Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Toldi Miklós : Arany János műve nyomán
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
5
Bekezdés
1126
Mondat
4044
Szó
41594
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Első könyv
Melyik út megyen Budára?
A vén udvarház tornácán egyedül üldögélt a nagyasszony.
Valami írást betűzgetett.
Megtelt a szeme könnyel : örömnek, fájdalomnak a könnyével .
Újra meg újra betűzgette a levelet, mintha nem hinne a szemének.
Budavárából, a király udvarából jött a levél, s nincs kétség benne: a fia írta, az ő keze írása .
- Hát mégsem felejtkezett meg özvegy édesanyjáról, a világi pompa közt sem! - fohászkodott föl a nagyasszony , özvegy Toldi Lőrincné.
Álmatlan éjszakákon mi keserves könnyet hullatott György fia miatt, ki már sok-sok esztendeje élte világát Lajos király udvarában, s csak akkor írt, ha megszűkült a pénzben!
S íme, most azt írja, hazajön, hogy oly sok idő múltán édesanyja kebelére boruljon .
- Fiam, édes fiam, csak jere, csak jere !
Az anyai szív egyszerre felejti minden sérelmét .
Másnak látja Györgyöt, mint amilyen volt gyermek-, majd ifjú korában.
Haj, mi tenger keserűséget szerzett szívének ez a fiú!
Durva volt, nyers volt, gőgös volt , goromba szavakkal vagdosott vissza az édes anyai szavakra.
Ütötte-verte a cselédeket, s nem volt különb az édes testvéröccséhez sem: cselédnek nézte , parasztnak csúfolta.
S a büszke, dölyfös György , amint daliás ifjúvá serdült , ment Budára, a király udvarába, könnyű lovagi életre, fogyasztotta az ősi vagyont, öccse meg otthon maradott paraszti sorban, túrta a földet, hullatta verejtékét.
Csak úgy égett kezén a munka.
Még alig pelyhedzett az álla, s már hatalmas, tagbaszakadt legény volt, erejét csudálta Nagyfalu népe, s híre ment a hetedik határba .
- Hej, csak egyszer látná a király a mi kis urunkat - mondogatták a cselédek -, aranyos hintón vitetné Budára.
Nem lenne párja a király vitézei közt .
De a király nem látta, csak annyit tudott róla, hogy van az ő vitézének, Toldi Györgynek otthon egy elparasztosodott öccse, a család szégyene.
Aki csak a csikósok, bojtárok, cselédek közt érzi jól magát.
Vitézi életre semmi kedve .
Volt arra gondja a gonosz lelkű Györgynek, nehogy a király Budára rendelje Miklóst: hadd lám, apja fia -e?
Mert híres vitéz volt Toldi Lőrinc is a maga idejében.
Az ő érdeméért került Budára György.
Na mindjárt meglátjuk: apja érdeméhez érdemet nem szerzett, amit örökül kapott, azt csak fogyasztotta.
A dicső nevet is, a tenger vagyont is .
Hát paraszti sorban maradt otthon Miklós.
Most is , amíg édesanyja a György levelét betűzgeti, ő kint van a réten.
A rekkenő hőség elől boglyák tövébe húzódtak a cselédek, ott fekszenek az ökrök is álmosan, kérődzve.
Még arra is lusta a cselédnép, hogy a legyet magáról elhajtsa.
Fél szemmel sandítgatnak a napra - ereszkedik -e le már az ég alján, hogy megrakhassák a félbehagyott szénásszekereket.
Egyedül Miklós van talpon, őt nem bántja az áldott nap heve, nem menekül előle boglya tövébe , de áll merőn egy helyben, s szeme az országútra tapad: hatalmas porfelleg kerekedett messziről, vajon mitől kerekedett, azon tűnődik.
Fél kezében egy szénanyomórudat tart: más ember két kézzel emeli s adja fel a szénásszekérre nagy erőlködéssel, őneki annyi ez , mint egy mogyorópálca .
Egyszerre nagyot dobban a szíve.
Földbe gyökeredzik a lába, nem félelemtől, de nagy gyönyörűségtől.
Azt hiszi , álmodik.
Íme, ritkul a porfelleg, daliás, csillogó-villogó ruhájú vitézek közelednek feléje büszkén lépegető paripáikon.
Hányszor látta őket már - álomban, hányszor!
De lám , imetten még sohasem látott daliákat, kikről annyi szépet, annyi csodást regélt neki téli estéken az öreg Bence, apjának hű fegyveres szolgája.
Istenem!
Ha ő is olyan dalia lehetne, mint volt az édesapja!
Ha ő is Rigó lován beállhatna a daliák sorába, mehetne Budára, a nagy király színe elé!
Megmondaná: Uram , király!
Toldi Lőrinc fia vagyok.
Adj nekem kardot, buzogányt, kopját, meglásd , én is szaporítom egy-két virágszállal a te dicsőséged fényes koszorúját !
Ha a király elé mehetne!
De az ő sorsa, hogy paraszti sorban maradjon halálig.
Szántson, vessen, izzadjon a bátyjáért.
Hát ez igazság ?
Karján megfeszültek acélizmai, vasmarkában megrecsegett a rúd, nagy bús haragjában úgy megszorította .
- Hé, paraszt!
Melyik út megyen itt Budára ?
Megrázkódott Miklós egész testében a hetyke kérdésre.
Fejétől talpáig meg visszaszaladt a vér, lángba borult az arca.
Riadva nézett körül : vajon neki szól -e ez a hetyke kérdés.
Neki szólt , neki, semmi kétség ebben , hisz egy lélek se volt más a közelében.
Maga a vezér, Laczfi Endre volt a kérdező.
Ökölbe szorult a keze, már-már nagyot akart mondani, még nagyobbat cselekedni, de hirtelen erőt vett nagy erős indulatján: könnyű pálcaként kapta föl a nagy nehéz rudat, egyenest tartotta Buda felé, szót sem szólva, meg sem is mozdulva, karja meg nem rezzent, a rúd meg nem billent.
Ebből megérthették a vitéz urak, melyik út megyen Budára .
Összenéztek a vitéz urak, fejüket csóválták - ehhez hasonlatos erőt még nem láttak.
Pedig még gyerek!
Mi lesz ebből, ha nagy legénnyé serdül !
Biztatta is Laczfi a vitézeit: - No lám, melyik tartja ki közületek azt a rudat?
De a vitézek ümgettek, egymást lökdösték s végezetül is abban egyeztek meg, hogy csak nem vetélkednek egy paraszttal !
Ám paraszt ide, paraszt oda, abban is mind megegyeztek, hogy ilyen erős legény helyén volna a király seregében .
Nosza, biztatták Miklóst :
- Csapj föl, öcsém, katonának.
Ott a te helyed, nem a parasztok közt.
Hej, az ám a gyöngyélet !
De Toldi csak állott egy helyben, mereven , szótlanul.
Egy szava sem volt a hetyke vitézekhez.
Állott egy helyben , míg a porfelleg el nem nyelte Laczfi uram hadát.
Aztán elindult haza.
Szívében csak úgy tombolt, viharzott a harag, a bosszúság.
Hát csakugyan parasztnak nézték!
Arcáról nem olvasták le nemesi voltát, annak vélték, amivé tette őt a bátyja: parasztnak !
Jaj annak, aki ma kiköt vele, aki útjába áll.
Pedig Toldi Miklós amily erős vala testében, oly szelíd vala az ő lelkében.
De most tele volt a szíve, lelke erős haraggal, keserűséggel.
Tele gyűlölettel .
Eddig csak méltatlankodott magában, ha bátyjára gondolt.
Most már meg is gyűlölte .
Vigyázz, Miklós, vigyázz, harag és gyűlölet gonosz tanácsadó !
Miklós elbujdosik
Forrott az indulat egész úton hazafelé Miklós lelkében.
Ha most történetesen találkoznék Györggyel, de szemébe mondaná az igazságot!
Végig elgondolta magában, hol kezdené, miket mondana , mi keserű szavakkal végezné .
Széles melle hullámzott, nagyokat fújt, aztán egyszerre csak megállott, mintha vasdoronggal mellbe ütötték volna.
Csuda dolgot látott, amilyet már rég nem : ahány kémény a házukon, füstölt valamennyi.
Talán csak nem tértek be hozzájuk azok a hetyke vitézek?
Arra nem is gondolt, hátha bátyja jött meg .
Pedig György volt az, akiért a ház minden kéménye füstölt.
György , aki hazajött negyven vitézével.
Nem a szíve hozta, hanem az üres erszénye .
Azért jött, hogy néhány napot mulasson itthon , felverje a puszta, nádas csendjét kopófalkáival, végiggázolja a szegény emberek vetésit, aztán telt erszénnyel vissza Budára !
Esztendők óta nem volt itthon, s haj, de hidegen ölelte, csókolta édesanyját!
De az édes anyai szív rejti , rejtegeti maga előtt, a világ előtt a sebet, mit a gyermek durva keze ejt.
Mindig így volt, mindig így lesz: az anyai szív csak szeretni tud.
Az anyai szív elnéző , tűrő, megbocsátó.
Ím, jó Toldi Lőrincné szívét fojtogatta a keserűség, s mégis örömkönnyben úszik a szeme , hogy láthatja rég nem látott fiát.
Ahány cseléd a háznál, mind György urat s vitézeit szolgálja: ürül a kamara, a pince , pirulnak, süstörögnek a konyhán a mindenféle drága pecsenyék, mindenből a legjobb , a legízesebb kerül az asztalra, mintha maga a király volna a vén udvarház vendége .
Ezer meg ezer kérdése van az édesanyának, de György csak nagy kurtán felel.
Közbe-közbe maga is lök egy-egy kérdést az édesanyjához, no lám , még azt is megkérdi :
- Hol a másik ?
- A másik! - sikolt fel az anyai szívben a fájdalom , de elfojtja szíve sérelmét, hallatlanná teszi a durva szót s aszerint felel :
- Szénát hord a béresekkel.
Hazahívassam ?
- Csak hordja, egyébre úgysem való !
- Fiam, fiam, ne vesd meg őt - engeszteli szelíden a nagyasszony .
Ebben a pillanatban lépett be Miklós.
Jaj, mi lesz itt?
Még fojtogatja a harag, a gyűlölet, szikrát hány a szeme, midőn belép az ajtón, s ím, mi történt!
Hiába, hiába, a vér nem válik vízzé!
Hová lett a harag, a gyűlölet Toldi Miklós szívéből?
Nem történt egyéb: Miklós szívében megmozdult a testvéri érzés, s ez az érzés eltemetett benne minden más indulatot.
Az öröm pirossága ömlik el becsületes arcán, két erős karját kitárja, úgy szalad ölelni rég nem látott bátyját .
- Ej, mit akarsz? - szólt rá György s gőgösen fordult el Miklóstól .
Szegény fiú úgy állott a szoba közepén, mint a sóbálvány.
Anyja sírva, jajongva tördelte kezét, hol Györgyhöz , hol Miklóshoz fordult, fogta kezét ennek, fogta annak, ha összekapcsolhatná .
De hiába, György gőgös lelke meg nem indult, de sőt durva szókkal támadott édesanyjára .
- Csak kényeztesse ebadta kölykét!
Ott künn tenger dolog, ő meg hazakullog a hűvös árnyékba.
Haza ám, mert megérezte a pecsenye szagát.
Ha már paraszt, legyen paraszt, túrja, vágja a földet .
Mit kíméli magát, hisz marhánál erősebb !
De már ezekre a durva, hazug szavakra megmozdult a sóbálvány .
Nagy, erős két karján megrándultak az acélos izmok, vasnál keményebb marka ökölbe szorult, arca lángba borult, a szeme szikrádzott, s ami szívében gyűlt , forrott, bujdosott eddig, egyszerre tört elő .
- Hazudsz, bátyám, hazudsz, hazug minden szavad!
Te vetettél engem paraszti munkára, hogy ne kerülhessek vitézek sorába!
Jó, hát paraszt vagyok , sorsom nem szégyellem.
Hajnaltól estélig dolgozom serényen.
Többet hat béresnél.
De már ennek vége.
Nagy a világ , megyek, nem leszek béresed.
Megyek , ámde elébb add ki a részemet, törvényes jussomat !
- Itt a jussod, kölyök! - ordított György, s arcul ütötte Miklóst .
No, Toldi György, készülj a halálra!
Tudod -e, mit tettél?
Arcul ütötted, meggyaláztad öcsédet, ki egy ujjával is földbe döndít téged.
Hát ha még rád is sújt az ő vasöklével !
Már fel is emelkedett csapásra ez a vasököl.
Toldi György arca fehér lett, mint a fehérített vászon, s gyáván húzódik visszafelé.
Még egy pillanat s lecsap rá Miklós, le a halálos ítélet , de ím, sikoltva áll közéjük az anya: két gyenge karját védőn emeli Györgyre...
Igen, igen, védi .
" Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti ..."
Hová lett Miklós karjának szörnyű ereje?
Ni, hogy lehanyatlott !
Hát csakugyan erősebb az a két gyenge kar?
Erősebb, erősebb, mindennél erősebb .
Miklós bódultan támolygott ki a házból.
Könnybe borult szemét a földre szegezte, úgy támolygott végig az udvaron, ott valahol hátul, félreeső helyen leült a palánk tövébe.
Egy félbe tört malomkő hevert ott: arra ült le, fejét tenyerébe hajtva .
S amíglen ült szegény Toldi Miklós a palánk tövében , haj, volt benn hejehuja, dínomdánom, sokadalom !
Kihallatszott a durva tréfa, kacaj , pohárcsengés, s mikor aztán teleették, -itták magukat, kikerekedtek az udvarra a vitézek, rudat hánytak széles jókedvükben , birokra keltek, küzsdölődtek , nagyokat kacagtak, szilaj kedvüktől csendültbondult az udvar, a ház, a falu .
- Jó kedvük van az uraknak - sóhajtották a parasztok, kik most szállingóztak haza a rétről fáradtan, törődötten .
Toldi György a tornácról nézte vitézei virtuskodását, s ím , egyszerre csak megpillantotta Miklóst.
Még mindig ott üldögélt a malomkőn , földre szegzett szemmel, mintha nem hallana semmit a vad rivalgásból.
Mit gondolt, mit nem Toldi György - ugyan mit gondolt volna, ha nem rosszat? -, elég az, hogy odakiáltott a legényeknek :
- Arra, fiúk, arra!
Nézzetek csak arra!
Ott gunnyaszt egy túzok , vajon mi a baja?
Dárdát neki, hadd lám, eleven vagy döglött ?
Hisz a legényeknek biztatás nem köllött.
Vetélkedve dobták a dárdát feléje, döngött, kongott a deszkapalánk Miklós körül, feje fölött , jobbról, balról, mindenfelől.
A "túzok" pedig csak tovább gunnyasztott, meg sem mozdult, ámbátor jól tudta, hogy őt tisztelteti a bátyja dárdákkal s nem a palánkot .
- Hiszen jó, jó - mormogott magában Miklós -, csak engem ne találjon.
Egyszeribe elfogy a "tűrömfű ", s adok én "jajlevelet" nektek .
Ahogy azt gondolta, nagy nyilallást érez a vállában : az ám, ennek már fele sem volt tréfa.
Vállba érte egy dárda .
Elfogyott a tűrömfű!
Mint egy sebzett vadkan szökött fel ültéből Miklós, fél kézzel felkapta a malomkövet , megkerengette maga körül, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő, aztán ellódította a vitézkedő legények közé .
Haj, lett ordítás, sikoltás, szörnyű riadalom !
Elnyúlt a földön egy vitézkedő legény, patakban omlott a vére.
Ez többet nem hajít dárdát ezen a világon .
- Gyilkos!
Gyilkos!
Megölte!
Fogjátok meg! - kiabáltak összevissza, de csak kiabáltak, gyilkost azt nem fogtak: mire Miklós után iramodtak, ő már rég túl volt a palánkon, rég túl árkon-bokron, s az est szelíd homályában eltűnt a nagyfalusi határ sűrű nádasa közt ...
Egész éjjel nem jött szemére álom.
Minden nesztől megriadt, hátha nyomára leltek üldözői .
- Gyilkos lettem, gyilkos - háborgott a lelke.
- Voltam eddig Nagyfalu lakója, mostan leszek világ bujdosója .
Jaj, mit cselekedtem!
Ha csak még egyszer láthatnám, édes jó anyámat!
Ha még egyszer borulhatnék kebelére , csókolhatnám áldott kezét!
Ha csak még egyszer érezhetném az anyai csók melegét !
Így kesergett magában szegény Toldi Miklós, mígnem hajnal felé elnyomta az álom.
Haj, de rövid ideig tartott az édes hajnali álom, felverte az éhség.
Mi lesz vele, mi lesz?
Ha elhagyja a nádas sűrű rejtekét, lefogják , megkötözik, viszik sírig tartó nehéz rabságra vagy tán csúf halálra!
Szegény édesanyja!
Megszakad a szíve a nagy gyalázattól !
De az éhség hajtotta, s ment elébb, elébb a nádas között, kereste, vigyázta , ha valamit találna .
Fel-felrebbentek előtte vadrucák, bíbicek s mindenféle vízimadarak: ezek nyomra vezették.
Itt is, ott is talált madártojást , ezeket feltörögette: milyen jó volt egyéb híján a madártojás!
Ha jól nem is lakik, legalább nem hal éhen .
Három nap s három éjjel tengődött így a nádasban - vajon mikor lészen innét szabadulása?
Vajon visszament -e György Budavárába?
Vagy még mindig halálra keresteti?
Amint éppen ezen tűnődnék , közel hozzá megzörrent a nád .
Nyomára akadtak, vége, vége!
Testét legyengítette az éhség, lelkét meggyötörte a bánat, de összeszedte utolsó erejét: ingyen nem adja meg magát!
Fölemelte karját, készült a védelemre .
- No, no, kis uram - szólalt meg e pillanatban egy kedves, ismerős hang.
- Nehogy fejbe kólints !
- Bence, Bence, édes öreg Bencém! - kiáltott Miklós , s nyakába borult a hű öreg szolgának .
Szólt az öreg Bence, csak úgy zokogta el :
- Édes kicsi uram, csakhogy megleltelek!
Harmadnapja járom, bújom a nádast utánad.
Éhös vagy, ugye?
Hogyne volnál ?
Ugyehogy nem ettél befaló falást sem, mióta eljöttél?
No, ülj le ide, édös szógám, kis uram, ihol küldött a nagyasszony ropogós cipót, sült húst, minden jót.
Ebbe meg bor van, la - s mutatta a kulacsot .
Mindjárt ki is tekerte a kulacs nyakát .
Szép rendesen asztalt terített (a tarsoly volt az abrosz ) , elészedte a sok minden jót s biztatta lelkesen : egyél, kis uram, egyél.
Hiszen nem kellett Miklósnak biztatás!
A jó öreg csak nézte, nézte falatozó kis urát , nagy gyönyörűséggel, ő maga nem evett: jóllakott a gyönyörűséggel, de már inni ivott ő is a kulacsból.
Ráköszöntötte kis urára a kulacsot, nagyot hajtott , aztán nyújtotta Miklósnak.
Eddig csak keveset szólt az öreg, nagyokat hallgatott, de bezzeg most megeredt a nyelve a bortól.
Beszélt "a régi jó világról ", a daliás időkről, amikor hej , Miklósnak a nagyapja, az apja - azok voltak ám csak a vitézek !
Hallgatta Miklós, hallgatta az öreg meséit, de nem úgy hallgatta , mint ennek előtte, a téli estéken.
Háborgott , nyugtalankodott az ő lelke mostan.
Mondta az öregnek :
- Elég, öreg, elég, fáj most minden szavad, a szívemet sebzi.
Rég volt, nagyon rég volt, amikről te szóltál ...
- De igaz egy szóig - vágott közbe Bence .
- Igaz, igaz, tudom, bár mesének tetszik.
Haj, de az sem mese , hogy én gyilkos lettem, s feketén beborult az ég énfelettem.
Nincs nekem itt maradásom, világgá bujdosom.
Csak a nap leszálljon, nem maradok én itt!
Jó az isten, jót ád.
Talán felragyog még az én csillagom is .
- Nem szeretem szókat szólasz te, kis gazdám.
Ugyan mért lennél te világ bujdosója?
Egy-két nap múltával bátyád elkotródik ingyenélő népeivel Budára, s jöhetsz haza bátran.
Ami történt - történt, majd csak elfelejtik.
Hát volna lelked elhagyni az édesanyádat?
A szép gazdaságot?
A Darut, a Szilajt, a Csákót, a Bimbót, a te szép ökreidet?
Hát Rigó lovadat, a szelek szárnyán járót?
Hát Nagyfalut s népeit, akik úgy szeretnek?
A szép rónaságot?
A búzaföldeket?
Miklós, kicsi gazdám, volna erre lelked?
A nagyasszony szíve , tudom, meghasadna...
Miklós, kicsi gazdám , hallod?
Meghasadna ...
Közbe-közbe, míg az öreg beszélt, búsan legyintgetett a kezével Miklós, de mikor újra édesanyjára fordította a beszéd sorát, záporként eredt meg a könny a szeméből.
Kisírta magát szíve szerint, aztán letörülte könnyeit s mondotta Bencének :
- Fáj a szívem, mondd meg az édesanyámnak, szinte meg is szakad , hogy búcsútlanul kell világgá bujdosnom.
El kell mennem, el kell, híremet sem hallja.
Sokáig nem hallja.
Sokáig nem hallja, de mikor hall róla, nagy lesz az öröme anyai szívének.
Visszatérek én még hírrel , dicsőséggel, meglásd, öreg szolgám !
Nem gyermek szava, de férfi szava volt ez: érezte jól az öreg hű szolga.
Szó nélkül akasztotta nyakába a tarsolyát, megtörülgette a szemét , aztán: Isten áldjon, Isten vezéreljen , bujdosásaidban soha el ne hagyjon! - ennyi volt az öreg búcsúzása s lassan elindult hazafelé.
De nem állotta meg , hogy vissza-vissza ne pillantson, mígnem őt is , Miklóst is, egymás szeme elől a nádas elrejté ...
Leszállt a nap, a madarak elültek, csendes este borult a nádas fölé.
És felragyogtak a csillagok, megszállották az eget, mintha világítani akartak volna a bujdosónak .
- Erre, erre - integettek a csillagok Miklósnak.
És indult Miklós , nekivágott a nádasnak, mind beljebb, beljebb , Nagyfalutól ellenkező irányba .
Ment, törtetett, bújt elébb, elébb, de egyszerre csak megszólalt egy hang belülről: Miklós, Miklós!
Hát csakugyan el tudnál bujdosni búcsú nélkül?
Újra meg újra szólt ez a hang, s hiába integettek a csillagok, hiába világította a hold ezüstös fénye az útját jó előre, az a hang visszafordította Miklóst: nem , nem tudott elbujdosni, míg még egyszer nem hallotta édesanyja szavát, nem érezte ölelését, csókját !
Lesz, ami lesz, visszalopódzik az éj leple alatt , megöleli , megcsókolja édesanyját s úgy indul világgá !
Alighogy egyet-kettőt lépett visszafelé, süppedezni kezdett a lába, s ím, azon vette észre magát, hogy réti farkasnak a fészkére tévedett a lába.
A fészekben két kis farkaskölyök vinnyogott, de milyen keservesen vinnyogott !
- Ej, ej, szegénykék.
Bizony nem akarattal léptem rátok - engesztelte Miklós a kölykeket szelíden , gyöngéden cirókálta, simogatta őket .
Hát, abban a pillanatban eléugrott a közelből az anyafarkas , rávetette magát Miklósra, két előlábát arcára tapasztja: jaj, neked, Miklós!
De Miklós nem hagyja magát, összeszedi minden erejét, üt jobbra-balra vasöklével , s mikor ezzel nem győzi, nagyot rúg a lábával a bestián, de akkorát rúg rajta , hogy csak úgy röpült a nád felett s jó messzire suppant le.
Az ám, még veszett mérgesebben ugrott talpra az anyafarkas, egy ugrással, kettővel megint Miklósra veti magát, éles fogát, körmét a vállába vágja , két hátsó lábával meg belekapaszkodik a Miklós térdébe.
Hiszen ha csak ennyi lett volna - oda se neki!
De míg az anyafarkassal küzsdölődött, jaj , mi történt!
Hátulról esett rá a hímfarkas, melyet álmából vert fel párja ordítása, fogcsikorgatása.
No most , Miklós, véged, ha nincs helyén a szíved!
Ne féltsétek Miklóst, helyén az ő szíve.
Két erős markával nyakba szorította az anyafarkast, hogy egyszerre kidülledt a szeme, kilógott a nyelve.
Hát a gyilkos körmök ereje hová lett ?
Csak kisovállottak a Miklós nyakából, térdéből , combjából.
Akkor Miklós fölemelte az erejeszállt farkast, megkerengette a levegőben, hogy csak úgy suhogott, szakadott a nád körüle, s üti-vágja vele a hímfarkast, ahol találja , mígnem mind a kettő páráját kiadja .
Hosszan, sokáig állott Miklós az élettelenül elnyúlt vadak felett .
Hallgatódzott: nem hallotta szuszogásukat .
- Lám, lám - tűnődött Miklós -, ezek fenevadak, s ezek is védik egymást, védik a vérükből való vért.
Azt támadják, aki őket támadja.
Hát miféle szív lehet az ő bátyjában, hogy őt gyűlöli , halálra üldözi, holott egy szívről szakadtak mind a ketten?
Nem érdemelné meg, hogy így bánjon el vele, ahogy elbánt ezekkel a fenevadakkal?
Ha ő most meglepné éjjeli álmában!
Hej , ha ...
- Távozz tőlem, sátán! - riadt fel Miklós a szörnyű gondolatra .
Hogy ő gyilkos kezet emeljen a vele egy szívről szakadtra!
Jaj, mely átkozott gondolat !
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha mázsás teher esett volna le a szívéről, mikor a gonosz gondolatot messze űzte magától.
Hanem azért gondolt valamit, s e gondolattól elmosolyodott.
Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy hirtelen hátára kapta a két farkast, s felvidult szívvel indult Nagyfalu felé .
Nagy gyümölcsöskertjük kirúgott a határra, erről kerül be a kertbe, lassan, csöndesen végigment a fák közt , aztán óvatosan édesanyja hálószobájának ablaka alá sompolygott.
Letette a gyepre a farkasokat, benézett az ablakon: sötét volt bent, alszik, bizonyosan alszik az édesanyja.
Vajon alszik -e?
Szeretne kopogtatni az ajtón, az ablakon, de nem mer.
Hátha felriad édesanyja s ijedtében elárulja, azt hívén, hogy rossz ember jár itt ?
Egyebet gondolt.
Újra hátára vetette a farkasokat, a ház másik oldalára került.
Megállott a ház eresze alatt , körülnézett a hold világa mellett.
Ím, nyitva volt a György hálószobájának ajtaja, látta, amint feküdt puha nyoszolyában.
A legényei meg fejtől, lábtól összevissza feküdtek kint az eresz alatt.
Aludtak mélyen, mint a fekete föld .
Bizonyosan ma is tivornyáztak !
- Hát csináljunk egy kis tréfát - gondolta magában Miklós .
Felszedte a legények mellől a lándzsákat, azokkal földre szegezte a ruhájukat - no, most keljetek fel, ha valamitől megriadtok !
Akkor aztán bement a György szobájába s szépen lefektette ágya elé a farkasokat.
Hadd lássa, ha felébred , hogy itt volt.
Hogy megölhette volna, ha ő hitvány gyilkos, aminek őt gonosz bátyja tartja .
Most pedig szépen belépett a benyíló szobába.
Ott ült az édesanyja az asztal mellett.
Őszülő fejét tenyerébe hajtva , könnyezett, sírdogált , csendesen magában.
Lábujjhegyen közeledett Miklós az édesanyjához, szép gyöngén lenyúlt a kezéhez s csókban megfüröszté .
Suttogva, alig hallhatóan, a zokogást visszafojtva mondta :
- Itt vagyok, édes jó anyám !
- Lelkemnek fele, édes szép magzatom! - áradozott az édes szavak árja anyja ajakáról .
Hát azt szóval ki tudná elémondani, szép sorjában pennával leírni , ami most itt történt?
Ölelésnek, csóknak ki tudná a számát?
De egyszer csak vége lett ölelésnek, csóknak, s mondja Toldi Miklós, amint következik :
- Édesanyám, lelkem, most búcsút kell vennem.
Ne sírjon érettem , ne sírjon utánam.
Nincs itt maradásom, láthatja kigyelmed.
Elmegyek, elmegyek , de még visszajövök, hírrel, dicsőséggel bizony visszajövök.
Felmegyek Budára , király udvarába.
Ott majd lesz, ami lesz, hát hiszen meglátja, lelkem , édesanyám !
Hosszú búcsúzásra bizony nem volt idő, mert kint az udvaron felébredtek a kopók, vonítani kezdtek: az ám , megérezték a fenevad szagját .
Mozgolódtak a legények is, dörzsölték az álmot szemükből.
Meleg lett a föld Miklós talpa alatt.
Hirtelen megölelte, arcát , kezét végigcsókolta édesanyjának, s azzal ki a hátsó ajtón a kertbe , igyekezett kifelé nagy serényen, s mire a legények nagy káromkodások közt feltápászkodtak, Miklós már messze járt.
Hej, volt felfordulás, zaj, riadal , lárma, szitkozódás!
György is kiugrott a puha nyoszolyából, s bezzeg, hogy ráugrott a dögökre!
Szaladtak a legények összevissza, egymást leverték a lábukról, mintha valamennyi megbolondult volna .
- Ez a Miklós dolga! - ordított György úr.
- Utána !
Utána !
Fogjátok el a gazfickót, utána !
Hiszen szaladtak, mintha szemüket vették volna , erre-arra , mindenfelé.
Felverték a falut, de hiszen verhették: Toldi Miklóst bizony utol nem érhették .
Isten vezérelte.
Ő kalauzolta.
Szegény édesanya, ne aggódj miatta !
A pesti temetőkertben
Szakadott a záporeső, dörgött, villámlott az ég: ez volt Miklós szerencséje.
Ő nem félt az ítéletidőtől, vaktában nekivágott a sötét éjszakának, ellenben György a legényeivel visszakotródott a vén udvarházba .
Mire hajnalodott, Miklós már a végtelen , délibábos rónaságon vándorolt.
Ment , mendegélt étlen-szomjan, az áldott nap járása mutatta az útját Budavára felé .
Ott terem a hír, dicsőség az igazi vitézeknek , arra húzta, vitte a dicsőség vágya.
Hej, de nagyot dobbant a szíve, mikor negyedik nap délben Rákos mezejére ért!
Onnét már jól látta a budai hegyeket, s ím , ragyogott, tündökölt a napnak fényében a király palotája is.
Ha följuthatna a palotába, ha mehetne király színe elé s kiönthetné szíve keservét!
Arca , szeme felragyogott a kedves gondolatra.
De ahogy felragyogott, el is borult arca.
Végignézett tépett , szaggatott ruháján: állhat -e így a király elébe Toldi Lőrinc fia?
Szomorán őgyelgett Rákos mezején, lassan, tétován közeledett Pesthez.
Esteledett , alkonyodott, mire Pest alá ért, a temetőkert mellé.
Megállott a temetőkert szélén, belebámult a mulandóság szomorú birodalmába.
Nagy városnak nagy a temetője: egy nagy birodalom.
Hányan alusszák itt örök álmukat, vaj' ki tudná megmondani?
Nézte Miklós, nézte a temetőkertet, a temetőkertben márvány sírköveket, egyszerű fejfákat s egyszerre csak mit lát?
Új sírdombot látott , rajta két keresztet s azokra borulva keservesen sírt, jajongott egy gyászruhás asszony.
Földbe gyökeredzett lába, úgy megrémült Miklós.
Szeme rámeredett a sírhalomra, nézte, nézte a gyászruhás asszonyt s szinte felsikoltott: anyám , édesanyám!
Nem, nem, káprádzott a szeme , káprádzott a lelke.
Nem az ő anyja volt, "csak szakasztott mása ".
Akárki volt , anyját juttatta eszébe, s Miklósnak kicsordult a könny szeméből.
Egy belső hang mondta: eredj, eredj, vigasztaljad szegényt.
S ment Miklós a sírhoz.
Kalapját levette, köszönt illendően.
Remegett a hangja a megindulástól, s kérdezte szelíden :
- Kit sirat kigyelmed, édes nénémasszony ?
Lassan fölemelte fejét a keresztről a szegény özvegyasszony (mert az volt, özvegy volt, mint az ő édesanyja ), s felelt sírva, el-elcsukló hangon :
- Jaj, hogy kit siratok?
Két dali fiamat.
Átkozott cseh vitéz most ölte meg őket Duna szigetében .
Értette is, nem is Miklós a beszédet.
De nem zaklatta a szegény özvegyet, míg az szíve szerint ki nem sírta magát.
Mikor kissé lecsöndesült , újra kezdte a szót :
- Megölte két fiát átkozott cseh vitéz?
Ugyan miért ölte meg?
Mit vétettek neki?
S nincs, aki érettük bosszút álljon, kiontott vérükért annak vérét ontsa ?
- Jaj, nincs, nincs senki a föld kerekén!
Már senki sem mer szembeszállni véle !
De már erre ökölbe szorult Toldi Miklós keze, arca lángba borult s mondá bátor szívvel :
- Nem tudom, hogy ki s mi az a cseh dalia, csak az egyet tudom , hogy meg kell halnia!
Törülje le könnyét, lelkem nénémasszony, mondja el énnekem, hogy s miképpen esett ez a gyászos eset .
Megölöm a cudart, esküszöm az égre.
Özvegyasszony fia vagyok én is , özvegyasszony fiaiért bosszút állok, ha addig élnék is .
Lecsillapodott e szókra a szegény özvegyasszony s elmondta Miklósnak szép rendjébe: hogy jött Csehországból egy szörnyű óriás, aki Duna szigetében páros bajra hívja a magyar vitézeket .
Akik még kiálltak, mindet megcsúfolta, s a magyar nemzetet rút szókkal gyalázza.
Sok-sok híres dalia harapott a fűbe, már alig akadt, aki szembeszálljon, akkor állott ki az ő két szép fia - jaj, mért állottak ki bizonyos halálra!
Most már nem is akad egyetlen vitéz sem, aki megvívjon vele.
Jaj, mi tenger bánat, jaj, mennyi gyalázat !
Éppen eleget tudott Miklós.
Nem volt maradása a temetőkertben .
Istennek ajánlotta a szegény özvegyasszonyt, s szinte futva futott be Pest városába.
Ment utcáról utcára, azt sem tudta , merre.
Bódult volt a feje, bódult volt a szíve.
Hová mégy, Miklós?
Hol állapodol meg?
Van -e bár egy kunyhód, hová meghúzódjál?
Bezzeg, ha igaz jó testvéred volna György, most nem volna gondod , mennél hozzá egyenesen éjjeli szállásra.
Mert már itt a bátyád!
Hamarább érkezett király városába, mint te, Toldi Miklós .
Paripán nyargalt ő, te meg csak ballagtál szegénylegény módra .
Hát úgy volt csakugyan, György már megérkezett Budavárába, s már a király színe elé is kéredzkedett.
( Sietős volt a mondanivalója !)
Kétrét görnyedve állott György a király előtt, s szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő.
De hogy is ne lett volna szomorú, mikor szörnyű szomorú dolgot kellett jelentenie .
- Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom - kezdte a gonosz lelkű bátya -, hazulról jövök most, s gyászos hírrel jövök .
- Meghalt tán az anyád, a derék nagyasszony ?
- Nem, nem halt meg, de van nagy bánatban.
Felséges királyom , nehéz kimondanom, de már csak kimondom: az öcsém gyilkos lett...
Gyilkos lett , gyilkos lett - zokogott György, s szemét buzgón törülgette, de a király éles szeme jól látta, hogy nincs ott mit törülni .
- Gyilkos lett az öcséd.
Úgy, igaz, hát volt neked öcséd is .
Emlékezem, egyszer már beszéltél róla.
Lusta parasztkölyök, nem vitéznek való...
Nem így mondtad egyszer, mikor kérdeztelek, hogy van -e testvéred ?
- Felséges királyom, ezt mondtam, így mondtam, most is csak ezt mondom.
Hiábavaló volt minden igyekvésem.
Apja helyett apja lettem; hogy vitézzé váljon, azon ügyekeztem; de lusta volt , ostoba volt, csak a parasztok közt érezte jól magát.
Durva, feleselő, kötekedő , anyját gyakor ízben meg is megríkató: ilyen vala az én szerencsétlen vérem .
Ereje szörnyű nagy, de mi haszna, felség!
Paraszt ő, csak paraszt ...
- Jó, jó - szólt a király -, de lásd, ha oly erős , tán hasznát vehetnők.
Gyilkossá tette bár mérges indulatja , de még lemoshatja magáról a szennyet.
Lám, itt a cseh vitéz.
Szégyen és gyalázat, senki sem bír vele.
Majd telekürtöli az egész világot, hogy satnya a magyar, elfajult a vére.
Hátha a te öcséd lebírná a cudart ?
- Óh, jaj, felséges királyom - kesergett György, s szemét égnek emelte, mintha imádkoznék: - Vajha úgy lehetne !
De már ennek vége.
Világgá bujdosott szerencsétlen vérem, mikor gyilkossá lett.
Talán már el is emésztette magát ...
Nagyot nyelt itt Toldi György, mert nagy dologra készült .
- Akarsz még valamit? - kérdezte a király, s arca elkomorult, mert jól látta már, hogy miben sántikál György.
Az öccse részét akarja, azt , azt !
- Felséges királyom - nyögte inkább, mint mondta György, s szemét szenteskedve forgatta -, szerencsétlen öcsém része reám nézve... a törvény, az igazság...
De én... de én... nem, ne mondja senki, hogy vágyom a részére.
Még azt suttoghatnák, miattam lett világ bujdosója .
Hogy én űztem el az apai háztól.
Hadd döntse el felséged bölcsessége , kegyessége: kit illet meg a gyilkosnak része .
- Helyes, György, helyes a beszéded - bólintgatott a király.
- Hát nekem adod át gyilkos öcséd részét...
Helyes , nagyon helyes.
Én meg továbbadom .
Kinek adnám másnak, mint a jó testvérnek .
Ah, hogy felragyogott György álnok arca!
Nem is két- , de hétrét görnyedt, hajlongott, alázatos köszönő szavakat rebegett.
De szólt a király :
- Várj, Toldi György, várj, még nem fejeztem be királyi szavamat .
Tied lesz a birtok, ha holnap a cseh vitéz fejét a vár fokára tűzöd.
Értetted , Toldi György !
Hej, hogyne értette volna meg a királyi szót!
De hogy megértette , el is szédült bele.
Isten csodája, hogy végig nem esett, úgy reszketett minden porcikája.
Alig tudott hebegni egy-két szót , ennyit :
- Felség, nem akarom szegény öcsém részét ...
Azzal kitántorgott a király szobájából, ment a szállására, Isten tudja, hogyan.
Azt az egyet tudom, hogy az éjjel nem aludott: vetette, dobálta méreg és bosszúság.
Hát, ha tudta volna, hogy " gyilkos" testvére épp most talált szállást egy utcai padon !
Négy teljes napja már, hogy alig evett valamit szegény Toldi Miklós, éhség, vándorlás, ide-oda bolyongás elcsigázta, csak úgy leroskadott szegény feje egy ház előtt a padra.
Ott ült , üldögélt, nézte az utcán járókat-kelőket, a hold világa mellett sétáló gála úri népeket, nagyokat bólintgatott a feje, mintha köszöngetett volna : majd a földre húzta szegényt az álmosság.
De ez csak nehány pillanatig tartott : egyszerre kiugrott az álmosság a szeméből.
Szörnyű nagy lárma riasztotta fel , férfiak ordítása, asszonyok , gyermekek rémült sikoltása.
Vajon mi történt ?
Talán bizony tűz ütött ki valahol, vagy tán kiöntött a Duna?
Mért szalad a nép oly eszeveszetten?
Sem nem tűz, sem nem árvíz, egy vadul száguldó bika riasztotta meg a népet, az elől fut minden lélek inaszakadtáig.
Az ám, a vágóhídról elszabadult egy bika, s rettentő bömböléssel száguldott végig az utcán .
Nyomában hat erős szelindek , rémes vonítással; messziről szaladtak kiabálva , ordítozva a mészároslegények , biztatva, uszítva a kutyákat: Fogd el!
A fülit!
A farkát!
A combját!
Hiszen a kutyák ki is tettek magukért, marták, fogták , harapták a bikát, ahol érték , arról meg csurgott a vér patakban s még vadabbul nekibőszült, meg-megállott , szarvával túrta, hányta a földet, egy-egy kutyát a levegőbe hajított, aztán újra bősz futásnak eredett: jaj, akit útjában talál!
Volt az utcán ember, a soknál is sokabb, biztatták is egymást nagy erős férfiak: Elibe.
Elibe.
Le kell fülelni! - de csak egymás biztatásánál maradtak , senki sem mert a bika elé lépni .
Nézte, nézte Toldi a nagy gabalyodást, a nagy felfordulást, ő nem szólt egy szót sem, csak kiállott az utca közepére s úgy várta a bikát, mely egyenest szaladott feléje .
- Félre, bolond, félre! - százan is kiáltották a kapuk megül, az ablakokból .
Kiálthattak, sikoltozhattak, állott Miklós egy helyben, mintha gyökeret vert volna lába, merőn szembenézett a bőszült állattal.
Az pedig megtorpant egy-két lépésnyire, rettentő haraggal túrta, hányta a földet , bömbölt szörnyűképpen, hogy ím, akadt ember, aki elébe mer állni.
Nemcsak hogy elébe állott Miklós, de míg a bika öklelésre készült, készülődött, megfogta a szarvát két erős kezével, aztán kiáltott a legényeknek: Ide, ide!
Tartom, amíg jöttök!
Fújt, bömbölt a bika, véres habot túrt ki szörnyű nagy kínjában .
Erősködött, hánykolódott, ha szarva közé kaphatná a vaskezű legényt, ám az földre nyomta, a homokos földben megmegmártogatta a lefülelt állat fejét, s mire a legények odaértek a kötelekkel, már indította is a vágóhíd felé.
Na , elékerültek a legények is, hoztak köteleket, a bika fejét jó erősen a lábához lekötötték, úgy vitték a vágóhídra - nagy diadallal .
Még csak jó szót sem adtak a legények Miklósnak.
Úgy tetszik , szégyellték, hogy több erő van benne, mint együtt valamennyiökben, s mikor szegény Miklós meg akart húzódni a szín alatt éjjeli szállásra, kitessékelték az utcára, s fáradsága jutalmául egy darab májat dobtak utána.
Hej, micsoda hitványság, mely rút hálátlanság!
A vér a fejébe szökött szegény fiúnak.
Lám , csavargónak, sehonnainak nézték, s hogy megmenté sok ember életét, semmibe sem vették!
A májat odahajította egy kutyának: nesze , edd meg, s azzal tovább ment , vissza azon az utcán, ahol a bikát lefülelte.
Az utca néptelen, kihalt volt , minden lélek visszatakarodott a hajlékába, de még sok ablak volt nyitva, onnét az ablakból beszélték nagy bátorságban, hogy mi történt.
Hogyha az a vasgyúró nincs, sok házat verne fel most a keserves sírás .
- Nini, hisz épp ez a legény volt! - hallotta Miklós.
- Ez fülelte le a bikát .
- Derék szál legény !
És hallott Miklós sok dicsérő szót, de egy sem mondta: jere be, te derék legény, vacsorálj velünk.
Van -e szállásod ?
Nincs?
Istené a szállás, térj be hozzánk bátran .
Haj, de szomorú gondolatok lepték meg Miklóst!
Lelke visszaszállott a vén udvarházba.
Talán még ott dőzsöl a bátyja, szegény édesanyja pedig álmatlan virraszt, kesereg magában.
Annak a háznak felerésze övé, van abban sok puha nyoszolya, s neki itt kell bódorognia Isten szabad ege alatt, még egy szín aljában sincsen maradása .
Dehogyis fogadnák be tépett , váslott, piszkos ruhájában!
S ha reggelre virrad , mi haszna lesz neki a nap fölkeltében?
Így, ágrólszakadtan, üres kézzel , fegyver nélkül mehet -e a Duna szigetjére?
Szóba sem áll véle a gőgös cseh vitéz .
Tépelődött, búslakodott magában szegény Miklós, azt sem tudta , merre forduljon, jobbra -e, balra -e.
Céltalan ődöngött fel s alá - ődönghetett , senki meg nem szólította, aludt mélyen az egész város .
- Csak volna fegyverem, lovam, lovagi ruhám - tusakodott szegény feje -, hej, mit cselekedném!
Mért is hogy nem szóltam annak az özvegyasszonynak, az talán adott volna nekem fegyvert is, lovat is, ruhát is .
Hej, de bolond voltam!
De hátha még nem késő - szőtte, szövögette Miklós a reménység szálát.
Hátha még ott lesz a fiai sírján !
Nosza, ki a temetőkertbe!
Szaladva szaladott, űzte , hajtotta a csalóka reménység.
Csalóka volt bizony .
Keresztül-kasul járta, vigyázta a temetőkertet: járhatta, vigyázhatta, sírkőnél , fejfánál nem talált egyebet .
Azokat ugyan kérdezhette, útba nem igazították , hol, merre lakik a szegény özvegyasszony.
Kimerülten támolygott a temetőkert szélére, ott lefeküdött egy horpadó sírra.
Nézte, nézte onnét a fehér országutat, s addig nézte, nézte, míg leragadott két szeme pillája, míg elnyomta az édes, a jótevő álom .
Álom, álom, édes álom!
Vajon hová vitted tündéri szárnyadon a szegény bujdosót, hogy ím, mosolygás villan meg ajakán, felragyog az arca , mintha tündérek országában járna , gyémántpalotában sétálna!
Nem tündérek országában járt Miklós, sokkal szebb helyen: Duna szigetjében.
Nem is jár, de áll, lába ránehezül a gőgös cseh vitéz mellére , aki könyörögve kér kegyelmet tőle.
Aztán felpattan kedves Rigójára, úgy vágtat a király elébe, ottan állnak körbe gála úri népek, mind csak őt csodálják , mind csak őt dicsérik.
S a király mily kegyes!
Gyilkosságot megbocsátja, ád neki kardot, fényes, csillogó-villogó ruhát, lovaggá üti - s ím, ott van az édesanyja is, aki csak sír, csak sír a nagy boldogságtól !
Haj, ha ez a szép álom mindörökké tartana!
De az álom azért álom , hogy amint jött, el is szálljon.
Hirtelen felriadott Miklós - lódobogás riasztotta fel.
Ez már nem volt álom, amit mostan látott.
A hold szépen rávilágított az országútra, Miklós világosan látta már a lovat, a lovast is rajta, s abban a szempillantásban fel is szökött fektéből, mintha valami látatlan erő fellökte volna - Bence volt, az öreg Bence, ő kocogott az országúton, Pest felé !
- Bence!
Bence!
Édes öreg szógám!
Te vagy -e, te vagy -e?
Ó, édes Istenem !
Esze nélkül szaladt az országútra, lekapta a ló hátáról Bencét , ölelte, csókolta, majd meg is fojtotta szertelen kedvében.
Szegény, jó öreg!
A lélegzete is elállott a nagy ijedtségtől.
Azt hitte, hazajáró lélek ugrott ki a temetőkertből, az rántotta le a lováról, s most viszi őt irgalmatlan , lefekteti, elföldeli.
- Na, szegény vén fejem , ezt nem érdemeltem! - gondolta , de nem mondta a jó öreg szolga, merthogy szó nem jött a szájára .
No, de éppen elég volt az ijedtségből, lassanként magához tért az öreg: bezzeg hogy nem hazajáró lélek, de az ő kis ura, aki ráncos orcáját még mindig csókolja .
- Én Uram s én Istenem, áldott legyen a te szent neved - rebegte Bence, mikor magához tért, mikor kitapogatta Miklós kezén, karján, arcán , fején, hogy csakugyan Miklós ez, senki más .
Na, lett öröm, de milyen nagy öröm!
Azt emberi szó nem tudná elémondani.
Ott mindjárt leültek az országút szélén, nem győzték szóval: hej , Istenem, hol is kezdjék?
Hol folytassák?
De akárhol kezdték, akárhol folytatták, akármerre szőtték, fonták a beszédet , Miklós mindég csak vissza-visszatért az édesanyjára: Hogy van az én lelkem édesanyám?
Ugye, sokat sír, sokat epekedik?
Mikor aztán kifogytak a szóból, akkor került sorra , hosszú, szomorú hallgatás után: Hát a bátya, mit csinál?
Ott dőzsöl -e még az apai házban ?
- Már elment! - mondta Bence, de nem így gondolta , hanem ilyenformán: Elvitte az ördög!
- Ahogy kitette a lábát, készülődtem én is .
Mondta a nagyasszony: Eredj, öreg szógám, hűséges cselédem, csak egyedül benned vagyon bizodalmam.
Hű cselédje voltál néhai uramnak, légy most hű cselédje bujdosó fiamnak.
Mondtam én: Ne sírjon, ne ríjon , nemzetes nagyasszony , megkeresem Miklóst, s soha el sem hagyom.
Mondta erre őkigyelme, a nemzetes asszony: Eredj, szógám, eredj s mondd meg az én árva, bujdosó fiamnak: ne búsuljon értem.
Isten el nem hagyja az özvegyet s árvát, gondot visel reám , gondot visel rá is.
Akármerre járjon, érte imádkozom, én anyai szívem mindenütt kíséri.
Csak betakarodjék az Isten áldása, útra kelek én is, s fölkeresem a világ végén is szívemről szakadott, bujdosó fiamat !
- Hát még mit üzent?
Mondjad tovább, mondjad - esenkedett Miklós .
- Hogy hát még mit üzent? - kérdezte az öreg, s ravaszul mosolygott.
- Ezt la !
Azzal leemelt a nyeregkápa mellől egy ménkű nagy tarisznyát, s mintha lett volna feneketlen, vége-hossza nem volt a sok minden jónak , kalácsnak, cipónak, finom pecsenyéknek, s a jó Isten tudja, mi mindenfélének .
- Ihol, ez a cipó, ezt szegd meg legelébb - mondotta az öreg.
- Maga dagasztotta a nemzetes asszony, s ugyancsak meghagyta, lelkemre kötötte , hogy te magad szegd meg .
Fogta a kést Miklós, nekihuzakodott, de halljatok csudát!
Miféle cipó ez?
Kettétörött a kés !
- Ejnye, morgósadta, hát ez mi a csuda? - álmélkodott Bence .
No, ha eltört a kés, ott a Miklós keze, fogta a kenyeret, s kettéroppantotta .
- Ez már más! - mondta Bence, s egyet hunyorított .
Bezzeg hogy "más" volt.
Vasszelence vala a kenyér belében, ebbe törött a kés!
S hát a szelencében, ugyan mi volt benne?
Mi volt benne, mi volt !
Ugyan mi lett volna: sárig arany benne, annyi , mint a polyva .
Tenger pénz volt ez az öreg Bencének, váltig erősítette, hogy mióta a világ világ, ennyi pénzt ő még egy summában nem látott.
De bezzeg Miklós sem találta helyét az arany láttára.
Most már lesz fegyvere, ruhája , lovagi ruhája.
No, cseh vitéz, készülj a halálra !
A jó öreg hold mosolyogva nézte az örömüket, s széles e világ minden kincséért le nem szállott volna, míg a világa mellett össze nem számolják a "sárga paripákat ".
Egy, kettő, három , négy - úgy láttam, mint ma : kerek száz arany volt a vasszelencében .
- No, öreg - mondotta Miklós -, ihol tégy el kilencvenkilencet , egy marad énnálam, a lájbi zsebében.
Ennek az egynek a nyakára hágunk .
Eléhúzta kebeléből Bence a zacskaját, szép sorjában belépengette a kilencvenkilenc aranyat, nagy gondosan visszadugta a zacskót helyére, azzal felkászálódtak, s merthogy üres volt már a kulacs, az öreg is ráhagyta :
- Isten neki, egy arany se ide, se oda, gyerünk , kicsi gazdám .
Igyunk egyet ez mái nap örömére .
Be sem kellett menniök a városba, az országút szélén ott álmaskodott egy csárda, üres volt, csendes volt , aludt a csapláros, de bezzeg hogy felkelt, amikor kívülről megdöndült az ajtó .
Előbb a kútágashoz kötötték a Rigót, Miklós kedves lovát, melléje a Bence lovát ( akár a gazdája, öreg volt a ló is ), oszt befordultak a csárdába :
- Bort ide, bort! - rikkantott Miklós -, de nem ám iccésbe, egy öreg kannával !
Nézte Bence, nézte, aggoskodva nézte, vajon mi lesz itt most .
Integetett, szólt is félve, tapogatva: Sok lesz , Miklós, sok lesz !
- Igyál, öreg, ne félj!
Virágos kedvem van!
Hadd búsuljon a ló , elég nagy a feje.
( Van -e bő abrakja jó Rigó lovamnak?
Hát a te lovadnak ? )
Közben elékászálódott a padok alól egy álmos cimbalmos, nosza, csak ez kellett : Pengesd, vén cimbalmos, táncolós kedvem van !
S megpendült a cimbalom, búsan, szomorgósan, aztán vígra pendült , s táncolt Miklós, kurjongatott, majd szétvetette a csárdát: a kelő nap bepislantott, az is megcsudálta deli szép termetét, szép magyaros táncát .
Aztán... hát az öreg Bence már elnyúlt a padon , javában hortyogott.
Miklós is lelankadt.
Elég volt a táncból, a duhajkodásból.
Leborult az asztalra s aludott, aludott sokáig.
Jó fennjárt a nap, mikor felébredett .
Miklós megöli a cseh óriást
Az áldott nap sugara megbizseregtette Toldi Miklós vérét.
Hopp !
Egyszerre kifutott szeméből az álom.
Nagy hirtelen lemosta arcáról az úti port , oszt nekivágott Pestnek, meg sem állott a Duna partjáig.
Ottan csolnakba ült , átevezett a budai partra, s bement egy boltba , ahol vala mindenféle készség , vitéznek való: ruha, sisak, páncél, kard , buzogány, kopja s aranyos, ezüstös fék meg nyereg a Rigónak.
Bele is izzadott, úgy igyekezett vissza a csárdába , ottan felöltözék vitézi ruhába.
Közben, míg odajárt, a vén Bence ragyogóra kefélte a Rigó szőrét.
Hej, de megszépült Rigó !
Rajta felejtkezett, aki reá nézett.
Egy-két szempillantás, s fejében volt Rigónak az aranyos fék, hátán a selyemnyereg, selyemnyeregbe már fel is pattant Miklós.
Na, volt mit csudálni !
Aki látta Miklóst, megállott, s nézte, nézte, míg egyik utca a másik elől el nem nyelte.
Kényesen becegve, fejét dacosra szegve léptetett a Rigó, utána ballagott gyalogszerrel Bence: úgy haladtak a Duna partján .
Ezalatt meg Budán felvonták a király rengeteg nagy sátorát .
Körös-körül lapultak meg a kisebb sátrak, az udvari népek sátrai.
Húztak pedig a sátrak körül korlátot, azon kívül gomolygott a tenger nép, ki csudalátni jött ide Pestről, Budáról, a szomszéd falukból, s nagy Magyarországnak messze vidékiről.
Hatalmas zászló lengett a Duna budai , s nemkülönben a pesti partján , zászlók mellett csolnak: akinek kedve szottyant a bajvívásra, indulhatott akár Pestről, akár Budáról a Duna szigetjére .
Ott ült már a király aranyos székében, ott ültek az udvari népek is, urak és asszonyok, daliák, leányok s várták , akad -e ma magyar vitéz, ki a cseh vitézzel összemérje kardját.
A király nyugtalanul nézett körül, a magyar urak szemlesütve ültek, szorongtak, fészkelődtek .
Mert immár jött Buda felől a cseh óriás, beugrat a korláton, lovát táncoltatja, magát nagy kényesen illegeti, s közben foly a csúfondáros szó a száján: csúfolja, gyalázza a magyar nemzetet.
Fel-felrikkant: Hát ez a magyar vitézség?
Hol vannak a magyar vitézek?
Talán bizony mind szoknyába bújtak ?
Bosszúsan harapdálta ajkát a király, szinte véresre harapdálta , sápadtan feszengtek a magyarok, ökölbe szorult a kezük, már-már meg is mozdult ez is, az is: Isten neki, mondták, inkább haljunk meg, semhogy ezt a gyalázkodást halljuk !
De hallga, hallga, mi nagy riadalom támadt a pesti oldalon!
Tenger nép verődött össze a Duna partján, s az mind kiabál, kalapját lengeti.
Minden szem átszalad a pesti oldalra, s ím, látják, hogy fekete paripán épp most jön egy vitéz.
Sisakja le van eresztve, rajta fejér tollat lenget a szellő, vajon ki lehet, honnét jött?
Senki sem ismeri, senki nem is sejti.
Mindjárt mellette teremnek a király vitézei, átveszik a fehér tollat, csolnakra ülnek, áteveznek Budára, ottan átadják a fejér tollat a cseh vitéznek: ez a jele a bajrahívásnak.
Vérpiros tollat ád cserébe a cseh óriás, viszik vissza Toldinak ( Ugyan ki volna más az ismeretlen vitéz ? ), ő meg hogy átvette, menten csolnakba ült, s átevezett a szigetre szélnél sebesebben .
Egyszerre ért oda a cseh óriás vele, s gondosan kikötötte csolnakját, ám Miklós az övét úgy visszarúgta, hogy meg sem állott a pesti oldalig .
Nézte, nézte ezt a cseh óriás, fejét csóválgatta , oszt kérdezte Miklóst: Hát azt mért rúgtad vissza, vitéz ?
- Azért - mondotta Miklós -, mert elég egy csolnak egy embernek .
Kettőnk közül egyik itt ma fűbe harap, kettőnk közül egyik bizonnyal itt marad , minek annak csolnak?
Hanem sok beszéd szegénység - mondta tovább Toldi.
- Vitéz, fogjunk kezet.
Te sem láttál engem, én sem téged soha, egymást nem bántottuk mind e mái napig, nosza, ide a kezedet !
Hiszen nem is húzódozott a cseh óriás, nyújtotta a vaskesztyűs kezét, nagy örömmel nyújtotta, s nevetett a lelke a gondolattól, hogy hej, de összeroppantja ő most a magyar vitéz kezét!
De Toldi sem esett a feje lágyára , megsajdította a cseh óriás szíves jó szándékát , összeszedte roppant nagy erejét, s az óriás kezét úgy megszorította, hogy a vér kiserkedett belőle .
Akkor csak úgy fél kézzel vállon ragadta a csehet, erre-arra lóbálta , táncoltatta, majdhogy a lelkét is ki nem rázta .
Hej, de megfutamodott a cseh óriás bátorsága!
Meg sem állott, míg az inába nem szaladott.
Térdre hullott, s úgy könyörgött nyomorult életéért .
- Hagyd meg az életem, vitéz magyar bajnok, s neked adom minden vagyonomat, tizenkét vitéznek drága sok marháját , s magam is szolgállak halálom napjáig !
Felelt Toldi :
- Jól van, meghagyom az életedet, nincs reá szükségem.
Vagyonodra sincsen, marháidra sincsen.
Nekem nincs szükségem, énnekem nem is kell, mégis elfogadom, s annak a szegény özvegynek adom , akinek megölted két dali szép fiát.
Szolgaságod sem kell, menj vissza hazádba , ámde megesküszöl: nem jössz vissza többet mi hazánk földjére !
Hát mit nem ígért volna a cseh óriás, csakhogy nyomorult életét hazavihesse!
De lám, kutya mája az ebugattának , amint szép csendesen ballagtak a csolnak felé, szépen hátramaradott a cseh , mintha tiszteletből Toldit előreeresztené, s amikor éppen a Duna partjára értek, kardját kirántotta, s nekihuzakodott, hogy Toldit levágja.
Áldott szerencsére, Toldi meglátta a víznek tükrében a cudar szándékot, nagy hirtelen visszafordult, kicsavarta a cseh óriás kezéből a kardot, s ég, föld megreszketett, akkorát ordított :
- Térdre, kutyahitű !
- Kegyelem!
Kegyelem! - esedezett a cseh összekulcsolt kézzel .
- Keresd az Istennél! - mordult reá Toldi, s egy csapással levágta a fejét, aztán kardhegyére tűzte, megcsóválta Buda felé, Pest felé.
Buda felől , Pest felől pedig zúgva zúgott át a szigetre az éljen, a taps, lengtek , lobogtak, hajladoztak, integettek a zászlók Toldi Miklós felé .
Hej, volt öröm Pesten, Budán.
A király sem tudott megülni aranyos székében, fel s alá járt a szertelen örömtől , halvány arca kigyúlt a nagy dicsőségtől .
- Senki sem ismeri? - kérdezte, faggatta ezt is, meg amazt is .
Senki sem ismerte a vitéz daliát .
- Hátha idegen lesz - tűnődött a király, s arca most egyszerre ismét elkomorult .
Majd meg mit gondolt, mit nem, úgy látszik, valami sejtelem villant meg a lelkében, megszólította Toldi Györgyöt .
- No, Toldi György, hát te sem ismered?
Nem ismered .
No, jó .
Mindegy már, akárki, magyar vagy idegen, a magyar név becsületéért tette életét kockára.
Derék vitéz, derék.
Meg is jutalmazom .
Gyilkos öcséd részét bizony neki adom !
Mit tehetett Toldi György, alázatosan mosolygott , pedig majd szétvetette a düh s a bosszúság.
Ám eközben tizenkét vitéz ment a király parancsára Toldi Miklósért, ím, hozzák is már nagy diadallal.
Már ott is áll a vitéz a király előtt, aki imígy szóla hozzá :
- Vesd le, bajnok, sisakodat, hadd lássam arcodat .
Hadd hallom nevedet, szülötte földedet .
De Miklós nem vetette le sisakját, térdre borult a király előtt, s mondá megindultan, amint következik :
- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, nem vagyok én bajnok; vagyok földönfutó, világ bujdosója .
Gyilkosságba estem nagy szerencsétlenül s bátyám elkergetett, világgá kergetett szörnyű lelketlenül .
Itt vagyok, királyom, felséges királyom, a büntetést vagy kegyelmet szívszorongva várom .
Akkor aztán Miklós feltolta sisakját, s lett nagy álmélkodás .
Végigzúgott a sátrakon, végig a nagy sokaságon :
- Nézd, milyen fiatal!
Nézd, nézd, még csak gyermek !
Komoran hallgatta elébb a király Miklós szavait, de mind jobban jobban lágyult az arca , szelídült a tekintete, s nyájasan, kegyesen kérdezte Miklóstól :
- Nem a Toldi Lőrinc fia vagy te, fiam ?
Felelt Miklós bátran :
- Az vagyok, felséges uram és királyom .
- Toldi Lőrinc fia! - szólt most a király messze hallatszó hangon .
- Állj fel a térdedről, ti pediglen, urak , hallgassátok szómat.
Ez a gyermek Toldi György testvére.
Hallottátok, ugye, e gyermeknek szavát?
Világgá kergette bátyja kegyetlenül.
Úgy van, úgy, jól tudom , világgá kergette.
Irigyelte nagy testi erejét, s parasztnak nevelte.
Előlünk rejtette, nehogy majd felhozzuk vitézeink közé.
Még ez sem volt elég .
Gyilkosságra ingerelte, csakhogy kezét rátehesse testvére jussára.
Nos, fiatal vitéz - fordult most a király ismétlen Miklóshoz -, felejtsed a múltat, sok nagy sérelmidet.
Könnyű a kegyelem, mert nem is vétkeztél.
De merthogy a magyar névnek dicsőséget szerzél, én is megszerezem apai jussodat: a te jó György bátyád magától lemondott a maga jussáról, le a te javadra.
Úgy van -e, Toldi György ?
Nem mondott Toldi György sem igent, sem nemet.
Mint a nyárfalevél , úgy reszketett szegény .
- Hallgatsz, tehát úgy van - mondotta a király .
Ám most megszólalt Miklós, könyörgő szemmel nézett fel a királyra , s mondá, amint következik :
- Felséges királyom, én a bátyám jussát bizony nem kívánom, Isten úgy segéljen!
Ami az én jussom, az is övé legyen , nekem nincs más kívánságom : vegyen be felséged híres seregébe, most csak közembernek, a többit én aztán majd eligazítom .
- Nem úgy, fiam, nem úgy - mondotta a király.
- Mit mondasz : közember?
Oldalam mellett lesz ezután a helyed .
Tizenkét lóra jár hópénz neked mától.
Megértetted, fiam ?
S hogy jobban megértse Miklós a királyi szókat , közbe leoldá aranyos, gyémántos kardját: Ihol, nesze, fiam , kösd az oldaladra, ott ennek a helye !
Hát, ha a király világ minden kincsét adta volna neki, örült volna -e annak oly erősen, mint ennek a kardnak !
Az ég közepére írja fel a nevét, hírét, dicsőségét!
Oda írja, oda !
No, Miklós, jól megfogd ezt a pillanatot, ezt a boldog órát.
Ilyen boldog többet vajon leszel -e még?
Nézz csak oda , nézz már!
Ki jön amott feléd kiterjesztett karral?
Mint az anyamadár az édes fiához, akit rég nem látott , kit elveszettnek hitt, úgy repül tefeléd a te édesanyád !
Hej, aki ezt látta, bizony meg nem állta könnyhullatás nélkül .
- Miklós, édes fiam !
- Anyám, édesanyám!
Lelkem, édesanyám !
Ölelik, csókolják egymást vége nélkül, szemükből hull a könny , mint a záporeső .
- Ugye hogy itt marad, édesanyám, lelkem?
Itt velem , mellettem , szép Budavárában.
Hadd menjen haza György.
Élje ott világát.
Mi maradjunk együtt .
- Együtt, együtt, lelkem, szép magzatom - suttogta Toldiné .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE