajgatni kezdett János, hogy adják neki az esernyőt, mert orrára esik az eső.
Ágnes átadta az esernyőjét, de legalább vágott rajta egyet:
- Itt van, tessék!
Annyit azonban mondhatok, hogy remek-egy lovag vagy nőkkel szemben!
- Én lovag vagyok - nyelvelt vissza János -, csak nem akarok megázni!
Anyja és leánya csuronviz lett persze, János pedig, ez az önző fickó, szárazon maradt.
Eközben azonban legalább három percre rakodott már ki nénje kötényébe a Ráday uccában.
A feneketlen zsebből előkerült a többi között egy apró gumilabda, mely az elemi iskola harmadik osztályába járó unokabátyja tulajdonából tünt el , éppen, amikor nálunk jártak látogatóban.
Akkor senki sem mert volna gyanakodni Jánosra és most tessék!
Később egy filigrán porcellánbabácska tünt elő, amelyet - mint a nénje fájdalmas fölkiáltásából sejteni lehetett - tőle emelt el.
Sor került aztán egy csavarceruzára, mely az enyém volt, mig csak egy napon lába nem kelt megfoghatatlan módon.
Most már tudtam, ki tulajdonitotta el.
Ám ugyanakkor szinte kővéváltam.
Mert a szörnyü zsebből kiemelt tárgyak között fölfedeztem a zsebórám üveglapját.
Mennyit kerestem és nem tudtam a nyomára jutni!
Később sejtettem ugyan, hogy alighanem János bitorolja, mert az Ágnes nénje többizben célzott reá előttem, hogy valahányszor kettesben maradnak Jánossal a gyerekszobában, ez a meggondolatlan ifju valami óraüveg-féle kerek holmit csiptet a jobbszemébe s ilyen alkalmakkor azzal hivalkodik előtte, hogy ő huszártiszt, mert monoklija van.
Azazhogy ő igy fejezte ki magát előtte:
» Nomoklim van !«
Hát most meglett az óraüvegem is.
Akkorára azonban legalább huszan vettek körül bennünket az uccai járókelők sorából.
Egyesek a fejüket csóválták, mások mosolyogtak, egy idősebb úriember pedig utánakiáltott hozzátartozóinak, akik akkor már túlhaladtak rajtunk:
- Gyertek már vissza, ilyet se láttatok!
Micsoda egy ádáz kölyök van itten!
János, ugy kirakodás közben, rámemelte szemrehányó tekintetét s annyit motyogott:
- Mindenki csak rólam beszél...
De azért minden különösebb emóció nélkül folytatta a kirakodást a nénje kötényébe.
Teremtőm, Uram, mi minden nem volt még abban a jobboldali nadrágzsebben!
Előkerülnek egyéb tárgyak is persze.
Igy a többi közt fölfedezem összes Rákóczi-pénzeimet, melyek nyomtalanul tünedeztek el egymásután.
Ismétlem: nem egyszerre, hanem egymásután, pontosan kiszámitott időközökben.
Mennyit kellett futkosnom, amig össze tudtam hozni a vezérlőfejedelem összes ezüst- és rézpénzeit.
Érthető tehát, ha fokozatos mélabú vett rajtam erőt, amikor egyszer csak szőrén-szálán odalett mind.
Hány embert gyanusitottam meg alaptalanul, ugy magamban.
És most valamennyi itt van a szemem előtt...
De ez még nem minden!
János még mindig nénje kötényébe rakosgatja át az egyes tárgyakat s egyelőre még csak a jobboldali nadrágzsebből.
Hirtelen megpillantom a lupámat, mely az iróasztalomon hevert hosszú időn át, mig egyszer szemet nem vetett reá valaki .
Most már tudtam, hogy ki!
A kézi nagyitóüveg elvesztése miatt valósággal ügyefogyott lettem akkor.
Kerestem össze-vissza, érdeklődtem utána mindenfelé , csak ép Jánosnál nem...
Soha-soha nem tételeztem föl róla ekkora vakmerőséget!
Istenem, Uram, mikor fog tudni lehatolni ez a növevényfickó a jobb-nadrágzsebe aljáig?
Hanem ugyanakkor a tarkómba nyilallik...
Hihetetlen!
Egészen hihetetlen!
A zsebből ugyanis napvilágra kerül semmi más, mint a másodosztályu ezüst vitézségi érmem!...
Hát ez már sok egy kicsit!
Mennyi riasztó emlékemet veri föl ez az apró érempénz!...
Képzeletben ujra kiemelkedik előttem az 1914-es ősz...
Ütegzugásba vész el a világ , halálveritékes halántékkal táncolunk a golyók között, égigcsapkodó lángokban lobognak a falvak és a szeptemberi erdők...
Iszonyat volt!
Iszonyat volt!
E napok egyetlen hősi emléke ez a vitézségi érem maradt, mig csak ismeretlen tettes zsebre nem vágta...
Hanem itt már rászólok:
- Hogy merted elvenni?
- Neked ugy se kell már, - válaszol fesztelenül s egyet szippant az orrán.
Azontul nem hederit rám többet, különben is elérte a zseb legalját, de a négy fillért, amelyért Stollwerck-cukrot akart hozatni a nénjével, nem találta meg .
Csak annyit még, hogy a jobb-nadrágzsebből kiemelt tárgyak sulya kitett egy kilogrammot körülbelül.
Hanem akkorra olyan volt körülöttünk a csődület, hogy elrekesztette a Ráday uccát.
Valószinünek tetszett, hogy hamarosan itt terem a lovasrendőrség s parancsnokuk oszlásra fogja felszólitani a tömeget.
Jánost azonban mindez nem érdekelte, ahelyett odaszólt a szakácsnénak:
- Vera, most maga tartsa a kötényét...
A másik zsebbe van a négy fillér!
Vera tartotta a kötényét, mert ugyan mit is tehetett volna egyebet a jótét-lélek ?
János pedig ugyanakkor belenyult a baloldali nadrágzsebébe s zörögni kezdett ...
Boldog Isten, mennyi idő szükséges hozzá, amig ezt a zsebet is kiüriti, amig visszarakosgatja előbb a bal, azután a jobb-nadrágzsebet?
Hölgyeim és uraim, itt abba is hagyom...
Mert nem lehet azt kivárni!
( 1929.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE