Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
I.
A nagy forróságban ma mintha a halak is sokkal lustábbak lettek volna, mint máskor.
Esti nyolc óráig mindössze három középszerü süllő került horogra.
- Ugy látom Wili, - mondotta a kapitány, miközben bőven harmatozó homlokát - ki tudja hányadszor - ismét le kellett törülnie, - ma semmit sem küldhetünk az angyalkának.
Az alezredes növendék leányát hivták ezen a becéző néven.
A mintegy tizenöt éves , nyulánk, sötétvörös haju kisasszony - egyetlen gyermeke a már régóta özvegy alezredesnek - a nyári szünidőre érkezett Plevljébe, állitólag azért, mert három nagynénje közül egyik sem vállalkozott rá, hogy a kedves gyermeket negyedfél hónapig magánál tartsa.
Az alezredes nem tudta, hogy voltaképpen mit csináljon a leányával.
Ez egyébiránt még mind megjárta volna, de volt egy komolyabb baj is, mely az alezredest nyugtalanitotta és a legkellemetlenebb zavarba hozta.
Főleg, mert nem tudott a bajon segiteni.
Ez a komoly baj: Bibulek Terézia asszony volt, az alezredes háztartásának kulcsárnője.
Tiz esztendő előtt került az alezredes szolgálatába.
Milcsike kisasszony ügyet sem vetett a barátságtalan apai fogadtatásra .
Elfintoritotta csinos orrocskáját, megcsókolta a "drága papuska" arcát, s a számára berendezett szobába röppenve, tiz perc alatt már ugy érezte magát az egyemeletes, régi, félig fából épitett keleti palotában, mintha formás lábai soha parketten nem jártak volna.
A helyzetet pedig villámgyorsan fölismerte a kedves gyermek.
Eszes, pajzán szemei bámulatos gyorsasággal itélték meg Terézia asszony értékét és nagy tekintélyét a házban.
Ennek dacára azonban, vagy talán éppen ezért, mindjárt megérkezése után azt kérdezte az alezredestől, midőn Terézia asszony az uzsonna elrendezése végett a szobába lépett:
- Drága papuskám!
Ez az asszony a cseléd?
Az alezredes nem felelt a kérdésre.
Terézia asszony felelt helyette:
- Teréziának hivnak, kedveském.
- Jó asszony, magának nem vagyok "kedveském ", hanem nagyságos kisasszony .
Megkövetelhetem, hogy igy szólitsanak.
Ugy -e papa?
Barnás-vörös, fényes, tömött haja, mely mint egy fejedelmi korona ékesitette fejét, szinte lángolt a kevélységtől, szemei, ajka, s az egész merész arcocska kifejezte a gondolatot, hogy az uralomért ezennel megüzeni a harcot és mindaddig folytatni fogja, mig a bitorló hatalmát meg nem töri.
Bibulek Terézia asszonyban viszont volt annyi diplomácia, hogy a váratlanul felbukkant ellenséget nem kicsinyelte és nem követte el az ügyetlenséget, hogy mindjárt a hadjárat elején maga ellen ingerelje.
Mosolyogva fogadta a gőgös rendreutasitást és fölötte szelid hangon igy szólt:
- Teréziának hivnak, nagyságos kisasszony és én vagyok a ház kulcsárnője.
- Jól van, Terézia asszony - intett fejével a leány s valamivel enyhébben vizsgálta az asszony erőteljes alakját s eléggé kellemes arcának gömbölyü vonásait, - iparkodni fogok, hogy megismerjem.
Remélem, hogy szolgálatait én is méltányolni fogom.
Ez oly előkelő, nyugodt hangon volt mondva, hogy bármely uralkodáshoz szokott fejedelemasszony is leckét vehetett volna tőle.
Terézia asszony nagy szemeket meresztett, s nem kis nyugtalansággal tekintett reá.
Hol veszi ez a gyereklány ezt a hangot?
Látványnak mindenesetre nagyon szokatlan, de eléggé bizarr is volt arra, hogy az alezredes elmosolyodjék és megsimogassa a kisasszony fejét.
- Terézia derék asszony, kedves gyermekem, - mondotta békitő hangon.
A dolog ezzel egyelőre el volt intézve.
Az összetorlódó felleg elvonult; a vihar - villámlás és mennydörgés kiséretében - csak a kisasszony hazaérkezésének nyolcadik napján tört ki, s azóta kisebb-nagyobb szélcsend kiséretében folyton tart.
Radák kapitány erre célzott, midőn az imént az "öreg " -nél duló csatára megjegyzést tett.
A dohány-csempész Stanko eltünése után a két tiszt beleunt az eredménytelen horgászás örömeibe, annyira, hogy a kapitány utóbb a három vékonypénzü süllőt is visszadobta a folyamba.
- Egyébiránt pedig ma hogy érzed magad, Wili?
- Köszönöm, jól.
- Nem fáj a lábad?
- Nem.
- A kötés még rajta van?
- Nincs.
Levették.
- Helyes, - folytatta a rövid szóváltást a kapitány, s csendesen elnevette magát , - igy hát már egy cseppet sem vagy "dühöngő bolond."
A hadnagy elmosolyodott.
- Nem.
Már nem vagyok "dühöngő bolond."
Visszanyertem az ép eszemet.
- Mindazonáltal mégis csak fura egy história volt ez a te bolondságod, Wili...
- Elég fura, - intett fejével a hadnagy.
A kapitány nagy füstöt futt a levegőbe, és hangosan nevetett.
- Ezer villám és macskafark... dörmögte fejét rázva, - nem állok jót magamról , hogy hasonló kutyahistória ki nem ütné fejemből a negyedik szeget...
II.
Ezért a negyedik szegért egy kicsit vissza kell menni.
Mintegy négy hónap előtt, április első felében történt, hogy a helyőrség tisztikara éppen együtt reggelizett a hevenyében összerótt kaszinó terraszán , midőn egyszerre közéjök csapott a villámgyors hir, hogy az ezred legszeretetreméltóbb, szép, szőke tisztje, a mindig előzékeny, vagyonos és nagy intelligenciáju Pallwitz báró hadnagy - dr. Joannovics ezredorvos kezére került .
Itt-ott még tóditottak is a hiren, s felfujták hatalmasan.
Tébolyról, dühöngésről , s más efféléről beszéltek.
Az ezredorvos, állitólag, két izmos legénynyel fogatta le az őrjöngőt, s összekötöztette, nehogy neki szaladjon fejjel a falnak.
- Lehetetlen! - kiáltották a tisztek összevissza.
Néhányan felugráltak helyükről , hogy a kórházba siessenek, mások megzavarodva, izgatottan tárgyalták az esetet, s végül egyhangulag abban állapodtak meg, hogy bizonyosan tulzás van a dologban.
A "szőke Wili" mindnyájuk kedvence volt.
Ritka természeti tünemény a hadseregben : sem irigye, sem ellensége, de még csak pajzán élcelője sem akadt, aki arcának nőies fehérségét, hajlékony alakját nyelve hegyére vette volna.
- Kolosszális ostobaság! - fakadt ki első meglepetésében egy csunyán összefoltozott képü százados, s akkorát csapott tenyerével az asztalra, hogy az összes kávéspoharak bősz táncra perdültek tőle.
- Meg kell kérdezni a doktort! - inditványozta valamelyik főhadnagy, s nyomban rá is rivallt a felszolgáló bakára, hogy repüljön azonnal a spitályba és tudja meg a doktor urtól, mi igaz ebből a szamár hirből, mi nem?
Erre a futárra azonban nem volt szükség.
Az öreg Joannovics ezredorvos éppen akkor közeledett a kaszinó felé, s csakhamar oda is ért.
Zajos riadallal fogadták.
Tiz oldalról egyszerre ötven kérdés zudult feléje s valamennyi azonnal express választ követelt.
Az általános, izgatott lármának végre is Radák kapitány dörgő hangja vetett véget.
- Nyugalom, uraim!
Tartsunk rendet!
Az ezredorvos e közben leült rendes helyére az asztal mellé, megtörölgette szemüvegét, s midőn a zsivaj nagynehezen elcsendesedett, egykedvü, nyugodt, száraz hangján kijelentette, hogy a szállongó hir egy része, fájdalom, igaz.
A fiatal báró ugy viseli magát, mintha elméjében az a bizonyos negyedik szeg egy kicsit meghibbant volna, - de talán nem örökre.
Talán csak könnyebb jellegü, futólagos átmeneti baj az egész, nem szabad tulságosan komolyan venni.
A döntéssel mindenesetre várni kell.
Majd kiderül az igazság.
Néha a legbonyodalmasabbnak látszó kór-eset is egyszerü tévedésnek bizonyul.
- De hiszen egészséges volt!
- Persze, persze... hümmögött nyugodtan az ezredorvos, s buzgón apritotta kávéjába a piritott kenyérszeleteket, - persze, hogy az volt...
Lelki baja volt , gyermekeim, de ezt ti nem igen értitek.
- Miféle lelki baja?
- Az volt a lelki baja, hogy öröklött testi gyengesége elkeseritette , föllázitotta, leverte és dühbe hozta.
De ezt ti nem értitek...
Izmai gyengék , pedig ő ilyen fekete bölény szeretett volna lenni, mint Radák Döme, vagy más valaki közületek.
Ettől a kinzó vágyódástól szenvedett titokban folytonosan.
Azt hiszem: gyülölte magát, mert nem versenyezhetett veletek - s ez sulyos lelki nyavalya.
Nagy nyomor.
Igazi isten csapása.
Bár ti ezt nem értitek...
S az öreg doktor elutasitó kézmozdulattal legyintett a köréje sereglő tisztek felé.
Ezen a kicsinylő modoron pedig senki sem ütközött meg.
Aki a katonai orvosok helyzetét a hadseregben ismeri, az jól tudja, hogy ez mit jelent.
A zászlóaljparancsnok százmázsás tekintélyéhez képest Joannovics doktor a plevljei bataillon tisztikara előtt meghaladta az ezer mázsát, - vas akarata, esze , humanizmusa föltétlen tulsulylyal uralkodott rajtuk.
Az összefoltozott képü százados mindazonáltal sietett megjegyezni, hogy a szegény Wili báró nem volt ugyan oly herkulesi erejü bölény, mint Radák Döme, de a szolgálatban mindenkor fáradhatatlan szivósságot tanusitott.
Igaz -e, Döme?
A kapitány rosszkedvüen intett.
- Igaz... mormogta, fejével biccentve.
Az eset rendkivül kellemetlen hatással volt rá.
A fiatal hadnagy az ő tisztje volt, anyja - egy tiszteletreméltó, előkelő főuri hölgy - külön is gondjaiba ajánlotta egyetlen fiát, s ez okon félig-meddig az apai hatalom birtokosának is tekintette magát.
Most aztán éppen az ő védencével kellett ennek a mindenképpen homályos kalandnak megesnie.
Szándékosan kerülte a " katasztrófa" szót.
Elképzelni sem akarta a lehetőséget.
Legyen csak "kaland " , semmi más...
Igy enyhébb szine van a dolognak.
- A szolgálatban senki sem versenyezhetett vele, - mondotta válaszképpen.
Joannovics doktor intett, hogy elhiszi.
- Igazad van, Döme - szólt, nyugodt lassusággal kanalazgatva ki csészéje aljáról a cukormaradékot, - de ne feledd, hogy ebben a gyönge férfitestben roppant energia lakik.
Nem ismerek a mithos hősei között senkit, akiben a parancsoló akaraterő jobban le tudta volna nyügözni a testet, mint ő benne.
De azt is sejtettem, hogy abból előbb-utóbb konfliktus támad az anyag és a szellem között .
Sajnálom, hogy a báró ur nem hallgatott rám.
Az önérzetes sic volo sem fokozható a végletekig.
- Rettenetes!... hüledezett a kis Nóbel kadét, az asztal végén, s mód felett izgatott arccal sugta oda - inkább kiváncsi kérdés alakjában - az összefoltozott képü századosnak: vajjon nem a pavlinopoljei rengetegben bujkáló "csoda" tette csuffá a bárót?
Ő ugy tudja, hogy a báró nagyon kiváncsi volt erre a csodára...
- Ugyan! felelte tagadó mozdulattal a százados, - az már nem létezik.
- Azt hallottam - bátorkodott megjegyezni a kis kadét, - hogy még létezik.
- Hogy létezzék, ha meghalt?
- Azt mondják, hogy nem halt meg, hanem most is ott csatangol valahol a sziklák között, ahol egykoriban az apját meggyilkolták.
- Mese.
- Nem mese, százados ur.
Látták.
- Mi a tatár!
Kicsoda?
- Őrmester Pálfi, a 13-ik kompániától.
- Ő maga mondta, hogy látta?
- Igenis, ő maga mondta.
A százados képtelenül furcsának találta a dolgot, de most már egy pillanatig sem kételkedett.
A kuruc Pálfi őrmester óvatos, tapasztalt, régi katona - amit meglát , az van.
Ha tehát azt mondja, hogy látta a pavlinoi csodát, akkor az olyan bizonyos, mint a halál.
Pedig a plevljei vilajetben már jó ideje az a hir járta , hogy az a szánalmasan elállatiasodott és elvadult asszonyi személy, akit "pavlinoi csodá " -nak hivtak, valahol bizonyára elpusztulhatott, mert már hetek óta nem látta senki.
Egy szerb favágó állitólag azt a hosszu, faragott, sulyos botot is megtalálta, melylyel a "csoda" egy-egy szikla tetejéről megfenyegette a feléje közeledőt.
Mindebből tehát nem igaz semmi.
A csoda él.
- Éppen most hallom, - fordult a százados az ismét zajossá váló társasághoz, - hogy az a szerencsétlen teremtés még mindig ott él a pavlinoi vadonban.
- Rég meghalt! kiáltották három oldalról is.
- Pálfi őrmester látta - folytatta nyomatékkal a százados.
- Tehát nem halhatott meg.
- Egyremegy!
Ennek a bolondnak, semmi köze a dologhoz.
- Ki tudja... hümmögte a százados.
- Lárifári!
Dr. Joannovics csak akkor szólalt meg, midőn már minden szem feléje fordult, s valamennyien az ő ajkáról lesték a felvilágositást.
A "csoda" kifürkészhetetlen lényéről, a hozzáfüződő ezerféle babonás meséről, az általa elkövetett állitólagos varázslatokról, s másnemü vastag titokzatosságokról annyi mindenfélét hallottak, hogy a póruljárt Pallwitz hadnagy és a "csoda" között akaratlanul is mindnyájan valami különös, soha nem hallott összefüggést kezdtek gyanitani .
Képzelhetni most már azt az általános, lármás kavarodást, melyet az ezredorvos kijelentése okozott, ki rövid pauza után a maga higgadt, lassu modorában, fejével bólintva, igy szólt:
- Az a nőszemély csakugyan él és a báró szerencsétlenségét is ő okozta.
A tisztek zajos izgatottsággal vitatkoztak az eset fölött.
Nagy részük a tiltakozók felfogását osztotta.
Teringettét, a dolog tulságosan buta!
Egy kedves , szép fiu és egy - erdei állat.
Egy kócos, félmeztelen, elvadult asszonyszemély , egy szánandóan nyomorult teremtés, akinek élete semmiben sem különbözik egy erdőből-erdőbe bujdosó farkas-nőstény életétől - és az ő elegáns bajtársuk?
Nem , nem!
Ez tisztára lehetetlen!
Ilyen sülyedés, ily erkölcsi vakság, a lelki és testi intelligencia ily hihetetlen elaljasodása nem képzelhető.
Ennek a tiltakozó véleménynek öt-hat szenvedélyes szószólója is akadt.
A vita zajossá, majdnem élessé vált.
Radák kapitány kivételével, ki komoly hallgatásba merülve fontolgatta a hallottakat - egy kis hiuság is tüzelte a tiszteket.
Olybá vették a dolgot , mintha a megtévelyedett fiatal hadnagy szégyene némileg az ő kényes önérzetüket is meglegyintette volna.
Joannovics doktor megvárta, mig a körülötte zajongó fergeteg valamennyire lecsillapodik.
Akkor körüljártatta hideg, de jóindulatu tekintetét a felindult társaságon és megszólalt:
- Tévedés van a dologban, uram - mondotta felvilágositó hangon magyarázva - itt csak egy sajnálatos esetről és nem szerelemről vagy más ilyesmiről van szó.
A motivumok nem fizikaiak, hanem kizárólag lelkiek.
- Ohó!
Az más! - kiáltotta az összefoltozott százados.
A doktor ajaka szélén megjelent egy könnyü mosoly.
- Igen, ez más - jegyezte meg finom iróniával, miközben erősen pislogatva nézett a százados önelégült szemei közé - s erre, gondolom, azonnal rájöhettetek volna, ha elmétek fényével nemcsak a szerencsétlenség semmitmondó felületére, hanem egy kicsinyt a velejébe is bevilágitottatok volna.
De, természetesen ez... más.
Miért tiltakoztok például a gyanu ellen, hogy a báró és a pavlinoi erdő félbolondja között viszony lehetett volna?
Kedves gyermekeim, ha viszony lett volna, a hadnagy fejében egy pillanatra sem hibban meg a negyedik szeg, mert ilyen szamárságot a természet se el nem követ, sem meg nem tür.
Mert csak az emberi hetvenkedés botlik a tulajdon nagy esze miatt - a természet mindig logikus , könnyen érthető és következetes.
- Ugy van! dörmögte szilárd meggyőződéssel a százados, kit az ilyen első " kiszólás" joga legöregebb századosi rangjánál fogva megilletett, - a bárócskának sokkal jobb izlése volt, semhogy egy ilyen verflixte perszóna után vetette volna magát.
De mégis, hm... ha igy van - az összefüggés nagyon homályos.
- Ellenkezőleg - folytatta az öreg doktor, a szokása szerint ezuttal is fölhasználta az alkalmat, hogy a köréje sereglő tiszteket egy kicsit lenyomja , kioktassa és megnyesegesse, nehogy az égbe nőjjenek - semmisem egyszerübb és világosabb, mint ez.
Gondolom, nem igen fogjátok megérteni, de azért pár szóval röviden megmagyarázom.
- A pavlinoi vadon féleszü teremtése mindössze annyiban idézte elő a szerencsétlenséget - ha ugyan lehet erről beszélni, hogy a fiatal báró lappangó baját kiváltotta, mint ahogy a villa kiváltja a villamos palack tartalmát, vagy amint egy haszontalan gyufaszál is elegendő a lőporos akna légberöpitésére .
Hogyan és mely időtájban történt, ezt egyelőre pontosan nem lehet tudni, mert az erdőségben lefolyt jelenetnek nem volt tanuja.
A mutatkozó jelekből itélve azonban valahogy ugy történhetett, hogy a hadnagy, mint minden szenzibilis és módfelett " überspannt" lélek, szerette a magányos sétákat, tegnap reggel ismét hosszabb sétára indult s balsorsa ezuttal a pavlinoi erdő valamely járatlan, sziklás részébe vihette.
Ott valahol a sürüségben találkozhatott össze azzal a szegény féleszü nővel, akit egy alkalommal én magam is láttam.
- Holláh, a doktor látta!
- Persze, hogy láttam, - ismételte az ezredorvos - a boldogtalan csakugyan létezik, de hogy mily emberi nyomoruság, a lelki élet mily szörnyü elzüllése vetette ki az állatok közé, s fosztotta meg lassankint az értelemtől is, azt nem tudom.
Mindössze annyit tudok, hogy apját, aki görög kereskedő volt, itt gyilkolták meg és hogy Diáná-nak hivják.
Ki volt a görög kereskedő gyilkosa és hova vitte az akkoriban alig hét éves kis leányt, ki apjával utazott itt keresztül, meg hogy miképpen, honnan és miért került vissza ily szánalmas állapotban - minderről az idevalóktól sem lehet valami okosat megtudni.
A babonás nép egyébiránt még a közelébe sem merészkedik.
Békében maradhatott, senki sem háborgatta.
A mohamedán kitér a bolondnak; szánja, kiméli.
Mi, a civilizáció kevély birtokosai, persze nem vagyunk ily kiméletesek - folytatta gunyos hangsulylyal az öreg doktor - s mi sem természetesebb, mint hogy magam is kiváncsi voltam az esetre.
Nyomozni kezdtem tehát s egy nap, a kora reggeli órákban, végre sikerült is a közelébe jutnom.
- A szegény teremtés egy szikla alatt ült és evett.
Turó, vaj és rozskenyér volt előtte.
Nyilván valamely jámbor paraszt vihette neki, nehogy megbabonázza a tehenét.
Midőn megpillantott, felugrott, és hosszu, faragott fütyköséhez kapva , bestiális, villogó szemekkel meredt rám, mint egy fölingerelt párduc a prédájára .
Látványnak biz ez elég szomoru volt.
Rongyai össze-vissza tépett cafatokban lógtak le erőteljes, fiatal, barna testéről - nem lehet idősebb huszonkét-huszonhárom évesnél - sötétszőkébe játszó tömött haja csupa kóc, meztelen lába fölkarmolva .
Izmos karjai, duzzadó, kemény melle, nyaka, vállai hasonlóképpen, s a különös zöld fényben villogó szemekben semmi, de semmi nyoma az értelemnek.
Reám, megvallom, az őslény komoly, de egyuttal nagyon lehangoló benyomását tette.
Szilaj, erős, vad , értelmetlen, kegyetlen és gyáva... az első asszony.
És elég formás, mert a pavlinoi csodától bizonyos plasztikus, durva szépséget nem lehetett elvitatni .
Elővettem a fotografáló masinámat, hogy hirtelen lekapjam, de erre már nem volt időm.
A szerencsétlen a bokrok közé ugrott s egy szempillantás alatt eltünt.
Öreg lábammal hiába botorkáltam volna utána.
A katonatisztek között erős mozgolódás támadt.
- Ki kell nyomozni!
- Kórházba szegénynyel...
- Mégis hallatlan, hogy a civil hatóságok nem törődnek a dologgal!
- Faule Kerle... bánják is azok...
- Mi fogjuk kézrekeriteni! - jelentette ki mindnyájuk nevében a százados.
- Próbáljátok meg - folytatta vállat vonva a doktor - nem látom be ugyan, hogy miért tüznétek össze emiatt a civil hatósággal - egész Bécsig fölpanaszkodnának miatta - de, ha tetszik, meg lehet kisérteni.
Aki ugy tud szaladni, mint az agár , mászni, mint a macska és harapni, mint egy dühös majom, az megpróbálhatja.
Másnak nem merném ajánlani.
A báró megjárta vele...
Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy fiatal bajtársatok blouse-a válltól egész derékig le volt tépve s bal combján erős botütés nyoma mutatkozott...
A szégyenérzet, az elkeseredés, a tehetetlen düh , mely irtózatos erővel tombolhatott benne, kicsit - mondom - kilóditotta helyéből azt a bizonyos negyedik szeget.
Igy történt gyermekeim, de ezt ti nem értitek.
- Szegény bárócska...
- Nono!
Ennyire éppen még nem vagyunk - vágott közbe az öreg doktor.
- Én mondhatom, hogy dühöngő bolond - ti nem.
Én is csak azért nevezem dühöngő bolondnak - folytatta joviális mosolylyal - mert az okos orvos oly nagyra fujja a bajt, amennyire csak lehet.
A gyógyitás dicsősége igy annál nagyobb.
Ha viszont egészen őszinte akarok lenni: álljon elő közületek az a fehér holló, ki soha életében nem volt olyan szituációban, amidőn határozottan bolondnak, sőt hülyének érezte magát.
A doktor kedélyesen nevetett.
Erre itt is, ott is felhangzott a nevetés.
A katasztrófa éle ezzel egy pillanat alatt eltünt, s az imént még izgatott arcok egyszerre kisimultak.
Radák kapitány megkönnyebbülve hajolt az ezredorvoshoz.
- Igy hát nincs mitől tartani?
- Ugyan - intett kezével az öreg ur - le fog csillapodni és ezzel a dolog egyelőre be lesz fejezve.
De csak egyelőre...
- Nem értem.
A doktor ránézett a szemüvege fölött s amit mondott, az most már nagyon komolyan volt mondva:
- Ezt ugy kell érteni, Döme barátom, hogy ha fiatal védencedet még egy ilyen nagy izgalom éri, mint amilyen most nyargalt keresztül szervezetén: az meg fogja ölni .
Jó lesz hát, ha vigyáz magára.
Én részemről azt a tanácsot adnám a bárónénak, hogy helyeztesse át fiát Bécsbe.
Ott nem igen érik hasonló veszedelmes kalandok az embert, mint itt ezen a - nem mondom - nagyon szép, nagyon egészséges, de fölötte barbár földön.
Ennek az epizódnak, mely akkoriban ugyancsak fölkavarta a helyőrség végtelen unalmát, már négy hónapja.
Radák kapitány kivételével rég megfeledkeztek róla a tiszti karban, midőn kiderült, hogy a nagy szenzáció voltaképpen jelentéktelen kalanddá zsugorodott, mely minden érdekessége mellett sem tarthatott több figyelemre igényt - két-három napnál.
Harmadnapra a viharosan lesajnált Pallwitz báró már megjelent a tisztikaszinó közös menázsijánál, s miután a maga csendes, de jókedvü modorában elejétől végig ő is elmondta a szóban forgó "ügy" részleteit , éppen oly flegmatikusan kezdte kikanalazni tányérjából a levest, mint azelőtt .
Mindent egybevetve, a tisztek végre is ugy találták, hogy erről a históriáról csakugyan nem érdemes többet "povedálni ", mint amennyi, elég sok fölösleges szó már amugy is esett róla.
Ettől fogva tehát végkép el volt intézve a szőke Wili hadnagy dolga, - senki sem emlegette többé.
Radák kapitány volt körülbelül az egyetlen, aki komolyabban foglalkozott a dologgal s nem felejtette el a doktor kijelentését egy uj izgalomról.
Maga sem tudta, miért, de élénk rokonszenvet érzett e fiatal katona iránt, ki mindenben ellentéte, mondhatni: tökéletes ellenlábasa volt.
Valamivel nyolc óra után fölemelkedett a földről s a vásárolt dohányt vitorlavászon kabátja bő zsebeibe rejtve, igy szólt:
- Hazamegyünk, Wili!
A mai nap szerencsésen agyon van csapva, hadd jőjjön a többi...
Teringettét, ha a te helyedben volnék, egy napig sem maradnék ebben az unalmas fészekben, ahol az Isten ege alatt semmi sem történik.
Hatalmas protektoraid vannak Bécsben, könnyen megszabadulhatnál.
- Miért, kapitány ur?
Egészen jól érzem magam ebben a fészekben - felelte a hadnagy, miközben szintén felkészült az utra - s az sem egészen bizonyos, hogy itt semmi sem történik.
Hát az én esetem?
- Hja, nem mindenki ily szerencsés - válaszolta nevetve a kapitány, s kitérve a Plevljébe visszavezető gyalogutra, szép lassan megindult a nyugati mecset felé.
A hadnagy mosolyogva jegyezte meg, hogy vállalja ugyan a szerencsét, de sokkal jobban szerette volna, ha ritka szerencséje - bot nélkül éri.
- Akkorát suhintott egyet a lábamra az a féleszü erdei nympha, vagy minek a macskának nevezzem, hogy majdnem térdre buktam.
A kapitány félszemmel sanditott rá.
- Persze, persze... bizonyosan viccelődtünk...
- Dehogy viccelődtem, - felelte valamivel élénkebben a hadnagy, - tiszta véletlen , hogy egy vizmosás szélén, circa ötszáz lépésre a pavlino-hegyi várdától - egyszerre rábukkantam.
Amit a fiuk összebeszéltek, abból egy árva betü sem igaz.
A doktor bácsi is sokat kombinált, aminek a tizedrésze sem való.
Annyi igaz, hogy mikor meglepetésemben állva maradtam, a rákövetkező pillanatban már végig volt szakitva a blouse-om, s a botütést is megkaptam.
Mire összeszedtem magamat , egyedül voltam.
A "csoda" ugy eltünt, mintha a föld alá sülyedt volna.
- Hát ennyi...
- Ennyi és nem több, - ismételte a fiatal katonatiszt.
No, meg az is igaz, hogy éktelen dühbe gurulva, csatangoltam fel és le a vizmosás mentén s eközben biz én néhányszor az anyaföldet is megfeküdtem, midőn az indákba akadva, remek hasraeséseket produkáltam, - de nem voltam "dühöngő bolond ".
Csak dühös; az ördögbe... gondolom, ez természetes!
A kapitány nem mondta, hogy nem az.
Ellenkezőleg, nagyon szivesen hallgatta fiatal tisztje józan előadását, mely a "katasztrófának" felfujt epizódot most még alaposabban leszerelte.
Lám, mily gyönyörü tudomány az orvosi!
- Legalább szép az a boszorkány? - kérdezte odavetve a kapitány.
A hadnagy elnevette magát.
- Nézd meg, kapitány ur, te is, ha kiváncsi vagy rá, majd megtudod.
- Van eszemben!
A doktor bácsi egyébiránt elég szépen lefestette a portrait-ját , csakhogy most már azért sem merném tüzbe tenni a kezemet.
- Bátran megtehetnéd!
Amit rólam mondott, az - amint látod - nem volt egészen helyes diagnózis, amit azonban arról a szerencsétlen csavargó leányról mondott, az körülbelül igaz.
Érdemes megnézni, mert nagyon rongyos ugyan, de nagyon szép.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE