ELTE regénykorpusz

I. FEJEZET.

Hódréthy Lénárdné és Szokványi Szidónia mindgyakrabban dugták össze fejüket , hogy Mártát egy kicsit hátamögött szapulni kezdjék.

- De mit tehetek ellene? - fakadt ki anyja egyszer különösen elkeseredett hangulatában.

- Hiszen anyósom - legyen neki könnyű a föld - azzal a kikötéssel testált reá harmincezer forintot...

- Nagy pénz! - szólt közbe Picike néni nagy elismeréssel.

- Nagy - hangzott szigorú kurtán, mert a báróné nem szerette, ha valaki kedvenc panaszkodása közben megzavarja.

- Mondom - folytatta fölénnyel -, ráhagyta azt a sok pénzt, hogy amikor a huszonnegyedik évét betölti , teljesen szabadon rendelkezzék vele.

- Na!

Teszi is! - méltatlankodott a nagynéni.

- Éppen most hallottam , megígérte, hogy százhúsz forinttal emeli az új tanítónő fizetését, ha a legjobbat küldik ide.

A legjobbat?

Nevetséges.

Hát ki hallott ilyet?

Mintha kellene ide más szempont, mint az, hogy olyan jöjjön ide, aki ezt a sok dönnfördi parasztkölyköt szigorúan ráncbapofozgassa.

Hát még mikor azt hallom, hogy «Márta nagysága» énekórákat ad a falu fiatalságának és Rákóczi-kesergők kántálására tanítja őket...

Ijesztő!...

- Ezt mondom!

Csak tudnám a módját, hogyan gyógyíthatnám ki ebből a sok vénleányos bolondériából.

De egy év óta más sem érdekli, mint a parasztgyerekek kornyikálása, meg a cselédasszonyok kis kertje.

Sőt, Uram bocsá '! azt mondja a papné, hogy egy «honleányok varróiskolája» is tervbe van véve.

Hát ne essék az ember kétségbe?

- Hja, a mi Mártuskánk két hét híján huszonötéves!

- És még mindig pártában! - világított rá Picike mindennek a kiindulópontjára, mire Hódréthyné megértően nyomta sovány kezét a párnaszerű kis tömzsi kézre és így váltotta szóra a szívében támadt - ami igaz, az igaz - elismerést:

- Te is voltál huszonötéves, úgy -e?

És te is még mindig pártában vagy.

De neked mégse jutott volna eszedbe sohasem ilyen fantasztaságokra pazarolni az idődet, a pénzről nem is szólva.

Igazam van, vagy nincs igazam?

- De még mennyire!

- Picikének a szeme is könnyes lett a jóleső méltánylástól.

- Mégis azt mondom, Teklám, hogy adj egy bált.

Hódréthyné megdöbbenve nézett rá.

- Bált ?...

Megbolondultál?

- Hát ha nem akarsz, vidd el legalább Bodrogkeszire...

- Vidd el!

Vidd el!...

Könnyű ezt mondani, de jön -e?

- Beszéld meg Zoltánnal, ő talán ráveszi...

- Apropó, Zoltán.

Nem találod, hogy rettenetesen rossz bőrben van ?...

- De még mennyire rosszul!

Különben itt annak az ideje.

Hiszen jó pár esztendeje, hogy a közeli halálát jósolgatja ő maga is.

Egy őszintén felragyogó tekintet és egy súgva kiejtett izgató kérdés:

- Bánnád?

Hódréthyné vállat vont.

- Bánná a... - de hirtelen elhallgatott, majd újra beszédbe kezdett, most már fegyelmezett előkelőséggel.

- De mégis bánnám vagy legalább is nem örülnék , mert akarom, hogy a Márta lakodalmán, akármikor lesz is, ő legyen a násznagy.

Tudod... hiába!

Jól fest az öreg, kivált admirálisi uniformisban , azzal a rengeteg rendjelével.

Aztán meg ha ki-kimozdul az odújából, mindig úgy lép fel, mint egy szerénykedő maharádsa és ezért nagyvonalú «Erbonkli » hírében áll.

Ez sohasem árthat egy leánynak!...

De hogy a bál gondolatára visszatérjünk: mi lenne, ha inkább egy szép kerti ünnepélyt rendeznénk ?

Például...

Na, mondj már egy elfogadható ürügyet.

- Például...

Jaj!...

Mi is lehetne ?...

Kínos csend támadt.

A különben is ráncos homlokok összeráncosodtak.

Pihentek az ölbe ejtett kötések.

Gondtól vonaglottak az összeszorított ajkak ...

Egyszerre diadalmas felkiáltás hallatszott:

- Megvan! - süvített végig a szobán Picike hangja.

- Az új összekötő csatorna megnyitása.

Miért nézel rám olyan megbotránkozással?

Természetesen a Badallo csatornájára gondolok, nem is a... másikra.

- Vagy úgy?

Van benne valami!

- Meghiszem azt.

Esetleg egy férj.

- A csatornában?!...

- Ejh dehogy!

A gáton...

Persze!

Egy derék, tisztességes férfiú Márta számára...

Erre aztán szapora, hangos közbeszólásokkal tarkított, halk zsongás keletkezett.

A fonnyadt arcok felderültek, kipirultak, a kötőtűk villanva hadonásztak, koccongtak, pöccentek össze-össze.

Szidónia szorgalmát új aggály bénította:

- Biztos vagy benne, hogy Márta beleegyezik? - kérdezte.

- Egészen biztos.

Meg is mondom, miért.

Tudod, milyen lelkes honleány.

Ebben is a nagyanyjára ütött!

De az legalább 48-ban volt szép és fiatal, tehát akkor, amikor az ilyen rajongás jól állt a nőknek, de ma?

Mire jó az ?

Szóval, miután lelkes honleány... - elégszer bosszant vele engem -, hallhattad tőle, hogy mennyire dicsőíti azt a csatornát, jobban mondva azt az új védőgátat, amely állítólag - hiszi, aki hiszi - örök időkre megmenti az árvízveszedelmektől ezt a vidéket.

Márta persze Zoltántól hallja az ilyesmit.

- Én meg csak azt mondom - irígyelte ki a szót unokanővére szájából Picike - én csak azt mondom, hogy könnyű Mártának kultúrvívmányt látni azokban a csatornákban, gátakban.

- Na, úgy -e?

Persze, hogy könnyű!

Nem ő fizeti a vízügyi adót miattuk, hanem én.

De most ne arról beszéljünk, hogy az állam hogyan nyúz bennünket folyton-folyvást, de arról, hogy Márta büszke lévén azokra a felesleges szamárságokra, kis ügyességgel könnyen beleugrathatjuk a garden-party gondolatába.

Végy csak elő egy papirost és jegyezd a meghívandókat.

Kiket is?

Persze mindenekelőtt a püspököt, a főispánékat, aztán: tíz vármegye színe-javát.

Mert ha már belekezdünk, annak az ünnepségnek impozánsnak kell lenni!...

Impozánsnak!...

A két éltes hölgy tervezgetésekbe merülve, feledte az órák múlását.

Kevéssel vacsora előtt Márta nyitott be hozzájuk.

Hódréthyné, a férjhez nem ment leányok anyjának ösztönével, aprólékos szemlét tartott nagyhirtelen rajta.

Sok mindenfélét kérdezett, hogy aggályos pillantásai feltűnés nélkül vehessék sorra haját, orrát, száját, termetét, de legkivált a szemeknek halánték melletti szomszédságát, ahol az évek szoktak rovást vésegetni .

Megnyugodott.

Márta még ma is fiatalabbnak nézett ki, mint sok húszesztendős leány.

Szépsége pedig csak nyert tekintetének mélységei által.

Hogy tehát maga iránt hangolja, érdeklődve kérdezte:

- Hogy van ma Zoltán bátyád, kisleányom?

Mély sóhaj szakadt fel a Márta szívéből, amikor felelt:

- Ő azt mondja, hogy jól, de én úgy látom, hanyatlik.

- Ugyan, ugyan, Márta...

Legyen eszed!...

Bátyád még évekig élhet.

Az érelmeszesedés nagyon türelmes betegség.

Hódréthyné másnap sógorához rándult.

Természetesen kocsin, mert bár alig volt két kilométernyi út a két ház között, a báróné nem tartotta volna ildomosnak, hogy csak úgy nyisson be az agglegényhez.

- Mindennek meg kell adni a módját - szokta mondogatni, magát kihúzva ilyenkor, úgy származását , mint közismert szigorú erkölcsét bele tudta vinni hangjába, tekintetébe , tartásába.

- Milyen ritka szerencse - mosolygott a tengernagy s már állt is fel.

- Kérlek, kérlek, csak maradj ülve - sietett Hódréthyné és két karjával gyöngéden vissza akarta kényszeríteni karszékébe.

De a beteg tiltakozott:

- Szó sincs róla.

Aztán meg mióta ezt a jódot szedem, sokkal jobban vagyok.

Sógornője kapva kapott a jó híren.

- Igazán örvendek és most már megvallom, hogy lenne egy kis tervem, ha nem elleneznéd.

Természetesen csakis, ha nem kifogásolnád...

- Halljuk...

A báróné közelebb gurított egy zsöllyét s miután berendezkedett hosszabb ülésre, gyorsan, egymás hegyén-hátán a nyelvére tóduló szavakkal adta elő az ünnepély ötletét.

Igazi célját sem hallgatta el.

Sőt!

Ebben az egy kérdésben előre tudta, hogy sógora vélekedése teljesen megegyezik az övével.

- Nahát, mit szólsz hozzá? - kérdezte végre.

- Kitűnő.

Ott leszek... - nevetett felvidulva Hódréthy.

- És bízd rám!

Márta nem fogja ellenezni.

- Tudtam, hogy számíthatok rád...

Tudtam...

Most pedig...

Hová is tettem a listámat?

Elmaradhatatlan kulcsos kosarában kezdett keresgélni.

Postájától gyűszűjéig mindenét abban hordozta.

- Itt van ni! - kiáltott végre.

- Igen...

Igen...

Helyes...

Ezek is ?...

De igazad van, jobb így.

Csobókuthy Elemérné ?...

Örülök... - kommentálta az admirális rendre-rendre, amit sorra kiböngészett, de amikor a hosszú felsorolás végéhez ért, kérdőn nézett át vendégéhez:

- Hogyan?

A Rombay-gyereket is meg akarod hívni?

Úgy emlékszem, ki nem állhattad?

- Most sem imádom, de...

- Szóval, tekintettel leányod huszonötödik születésnapjára, engedményekre is hajlandó volnál...

- Ugyan, kérlek!

Láthatod, hogy legalább tizenöt házasulandót írtam össze .

Igazában Rombayra csak mint «strapa fiúra» gondolok.

Na, igen!

Akit ide-oda küldhetünk, szalaszthatunk, mert szolgálatkészsége páratlan.

Ezt be kell ismerni, úgyebár ?...

- Hogyne.

Kalapot emelek...

De, úgy tudom...

- Hogy amikor másfél év előtt itt volt, Márta ismét kikosarazta ?...

Nos igen .

De mit tesz az?

Rombay mégis boldog lesz, ha újra látja, mert nála az a szerelem olyanféle valami, mint másnál a malária, mindig-mindig visszatér...

- Éppen ezért, ha neked volnék, nem hívnám meg.

Nem Mártához való s mégis, ki tudhatja.

Az a szívós kitartás, félek, előbb-utóbb meghatja Mártát és végül is igent mond majd neki...

- Magad mondod, hogy előbb-utóbb.

Nahát.

Vedd úgy, hogy az «előbb» az a tizennégy más fiatalember, aki ünnepélyünkön ott lesz, csak az «utóbb» az a selejtes - Rombay Puci.

Nos, megnyugodtál?

A tengernagy azonban nem felelt.

Talán nem is hallotta, mert ismét azt a kellemetlen zsibbadást érezte, amely az utóbbi időben oly gyakran kínozta.

Hódréthyné csendes szóval búcsúzkodott.

Nyugodtan hagyta őt magára, mert nem látott különösebb aggódásra okot.

Már az ilyen átmeneti rosszullét úgyszólván beleilleszkedett sógora életrendjébe.

Mégis őszintén örült , amikor Márta estére azzal jött nagybátyjától, hogy szokatlanul élénknek , jókedvűnek találta.

Mert milyen alkalmatlan lenne, ha éppen most...

De mért halna meg éppen most ?...

- Képzeld, Zoli bácsi azt üzeni neked, mamikám, hogy van egy nagyszerű ötlete.

Szeretné, ha egy szép kertiünnepélyt rendeznénk abból az alkalomból , hogy elkészült a Badalló védgátja.

- Azt mondta?

Na hát ennél okosabbat, ennél szívemszerintibbet nem is mondhatott volna.

- És te mit feleltél? - kérdezte Picike néni.

- Azt, hogy az ő kedvéért képes volnék még táncra is perdülni.

- Nagyon helyes.

Tedd is meg mihamarabb.

- Ha parancsolja, Picike néni, akár rögtön, de csak magával.

- Ó, te bolond kisleányocskám, mikor jön már meg az eszed! - kedveskedett nénje.

Úgy a nagy előrelátással megírt leveleket, mint a meghívókat szétvitte a posta.

Hódréthyné valahogyan úgy rendezte, hogy Márta ne mindegyiket lássa .

Ezért nagy volt meglepetése, amikor a kocsin vagy lóháton érkező vendégek sorában egyszerre csak a Rombay széles vállát, fényesre kefélt fekete haját , húsos, vörös ajka felett angolosra nyírott tömzsi bajuszkáját pillantotta meg.

Kellemetlenül hatott rá e nem várt viszontlátás.

- Másfél év előtt megmagyaráztam a szerencsétlennek, - töprengett magában Márta - hogy gondolkozásunkban nincs és nem is lehet egy pont, amelyet összeegyeztethetnénk.

Anélkül pedig őrültség lenne összekerülni, úgy hittem , megértett s aszerint rendezi majd az életét.

De nem...

Most látom, hogy nem...

Ejh, hátha valaki más kedvéért jött ide?

De jó is volna!...

Rengeteg vendég sereglett össze, hiszen újszerű volt az ünnepély ürügye és délelőtti órája.

Főleg azért jöttek sokan, mert mindenki kíváncsi volt a Hódréthy-leányra, aki még mindig a legszebb leány a megyében.

- «Csak az a kár, hogy túlteng nála a nagy műveltség» - mint ahogy a kialakult közvéleményt a főispánné oly kellemesen tudta szavakba foglalni és fülből fülbe suttogni.

II. FEJEZET.

A Hódréthy-ház azon a nevezetes júniusi napon szószerint kimozdult a sarkából.

A fogadásra berendezett, máskor zárva tartott szobák ajtait kiemelték sarkaiból, miáltal tekintélyes teremsoron lehetett a könyvtárból az ebédlőig látni.

Ez annál kellemesebben lepte meg az érkezőket, mert mind a két végső helyen büfé volt felállítva.

Fogytak is itt a sűrűn kínált , kitűnő pogácsák, kalácsok, szendvicsek és más inyencségek, nemkülönben a szeszfélék.

Azután kocsikra ült az egész társaság, hogy a hatalmas új gáthoz érjen.

Mert nem a csatorna volt a fő látványosság, ez csupán a rét öntözése céljából készült helyiérdekű újítás volt, hanem: a töltés.

- Ez aztán olyan erős - mondta a vállalkozó büszkén -, hogy ennek a gátnak sohasem fognak az elemek parancsolni.

- Emberkéz sem? - kérdezte valaki közvetlen mellette.

Járossy úr meglepetve nézett arra a feltűnően szép leányra, aki ebben a gondtalanul össze-vissza fecsegő, nevető társaságban ilyen komolyat kérdezett.

- Emberkéz?... - visszhangozta elgondolkozva.

- Talán...

De csak ha az ördög vezeti.

Még többet szeretett volna alkotásáról beszélni, de a nagy mozsárágyú bömbölése jelezte éppen, hogy az ünnepség kezdetét veszi.

Márta sietett a vendégekhez, örült, hogy a házikisasszonyi gondok ürügye alatt mindeddig távol tarthatta magától Rombayt.

- A mellőzést szegény nem is érdemelné - ismerte be titkon.

- Hiszen mi a vétke?

Az, hogy olyan javíthatatlanul hűséges?

Mindezekkel a gondolatokkal azonban Márta csakis addig bíbelődött, míg a főispánné pár ünnepélyes szóval át nem adta neki a vármegye gyönyörű nemzetiszínű szalagját.

Azután már egyedül elvállalt feladata érdekelte.

Az pedig azzal vette kezdetét, hogy amint a két fehérruhás leány eléje tartotta azt az óriás koszorút, amelyet piros szegfűk, fehér violák és sötétzöld tölgyfalevelek százaiból fűzött még a hajnali órákban ő maga össze, most arra kötötte az imént átvett nehéz selyemszalagot.

Majd pedig megvárta, míg Izsák Pista, Hódrét legizmosabb legénye vízszintesre hajtja a kétkézre fogott hosszú zászlórudat, amelyen magyar színekben ragyogó keskeny pántlikák sokasága színeskedett és a rúd legtetejére kötötte a szép koszorút.

Aztán a menetbe rendezkedett fiatalság élén megindult a gát felé .

Utánuk a püspök következett nagy segédlettel, majd a megyei előkelőségek a főispán vezetésével.

Földbevágott széles lépcsőzeten értek a gát tetején elhelyezett szónoki dobogóhoz.

Az emelvényhez közel a hivatalos közegek díszmagyarban vagy ezüstgombos «mándliban» öntudatoskodó ünnepélyes csoportja.

Mindenütt vidámság, mosolygós arcok és színes tarkaság.

De a püspök kezében megcsillant a kereszt és a magasztos mozdulatra egyszerre elnémult minden emberi hang.

Csakis a túloldalról hallatszott át a Badalló selymesen sima , halk csobbangatása.

Márta arra nézett.

- Micsoda sunyi szerénykedéssel suttogsz! - illette néma feddéssel.

- Mintha azt akarnád velünk elhitetni, hogy még az a keskeny szűk meder is, amelyben évezredek óta folydogálsz, még az is túl széles lenne már tehetetlen öregségednek...

Csakhogy hiába hazudsz, öregem!

Elégszer becsaptad már ezt a szegény vidéket, hogy végre is védőgátat emeljenek ellened.

Igenis, ellened !

Te vén, rakoncátlan, te alamuszi, te javíthatatlan, de mégis kedves és jó és szép és az én nagy, nagy gyönyörűségem!

Te...

Most már javában folyt a szertartás.

Rövid ima után a püspök megáldotta úgy az új gátat, mint a folyót.

Ismét menetbe tömörült a sokaság és elindultak a víz partjára.

Csak, amikor egészen közel értek ahhoz, bukkant elő az a virágokkal díszített csónak, amelybe legelőször is Márta ugrott bele.

Majd utána négy fiatalember, akik siettek a feléjük nyujtott koszorút átvenni .

Két-három erélyes evezőcsapás a folyó közepére vitte őket.

Itt a koszorút mégegyszer magasra emelték, majd pedig, adott jelre, az álmosan tovahúzódó tükörsima vízre eresztették.

Lelkes taps felelt a partról.

Sok kar nyúlt a visszatérő csónak felé, de Márta mégis úgy intézte, hogy csakis az evezősök segítsenek neki a kiszállásnál.

Ezt azért, mert már messziről látta, hogy Rombay mennyire tolakszik, hogy ő legyen az, akinek karján Márta támaszt talál.

Mikor a dobogóra értek, a főispán éppen befejezte beszédét.

Márta azt hitte, hogy a kerület képviselője következik, de nagy ijedelmére azt látta , hogy nagybátyja, Hódréthy Zoltán indul a szónoki emelvény felé.

- Milyen sápadt és milyen nehezére esik a lépcső - aggódott.

- Hogyan is jut eszébe egy ilyen elkerülhető izgalomnak kitenni magát!

Szeretett volna hozzá sietni, de minden oldalról feltartóztatták.

Csak akkor ért az emelvény elé, amikor nagybátyja pompás tengernagyi formaruhájában , mellén csillogó érdemrendei háromsoros díszével beszédébe kezdett.

Minden tekintet feléje fordult.

Mindenki sietett közelebb húzódni, hogy egyetlen szavát se mulassza el.

Mártát jóleső érzés járta át, midőn ezt észrevette.

Olyan szívet melegítő volt azt tudni és látni, hogy szeretett nagybátyját milyen általános tisztelet és elismerés környezi.

Egyszerre ijedve figyelt arra, hogy az a máskor olyan messzehallatszó szép, mély hang most minden átmenet nélkül milyen szintelen lett s hogy csuklik el néha.

Már azt is látta, hogy krétafehér homlokán kiülnek a megerőltetés apró gyöngyei, melyeket a reszkető kézben összegyűrt zsebkendő milyen bizonytalan mozdulattal törülget - hiába.

Már mindenki titkos izgalommal figyelt fel, mert látni lehetett, hogy a szónok csakis megfeszített akarattal bírja percről-percre fokozódó rosszullétét legyőzni.

Márta kérő tekintettel igyekezett őt az emelvényről lehívni.

Gyöngéd mosoly felelt vissza és Hódréthy Zoltán folytatta beszédét.

Beszélt, beszélt, mert úgy érezte, hogy még nagyon sok a mondanivalója .

Országról...

Életről.

Munkáról...

Megértésről és még sok mindenről, amit hosszú éveken át magában végiggondolt, tapasztalt, leszűrt.

- Igen, igen! - ennek a nagy sokaságnak kell, hogy a lelkére kösse, kell , hogy a szívébe írja mindazt, aminek megszívlelése egy boldogabb jövőt biztosíthat az egyénnek, a boldogabb magyar hazában!

- Hagyd már abba! - könyörögtek Márta könnyes szemei, de Hódréthy nem vette tudomásul a figyelmeztetést.

- Nézzétek ezt a folyót, kedves honfitársaim - folytatta csökönyös akarással .

- Nemde ezer év óta tapasztaljátok, hogy éppen annyi áldást rejt magában minden egyes cseppje, mint amennyi veszedelmet.

Tudjátok, miért?

Mert mindmáig kedve szerint korlátlanul játszhatott vésszel, áldással.

Ám az emberi tudás mától kezdve megfékezte vad szeszélyeskedését.

Ezzel a gáttal fékezte meg!

Milyen hasonlatos az egyes népek összessége ehhez a folyóhoz , barátaim.

Az is rakoncátlan, fegyelmezetlen.

Oktalanul jó is, rossz is évszázadokon, évezredeken át.

Mindaddig, amíg el nem éri civilizációjának azt a fokát, amely kalandvágyainak útját állja a céltudatos fegyelmezettség gátjával.

De csakis kalandvágyainak útját!

Mert előrehaladását semmiképpen sem feszélyezi...

Sőt...

Lássátok...

- Itt egyszerre elakadt a hangja és megtántorodva két kézzel kapott az emelvény korlátjához.

Márta senkivel sem törődve rohant fel hozzá, karolta át nagybátyját.

- Zolti bácsi! - súgta nagy szeretetének aggódásával.

- Zolti bácsi !...

Kérlek!...

Gyere!...

- És már vonta volna is, de ellenállást érezvén , gyöngéden alkudozni kezdett:

- Pihenj meg legalább...

Nézd, itt van egy karszék...

Nem ?...

Hát akkor öleld át a vállamat s támaszkodj reám.

A tengernagy azonban csak a fejét rázta lassan, szomorúan, majd megakadozó s mégis kedvesen mosolygó tréfálkozással mondta:

- Nincs már erre időm, kicsi lányom...

Hisz mindjárt... indulok.

- Bácsi! - sírt fel Márta kétségbeesetten.

- Ne hagyj el engem.

A tengernagy már másfelé figyelt.

Arra a nagy zsongásra, amely ezer szónak ijedező suttogásából összeolvadtan hömpölygött körülötte.

Végső erőfeszítéssel kiegyenesedve, mindkét karját a zajongók felé tartva , csodálatosan messzehangzó szóval kiáltotta:

- Gyermekeim!

Magyarok!

Még szerettem volna nektek, ennek a folyónak áldásthozó hivatásáról beszélni, de érzem, nincs már erre időm.

Hirtelen elhallgatott.

A körülállók szívébe markolt az izgalom.

De ő mégegyszer erőt vett magán s míg előrehajolt fejjel a Badalló felé hallgatódzott, halkan, suttogva hangzott szenvedő ajkáról a szó:

- Halljátok?

Márta!

Hallod?

A tenger!

Én hallom, mert engem hív...

Hallod ?

Halljátok?

Értem jő... a tenger...

A tenger...

A végtelen...

Tízen is kaptak az összeeső, élettelen test után.

De senki olyan gyorsasággal, mint Rombay Pál.

Ő volt az, aki az emelvény korlátjából és bársonydíszéből egy-kettőre hordágyat rögtönzött, hevedert szaggatott.

Ő volt az, aki Márta mély gyászát mentesítette a temetési előkészületek gondjától.

Mindezt kissé hangosabban végezte, mint szükséges lett volna, de olyan odaadóan, annyi ügyességgel, hogy mindenünnen dícséretét hallhatta.

- Nem is tudom, hogyan estünk volna mi át ezeken a szörnyű muszájokon a maga segítsége nélkül! - hálálkodott Hódréthy Lórántné a gyászoló közönség füle hallatára, mialatt a titkos tervezgetések furcsa összevisszasága valóságos sok figurájú füzértáncot járt anyai szívében.

Csak Mártának nem volt egy szava sem hozzá.

Igaz, hogy máshoz sem.

Nagy bánata teljesen kikapcsolta környezetéből.

Keserűséget kiváltó, sértett érzés távolította el anyjától, akinél tudta, hogy rejtett énjében nemhogy a bánatnak, de még a sajnálkozásnak sincs a legkisebb nyoma sem.

Ami Picikét illeti, annak érzelmei tulajdonképpen nem is igen érdekelték.

Mégis , bántódottan kerülte társaságát, mert éppen a gyászszertartás előtt azon kapta, hogy örömtől sugárzó, zsírosan sárgás arcát, jobb hiányában , rózsaszín fogporával kendőzgette.

- Zolti bácsi!...

Jóságom!

Megértő, egyetlen támaszom!

Miért is hagytál magamra? - ismételgette magában tehetetlen vergődéssel, míg minden egyes jelenvoltnak néma részvétkézszorítására néma fejbólintással felelgetett.

A hosszú szertartás imái, éneke csak néha-néha férkőztek tudatáig.

Ilyenkor még súlyosabban érezte bánatát, mert az a gondolat kínozta, hogy amit ez a sok pap és énekes és imát mormoló közönség most bátyja koporsója előtt cselekszik, az sem értelemben, sem mozdulatban, sem közönyében nem különbözik ezer és ezer más elsőosztályú temetés részleteitől.

Éppen olyan banális, éppen olyan szokásszerinti, éppen olyan idegen.

Mikor pedig Ő olyan más volt!

Annyira különb, annyira több, mint bárki e világon!

- ...sóhajtotta szíve legmélyéből.

Estébe szürkült a ragyogó naplemente, mire elföldelték az ősrégi Hódréthy-nemzetség utolsó férfisarját.

Mindenki ott maradt, amíg csak el nem hantolták a vármegye nagy halottját.

Sokan mindjárt a sírtól szálltak kocsiba és indultak a szélrózsa minden irányába.

De néhányan visszakísérték a gyászoló családot a kastélyba.

Ezek között volt Rombay Pál is.

Mindenkinek feltűnt, hogy mennyire sietett Tekla bárónénak a karját felajánlani, hogy aztán egész úton vigyázzon minden lépésére, szavaira, fekete fátylának minden lengésére, nehogy ágba, bokorba akadjon, mint ahogy az anyját rajongással szerető egyetlen fiú szokott viselkedni - az ifjúsági regényekben.

Márta mindenkit megelőzve sietett előre.

Mikor később szemrehányással illette anyja ezért, így védekezett:

- Meg akartalak kímélni attól, hogy a temetkezési vállalat emberével neked kellessen elszámolni.

Maga is elhitte, hogy ez volt az oka, pedig igazában azért cselekedett így , mert el akarta kerülni, hogy anyja betekintést nyerjen a temetés számláiba.

- Ő csak harmadosztályú temetést engedélyezett, miért tudja hát meg, hogy én elsőt rendeltem? - vallotta magának.

Rombay maradt legutolsónak a temetésről távozók közül.

Minden ürügy jó volt neki, amely maradását igazolta.

Mivel pedig ezt Tekla bárónő hamarosan észrevette, odaadón igyekezett segítségére lenni.

Márta mindezt nem vette észre.

Nagy bánata elvonta őt a többiektől.

Nem is érezte magát jól.

Kimerült idegzete azzal állt bosszút a túlfeszítésért , hogy bármit is tett, akár ült, vagy járt, akár bútorokat taszigált helyükre , vagy íróasztalánál számolt, akár beszélt, akár hallgatott, azok a kegyetlen idegek percnyi pihenést sem adva, folyton-folyvást zenefoszlányokat zsongattak, keltegettek, kevergettek, hajszoltak fáradt agyában .

Régfeledett víg táncokat, nóták zagyvaságait ékelték zokogásába.

Viszont , mialatt teáját keverte, vagy a szolgálónak adott parancsot, a «Quondam paupere» koporsózáró, döbbenetes ütemei lüktettek fülében.

Iszonyú volt.

Mégis, amikor Rombay felállt, hogy fogata után nézzen, elhatározta, hogy jelen lesz a távozásnál.

- Ennyit meg kell tenned! - ösztökélte lelkiismerete.

Ezért odaszólt a lehangoltan búcsúzkodó fiatalemberhez:

- Szeretném az új lovait megnézni.

- Ezzel már nyúlt is az ozsonnaholmik között ragyogó ezüst cukorszelence után, feledve, hogy annak kulcsa rég visszavándorolt anyja kulcsos kosarába.

De Hódréthyné egyszeriben ráeszmélt e tényre és szigorú, tiltó szemtelegrafálása szónál kifejezőbben adta Márta tudtára, hogy nem hajlandó négylábúakra prédálni egyetlen kockacukrot sem.

- Cukrot?!

Lónak?!

Na még csak az hiányzik! - vélte Márta hallani és az ajtó felé indult.

- Várjon reám a tornácon - szólt vissza Rombaynak és sietett ahhoz a szekrényéhez, amit altruista almáriumnak nevezett el valamikor régen.

Milyen mélységbe zuhant régen!

Bárdffy Sándor.

Ebben volt felhalmozva minden elképzelhető jó és hasznos.

Embernek orvosság , gyermeknek, macskának, lónak, kutyának nyalánkság.

Márta egy marék cukrot vett ki.

Rombayt az előszobában találta.

Éppenséggel nem örült, amikor észrevette , hogy közeledtére Rombay arca, szeme, foga diadalmasan vigyori lett az örömtől.

- Ha tudná, milyen jót tesz velem? - hálálkodott Puci közelebb lépve.

Márta kedvesen mosolyogva felelt:

- Miért?

Én csak azt tudom, hogy maga az, aki nagy jót tett mivelünk.

Kiléptek a tornácra.

Az első pillanatban csak azt látták, hogy a holdat gyorsan szaladó foszlányos, sötét felhők hálózgatják, borítják, meg azt , hogy nyugaton szüntelenül villámlik.

- Nini, vihar készül - csodálkozott Rombay.

- Úgy látszik - hagyta rá Márta és körülnézett a tikkasztó meleg és levegőtelen éjszakában.

Mennyi titokzatos hang zizzent, surrant körülötte .

Fészkükben meglapuló, ijedt madárkák csipogása.

Nagy éjibogár zúgó repülése, tücskök cirpelése, az «ősziféreg» szünetlen csökönyös « arassatok-kötözzetek» zakatolása.

A kert felől viszont rezedák, rózsák , hársak és violák illata áramlott feléjük.

- Vajjon ki beszél mindezekből?

Pán?

Vagy Schwertlein Márta? - rebbent át Márta gondolatán...

De már kergette is ki fejéből ezt a gondolatot.

A lovak felé indult, melyeket ott sejtett a lépcsőzet alján.

Rombay kezét nyujtotta, hogy segítségére legyen, de mivel éppen kiragyogott a hold, úgy találta, hogy nincs szüksége támaszra.

De hogy visszautasítása ne sértsen , megszólalt:

- Úgy -e érdekes, hogy így, egyszerre, csaknem nappali világosság váltja fel a sötétséget.

- Ember sorsát példázzák odafent - nevetett Rombay, de nem folytatta, mert ekkor valahonnan a ház túlsó sarkának irányából durva káromkodás harsant fel.

Márta meglepődve nézett arrafelé és mintha kés szegezte volna a falhoz, olyan mozdulatlanná vált kínos meglepetésében.

Ott messze, a telehold fényében valószínűtlenül fehér úton egy szekeret pillantott meg.

Egy szokatlanul hosszú szekeret, amelyen hegyén-hátán összedobált fekete deszkák és állványok voltak egymásra rakva és meredtek magasba.

A szekér mellett fekete alakok mozgolódtak még náluknál is feketébbnek tetsző alakokhoz hajolva , görnyedve, hogy mindenféle, soha nem látott formájú tárgyakat emeljenek , huzkodjanak a saroglyába.

De mindennél kisértetiesebb volt az a huszonnégy óriási ravatali gyertyatartó, mely ott állt hosszú egymásutánban a a fehér úton.

Ezüstös száruk tompán csillant a holdfényben, de talpazatuktól kiinduló mély, fekete árnyékuk messze húzódó, nagy foltokban terjengtek , mind-mind egy irányba.

- Rémes! - lehelte Márta szemeit lehúnyva.

- Csak nem fél?

Maga, éppen maga? - bátorította Rombay.

- Félni?

Ugyan mitől?

De olyan rosszul esik tudni, hogy azok a sivár borzalmak ott ni, mind, mind a Zolti bácsi ravatalához tartoztak.

- Inkább nézzen csak oda - szólt Rombay.

- Fogadni mernék, hogy a lovaim már rég azon csodálkoznak, hogyha cukrot tartogat a számukra, mert ezt egészen biztosan tudják, hát akkor miért váratja őket olyan sokáig?

- Igaza van!...

Szegények!

A szép állatok közelében kissé elcsitult Márta nagy nyugtalansága.

Rombay annál nyugtalanabbul babrálta angolbajuszát.

Olyan gyönyörű volt ez a leány.

Aztán meg: «csak azért is !»

Ha egyszer Rombay Pál el akar érni valamit - ha törik, ha szakad - el is fogja érni, fogadkozott nagytitokban .

A lovak most már, hogy az utolsó darab cukrot is összeropogtatták , türelmetlenkedni kezdtek, de gazdájuk ahelyett, hogy útrakelt volna, kurtán szólt oda kocsisának:

- Jártasd csak őket!

Majd füttyentek, ha kelletek...

- Aztán Mártához fordult.

- Nincs kedve egyet-kettőt fordulni a gyep körül?

Úgy látszik, a vihar is elült.

Márta meghökkent.

Első gondolata az volt, hogy nemet mond.

De aztán Rombayhoz fordult:

- Nem fél, hogy elkésik?

- Honnan késnék el?

- A kártyapartijáról.

Hallottam...

Igazán nem tehetek róla, hogy hallottam , amikor Sókuthynak megígérte, hogy ma éjjel revánsot ad neki a szerdai nagy kifosztásért.

Úgy -e, így mondta?

A szerelmes ember homlokán kiütött a verejték.

Cipője hegyét nézegetve kénytelen volt beismerni, hogy így történt.

De sietve igyekezett tréfára ütni a dolgot.

- Nem sietős - nevetett.

- Délig se lenne sietős, hiszen, együtt találnám őket azon az ültőhelyükön még akkor is...

- Őket?

Kiket?

- Sókuthy Gyurkát, Pézsma Bandit, meg Vitéz Undorkát.

- Alias Katona Andort?

Szép társaság!

Ha magának volnék, nem várakoztatnám őket.

- Gúnyolódik? - hangzott a panaszos keserűség Rombay hangjában.

- Maga tudhatja a legjobban, hogy miért lettem olyan, amilyen vagyok.

- Én?

- Lássa, Márta, még azt is beismerem, hogy nem tehet róla.

De azért, hej, de nagy szerencsétlenség reám nézve, hogy magába szerettem!

Márta részvéttel tette kezét Rombay karjára:

- Rombay, kérem!

Ne kezdje előlről.

Éppen ma ne.

Nagyon kérem!

- Miért éppen ma ne.

Hát nem mindegy ez?

Mondok én magának valamit, Márta .

Bizonyosan tudja azt a mesét, amire én csak azért emlékszem, mert az volt az utolsó, amit a nagyanyámtól halála előtt hallottam.

Az elátkozott királyfiról szólt az, aki arra volt kárhoztatva, hogy förtelmes szörnyként tengesse éltét mindaddig, amíg egy jóságos királykisasszony homlokon nem csókolja.

Márta erőltetett nyugalommal nézett Rombayra:

- Soha, de soha nem hittem volna, hogy maga mesét mondjon egy szép holdvilágos estén.

A fiatalember csaknem ünnepélyes komolysággal nézett szemtől-szembe a leánnyal:

- Nekem pedig hányezerszer jutott eszembe, hogy maga lenne az a szépséges királykisasszony Márta...

Aki engem megszánna és legalább könyörületből, ha már nem egyébből, magához emelne...

Hátha énbelőlem is válhatnék még jóravaló ember.

- Rombay!

Miért kínoz újra?

Pál kiérezte a hang őszinte esdekléséből, hogy ügye jó útra terelődik.

Ezért a leány két kezét foglyul ejtve, egészen közelről suttogta:

- Márta, szépséges királykisasszonyom, kérem, váltson meg!...

Váltson meg sajátmagamtól.

Ne legyek többet én, ez a hitvány én!

Lehessek a maga árnyéka.

Nem merem a sorstól azt várni, hogy e világra magammal hozott sok átoktól egyszerre szabadítson meg, de, ha maga nem ereszti el többé egy vízbefuló kezét...

A leány ellentétes gondolatok útvesztőjében vergődve, hallgatagon tűrte a szenvedélyes szavak ostromát.

A szíve egyre arra ösztökélte, hogy meneküljön.

Szíve jobbik csücske ugyanakkor száz ellenérvvel alkudozta tőle a maradást.

Észre se vették, hogy újra beborult az ég.

Azt sem, hogy immár jó ideje járják a ház előtt a nagy gyepet körül, körül, körül, körül.

Csak akkor torpantak mozdulatlanságba, amikor a ravatal kellékeit vivő fekete szekér szembe került velük.

Márta megrendülve nézett a kocsi után.

- Nincs többé, aki a lelkembe lásson! - sírt fel benne a kedves halott utáni nagy sóvárgása.

Ennek nyomán pedig: jöttek, szálltak feléje mindazok a gondolatok, amelyeket egészséges életösztöne mindezideig játszva hessegetett el, de amelyeket most elcsigázott idegzete nem bírt féken tartani.

- Egyedül maradtál, egyedül... - sajnálta magát nagy vergődéssel.

- Hát akkor mire vársz még?

Hát akkor miért ne?

Sándor nem jöhet vissza hozzád...

És az a másik?

Az, akit ugyanabból a fából faragtak, amiből téged, még messzebb maradt el.

Hiszen, a legjáratlanabb vadon, az igazságtalan kényszerek vadona választja el tőled.

Mindezzel szemben itt áll melletted egy vergődő emberi lélek, akit megmenthetsz.

Talán?!

De, aki nélküled - efelől is biztos vagy , úgy -e? - feltétlenül még mélyebbre, a végleges pusztulásba zuhan.

Van -e jogod ahhoz, hogy meg se próbáld a megmentését?

S ha van, érdemes a te céltalan, elárvult életed arra, hogy önzőn magadnak tartogasd?

Őrizgessed ?

Hát érdemes?

Hát szabad ezt?

Rombay Márta érthetetlen némaságától megszégyenítve is, reményt vesztve is dacos hetykélkedéssel lázadozott:

- Rám se hallgat?

De, jól van ez így is!...

Lesz, ami lesz.

Márta utoljára mondom: vessen magára, ha a sors ugyancsak vargabetűkkel irkálva jelöli ki ezután a Rombay Pál életútját.

Most Hódréthy Márta gyors elhatározással tette kezét a mellette álló elkeseredett ember kezébe és felelet helyett azt mondta:

- Jöjjön.

S már vonszolta is a ház felé, ahol anyját éppen akkor látta meg, amint a tornácon állva hallgatódzik mindenfelé.

- Mama! - kiáltotta Márta.

Abban a pillanatban tudta, hogy nem azért siet annyira, mert alig várja, hogy szíve örömét tudassa, de azért, hogy szíve elhatározásához láncolja a kimondott szó:

- Mamám!

Mit szól ahhoz, hogy eljegyeztem magam?!

- Pucival? - hangzott az öröm mély sóhajtásával.

Márta két karjával ölelve magához örvendező anyját, csak a fejével intett .

Félt megszólalni, nehogy kicsendüljön hangjából, mennyire fáj neki édesanyja lármás boldogsága.

- Hat év előtt még kiátkozott volna, ha Rombay Pált merészelem neki, mint vőlegényemet bemutatni - könyvelte el magában keserűen.

III. FEJEZET.

Igazán elemében csak Picike volt a Hódréthy-háznál.

Izgult, kérdezett , kíváncsiságának csápjait kieregette, körüllengette, mint teszik a tenger anemonái, ha nap süt a vizek mélyére.

Ő volt az, aki az eljegyzést minden valamirevaló hírlapnak beküldte és ő volt, aki azokat az ujságokat, amelyekben a nagy hír megjelent, titkon összevásárolta.

Tudta, miért teszi.

Először is, apró virágokat horgolt maradékpamutok tarkaságából, majd miután ezeket szívalakra rendezve kemény papírra varrta, ennek közepére ragasztatta a meglepetések meglepetését: az eljegyzést világgá kürtölő lapkivágások keskeny szalagocskáit.

- Gyönyörű!

Igazán magam sem hittem, hogy ilyen szépen fog sikerülni - örvendezett, mialatt ezt a műremekét egy ócska keretbe nyomkodta.

Amikor azután elkészült e művelettel, ismét turkálni kezdte azokat a lapokat , amelyekből a becses híreket délelőtt kivagdosta.

- De hiszem, ha már olyan sok pénzembe kerültek - magyarázta magának Picike néni - bizony kiolvasom én A-tól Z-ig.

Ki én!

Természetesen, legelőször is a halálozás rovatát keresgélte.

Mert tudni kell , hogy nem létezett a világon olyan élőlény, akinek születése, eljegyzése, de legfőképpen elhalálozása, ne érdekelte volna az öreg dámát módfelett.

Ám alig hogy az elsőt kiböngészte, legott táncra perdültek a betűk pápaszemének vastag üvegei előtt, mert íme, azt olvasta növekvő izgalommal: «Mint Mannheimból jelentik, egy ottani szanatóriumban Szentendrey Ádámné , született Colant Irene, folyó hó 8-án, hosszas szenvedés után, de váratlanul elhúnyt ».

Ennyi.

De mi minden rejlett e pár sor mögött.

- Csak az ember tudná, hogy Márta gondol -e még arra a Szentendreyre.

Mert ha nem gondol, érdekelni fogja ez a hír és ezzel vége...

De, ha gondol ?...

Mi lehet akkor ebből?!

Uram fia, mi lehet?!...

Most aztán mit tegyek ?

Megmutassam neki ?...

Ne mutassam ?...

Úgy érezte, hogy ez több, mint amit szívszorulás nélkül elbírna.

Csak az nyugtatta meg némiképpen, hogy estig Hódréthyné sohasem szokott az ujságba nézni.

Márta még akkor sem.

Igy tehát, nem kell attól tartani, hogy valaki megelőzi a hírharangozásban.

Ellenben órák állnak rendelkezésére, melyek alatt a saját, kéjesen kínzó, lelkitusáiban dőzsölhet.

Dőzsölt is.

Olyannyira, hogy nem mert visszamenni a verandára, ahol unokanővérét tudta, mert nem bízott önfegyelmében.

- Hátha cserben hagy és én mégis idő előtt kottyantom el magam? - töprengett , akkorákat sóhajtva, mint egy koplalóművész.

Ennyi türtőztetés, ennyi megfeszített gondolkozás bizony jutalmat érdemelt volna.

Például azt, hogy a hír hallatára Hódréthyné ijedten keresztet vessen, vagy pedig kezét összecsapva felugorjék.

Még inkább azonban, hogy a szívéhez kapjon nagy ijedelemmel, vagy titkos remények beteljesülése, hogy Márta ájultan vágódjék egész hosszában a hírtmondó lábai elé.

De ezúttal is mostohán bánt Szokványi Szidóniával a végzet.

Mert éppen, amikor a tányércsörömpölés hívó hangjainak vonzására az ajtóhoz indult, egyszerre csak nagy robajjal pattant fel annak a zára:

- Picike ?...

Itt vagy Picike? - kiáltással Tekla bárónő rontott a szobába .

Kötését egy csomóra markolva még mindig kezében tartotta.

A mérgeszöld pamutgombolyag is úgy gurult utána, mint egy hosszú pórázon húzkodott csámpás kis kutyus.

Az öregkisasszony rosszat sejtve állt eléje.

Micsoda műszerfinomságú ösztön!

- Márta sürgönyt kapott Szentendreytől!...

Picike észbekapva hirtelen közbevágott:

- Amelyben felesége halálát tudatja?

Ennyivel mégis tartozott jólértesültsége géniuszának.

- Honnan tudod? - förmedt rá Hódréthyné, akinek szintén elsavanyodott szájában a jól előkészített hírprimőr.

- Mit nem tudok én, édesem? - egyenesedett ki Picike fölényesen.

- De hallgatni is tudok, ha úgy gondolom jónak! - tette hozzá álszerénykedéssel.

- Most aztán mi lesz?

- Hja!

Ezt csak Márta mondhatná meg nekünk.

Hódréthyné mélyen elgondolkozva, némán bólogatott.

Ezalatt Márta már messze járt a háztól.

A tengernagytól örökölt kis birodalmába igyekezett, ahol egyedül akart lenni gondolataival.

Mi mindent helyezett egészen új látószög alá az ekként hangzó rövidke sürgöny:

« Engedje tudatnom, hogy folyó hó 8-án feleségem egy németországi elmegyógyintézetben egészen váratlanul elhúnyt.

Tegnap helyezték örök nyugalomra a boglárkői sírboltban.

Szentendrey.»

Öt év óta az első üzenet.

Száraz, tárgyilagos üzenet.

De Márta mégis tudja, hogy ez a pár szó éppen annyi utat nyitott lelkében örömnek, reménynek, mint amennyi tért engedett a kétségeknek, a bizonytalanságnak és a többé soha, soha el nem csituló önvádnak.

- Hogy fogom tudtára adni Pálnak ezt a híradást? - faggatta önmagát őszinte szembenézéssel, hiszen mind mai napig még azt sem sejti, hogy van egy Szentendrey Ádám a világon.

- És ha megtudja? - engedte a mindig kínzóbb kérdések raját maga felé szállni.

- És ha megtudja?

Mit mondhatok neki arról a másikról?

Hogy még mindig szeretem?

Hogy még mindig szeret?

Vagy ne szóljak egy szót sem senkinek, hanem szép csendesen várjam be Szentendrey levelét?

Lapuljak mindaddig, amíg meg nem tudom, hogy mi a véleménye eljegyzésemről ?

Lehetséges, hogy úgy viselkedjem, mintha alkudoznék a sorssal a bőrömre?

Én ?

Hódréthy Márta?

Nem.

Nem várok!

Igy követelődztek most egyszerre annyi év óta lenyűgözött érzelmei.

Nem várni!

Nem alkudozni!

De becsülettel, még holnap, még ma, elébe állni Rombay Pálnak és bevallani, hogy réges-régtől fogva mást szeretsz.

Egy valakit, aki eddig nem jöhetett érted és talán ezután sem jön.

De mivel mostantól kezdve szabad ura cselekedeteinek, jöhet és én várni fogom.

Ezt Pálnak meg kell értenie.

Ezért lehetetlen, hogy meg ne bocsásson.

És ha nem érti meg?

Ha...

És Márta már indult, ment, mendegélt boldogságra vágyó nagy reménykedéssel egy messze-messze fátyolos cél felé.

Mialatt mindez történt, valahol a szomszéd megyében Rombay Puci a nagyon szerelmes ember türelmetlenségével várta a posta érkezését.

Megint Hódrétre készült, ahonnan két nap előtt tért haza.

Mert az volt megállapodása menyasszonyával, hogy bevárja a végleges elhatározást: most mennek -e Budapestre bútorokat rendelni, vagy csak a jövő hét folyamán.

- Hát persze, hiszen a fehérnép - ha még olyan kivételes őszinte is mint Márta - mindig fenntart valami «talán » -t, «ha » -t, «volná » -t, «esetleg » -et és « valószínű » -t.

Most aztán itt állok és bár két óra mulva indulnom kellene , még most sem tudom, Pest felé veszem -e utamat, vagy Hódrétre?

Bosszankodása most már izgalomba csapott át.

Amikor lovászát megpillantotta , eléje sietett és türelmetlenül kapta ki kezéből a feléje nyujtott vaskos bőrtáskát.

Aztán a postaküldemények szétválogatásába kezdett.

Az egész falu postáját - önkényes makacskodással - ő kezelte.

- A fene ette volna meg ezt a sok irka-firkát - zsörtölődött.

- Na.

Lássuk már, lássuk.

Meg sem lelem a levelemet miattuk.

Ejnye no, hogy annak a sok amerikai parasztnak sincs egyéb dolga, mint levelet irogatni.

És hogy mégjobban bosszantson, fogadni mernék, hogy a legtöbb most is dollárba göngyölgette az érzelmeit.

Hogy az Isten...

Végre elkészült az áttekintéssel, de nagy csalódására Mártától egy sor sem érkezett.

- Most aztán mit csináljak? - tünődött.

Ingerült türelmetlenséggel dobálta vissza a leveleket a lovász által elébe tartott táskába.

- Vidd a bíróhoz - rendelkezett.

- Az ujságokat majd később adom ki.

Mindennap ugyanezt mondta és soha senki nem mert panasszal élni emiatt.

Pedig voltak, akik sehogy sem szerették, hogy mindig elkésve, felbontva, gyűrötten kapják csak lapjaikat.

Rombay nagyon jól tudta ezt, de ügyet sem vetett rá .

Most is egy csomó ujsággal fordult be a szobájába...

Itt, nagyot nyujtózva , egy ócska, hepe-hupás ülésű bőrdivánra vetette magát nagy kényelembe és csak akkor kezdett az olvasáshoz.

Előbb a neki címzett leveleibe nézett, aztán a legelső hírlapot, ami kezébe akadt, nyitotta fel.

Futtában nézett csak a politikai híreken végig.

Ezek majd ebéd után, pipaszó mellett, kerülnek igazában sorra.

Most inkább a közgazdasági rovatot böngészte és a tőzsdét .

Pedig sohasem spekulált, de szerette figyelemmel kísérni.

Mint tanulékony kibic a játékot.

Most végre a napihírek következhettek.

Egy új cigarettára gyujtott ennek örömére.

Mindjárt az elején feléje nevetett két sor: Két szemet gyönyörködtető sor; az ő eljegyzésük hire.

Hamar, hamar a többi ujságról is tépni, szaggatni kezdte egyik címszalagot a másik után, aztán bontotta, teregette a lapokat, hogy gyorsan futó szemlét tartson a hasábok hosszán.

- Megvan.

Itt is megvan.

Ez pláne hosszabban beszél rólunk.

Miután valamennyiben meglelte, amit keresett, örömében táncra rángatta lábait, keze pedig az egész ujsághalmazt felnyalábolta és a boldog ember diadalmas ujjongásával kezdte a nagy papírlapokat feje alá gyűrködni , oldalához nyomkodni, melléhez szorítgatni.

- Hadd hallom a hangotokat, a nyesztetéseteket, a zizzenéseteket.

Kedvesebb ez most nékem a legszebb muzsikaszónál...

Nagy örömében észre sem vette, hogy nyílik az ajtó.

- Nagyságos úr !... - húzkodta vissza a hétköznapba a csöpöki távirathordó.

- Nagyságos úr!...

Sürgönyt hoztam - szólt be óvatosan.

De mivel Rombay éktelen dühvel káromkodta el magát, az elővigyázatos cigány se látva, se hallva a szoba közepére pottyantotta a táviratot, ő maga pedig olyan gyorsan hátrált vissza a láthatatlanságba, mint ahogy azt vész közeledtére a lyuk előtt ólálkodó ráktól tanulta.

Rombay borzasan, gyűrötten állt a szoba közepén.

Keze úgy remegett, hogy háromszor is nekikezdett, míg végre sikerült a leragasztott táviratot feltépnie.

- Mi a csuda lelt egyszerre? - dörmögte.

- Előérzet ?...

Ostobaság!

Most már olvashatta a betűket és olvasta is.

De bár nem volt bennük semmi meglepő, semmi ijesztő, valahogyan nem tért vissza nyugodalma.

Sőt.

Ki is kiáltott az istállóajtóban álldogáló kocsisnak.

- Hé Pista!

Fogjál be!...

És mialatt - a mostanság mindig készenlétben tartott - útibőröndöt kezdte hevenyében telegyömöszölni, a sürgöny tartalmát forgatta agyában: «Kérem halassza el jövetelét.

Levél megy ».

Hát lehet ezt érteni?

Halassza el jövetelét ?...

Meddig?

Miért nincs hozzá téve: a jövő hétig, vagy : holnapig...

Valamit még...

De így...

És vajjon mi lappang e két szó mögött .

« Levél megy ?»

Nem, nem!

Itt valami asszonyi furfang, asszonyi szeszély, vagy asszonyi oktalanság bujkál és ennek végére kell járni.

Mégpedig rögtön.

IV. FEJEZET.

Késő este lett, mire Rombay kocsija a Hódréthy-kert kapuján befordult.

Még mindig nem sikerült neki azokat a kellemetlen, vertkutyaérzéseit leküzdeni.

Már sehol sem látott világosságot.

- Erigy csak az istállóhoz és zörgess fel valakit - szólt halkan kocsisának .

- Ki hitte volna, hogy egy lelket se leljünk ébren?

Mintegy válaszképpen egy ablak nyikorgott és nagy elővigyázattal, csak éppen rést engedve, hogy a nyári éjszaka melege valahogy le ne hűtse a zárt szoba még fojtóbb melegét, óriás pápaszem villanását lehetett megsejteni.

Rombay sietett odaugrani és suttogva felszólni:

- Picike néne?!

Kezeit csókolom, itt volnék...

- Jesszusom!

Maga az Puci?! - hangzott rémülten és ugyanabban a lélegzetben még az is:

- Várjon reám!...

Rögtön beeresztem.

Csak magamra kapok valamit...

Hogyan csinálta, ez az ő titka, de tény, hogy nem telt bele két perc és Szokványi Szidónia csoszogását már hallani is lehetett az előszobában .

Nyaktól bokáig bundába burkolózott, azonfelül fejét hebehurgyán felbiggyesztett sárga parókája védte, meztelen lábait pedig szörnyen elnyűtt téli papucs oltalmazta a meghűléstől.

Amint beeresztette a nem várt vendéget, rögtön rendelkezett:

- A szobája nyitva van, Pista, vigye csak oda a hummit.

( Mindig úgy mondta : hummi.)

Na, mire vársz fiam?

Tudod, merre kell menni?

Ugyanoda, ahova eddig is mentél.

De csak lábujjhegyen, mert az egész ház alszik.

Hanem most nem erről van szó, de arról, hogy Márta...

Itt elhallgatott és hogy időt nyerjen, óvatosan körülkémlelt.

A fiatalember azonban türelmetlenül szólt rá:

- Nos, mondja tovább: hanem arról, hogy Márta ?...

Picike belátta, hogy minden gyönyör áldozatot kíván, ezért motyogó hadarással folytatta...

- Hogy Márta...

( Na, te szegény, szerencsétlen, most zuhan a tégla a fejedre.)

Hogy Márta vissza akarja magának adni a gyűrűt...

Picike néni az asztal sarkát markolta hirtelen, nehogy lerántsa lábáról a nagy izgalom.

Szinte űrt érzett bensejében.

De legalább ennél a kéjes bizsergető nagy ujság elmondásánál elsőbbségi jogát nem vette el tőle senki.

És ez is ér valamit.

De, nini, mi lelte ezt a Pucit?

Szinte félelmetes.

Isten bizony, rögtön földhöz vágja a nagy vázát.

De talán mégsem.

Most meg, ilyet még nem látott ember... hogy rúgja az asztal lábát...

Egy...

Kettő...

Három...

Hallga ?!

Hogy reccsen!...

Nem hiszem, hogy egy ötödik rúgást kibírjon ez az ócska hummi.

S végén még engem fog felelősségre vonni...

Kitelik tőle...

Picike szeretett volna közbeszólni, de nem mert.

Rombayra rossz volt ránézni .

Ott járt a hallszerű előszobában le és fel, le és fel, némán összeszorított szájjal, homlokán kidagadt, láthatóan lüktető erekkel: szemeiben a téboly lobogásával és aminek közelébe ért, azt rúgta, taszította, lökte fel.

Nem lehetett kétség afelől, hogy nem tudta tulajdonképpen, hol van.

Csak azt tudta, hogy szenved.

Csak egy vágya volt, összetörni mindent.

Az asztal minden átmenet nélküli hangos felborulása rettentő elernyedést váltott ki nála.

Az egyik székbe dobta magát és arcát két kezébe rejtve fáradtan és mégis reménykedve suttogta:

- Hátha nem is igaz?

Picike rögtön úgy érezte, hogy elérkezett az a pillanat, amikor veszedelem nélkül elhaladhat Rombay mellett.

Ezért egérléptekkel indulva Rombay felé szomorú-jóságosan mosolygott:

- Adja Isten, kedves öcsém...

- De hát akkor miért mondta? - förmedt rá őrült dühvel a szerencsétlen.

- Nem tudta, hogy gyilkosságnál rosszabb az ilyen beszéd?!...

- Jót akartam - védekezett Picike.

- Úgy véltem, ha jó előre tudod, jobban érvelhetsz...

S most ez a köszönet ?...

Megállt, hogy előtörő könnyeit bundája ujjával letörölje.

De ekkor egy durván eltaszított szék és egy hirtelen az orra elé került hadonászó ököl, de legkivált az a forró lehelletű, egészen az arca közepébe súgott: - Az Istenit magának, ne ríjjon! - fenyegetés teljesen összeroppantotta.

Még a beszélőképessége is felmondta a szolgálatot nagy rémületében.

Csak éppen a lábai engedelmeskedtek annyira, hogy furcsa iszkolással kámforrá válhatott .

A gyertyát azonban ott feledte.

Rombaynak világított az, mialatt szobájába kullogott.

Alvásról szó sem lehetett nála.

Mégis széthányta a meg nem vetett ágyat, hogy legalább fekve gondolkozzék.

Rettenetes összevisszaság kóválygott agyában .

Emlékezések.

Tervek.

Feltörő érzelmek.

Bosszúvágy.

Kétségbeesés.

Remény.

- Csak azt tudnám, hogy puszta szeszélyből akar -e velem szakítani vagy azért , mert mást szeret?

Ostoba feltevés?

Ki lehetne az a más?

Hisz annak híre járt volna régen.

Tudtommal csak én vállalkoztam arra, hogy Hódréthy Mártát kiböjtöljem.

Ha pedig nincs senki a háttérben, akkor csak szeszély az egész.

Na, azzal majd csak szembenézek...

Ez a bizakodás el is altatta végre.

Mire felébredt, már az egész ház tudta, hogy megérkezett.

Hódréthyné már órák hossza óta együtt ült Picikével, akinek néha-néha még ideges rángásokba torzultak ugyan arcizmai, de különben egy szóval sem árulta el, hogy minő izgalmakon ment át az éj folyamán.

Ki tudta volna nálánál jobban azt, hogy milyen motollás szárnyai vannak a pletykának!

Jobb azokat meg nem indítani.

Azt nem tartotta fontosnak, hogy Mártának Rombay fegyelmezetlen viselkedését elárulja.

Ég óvjon ettől!

Egy vőlegény mégis csak egy vőlegény!

Ritka madár és becses.

Becses!

Látott ő már szabadjára eresztett madarat újra visszacsalogatni.

De látott ám!...

Csak éppen Márta nem tudott semmiről.

Néhány nap előtt átköltözködött a « Zoltán-ház » -ba, ahol az öreg dajka is lakott.

Most az főzött neki, az babusgatta, az igyekezett minden óhajtását ellesni, kitalálni.

Ő és Cinke.

A kis «futrinka ».

Az az apátlan-anyátlan árva, akit Márta mentett ki a libapásztorságból, mégpedig abban a percben, amikor Borostás Lidi egy elveszett liba miatt éppen azt ígérte neki csattanós előlegezés közben: - Szíjat hasítok a hátadból, te senkié...

Te senki!

Aki azóta két kis kétfelé kunkorodó ostorvégvarkocsba préselt szöszke hajjal, mezítlábosan mindig-mindig tesz-vesz.

Mindig szolgálatkész.

Mindig dúdolgat.

Mindig szótfogad.

Ám olyan nagyratörő, hogy titokban vágya, gondolata csak az, hogy mikor éri el a szobalányok magas rangját ?...

Ennek a két hűséges léleknek a hangtalan és láthatatlan gondoskodása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Márta kedélye megint megnyugodott.

Most már bele tudott merülni egy-egy könyvnek az olvasásába.

Sőt, ma reggel, hosszú idő óta először, magához intette Cinkét és miután a nagy fenyő illatos árnyékába telepedtek, elkezdte neki az ábécé titkait magyarázni.

A kisleány értelmes tanítványnak bizonyult.

A lelkes oktatgatás közben Márta gondjait feledte; a kisleánynak pedig örökös hétköznapjai közé veresbetűs ünnep ékelődött.

Csak az ablak közelében takarító öreg dadus vette közülük észre, hogy valaki a kerítéshez közelít.

Fel is ismerte azonnal a közeledőt, mire ijedtében keresztet vetett magára.

De azután feléje kiáltott hangosan, nagyon hangosan, szerencsés jóreggelt kívánva.

Márta felfigyelt és a visszaköszönés egyszerre elűzte lelki nyugalmát.

Az öregasszony mégis elérte célját, mert aki Rombay Pál elé lépett, annak arca semmit sem árult el.

Sem meglepetést , sem izgalmat, legkevésbbé megbánást.

Legfeljebb hangjában érződött némi csodálkozás, amikor azt mondta:

- Nem vártam magát Rombay, mert biztosra vettem, hogy sürgönyömet idejében megkapja.

- Meg is kaptam.

Ezért vagyok itt - felelte a megszólított hetykén, amivel azt érte el, hogy Márta nem feléje, de Cinkéhez fordult:

- Eredj kislányom, készíts reggelit a nagyságos úrnak.

- Instállom, mit?

- Jégbehűtött tejet.

De jó hideget!

Csak mikor egyedül maradt Rombayval, kérdezte:

- Remélem, eltaláltam, hogy ilyesmire vágyik.

- Kell a kutyának - fakadt ki Puci és az ugrándozva távolodó kis cseléd után köpött.

Ebben a pillanatban, csak egy önsajnálattal telt, tehetetlen dühében fegyelmezetlenül toporzékoló vásott gyerek volt ő maga is.

Már a másik pillanatban a zsarnok kerekedett benne felül.

- Jöjjön - parancsolta s magához vonva a leány kezét, már húzta is a nyitott ajtóhoz.

Márta arra sem méltatta, hogy ellenkezzék, hanem csak ránézett.

De úgy, hogy rögtön szabadnak érezte újra, vörösre kínzott ujjait.

- Ha mondanivalója van - szólt fölényesen, előbbi helyére visszaülve - itt is elmondhatja.

Rombay állva maradt előtte:

- Kérdeznivalóm lenne, Márta.

- Hallom.

- Miért nem akarta, hogy idejöjjek?

Mi az igaz mindabból, amit a vén Szokványi boszorkány nekem besúgott?

- Mit súgott be?

- Hogy vissza akarja adni a gyűrűmet...

És hogy...

Márta szintén felállt és szelíden, kérőn mondta:

- Ne folytassa kérem.

Máris felelek...

Igen, én visszaadom a magától kapott gyűrűt, Pál, mert mindkettőnkre nézve ez az egyetlen becsületes megoldás.

- Én nem kívánok semmiféle megoldást.

Én magáról nem akarok és nem tudok lemondani soha!

Értse meg Márta...

Soha!...

Most már újra vérben forgó szemmel, ökölbe szorított kézzel hajlott feléje .

Forró volt a lehellete.

Márta elsápadva hallgatta, de félelem nélkül súgta , hogy a cselédek meg ne hallják:

- Értse meg Rombay, hogy nem lehetek a magáé, mert...

Lássa be!

Ne kínozzon engem is, magát is... mert én... másvalakit szeretek.

Amikor ezt kimondta, előre irtózott attól a szörnyű káromkodástól, talán még ráemelt ököltől is, amit biztosra vett.

De csak egy alig hallható nyögés és a legközelebbi kerti székhez támolygó, asztalba, kiálló ágba kapaszkodó ember gyámoltalan csoszogása volt a felelet.

Ez a nem várt ellágyulás annyira meglepte, hogy ő is elrémült.

Szótlan izgalommal várta a zokogó ember megszólalását.

Sokáig késett az, Márta tízszer is azon a ponton volt, hogy odatérdeljen melléje és úgy vigasztalja és úgy magyarázkodjon, de nem mozdult mégsem, mert nagyon jól tudta, hogy csakis anyáskodó ösztöne készteti erre a cselekedetre.

Ezt pedig hogyan érthetné ez a szenvedélyes ember?

Nem közelített hozzá tehát, hanem a ház felé indult.

Inkább megérezte, mint hallotta Pál könyörgő feljajdulását:

- Márta!...

Mondja, hogy nem igaz!

Hiszen nem is lehet igaz!

Hiszen hónapok óta nem volt emberek között.

Kit látott volna mostanság, akibe beleszeressen?

Márta pár lépéssel közelített a fiatalemberhez.

Úgy mondta, nagy részvéttel , de elhatározásában rendíthetetlenül:

- Nem most...

Évek óta...

Csakhogy eddig az illető nem volt szabad.

De most...

- Felszabadult?

Várja?

- Várom.

E szóra Rombay hirtelen felugrott.

Míg öklével az ég felé fenyegetőzött , rekedt hangon kiabálta:

- Az átkozott!

Megölöm!

De ahogy látta, hogy Márta már távozik is, megint visszahanyatlott a kerti székbe.

Márta pedig még messzebbről, elérhetetlen messzeségből szólt vissza szomorú búcsúzással.

- Bocsásson meg, Pál!...

És nyugodjék bele.

Ezt nem mi rendeztük így, de egy földöntúli hatalom.

A gyötrődő ember fátyolos szemmel nézett utána, aztán kezével lemondóan legyintve megszólalt, de olyan halkan, hogy csakis a saját lelke hallhatta:

- Most már ez is mindegy...

Mert most már minden mindegy...

Aztán felállt és lassú, bizonytalan léptekkel indult a kert kijárata felé.

Márta megkönnyebbülve figyelte távozását.

Telve volt hálával jósorsa iránt , amiért feloldotta az ő béklyóit.

Két nappal azután, hogy Rombay eltűnt a gesztenye-allé sűrűjében, a másik oldal fenyői közül Picike néni búboskemence alakja gurult a Zoltán-ház felé .

Kihevült volt a gyors járástól, ezért arca a pulykatoka lilaszínbe forduló vörösét mutatta.

Mivel zsebkendőjét nagy sietésében otthon feledte, csak fekete kötött kesztyűjének piszkos, cafatos végével törülgette le orra mellől a csiklandós izzadtságcseppeket.

De azért ő is hálás volt a sors iránt, mert a postazsákból kicsenhetett egy levelet, a levelet!

Szentendrey Ádám levelét, és most azzal osont át Hódréthyné tudta nélkül Mártához.

- Nézd, mit hoztam...

Bizony!

- És nagyokat fújva, félig szétolvadtan mállott a pipáló legszélesebb karszékébe.

Márta mohón kapott a feléje kínált levél után és megismerve az írást, fordult látogatójához:

- Úgy -e megbocsát, Picike néni?

- És máris kilebbent a szobából.

Vendége legott hallhatta, hogy a másik szoba ajtajának kulcsa kétszer csikordul a zárban.

- Na, ez megint «echt» Márta - állapította meg a kíváncsi hölgy lázongó csalódással.

És ezúttal átizzadt kesztyűje nem orra körül, hanem a szeme sarkában motoszkált sűrű egymásutánban.

Márta ezalatt a kiéhezett mohóságával feledkezett levelébe.

Hosszú volt az nagyon.

Szentendrey öt év kínos egyformaságát írta le benne.

Újabb és újabb kísérleteit, hajótöréseit, a válást illetőleg.

Aztán azt a napot, amelyben megkapta a hírt felesége elhúnytáról.

Halálát egy hirtelenül bekövetkezett agyvérzés okozta.

« Temetésén nem is lehetek jelen, mert még most is Wiesbadenből írok, ahol mozdulatlanságra kényszerít egy ostoba lábtörés.

Anyja koporsóját kisfiam fogja követni.

Nem én, de ő, akitől még senki sem vár szomorú arcot, komor bánatot.

De azért remélem, hogy jó kis szíve ösztönszerűleg felsajog majd, amikor arra eszmél, hogy édesanyja az, aki abban a koporsóban fekszik...

« És most, mától kezdve szabad vagyok...

« Tudja, mit jelent ez?

Az én életemet.

Az én újrakezdhető életemet.

Ha maga is akarja, a kettőnk életét.

Végre !»

Márta izgatottan sietett visszalapozni a levelet.

- Gondoltam, - ijedezett, mikor keltezését megpillantotta.

- 1890 július 8 .

Tehát két nappal előbb, mint az eljegyzésemet világgá kürtölő magyar lapok Wiesbadenbe érhettek.

De most ?...

De ma?

- Nincs vesztegetnivaló időm - határozta el szokott erélyével.

- Gyorsan , gyorsan átöltözni és a postához vágtatni, mielőtt a táviróhivatal vasárnapi szünetre bezárna.

A Picike létezését feledve rohant ki, hogy a nagy kastély udvarába jusson , ahol lovait tartotta.

Nem a nagy kert tekervényes utait választotta, de egy sokkal rövidebb mesgyét.

- Mert minden perc drága - hallotta a bolondul lüktető szíve zakatoló dobbanásaiban.

Nem vágyott arra, hogy anyjával találkozzék, mert biztosra vette, hogy Rombay gyors eltávozását már hírül vitték neki.

Ha pedig ez így van, akkor azóta egyebet sem tesz, mint szemrehányásokat és érveket gyüjtöget és sorakoztat a vele vívandó nagy szócsatára.

- Erre pedig most nem érünk rá, úgy -e, Csárdás? - súgta a lova fülébe kényeztetően.

Aztán hajrá.

Árkon-bokron, friss tarlókon, legelőkön át, egyenesen a láthatár kékjébe feketén rajzolódó toronynak irányába.

Ezt sürgönyözte:

« Én is szabad vagyok.

Mai postával levél megy.»

Amikor ezt leírta, mintha régóta gúzsbakötött szárnyak emelték volna ismét a magasba, a végtelenbe.

Kisugárzott ez a boldogsága hosszú leveléből is, amelyet Szentendreynek írt.

Csak két nap mulva gondolt arra, hogy híres barackfáinak legszebb gyümölcsét egy kosárkába rakja és régi tapasztalatból tudva, hogy azokban engesztelő elixirek rejlenek, elinduljon velük a «nagy házhoz ».

- Kibékítem szegény öreg Picikét...

Eszébe jutott, hogy anyja és nénje ilyenkor még a reggelinél ülnek.

Ezért meglassította lépteit.

Most már ide-oda nézelődő sétálással haladt tovább .

Oly jólesett éreznie azt, hogy a szépséges kertben új szemmel gyönyörködik.

Milyen derűsen jó érzés volt arra a két vadgerlicére lesni, melyek a nagy hársfa ágai között bújkáltak, kergetődztek.

Bele-bele röppentek a kék égbe néha, de csak azért, hogy a lombsátor alatt ismét egymásra leljenek.

Odébb, egy virágzó térségen négy sárgarigó kötötte le érdeklődését.

Mint szorgos takácsnak az ide-oda s újra visszavetegetett csévéi, úgy röpködtek a napsugaras kék égbolt alatt smaragd rengetegből smaragd rengetegbe.

- Úgy látom, jól látom? - mosolygott Márta feléjük - hogy szárnyatok , hangotok színarany szálából ti szövögetitek ezt a szép nyarat?

Igaz?

De jó is tudni, hogy jövő ilyenkor már nem egyedül nézlek benneteket...

Hangulatából közeledő kocsikerekek pergése zavarta ki.

- Lehetséges, hogy mama már ilyen korai órákban hozzám igyekszik? - tünődött nyugtalanító előérzettel.

- Erre, erre! - kiáltotta hangosan, nehogy a tisztes, vén batár másfelé kanyarodjék.

Hódréthyné szintén meglátta leányát és torkaszakadtából sivította feléje:

- Nagy újság van!

- Aztán, mikor Márta a kocsihoz ért, szigorú volt a hangja a mamának:

- Szép história, mondhatom!

Majd magadra vethetsz, ha még nagyobb baj lesz belőle.

- Vetek, vetek, de most mondd tovább - igyekezett tréfálkozni Márta.

De a bárónő parancsoló mozdulattal mutatott a mellette lévő üres helyre s mivel nem állotta meg, hogy hazáig ne beszéljen, a bakon ülő öreg miatt franciára fordította a szót.

- Ma chére - kezdte szemrehányással.

- Vegye tudomásul, hogy Rombay harmadnapja mulat Gergócon.

Márta közönyösen vállatvont.

Ez édesanyját annyira felingerelte, hogy csakis magyarul bírta folytatni:

- Csakhogy nem addig van az!

Mert tudhatod, hogy nála a mulatás felér egy földrengéssel.

- Tudom.

Az ő dolga...

- Ameddig a vőlegényed volt, egyetlen egyszer sem tette.

- Nem.

Mert megígérte, hogy nem teszi.

- Megígérte?

Kinek?

Neked.

Ebből láthatod, hogy te vagy az oka mindennek.

- Mi az a minden?

Pár bezúzott ablak.

Pár falhozvágott pohár...

- Sokkal, de sokkal több.

Azért szaladt be hozzám egy órával előbb a papné , hogy elmondja a szörnyű skandalumot.

Hát azon kezdődött, hogy Rombay a cigányok előtt táncolva éppen akkor ért a templomtérre, mikor a delet kezdték harangozni.

Ahogy ezt meghallotta, egyszerre csak nagyot káromkodva , a pezsgős palackot, mert ekkorra úgylátszik már a palackból ivott, úgy vágta neki a templom bezárt ajtajának, hogy csak úgy porzott!

De még ezzel sem érte be, hanem kihívó gőggel nézett a toronyra és azt kiáltotta fel: - Hé !

Ki meri magát muzsikáltatni, amikor ma én mulatok?!

- Az Úristen!

Csak az Úristen, Nagyságos uram!... - és Pupák cigány nagy szepegés között mutatott az égre.

- Vagy úgy? - felelte Puci, a részeg ember gyors engesztelődésével.

- No, ha igazán az Úristen, jó, nem bánom, annak megengedem.

- Mit szólsz ehhez ?...

De ilyet.

Mi?!

- Mondtam már, hogy az ő dolga.

- Jó.

De hallgass csak tovább!

Mikor valahogy visszacsalogatták a vendégfogadóba, hogy legalább ország-világ szemeláttára ne dülöngéljen, az ördög éppen odaterelte Csorvay Bélát, meg Sóskuthyt, azt a híres két jómadarat.

Azok aztán addig-addig itatták és biztatták, míg estére beugratták egy nagy kártyapartiba, ami tán még most is tart.

- Azt is megígérte, hogy sohase teszi ezután.

- Szép...

De kinek ígérte?

Neked.

De minek tartsa be ő az ő ígéretét, ha te sem tartottad be a tiédet?

Ezt kérdem én is, minek ?...

Márta fáradtan vont vállat.

Anyját végképpen dühbe hozta leánya némasága, ezért hirtelen közel hajolt és úgy vágta hozzá a sebző kétkedést:

- Pedig nem olyan biztos, hogy az a Szentendrey érted jön valaha.

Erre azonban Márta boldog meggyőződéssel mosolygott vissza.

- Dehogynem biztos, mamikám.

Itt a levele.

Egészen biztos.

Hódréthyné kicsi híja, hogy ki nem esett az éppen akkor kanyarodó kocsiból.

- Biztos? - kérdezte leánya karját megszorítva örömében.

- Akkor...

Akkor persze, egészen más!

De - és itt ismét harcrakész szóval támadt Mártára.

- De hát miért nem mondtad ezt meg mindjárt?

Miért hagytál engem beszélni a semmibe?

Elhallgatott, mert félt, hogy kimondja gondolatának a másik felét is:

- Ha úgy van, mit bánom én azt a hétszilvafást az ő agyonterhelt kis ötszázköblös földjével, amikor a leányommal háromezerholdas kamarás fog gyászéve elteltével oltár elé lépni.

De hisz az is lehet, hogy a gyászévet sem tartja be.

Én legalább az ő helyzetében nem is gondolnék ilyen külsőségekre.

- Reménylem, ma velünk ebédelsz? - kérdezte Mártától parancsolóan, mikor a ház előtt kiszállt.

Leánya válaszát már be sem várta, annyira sietett Picikéhez, aki ilyenkor olyan szükséges volt, mint árvízkor a mentősajka.

Márta az istállóhoz tartott, ahol Csárdás máris nagy örömmel lapítgatta füleit.

Már éppen megoldotta a kötőféket, hogy szabadjára eressze.

Szerette , amikor lépésről-lépésre követi őt a ló, olyan engedelmesen, olyan hűségesen , mint egy kiskutya.

Ekkor vágtatva fordult be az utcáról egy lovasember .

Amint Mártát meglátta, sietett egy levelet átnyujtani.

- Ki írta? - szólt hozzá Márta rosszat sejtve.

- Az orvos úr, instállom...

Üzenteti is, hogy tessék csak hozzájuk jönni, de rögtön!...

Az öreg parádéskocsis felfigyelt.

- Baj van nálatok? - kérdezte félig súgva.

De Márta halálos elsápadása és az a nagy izgalom, amellyel azt parancsolta, hogy fogjon, adta meg neki a választ.

Márta növekvő türelmetlenséggel figyelte a lovak szerszámozását .

De egyszerre túllassúnak vélte az országúton való kocogást, ezért hamar rendelkezett, hogy elő a nyerget, a kantárt.

Pár perc mulva már indulhatott is.

A kapuban hirtelen megállította vígan ficánkoló lovát.

- Boldizsár! - hívta az öreg kocsist.

- Vigye ezt a levelet anyámnak, de csak neki.

Kézből-kézbe adja.

Megértette?

Ismét erdőn, mezőn át száguldott a Csárdás, de akit röpített, be másképpen ült ma nyergében!

Két nappal ezelőtt csupa jókedv, acél.

Most meg, nincs egy jó szava sem, csak a térde nógat szokatlan szigorral.

Márta a nyári melegben is vacogva, rémült tekintettel méregette a távolságot, mely percről percre kevesbedett előtte s melynek elfogytával szemtől-szembe fogja magát találni egy haldoklóval.

Talán, már egy halottal.

Az orvos felesége házuk előtt kertjében babrált a rózsák között, de látszott rajta, hogy igazában őreá várdogál:

- Még él!... - hallotta és egy remekbe fésült borzas fej bólogatott feléje.

- Mi történt? - kérdezte Márta.

- Tessék csak a szobánkba besétálni.

- Nem lehetne egyenesen...

- Rombay úrhoz mennünk?

Nem kérem.

Éppen kezelés előtt van, de nem fog soká tartani.

- Mondja kérem, mondja! - könyörgött Márta, de a kövérke fiatalasszony konokul hallgatva vezette vendégét egy teljesen besötétített szobába.

- Előbb egy kérdést - szólalt meg végre az óvatos háziasszony.

- Rombay úr , úgyebár már nem vőlegénye?

- Nem - hangzott a válasz szárazon.

- Na, ennek igazán örvendek, mert kissé különös körülmények között...

- Tudom.

Részeg volt, ezt akarja mondani?

- Ezt, de még mást is.

- Hogy kártyázott és valószínűleg vesztett?

- Vesztett?

Ez nem is szó kérem.

Egy vagyont!

Mit mondjak?

- Egy nagy vagyont?

Az lehetetlen, mert az neki nem is volt.

- Hát éppen ez az, hogy nem volt és mégis elvesztette.

Tetszik... engem érteni?

Mikor már a készpénzt elúsztatta, kölcsönt vett a Sóskuthy úrtól , mire tízezer forintot is: ripsz-ropsz elvesztett!

Tetszik érteni?

Az sincs...

A Sóskuthy úr megmondta neki, hogy skandalumot csinál, ha ma reggelig meg nem fizeti.

Erre szegény Rombay úr, tegnap egész nap fűhöz-fához szaladgált, aztán, mivel sem bank, sem uzsorás nem állt vele szóba, tetszik érteni?

Fogta a pisztolyt és puff...

- Hol történt?

Doktor Berghofferné, vagy ahogy Gerlócon jóhiszemmel mondták: Bőrkufferné , nagyot nyelt, mielőtt rászánta magát a feleletre.

Akkor is csak annyit mondott:

- Ott a Selyemsoron.

Tetszik engem érteni?

- Tökéletesen.

Künn az utcán?

- Nem.

Bent egy házban...

Márta nem kérdezősködött tovább, a doktorné pedig nem mert részletekbe bocsátkozni.

Kietlen csend nehezedett mindkettőjükre.

Sokat adtak volna azért, hogy egyik ne tudja a másiknak a gondolatát, de tudta...

Szerencsére nyilt a mellékszoba ajtaja és megjelent a doktor.

Márta hozzásietett.

- Bemehetek már? - kérdezte.

- Parancsoljon.

Nem volt hosszú az út a ház túlsó szárnyáig, ahol Berghofferéknek egy kis szanatóriumféléjük volt, de mégis jutott az önvádnak elég ideje arra, hogy Mártát meggyötörje.

- Igaza lenne anyámnak? - töprengett.

- Én vagyok felelős?

Nem, nem! - utasította vissza a vádat.

- Ha én miattam lett volna öngyilkos, miért nem ott rögtön?

Vagy ha nem ott, de huszonnégy órán belül, nem pedig három ilyen szégyenletes nap után ?...

Tulajdonképpen miért is jöttem ide?

Hirtelen megállt az orvos előtt:

- Említette Rombay a nevemet?

Mondta, hogy látni óhajt ?...

Berghoffer úr nagy pápaszeme mellől messze-messze nézett.

Látszott rajta , hogy küzd a mondandókkal, mégis győzött benne igazságszeretete.

- Még egy pillanatra sem volt magánál - vallotta -, de én mint orvos , szeretném, ha első pillantása önre eshetnék.

Sokat várnék ettől.

- Tehát ez is - villant át a leány gondolatán - ez is, akár csak az anyám.

De miért nem akarnak hitelt adni azoknak a bizonyságoknak, amik napnál világosabbak.

A kártyaadósságok!

A Selyem-utca!

Örömtanyák, mit tudom én ?...

Undorodott és szeretett volna elmenekülni.

Mégis, amikor a jodoformszagú kis szobába lépett, egyszerre messze maradt tőle minden más érzése és gondolata , hogy csakis megdöbbenésének és mélységes részvétének adjanak helyet.

Hiszen aki ott feküdt, önkívületében is nagy fájdalmaktól fel-feljajdulva, a napbarnítottságában halálsápadtan, nem az volt, akit eddig ismert.

Nem a tökéletes egészség brutalitását magából öntudatlanul kisugárzó őserő, hanem egy tehetetlenül vonagló, legyőzött, sajnálatraméltó emberi roncs.

- A golyó itt ment be - magyarázta az orvos saját szíve felett egy pontra mutatva - és a hátán jött ki.

- Rettenetes!

Persze tönkreszaggatva mindent, amit útjában talált?

- Csodálatosképpen nem.

A golyó csodálatosan irányt tévesztett és csak a tüdőt ütötte át.

- Csak?

- Nos igen, ez nem mindig halálos.

A beteg megmozdult, mire Berghoffer mondatát félbeszakítva hajolt föléje .

Márta tétován állt kissé távolabb.

Várta, hogy az orvos odaintse, mert e bátorítás nélkül mozdulni sem mert.

Egyszerre csak, szíve a torkába szaladt , hogy ott lüktessen, kalapáljon.

A beteg ránézett.

Csodálkozás, megnemértés és mégis öröm volt tekintetében, mint ahogy gyermekek néznek valakire, akit először látnak életükben, de ösztönszerű vonzalmat éreznek iránta.

Mártának könnyekkel teltek meg szemei, amikor ezt látta.

- Milyen messze van még tőlünk.

Ugy -e? - kérdezte az orvostól.

- Gondolja , hogy van visszatérés abból a távolságból?

- Biztos, hogy igen - felelte a doktor némi dicsekvéssel.

- Csak az nem biztos, hogy hálás lesz -e nekem a visszavezetésért...

Márta nem folytatta.

Volt valami a Berghoffer hanglejtésében, amit vádnak érzett és ez haragra ingerelte.

Hosszan hallgattak.

Az orvos csak akkor szólt hozzá újra, amikor már készen tartotta a pravaszt.

- Mivel az ápolónő éppen tízóraizni ment, kérem, segítsen.

- Kérem.

- Köszönöm.

Nézze, ott a gyapot és az alkohol.

Most aztán, tűrje fel a beteg jobbkarjáról az inget.

Úgy, igen úgy.

Most pedig emelje azt a kart felém .

No?

Miért remeg kérem?

- Ne törődjék velem, rögtön elmúlik - hebegte Márta, míg a legnagyobb erőlködéssel igyekezett hirtelen támadt rosszullétén uralkodni.

Aránylag sok idő telhetett el, amíg ez sikerült neki, mert irtózattal töltötte el az a felfedezés, hogy a Rombay karja csupa fekete szőr.

- Ostobaság!

Mi közöm hozzá? - korholta magát és ez a magát megnyugtatása át is segítette a rossz pillanatokon.

Most már ismét szokott kötelességtudásával járt az orvos kezére.

Éppen azon volt, hogy a párnákat igazítsa meg, amikor mintha a nevét hallotta volna, halk hangon, súgva.

Nagy dobbanásokkal verő szívvel nézett a betegre.

Ám az a tekintet, amellyel az ő csodálkozása találkozott, már nem volt fátyolos.

Kétség sem fért hozzá : Rombay már tudja, ki van mellette.

Sőt gyenge, alig-alig engedelmeskedő mozdulattal, titokzatos arckifejezéssel magához intette Mártát.

- Még közelebb - súgta, ránézve az orvosra, ezzel jelezve, hogy amit mondani akar, az csak Mártának van szánva.

- Hall engem?

Igen?

Be jó!...

- Ne beszéljen Pál, ma még nem szabad...

- Muszáj, mert hátha ?...

Hátha holnapra meghalok?

Tudom, hogy most nagyon közel ténfergek a másvilághoz.

Lehet, hogy egyszer csak át találok szédülni .

Olyan furcsa minden!

Nagyon furcsa...

- Rombay úr, egy szót se többet, - parancsolt rá Berghoffer.

De a fiatalember tréfásan legyintett, aztán a Márta fülébe súgta, amit nagytitokban már félóra óta forgatott agyában.

A csendes vallomást:

- Higgye el Márta, nem magáért követtem én azt el, amit elkövettem.

Dehogy magáért!

Hanem azért, mert megundorodtam magamtól...

- Mit beszél?

Megundorodott magától ?...

Lassú fejbólintás, jó darabig tartó hallgatás.

Aztán sípoló tüdővel, nagy erőfeszítések árán suttogta magyarázatát:

- Mikor Hódrétről ideértem, maga ellen lázongtam, az igaz.

De lássa, nem akkor sütöttem magamra a pisztolyt, a világért sem akkor.

De száz szónak is egy a vége...

Szebben hangzanék, ha azt mondanám, hogy magáért tettem.

De nem volna igaz, mert nem igaz...

Na!...

Rombay a kimerüléstől félig elalélva húnyta le szemét.

Mártát azonban hidegrázásszerű remegés fogta el.

Intett az orvosnak, hogy nem bírja tovább és kisietett a szobából.

- Hát mégis miattam tette!

- Ez a folytonos görcsös tagadása bizonyítja - sírt fel kétségbeeséssel, mialatt támolyogva lopódzott ki a doktorék házából.

Lovára bízta, hogy a hazafelé vivő utat megtalálja.

Másnap, természetesen újra Gergócra illett mennie és ismét órákat ülnie a beteg ágya mellett.

Hosszú időn át ismétlődtek ezek a kínzó látogatások , annyi időn át, hogy szinte megszokta azokat.

Főképpen, mert tudta, látta , hogy milyen megható gyerekes gyámoltalansággal, sőt oltalomkereséssel csügg rajta az a nagyon beteg ember.

Lelkiismerete pedig újra érvelni kezdett.

- Van -e jogod? - ez volt nála a bekezdés és - nincs más megoldás, ez volt a folytatás.

Kivált mióta az orvos, utóbbi időkben, baljóslatú arcokkal kezdte fogadni.

Egyszer aztán a doktorné is azzal állta útját:

- Ki gondolhatta volna?

A tüdő, tetszik engem érteni?

A tüdő nem gyógyul és Rombay nagyságos úr türelmetlen, mert érzi, nemhogy gyógyulna, aber eine Komplikation ist zu befürchten.

Tetszik engem érteni ?...

- De hát Istenem, mit csináljunk? - aggódott Márta.

- Nem gondolják, hogy egy orvosprofesszort kellene Budapestről hívni?

- Orvosprofesszort? - kiáltott fel sértődötten Berghofferné.

De aztán hízelkedve hajolt közelebb.

- Nagysád, megmondom, hogy ki kellene ide ?

Tetszik tudni, ki kellene ?...

Pap .

- Pap ?...

- Márta nem akart hinni fülének.

De a kis kövér asszonyság a megfontolt bölcseség tempós lassúságával egyre csak igent bólogatott.

Mártának az agyában végre is derengeni kezdett és ekkor krétafehérre sápadt úgyis sápadt arca.

Kínzója ezt rögtön észrevette, rögtön kihasználta.

- Miért is ne tenné meg egy haldoklónak.

- Hiszen tetszik engem érteni, csak pro forma lenne az egész házasság.

Ceremónia.

Csak pro forma!

Kérdem, mit ártana ez önnek?

Neki pedig?!...

- És magyarázott, nógatott, beszélt , beszélt a doktorné.

Márta zúgó fejjel, rettenetes harcban állva magamagával nyitott a beteg szobájába.

Amikor belépett, feltűnt neki, hogy az orvos és Rombay fejüket összedugva, mintha rendkívül élénken sugdolóztak volna.

Ugyanekkor az is átvillant agyán, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, mintha a vén Rosenwasser surrant volna el mellette a kapu alatt.

Mire az ágyhoz ért, Puci már láthatólag súlyos fájdalmaktól gyötörve feküdt párnáin.

- Hogy vagyunk? - igyekezett Márta derűs hangon kedveskedni neki.

Rombay keserű lemondással legyintett és ziháló, fojtott hangon nyögte:

- Végem van!

Mártát gyanútlan részvét és aggódás fogta el.

Vígasztalgatni kezdte , mosolygott, biztatgatta.

- Ugyan, ugyan, ki lenne ilyen kishitű? - dorgálta.

Buzgóságában észre sem vette, hogy amit eddig mindig került, kezét a beteg kezébe tette.

De Rombay máris mohón két forró tenyerébe zárva azt, könyörögni kezdett:

- Adja nekem, Márta!

Adja vissza.

Tudja, úgy -e tudja, hogy nem sokáig tart már.

Tegyen hát boldoggá...

Végre...

Utoljára...

- És a foglyul ejtett kezet az ajkához vonta, az arcán végigsimította, a kötés felett pihentette, mint egy csodatalizmánt.

Márta megrémülve, meghatva, tanácskérőn kereste az orvos tekintetét.

De az csak vállat vont, majd a szemébe nézett komoran, szomorúan, minden szónál érthetőbben fejezte ki: tegye meg a haldoklónak...

A szép kis kéz megrebbent fogságában, mire Rombay még behatóbban kezdett könyörögni:

- Gondolja meg, mi az, amit kérek?

Alamizsna.

Semmi, de semmi más.

Napok kérdése, aztán eltűnök az életéből és...

- Nagy erőfeszítéssel félkarjára könyökölt, úgy kapcsolódott sóvár tekintete a Mártáéba.

- Igérem, hogy a síromból nem leszek féltékeny...

Márta?!

Kérem...

És a Hódréthy-leány mélységes sajnálata, idegeinek halálos fáradtsága , lelkiismeretének soha el nem némult halk nógatása és talán a minden igazán nőies nőnek lelkéhez tapadó martirumnak ingere is mind, mind arra kényszerítették, hogy áldozza fel magát.

Igy történt, hogy még aznap délután ott, a betegágyánál ígérte meg Rombay Pálnak, hogy a felesége lesz.

- Nem tehettem másképpen - írta az esküvőjét megelőző estén Szentendreynek.

S bár folyton ügyelnie kellett, nehogy könnycseppek nyomai árulkodjanak a betűk között, híven beszámolt a történtek fátumszerű egymásutánjáról , nemkülönben gyötrődéseiről.

Csupán azt nem említette egyetlenegy szóval sem - mert nem is tudta volna névvel nevezni -, hogy mióta Rombay a kórházba került, nem volt egy perce sem, amelyben ösztönös félelmek, vagy előérzetek ne nyugtalanítanák.

Ám olyan mélyen beágyazva élik azok lárvaszerű, halvány éltüket, hogy képtelen volna meghatározni, mik is ezek tulajdonképpen és honnan lopták be magukat lelkébe.

Sőt valahányszor a gondolatát rájuk irányítja, legott nyomtalanul eltűnnek, nincsenek sehol.

De, ha másfelé figyel vagy mással foglalkozik , rögtön újra érzi - minden idegszálával érzi -, hogy valami nagy szerencsétlenség van rászakadóban.

Mennyire meglepte volna, ha valamelyes csoda folytán arra eszmél, hogy ez a tudatalatti félelem előhírnöke egy keserves válásnak.

Mert íme, úgy akarják azt a sorsát intéző rejtelmes erők , hogy legbensőbb énjének kettős lelke a mai nappal egymástól szakadjon.

Pedig éppen ma, éppen ma, az utolsó estén, amit szép, hófehér leányszobájában tölt, írta tréfásan annak, akit szeretett:

« Hogy miért kereszteltek engem Mártának, igazán nem értem.

Ne nevessen ki Ádám, de néha igazat kell adnom annak, aki nagyon szeretett s akit nagyon szerettem, hogy lelkem egyik fele - nagyobbik fele - Mária, a másik fele - dehogy is fele, csupán egy igen kis hányada pedig: Márta, a dolgos, a hétköznapi.

Ám a mindig önfeláldozó, ezért örökké kiuzsorázott és szánalmas, és tetszéletre kárhoztatott valódi énem: Mária.»

Mindezt át is gondolta, le is írta, sejtelmes ösztönnel szenvedett is miatta , mégsem akarta elhinni, hogy holnap kötendő házasságával lelkének Mária-felét súlyos börtönre, fegyházra ítéli.

V. FEJEZET.

Másnap, még alig hajnalodott, máris felkeltették.

Nyugtalan álmából könnyen ébredt.

Rögtön tudta, hogy esküvőjére kell sietnie .

Siralomházban érezte magát.

Rettenetesen józan, dérverte hangulatban kezdett öltözködni, majd a tornác egyik oszlopához támaszkodva, mosollyal fogadta a cselédség jókívánatait.

Ez a bénító kedélyállapota még akkor sem enyhült, amikor néhány órával később már ott ült anyja és nagynénje társaságában a Gergócról visszatérő kiérdemesült vén csézában.

Néma önkínzással idézte emlékébe az imént lefolyt jelenetet, amelyben egy halálra vált ember ágyánál térdepelve kimondta azt a szót, ami ellen egész valója lázadozott.

De másnap belátta, hogy kötelessége újra visszamenni nagybetegéhez, akire a tegnapi izgalmak ki tudja, nem váltak -e végzetessé .

Annál jobban meglepte az orvos sugárzó arckifejezése, amellyel máris elébe sietett.

- Meg van mentve!

Nagyságos asszonyom!

Ön csodát művelt!

Gratulálok, szívből gratulálok! - kiabálta mialatt magasra nyujtott karral egy gonoszul villogó , igen nagy foghúzót rázogatott diadalmasan a saját feje felett.

Valóban csoda történhetett, mert lám, újabb három hét eltelte után Mártát az a meglepetés érte, hogy mikor a betegszobához ért, egyszerre csak hegedűszó sírt fel a közelében.

- Ki játszik? - kérdezte Berghoffernétől, aki kísérőjének szegődött.

- Hogy ki játszik?

Hát Rombay úr...

Persze, hogy...

Hát nem tetszik tudni , hogy ő milyen nagy művész?

Nem?

Was Sie nicht sagen?

Nem?

Márta meggyorsította lépteit.

Az ajtó előtt mégis megállt és úgy figyelt arra a szerelmesen vágyakozó szép nótára, mely mintha magából a magyar föld talajából fakadna és szállna varázsló útjára.

- Sohasem tételeztem volna fel Pálról, hogy ilyet is tud - ismerte el szégyenkező önváddal.

Mosolyogva lépett a szobába:

- Maga nekem egy szóval sem említette, hogy ilyen nagy művész - mondta köszöntés helyett hangjában őszinte melegséggel.

Rombay örömtől felragyogó szemmel nézett reá.

- Miért mondtam volna? - nevetett Rombay.

- De miért ne mondta volna?

- Csak.

De ha tudni akarja, azért, mert nem is érdemes ezzel dicsekedni.

- Nem dicsekvő - jegyezte meg magában hálával, aztán odaszólt Pálnak:

- Játsszék nekem még valamit.

- Mintha valaha is másnak játszanék, mint magának - súgta Rombay és feledve azt, hogy még alig tud két lépést tenni, szenvedélyesen tárta karjait Márta felé.

De még mielőtt magához ölelhette volna, szívéhez kapva tántorodott vissza.

- A seb... - hörögte.

- A seb.

Úgy érzem, megint vérzik.

- Szó sincs róla - nyugtatta meg az elősiető orvos.

- Ha szót fogad, tíz nap alatt lábraállítom újra.

- Tíz napot nyertél - villant át a Márta gondolatán és bár szégyelte, de örült ennek a halasztásnak.

Csakhogy tíz nap nem sok.

Nagyon hamar lepereg .

Felvirradt az a reggel, amelyen Rombay beállított érte Hódrétre.

Igaz, hogy egy még mindig reszketős lábon álló, alig hallható beszédű Rombay, de azért úgy Tekla báróné, mint Picike néni azt találták helyénvalónak, hogy Márta « ha már megtette ezt a nagy ostobaságot », most már haladéktalanul kövesse férjét messze otthonába.

- Természetesen - felelgette Márta gépiesen és sietett a csomagolással.

Csak amikor előállt Rombay négyesfogata, érezte át igazán, hogy mennyire nehezére esik megkezdeni a búcsúzkodást.

Már kora hajnalban körüljárta a kertet és titkon megsimogatta a nagy platánnak fehéren ragyogó törzsét.

Belekukkantott a csak általa ismert madárfészkekbe.

A Zoltán-ház meg mintha nem eresztené.

Minden kilincs a ruhájába akadt, minden bútor sarka elállta az útját.

Búcsúzkodásnál még Picike nénit is hosszan ölelgette, csakhogy az indulás percét ezzel is kitolja.

Legutoljára édesanyját karolta át.

A báróné, aki az esztendők hosszú sora alatt - elvből - nem igen anyáskodott vele, most soha nem hallott zokogással csókolgatta leánya arcát, haját, vállát, folyton azt suttogva:

- Aztán ne feledd, leányom, hogy ez a te igazi otthonod!

Ne feledd ezt soha.

Végre is Rombay türelmetlen hangja rebbentette őket széjjel.

Erre aztán Márta olyan elszánt arckifejezéssel, mintha jeges vízbe készülne ugrani, a kocsira lépett.

Mielőtt jelt adott volna az indulásra, gyors szemlét tartott a rengeteg táska, doboz és bőrönd felett, melyek a bakon és az elülső ülésen embermagasságig voltak halmozva, kötözve.

- Hát a nagy ládám? - kérdezte ijedten.

- Itt van, instálom - jelentette az inas a hátsó kerekek felé mutatva.

Már rég kifordult a kocsi a Hódréthy-ház szép kertjéből, de Márta még mindig azon tünődött, vajjon jó helyen van -e ládája legalján az a nagyocska doboz , melyben Bárdffy Sándor verseit, leveleit és kis emléktárgyait gyüjtötte egybe?

Nem jutnak -e avatatlan kezekbe a kincsek a kicsomagolás zűrzavarában ?

Önkéntelen pillantást vetett Puci felé, de az a kocsirázástól mintha szunyókált volna.

Zökkent a kocsi és Rombay felriadt:

- Mit babusgatja maga azt a retikült olyan kitartással? - szólt Mártára félig tréfásan, félig türelmetlenül.

Márta szórakozott mosolygással felelt, mert hogyan is magyarázhatná meg, hogy azért félti azt is olyan nagyon, mert a Szentendrey sürgönyét és levelét rejtegeti benne.

Szerencsére Rombay nem kérdezett tovább.

Talán újra el is aludt.

Mindenesetre behúnyt szemmel hallgatott, lehet mert sérült tüdejének még mindig fájt a beszéd.

Feleúton hosszabb pihenőt tartottak.

Előkerült az elemózsiával megrakott kosár és Márta gyöngéd türelemmel rendezett mindent úgy, hogy Puci a lehető legkényelmesebben jusson a tízóraihoz.

- De jó maga hozzám - súgta Rombay s valahányszor tehette, forró csókokat lopott a szorgos kis kézre.

- Kötelességem - nevetett Márta vállat vonva.

- Kötelesség, mindig csak kötelesség!

- Ne legyen türelmetlen...

- Könnyű magának tréfálni, de nekem, aki...

- Akivel még úgy kell hogy bánjak, mint egy nagyon szigorú vén guvernant .

Tudja, hogy Berghoffer is ezt parancsolta ?...

- Tudom, tudom...

Márta leugrott a kocsiról, hogy az útszélen nyiló szép nagy margarétákból szakítson néhányat.

Aztán levette Puci fejéről a kalapot és nagy csokort tűzött arra virágaiból.

- Igy ni!

Meg van elégedve?

De a fiatalember mohó arcát látva, sietett sokat beszélni, beszélni , kérdezni.

- Mondjon nekem valamit Zekeréről!

Mekkora falu?

És milyen a maga háza?

Maga sosem mond semmit!

Egy óra mulva ott leszünk és fogalmam sincs semmiről .

Tudom, hogy nyolc szoba van benne, hogy hosszú tornácán egy Burkus névre hallgató fenevad őrködik, de mást semmit sem tudok.

Mondja már, mekkora a kertje?

Rombay feszengeni kezdett.

Most jutott eszébe először, hogy milyen sivár az ő házatája, amelynek egyáltalán nincs kertje, csupán fűvel bevetett rétje , amelynek egyik oldalán két kugliakác áll céltalanul, érdektelenül, bután.

A ház előtt pedig egy hosszúkás kör, ahol, ha a tyúkok nem kapargatnák folyton, talán lehetne még valami az oda ültetett pelargóniákból.

De így ?

Szerencsére a ház háta megetti szérűskertben egy igazán gyönyörű öreg hársfa menti meg a helyzetet.

- Ne reméljen ott semmi szépet - mondta Rombay.

De a maga tündérkeze majd csak csodát művel ott is.

A kocsi újra elindult és Rombay sietett szemlehúnyással jelezni, hogy fáradt .

Pedig nem is volt fáradt, hanem annak a gondolata gyötörte, hogy Mártának valószínűleg nagyon nehéz lesz megszokni egyszerű, minden szépséget nélkülöző új otthonát.

Lassan-lassan még másik aggodalom is ült vállára.

Vajjon mi van a váltójával , amelyet sebesülése után csikartak ki tőle kártyacimborái?

- Ha jól emlékszem, csak az a baj, hogy semmire sem emlékszem jól, dátumokra meg éppen nem...

Ha jól emlékszem, mintha Rosenwasser valamit sugdosott volna foglalásról, árverésről...

De lehet az is, hogy mindezt csak álmodtam.

Milyen messze, messze úszkált mindez emlékezetének peremén.

Ott is csak tűnve, hunyva, bukdácsolva, mint holttest az áradás vízében.

Egyszerre felemelkedett az ülésről és izgatott örömmel mutatott egy templomtorony felé:

- Nézze, Márta!

Látja?

Az ott Zekere.

Az én falum.

Ekkor hirtelen ellenállhatlan vágytól hajtva magához ölelte Mártát s míg tarkóját, vállát mohón, kíméletlenül csókolni kezdte, mint a részeg összevisszaságokat sugdosott a fülébe.

- Nem igaz, hogy beteg vagyok.

Már rég nem igaz.

A sebem?

Csak eleinte volt aggasztó.

De aztán - nevetett diadalmas, recsegő nevetéssel - becsaptalak , babám!

Na?!

Ne húzódj azért tőlem, kis macskám, hiszen csak azért tettem , mert bolondulásig szeretlek, vágyom reád.

Nem érted?

Majd megérted, még ma .

Mert te az enyém vagy, Isten, világ előtt az enyém...

Márta legszívesebben kiugrott volna a kocsiból, kivált ha annak kerekei elé vethette volna magát.

Rombayt végre is kijózanította az az érzés, hogy csak ő csókol, a másik azonban egyedül azért tűri ezt, mert nincs módjában másként cselekedni.

- Szabadulnom kell - riadozott magában Márta.

- Még holnap, még ma.

- És csupa terv volt.

Még akkor is, amikor látta, hogy amint a falu széléhez érnek, milyen gőgös komolysággal szedi össze magát Rombay, hogy illő ünnepélyességgel tartsa bevonulását feleségével.

Még akkor is, amikor a lovak befordultak a kapun...

Megdöbbentő látvány tárult eléjük.

Tele volt az udvar ácsorgó asszonnyal , bámész gyerekkel, hangosan kiabáló kaftános kufárokkal és hevenyében kihordott bútorok összevisszaságával.

- Mi ez? - üvöltött fel Rombay sebét feledve és máris könyökkel, vállal dolgozva nyitott magának utat a sokaságban.

Egy dobogó tetejéről Rosenwasser szólt le hozzá csitító kézrázogatással:

- Csak csendesen, nagyságos úr!

Warum sich so aufregen?

- De torkán akadt a beszéd, mert Puci karjának egyetlen kanyarításával asztallal, kalapáccsal együtt úgy seperte le őt a magasból, mint a rongyot.

Majd a szakállánál fogva ide-oda kezdte rángatni:

- Licitálsz?

Te zsidó?

Rombay Pállal mersz kikezdeni?

Hogy az ördög mécselje fel a májadat!

Majd megmutatom én neked!...

Ekkor azonban egy fehér kéz nyult a büntető kéz után, hogy kiszabadítsa a halálra rémült öregember szakállát.

Rombay lobogó haraggal nézett fel.

De amikor látta, hogy Márta az, aki halotthalványan imbolyog mellette, hirtelen támadt szégyenkezéssel szólt oda a végrehajtó közegnek:

- Függesszék fel ezt a komédiát egy félórára!

- Majd hangosabban folytatta: - Akkorára az utolsó krajcárig kifizetek mindent.

Ezt mondva karját nyujtotta feleségének és gőgös fejtartással vezette házába.

Márta körülnézett, egyedül vannak -e.

Mikor erről meggyőződött, szó nélkül csúsztatta pénztárcáját férje kezébe.

De mikor annak kézcsókolási szándékát észrevette, türelmetlenül kapta el kezét.

Csak mikor az ajtó becsapódott, nézett újra körül.

Szörnyű - csúszott ki száján, mert amit meglátott, minden lekicsinylő elképzelését is felülmulta.

Egy előszobaféle helyiségben állt, melynek bútorairól csak a pókhálósan maradt hátterek beszéltek.

Itt egy kanapénak kellett lenni.

Egy másik sötétebbnek maradt folt valami nagy szekrényre vagy pohárszékre engedett következtetni.

Az egész fal különben aprómustrás szürke festékkel volt mázolva.

Görbén lógó keretekben szúette kőnyomatok feketéllettek itt is, ott is.

Annyira értéktelenek, hogy még a becsüs sem méltatta azokat kalapácsütésre.

Ám a főhelyen, a hosszú fal kellős közepén széles aranykeretben egy nemesi címer.

Kék paizsban kardot tartó vörös oroszlán.

És nagy betűkkel alatta: «Zekerei és romtói Rombay János.»

- A Pál nagyapjának neve -, jegyezte meg Márta közönnyel, bár valósággal kínpadon érezte magát .

Jobbnak vélte, hogy bennmaradjon, mint visszamenjen az udvarra, ahonnan fel-felharsant a Rombay hangja.

Márta azon tünődött, mi sértőbb a fülének , hangos káromkodása vagy harsogó nevetése?

Azt tudta, hogy mára elhárította fejük felől a bajt.

De holnap?

Mit hoz a holnap és az utána következő holnapoknak beláthatatlan sora?

Amiből most már el sem menekülhet .

Szerencsére a jó öreg dadus jötte kissé elterelte figyelmét.

- Hogyan érkeztél ide, drága öregem? - szaladt elébe.

- Jól?

Csak itt tarthatnálak örökön-örökké, vagy veled mehetnék!

Tudom, hogy nem lehet.

Nem is azért mondom.

De mutasd meg, hol van az én szobám.

Julis néni, aki egy nappal megelőzte úrnőjét Zekerén, most bevallotta, hogy az elmult huszonnégy órának mindegyikében legalább egyszer elsírta magát.

- Mert, jaj Istenem, tudom előre, hogy sose tetszik ezt az itteni életet megszokni - jajveszékelt.

Márta szeretettel ölelte őt magához:

- Ne sírj, dadus - súgta a fülébe.

- Tanulj tőlem...

Két béres éppen nagyot rúgott az ajtóba, hogy egy nagy, háromfiókos « sublód » -ot behozzanak rajta.

Márta idegesen, borzongva követte hűséges cselédjét.

- Levetkőztessem lelkem? - kérdezte amint a hálószobába értek.

- Köszönöm, még nem, hiszen még nincsen este.

- Ahogy jól esik.

Mindent elkészítettem, Úgy, mint otthon.

Nézze, minden bútorát éppen úgy állítottam, ahogyan a Zoltán-házban.

Csak éppen azt a faliszekrényt muszáj lesz itt megtűrni, mert kimozdíthatatlan.

De azt meg nem lehet kinyitni.

- Angyal vagy, daduskám!

De most hagyj magamra, édesem.

Tudod - mosolygott szomorúan -, valahogyan elvesztettem magamat, most aztán meg kell próbálnom , hogy megtalálhatom -e?

A régi ént úgy érzem, soha - tette hozzá magában.

Csendes órák következtek.

Előbb kicsomagolt, rendezkedett, megnézte, hogy toalettasztalának zárát nem felejtették -e otthon megjavítani.

Abban helyezte el az egyik fiók legmélyében becses irományait, emlékeit.

Később bekopogtatott a dadus, tálcán vajat, friss cipót, gyümölcsöt hozott.

- Nem hiszem - mondta -, hogy a nagyságos úr egyhamar bejöhessen.

Mert nemcsak a Rosenwasser van itt, de az ég tudja, ki mindenki.

És mind veszekszik, követelőzik, kiabál.

Jobb, ha nem látja, lelkem.

De ne tessék aggódni, majd csak elintézik ők maguk között, ami bajuk van.

Este lett.

Julis újra benézett.

- Már elmentek - jelentette.

- Csakis a vén Rosenwasser maradt még itt, de az is készülődik.

Hová terítsünk a vacsorához?

Az ebédlőbe, vagy a tornácra?

- Nekem sehová! - ijedezett Márta.

- Mondd meg Rombay úrnak, hogy bocsánatot kérek, de fáradt vagyok.

Mondd, hogy holnap én készítem a reggelijét, ahogy a kórházban tettem.

Mondj, amit akarsz, ami eszedbe jut, csak tartsd őt távol tőlem.

A dadus megértően bólingatott, aztán hangtalan léptekkel, mint hajdan a bölcsője mellől, kiosont a szobából.

Márta gondosan bezárt minden ajtót, ablakot és vigyázva, hogy zajt ne üssön , életjelt se adjon, vetköződni kezdett.

Éppen cipőjét húzta le, mire erélyes kopogás kergette a vért szívébe.

De Pál, anélkül, hogy megkísértette volna a kilincset nyitni, nem remélt tárgyilagos hangon szólt be:

- Végre leráztam őket a nyakamról.

- És csak úgy mellékesen mondta: - Most már, ha kedve van, kijöhet bátran.

Márta elsápadva sietett a válasszal:

- Ez a mai nap kimerített nagyon.

Szeretnék lenyugodni.

- Nem is akar vacsorázni?

- Nem.

- Ahogy tetszik.

A távolodó léptek jelezték, hogy egyelőre nincs mitől félnie.

Megnyugodva fésülködött, mosdott.

Jól esett a vékony, finom batisztingecskében zavartalanul jönni-menni.

Ezt a kisasztalt máskép kell állítani.

Azt a kölnivizes üvegcsét is máshová állította.

A rendezés közben jutott eszébe , hogy levetett ruháját jobb, ha felakasztja.

Ezért a faliszekrényhez lépett , hátha arra való mégis.

Tömör tölgyfából volt az díszes faragással.

A zárban azonban ő sem talált kulcsot.

Nézte jobbról, nézte balról.

De volt rajta kilincs is.

Most azt rázogatta, próbálgatta.

Régi, nagyon régi - állapította meg - és nőies kíváncsisággal sorra tapogatta a faragott virágbogyókat .

Egyszerre csakugyan pattant egy zár, de nem ahol várta, hanem egészen másfelől.

Ugyanekkor kurta, diadalmas kiáltás rikoltott a csöndbe s a feltáruló ajtóból két szőrös férfikar kapott a holtra váló Márta után, hogy elszánt erőszakkal ragadja magához.

VI. FEJEZET.

Hódréthy Márta borús nyári hajnal bizonytalan homályában bútortól bútorhoz tapogatózva húzódott ahhoz az ajtóhoz, mely szobájába vezetett ugyan, de csakis a meggyűlölt faliszekrénynek hazugságán át.

Pipereasztalán a gyertyák csaknem a papírfodorig égtek le.

Az egyik éppen fellángolt az ajtónyitás okozta huzatban.

Márta odasietett, de ahogy a nagy ezüsttükör előtt elhaladt, nyugtalan vörös fényektől megvilágítva a saját arcát pillantotta meg.

- Csak ezt nem! - lázadt fel hajatövéig elpirulva és teljes erejéből ráfújt az egyik, aztán a másik gyertyára.

Az ágyára vetette magát.

Aludni próbált .

De mintha ébrenlét és álom egyaránt ellene esküdött volna.

Hol az egyik kínozta, hol a másik, aszerint, hogy melyik volt kettejük közül adott pillanatban hatalmasabb.

Az álom rémképekkel gyötörte.

Az ébrenlét kétségbeejtő gondolatokkal és e két ködös véglet között folyton undorodott , folyton lázadozott és szóval ki sem fejezhető sivárság rágta a lelkét .

Végre nem bírta ki tovább az ágyban.

Világosságot eresztve a zsaluk közül , azt a kis könyvecskét kereste elő, amit nagybátyja iratai között talált nemrég s azóta mindig magával hordott: Hódréthy Zoltán feljegyzéseit.

Ismét , mint már annyiszor, megdöbbenve ismerte el, hogy van összefüggés a találomra felnyitott aforizma és a kedélyén uralkodó hangulat között.

Hisz íme, most is, mintha gyötrelmes érzésének pontos tükörképe lenne az, ami e sorokból feléje érkezik.

A másnap?!

A másnap - olvasta kedves halottja kézírását:

Bemocskolt, tarka rongyfoszlányok, melyekből az életöröm kötelet igyekszik csavargatni, fonni, hogy felakassza vele magát - ez a másnap.

*

A biztosra vett virágok után kinyujtott kéz érzése, ha ezek helyett nyálkás , hideg varangyot markol, - ez a másnap.

*

Vannak ezüst tegnapok, lehetnek arany holnapok, lehet szivárványos máma, de a másnap súlyos és szürke és fénytelen, mint az ólom.

Az ólom, mely arra való, hogy halálthozó golyót és szennyvízcsatornát készítsenek belőle.

*

Ez a másnap, ez!...

Felzaklatva dobta el magától a könyvet és ijedve futott az ablakhoz, mert az utca felől muzsikaszó és kurjantás közelített.

- Csak nem ide? - hüledezett, de egyszerre megkapta a választ.

Rombay nagy garral rontott be hozzá:

- Csípd ki magad, asszonykám!...

Jönnek a cimborák!...

- És mit akarnak? - kérdezte Márta fagyosan.

- Mit?

Hát az új asszonyt meggratulálni.

Persze, hogy azt...

Márta kérlelni kezdte férjét:

- Hagyjanak ki a játékból engem!...

De Pál felfortyant:

- No, még csak az kellene!

Te fogod őket fogadni, ahogy ez szokás .

Punktum...

- Csak egy esetben.

Ha megígéri, hogy ma vannak itt életükben utoljára.

- Jut eszembe!...

- Vagy ők, vagy én!

Válasszon...

Kimondta, pedig nem is akarta ilyen mereven kimondani.

De jobb így.

Annak meg éppen nagyon örült, hogy olyan nyugodtan tudott viselkedni, pedig csak úgy tombolt benne a felháborodás és undor.

Rombay őszinte meglepetéssel nézett reá:

- Na, na, na - szólt rá félig tréfásan.

- Ne vegyen mingyárt mindent olyan rettentő komolyan!

S mivel megérezte, hogy Mártának eszébe sincs kimozdulni szobájából, vállat vonva hagyta őt magára.

A fiatalasszony mindig attól rettegett, hogy valamelyik fel találja nyitni a zsalut.

Ezért sietve szedett magára cipőt, ruhát.

A Rombay hangját hallotta , amint szíveskedve köszönti vendégeit.

- Isten hozott benneteket, kedves cimboráim! - kiáltotta.

- Üljetek le .

Mindjárt lesz itt bor is.

- Ki hozza?

A Boris? - szellemeskedett egy elázott hang.

Márta bedugta füleit, de újra csak odafigyelt, mert hangos tiltakozás zűrzavara hallatszott.

- Nékem olyan asszony kell... - üvöltötte valaki.

- Hát már nem ez a nótád, Puci? - kérdezte egy másik, általános nevetést keltve.

Egy harmadik csodálkozást színlelt:

- Te adtad be a derekadat, Pucikám és nem ő?

- A nő, a nő!

Hát ilyen a nő? - szörnyűködött az előbbi viccfaragó általános tetszést aratva.

Valaki megirígyelhette babérjait, mert az asztallapot bicskájával ütögetve üvöltötte:

- Te, Puci?

- Úgy -e, már el se mernéd dalolni azt, hogy: De hogy engem asszony execéroztasson.

Hej, pedig be hasznos egy nóta!...

Úgy -e, fiúk?

Ekkorára már valamennyien szembefordultak Rombayval és úgy folytatták a nótát mind hangosabban.

Márta, aki eddig idegenkedve, utálkozva, gőgös lenézéssel, úgyszólván páholyban állt a lezárt zsalun belül, most egyszerre arra eszmélt, hogy akivel ott künn csúfot űznek, mégpedig őmiatta, annak ő a nevét viseli, az az ő férje.

Máris kivágta a zsalu két szárnyát és az ő hangjára lett figyelmes mindenki:

- Uraim, - kiáltotta fölényes eréllyel.

- Úgy hiszem, önök mindannyian eltévesztették a kaput.

Bizonytalan kalapmegemelintések, bamba ráfigyelések, elnémult csodálkozások volt a felelet.

Rombay hozzásietett.

Szeme haragtól lobogott, szája indulatos szóra nyilt, de mielőtt szólhatott volna, felesége máris elébe tárta ölelő karjait és vonta fejét magához.

Puci annyira meglepődött, hogy nem ellenkezett, Márta pedig mindenki láttára néhányszor megcsókolta és úgy mondta kedves mosolygások között:

- Jóreggelt magának!

Aztán jókedvűen, mindenkitől hallgatóan magyarázott.

- Úgy hallottam ki a barátai hangjából, édes, hogy még több borra vágynak.

Ezért azt gondolom , ízleni fog nekik, amit Hódrétről hoztunk.

Üttesse hát csapra a hordót, kérem és igyák meg az egészségemre jó urak.

De csak a kocsmában!

- Miért tette ezt Márta? - kérdezte néhány perccel később Rombay, akinek nem sok dolga akadt a búcsúzással, mert vendégei elszontyolodott szégyenkezéssel szállingóztak ki a kapun.

Nyomukban a tolvaj léptekkel vissza-visszapillantgató muzsikus cigányok.

Nem haraggal kérdezte, inkább a megnemértés szemrehányásával.

Márta mindkét kezét a kezébe adva jóságosan, becsülettel nézett reá:

- Azért, mert mától fogva össze kell tartanunk, Pál.

Aki magát bántja, engem is sért.

Aki magát nem tekinti magas színvonalon álló emberi lénynek, az az én emberi méltóságomat is alacsonyítja.

Érti?

Rombay ráhajlott a felesége két kezére s míg forró csókokkal borította , bűnbánóan mondogatta:

- Igazad van, Márta!

Tégy velem, amit akarsz.

Gyúrj, nevelj, szidj.

És alázkodó hangjában hirtelen szenvedélyes könyörgés vegyült: Szeress, mert imádlak!

Tudod, úgy -e, hogy imádlak.

És ugyanazok a vágyteli lángok lobogtak szemében, melyeket Márta csak tegnap óta ismert és mialatt két kar szorosan ölelte, vonta, kényszerítő csók tapadt hiába védekező szájára.

A fiatalasszony most ijedt meg igazán.

Mert bármennyire kínos volt minden, amit Hódrétről való elindulásuktól a részeg tolakodók távozásáig végigszenvedett, mégsem jutott eddig eszébe az, hogy mi történnék akkor, ha kénytelen lenne beismerni, hogy túlnehéz feladatot vállalt, amikor a Rombay feleségének ígérte magát.

Még eddig sohasem jött felszínre e kérdés gondolatában, jóllehet, ott lappangott folyton ösztönös húzódozásában.

De most egyszerre irtózkodva, megsemmisülten nézett a mellőle éppen feltápászkodó, rövidnyakú, szélesvállú férfi után, aki oly biztonsággal veszi természetesnek azt, hogyha a férj jogait érvényesíteni kívánja, azt rögtön meg is teheti.

Olyan természetesnek, hogy legmesszebbről sem jut eszébe a feleség hajlandóságával vagy annak hiányával törődni.

- Hát így lesz ez ezután újra és újra, mindig? - kérdezte Márta magától.

- Hogy fogom ezt eltűrhetni egy életen át?

Szerelem nélkül...

Ha nem szégyelte volna, e percben feltétlen térdreborulva könyörgött volna érzéki vágyakért, mert sokszor hallotta, hogy vannak házaséletek, amelyekben a szenvedélyes gerjedelmek egymáshoz láncoltak emberpárokat, sőt még a hiányzó rokonszenv érzéseiért is képesek kárpótolni.

VII. FEJEZET.

Nem erotikájának ébredése, hanem egészen más valami jött segítségére: az anyaság.

Úgy fogadta előjeleit, mint az égből küldött csodát.

Sokáig nem árulta el titkát még édesanyjának sem, pedig az váltig kérdezgette minden levelében : « Nos, mi lesz már ?»

Rombay nem volt ilyen kíváncsi.

Igaz, hogy amióta megházasodott, nem is igen ért rá a jövővel törődni, annyira lefoglalta a jelen gyönyöre és a jelen sok gondja, - mert jutott abból is bőven.

A búza rozsdás lett, az állatokat a vész tizedelte.

Az adósság napról-napra szaporodott.

Mégsem szólt minderről feleségének, mert bárhogy gondolkozott is házassága előtt asszonyhozományról, mióta Márta az övé lett, folyton azon iparkodott, hogy eltagadja előtte anyagi gondjait.

- Ejh! ha nem ígértette volna velem - mondogatta magában - hogy nem kártyázom többet.

De így?

Honnan a csodából vegyem elő a szükségest?

Kérjem tőle?

- Ijedve utasította el magától ezt a gondolatot, hiszen most is látni vélte azt a jelenetet, amikor Márta alighogy új otthona küszöbét átlépte és anélkül, hogy kérését bevárta volna, máris feléje nyujtotta pénztárcáját.

De milyen meggyötört mosollyal!

Milyen halálos némasággal és milyen elérhetetlen messzeségből!

Rombayt ez a messzeség nyugtalanította a legjobban.

Ezt igyekezett valahogyan áthidalni.

Ezért fékezte a nyelvét, nyelte le káromkodásait Márta jelenlétében.

Ezért kérte kölcsön kedvenc könyveit és olvasta azokat, míg el nem nyomta az álom.

Ezért minősítette tréfás hangon mulatságos epizódnak azt az árverést, amely hazaérkeztük pillanatában olyan keservesen fejbevágta.

Ezért képzelte, hogy mentől hamarább sikerül majd a fiatalasszonynak még szunnyadó erotikáját felébresztenie, annál hamarább fog lelkiviláguk is egymásra találni.

Egyelőre azonban pénzt, pénzt!

A föld alól is - a poklok fenekéről is.

Tehát : Rosenwasser.

Titokban írt neki, hogy találkozzanak a vármegye székhelyén itt és itt .

Feleségének nem is hazudott, amikor a bizottsági ülésről beszélt.

Amire illik, hogy bemenjen.

Márta derűsen bólintott.

Csak aziránt érdeklődött, hogy mikor várhatja vissza?

Rombayt nagyon megnyugtatta ez a teljes gyanútlanság.

- Nagy kincs!

Ezt ápolni kell - határozta el -, mert az ember sohasem tudhatja, összeverődhet egy kedélyes kis kompánia... egy kaláber nem a világ...

Rosenwasser csupa szolgálatkész he - he - he volt.

- Hogy milyen jól tetszik kinézni! - örvendezett.

- Meglátszik a szolid , rendes élet...

Becsületemre mondom.

- Nézze, Jebikém!...

- Ha Rombaynak szüksége volt az öregre, mindig ekként becézte.

- Nekem ötezer forint kell...

- Ötezer ?!... korona?

- Ejnye na!

Ötezer forint, ha mondom!

Ennyi kell nekem hat hónapon belül.

- Nagy pénz.

- Jó, jó.

Tudom.

Minden pénz nagy pénz, ameddig nincs meg.

- És a nagyságos úrnak a legnagyobb se...

- Ne papoljon nekem!

Lesz vagy nem lesz ez az ötezer forint?

Erre feleljen!...

Rosenwasser egészen közelhajolt:

- Hódréten már évek óta nincs egy krajcár adósság sem - súgta, miután körülkémlelte a kis piszkos szobát, melyben a kávés jóvoltából tárgyaltak.

- Arról ne beszéljünk.

- Hát akkor miről beszéljünk?

- Zekeréről.

- Zekeréről?

Van arról mit beszélni?

Hisz tetszik tudni, hogy azon már több a teher, mint a fűszál.

Vagy nem?

- Már pedig a feleségem vagyonához nem nyúlok.

Megértett?

Rosenwasser ismerte ezt a hangot: ezért sietett más irányt adni gondolatának .

Ment, mendegélt az, tekervényes mesgyékben, sok gyanútlan ember életútján keresztül-kasul, míg egyszer csak egy híd pillérénél állt meg.

Azt kezdte körüljárni, körülszimatolni.

Nem is annyira a pillért, mint a közelében meglapuló sok kis hevenyészett kunyhót, barakkot.

Végre megszólalt:

- Mikor járt a nagyságos Rombay úr arra mifelénk?

- Ne kerteljen.

Mit akar tőlem?

- Hogy ott most - híd épül.

- Tudom, a Zsongóréten keresztül.

- Jó hosszú híd lesz az, érdemes arról beszélni.

- Csak röviden, mert ma este otthon akarok lenni.

- Nem fontos.

Csak nyugodtan, Herr von Rombay, csak nyugodtan.

Mert tetszik azt tudni, hogy ott kétszáz munkás dolgozik?

- Minek tudjam?

- Csak...

És tetszik azt tudni, hogy a kantinost tegnap megütötte a guta?

Hin is' er gefallen.

So... und tod war er...

Tod.

Tessék csak engem végighallgatni.

Ha én azt mondanám: tessék csak elmenni a főispánhoz és azt mondani: Te, Náci... én...

- Egy szót se, Rosenwasser!

Hogy mer arra gondolni, hogy én...

- Tessék csak meghallgatni: Ön benyit a főispán szobájába és kezetfognak és mondják egymásnak: Szervusz.

Szervusz.

Örvendek.

Hogy van a feleséged?

Köszönöm, jól.

Hát a tied?

Hála Isten, az is jól.

Már ahogy ez nagyurak között szokás.

Aztán maga, Rombay úr, hirtelen, mintha csak akkor jutott volna eszébe, barátságosan, csak úgy, odavetve azt mondja: Te, Náci , úgy hallom, a Zsongórét hídjánál baj van.

Meghalt a kantinos.

Kétszáz munkás maradt étlen-szomjan.

Na, úgy -e?

Persze, hogy nagy baj!

Nagyon nagy baj ...

De én rögtön tudnék rajtatok segíteni, mert van egy ügyes emberem, aki szívesen beugrik, ha kívánjátok...

- Maga bolondokat beszél, öregem.

Honnan venném azt az ügyes embert, csak úgy ni, egy-kettőre, ha a főispán igent találna mondani?

- Hol?

Hát itt van ni!

Tetszik engem érteni?

- Maga?!

- Meg maga, Rombay úr.

Mit mondjak többet?

A kantinos felesége olyan ügyes asszony, de olyan ügyes!

Eddig is ő dolgozott.

Nahát.

Ezután is ő fog dolgozni.

Az üzletet pedig lekötni nem ő, nem én, nem ön, hanem: Rákóczi Elemér.

- Rákóczi Elemér?

Hát az ki?

- A fiam.

- Rosenwasser ezt úgy mondta, hogy a Gracchusok anyja megpukkadt volna az irígységtől.

- Persze, hogy a fiam.

Ez tehát már kettő.

Harmadik én.

Negyedik meg a Rombay úr.

Persze, mi ketten titokban, csak úgy a véka alatt, ahogy mondani szokták.

- Még nem mondtam igent, ezért kérdem, mi a fenének avatkoznék én ebbe a kétes ügybe?

- Ne tessék azt hinni!

Különben is kérdem: igaz -e, hogy az öreg Rosenwasser eddig is sokszor segítette ki a bajból a nagyságos urat?

Igaz vagy nem igaz?

- Igaz, igaz.

De sohasem ingyen.

- Csakhogy most én leszek a gáláns gavallér, én, aki rögtön leszámolok erre az asztalra nem öt, hanem tízezer pengő forintot.

- Hadd lám!

- Geduld!

Nagyságos úr, Geduld!

Előbb a kész üzlet, aztán - ami érette jár.

- És még mi jár érette?

- Az a tízezer forint és a bevétel után számítandó öt percent.

- Tizenöt.

- Nyolc.

- Micsoda beszéd?

- Kilenc.

Rombay nagy robajjal nyitotta ki az ajtót:

- Hé, galambom!

Szóljon csak a kocsisomnak!

- Ezt a pultnál piszmogó pincérnőnek mondta.

Rosenwasser azonban utána sompolygott s most a kurta bőrzekéjénél fogva óvatosan kezdte visszahuzigálni.

- Tönkretesz a nagyságos úr, de hát legyen tíz.

Rombay kiérezte hangjából, hogy ezúttal ő préselhet.

Meg is tette.

Mikor tíz perc multával a vármegyeház díszlépcsőjén felhaladt, tisztában volt azzal , hogy egy igen nagy üzletnek a tizennégy és fél percentjét nevezheti majd magáénak, ha a főispánt jókedvében találja!

Jó sorsa úgy akarta, hogy éppen abban a percben lépjen be az egyik ajtón , amikor őméltósága, a főispánná ezzel rohant be a másikon, hogy:

- Fiú!

Fiú!...

Nagy lett az öröm erre, amit az öregedő házaspár, egymásba karolva, néhány bohókás perdüléssel, fordulással fejezett ki hitvesi csókok cuppanása , örömkönnyek törülgetése között.

- Fiú az első unokánk - magyarázta a küszöbről visszanézve a főispánné, férje pedig a Rombay két vállát rázogatta:

- Verebet tudnék fogni, olyan boldog vagyok.

Verebet!

- Ha beéred egy gimplivel, itt vagyok - nevetett vissza Rosenwasser követe , aki sietett elmagyarázni, hogyha pártfogoltja kapná meg a hídépítők ellátása körüli üzletet, viszonzásul három falut nyerhet vissza az ellenzéktől a küszöbönálló képviselőválasztásra.

- Gemacht! - csapott tenyerébe őméltósága, széles jókedvében.

Még meg is ölelgette, úgy örült az első fiúunokának.

Rombay pedig halkan fütyörészve sietett le a széles márványlépcsőkön.

Mártának természetesen fogalma sem lévén minderről, a férjén tapasztalt nagy változást a saját jó befolyásának tudta be.

Mert, amióta Pál visszatért a megyegyűlésről, mintha kicserélték volna.

Nemcsak beszédében, de öltözködésében is választékosabb lett.

Haját nem csupán kefélte, borzolta , de oldalt fésülte, mint ahogyan hajdan Berlinben tette.

Finom fehérneműt hozatott.

Sáros lábbal nem ült vacsorához.

- Mi történt magával? - nevetett fel egyszer a fiatalasszony jókedvűen.

Mire férje, két kezével vonva magához szép fejét, úgy nézett a szemébe, úgy súgta a szájához egészen odahajolva:

- Hát nem tudja?

Rombay Puci nincs többé.

Fuccs!

Meghalt!

Elföldeltem.

Érti ?

Akit itt lát, az Rombay Pál, a berlini gazdasági egyetem egykori hallgatója , európai honpolgár és világfi.

Tréfásan mondta mindezt, de Márta mégis kiérezte beszédéből, hogy komoly elhatározást lepleznek szavai.

Őszintén örült.

Nem faggatta tovább.

Egy késő novemberi estén, amikor künn dühöngött a szélvihar és benn a kandallóban lobogva égett a tűz, Márta még soha nem érzett vonzódással tette fejét férje vállára.

- Megtesz valamit a kedvemért?

- Melyik csillagra vágyik?

Lehozom még azt is!

Tudhatja...

- Nem is olyan nehezen elérhető, amit kérek.

Megelégszem egyelőre már azzal is, ha játszik nekem valamit a hegedűjén.

- Igaz ni, tökéletesen el is feledtem, hogy létezik.

- Nagyon tudom.

Ime, öt hónap óta vagyok ennek a háznak a...

- ...királynéja.

- Jó, mondjuk így.

De még egyszer sem hallottam, hogy...

- Miért nem parancsolt reám?

- S már sietett is a hegedűjéért.

Márta elgondolkozva nézett a nagy lánggal égő tűzre.

Miért is nem szólt róla még eddig soha?

És messziről, messziről jött a beismerés: mert mindezideig csökönyösen került mindent, ami közelebb hozta volna lelkeiket.

- És most? - faggatta magát, de a válasz nem küzdhette még fel magát az öntudatáig.

Nem is volt sok ideje erre, mert Pál máris visszatért, kezében a régen hallgató hegedűvel.

És játszani kezdett.

Márta lábujjhegyen kivitte a lámpát a másik szobába, aztán odaült, ahonnan fenyőtobozokkal táplálhatta a tüzet.

A tűz minden fellobbanása csak őt világította meg, cirógató, meleg lángolással.

Rombay szerelmesen merült el nézésében és ami mondanivalója volt, mind-mind a hegedűjére bízta...

Márta egészen átengedte magát a muzsika varázsának.

Néha, amikor a dal különösen lágyan simult szívéhez, azon tünődött, hogy most az igazi Pál muzsikál?

Sóvárgó vágy fogta el: valakihez tartozni, valakihez közel tudni magát.

Be jó is lenne azzal az eggyel, akinek joga van a testéhez, lélekben is eggyé válni!

A hegedű pedig hívta, hívogatta.

Mintha bilincsek estek volna le róla, felállt, indult.

- Elég volt a muzsikából? - kérdezte férje mosolyogva.

Márta nemet intett.

- Csak innen akarom hallgatni, egészen közelről.

- Már le is ült s míg kezét egészen könnyedén a Rombay karjára tette, fejét a hegedűre hajtotta s annak súgta tréfás bizalmaskodással:

- Mondd meg a gazdádnak, hogy fecskeérkezéskor keresztelünk...

Akit olyan sok örömmel vártak, csodára!

Nem is keltett valami nagy csalódást a szülőknél, pedig: «csak» leány volt.

- Sebaj! - hangoztatta Hódréthy Lórántné egyre-másra, de éppen e túlbuzgalmából érezte ki Márta, hogy anyja az egyetlen, aki nincs megelégedve.

Alig másfél év elteltével azonban, minden csorbát helyre köszörült a sors, mert testvérkét adott a kis Mártának: egy hatalmas, mindig éhes, ezért mindig követelődző, magát sokszor kék dühökbe bömbölő fiúcskát.

Tekla bárónő teljesen kibékült a földöntúli beavatkozásokkal, hiszen olyan büszke volt az unokájára, mint anyakirályné a trónörökösre.

- De aztán, elég legyen a jóból! - kedveskedett a leányának.

- Két gyerek !

Sőt, sőt szerintem, a leány el is maradhatott volna.

Mint ahogy leánynak - egyáltalában - mindig felesleges születni.

Már csak azt mondom...

Rombay örömét az rontotta, hogy éppen a kis Zoltán születésével egy időben roppant össze a Rákóczi Elemér, alias Rosenwasser és Rombay érdekszövetség , mégpedig olyan robajjal, hogy az egész közvélemény felfigyelt rá.

Ki hitte volna azt, amikor két esztendőn át olyan fényesen ment az üzlet , hogy a zsongóréti híd elkészülése után egy vicinális építésénél is ők nyerték meg a pályázatot.

Ott pedig nem kétszáz munkás élelmezéséről volt szó, de kétezernél is többről.

- Mi jutott maguknak eszébe? - rohanta meg Rombay az öreg Rosenwassert.

- Döghúst adni az embereknek?

- Mi az, hogy döghús? - védekezett az öreg nagy hangon.

- A nagyságos úr tudhatja a legjobban, hogy valamennyi birkája élt még, amikor levágtuk.

- Ja vagy úgy?

Az én birkáimról van szó? - kérdezte Pál könnyedén.

- Hát persze, hogy arról.

- Rosenwasser hangja halkabb lett ugyan, de sokkal merészebb.

- Azt nem állítom, hogy élve ki tudtuk volna a birkákat hajtani a határból, de minek is tettük volna?

Küldtünk értük annyi szekeret, amennyi kellett.

Igaz?

- Ne lefetyeljen hiába.

Inkább arra feleljen, mi történt a bőrükkel?

- Ne tessék félni.

Idejében elégtek.

Na igen.

Tetszik érteni?

A félszer , amiben lógtak, kigyulladt a részeg éjjeli őr pipájától.

Már be is jelentettük az esetet a biztosítónak.

- Jó, de a tűz kigyúlta előtt ki látta?

- Már, hogy a R. P. bélyegzést ki látta rajtuk?

Az nem fontos kérem, hisz van elég R. P., aki birkát tart ezen a tájon.

Csak a betűk formája a fontos, az meg: nincs.

Ha én a nagyságos úrnak volnék, bélyegzőt változtatnék.

- Jó, jó, tudom a dolgomat, de mit vallottak maguk?

- Hát mit vallottunk?

Akarunk mi még a nagyságos úrral üzletet csinálni máskor is.

Megbízhat a mi diszkréciónkban.

- Mit gondol, mennyit kap a Rákóczi, a maga kedves csemetéje?

Mi?

- Talán semmit, talán egy évet.

Többet nem, mert nem lett megmérgezve senki komolyan.

Természetesen a nagyságos úrtól függ, hogy az ügy - simán kezeltessék.

Rombay maga is úgy vélte, hogy kár lenne egy pár kubikus megcsömörlése miatt olyan nagy dolgot csinálni.

A fő az, hogy az ő neve semmi körülmények között ne kerüljön közszájra.

Már a hídépítésnél is voltak zúgolódások.

Akkor az egyik munkás azzal lázított, hogy penészes a liszt, ahogyan akkor sikerült elfojtani az ügyet, most is csak sikerülni fog, persze több, sokkal több utánajárással.

Rombay nem sajnálta sem lábát, sem érveléseit, sem «jószívű pártfogását » .

Mert erre fektette a súlyt: Sajnálta azt a szerencsétlen vállalkozót, akinek - csak gondolkozzunk emberségesen! - hat kis gyereke sír odahaza az édesapa után.

- Nekem igazán sem ingem, sem gallérom - magyarázta a székhely kaszinójában .

- De mégis, gondoljátok csak meg, börtönbe kerülni a saját hibáján kívül .

Hiszen be van bizonyítva, hogy abban az időben, amikor az a szerencsétlen úgynevezett mérgezés történt, ő nem is volt Kutymarán.

- Mégis... - ellenvéleményezte valaki...

- Pál azonban azzal vette el élét a még ki se mondott szónak, hogy hangos nevetéssel ölelgette az illetőt:

- Ne fáraszd magad öregem, úgy is tudjuk, hogy zsidógyűlöleted még a Verhovay szellemének is jólesnék, ha itt járna közöttünk.

De amikor hazatérőben egyedül érezte magát a kocsijában, egy cseppet sem állt nevetésre a kedve.

Ellenkezőleg, idegesen tépegette bajuszát és harapdálta ajkát.

Fejében pedig mint megannyi szegetverő kalapácsütés ismétlődött a kérdés:

- Mi lesz, ha kisül?

Mindent elkövetek, hogy ne süljön ki.

Emelt fővel akart Márta előtt állani és egy tapodtat sem veszíteni abból a társadalmi helyzetből, amit házassága révén és talán azért is, mert lassan-lassan leszoktatta magát a parlagias viselkedéséről, már eddig is megszerzett magának.

- Vigyáznom kell nagyon - vallotta.

- Mert amióta átkozottan egy a titkom a Rosenwasseréval, valahogy mindig úgy érzem magam, mint kezdő korcsolyázó a kővel telehintett jégpályán...

Ezért vigyázni, vigyázni és újra csak vigyázni!

VIII. FEJEZET.

Pár nappal kisfia születése után anyósa azzal fogadta:

- Nem gondolja, kedves vőm, hogy jó lenne egy nagyszabású keresztelőt rendezni?

- Mire való volna az? - felelte Rombay türelmetlenül, de Tekla báróné mellé ekkorára már odacsoszogott Picike néni is és az is magyarázott:

- Hát nem érted, Puci, pardon: Pál, hogy nektek igyekezni kell egy kicsit feljebb, feljebb.

Jó, jó, tudom én azt nagyon jól, hogy a Rombay-család ötszáz év előtt is létezett, de ma nem úgy van, mint régen volt, mert ma , aki visszahúzódik, azt elfelejtik vagy még rosszabb: semmibe sem veszik.

Ezt csak nem akarhatod?

- Nem hát.

De Mártát kérdezték?

Fogadom, hogy nem is egyeznék bele egy ilyen cécóba.

- Máris beleegyezett - diadalmaskodott anyósa.

Rombay most már csak éppen a forma kedvéért ellenkezett még egy darabig , hiszen titokban ujjongott, hogy ilyen kapóra jön neki ez a nagy vendéglátás .

Maga indult körútra, hogy a Márta meghívásait személyesen tolmácsolja.

Ennek következtében egy szép májusi napon mindenfelől érkeztek a kocsik , nemcsak nagytekintélyű személyiségekkel megrakodva, de táncolni vágyó fiatalsággal is.

Márta büszkén nézett szép kis kertjén végig.

- Két év alatt igazán jó munkát végeztem - örvendezett.

- Ribizkebokrok helyett rózsa, a kalarábék helyén rengeteg virág.

Nem fogok szégyent vallani az bizonyos.

A gyönyörű kis kert nagy hársfája alatt hosszú nyugágyon fekve fogadta vendégeit.

Gyönyörű volt, amint finom batisztágynemű csipkéi közül mosolygott az érkezőkre, köszönte a jókívánatokat.

Tőle nem messze kisleánya játszadozott a jól kipárnázott járókában.

Közvetlenül mellette pedig szép kis fehér kocsijában, a nap hőse aludt.

- Zoltán Sándor Lénárd, ellene mondasz -e az ördögnek? - kérdezte maga a megye püspöke, mire a főispánné a karján nyöszörgő csecsemő nevében hallhatóan , ünnepélyesen - mert meggyőződéssel - felelte a lehetetlent:

« Ellene ».

Szemek könnyel teltek, fiatal feleségek titkon a párjuk kezét szorongatták .

Hódréthyné meghatottságában odalépett a vejéhez és ország-világ láttára nemcsak magához ölelte, de még arcon is csókolta.

Kétszer egymásután.

Rombay szó nélkül csókolt kezet viszonzásképpen, majd meg a püspök mellett állva, jól mimelt szerénykedéssel, a tettenkapott turpisság némi zavarát kifejező sunyi mosolygásokkal fogadta úgy a néma kézszorításokat, mint a huncutkás suttogásokban feléje áradó jókívánságokat.

Márta kérően tárta karjait, mire a keresztmama kedveskedő ünnepélyességgel helyezte beléjük a régi csipkék és rózsaszín selymek tömegében nyugtalankodó kis honpolgárt.

- Mindenségem! - súgta a fiatal anya felragyogó szemmel, áhítatos hálával.

Az egyházi szertartást uzsonna követte.

Ezután a fiatalabb vendégek a nappaliba vonultak táncolni, a többiek számára pedig kártyaasztalok nőttek ki a földből.

Nagy buzgalommal indult meg itt az alsós, ott a tarokk, amott a kaláber.

Csak néhány öregebb dáma költözködött a hosszú tornácra, hogy ott körben ülve, a Picike néni karmesterkedése mellett, rázendítsenek a pletyka örök kakofóniájára.

Mártát egyedül hagyták, hogy pihenjen, ő azonban jobban vágyott arra, hogy gyermekeivel gügyögjön.

Dadus szerető gonddal vigyázott mindhármukra.

Egy ideig némán üldögélt egy kis zsámolyon, végre nem állta meg, hogy öreg fejét úrnője kezére hajtva, meghatott suttogással ne kérdezze:

- Aranyom, boldog?

Úgy -e, nagyon boldog ?...

Márta nem felelt rögtön.

Keze átsiklott a tisztes szép fejre s míg végig-végig simogatott annak ritkás ezüstjén, elmélázva felelte:

- Nagyon!...

De valahonnét, messziről, messziről és egészen halkan jött a beismerés.

- Amit most érzesz, nagy-nagy boldogság.

Ezért hálás lehetsz, de tökéletes csak akkor lehetne, ha a párodat nem kényszermegalkuvás dobta volna a karodba, hanem...

A gondolatait foszlányokra tépő elszenderülés két ködalakot láttatott vele feltűnni, eltűnni, két, alig körvonalozott két ködalakot, akiket mégis megsejtett, mégis megismert.

Az egyik a Bárdffy Sándoré volt, a másik Szentendrey Ádámé.

- Szegény, jó Pálom, ezt nem érdemli meg - korholta magát.

- Hiszen egészen megható, hogy mennyire igyekszik igazi élettársammá átalakulni.

Dadus rögtön megértette kereső tekintetét.

Felállt s kissé körülnézelődött.

- Szóljak a nagyságos úrnak?

Úgy látom, ott kártyázik az orgonabokron túl, a főispánnal, meg a...

- Kártyázik?

Azt mondod, Dadus, hogy kártyázik?

Tévedsz öregem, mert az lehetetlen.

- Hívom.

Jó?

- Mondd, hogy kéretem.

Rombay máris sietve érkezett.

Márta mosolyogva nyujtotta kezét:

- Mit csinál, édes?

- De nem válasz jött, hanem időt nyerő kérdés:

- Kell valami, angyalom?

Parancsoljon velem.

- Köszönöm.

Igaz, hogy kártyázik?

- Ki mondta?

- És csökönyösen nézte a nyugágy egyik lábát.

Márta arcának sápadtságát lassanként haragvó piros váltotta fel:

- Kártyázik?

Maga, Pál?!...

- Háziúr vagyok, nem vonhatom ki magamat.

- Pedig megígérte nekem.

- Kis feleségem, ne gyerekeskedjék.

Ez nem komoly kártyázás, ez csak afféle malomalatti durák.

- Akármi, de szószegés!...

Két villogó szempár mérte erejét össze.

De Márta legott feladta a harcot és ijesztő fehéren, erőtlenül esett vissza párnáira.

Rombay ijedezve, békítően hajolt feléje.

- Rögtön abbahagyom.

De már hogyne is hagynám!...

Na, nézzen rám!

Nézzen már rám!

Csak egy kicsit.

Mosolygósan.

Igy!...

Igy ni!

Szerelmem.

Angyalom .

Köszönöm!

És most rohanok...

Úgy -e, azt belátja, hogy a megkezdett partit be kell fejeznem.

A főispán, meg a püspök a partnereim.

Na lássa!

Ebből csak nem lehet veszedelem?

Sőt, szükségem, fenemód szükségem van reá! - mormolta a fogai között, mialatt visszament a már türelmetlenkedő urakhoz.

Márta egyelőre hiába várt reá.

Úgy látszik, azt a pártit késő estig sem lehetett abbahagyni.

A kis Mária nyűgösködni kezdett.

- Biztosan a kuszikája bántja - jelentette ki Dadus, mikor a picinek szájába dugott ujja forróságot érzett a hiányzó szemfogacska helyén.

A fiatal anyának ettől kezdve nem a kártyán és férjén és annak be nem váltott ígéretén járt az esze, de herbateán, ibolyagyökéren és kilátásba helyezett sok csucsujgatással, még több gyereksírással átvirrasztott sok-sok éjszakán.

Ezalatt Rombay rendületlen kitartással kártyázott tovább.

Most már nem a főispánnal és a püspökkel kaláberezett, hanem a vármegye többi előkelőségével ferblizett és vesztett.

- Sebaj! - feleselgetett lázadozó lelkiismeretének.

- Sőt, így van ez jól , ennek örülök.

El is határozta, hogy akárhogy ellenzi az asszony, még a vármegye székhelyére is be fog rándulni egy párszor direkt azért, hogy ott is ferblizzen és veszítsen.

Mert vannak esetek, amikor a kártya tulajdonképpen - sakkhúzás .

Ezt a bölcsességet cigányútra terelődött ügyei juttatták eszébe és azt is , hogy ezután minden igyekezetével azon kell lennie, hogy tökéletesen magukhoz tartozónak érezzék őt az irányadó körök benfentesei.

Mert, hej, aki ebben az országban nem képezi egy hatalmas klikknek egyik mozgató kerekét, az ugyan nemcsak, hogy nem halad előre, de semmire sem megy!

Ezt már reggel felé sütötte ki, amikor jó előérzetektől felvidítva búcsúzkodott vendégeitől.

A kis Mária fogzását a kis Zoltán bélhurutja váltotta fel.

Aztán, mindennél nagyobb aggályt keltve maga Márta dőlt ki mellőlük egy nagyon rosszakaratú hagymázzal.

Volt egy hét, amikor egyik óráról a másikra katasztrófától lehetett tartani.

Rombay ügyeit egészen elhanyagolta.

Ő tudta, hogy mit jelent ez!

De nem bánta.

Ezekben a napokban csak Mártának élt, akiért igazán, örömmel halt volna meg minden pillanatban.

Ezért, amikor az orvos szerint perceken múlhat, hogy megmenthetik -e nagybetegét vagy sem, mert - mint mondta - sok függ attól, hogy idejében alkalmazzuk vagy a hideget, vagy a meleget, vagy a csillapítót, vagy éppen ellenkezőleg az izgatószereket , Rombay, anyósának minden ellenkezését figyelmén kívül hagyva, úgy intézkedett, hogy az öreg hölgynek saját szobáját adta át, mint a Mártához legközelebbit, ő maga pedig hetekig Márta szobájának küszöbén, egy hevenyében odalökött matracon töltötte a hosszú éjszakákat.

Többet ébren , mint alva.

Lova ezalatt mindig felnyergelve állott az istállóban.

- Hogy meg lesz hatva Márta, mikor mindezt elmondom neki - örvendezett Tekla bárónő, mikor már túl voltak a legrosszabbján.

De Pál nyers felzúdulással tiltakozott:

- Isten ments!

Nem vagyok én iskolásfiú, aki egyest vár a bizonyítványában!

Márta mégis megtudta.

Örülve a visszakapott fiatal életének, ami mindenki iránt jobbá, elnézőbbé, bőkezűbbé tette, sietett ezt is odajegyezni, ahol férjének jó tulajdonságait számontartotta: a szíve legközepébe.

Rombay ezt , természetesen, rögtön észrevette és túláradó örömmel, toronymagasságban hordta a fejét, annál inkább, mert közben szerencsésen kievickélt a Rákóczi Elemér-féle «slamasztikából ».

Gyakran beszélt az ügyről a vármegyéjebeliekkel.

Jólesett minden alkalommal megfigyelni, hogy senki szemében sem villan a gyanusításnak legparányibb szikrája sem.

Sőt , önhittség nélkül ismerte be magának, hogy mindig éber és soha nem lankadó igyekezetének máris megvan az aratása, mert nincs olyan alakulat, vagy kör a megyében, ahova őt be ne vennék, maguk közé ne hívnák, tanácsát ne kérnék.

- Még egy-két év és főispán lehetne belőlem.

Ha ugyan a képviselőség nem lenne célszerűbb.

Mindenesetre majd meglátjuk.

Csak a pénz ne lenne ismét fogytán! - dünnyögte kedvetlenül és már százszor is azon a ponton volt, hogy Mártának a tanácsát kéri, ami másszóval azt jelentené, hogy jó mélyen belemarkoljon a Hódréthy-vagyonba.

Ettől azonban még mindig visszatartotta egy maga előtt is érthetetlen szemérem, gyávaság.

Azt is belátta, hogy felesége szó nélkül teszi, amit lehet.

Lám, minden kérés nélkül újonnan fedette a házat, nemkülönben az összes gazdasági épületeket.

Pedig már akkor tudta, hogy kénytelen lesz fürdőre is menni, mert második szülése után és annak tetejébe jött tífusz után mindenféle rendellenességek mutatkoztak.

- Oka az is lehet - magyarázta az orvos -, hogy túlgyorsan követte egymást az a hatalmas két csemete.

Rombay sok káromkodást morzsolt a foga között a hosszas egyedüllét unalmára gondolva, de ugyanakkor örült is korlátlan szabadságának.

Kende Júlia

Márta, aki Máriának született

MÁSODIK RÉSZ.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Kende Júlia

Márta, aki Máriának született

MÁSODIK RÉSZ.