Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
Magduska öröksége : Regény
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
3
Bekezdés
3046
Mondat
4783
Szó
51734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ
VIII.
Szépen föl voltak öltözve uj, tiszta ruhába mind a ketten, mintha ünnep lett volna, vagy a templomból jönnének, pedig csak a vásáron voltak.
De már az ugy szokás, mert a vásár a szegény parasztember módjának a mutatója.
Szép fehér gyolcsing, szép fehér gyolcsgatya volt a Sándoron, száz meg száz apró ráncba szedve, akár a legtakarosabb juhászlegényen; rövid is volt, ugy, hogy kilátszott a szép, hetyke csizmának fényes, fekete szára is...
Uj szűr is volt a Sándoron...
A feje tetején két kalap volt...
Az uj volt felül, a régi tetejében.
Ugy jöttek vigan.
De hát a Magduska volt ám még szép és csinos, abban a dupla karikás, babos, piros ruhában!
A szép, pici, pillangós cipellőben olyan módosan tudott lépkedni, hogy minden embernek megakadt a szeme rajta.
Aztán, a mint igy ballagtak ki a városból, csak ugy mondogatták utánok: "Ahol megy a hires Manó Julis leánya!
Jaj de szép! jaj de gyönyörü !"
Csak ugy találgatták, a termete szebb -e, a mint át van kötve azzal a szép rojtos nagy selyemkendővel.
Széles, gömbölyü vállára, domboru mellére simul, mintha csak márványból lenne faragva.
Vagy pedig a feje a legszebb, mely oly kacki menyecskésen van bekötve, azzal a kék selyemkendővel.
A homlokán barna haja bodrosan duzzadt előre a kendő alól, - hamis huncutkái pedig jaj de illettek tüzes szeméhez.
Akármely uj menyecske ugy örül, majdnem elrepül örömében, ha annyian nézik.
Magduska sem haragudott érte, de ha örült, csak egy volt az öröme, egy volt a boldogsága, - az, hogy de boldog lehet most, jaj, de örülhet ezen is a Sándor!
Neki semmi, semmi más gondja nem volt a Sándoron kivül.
Azon a jó, szép lelken kivül, a ki odakint együtt nőtt föl vele a pusztaságon, az árvaságában...
- Maradt még egy forintunk, - mondja Sándor, - mit vegyünk rajta?
Persze azt most mind el kell költeni, a mijök van, ebben a nagy boldogságban.
Magduska nevet; azokkal a gödröcskékkel ott az arcán, most menyecske korában még szebb a nevetése.
- Tudod mit?
Vegyünk mézes-kalácsot!
- De egy forinton! szörnyüködött amaz.
- Hát egy forinton...
Hadd egyem eleget életemben egyszer kedvemre, - mondja Magduska még nagyobb jókedvvel.
- No hát jól van.
Olyan boldog pazarlás volt ez!
És aztán vettek mézes-kalácsot és ettek vigan és nem néztek sem jobbra, sem balra , nem láttak magukon kivül senkit abban a rengeteg sokaságban.
És mentek vigan, boldogan, egymás kezét fogva.
- No Magduska, most aztán elmegyünk még oda bucsuzni utoljára és aztán nem megyünk többet soha...
Mondtam én, hogy mindjárt víg leszel te, játékos, fürge, csapodár , csak egyszer megváljunk onnan.
Magduska elmosolyodott egy kicsit, rávetette Sándorra szép, nagy érzékeny szemeit.
- Hanem azért, majd meglátod, megsiratom én mégis, - nemcsak azokat a jó embereket, - de még azt a helyet is...
S kifejezett mindent, azzal a pár szóval, a melyekkel bucsuzását befejezte...
- Hiszen ez a szegény ház, a hol születtem, nem oka semminek!
Bizony megsiratta azért, mikor a kapuján utoljára lépett ki.
Nem borult a kapufélfára sirva, nem vált tőle szivszakadva, de megsajnálta...
Mert különben is sajnálni való az, ha meg van átkozva.
Aztán megint csak nekivágtak a messze sikságnak, a nagy pusztaságnak, könnyen , játszian, pedig már hajnal óta jártak, még sem fáradtak, csak olyan fürgék voltak , mint elinduláskor, és mentek, a mint együtt volt a kezük, egymás kezét lóbázva , himes pázsiton, kacskaringósan messze elnyuló gyaloguton, illatos virágok között , üde rétek, hullámzó gabonák között, vigan fütyörészve a Sándor, dalolva a Magduska, mint akár csak azok a kis madarak, melyek előlök röppentek bokorról-bokorra és fáradhatatlanul játszanak, röpködnek egész nap.
Jaj de nagyon boldogok is voltak.
Most már egészen is azok voltak, a maguké, egymásé és szabadok éppen ugy, mint azok a kis madarak.
Hát még mikor aztán odaértek arra a szép, kis felső-alpári tanyácskára... akkor voltak ám még csak igazán azok.
Ez volt az első, az édes, a valóságos otthon, a hol fészket raktak maguknak...
A hol övéké volt a láda, a párna, meg azok a szép cifra tányérok, szilkék a falon.
Aztán megvolt a tarka tehén is.
És bocikája is volt neki.
Nagy szemei voltak neki , mindig bámult és nyalta a száját.
Nem cseréltek volna senkivel a világon, még a királylyal sem: nem volt olyan boldog, nem volt olyan gazdag a földön senki, mint ők.
Aztán nincs is ilyen szép hely az egész világon.
Magas helyen fekszik.
Nem dombon, mert az itt nincsen.
Hanem hát ott, a hol hátasabb a sikság, annak a hátasnak a legmagasabb pontján van az a kis fehér házikó!
Nagyon szép hely az!
Messze, messze elfehérlik és egy egész mértföldre kiválik a többi tanyák közül.
Ajtajával a Szikra felé néz.
Mikor a nap fölkel, mindjárt odasüt a küszöbére és bekandikál kis ablakán.
A ház végén három nagy fa van; a ház mögött kertecske, de a kertecskének nincsen keritése, még csak árok sem veszi körül, mint a hogy az udvarnak sincs, mely előtte elterül s belehajlik a laposba, a lapos pedig összeolvad a rónasággal.
Aztán ott van oldalt az istálló, a két épület közt közepén a kis galambduc.
A lapos oldalán a vénkutágas, a girbe-gurba gémmel, a rövidke vályu két lábon , alatta a pocsolya, a pocsolyából a folyóka a lapos felé viszi a vizet, melynek füves, sáros vizébe, mint valami tengerbe folyik.
Mindezekben bizony nincsen semmi rendkivüliség, semmi regényesség.
Csak az idilli egyszerüség, tisztaság, boldogság tehetik kedvessé s legfölebb némi bájt kölcsönözhet az összesnek az a szép csoport sugár nyárfa, mely a kut tulsó oldalán susog, örökké rezgő leveleivel.
Egy parányi kerek erdő...
Melyről dalolni is lehetne: "Felnőtt bennem két szál aranyvessző."
De hát ne keressünk mi semmi egyebet, semmi rendkivülit, higyjük el és legyünk meggyőződve, hogy ugy van az, ott, a hol az ember boldog, az a hely mindig elragadó, mindig gyönyörü.
És miért is ne lett volna szép,... mikor az egész pici kis fészek, a fehér kis házikó, az eleven zöld pázsit, a susogó nyárfák... minden, de minden mosolygott a tisztaságtól, üdeségtől, frissességtől?
És azután Magduskáék nagyon boldogok lettek itt, napról-napra mindig boldogabbak , és utoljára ugy volt nekik itten, mintha mindig itt laktak volna és mindig, de mindig boldogok lettek volna.
Mikor ugy esténkint kiültek a kis padkára a ház elébe, - még akkor csak kettecskén voltak, - a mint nézték a szép esti alkonyon a messze elnyuló vidéket, a mint ezután mindez megfürdik a szép holdvilág sugarában: egymás nyakát átkarolják , Magduska odahajtja a fejét Sándor keblére, arca, mely rámosolyog a boldogság fényével, olyan, akár egy angyal arca; a tenger pusztaságán semmi nesz, semmi zaj, csak annak az édes csóknak suhanása, mint egy fohász, mint egy áldás...
És nem győzik magukban áldani azt a jó embert, a kinek véghetetlen boldogságukat köszönhetik.
Bizony, Szilágyi uram nélkül még el kellett volna várni vagy négy esztendeig.
Erre Sándor is bólint a fejével.
Neki is csak el kell hinni.
- Ugy igaz a!
Jaj Istenem, hátha addig elvitte volna a Magduskát valaki!
Nem a!
Azt mondja Magduska, hogy: soha, de soha sem szeretett volna meg mást senkit ezen a világon... senki máshoz nem ment volna.
Összeteszi a két kezét, ugy teszi a Sándor szivére és ugy bujik a keblére...
A szeme könybe árad...
És azt mondja: - haljon meg, ha nem igaz.
És nevetve mondja:
- Bizony, jó is lenne most meghalni, most édes lenne, öröm lenne a halál.
Mert ennél már, - mint most, - boldogabb ugy sem lesz soha!
Azt feleli rá Sándor:
- Dehogy nem.
S erősen fogadkozik széles jó kedvvel, hogy ez örökké igy tart.
Lehetetlen, hogy örökké ne tartson az olyan boldogság, mikor olyan kevéssel meg vannak elégedve.
Aztán megint csak előjön a szóbeszédbe Szilágyi uram...
Annak mindég csak elő kell jönni...
A nélkül nem eshetik meg a nap.
De a legnagyobb boldogság közepette is, ha nem haragszik is érte, de csak folyvást, mindig furja a fejét valami Sándornak.
Az a bizonyos valami.
Az a régi valami, a mit soha sem birt megérteni.
De hát miért is szereti ezt a Magdát olyan nagyon Szilágyi uram?
Miért tesz annyit, meg annyit meg a kedvéért, hogy majd csaknem a magukénak mondják ezt a kis tanyát?
Pedig még csak egyetlen csókot sem kért tőle soha.
Legalább azt mondja a Magduska.
És ha azt mondja, ugy igaz a.
- A parasztember, - azt mondja Sándor, - nem olyan, mint az urfajta... nem gyalázza saját maga a felesége becsületét, nem gyanakodik reá, ha egyszer becsületesnek tudja.
Már pedig mind a Magduska, mind Szilágyi uram tisztességesen viselkednek egymás irányában.
Még csak egy parányi árnyék sem érheti a magukviseletét.
Meglátszik a!
A nélkül, hogy csak leskelődnék is az ember, ha baj van, észreveszi azt, ha szemevan.
De csakugy vannak azok négyszem közt is, akár az egész világ láthatná.
Egyszer, a nélkül, hogy akár azok, akár ő arra számitana, meglepi őket titokban a szeme...
Elaludt és ott szorult a padláson.
Mikor fölébred, akkor jut ez az eszébe.
Sándor belátja az egész szobát egy hasadékon.
Magduska éppen kenyeret készül sütni...
Ilyenkor nagyon szép, igéző, egy fiatal, üde, erőteljes menyecske.
Gyöngyfehér karjai vállig fedetlenek, - s a mint a dagasztásban erőteljesen , bemélyeszti ökölbe szoritott kezeit, a fehér karok faragott márványnyá izmosulnak.
Az arca föl van hevülve, ki van pirulva, a szeme ég, csillog...
A keble hullámzik , dagad.
Magduska csábos, igéző, a mint egy percre föltekint.
De észre is veszi magát...
Hirtelen kendőt borit fedetlen vállaira.
Tehát nem kelleti magát.
Szilágyi uram pedig nem azt nézte rajta, nem a forró szerelmesség sóvár szemeivel gyönyörködött a bájain, hanem mennél tovább tartotta rajta tekintetét, annál szomorubb volt a nézése.
Még csak egyetlen egy pajkos mosolyt sem dobtak egymásra; még csak egy hamis pillantást sem váltottak.
Hogy is történhetett az?
Hiszen Szilágyi uramnak a szeme még könynyel is telefutott.
Nem a kacikás menyecskét, még csak nem is a Manó Julis leányát, hanem a Pákay árváját nézte Szilágyi uram.
Rá volt irva az arcára, a szemére, ugy olvasta azt onnan Bana Sándor...
És szégyelte magát csak azért is, hogy bár előre föltett szándék nélkül, - de mégis leskelődött.
Lopva szökött le a tüzfal ajtaján.
És most sem lett okosabb, most sem tudta meg hát, miért jár Szilágyi uram olyan nagyon a Magduska kedvében, mi az oka, hogy olyan nagyon szereti, ha egyszer nem is kivánja, hogy szeretője legyen?
- Tudja a kő.
Azután ennek is elveti a gondját.
- Üsse a kő!
Ha egyszer nem esik tőle baja, hogy nem tudja, hát nem töri rajta a fejét...
Azt gondolja, azt mondja.
S ha azért néha-néha évődik a Magduskával, kivált ha ugy valamelyik nap cicomázza magát... azt csak tréfából teszi.
- Ugy -e, bizonyosan a gazduram jön ma?
Magduska elérti a tréfát és azt feleli reá:
- Az bizony!
De ha azután a tréfa csintalanabb talál lenni, akkor már óva inti és fenyegeti az ujjával.
- Hallod -e, Sándor, ez már nem illik.
Szilágyi uram nem olyan ember, és nem illik tőlünk, hogy tréfát csapjunk, csúfot üzzünk olyan tisztességes emberből, a mi jóltevőnkből.
Sőt néha még egy kicsit meg is haragszik...
Az arca neki is pirul, ugy védelmezi Szilágyi uramat.
Mert oly édesdeden gondol Szilágyi uramra mindig.
Ugy tiszteli, mint édesapját.
Maga sem tudja okát adni, miért, jól esik neki, ha ránéz, ha szól hozzá, ha beszél vele, ha a kezét megfogja.
Ha már jön messziről, nemcsak az ajkai mosolyognak, de a szemei is nevetnek.
Azután pedig telefutnak meleg könyüvel, hálával.
Ugy megszerette azt a jó embert.
Mindent, mindent neki köszönhet a világon a szegény árva.
Ugy tiszteli, mint édesatyját, ugy szereti, ugy olvad érte, mintha csak az életét is neki köszönhetné.
De Szilágyi uram is ugy van vele.
Ha kijön a tanyára, mindig ott motoz körüle, könnyebb a lelkének, ha segithet valami dolgában; szája, szava édes, nyájas, mikor beszél vele és a szemét le nem veszi róla, és ragyog az a melegségtől, a mig csak ott van.
Vajjon mit gondolhat róla?
Gondol -e valamit?
Gondolkozik -e?
Sejt -e valamit?
Nem!
Nem!
Nem tudja.
Nem tud semmit.
Nem is gyanit semmit.
És jobb is igy.
Talán jobb is igy, ha ugy tesz vele jót, ugy tesz mindent, ha ugy mutatja neki szeretetét, ha ugy árasztja el a földi javakkal, a gondosság figyelmével, a gyöngédség melegségével, ha az nem is gondol arra, mindez miért történik vele.
Magduska csakugyan ugy van.
Előbb veszi a tiszta felebaráti szeretetnek, a sziv jóságának, a kegyesség természetes jótékonyságának.
Utóbb aztán egészen hozzászokik és nem is gondolkozik többé arról.
S valóban ugy is van.
A sziv soha sem lehet üres...
Ha üres, az nem élet.
A sziv okvetlen kiván mindig , de mindig, egész a halálig szereti valakit, mindig keres, mindig kutat, a mig nem talál...
A kinek nincsen senkije, legkivált egy koros ember, kinek gyermekei nincsenek , folyvást eped, sóvárog az ily atyáskodó gondoskodásokért, még a szerelme is oly atyáskodó.
Hát még a kinek aztán erre olyan nagy oka van, mint Szilágyi uramnak.
És aztán Magduska gyakran gondol arra, meg van arról győződve, hogy Szilágyi urammal - nem ugyan a vér forró fölpezsdülésével, mely csókért, ölelésért eped , sóvárog, hanem a sziv édes, szelid, jó hajlandóságával, - megszerettette magát , mely érzésnek elég boldogsága, elég öröme, ha benne gyönyörködik.
Ez a szeretet tiszta, áldott és boldog, mint a hogy az apa a leányát szereti.
És lassan, lassan ehhez a gondolathoz ugy hozzászokik, hogy Szilágyi uram ugy nézi őt, ugy gyönyörködik benne, olyan boldog legkisebb örömén, mintha - ha nem éppen is a leánya, - de mindenesetre valami atyjafia, vagy hozzátartozója lenne.
Magduska ugy el van halmozva ruhával, házi eszközökkel, mindennel, a mivel csak egy elkényeztetett uj menyecske lehet.
Szilágyi uramnak ebben nagy öröme telik.
A világ azt hiszi, hogy mindezt a nőért cselekszi, a szép menyecskéért.
Szilágyi uram azért sem haragszik.
Hát hadd higyjék...
Mosolyog rajta...
Sőt nevet is...
Feszit a mellén.
Az még mindig hizelgő annak a deresedő hajnak és bajusznak, ha ilyesmit gondolnak felőle ; kivált ily, gyöngymenyecskével egy kalap alatt.
Szilágyi uram aztán oly boldog abban is, hogy hébe-hóba félreérti a dolgot maga is.
Azt gondolhatja: Az asszonyok maguk is hiuk és képzelgők mind, a miért sokkal többet hisznek magukról; sokat gondolnak olyant, a mi nem ugy van.
Ha csak egy pillantást, egy lopott tekintetet vesznek észre, mely rajtok átfutott , vagy rajtuk felejtkezett, könnyebb a lelköknek, ha egyebet nem, legalább a kendőt megigazitják a fejükön.
Jól van, hát hadd higyje maga is; - ezt mondja magában Szilágyi uram.
Nem árt többé sem nekem, sem neki semmit.
Inkább gondoljon erre, mint másra...
Magduska pedig nem gondolt sem erre, sem a másikra, egyáltalában semmi egyebet nem gondolt, hanem csak azt, milyen jó az Isten, milyen jó atyát adott neki a régen , régen elveszett helyett.
Egy szóval boldogok voltak, ártatlanul boldogok; nem háboritotta boldogságukat semmi - sem gyanu, sem féltékenykedés.
Pedig az ördög sem váratott soká magára, csak öt-hat hétig sem.
Sietett megjelenni.
Már a vásáron elkiáltotta magát Pödrő Péter uram:
- Tyüh, teremtette, de szép!
Hogy a ragya verte volna meg, de gyönyörü!
Egészen elvette a szeme fényét az a kék selyem kendő, mely habosan játszott a nap fényében.
Mikor aztán beállitott a kis tanyába, azt mondta Sándornak ott a nyárfás szélben:
- No, hallod -e, boglyas...
Jut eszedbe a száz pengő ?...
Tudod -e, mit nevettem akkor?
Tudhatod, ha akarod.
Gondolkozzál csak rajta, hogy miből cifrálkodik a menyecske?
Sándor mérgesen nézett a szemébe Pödrő Péter uramnak.
- De már azt megmondom, hallja az ur, akármilyen ur az ur, ne hágdosson egy tisztességes fehér személy becsületében.
Biz ebben csalódott Pedrő Péter uram.
Sehogy sem akart fölébredni az az ördög.
- Vagy pedig komisz vagy - mondá magában, - te is, és egyet értesz velük .
Belenyugszol, jámbor.
Jól van az is, a te dolgod, de azért nem bujtok ki a körmeim alól.
Nem csüggedt.
Komiszárososan megint egyet forditott a dolgon.
A makrapipa szárát a szemfogra kapta, egyet kacsintott s ugy hajolt le a lóról Sándor felé.
- Lassabban, hé!
Hiszen a javadat akarom.
Urrá akarlak tenni, szamár.
Azt, a mit én tudni akarok, senki más ki nem tudhatja, mint a menyecske.
Sándor folyvást duzzogott.
- Mondtam már, hogy hagyjon békét az ur a feleségemnek.
Pödrő Péter csak folytatta:
- Ha száz esztendeig szolgálod is te, meg a feleséged a gazdátokat, mégsem szolgáltok csak ilyen kis tanyát is, mint ez.
Mig ha rám hallgatsz, ki tudjátok, a mit én akarok, ezer forint üti a markodat...
Annyi, mintha csak Rózsa Sándort adnád kézbe.
Nem azért, mintha valami csábitó lett volna rá nézve e szavakban, hanem mert csak mégis kellett felelni s meg kiváncsi is volt tudni, hova jut ki a komiszáros ur , hát hozzáállt a beszédhez.
- De hát mi köze ide Rózsa Sándornak?
Pödrő Péter titkolózó mosolylyal felelt:
- Az , hogy a te gazdád, édes szógám, csak olyan, akár a Rózsa Sándor.
Most aztán a napnál is világosabb lett, hogy aligha ez is, meg az ezer forint kecsegtető reménye is csütörtököt nem mondott.
Nem nagyon jó lett volna sem a komiszáros urnak, sem neki, ha a kezeügyében lett volna valami.
Majdnem elkáromkodta magát.
- Ejnye, hogy a...
Pödrő Péter reákiáltott:
- Csitt te!
Bizony ráütök a szádra.
Aztán jobb is, ha a füledet tartod ide.
Azért nem hagyta abba, csak folytatta a megkezdett fonalat.
- Hallod -e ?...
Azt kellene kitudni a menyecskének, hogy miért adott Szilágyi István uram száz forintot a Kolofánt Mihálynak?
Sándor egyet rántott a vállán.
- Adott, nem adott, mi közünk nekünk ahhoz?
Csakhogy oda jutott Pödrő Péter uram, most már folytatta gyorsan:
- Hát ki akarjuk tudni minden orgazdaságait, rablásait a gazdádnak...
De már erre aztán felförmedt a Sándor.
- Micsoda?
Mit beszél az ur?Azén gazdám rablásait? - kiáltotta; nem kiáltotta , hanem orditotta.
És a mi legelőször a kezeügyébe esett: fölkapott egy petrencehordó rudat.
- De már most azt mondom, menjen innen az ur!
Ne tegyen rabbá az ur!
Ha egyebet nem tud, mint békességes, becsületes emberek nyugalmas életét fölháborgatni, akkor komiszáros se legyen.
Pödrő Péter uram gondolkozott, pofonvágja -e vagy ne?
No, - azt mondja, - nem vágja pofon.
Pofonvágták már azt a mennyei szentek.
Csak csóválta a fejét, hogy még ilyen barmot is teremtett a jó Isten, a ki petrencehordó rudat fog annak a becsületéért, a ki az övét is a sárba gázolja azzal, hogy a feleségét szeretgeti.
Bizony csalódott hát e második próbával is.
Minden reménye dugába dőlt, minden terv meghiusult.
Mérgesem rivalt reá, a mint otthagyta:
- Jól van, jól, boglyas, majd kivakkantod temég azt, ha egyszer kiestek a gráciából.
Majd fölébred még az ördög.
- Addig csak hadd várjon Gátugró János, az is legalább megpuhul kivül-belül.
Sándor pedig még soká, nagyon soká dörmögött utána.
- Soha, soha még ilyen istentelenséget!
Még azt mondani Szilágyi István uramról, a legbecsületesebb, legjobb emberről, hogy orgazdaságból, rablásból gazdagodott meg.
No ilyen még nem fordult meg még csak eszeágában sem senkinek.
Ország-világ tudja, hogy szép legény volt, gazdag leány volt a felesége s mikor félesztendő mulva halálos ágyán feküdt, ugy szerette, hogy mindenét reá hagyta.
Szilágyi uram aztán ugy iparkodott, hogy még annak a dupláját is megduplázta, vagy kétszer.
Van aztán most már neki tizannyi.
Sándor is csak haragudott; de aztán a Magduska haragudott ám még csak jobban.
Hogyne bizony!
Majd még az után kutaszkodnak, az után gyanuskodnak, annak a becsületében gázolnak, a ki nemcsak a legtisztességesebb, tiszta, becsületes életü ember, hanem egyszersmind az ő jótevőjük, a kinek mindent köszönhetnek a világon.
No, már az igaz, ezt jól eltalálta Pödrő Péter uram.
Persze erről Pödrő Péter uram nem tudott semmit.
Pödrő Péter uram csak még sem csüggedett; nemcsak nem csüggedett, hanem nevetve mondogatta magában: "Megállj, menyecske, azért is most már téged foglak fogtomra , te általad kell kisülni a dolognak."
Gondolta, ha nem boldogult az emberrel, majd boldogul az asszonynyal.
Nem volt még asszonyszemély a világon, a kivel ne boldogult volna.
Megint csak ellátogatott virgonc paripáján a felé a kis tanya felé,... még hozzá aztán ki is leste az időt, mikor az a boglyas gányó nincsen otthon.
Tudja Isten, háborgatta az a kék selyemkendő is...
S ha nem lesz semmi fölfedezés is,... legalább kerül egy pár csók.
De bizony ez a kirándulás még a petrencehordó rudnál is rosszabbul ütött ki.
Mert a mikor a menyecskét nemcsak fogtomra akarta fogni, hanem meg akarta csókolni, ott csattant és olyan nagyot csattant, a milyet nem is gondolt volna...
- Ugy kell neki!
Még meg akart csókolni,... a gyalázatos ,... - szólt a lángragyult arcu menyecske...
Pödrő Péter uram a régi példabeszédhez tartotta magát.
Csak nevetett... s még hozzá mutatta is, hogy azt is jókedvből teszi.
A mit tenyérrel kapott, a tromfot visszaadta szóval.
- No, pedig, ha olyan vén embert nyalhatsz, falhatsz, bizony engem is megcsókolhattál volna csak egyszer.
Nevetés, jókedv volt a hangjában, de belől most aztán annál nagyobb volt az indulat; most már valóságos harag és elfojtott méreg mindnyájok ellen... mely azon pillanatban mindjárt boszuvá táplálja magát.
S a mig erre aztán a menyecske szeme szikrázott, ő kivágta az utolsó tromfot , melyet lépvesszőnek tartogatott, hogy rajta fönakassza.
- Pedig majd nem csókolnád, ha tudnád, hogy kicsoda!...
Talán elárulja magát ezekre a szavakra.
De a menyecske nem akadt fönn a lépen...
Arcának legkisebb izma sem mozdult, szine nem változott.
Mintha csak valósággal nem is tudta volna, még csak azt sem sejtette volna, hogy miről van szó.
Pödrő Péter uram pedig azt mondta magában:
- No, már a mi azt illeti,... ilyen hamar jól ki van tanulva.
És aztán nem is tett többé lépéseket ujabb pofonok nyerésére.
Otthagyta boszusan.
Magduskának pedig meg sem fordult a fejében nagyra venni, vagy pedig éppen gondolkozni arról, a mit a komiszáros ur utóljára mondott.
A ki boldog, van eszében, hogy ilyenen törje a fejét!
Csak mint nevetség maradt meg nála.
El is dicsekedett vele azurának is, Szilágyi uramnak is, - és nem hallgatta el még a pofonokat sem...
Szilágyi uram azután nagyon elkomolyodott ezen elbeszélés után.
Miért is mondta az az ember a Magduskának azt, hogy ha tudná, hogy ő kicsoda?
Tudna az az ember valamit?
Magduska pedig szinte sajnálta, hogy ezt elbeszélte.
Szemrehányást tett magának , hogy talán meg is bántotta.
Ilyen szószátyárság talán rosszul is esik olyan tisztességes embernek...
Nem ugy veszi -e, mintha csakugyan kelletné neki magát ?...
De aztán ez csak egy parányi felhő volt boldogságuk egén, melynek szellő sem kellett, hogy elfujja...
Magduska ajkán elröppent egy mosoly és abban látta Szilágyi uram, hogy még most sem gyanit semmit.
Még azon órában jóizüen nevettek.
Másnap már eszükbe sem jutott többé semmi.
Mert aztán ez ismét csak arra való volt, hogy egymás engesztelése, viditása végett csak még jobbak lettek egymáshoz, tehát még sokkal, sokkal boldogabbnak , derültebbnek vallhatták életöket.
- Hallod -e? - azt szokta aztán mondani Magduska Sándornak, - én attól félek, hogy meghalok.
Tudod azért, mert már ennél aztán, a hogy most vagyunk, csakugyan boldogabb nem is lehetünk.
Sándornak aztán könybelábadt a szeme, ugy örült annak az édes titoknak, a mit a Magduska neki sugott.
- Bolond te!... sőt inkább igy napról-napra boldogabbak fogunk lenni !...
Pistikának fogjuk nevezni!
IX.
Azután hárman vannak.
Azután négyen, - igaza volt csakugyan a Sándornak: nem fogy a boldogság, hanem nő, nőttön nő.
Boldogabbak napról-napra.
Az egyiket Pistikának hivják, a másikat Lidikének.
Alig birják elképzelni, hogy érdemlik meg ezeket az édes, örömteljes , gyönyörüséges napokat.
Bizonyosan azért a sok régi szenvedésért, sok veszteségért, szerencsétlenségért, - azt mondja a Magduska.
Azután igy telik el a nyár, az ősz, a tél, mint álom, az esztendő is, mint álom ; azután a másik, azután a harmadik is gyorsan, a mint már annak a szép időnek szokása futni, ha az ember boldog.
Csak a rabnak, a betegnek, a szenvedő boldogtalannak hosszu az idő.
Denem volt többé szenvedő, boldogtalan közöttük egy is, - még Szilágyi uram szivét, sebeit is begyógyitotta a nagy nyugalom s édesen merengett el lelkével azon a szép jövendőn, mely a megengesztelődött Isten áldó kezei alatt éri el azokat a szelid és kegyes örömöket, melyekkel az aggkor csendes révébe evez.
Még azutolsó ördög sem háborgatta többé.
Persze a szép menyecskére fájt a foga s az jól el tudta magától riasztani...
Ez volt a legfőbb, a mi abból az időből róla még eszükbe jutott.
És aztán mégis vége lett annak a szép nagy boldogságnak... vége, mikor nem is álmodták volna.
Annak a szép, derült, örömteljes életnek ott a pici tanyán, mely a munka és egymás boldogsága fölött érzett gyönyörködésben, egymásért áradó szeretetben folyt le.
És éppen akkor, mikor a legboldogabbak voltak.
És pedig senki sem kényszeritette őket, hogy egyszerre véget vessenek azoknak a szép napoknak, senki sem üzte ki őket a paradicsomból.
Mindennel ki lehet békülni az életben; a sorssal, mely megpihen üldözésében , békét, fegyverszünetet lehet kötni, csak egygyel nem lehet alkura lépni, csak egyet nem lehet örökre elaltatni.
Azt, a mi az ember szivében van, a mi a lélek mélyében alszik...
Vannak az embernek napjai, midőn legboldogabb és aztán maga sem tudja miért, mégis lehangolja, bánatossá teszi valami.
Mintha csak megunta volna a boldogságot, saját maga üzi magát a fájdalmas gyötrődés felé.
És azután azon a szép őszi alkonyaton, önkéntelenül üzték magukat oda mindketten , Magduska is, Szilágyi uram is, a mint ott ültek egymás mellett szótlanul a kis ház előtt.
Az ég borult... az egész környezet az ábrándoknak misztikus fátyla mögé rejtőzik , mint a szendergés kezdetén.
Azután megszólal egy szomoru nóta:
" Juhász legény, szegény juhász legény ..."
Jóformán nem is tudja, hogy ő maga -e vagy más dalolja azt a szomoru nótát...
Ugy fáj valami...
Mintha csak belétört volna a szivébe réges-régen egy tövis, melynek hegye most is benn van, s mintha csak éppen azt a bentört tövis hegyét nyomnák s az fájna.
És aztán, a mint igy ott ült a kis padkán és varr a kis Magduska és el van mélyedve abban a fájó, álmodós nóta dallásában... még Szilágyi uramat is, a mint ott ül a kis széken, messze, messze eltünt idők fájó ábrándjaiba ringatja.
Sokszor, mikor a fájdalom olyan édes, az ember maga keresi a boldogtalanságot.
Szól mintegy félálomban Szilágyi uram:
- Mondanék én neked valamit, Magduska.
Magduska fölriadt a dallásból.
Ránéz Szilágyi uramra...
Annak az arca szomoru nagyon...
Egy nagyot sóhajt ... fölkel...
Nagy könyek jönnek a szemeibe.
Azt mondja:
- Eh, még se mondom meg...
És aztán elmegy onnan.
Pedig most már szeretné...
Ugy óhajtaná, hogy semmi, de semmi válaszfal ne lenne többé köztük, még azok a régen elmosódott árnyak sem...
Magduska elérzékenyülve néz utána.
Jobb lett volna, ha ennyit sem mondott volna!
Mert most már azután mindig azt kérdezi, találgatja magában Magduska, hogy: Mit is akart mondani?
Sajnálja.
Olyan szomoru volt.
Nagy, nagyon nagy bánat volt az arcára irva.
Gondolkozik azután, micsoda nótát dalolt.
Valami régi nóta volt az.
Nem azon a nótán szomorodott -e el?
Nem jut az eszébe, melyik...
Inkább hát nem is dalol többé...
S nézett utána, a mint az ment a nyárfás felé és törülgette a szemeit.
És folyvást csak azon járt az esze:
- Mi az?
Mi lehet az, a mit mondani akart?
És azután, a mint a legtöbb asszony a rajta átfutó pillantásra, minden kacérság szándéka nélkül megigazitja a kendőt a fején...
Valami nagy, nagy ostobaság jutott az eszébe, melyen maga is elmosolyodott...
Elpirult...
Elszégyelte magát, hogy ilyesmit csak gondol is.
- Nem lehet a!
De hát mit tehet erről...
Olyan sokszor hallotta ezt mástól, s egy darab idő óta olyan különös a Szilágyi uram magaviselete...
Mindig ugy habozik, ingadozik, mintha csakugyan valami mondanivalója volna.
- Jaj, teremtő Istenem!
Nem haragitottuk -e meg valamivel ?...
Nem haragitotta -e meg Sándor?
Aztán nem azt akarja -e megmondani, nem az jön -e olyan nehezen a szájára , hogy gondolkozzunk más helyről magunknak, hagyjuk itt ezt a szép kis tanyát?
És aztán erre a gondolatra ugy elszorul a szive.
Tudja Isten, annak a bolond komiszárosnak a szavai jutnak az eszébe.
- Majd kiestek ti még abból a gráciából!
Minden, de minden szó, a mi már régen nem is fordult meg a fejében, eszébe jutott most ebben az izgatott, bánatos órában...
Hogy is mondta csak?
- Nem is tudjátok, kicsoda Szilágyi uram!
Igenis, azt akarta azzal mondani: Nem tudjátok, milyen változó természetü ember ! ma jó, mint az angyal, holnap rossz, mint a sátán, és elkerget, ha megun benneteket.
Igenis, ezt akarta mondani...
De erre aztán elmosolyodik...
Nem, nem; nem ilyen Szilágyi uram!
Ha arra a jóságos tekintetre is gondolt, mellyel az elébb reánézett, azokra a meleg könyekre: semmi esetre sem jelenthettek irányukban változást, haragot , gyülölséget...
Aztán nagy okot sem adtak rá.
Igazán vannak a szegény embernek pillanatai, mikor csak ok nélkül ijesztgeti magát...
Minek is jutnak ilyen régi, régi beszédek az eszébe?
Miért gondolkozik azon, hogy igy mondta vagy amugy mondta a komiszáros?
Magduska zsörtölődött magával.
Nem birta a fejéből kiverni...
De hát miért viseli magát ma is, tegnap is olyan csodálatosan ez a Szilágyi uram?
Kicsoda ?...
Kicsoda?
Ugy van!
Igenis, azt mondta az a komiszáros: Majd nem nyalnád, falnád, ha tudnád , hogy kicsoda.
Az ám!
Most már eszébe jut minden; akkor erővel rá akarta fogni, hogy rabló , orgazda Szilágyi István.
Fölrántotta a vállát... s gyorsan elmosolyodott.
- Bolond beszéd!
E pillanatban egy éles gyermeksikoltást hallott a lapos felől...
Rettenve ugrott föl s nézett széjjel, csak a kicsike volt a lábainál...
Tehát a nagyobbikat érte valami, a nagyobbik sikoltott.
A szivéhez kapott...
Abban a pillanatban vidor kacagás hallatszott ugyanarról az oldalról...
Nem volt oka többé a rettegésre, de azért mégis alig birt magához térni az ijedéstől...
Lábai reszkettek, mig a sietve lüktető vér, mely a szivére futott , sebesen kopogva ismét lecsepeg onnan.
Arra nézett merően.
A kis fickó bebukott a lapos sarába, keze, lába csupa sár volt...
Szilágyi uram vezette kézen fogva és beszélt, dudogott neki, selypitgetve.
Ah! a régi multban járó lelke beszélt -e, vagy maga?
- Vigyázz, Pistika!
Add ide ticsi tacsódat, meg ne üssed ticsi bábódat!
Ne sirj , medünk az anyuszkához, a jó anyuszkához!
Magduska a fejéhez kapott.
Megszédült attól, a mit hallott.
- Teremtő Isten!
Minő szavak voltak ezek!
Minő hang!
A szive mélyéből jön -e ez, vagy máshonnan!
Óh, nagy ég!
Óh, nagy Isten!
Ez a dudogás egy gyermekkel mily régi, messze multból hangzik vissza!
Óh, ezt akarta hát mondani az a rossz ember, az a gonosz ember!
S a mi nem jutott soha eszébe, a min gondolkozhatott volna soká, soká, mind hiában,... mikor az ember lelkét valamely megrázkódás vagy az ábrándok elcsigázzák, meghozza egy véletlen, fájdalmas pillanat.
Megrázkódott...
Reszketett...
Egész valóját, egész testét hidegen futotta át a vér.
Most már tudta, kicsoda Szilágyi István uram.
A Pista bácsi!
A Pista bácsi, a kinek a keblén huzódott meg, a kinek a nyakát átkarolta, a kinek a könyei hulltak az orcájára ama borzasztó, amaz örökké gyászos emlékezetü éjszakában.
Szilágyi uram szemei e pillanatban találkoztak a tekintetével, mintha csak éppen ugyanegyet gondoltak volna egyszerre.
Megrettent az asszony magából kikelt tekintetétől.
Elsápadt ő is...
Elhalt...
Azután megállt s gondolkozott...
A szegény Magduska pedig bement a szobába, reáborult az asztalra és sirt keservesen.
Szilágyi uram utána ment.
A mint az az asztalra volt borulva, a vállára tette a kezét - s ott tartotta némán.
S sirt ő is.
Nem szólt semmit.
Nem birt szólani...
De megértett - tudott mindent...
A titok, az ő titka föl volt fedezve,... ki volt találva...
A kezét nem vette el az asszony válláról, csak mikor olyan bőven folytak a könyei , hogy le kellett azokat törölni.
S mikor aztán szólhatott a könyektől, beszélhetett a fuldoklástól, megszólal:
- Óh, Istenem!
Te nem tudsz semmit, édes leányom, te egészen mást gondolsz!
Ne gondold azt, az Isten áldjon meg!...
Én nem voltam rabló!...
Az voltam igenis, az voltam, a kit gondolsz, a ki elvitt, elragadt ölében a halálos veszedelemből; de azért mégsem voltam rabló.
És egyszerre e szavaknál egy hur pattant meg Szilágyi uram szivében, mely eddig feszült, feszült és kínozta, de a melynek csak el kellett szakadni egyszer.
Azt mondta magában:
- Talán kellett, hogy jőjjön ez a pillanat.
Talán áldás is, nagy áldás, hogy jött ez a pillanat.
Talán megkönnyebbül a kebele is, ha egyszer meg lesznek oldva a szivének és ajkának zárai.
Miért ne? hisz ugyis tudja már...
Ha félelem, ha veszély nélkül tehette volna, mennyire szerette volna már ezt elmondani régen valakinek.
Hadd itélhette volna meg valaki, hadd mondhatta volna meg valaki, hogy nem bünös.
Hadd nyugtathatta volna meg szivét.
Hadd vigasztalta volna!
Szegény ember, hiszen te nem is vagy olyan nagybünös, a milyennek magadat gondolod, a milyennek magadat elkárhoztatod.
És most itt van az alkalom beszélni, nyiltan vallani.
Oly gyorsan, oly véletlenül jött, hogy nem is lehet annak többé ellentállni.
Különben is annak mondhatja el, kinek szivébe legnyugodtabban teheti le titkát.
Igy van az!
Meg kell annak lenni!
Sóhajtott.
És azután föl lesz oldva attól a végtelen nagy tehertől, a melyet oly soká kellett és oly kínnal hordani.
Ugy sem illet mást senkit rajta kivül.
Senkit, csak ezt az egy asszonyt a világon.
- Óh Magda, egészen más okból voltam én ott.
Véletlenül voltam.
És nem is gondoltam arra, hogy milyen irtózat történhetik akkor éjszaka.
- De az Isten rendelt oda, hogy a te életedet megvédelmezzem.
Bár a többiekért is azt tehettem volna!
És aztán vallott tovább...
- Ha bünös vagyok valamiben, Magda, csak az, hogy nem volt bátorságom a kocsissal védelmetekre berohanni, nem voltam eléggé elszánt megküzdeni velök a halálig , megölni őket, vagy meghalni.
- Óh, gyáva voltam édes leányom, nagyon gyáva; megalkudtam velük, pénzen vásároltam meg tőlük életemet s ráadásul odaadtam nekik kezességül, biztositékul egész életem nyugodalmát.
- A mint féltem, megrémültem ijesztgetéseiktől, hogy cimborájoknak fognak vallani , éppen azért nem volt bátorságom föladni a törvénynek az istentelen gonoszokat ...
És bekevertem magamat még jobban, fizettem őket hallgatásukért és ezáltal összeforrasztottam titkomat az ő gonosz cselekedetökkel.
- Óh ég!
Azt gondoltam, milyen gyanu alatt állhattam volna, hogy ott töltöttem az éjszakát, mert el nem mondhattam akkor, nem igazolható ok miatt.
- Óh gyáva, gyáva voltam, ha becsületes is, százszor gyáva...
És soká, soká szenvedtem érte.
- Csak a te első mosolygásod, Magduska, adott írt az én fájó szivemre, lelkemre .
Meg is áld az Isten érette.
- De hallgass ide, elmondtad te egyszer nekem, most én mondom el neked az egészet .
Én meghallgattam, a hogy te mondtad, most hallgasd meg te, a hogy én tudom.
És elmondott mindent, el, a hogy történt az esetama rémes éjszakában.
Csak egyet, csak egyetlen egyet hallgatott el.
Azt , hogy mit keresett ott akkor éjszaka?
Miért volt ott?
És hol volt éppen a megrohanás pillanatában?
Miért maradt az ajtó nyitva?
Óh de hogy, miképpen beszélje el a leánynak az anyja szégyenét, hibáját, bünét ?
Miért mocskolja be annak a szegénynek az emlékezetét?
Miért mondja el, miért magyarázza meg: ime a te anyád könnyelmüsége volt az oka, hogy szegény jó apád meggyilkoltatott, mikor titeket és a vagyonotokat védelmezte és ártatlan kis testvérkéd ott a bölcsőben és a másik az anya kebelén.
És mind, mind!
Hogy zuzná , miért zuzná össze ezzel a szivét és benne a gyermeki szeretetet s az áldó fohászt, mely hamvai fölött lebeg, mig csak él ezen a hitvány világon...
Jobb ezt elhallgatni...
De azért Magda gondolt mindent, tudott mindent...
Hiszen elbeszélte Szilágyi uram az ő ifjuságát is, reménységeit, vágyait, ábrándozásait azon időből, mikor még csak szegény pásztorlegény volt, s minden kincse a szivében volt, melynek panaszát szép nótákon kesergette el furulyáján, a csárdás szép leányának...
- Óh Magda!
Nagyon szerettem azt a leányt, a ki éppen olyan szép volt, mint te ...
Mintha csak őtet látnám, mikor reád nézek...
Olyan a szemed, olyan a szád, a mosolygásod, a nézésed, a hangod, minden, de minden olyan rajtad, még a járásod is, akár csak az övé volt.
Hanem a szived jobb, Magda, mint az övé volt.
Ő nemvolt olyan szelid, olyan igaz, olyan hűséges, szerető, mint te vagy.
- Gazdag leány volt.
Kevély leány volt.
Gazdag csárdás büszke, parádés leánya volt, a kin száz ember szeme akadt meg egyszerre...
Én pedig, a mint mondtam, csak egy szegény pásztorlegény voltam, Magduska.
- Talán éppen is azért vittek el katonának, mert szegény voltam s nem fogta senki a pártomat.
Nem hasznomra, hanem káromra volt, hogy olyan helyre legény voltam.
- Aztán mig én odaszenvedtem a katonaéletben, cifra nyomoruságban, idegen országban küzdöttem száz csatában, akkor azt sem tudva miért, - most már öreg koromra érem föl az eszemmel, hogy azért a földért, azért a városért, az én édes hazámért, - nem hányom föl, de addig elfelejtett az a leány.
- Jobban tetszett neki a gazdag mészáros és korcsmaárendás, mint a szegény juhászlegény, a kiről pedig széltében dalolták akkor a kántusban a diákok: "A világot adnák ráadásnak , szeretőjét még sem adná másnak."
- Hej, hej!...
Feleljetek meg ott poraitokban, a miért ezt cselekedtétek velem, a miért ilyen pokollá tettétek az életemet!
- Vagyis inkább ne szóljatok semmit, ne emlékezzetek semmire, hanem nyugodjanak a poraitok békében!
- Mikor hazakerültem, csak az a szomoruság, csak az a nyomoruság állt előttem , hogy őtet örökre elveszitettem.
- Bánatos legény, kit elhagy a szeretője, azt szokta mondogatni, édes Magduskám : " Gombház, ha leszakad, lesz más ..."
Esett jól , nem esett jól, én is csak azzal vigasztaltam magamat!
Válogathattam a leányokban.
- Egy szép és nagyon módos árva leánynak is megakadt a szeme rajtam...
Elvettem...
Nem szerettem szegényt, de hát mit tehettem róla, ha ő szeretett engem és szeretett nagyon, - legalább jót cselekedtem, boldoggá tettem.
- Meg is hálálta szegény.
Nemsokára meghalt, és gazdaggá tett a vagyonával.
- Óh én bünös, óh én rossz ember!
- Az után a nagybánatom után az esett most legjobban, hogy gazdag embernek tudtam magamat.
- Kétszerte, háromszorta olyan gazdag voltam, mint annak az asszonynak az ura.
- Ennél aztán azóta nem érhetett nagyobb boldogság, nagyobb öröm.
A hiuság, a kevélység és a bosszuvágy kérkedése állott a hatalmamban.
- Óh, beh jól esett is azt cselekedni!
- Odaállni az én régi boldogságom, az én boldogtalanságom, az én földi nyomoruságom elé.
Szemébe nézni hetykén, kevélyen és vidáman annak, a ki a szivemet kegyetlenül meghurcolta...
Aztán odavágni a telt bugyellárist az asztalra, huzatni előtte a cigánynyal, kérkedni, ujjongani, dalolni, a szemébe nevetni.
- No nézd, ugy -e, én is csak olyan gazdag lettem, mint az urad.
Sőt még gazdagabb vagyok.
Három tanyám van.
- Nektek egy sincs és mindenesetre különb vagyok , délceg, gavallér vagyok, mert hetyke, fiatal vagyok, nem olyan lompos, törődött , mint ő kegyelme.
- Tudom, szeretnél velem dalolni, táncolni, csókolózni!...
- No hát, ha akarod, bolondulj belém ujra...
- Óh istenem, be bolond is voltam, beh bolond is lettem, még bolondabb, mint azelőtt.
Egészen meg voltam bolondulva.
Most voltam ám még igazán belebolondulva.
- De soha a világon szebbet még nem látott senki, mint az a leány volt asszonynak .
Hire marad a szépségének örök időkig ebben a városban, mig csak ez a város áll sok, nagy templomával.
- Százszorta szebb, százszorta bolonditóbb volt, mint leánykorában.
- És aztán én ujra láttam tüzes szemének nézését, csábitó mosolygását.
És mikor azt gondolva már, hogy régen elfelejtettem, megvetettem, csak ingerkedni akarok vele, kigunyolni, bosszantani, bosszut állni rajta: akkor még jobban szerettem , mint azelőtt, százszorta jobban.
- Tele volt a szemem könynyel, ha néztem, ha gyönyörködtem benne.
- Ő volt az egész életem.
- Óh, bár ne lett volna!
És itten egyszerre elhallgatott...
Hallgatott soká, hosszasan.
Egy kis bánatos szünet után, melyet sóhajok töltöttek be: ismét az asszony vállára tette kezét és azzal szólalt meg:
- És most már tudsz mindent, Magduska, tudod, miért szeretlek én téged olyan nagyon és tudod azt is, gondolod azt is, hogy kicsoda volt az a leány, az a szép asszony, a kiről én neked beszéltem.
A Magduska válla hideg volt, mint a jég, és reszketett, csak ugy, mint a kéz, a mely rajta pihent.
Szilágyi uram csakugyan nem beszélte el, hogy volt, mint volt azon éjjel, hogy történt, mint történt, hogy az ajtó nyitva maradt.
Hanem azért reszketve gyanitott, reszketve gondolt Magduska mindent.
Aztánegyszerre ujra elővette a zokogás és abból a zokogásból is látható volt, hogy megértett, hogy megtudott mindent.
Egyszerre fölemelte a fejét...
Egy láng volt az arca és nedves a könyektől.
- Óh, tudtam, mintha sejtettem volna előre!
És ezzel egymásik kínos, fájdalmas dolog is jutott e pillanatban eszébe.
És összecsapta és törte a kezeit.
Keservesen, fájdalmasan nyögte:
- Óh, Istenem...
Istenem!
Nem maradhatunk tovább itten!
Szilágyi uram ijedten kérdé, tompán, nagy ütődéssel:
- Miért?
Az nyögte kínosan:
- Megöl a szégyen... az emlékezés... a vádolás... a rettentő vádolás!
Szilágyi uram erre búsan lesütötte a fejét, megfogta a Magduska kezét szeliden, és fájdalomtól elfogódva, érzékeny, megindult hangon szólott:
- Nem, Magduska!
Ti nem mentek el innen.
Óh, ne mondd azt, hogy nem maradhattok itten...
S tette hozzá nagyon szomoruan:
- Inkább én nem jövök többé ide soha!...
És amaz nem marasztotta.
Nem mondott neki egy édes szót sem.
A jónak, a jótevőnek , egy vigasztalást annak, a ki az életét megmentette.
S a hosszu, kínos szünet után fuldokolva hangzott el:
- Az Isten áldjon meg!
Nem birt felelni, nem tudott bucsuzni, nem volt képes visszaadni a köszönését.
Egy utolsó jó szót adni neki!
Hagyta menni!
Csak zokogva hanyatlott le az asztalra, két karjára fektette égő arcát, vérig kisirt szemeit.
Reá voltak csimpeszkedve a pici gyerekek, huzták a ruháját, sirtak , sivalkodtak.
A fejökre tette a kezét, de nem birta őket magához emelni.
Hát még Sándor!
Óh, a szegény Sándor!
Ha mindezeket megtudja!...
Óh, Istenem, de ez olyan dolog, a mit nem szabad elmondani senkinek, nem szabad tudni senkinek !
Óh, Istenem, de Sándor az, a ki előtt nem szabad semmi titkot rejtegetni!
Ugyan mit el nem kellene Sándornak mondani?
Az első az Isten, az után következik mindjárt a Sándor.
A Sándor a minden a világon.
De azért még Sándornak sem szabad ezt tudni.
Ez nem az ő titka.
- Csak az a titok, a mit egy ember tud.
És a Sándor már nem is második, hanem a harmadik személy lenne.
Oh Istenem!
Hát ne tudja meg a szegény Sándor!
Hiszen ugy sem jön ez többé ide.
S a mint igy fölkelt gyenge erővel, s hozzálátott, hogy megfőzze a fáradt, dolgos ember vacsoráját; csinált olyan füstöt, hogy tele lett vele az egész pitvar.
Hadd gondolja a Sándor, hogy attól lett beteg, az ette ki a szemét.
Szilágyi uram pedig, a mint ott ment a szőlők alatt, még ott is csak azt sóhajtotta:
- Oh Isten!
- Áldásnak nevezte azt a pillantást, a mely a szomoru mult idők hibájának, botlásainak őszinte bünbánó bevallásával a szivét megkönyiti, és mégis ime fájdalomra fordult az ő számára...
Ez a pillantás az, mely elszakitja attól, a kit oly szelid, tiszta érzéssel szeretett, a kiben ujra föléledt életének boldogsága.
- A kinek a szeretete , ragaszkodása olyan édes gyönyört nyujtott a szivének, akár az atyai szeretet.
- A kinek boldogitásában már a háborgó sziv megkezdett pihenni, s áltatta magát, hogy ebben éri el a bünbocsánatot és nyugodalmat.
Bizony nem volt áldás az a pillanat.
Összezuzta az a szivét ujra...
Talán még jobban, mint azelőtt volt.
Mintha csak édes kedves gyermekét vesztette volna el...
Mintha csak az éreztetett volna vele ily hidegséget, ily megvetést, és annak fogadta volna meg, hogy nem fogja látni többé.
Oh irtóztató szó ez...
Irtóztató, kínos fogadás!
Összefacsarodik, vérzik tőle a szive.
Nincsen többé semmi, de semmi öröme...
Elhagyja még a mosolygás is.
Nagy, kínos erőszakot vett magán.
De azért megtartotta azt a fogadást.
Mind a kettőjök szivén egy nagy seb volt ütve, egy égő, az életerőt emésztő seb .
Magduska nem tudta többé becsülni Szilágyi uramat, nem szabad volt tőle szeretetet elfogadni s éppen ez fájt neki legjobban, hogy lelke háládatlanná lenni kényszeriti.
Szilágyi uramnak pedig az fájt, hogy elidegenitette magától azt, a kit még egyedül szeretett a világon.
Oh Istenem, de soká, de messze, de örökké tart egy bün büntetése!...
Attól a szomoru naptól kezdve a szép, jó Magduskát is elhagyta a vidámsága.
A szeméből a tüz, az elevenség eltünt, ajkáról a mosolygás, a csevegés és az arcáról az a szép, egészséges piros szin, a milyen csak a rózsának van, és azoknak a szép leányoknak, a kik odakünn nőnek föl a természet üde, friss levegőjében.
Egész más lett.
Halvány, és a szemei folyvást bágyadtak...
Nappal nem eszik, éjjel nem alszik.
- Csupa sohajtás az élete.
Sokszor szánakozva nézi a Sándor és kérdezi:
- Mi bajod, Magda?
- Semmi!
Semmi?
Furcsa a!...
Pedig ugy el van csüggedve, ugy agyon van törve, mintha csak másodszor lett volna árva.
Nagy, nagy az ő árvasága.
( A hálátlanságot veti magának szemére s az mardossa a lelkét.)
Mintha a kik régen meghaltak, ismét ujra ott halnának meg előtte, s aztán közöttük még az is meghalna, az egyedüli a világon, a ki az életét megmentette, mintha meghalna az is.
De azért csak azt mondja mindig, hogy nincsen semmi baja...
Végzi a dolgát rendesen; - de azért fájdalom reá nézni, olyan szomoru; - csendesen, némán folyik az a dolog, nem kiséri most soha a nóta.
És a mivel eddig nem törődött a Sándor, mikor együtt nevetkérezni látta őket Szilágyi urammal, most, mikor ilyen csüggedtnek, szomorunak látja, megütődik rajta, hogy busulni látja utána.
Mert észreveszi.
Mert látja.
- Azóta ilyen, mióta Szilágyi uram felé sem néz a tanyának...
A napját is meg tudná mondani.
Nem lehet más az oka!
Hm!
Hát ő már semmi sem! - azt dörmögi magában.
- Hát az én szavam, az én mosolygásom, az én ölelésem, az én tréfám már semmi sem, hogy nem tudja kedvre hozni ezt az asszonyt?
- Szólj már, Magduska!
Nevess már Magduska!
Mosolyogj csak egyet a szemembe , Magduska; az Isten áldjon meg!
Bizony nem mosolygás az a szomoruság ott az ajakán.
Pedig ezt is csak a Sándor iránt való szeretetből teszi.
Jaj... ha csak ennyi telik a szeretetből!
Megfogja Sándor mind a két kezét és azt mondja neki, el nem ereszti addig, mig vissza nem tér régi nyájassága, régi kedvessége.
- De már most megmondd ám, Magduskám, mi a bajod?
Kivallod hűségem, mi történt közöttetek?
Édes aranyom!...
Édes kis szentem!
Szorongatja a kezét...
Öleli a derekát...
Csókolja az ajakát...
És Magduska még ezekre a hizelgésekre is csak a fejét csóválja.
Szomoruan, csendesen.
És aztán ugy van másnap, ugy van harmadnap.
Folyvást szótalan, folyvást szomoru.
Azt mondja a szegény Sándor:
Iszonyu dolog az, mikor az asszony igy a bánatnak adja magát...
Semmi sincs az inyére, semmi sincs a kedvére.
Nem szól a világért egy szót egész nap.
Csak búsul , vagy haragszik maga-magára is és nem mondja meg, még ha kerékbe törik is, hogy mi baja...
Előbb elszomorodik ezen a szegény Sándor, később boszantja a dolog, ingerli , azután egyszer csak kihozza a sodrából.
Mit csináljon a szegény ember aztán, mikor igy elbúsulja magát? - neki keseredik.
Könnyü az asszonyfajtának, az elduzzoghat akár egész holtig, de a szegény férfi mit csináljon ilyenkor, mikor a szive tele van keserüséggel, a feje szédül a bosszuságtól, minden izma feszül és majd szétveti a mérge?
Azt érzi, szeretne nagyon megverni valakit...
Annyi bizonyos, hogy meg is kell vernie valakit, különben el nem mulik a mérge , mely hetekig gyült rakásra.
A rossz ember megveri tehát az asszonyt, a jó ember pedig megveri saját magát.
Nem bottal, hanem borral.
Lekönyököl a csárda asztalára, beletemeti fejét a tenyerébe.
Aztán iszik, iszik és megint csak iszik reggeltől estig, és estétől reggelig.
Maga sem tudja miért, maga sem tudja, mi lelte, mit kell neki abban a borban elölni , csakhogy el kell neki abban ölni valamit... valami nagy, nagy bánatot...
Mikor aztán agyonitta magát abban a korcsmában... föltápászkodik és nézni, látni akar azokkal a sülthal-szemekkel, melyek csak bámulni tudnak, és gondolkozni akar azzal a mámoros, ködös, kábult fejjel.
És aztán a mi józanon már régen meg sem fordult a fejében, vagy ha fordult, csak pillanatra volt annak ott egypercnyi helye és nagyon, nagyon régen: most a mámor gőzében egyszerre befutja, betölti egész agyvelejét.
Csakugyan mozogni kezd az az ördög.
Dühös, mérges lesz.
Okoskodik és tüzeli magát.
- Hát miért is nem mosolyog ő reá többé az az asszony olyan jó szivvel? miért nincs kedve, mikor csókolgatja? miért lökdösi el a kezét, mikor ölelgeti ?...
Hej, oka van annak, nagy oka van annak!
És akkor aztán se kérd, se hall többet.
Megindul.
És kótyagos feje szerint egyenesen a baj kutfejéhez.
Miért keresné a lábát, miért verne a szeg mellé, mikor egyszerre a fejére üthet?
S az ördög viszi.
Nagy, görcsös, bunkós botját megcsóválja a levegőben és ráront a szegény gazduramra.
A sok hálátlanság között Szilágyi uramnak még ezt is el kell szivelnie.
Mindenféle illetlenséget elkövet ott a háznál, verekszik, lármázik, hogy a félutca összecsődül; most annál jobban kiabál és gorombaságokat mond Szilágyi uramnak.
Miért jár a felesége után, miért vette ela felesége fejét, miért bolonditotta meg ?...
Ordit, káromkodik veszett bolond módra.
Szilágyi uram nem birja kérlelni...
Nem nézheti tovább ezt az istentelenséget, nem állhatja az illetlenséget, bemegy előle a házba, becsukja az orra előtt az ajtót.
Sándor rázörget előbb az öklével; azután mikor látja, hogy nem nyitják előtte , rugdalja az ajtót...
A vak düh egyre jobban fokozódik; tör , zúz, mindaddig, mig egyszer aztán a házi cselédség is megunja a dolgot; fülön csipik és kilökdösik, kihajitják az utcára, a sárba.
Még innen is visszafenyegetőzik az öklével.
Fölmondja a szolgálatot.
Elcsapja a gazduramat!
A szőlők között ébredt föl.
Maga sem tudta, hogy került oda.
De azért emlékezett , borzasztóan emlékezett mindenre, a mi az előtt történt, mindenre, a mit a gazduramnál csinált...
Most már ki volt józanodva.
Nagyon szégyelte magát, sajnálta is, a mit cselekedett; de már hiába, nem tehet róla, ha már megesett.
Azon már nem lehet többé segiteni.
Magduska csak összecsapja a kezét, mikor ezt meghallja.
Azt sem tudja, min ijedjen meg jobban.
Azon botránkozzék -e meg, hogy ez a szegény bolond ember hogy megbántotta azt a jó embert, az ő jótevőjüket, vagy azon bánkódjék, a min már ugy is régen busong, hogy és miképp kell nekik ezt a kis gyöngytanyát itthagyni?
Volt pillanat, mikor arra is gondolt, hogy az utolsó álomra itt hajtja le a fejét.
- Teremtő egy igaz Isten!
Mit cselekedtél, Sándor!
Sándor nagy szomoruan felel meg neki:
- Látod, Magduska, mind te vagy ám ennek az oka; mennyiszer kérdeztem, még sem mondod meg, hogy mi történt közöttetek.
- Óh, Istenem, de hát ki gondolta volna ezt, ki hitte volna? - nyögdeli magában Magduska, - hogy még ez a jó ember, ez a legjobb ember is megbolonduljon, hogy féltsen és még eszébe is jusson reá gyanakodni?
A Sándor arca még most sötét.
- Nem mondtam én azt neked, hogy én előttem nem szabad semmit eltagadni?
Magduska hasztalan kisérli meg azokat a redőket a homlokáról elsimitani.
Nem lehet.
Pedig most már neki kell hizelkedni, Sándornak a kedvében járni; mert Sándor került fölül s azt mondja most komoran, elszántan:
- Aztán meglátod, még nem is jó vége lehet ám ennek!
Magduska is azt gondolja: Jaj bizony, a ki már ennyire ment a vak szeretetből , jaj, nem megy -e a Tiszának a szegény Sándor elkeseredésében, ha azt hiszi, hogy nem őt szereti a világon a legjobban, és ki nem űzi, kergeti a fejéből azokat a lélekölő gyanusitásokat.
Vagy pedig - jaj, Istenem...
Háladatosság ide , háladatosság oda!
Mégis csak legelső az embernek a világon az ura.
A hűség elébbvaló a háladatosságnál.
Magduska elfakad sirva.
És a nyakába borul a Sándornak...
És mondogatja, a mit másszor is szokott mondogatni:
- Első az Isten, de azután mindjárt második a Sándor.
A Sándor a minden a világon!
De most már aztán ijedtében mindent is elmondott a Sándornak.
Mellé ült, megfogta a kezét, simogatta, hogy aztán tartsa titokban, el ne mondja a dolgot senkinek; és aztán elbeszélt Magduska szépen, hűségesen mindent .
Reszketett a szive.
Reszketett a hangja, de azért elmondott mindent.
Nem hallgatott el semmit.
Nem tagadott el semmit.
Még azt sem, a mit csak sejtetett Szilágyi uram.
Teljesen, hűségesen bizonyitotta Sándornak a szeretetét.
Hogy igaz szivü felesége.
A kezébe tette le az életét annak, a ki az ő életét megmentette.
Sándor hallgatott figyelmesen, közbe nem szólt volna a világért.
Hanem, mikor aztán elvégezte Magduska, ő is megdöbbent, elhalványodott.
Meg volt törve.
Reszketett ő is.
Nagyot várt.
De még sem ilyen nagyot.
Ez borzasztó volt.
Sok volt.
Összekulcsolta a kezét az ölén, búsan lehajtotta a fejét, még a maga baját is elfelejtette.
Csak ugy nyögte:
- Tehát csakugyan igaz!
Csakugyan ott volt!
Csakugyan ő volt!
Ő is csak ugy meg volt hatva, mint Magduska.
Egy nagyot sóhajtott s még lejebb csüggesztette a fejét a mellére.
- Jól éreztem, nagyon jól éreztem, mintha csak tudtam volna előre, hogy igy lesz...
S mondta utána tompán, szomoruan:
- Látod, szegény asszony, a mitől féltél, most már csakugyan ugy van.
Csakugyan ugy kell annak lenni!
Magduska aggódva nézett reá, Sándor szomoruan bólintgatott a fejével.
- Mi csakugyan nem maradhatunk itten tovább, Magda; most már annál inkább nem maradhatunk.
Összeszedünk mindent...
Elköltözünk innen.
Félénken, sajnálkozva kérdé Magduska:
- De hát valósággal itt hagyjuk ezt a szép helyet?
Mi lesz belőlünk?
Sándor vállat vont.
- Jó az Isten!
Magduska ismét kérdé szorongó hangon:
- De hová megyünk?
Sándor izzó homlokára nyomta a tenyerét.
- Az már mindegy...
Még sem maradhatunk tovább itten.
Ábrándos bánkódással folytatta:
- Különben sem maradhattunk volna.
Fölmondtam a gazduramnak.
Aztán sem ő nem könyörög, sem én nem könyörgök neki.
Vége köztünk minden barátságnak.
Nagyon is odabeszéltem neki.
Aztán mérgesen odavágott az asztalra, mintha azt akarná mutatni, hogy még sem ő az oka; összeráncolta a homlokát és folytatta tovább kínosan, haragosan:
- Hagyd el már!
Pedig szegény Magduska már nem is beszélt.
- Mégis csak az apád vérének árán laknánk itten.
És vádolnád minden pillanatban szerencsétlen anyádat.
Magadnak meg örökké a szemedre hánynád, hogy miért és miképpen jutottál ide.
Magda, Magda!
Nem jó az embernek egy fedél alatt lakni a kisértetekkel.
Jobban van ez igy!
S mégis, mikor kászolódott, ő is elbucsuzott minden tárgytól.
Miért ne?
Hiszen ez a szép kis tiszta, fehér házikó nem oka semminek.
Ez a szegény, szép kis mosolygó tanya nem hibás semmiben.
Ha már nem lehetett megölelni mást bucsuzóra, mint azokat a szép, nagy nyárfákat... hát megölelte legalább azokat sorban.
- Igaz, hogy itt hagyjuk ezt a szép helyet, Magduska, a hol olyan boldogok voltunk, a hol jó sorsunk kezdődött.
Hanem azért ne félj, Magduska, megáld minket a jó Isten máshol is.
Magduska a fejét csóválta.
Ugy gondolta, hogy nem lesz többé boldog ez életben soha...
Óh, nem ezt a szép, kis fehér házat csupán, nem egyedül ezt a mosolygó kis tanyát volt oly nehéz itthagyni, hanem azokat az édes, boldog érzéseket, melyek azzal össze voltak forrva.
Azoktól kellett örökre elbucsuzni.
Olyan tövis tört a szivébe, a melyet soha, de soha nem lehet onnan többé kihuzni.
- Istenem!
Nem látnám ezt a szép napot, ezt a szép eget, még ezeket a szép mezőket sem látnám, ha ő nem lett volna!...
- Ott pihennék a többiekkel abban a kis árkos helyben, a tóhajlati csárda kertje mögött; ha ő nem lett volna!
Borulna rám a liceum hajlós ága, mely az árkot s az egész kertelést benőtte.
- Istenem!
Sándor!
Hallod -e?
Mink se kerültünk volna össze talán még most sem .
Minket is ő hozott össze, szegény...
Pedig nagy öröm ám, ugy -e, hogy a Pistikát meg a Lidikét ugy csókolgathatjuk!
Sándor vigasztalta, korholta is a Magdát, de azért ő is csak törölgette inge ujjával a szemét.
- Igaz, igaz...
De azért mégis...
Ugyan, mit sajnálod, mikor most már tudod, hogy minden baj, apádéknak minden szerencsétlensége csak ő rajta fordult meg?
Magduska nagy szomoruan felelte:
- Éppen azért.
Éppen csak azért sajnálom, fájlalom: miért hogy az az egy ember, a ki az életemet megmentette és a ki velünk annyi jót cselekedett, miért éppen egy ember azzal, a ki... a ki...
Elpirult,... és a helyett, a mit gondolt, azt mondta:
- A ki annyi ártatlan jó lélek halálának volt az oka.
Ez volt hát a mi a szivét kínozza.
A mit a szive alig birt el.
Volt azonban olyan ember is, a kinek ez az eset nagy örömet okozott.
Ki lett volna ez más, mint pödrött bajuszu Pattantyus Péter komiszáros uram?
De már erre csak megint meg kell neki mozdulni.
No, most már bizonyosan tesz az a gányó tanuságot.
Összevesztek...
A szenvedély, a boszu, a gyülölség viszi, ragadja majd magával azt a sült parasztot.
Megmond az most rá mindent, a mit tud.
Ha azt elnézte, hogy a feleségét szerette a gazda, de már azt nem szivleli el , hogy ily csuful kiad rajta.
Esztendő közepén hányja ki őket pereputtyostól a tanyából.
Most már csak fölébredt az ördög.
Már messziről rákiabált Sándorra:
- Hallod -e, boglyas!
Ugy -e, kiestetek a gráciából?
Nem mondtam?
Legyen csak vagy két-három gyermeke anyjának, még csak Szent-Mihályt, Mindszentet, ujesztendőt sem váratnak veletek.
Sándor arra sem érdemesiti, hogy észrevegye, néki beszél -e?
Aztán leszáll a lóról s a mint Sándor a motyóját rakja a kocsira, odasugja neki:
- Pedig bolond vagy ám te, Sándor, hogy nekem el nem mondtad a gazdád gonoszságait.
Sándor végignézte.
- Hát kinek néz engem az ur?
Azért, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, azt gondolja, hogy én azért majd egy tisztességes ember becsületében gázolok?
Pedig gyülöli nagyon azt az embert.
Ha ő az oka boldogságuknak, a boldogtalanságuknak is ő az oka.
Ő változtatta meg azt a kedves vig asszonyt, ő törte össze a szivét.
Gyülöli, gyülölni fogja a sirig, de azért nem fogja rá, a mi nem igaz.
- Ugyan ne tedd magad!...
Még azt mondod, hogy tisztességes...
Mintha nem tudnád?
És aztán jár, kel minden nyomon ott a kocsi körül és suttog-buttog a fülébe...
Sándor unja nagyon, de bosszus is érte nagyon.
- Ej!
Aztán nem is ugy van az, a mint azt az ur beszéli, hanem egészen másképpen.
Ezt a szót aztán egyszerre megkapja Pödrő Péter.
És meleg érdekeltséggel kérdi:
- Hát hogy van?
Hát te tudod, hogy van?
Az feleli bosszusan:
- Tudom hát, de nem kötöm senki orrára.
Ez aztán teljesen elég.
Erre aztán gyorsan kiveti a fortélyát a komiszáros ur, a hálót, a fogást; gunyosan elneveti magát.
Kicsufolja, azzal fogja meg:
- Bizony nem tudsz te, jó asszony, semmit.
No aztán már ennél nagyobb gorombaság nem érhette Sándort; asszonynak , szószátyárnak nevezték.
Az indulat már forrt benne... most a nélkül, hogy csak eszmélt volna, veres lett , mint a pipacs, a méregtől, és kitört belőle:
- Jobban tudom az egészet, mint az ur!
Óh, óh! a szegény Bana Sándor nem is gondolt arra, hogy ezt egy komiszárosnak mondja.
És nem gondol magára sem, a saját emberi gyarlóságára.
Nemvet számot a szive gyengeségével.
Ki fogja -e állani az igazi nagy próbát?
Mert csak mégis fúrja az ő fejét is valami.
Bármit beszéljen, mégis csak a gyomrában van az az ember.
- Mikor a Magduska azt mondja neki: De hát mégis miért megyünk el innen?
Van talán eszed, hogy nem hiszesz rossznak.
Azt feleli:
- Hagyd el, én nem keresek semmit, mert ugy is tudom, hogy nincs semmi a dologban .
De azért én nem tudom, nem tehetek róla, de utálom, gyülölöm azt az embert.
Hej , megkeseritette az egész életemet.
Ha volt titka neki, tartotta volna meg a titkát magának.
Ne búsitotta volna el vele.
Nem volt a világon eddig senkid.
Én voltam mindened.
Minek akarja közénk fúrni magát?
Nem szeretett ugy, mint én, senki más.
Te sem szerettél ugy mást, mint engem.
Hát most is azt akarom, hogy én legyek mindened.
Ne köszönj te senkinek semmit .
Köszönj mindent nekem.
Eh!
Jobb is igy.
Jobb innen elmenni.
Nem jó nekünk közel lenni ahhoz az emberhez.
Még a mint mozdul, meg találna egyszer csúszni a kezem.
És ha védelmezte is, ha szót emelt is mellette, mégis az arcára volt irva az a nagy gyülölet, az undor, az iránt az ember iránt.
Csak a vak nem látta.
És az a komiszáros nem akart egyebet, hogy a nagy vádat megindithassa, mint hogy még egy másik tanuja legyen.
- Beszélhetsz most már, atyafi, akármit, ha egyszer megmondtad a komiszárosnak , hogy mindent tudsz.
Ha az a másik is csak fél tanu, meg ez is egy fél: a kettő mégis egy egész.
Ezzel már mégis meg lehet próbálni egy ember megtámadását.
Hátha legalább hoz valamit a konyhára?
És aztán beparipázott Kecskemét felé, a mint a műkifejezés mondja, - a terrénumot tanulmányozni.
Hej pedig egyszer megjárta ebben a dologban, mikor Magdánál akarta a terrénumot tanulmányozni.
Szilágyi uram sem fogadja nagyon szivesen.
Olyan bánatos, szomoru, ingerlékeny, haragos ő kegyelme.
Mintha csak az ábrázatára lenne irva, hogy bánja is ő, akármi történik a világon.
Keserüen mormogja:
- Cudar, hálátlan ez a világ!
Utálja már ezt az egész világot.
Hanem arra aztán, a mit a komiszáros ur mond neki nagy titkolódzva, mégis elhalványodik, a vére mégis föllázad.
Az ő saját lelkének szabad őt magát ilyen dologba keverni, ilyen bűn okozását teher gyanánt hordani, ilyen bünnel vádolni, de másnak nem szabad.
Azért sem ijed meg.
Nagy hiba volt tőle, hogy eddig is félt.
Bátoritja magát.
A ki nem bűnös, az ne féljen.
Most már különben sincs reá oka.
Az az egy, a ki látta ott, a ki tudott róla, a ki bajba keverhette volna, már nem él.
Azt mondta magában:
Csak egy vádolhat a sorsáért, és mit akartok, ha az az egy nem vádol?
Reszket az indulattól.
Hát már ez mindig igy legyen?
Átka legyen ez a dolog egész a sirig?
Nem!...
Nem...
Nem lesz igy!...
Nem, már nem lesz az!
Felüti a fejét.
Nem is éppen nagy önmérséklettel kivezeti ajtaján.
Pattantyus Pödrő Péter most már annál dühösebb, annál kérlelhetetlenebb mind a kettő ellen.
- Most már azért is megmutatom, hogy Szegedre kerülsz!...
X.
Mikor Szilágyi uram ezen látogatás után egy negyedóráig maga maradt, - elgondolkozik és aggodalmát nem birja magában tovább elfojtani, magát megnyugtatni.
Elbusulja magát.
Sajnálja, a mit cselekedett.
Mégis kár volt ilyen elbizottnak lenni, ilyen kereken elutasitani azt az embert .
Mert akármilyen büntelen is abban az irtózatos dologban, mégis bajba keverheti ez az ember.
Ha egyebet nem, szégyent tehet rajta...
Megrázkódik...
Meg-megretten...
Ki tudja, hát ha még több is érheti?
Olyan bolondokat beszélt ez az ember, hogy a rablók közül egynéhány kézre került...
Hogy olyanformán van a dolog, hogy az ő neve is emlegetve lett.
Bosszusan rázta a fejét...
Ah!
Nem lehet az!...
Az csak egy ember fortélya , mestersége volt, a ki már nem él.
De hátha mégis?
De hogyan?
Az az átkozott bankó maga elég volna?
Ah!
Ki tudja, mit, mit nem lehet egy ilyen bankón fölkutatni ?.. .
Ki tudja, mi mindent nem foghatnak reá?
A homlokán kiverte magát a veriték...
Mégis jó lett volna megelőzni...
És aztán vitte magát beljebb; beljebb, mind beljebb...
Jó lenne visszahivatni ...
Érte küldeni azért a komiszárosért valakit.
Eh!
Nem jó lesz...
De bizony jó lesz...
Habozik...
De igen, irni fog neki.
Kéreti magához; lehetetlen, hogy el ne jőjjön, kecsegtetni fogja valamivel.
Ezt ismét megváltoztatja...
Nem fog irni egy sort sem.
Az nem jó lesz...
Valami ürügyet keres...
Elveszett négy tinója Szent-Királyról...
Nem, ez nem jó lesz.
Valami csavargók jártak Bócsán...
Jobb lesz az.
Végtére azt gondolja el, azt határozza, az lesz a legjobb, ha nem szól semmit.
A cseléd azután lóra ül, elmegy.
Odajár egy nap.
Beszél a komiszárossal Alpáron.
Visszajön...
- Hát mit mondott a komiszáros? - kérdezi szorongva.
Az ostoba cseléd olyan közönségesen tud felelni:
- Nem mondott semmit...
Szomoruan lesüti a fejét...
Ez azt teszi, hogy nem fog eljönni.
Ezen aztán megütődik...
Elgondolja, hogy nagy bolondot tett...
Mégis jobb lett volna, ha nem küldött volna érte.
De a komiszáros mégis csak eljön...
Megriad...
A láng futja el az ábrázatát...
Jaj már itt jön az ablak alatt...
Peng a sarkantyuja...
Az fönhordja a fejét.
Ő van megalázva, mégis csak ő van megtörve, a ki ugy elutasitotta magától.
Mégis csak neki kellett a derekát beadni.
Mit is mondjon hát neki?
Azt sem tudja, mit beszéljen.
Miként kezdje.
Legjobb lesz egyáltalán, ha nem mond semmit.
Bort hozat neki...
Szivesen látja , iszik, poharazik vele.
És azután fölhord tücsköt, bogarat; beszél haszontalanságokról, jó időről, szélről, esőről, szántásról, vetésről, a négy tinóról, melyet majd elloptak, a csavargókról, a kik Bócsán is megfordulhattak volna...
Valójában pedig beszél a nagy semmiről.
Ekkor azután közbe odanyom egy száz forintost a komiszáros markába, mintha azokért a sok szivességekért tenné, hogy a tanyáját egyszer és másszor utjába ejti.
És aztán ugy is történik.
A komiszáros ur nagyon jóizüen megissza a borocskát, egyik pohárkával a másik után, sőt véleményt is mond, hogy ez a széktói siller mégis jobb annál a fehérnél , mely a Csanálosban terem.
Szilágyi uramnak még a lelke is örül.
- Hála Istennek!
Jól iszik a komiszárus uram ő kegyelme.
Sőt a mit a nagyuram ugy suttyomban már olyan régen ott szorongat a markában, a százforintost sem löki vissza a kezével.
A kezébe átengedi csuszni szépen...
Azután átvándorol az a komiszáros ur kezével a bőrös nadrág zsebébe.
Szilágyi uram egy nagy lélekzetvétellel megkönnyül.
Egyszerre megszikkad a homlokán az a nagy verejték.
Sóhajtja örömmel.
- Hála Istennek!
Elvette!...
Amaz pedig rosszul, gunyosan elmosolyogja magát,... azaz, hogy ez már több a mosolygásnál, majdnem kárörvendő nevetés az a gazduram szemébe.
- No lám, kegyelmed is azt tartja, hogy harmadikban válik el.
Kiveszi a zsebéből a százforintost és oda tartja az orra elé.
- Tudja -e kegyelmed, hogy ez a harmadik százforintos?
És folytatja gunyos, kárörvendő mosolygással:
- Egy százas még csak gondolkodóba ejtett, a második, a kettő, gyanussá tette kegyelmedet előttem, de ez a harmadik, édes gazduram, a mellyel meg akart vesztegetni, most már egészen bebizonyit előttem mindent, a mit gondoltam...
És most már kivehetem ezt az irást is a zsebemből.
Szilágyi uramban csak elhalt a lélek...
Óh teremtőm, hogy belevittem magamat!
A komiszáros nyugodtságra, csendre inti; még némi kis impertinenciával vigasztalja is, hogy ő minden föltünést el akar kerülni...
Éppen azért van mellőzve magának a királyi városnak a hatósága is e dologban, ő van egyenesen küldve a vármegyétől ...
Voltaképpen nem is letartóztatni, elfogni jött ő kegyelmét...
Hanem hát mégis csak egy kis valami megkérdezni, egykis megtudni valója lenne a törvénynek ő kegyelmétől.
És most föl is mutatja azt az irást.
- Egy kis utra kell rászánni magát...
Föl is ülhetnénk a gazduram kocsijára , mintha csak a tanyára mennénk...
Aztán akár a pákai állomáson, akár Félegyházán ülhetnénk a vasutra.
Szilágyi uram a pohárszékig tántorodott.
Megtámaszkodott a sarkában.
- Hanem hozzon legalább három váltat fehér ruhát...
Mert egy kicsit tovább oda talál lenni hét napnál.
Egy borzasztó gondolat, egy borzasztó valóság futott, cikázott át agyán.
A legborzasztóbb!
Bizonyos volt...
Semmi kétség sem fért hozzá.
Szegedre viszik.
Összeszoritotta öklét...
Erős lett abban a pillanatban.
Büntelenségének egész bátoritása szivébe, arcába lökte, kergette a vért.
- De miért? - kérdezte nagyon föllobbanva, fölgerjedve.
A komiszáros uram nyugodtan felelte:
- Soha se kérdezze azt kegyelmed, maga tudja legjobban, hogy miért.
Szilágyi uram elébe állt, bátran a szemébe nézett.
- És van lelke az urnak, hogy ezt cselekszi velem?
A komiszáros rászegezte éles sasszemeit, keserü gunynyal nézve le rá.
Nemcsak szemei, hanem szavai is gyilkoltak.
- Hát kegyelmednek volt lelke annyi ártatlan vért kiontani?
Szilágyi uram a fejéhez kapott mind a két kezével.
Azt hitte, ott hal szörnyet abban a pillanatban.
Ott rogy le az alatt az iszonyu vád alatt...
- Ki meri ezt nekem mondani?
A komiszáros ur most már hideg könyörtelenséggel folytatta:
- Azok, a kik ott voltak, a kik tudják, a kik látták, hogy ott voltál, jó ember, a rablók között.
Most már tegezte is.
És a legkegyetlenebb csufolódással, jó embernek cimezte.
S bevégezte tompán.
- Minden be van bizonyitva.
Szilágyi uram mérgesen ütött öklével a pohárszék sarkára...
Azért is megmutatja , hogy semmi sincs bebizonyitva.
És a minek már régen föl kellett volna ébrednie lelkében, a végveszély pillanatában teljes erélye föllángolt, kitört.
Egész fölindulással maga biztatja a komiszáros uramat, hogy csak siessenek, minél hamarabb be kell bizonyitania ártatlanságát...
Nem alszik egész éjjel.
Akármilyen szép, tiszta szobát adnak is neki szállásul, el nem tudja magától üzni azt a gondolatot, hogy nem vendégfogadó az, hanem börtön.
Másnap mindjárt egy ur elé viszik, a kinek tőle valami kérdezni valója van...
Igy mondják illedelmesen, de jól tudja, hogy az a vizsgáló biró.
Alig van ott negyedóráig.
- Azon veszi észre magát, hogy nem ő tőle kérdeznek , hanem ő neki mondanak el valamit.
Egy rémületes esetet; hanem terjedelmesen cifra szavakban, hogy csak ugy zúg bele a feje.
Csak ugy szédül, csak ugy zúg tőle a feje.
És kérdezik tőle szépen, nyájasan...
- Ugy volt -e az?
Azt feleli, hogy igenis, ugy volt... esetről-esetre, óráról-órára , minutumról-minutumra...
És mikor ezen átesik, csak akkor eszmél, hogy ez mind csak azért történik, mert ő bele van keverve a Pákayék kirablásának, meggyilkolásának esetébe.
Nemcsak bele van vonva, hanem teljes csalhatatlansággal be van bizonyitva, hogy akkor éjjel ott volt a kistóhajlati csárdában...
Jelen volt a rablás, a gyilkosság eseténél.
Kimélve intézik hozzá a kérdést.
De mégis intézik.
Részes volt -e abban a dologban?
Mit mond erre?
Feleljen erre!
Mit feleljen?
Megirtózik csak a gondolattól is, hogy ilyen kérdésre felelnie kellett.
Nem.
Nem.
Soha.
Elszörnyedt...
Eláll az esze, a gondolkozása.
Ki beszélhet róla ilyeneket?
Ki tud róla ilyent?
A bankó nem mondhat annyit.
Ki tudhat arról valamit, hogy ott volt?
De hát hogy, mint történhetik ez?
De hát ki mondhatja ezt róla?
A tanu.
Mert tanu van rá, a ki ezt beszéli.
Tanu ő ellene?
De hát ki?
Elgondolkozik.
Ah! nem lehet az!
Elkeseredik.
Eszébe jut a Bana Sándor haragja, a Bana Sándor fenyegetése.
Az emberek gyarlók, feledékenyek.
Nincs háladatosság a világon.
Nem!
Nem!
Nem lehet az!
Ő jelentkeznék tanuul ellene!
Ugy van, annak a nevét hallja.
És még amannak a nevét is fölolvassák.
Óh Istenem!
Hát a kikkel legnagyobb jót tett, azok árulták volna el?
Hallja is , nem is, a mit olvasnak.
Szomoruan, fájón mosolyog és megundorodik ilyen emberi rosszaságon , romlottságon.
Óh Istenem!
Hát még a Magduska is.
Simogatja égő, szédülő homlokát.
A Magduska tette volna ezt?
Nem, nem; az már csakugyan nem lehet.
Nem, nem.
Bizonyosan más az!
De hát kicsoda?
S ha más árulta is be, az ő neve mit keresett...
Szédül, töri a fejét.
És megint csak az a bankó jut eszébe.
A Kolofánt Mihály, a Gátugró János.
De a Kolofánt meghalt.
Az a juhász pedig nem is ösmeri őtet.
És mégis azt mondják neki, hogy van itt egy olyan ember, a ki a szemébe fogja mondani, hogy ott volt, hogy vele volt ott.
Annak a nevét is megmondják.
Csakugyan a Gátugró János.
De ez meg már istentelenség.
Hiszen nem is ösmeri azt az embert.
A szive könnyül még is egy kicsit.
Tehát még sem a Bana Sándortól és hála Istennek, - nem a Magduskától jön az egész.
Nem kell a lelkének megundorodni a hálátlanságtól.
De azután megint elkomorodik.
Mit keresnek hát itt?
Ez mégis borzasztó, hogy ilyen vád alatt áll...
És tanu van rá.
Teremtő egy igaz Isten?
És van?
És létezhetik egy olyan ember, a ki azt mondja , hogy ott volt a rablók között?
Hogy létezhetik ilyen?
Egyszerre elborzad...
Miért ne létezhetnék?
Láthatta ott.
Hiszen ott volt csakugyan...
És nem tudhatja igazi okát annak, hogy mit keresett ott.
Csak láthatta abban a borzasztó zavarban .
Husz esztendeje annak.
Emlékezhetik -e tisztán a nevekre?
Miért ne zavarhatná össze a dolgot; miért ne hihetné, ha egyszer ott látta a többi között őket is társukként?
Óh csak egy , egyetlen dolog segithetne rajta...
Most látja csak, hogy egyetlen mentsége van...
Ha valaki emlékeznék arra, ha valaki meg tudná mondani, bizonyitani az ő ottlétének igazi okát.
És ilyen van.
Az igaz, csak egy van, de van, a ki tudja, a ki gondolja, a ki bizonyithatja, mert az életét mentette meg...
A Magda!
De vajjon nem állithatnák -e viszont ellene, hogy igenis, megmentette a kis leány életét, de azért egy volt a rablók közül, csak abban különbözik a többitől, hogy abban a pillanatban egy kissé jobb emberi érzés, a szánalom, szállotta meg.
Ah, de itt többet kell bizonyitani...
A valódi okot...
Hogy miért volt ott?
Arcán koronként helyet keres magának a derü szivében, a bizalom, a remény ...
Hiszen Magda, ha nem is tudja, de elbeszélése után gondolja, hogy ki volt ő.
Sőt majdnem fölkiált örömében...
Személyesen is felösmerte abban a fájdalmas pillantásban, mely őket egymástól elidegenitette.
Mosolyt erőltet ajkára.
Magda jól tudja, hogy ő a Pista bácsi.
S talán éppen azért jött, hogy őtet szabaditsa, büntetlenségét bizonyitsa.
És mégis ismét kétely jön a szivébe, bánat az arcára.
Vajjon nincs -e tőle annyira elidegenitve, nem gyülöli -e amaz elbeszélés után ?
Vajjon tenne -e egy lépést az ő megmentésére?
Mondana -e egy hangot, egy mentséget azért, a ki oka az ő apja, az ő anyja és az ő testvérei halálának?
Eszébe jutna -e mindezek mellett, hogy nem élne, ha ő nem ragadta volna védő kebelére?
S ha talán volna ilyen jó szive, könyörületes szive... ilyen becsületes és minden gyülölséget félretenni tudó szive, lehet -e kivánni tőle, hogy ezt cselekedje?
Lehet -e kivánni, hogy egy leány elhalt édesanyjának az emlékét bemocskolja?
Biztatni arra, hogy mondja el, hogy az anyja egy rossz személy volt...
És annak a bűne nyitott utat, adott alkalmat ahhoz az irtózatos szerencsétlenséghez, mely apja és testvérei halálát okozta.
Hogy kérhetné erre?
Hogy kivánhatná ezt tőle?
Volna -e ehhez lelke?
Pedig ez egyetlen mentség nélkül el van veszve...
Még több történhetik vele, mint a mitől félt egész életében, hogy tisztességes neve be lesz mocskolva.
Ha a fejére esküsznek, az ő szerencsétlen, boldogtalan fejére...
Még szerencsének nevezheti, ha csak hosszu - most már a korát tekintve - örökös, a sirig tartó fogságra hurcolják, arra a szomoru Illavára, ott, odafönn a sötét hegyek között.
A komiszáros ur kiintett, hogy hadd jőjjön be a tanu.
De még ő hökkent meg legjobban.
Nem a Bana Sándor volt az; nem ő lépett be előre.
A Bana Sándor megcsóválta a fejét.
Keserüen mosolygott.
Megkötötte magát.
Mást tuszkolt be maga előtt
És ekkor belépett az, a kire Szilágyi gondolt, a ki mindent tudott róla, az, a ki tudja, hogy ártatlan abban az iszonyatos dologban...
A kinek elbeszélt mindent ; aranyos, szép ifjuságát, szerelme boldogságát.
A ki előtt kinyitotta egész szivét.
A ki megmentője lehet, ha akar lenni.
Mihelyt meglátta, nem tudott egy percre kétkedni benne.
Mást hinni, mint a mit remélt.
Elmosolyodott reá.
Mint a hogy a fény fölvillan a sötét éjben, szemei megvillantak.
Reménye, bizalma , ereje, gondolkozásképessége, minden, minden - a mi már el volt veszve, - még a hite is az Istenben és emberekben.
Teljes bizalma volt benne.
- Ebben nem csalódhatik.
És Magda nem kéreti magát, nem szorul sok kérdezősködésre...
Elmond mindent szépen, illedelmesen és okosan, a nélkül, hogy az ő édesanyja emlékezetét megsértené.
Elbeszélése élénk, tele van érzéssel, még az irtózatost is érdekkel hallgatják , kivált mikor egész megindulással beszél megmentéséről és érzéssel, melegséggel élete megmentőjéről.
Ime, Szilágyi uram tisztázva van, meg van mentve.
Magduska megmutatja, hogy nemcsak szive van, de esze is.
Még Sándor is gyönyörködik benne, minden gyülölség mellett.
Mindnyájan elismeréssel s némi bámulattal fordulnak Szilágyi uram felé.
A komiszáros ur is csak ámul-bámul.
Először a fölött, hogy nem is a Sándor, hanem a Magda beszél.
Hiszen ő egészen mást várt, mint a mi következett.
Ezeket ugyan behivathatta tanunak.
Sándor most gunyosan mosolyog a komiszáros ur szemébe, mintha mondaná: Azért, hogy én utálok, gyülölök valakit, nem állok ám be ellene tanubizonyságnak.
A komiszáros dühös, hogy felsült vele.
Szilágyi uramnak a keble emelkedik.
Arcára az öröm egy gyenge mosolyával, a szelid nyugalom kezd lassan visszatérni.
Nem fölhabzó öröm önti el a szivét, de annál is édesebb.
Magdán édes, meleg szeretettel pihenteti szemeit.
A lelke, szive is megpihen annak jó, becsületes háladatosságán.
Boldog.
Nagyon boldog.
Karjait szinte tárja messziről...
Szeretné a keblére ölelni.
Nemcsak az élete nyugalmát, a becsületét mentette meg a jó lélek, de boldoggá is tette.
Ezzel a cselekedettel azt mutatta meg, hogy megbocsátott neki, nem gyülöli a régmultak hibáiért, és bebizonyitotta azt is, hogy jóságait sem feledte el, a melyekkel elhalmozta, de eszébe jutott az is, hogy az életét megmentette.
Hála Istennek, ismét van valakije a világon, a kit szeretni tud, s a kihez ugy ragaszkodik; most még nagyobb oka van azt szeretni.
Nincs oka kételkedni az emberi szivben, becsületben.
Most már csak az a kérdés, mennyi hitelt érdemel, mily erővel bir a törvény előtt egy ilyen szegény asszony egyszerü elbeszélése?
Mit lehet abból elhinni, a mit négy éves korából beszél?
A komiszáros csak gunyosan mosolyog.
- Az arcára van az irva:
Hogy az mind semmi, mind hiábavalóság, a mit ez az asszony beszélt.
Egy nagy, erős cáfolat áll azzal szemben.
Hasztalan örültök.
Korán van még az öröm.
Nem is ugy van ám ez, a mint ti itt szépen jóban maradtatok, összebeszéltetek.
Egészen másképpen van az.
Van ám itt más, mástanu is, a ki nem fog elpalástolni semmit az ő kedvéért, a ki betyármód szerint azt tartja,: együtt áztunk, együtt fáztunk, együtt száritsanak bennünket.
Bizony megpuhult Gátugró János.
- Azt mondta a komiszáros urnak ravasz szemhunyoritással: No csak hadd legyen itt a Szilágyi István uram is, ha én itt vagyok.
Ugy lesz az jó.
Pödrő uram hát biztos volt a dolog felől.
Ez fog majd mindent megmondani igazán.
A cimbora.
A büntárs.
És ekkor bevezetik Gátugró Jánost.
Pattantyus Pödrő Péter gunyosan elmosolyodik.
Szilágyi uram azt mondja magában: Soha, de soha nem láttam ezt az embert.
Azután egyszerre meghökken.
Helyes -e, a mit mondott?
Kiigazitja: vagy ha láttam, egyszer, csupán egyszer, de még csak szót sem váltottam vele.
Mit tudhatna rá ez az ember?
A bankó, a mely ott volt a Kolofántnál!...
Hát tőle kellett annak éppen ahhoz kerülni?
Nem adhatta volna más neki?
De látta ez az ember, hogy ő adta neki!
Hát azután, ha látta is, ha ő adta is, mit bizonyit az is?
Ah teremtő Isten!
De azért mégis elhalványul, szédül.
Azt mondja valaki, ugycsupán az asztal alá, aligha nem a komiszáros:
- Nem szegezett a mellének pisztolyt, és mégis száz forintot adott neki...
Ah, nem adnak hiában, egy csendesen iddogáló futóbetyárnak, ok nélkül száz forintot?
És azután nem bir felelni, mikor azt kérdik tőle: ösmeri -e ezt az embert?
Pedig olyan szépen, olyan nyájasan, kiméletesen kérdi a biró:
- Mondja meg kegyelmed bátran, minden habozás, félelem nélkül.
Mert a vizsgálóbiró is szinte sajnálja, hogy ismét igy fordult a dolog.
Ugy sajnálta őket.
Az a szép és értelmes nézésü menyecske, kinek, a mikor beszélt, a jóság , őszinteség ragyogott a szeméből, az nem beszélhetett mást, mint igazat és ez a jó , becsületes képü, tisztességes öreg ember egészen megnyerték a szivét.
Szilágyi uramat a megdöbbenés tartja fogva...
Arca folyvás halotthalavány.
Igazán nem ismeri azt az embert, csak akkor látta egyszer, mikor,... mikor.
Mikor?
No, csak mondja ki kegyelmed.
Zavarban van!
El nem tudja gondolni, mit mondjon.
Tudja, hogy mit kellene neki mondania, de nem tudja, hogy fejezze ki magát...
Mit beszéljen, hogy magát valami nagy bajba ne keverje ?...
Ha azt vallja, hogy akkor látta, egyszer, mikor a Kolofántnak a bankót adta... már maga ellen vall; már el van a bankó vállalva ...
És éppen ezen indul, ezen fordul meg minden.
Teremtő egy igaz Isten!
Hiszen nem akarnak ellene egyebet bizonyitani, mint a Kolofánt Mihálylyal cimborálását s azt, hogy a barátság elhallgatását fizette meg.
Azután jön a többi.
Óh teremtőm!
Hát csakugyan rám szakad ez a dolog?
Hát csakugyan nem szabadulok meg ettől az irtózatosságtól, mely egész életemen át üldözött?
Hát csakugyan nem szabadulok meg ettől a szörnyü gyanutól, vádtól?
Hát csakugyan el kell vesznem büntelenül?
S mert ő nem bir szólani, kérdezik hát Gátugró Jánost.
És Gátugró János csakugyan beszél.
Pödrő Péter uram ujra diadalmasan fönhordja a fejét.
Szilágyi uram ráteszi a szék karjára a kezét, meg kell támaszkodnia, oly suly nehezedik reá, hogy reszketnek még a lábai is.
S a mint éppen ajkán van s mondaná, hogy nem ösmeri ezt az embert; a mint küzd, a mint még sem bir hazugságot mondani, csak szeretné a dolgot magyarázni: abban a pillanatban előzi meg Gátugró János és egész határozottsággal mondja a szemébe , hogy igenis, régen, régóta ösmeri.
Ezen a szemtelenségen összerázkódik Szilágyi uram; a mely vér mind lehült, mind elhalt benne, most feltör a szivére, az arcára.
- Hazudik, - kiáltja.
S botránkozó harag lángja boritja homlokát...
Az már aztán olyan sok is volt, hogy még Pödrő Péter is sokalja ezt a nagy szemtelenséget.
Hiszen még a nevét sem tudta, éppen ő tőle kérdezte meg a gazember, ő kegyelmének , Szilágyi uramnak a nevét és mégis azt mondja, régen ösmeri.
Bizony ezért mégis megérdemelne talán egy pofont.
Hanem megelégli, hogy megcsóválja hozzá a fejét.
De nyomban ezt is visszavonja.
Megállitja a fejét a fele utjában.
Mert a szemtelen gazember még keményebben folytatja:
- Igenis, ismerem ő kegyelmét azóta, mikor együtt voltunk a Pákay kirablásánál.
Erre aztán egyszerre elhalnak mindnyájan.
Szilágyi uramat most már nem menti meg semmi többé.
Ime, két tanu van ellene.
Mert még a védő tanu vallomása is váddá sulyosul ellene az utóbbinak erejétől ; mert az is azt bizonyitja, hogy ott volt.
Az azután nem kérdés többé, hogy egy kis lány életét megmentette.
Ah, most már nem is ugy fogják azt mondani, hanem hogy megóvta.
Elengedte ennek az egynek halálát.
Azért mégis terheli az egész bün sulya.
A vizsgálóbiró érzi, tudja legjobban, mi következik.
De aztán éppen akkor, midőn igy holtra vannak rémülve mindnyájan, egyszerre megváltozik minden.
Elcsodálkoznak; de legjobban a komiszáros ur maga, mikor látja, tapasztalja, a mit csinál, és saját füleivel hallja, a mit ujabban mond a Gátugró János.
Kénytelen meggyőződni a felől, hogy ebben a második tanuban is szörnyen csalódott.
Gátugró János még előbbre lépett egyet, s nem is a vizsgálóbiróhoz, hanem Szilágyi István uramhoz szól:
- Ne féljen kegyelmed semmit...
Nem vagyok talán huncut, hogy ártatlan, becsületes embert keverjek a bajba.
Ha nem volna ez a dolog olyan nagyon szomoru, elmosolyodnának.
Azután a vizsgálóbiróhoz fordult.
- Megmondom én, kik voltak ottan...
És ekkor elmondja egytől-egyig mind a kilenc betyár nevét, a kik résztvettek a Pákay kirablásában és megölésében.
- Jól tudja, azt mondja, mert ott volt ő is .
El nem tagadja.
Csakhogy bizonyithassa, hogy mégsem olyan bünös, mint a többiek .
Majd kisül az mindjárt, hogy ő nem ölt meg senkit.
Mindenki félt, szorongva figyelt, mig a kilenc rabló nevét elsorolta.
Csak akkor lélekzettek szabadon, mikor szerencsésen végére ért, a nélkül, hogy Szilágyi uram nevét emlitette volna.
No lám: ugy -e, hogy nem volt ott a rablók között Szilágyi uram?
Megint volt olyan dolog, a mit nem állhatott meg Pödrő Péter uram szó nélkül ; mintha ő is restellett volna benne valamit.
- Hallod -e te, nagyon sokszor elmondhattad volna már ezt.
Hát mért nem mondtad el?
- Hát azért nem mondtam el, mert nem dukál olyat elmondani; - hanem most már, hogy ártatlan embert kevertek bele, hát nem állhatom a dolgot...
Erre is fintoritotta az arcát a komiszáros ur, a többieké pedig egészen más kifejezést öltött magára.
Ha olyan alávaló betyár nem lett volna, talán meg is bámulták volna.
Még azzal nem fejezte be; azt tette a szavai után:
- Ha még csak ártatlan volna előttem ő kegyelme, de ő neki még nagy háladatossággal tartozom.
Neki köszönöm én most az életemet...
De már erről, bár most magához tért, még maga sem tudott Szilágyi uram ő kegyelme semmit.
De Pödrő Péter uram sem tudott, s nem hagyott békét, firtatta tovább egyre a szerinte ellentmondásokkal teljes dolgot és nagyon jól tette, hogy firtatta ; annál tisztábban állott Szilágyi uram.
Ráförmedt Gátugró Jánosra:
- De hát akkor miért tudakoltad tőlem olyan nagyon a nevét?
Gátugró János vállat vont.
- Én nem kérdeztem, uram... csak örültem, hogyaz urtól megtudtam, kinek legyek háladatos azért, hogy nem lettem gyilkos és ártatlan vér nem mocskolta a kezemet.
Most, e szavai után Gátugró János nagyon bőbeszédü lett és a mint a rémes éjszaka történetének bevallásához fogott, mindnyájan csodálkozva láthatták, hallhatták Szilágyi uramnak tüzes védelmét folytatni az által, a kit vádlójául hivtak.
Mint a hogy a háladatosság okát, ugy az egész dolgot el nem tudta gondolni Pödrő Péter.
- Hallod -e ember, te mégis csak azt mondod, hogy ott volt ő kegyelme.
- Ott ám, de egészen másképpen.
- Majd kijön annak a sora.
És ime Gátugró János vallomása alatt Szilágyi uramnak mind jobban kiderül az arca ; nemcsak azt érzi már, hogy az, a kit az ő szerencsétlenségére, vesztére hoztak, az ő megmentéséhez járul, hanem sejti, hogy e vallomás által teljesen ki lesz tisztázva a vád alól.
És ugy is van.
Ime, nem hogy váddal sulyosodnék reá, de ő egésziti teljes bizonyitékká a Magduska vallomását.
Lám -e, még abból is származik valami jó, ha a gonoszok közül valaki életben marad !
A kilenc rablógyilkos közül a gondviselés az utolsót azért tartotta életben, azért óvta meg annyi baj, annyi üldözés, annyi tömlöcözés után, hogy egy ártatlan ember becsületének védelmére kelhessen.
Talán fog ez valamit az ő sorsán is könnyiteni.
Gátugró János ekként folytatta:
- Igenis, azért vagyok én háladatos Szilágyi uram iránt és azért mondom meg, hogy ő kegyelme nem volt a Kolofánt betyárcimborái között, mert láttam, tudom, hogy a mig birta ő kegyelme védelmezte az asszony meg a gyermekek életét.
Lesütötte komoran a fejét, mintha a mi következett, jobban nehezére esett volna , mint a többi vallomás.
- Bizony gyilkos lettem volna, ha ő kegyelme nem volna...
Mert nekem parancsolta a Kolofánt, hogy a kis leányt öljem meg.
Ő kegyelme kikapta a kezemből, s elvitte onnan.
Bizony ő kegyelme is csak ugy váltotta meg az életét kialkudott pénzen a Kolofánttól.
Gátugró János ekkor fölemelte a fejét némi kevélységgel.
- Ugy -e, ő kegyelmének köszönhetem, ha nem jutok az akasztófára?
Pödrő Péter uram csak dult-fult; azért hát csak megint ráripakodott.
Dühös volt reá szörnyen, hogy vele sült föl legjobban.
Könnyebb is volt a lelkének, ha érzékenyen kicsufolja.
- Ejnye, de nagy a törvény-tudományod.
Bizony, tudta azt jól, mi végből hozta szemre Szilágyi uramat.
- Jó, jó!
Csakhogy ideértünk, atyafi.
Hát a Kolofánt Mihály?
A Kolofánt Mihályt mégis csak te ölted meg!
Tehát mégis csak gyilkos vagy!
Gátugró János fitymálva vállat vont; mintha azt a dolgot nagyon is rendén valónak , még csak bünnek sem találná.
- Hm!
Az egészen más.
- Már mért volna más?
- Azért, mert az nem volt ártatlan lélek, az egy gonosz sátán volt.
Az én életem megrontója...
Én sem lettem volna soha sem betyár, sem rabló, ha az az istentelen , pokolravaló a világon nem lett volna.
Hej, tizennyolc esztendős legény voltam én akkor, mikor ez esett.
Odajött a karámhoz, a hol bojtár voltam.
Megrugta a gazduram talpát, hogy keljen föl.
De boros volt a gazduram és azt mondta, nem megy.
" Már pedig muszáj innen jönni valakinek ", - mondta.
- "Mit tegyek ?" - kérdeztem én.
Hát azt mondta a gazduram: "Eredj hát Jancsi, ha muszáj."
Sokáig hallgatott.
Azután nagyot sóhajtott.
És mormogá tompán, sötéten:
Egész életének bánata, boldogtalansága volt abban az egy szóban:
- Elmentem.
Erre egyszerre, haragosan, zordan legyintett a kezével.
- Ej!
Nagy jussom volt nekem azt az embert megölni...
Szilágyi uram most már kiszabadult a vád alól teljesen.
Nem illette tovább semmi abból az irtózatos gyanuból.
De azért csak ott volt.
Nem elégelte meg azt a pár szót.
Ő biztatta a vizsgálóbirót, hadd jőjjön minden egészen tisztára.
Hogy a Gátugró János vallomása mindenben egyezett a Magdus elbeszélésével, s a kik egymással soha nem beszéltek, egy nyomon, egyformán mondtak el mindent, tette a napfénynél is tisztábbá Szilágyi uram becsületét.
Voltaképpen hát Gátugró János is kellett ide.
Tudja az ég!
Ő maga Szilágyi sem hihetett mást, minthogy az Isten rendelte igy.
Éppen azért, még azt sem birta megállni, hogy a komiszáros urnak is meg ne köszönje, hogy őtet üldözőbe vette.
Az szégyelli is és nála senki se fog szebben, melegebben beszélni a becsületes öreg emberről.
Szilágyi uram, nem mondja ugyan, hogy ez mind semmi, hanem ugy igaz az mégis, hogy mindezekből a legnagyobb boldogság az, hogy ezek által, a mik most történnek , ismét hozzájut a Magduska szivéhez, a Magduska szeretetéhez, kiről örömmel látja , hogy nem feledkezett el sem ő róla, sem jótéteményeiről, sem a háládatosságáról.
Mégsem cudar, mégsem alávaló hát ez az egész világ.
Most már azután egészen nyugodt Szilágyi uram.
Mint a felhőtlen ég, oly derült arccal, fönhordott fővel tud nézni mindenkire.
El voltak üzve, üldözve a kisértetek örökre.
A sziv sebei begyógyultak, most már ismét fogékony volt az édesebb érzelmekre.
De legédesebben tudott nézni mindenek között arra a jó, kedves asszonyra, a kinek az ő szeme pillantásai is jól estek, a kinek az ajkai mosolyban, a szemei könyekben fürödtek, mikor a kezét megfogta és megköszönte neki azt a jót, azt a nagy jót, a mit vele cselekedett.
Ugyanannyi volt az, mint az ő cselekedete régen; csak ő is az életét köszönhette volna neki vagy talán többet.
Nem birta megállani, hogy a keblére ne ölelje.
Nem is kérdezte, hogy szabad -e?
Szabad.
Hát hogy ne volna szabad!...
Mikor mindnyájan ugy el vannak érzékenyedve, hogy a szemüket törülgetik.
És aztán ott sirnak egymás keblén.
Szilágyi uram simogatja az ő édes leányának a fejét.
Az öreg emberek sóvárgó, édes érzelme, a leküzdhetetlen, ellenállhatatlan atyai vágy forr, nyüzsg, fészkelődik, helyet keres magának a szivben.
Az a nagy , fájdalmas sóhajtás, mely hozzátartozót keres magának.
Szeretné, szeretné,... de csak nem meri kimondani.
Fájna neki nagyon, ha visszautasitanák.
Ha vágyát, szándékát rosszul itélnék meg.
Pedig érzi, hogy óhajtása csak félig van betöltve.
Hogy nyugodalma, boldogsága teljes legyen, abból még mindig hiányzik valami.
Lelkében támad egy gondolat, mely sugdossa neki, hogy mi az...
De csak kerülgeti, nem mondja meg egyenesen, csak célozgat és lassan-lassan indul a cél felé.
- Magduska!
Jut -e még eszedbe az a szép kis tanya?
Ugy -e, visszajöttök arra a szép kis tanyára?
Magduskának egyszerre kiderül az arca, mosolyog, de csak aztán ismét hamar elszomorodik, félénken a Sándor arcát lesi.
Sándor a fejét csóválja.
Hát nem szabad arra még csak gondolni sem.
Szilágyi uram nagyot sóhajt, a szemét törülgeti.
Hogy és miként merne hát még többet mondani?
Sándor dörmög; de azért ő is törülgeti a szemét, - majd nem birja tovább állni azt a sok furcsa, kétes és egymással viaskodó érzelmet, mely szivében harcol; a Magdus vállára teszi kezét, hogy lefejtse a gazduram kebléről, de azért odanyujtja a gazduramnak a kezét bucsuzóra.
Haragszik is, szánakozik is.
És azt mondja:
- Tudja kegyelmed, ez mind nagyon jól van.
Semmi panaszunk nincs egymásra.
Nem is egészen a világra való nézve... hanem hát mégis csak jobb lesz, ha mi a Lakatosné asszonyom tanyáján maradunk...
Mert lássa, kegyelmed.
Kegyelmetek majd csak örökké sirnának, rínának a Magduskával... én pedig nem szeretem az ilyen búbánatban telhetetlen életet.
Mondja, hogy megbocsátott.
Nem ugy igaz az, nem tudja megbocsátani, hogy olyan szomoruvá tette ezt az asszonyt.
Haragszik ezért.
Pedig azért ő is csak törülgeti az inge ujjával a szemét.
- No, megint már no, gazduram!
Nem szeretem már ezt a dolgot.
De azért még folyvást tartják egymás kezét, nem birnak válni, nem birnak bucsuzni ; a lelkük fáj, a szivük fáj, majdnem megszakad s reszketnek az ajkaik, a hogy a zokogást visszafojtják.
A Sándor nagyon mérges, fél, hogy még majd ő is jobban elérzékenyedik.
- No, jól van már, no!
Most már minden megvan, hát vége van...
Kegyelmed megvédelmezte a Magduska életét.
Mink is megtettük a magunkét.
Magduska is megvédelmezte a kegyelmed becsületes nevét.
Kegyelmed jó ember, becsületes ember ... Mink is azok vagyunk...
Aztán hát ez elég...
Kegyelmed jó hozzánk, mink is jók vagyunk...
Aztán nem tartozunk egymásnak többel semmivel.
De Magduska és Szilágyi uram is másként gondolkoznak...
De bizony tartozunk , örökké tartozunk.
Mindég, még csak élünk, örök hálával, örök szeretettel.
És Szilágyi uram a válás után folyvást csak érzi, hogy a szive csak mégis nehéz marad.
Nemcsak azt lehet mondani, hogy valami hiányzik neki, hanem ugyszólván minden hiányzik neki.
Az a nagy vágy, hogy ő valakit atyailag szeressen, s az őtet viszont ugy szeresse , nőttön-nő a szivében... és ahhoz az egyhez, ahhoz az egyetlen egyhez van a szeretet nőve.
S egy gondolat tölti el azután szivét, lelkét, mely nem hagyja nyugodni, mely háborgatja örökké, mely mint elvetett mag, megfogamzott az agyában, ott gyökeret vert és lenyujtja szálait a szivéig, azt körülfogja; nem válik el többé, vele jár , vele kel, vele álmodik...
Mikor ez a gondolata először támadt, elmosolyodott.
Azóta is el-elmosolyog , gyönyörködik rajta.
Ugy -e, jó lesz!
Nagyon jó lesz...
Elédeleg ezen az édes, jótevő gondolaton.
Ha nem látja is mindig maga mellett, ha nem néz is a szép, szelid szemekbe, ha nem fogja is áldott kezét s nem hallja is folyvást édes szavát, mellyel örök hálájáról beszél, ha nem emelkedik is lelke meleg könyei látásán, édes, szelid mosolygása nem ragyogja be házát, hogy vén napjainak éltető verőfénye legyen, mint a napsugár, mely beragyog az ablakon s mindent bearanyoz maga körül.
Mindegy, ha távol is van tőle.
Ott van a lelkével.
Nem bánja.
Vele van az a gondolat...
Mely az övé egyedül.
Olyan édes az a tudat neki, a mit elhatározott.
Olyan nyugtalan, de olyan nyugtalan a lelke, mig e gondolatnak nem enged.
Addig folyvást hiányzik valami az öröméből, nyugalmából.
Végrendeletet tesz.
És most már nagyon boldog, egészen nyugodt lesz egyszerre.
Lelke buzgón fölemelkedik és ugy érzi, hogy ez az, a mi hiányzott neki...
Ez az, a minek történni kellett, hogy be legyen töltve minden,... hogy ne hiányozzék semmi.
Hogy a saját lelke is ki legyen engesztelve.
Most már ki volt engesztelve az is.
Elédeleg azon a jótékony gondolaton; milyen gazdag lesz az a jó teremtés, ki az ő szivének, lelkének választott gyermeke.
Édes örömökben, édes álmokban ringathatja magát, ébren, álomban.
Valamennyi gyermekét gazdaggá, boldoggá teheti.
És aztán most már nemcsak boldogságot érez, de büszke is arra, a mit cselekszik .
Kevély arra, hogy milyen nagyon jót tesz, hogy magát ilyen jó embernek tudja.
Áhitat, kegyesség tölti el a lelkét, s hálát ad Istennek, a ki megmutatta neki az utat, mely a kibékülés felé vezet.
S utóvégre megnyugszik abban, hogy szükségesek voltak ifjuságának botlásai, hogy lelke megtisztulásában a megbánás ösztönt, óhajtást adjon öregségére, kegyessé , vallásossá lenni.
S mikor most a templomba megy s hallja azokat a szép énekeket, s látja a kegyes sziveket szép sorban járulni az Ur szent asztalához, nem érzi többé, hogy a nagy kőívek, boltozatok reá akarnak szakadni.
Maga is szépen, nagy lelki nyugalommal odamegy a többiek között, nem reszket a keze, a mint az emberek büneit megváltó Ur Jézus dicső, szent emlékezetének áldozik.
S mindazt, mindezt megtette az a gondolat, az az elhatározás, mellyel magát a szegény Pákayék szegény utódainak atyjává tette.
Elmondhatta nyugodtan: "Ime, egész életemet ti érettetek éltem...
Az elhaltak helyett engem rendelt az Isten ..."
S még boldogabb az által, hogy mint meg lesz az által lepve az az áldott jó asszony, nagy, szegény egyszerüségében.
És édes titok marad ez, melyet holtáig megőriz... nem akar azzal életében kevélykedni...
Csak azután él még szép ésboldog esztendőket...
Melyeknek nincsen felhője...
Az ege soha be nem borul...
A meleg verőfény mosolyog reá télen-nyáron.
Nem is gondolta, hogy ilyen szép, gyönyörü vénsége lesz.
Akár a szép őszi idő, mikor a napok olyan csendes szelidek és egy-egy mosolygó virágocska elő-előtünik, mielőtt a tél rideg fagya a viruló életet megszüntetné.
Magduskát még csak egyszer-kétszer látja ezután.
Legutóbb azon a szép nagy ünnepen, melyben a templomokat szintén, mint a természetet, virágok ékesitik, piros Pünkösd napján.
Azért piros, mert ekkor örül , mosolyog, nevet, boldog még az ember is egytől-egyig mind valamennyi.
Az emberek lelkét az Isten szerető szivének jósága látogatja meg.
A legszebb, legnagyobb vendég egész esztendőben.
Magduska is el-elnézi, a mint ő kegyelme a templomba megy.
Az öreg ember arca boldog, mosolygó, ragyogó.
Ezüst hajszálai lecsüngenek hátul a ruhájára a kalap alól.
Még nem roskatag, még nem törődött.
Éppen az a kor, mely szintugy dicsekedhetik szépséggel, mint az első ifjuság.
Ajkán, szemeiben a mosolyok, - a késő őszi virágok.
Azután mindig ilyennek látja képzeletében.
Még akkor is, mikor azok a nagy , mélyhangu harangok olyan komoran, mélabúsan szólanak, elhangzanak utóljára fölötte.
Nagy zúgásuk sokszor kihallik oda a pusztára azután is.
Mindig leteszi ilyenkor a munkát a kezéből és megtörli a szemét, és pedig sokszor... sokszor törülgeti.
Most már meg van magyarázva egészen, miért hagyta Szilágyi uram minden vagyonát a Manó Julis leányának, a Pákay-leánynak, a Pákay Magdának, a Bana Sándornénak.
És Szilágyi István uram nyugszik ott, a budai-uti temetőben, abban a boldog hitben, magával, tettével kevély, büszke megelégedésben, hogy milyen boldoggá tette a Pákay gyermekét, a Manó Julis unokáit, anyjukkal egyetemben.
Ha még egyszer annyi esztendeig élt volna is a Pákay, még sem hagyott volna csak felényit sem, sem a leányának, sem az unokáinak.
XI.
Most pedig, mikor ennek a történetnek a végéhez értünk, abból, a mit e történet elbeszélésének legelején elmondtunk, már tudjuk azt a csodálatos, ostoba esetet , melyen az egész nagy város elbámult, azt, min ez az egész dolog és a Magduska öröksége megfordult, hogy azt a szép, nagy hagyományt, azt a hat tanyát, melyek között az a szép, pici nyárfaerdős tanya volt a legkisebb, - azt a nagy kőkéményes házat, a sok ökröt, lovat és rideg marhát, heverő gabonát, gyönyörü vetéseket , készpénzt, egyszóval, nagy, nagy vagyont, egyföldhözragadt szegény gányóember, a Bana Sándor, nem akarta elfogadni vagy a mint ő parasztosan megmondta, átallotta elvállalni.
Hogy is vállalná el azt a vagyont, a mely azé az emberé volt?
Az indulat nem csillapodik, hanem növekedik, nagyobbodik nála napról-napra.
Most már fölháborodik, a vére is fölforr, dühös, ha csak előhozzák.
Nem birja leküzdeni magában; sokszor próbálta, nem birja leküzdeni.
A miért a sors közéjük tolta, csak bosszankodott egykor, de most gyülöli azt az embert holtában.
Igaz, hogy az tette őket boldoggá, az hozta őket össze, de hát ő tette szomoruvá és százszorta keservessé is gyönyörü, ragyogó életüket.
Miért nem hagyta őket nyugton.
Boldogok tudtak volna ők lenni nála nélkül is.
Ime, elrabolta azokat a szép, aranyos napokat; Magduska arcáról a piros rózsákat , a szeméből a melegitő fényt, ajkáról az édes mosolygást, a melytől ragyogott , éledt minden az egész háznál.
És elvitte szivéből azt az áradozó jóságot, lelkéből azt az áldott jó kedvet, mely örömet, édes gyönyörüséget okozott annak az asszonynak, hogy őtet szerette, s nagy boldogságot, ha őtet szerették.
Ha ölelték, ha csókolták.
Most ennek mind, mind vége.
Sóhajtás, sirás, örökös bánat az élete.
Minek volna hát az a nagy gazdagság, ha egyszer ilyen nagy bánat, ilyen keserves , fájdalmas emlékezések, ilyen örökös szomoruság vannak vele összekötve?
Hogy ne haragudnék, hogy ne gyülölné?
És hogy ne utálná azt a vagyont, mikor mindennek az az oka, azzal az átokkal és keserves pokollal, mely nyomatékul jár vele?
Annak a vagyonnak pedig még most sincsen a sorsa eldőlve.
Mert a jóakarók meg Magdust veszik elő, azt biztatgatják, azt szutyongatják, hogy még nem késő...
Most is csak tőle függ, hogy még minden az övé legyen.
Csak a keze irását ne adja valahogy arra, hogy eláll a vagyontól...
Hadd nógassa arra a Sándor csak hiába...
Huzza, halasztgassa a dolgot...
Aztán majd csak kijózanodik a Sándor egyszer.
A boszu, a gyülölség gőze is olyan, mint a boré, egyszer csak elpárolog a fejből.
Csak kösse meg magát, majd meglátja, hogy Sándor hiába akar az elől a vagyon elől megszökni.
Mégis csak a nyakába fog szakadni.
A törvénytevő jó urak is azután ugy vannak ezzel az ügygyel, akár a közel jóakarók; ők is a Magduska részén vannak, ők is csak azt tartják: "Nem kell a dolgot elhirtelenkedni, kivált mikor egy olyan sokat szenvedett, szegény teremtés és számos gyermekeinek érdeke forog szóban."
A szegény régi Pákay gyászos esetének hatása még oda is elnyulik a jó emberek szivébe.
Nem szabad a leányát elhagyni.
A törvénynek meg különben is van egy olyan okos és bölcs rendelése, hogy még annak is, a ki maga hagyja el az ügyét, baját, pártfogót rendel.
Mikor azután egy prókátor van, okvetlenül ott kell lenni a másiknak is.
Mert ha felköti az egyik a kardot, mindjárt csak kell, nem kell, honnan, honnan nem, szembe áll vele a másik.
Éppen olyanok, akár a kakasok, mindenik meg akarja mutatni, mit tud.
Itt is beáll az, a mi a világra nézve véghetetlen szerencse, hogy semminemü törvényes kérdésnek nem lehet többé ugy egész tisztán, egyszerüen vége, hogy prókátor bele ne szóljon.
A Szilágyi István uram felesége unokatestvéreinek voltak olyan távoli sógorai, a kik mégis csak közelebbvaló atyafinak tartották magukat Szilágyi uramhoz, mint Magduska, s mivel hogy ők óhajtottak örökösködni, hát prókátorra bizták dolgukat.
Erre aztán, hasztalan beszélt ellene a Bana Sándor, bizony csak ő nekik is prókátort választottak.
Ez volt az oka, hogy eddig huzódott a dolog, és hogy még tovább is huzódik és aztán beszélhet a Bana Sándor akármit vagy akarja, vagy nem, mégis csak nekik kell azt a vagyont megnyerni.
De Bana Sándor most is csak azt mondja mérgesen:
- Nem kell az neki akkor sem.
A szegény Magduska egészen másként gondolkozik, most még inkább másként.
Az ő szivében, a mint a gyermekei nőttek, azokkal együtt éppen ugy nőttön-nőtt a nagy óhajtás a vagyon után.
Sem tojást, sem csirkét nem vitt ugyan a prókátor urnak, - mert nem engedte a Sándor, - hanem mindig nagyon szivesen elment a parancsolatra, valahányszor be volt rendelve.
Ha törvény, hát hiába, - ezt Sándornak is csak meg kellett engedni, meg nem tilthatta.
A Magduska azután olyan édesdeden, szépen elhallgatta, a mit a prókátor ur beszélt... jóakaró tanácsait, biztatásait.
Mert a prókátor ur le is ültette a szobájában, elhallgatta volna egész nap.
Le nem vette a szájáról a szemét, - megjegyezte a legkisebb szavát magának.
Ezek voltak most már a legszebb napjai.
Lassan-lassan szivét, lelkét egészen az a nagy vagyon töltötte meg.
Az a sok szép tanya, az a sok nagy gazdagság, az a szép kökéményes ház az oszlopos folyosóval, a mely mellett valahányszor a prókátor urhoz megy, el kell menni, s a szép, nagy gabonatáblák, melyek kinyulnak az utszélre; - az, az mind, - mindörökké ott van a lelkében, nem tud tőlök szabadulni.
Azokról gondolkozik, azokkal tépelődik örökké, azokról álmodik mindig.
Azt a fölső-alpári szép kis fehér tanyát csak leginkább nem tudja elfelejteni ; mindig ott van álmában, ott jár, kel, rendezkedik, dolgozik, édesen pöröl a gyermekekkel, hogy hivják már be enni az apjokat.
A jó töpörtős, turós tészta ott vár az asztalon...
De az apjuk dolgoztat oda kivül, hordják a sok kévés gabonát ... jár, kel a sok ember, a sok iga.
És mindaz, a mit maga körül lát, az mind az övék - az álmában.
Mikor fölébred, csak azt sóhajtja mindig:
Az övék lehetne ébren is...
És a kis fehér tanya, mint a hogy ébren, bár merre menjen is, fehérlik a szemébe , éppen ugy megjelenik neki mosolyogva mindig álmában is.
S akkor még szebb.
Örökké süt, ragyog rája a napsugár, a kis ház uszik, fürdik a délibábban, s a nyárfák levelei, mint a valóságos ezüstlevelek, csillognak messzire.
Sokszor elmondja:
- Én Istenem, csak még egyszer lakhatnék ottan, ha mindjárt másnap meghalnék is,... csakhogy ott halnék meg.
De ezzel csak a szó több.
Mert valósággal az a legfőbb sóhajtása...
Beh boldog is volna, ha már minden ugy volna életében is, a mint álmában.
A nagy vagyon is az övék volna s a Sándor sem haragudnék érte.
És Istenem!
De csak boldogok is lennének azok a szegény gyermekek.
Bizony csak jó lenne az a sok szép vagyon!
Akármit beszél az a bolondos Sándor, szerencsések lennének azok valamennyien.
Nem kellene nekik ugy huzni az igát, mint a bolond apjoknak.
A Pöszének nem kellene majd zsidóhoz menni szolgálónak s télen, nyáron, sárban , hóban mezitláb hordani az ivóvizet a messze kutról.
A Lidikét meg a Sárikát, a milyen szépek, jómódu emberek vennék el.
A Boriska meg már mindig cipőben járna.
A Pistika nem szorulna cselédkenyérre; nem törné magát már most, gyenge korában a nehéz munkában.
A szegény kis Jánoskából meg - adja a jó Isten - ha beadnák a kollégyiomba, talán még irástudó embert is lehetne nevelni, talán még pap is lehetne.
Én Istenem, be jól menne a dolguk!
Mindenkinek jutna bőven mit a tejbe apritani .
Mindenkinek egy-egy tanya!
Aztán egyszerre csak lángra gyul az arca...
Föllázad benne, a szivében, a vér a gyermekeiért...
Fél, retteg, izgatott , haragos, hogy a szerencsét el találja szalasztani, hogy el kell ereszteni a kész vagyont a kezéből.
Mert most már kenyértörésre került a dolog.
Az itélet megjött.
Azt mondja a tekintetes ur!...
A prókátor urat nevezi igy ...
Igy vagy amugy, de ma-holnap a kezeirását fogja látni.
Ő aztán halogatja napról-napra...
A Sándortól pedig, a Sándor haragjától fél...
Óh bárcsak adna valaki egy jó tanácsot!
És hallgatja ismét buzgóan, áhitatosan a prókátor ur minden szavát, hátha talál azok között nehéz bajában magának valót.
És elkeseredik.
Sirdogál, kesereg naphosszanta.
Mit is kötekedik, akaratoskodik az a bolond Sándor?
Józan, okos embernek nem való ilyen gondolkozás.
Miért is nem tér meg az esze?
Elővenné megint.
Mondaná is neki megint.
De egészen dühös lesz az az ember, meg van veszekedve, ha csak előhozzák neki.
És aztán mégis panaszkodik, hogy örökké rossz kedv, háboruság van a háznál azóta és mégis azt akarja, hogy legyen jó kedve neki.
Hogy lenne jó kedve?
Miképpen lenne jó kedve, ha ezt a nagy szegénységüket látja...
Csak a vak nem látja.
Csak a bolond nem látja...
És a Sándor nem akarja látni.
Sok ruha kell a sok gyermeknek és ugy szakad rólok, mintha csak huznák.
Minden arra megy, egyik esztendőben ugy, mint a másikban, a mit keresnek.
A sok leány nő; és mindjárt itt az idő, mikor egyiket sem lehet a lugozó alá dugni.
Innen-onnan tizenhat esztendeje, hogy küzködnek, fáradnak, és csak ott vannak, a honnan elindultak.
Nem gyarapodnak semmit...
Most is csak ugy el lehetne vinni egy kocsin mindenüket.
Akkor is egy volt a tehén, most is csak egy...
És soha sem lesz több, ha a szegény cselédnek csak egy marhatartás a szegődsége.
- El kell adni a borját mindig ,... pedig teremtő Isten, - mennyire fölszaporodott volna csak azóta is!
Elönti az irigység saját maga ellen.
Tiz tehén lehetne az egyik tanyán.
Tiz a másikon...
A harmadikon a gulya.
Mikor ezen háborog, akkor lép be éppen a pitvarba Sándor.
Arcát megint a láng futja be.
Mert ennek a bolond Sándornak nem szabad mindezekről szólni sem, mert azonnal elszabadul az ördög a láncról.
Sem harag, sem kérés, sem esdeklés, sem ijesztés, semmi, de semmi sem használ annak.
Mert az a bolond Sándor mindig csak a régit hajtja, mindig, váltig csak azt mondja nagy haraggal, bosszusággal, valahányszor csak ez a dolog előjön.
Most is azt mondja:
- Megint az a vagyon forog a fejedben, ugy -e?
Magda a vállát rántja.
- Hát aztán?
Sándor azután elkezdi a nagyhangu beszédet, melynek soha sem szokott vége szakadni.
- Hát azután valósággal kell neked az a vagyon, Magda?
Hát aztán mondjad csak, nem is gondolsz te arra, miért hagyta neked azt a vagyont Szilágyi uram?
Mert az anyád szeretője volt.
Hát lehet ezen a nyomon, tisztességes embernek jussolni?
Nem szégyenled azt?
És haragszik a Sándor nagyon, de nagyon.
De most a Magdus szembe mer szállni vele, határozottan nem szól, de az arcára van irva:
- De hiszen beszélhetsz nekem!
Sándor aztán annál mérgesebben folytatja:
- Hallod -e te; a mostaniak meg már nem csak azt mondják, hanem azt is, hogy a te szeretőd is volt.
Az anyádé is, a tied is!
Hallod -e, Magda?
Ez aztán még szebb .
Gyönyörü egy dolog.
Szép jövendőt, szép nevet hagysz a fiadnak, leányaidnak.
Hogy a szemükbe kiáltsák uton, utfélen: Hasztalan bizod el magadat, piszkos!
Hasztalan kevélykedel, te boglyas!
Azt a sok vagyont nem az apád kereste a két keze munkájával, hanem az anyád szerezte a karja ölelgetésével, a rosszaságával.
Rossz személy volt az anyád is, az öreganyád is.
Magda nem birja tovább állni.
Most már nem a futó harag, hanem a habzó indulat dacos mérge járja át ereit , idegeit.
A méreg, melytől nemcsak az arc ég, hanem a vérnek mindenik cseppje forr , reszket.
- Ne merje nekem azt mondani senki...
De nem is mondja senki...
Hazudik az istentelen, a ki mondja.
Sándor nem ijed meg a haragjától, gunyosan kineveti.
- No csak higyjed, hogy nem mondja senki.
Ha még csak ennyi volna!
De még többet is beszélnek.
Azt beszélik, hogy a Szilágyi ölette meg bosszuból az apádat , szegény Pákayt.
És azt beszélik, hogy a Manó Julis mindent tudott, - hogy az urától szabaduljon, a Szilágyival a rablókat ő biztatta neki, hogy az urát öljék meg.
Azután azok, a mint a pénzhez hozzájutottak, - mert nyugodalmasabb volt az ugy nekik, - hiában beszélt már akkor Szilágyi, - megölték a Manó Julist is, a gyerekeket is.
Magda összecsapta a kezét.
- De ez már mégis irtózatos, hogy mit ki nem találnak az emberek!
- Ugy -e, hogy irtózatos.
Pedig látod, eztmindig, mindig fogják beszélni, még többet is, mihelyt a vagyon a tied lesz.
Magda csüggedten lesütötte a fejét: hanem azután egyszerre megint fölcsapta határozottan, mérgesen, dacosan... és mormogta magában:
- Hát aztán ad az a világ, ad az a sok rossz nyelv kenyeret az én szegény gyermekeimnek; viseli majd gondját az énárváimnak, majd ha meghalok ?...
Elcsapják őket, mint engem, egy szegény zsidóhoz.
Aztán Sándor felelt...
Meg akarta mutatni, hogy most ő reá került a sor nem engedni egy talpalattnyit.
- Különben beszélhetnek, a mit akarnak, ha egyszer nem igaz.
Sándor csak folytatja tovább, csendesebb hangon, de keserübb gunynyal.
A parasztok csúfolódásnak szokták azt nevezni, és aztán az szokott fájni legjobban.
- Ugy-ugy, Magda!
Mert az emberek mindig irigylik a mások szerencséjét...
A mint azután majd mégy a templomba, cifrán fölöltözve, uton, utfélen csak azt hallod a hátad megett: "Nem szégyenli magát az a páva, hogy ugy fölöltözött, pedig tisztességesebb személy volt mezitlábas zsidószolgáló korában, mikor még nem adta oda magát az édesapja gyilkosának "...
A másik meg azt beszéli fönhangon, a mint utánad mutat: "A hol parádézik ki az oszlopos házból a Manó Julis leánya, a kinek a rosszasága miatt nemcsak az urának és ártatlan gyermekeinek kellett elvesznie , hanem elveszett a szegény szolgáló, a Zsongor Kata, meg a szegény kocsis, a Baracsi Misa is."
" Hej, azt mondják az atyjafiai, nem volnának még most sem szegények az alpári sárga földben, ha a Manó Julis nem lett volna...
Hej a Manó Julis leánya sok pénzt, sok vagyont nyert, mig a Baracsi Misa édesanyja, meg az öreg Zsongor koldulni jártak házról-házra öregségükben."
Sándor kegyetlenül összehuzta a szemöldeit.
- Jól esik ezt hallani?
Szereted ezt hallani, Magda?
- Pedig légy csak gazdag , mindig ezt hallod az emberektől, csúfságot, vagy átkot.
Mig ha szegény maradsz , együtt siratnak a többiekkel.
Sándor ekkor ismét nagy haragra fogta, fölcsapta a fejét és fenyegetőzött az öklével.
- Ne kiabálja azt senki az én gyermekeimre, hogy olyan vagyonból boldogultak, a minek minden krajcárja a gyalázat piszkába van mártva és ártatlan vér szárad rajta.
Sándor azután erre ugy látta maga előtt Magdát, a mint még soha sem.
Ha jól föl akarta hajtani, hát sikerült is, föl volt ingerelve, föl volt tüzelve a vérig.
Most már az anyai szeretet és a megsértett asszonyi becsület egyszerre egy tigrist neveltek a jó, szelid teremtésből.
Csodálatos dolog volt az.
Meglepte a Sándort is, de ugy volt.
Mindkét keze a csipőjére volt téve, egyet toppantott és mérgesen kiáltott reá Sándorra.
- Elég -e már?
Sándor hirtelenében nem tudott okosabban felelni:
- Ha akarom, elég; ha akarom, nem elég.
Magdus bősz volt, szilaj volt, szinéből ki volt kelve... és fújt nagy haraggal...
- Csak azért mondom, mert most már én is akarok beszélni.
Az ökleit veri az égfelé nagy haraggal.
- No, hát csak beszélj!
Magdus is összevonja a szemöldeit, farkasszemet néz Sándorral bátran és azt kérdezi tőle:
- Hát megkérdezem még egyszer Sándor: csakugyan sehogyse akarod, hogy azt a vagyont elvállaljam, hogy az a vagyon a mienk legyen?
Sándor arra aztán egyszerre - nem kiált, hanem elorditja magát, mint egy szivenszurt vadállat.
Az ökleit veri az ég felé nagy haraggal.
- Nem megmondtam -e, hogy elő ne hozzátok nekem többet azt a dolgot?
Senki, de senki fia elő ne hozza.
Magduska pedig erre, - mert határozottságot is akar mutatni, csendesebb hangon azt feleli:
- Csak azért mondom, Sándor, mert a tekintetes prókátor ur azt mondja, hogy csak a jó Isten veheti el tőlem, meg a gyermekeimtől azt a vagyont, ha én akarom.
Most már Sándor kérdezi mérgesen:
- Hát azután?
Magduska egészen nyugodtan a szemébe mondja:
- Hát csak azt akarom neked mondani... hogy hát én ugy akarom...
Sándornak most már erre alig fért ki a torkán a szó, csak ugy fuldokolt bele mérgében...
- Szeretném én azt látni!
Magduska aztán erre is egész könnyedén felelt:
- No hát, én majd megmutatom, hogy az a vagyon csakugyan mégis a gyermekeimé lesz.
Sándor már ekkor azután egészen magánkivül van.
- Mit mutatsz meg te?... kiált nagy dühvel és fölemeli a kezét.
- Majd én mutatom meg...
Magda, mintha valamitől rettent volna meg, valami megalázástól, mely szeretetüket megháboritja.
Megkapta a Sándor kezét a csuklóban.
És nem haragszik meg reá, nem tüzel reá dühös szavakkal, dühös szemekkel.
Szeliden elmosolyogja magát, majdnem szánalommal.
Valóban sajnálkozik a dolgon.
Megsajnálja a szegény Sándort is.
- Mit akartál tenni, Sándor?
Hiszen soha sem tetted ezt életedben.
És könytől csillognak szép, szelid szemei.
Sándor, azért, hogy haragos, mind a mellett nagyon megszégyenli magát.
Egyszerre félreteszi a haragot, röstelli a dolgot.
Elüti nagy szomorusággal és inkább hazudik, mintsem azt a szegény jó asszonyt még csak gondolattal is, a gondolat elösmerésével is megbántsa.
- Nem, nem akartam én azt, - beszéli pironkodva.
- Ugyan, hogy tettem volna még haragomban is azt, az Isten áldjon meg?
Magda kérdi tőle érzékenyen, mély megindulással:
- Mit akartál hát megmutatni?
Sándor azután odacsap a világnak, tenyerével.
Törölgeti a szemeit.
- Hát azt mutatom meg, hogy akkor soha sem látsz többet ebben az életben.
Mert bántja mégis ez a dolog, mert nagyon el van keseredve, mert meg akarja mutatni, hogy valósággal azt akarta, egészen ünnepélyessé teszi ezt a pillanatot.
Fölemeli a kezét, a három ujját az ég felé és ugy esküszik, hogy verje meg az a jó Isten, ha világgá nem megy, ha az az asszony, az ő régi, kedves, jó felesége jobban szereti a Szilágyi uram hagyományát, mint őtet.
Ha a kettő közül nem őtet választja.
Mit tehet erre a szegény Magda mást, mint hogy a nyakába borul, átöleli, csókolja , és azt mondja neki, hogy hát kit szeretne a világon jobban, mint őtet.
- Hiszen ő volt az egész élete mindig, egész boldogsága, nem volt senkije más azon gyermekkora óta, mikor a Kistó partján, mint a pajzán gyerek, a sárga virágot szedegette neki.
Szomoruan, bánatosan sóhajtva, de megcsóválja a fejét.
S megigéri a szegény Magda.
Nem teszi, ne féljen, nem teszi, a világért sem teszi, hogy az ő ellenére a keze vonását adja.
De Sándor most már nem hisz olyan könnyen, mert Magda annyiszor, annyiszor ujra , meg ujra visszaesik abba a nyomoruságos nyavalyába, hogy azt a vagyont kivánja , hogy azt a vagyont sajnálja, őtet csak haragitja és keservesebbé teszi a napokat.
Pedig már százszor megmondta neki a magáét.
Most meg éppen a kedvére kirakodott.
Meg kell hát neki most esküdni arra, a mit igér, ugy, a hogy vele megesküdött a templomban.
El kell mondania az Isten engem ugy segéljent.
Jó, hát megesküszik.
Megesküszik ugy, hogy ennek is ismét csak csók és ölelés a vége.
- Esküszöm az egy élő Istenre, boldogságomra, életemre, hogy nem teszem a kezem vonását arra, hogy az az örökség az enyém legyen.
- Nem vesz engem arra reá sem prókátor, sem szenátor, sem pap, semminemü Isten teremtése a világon.
És szent a békesség megint.
De hiában szent; azért nem változnak az idők.
A napok semmivel sem lesznek jobbak , semmivel sem kellemesebbek.
Csak ugy elsóhajtozik a Magda.
Csak ugy haragos a Sándor.
Elmultak annak az áldott, boldog szegénységnek szép csendes, nyugalmas napjai .
Mikor még a Magda is megnyugodott abban, hogy minek volna a szegény embernek a vagyon...
A sok gyermek nem szegénység, hanem gazdagság, mert ugyanannyi kenyérkereső lesz belőle...
A szegény ember életéhez nem kell egyéb, csak kenyér , azt meg a munka után ad az Isten.
Hej akkor még elég volt maga a tarka tehén, nem terjedt messzebb a kivánsága.
Most már nem ugy van.
A vagyon csábitó varázsa elvitte a lélek nyugodalmát örökre, megzavarta a békességet és nem térnek vissza többé soha a szeretetnek édes napjai.
Hasztalan igyekszik, hasztalan töri, erőlteti magát, nem tud megválni Magda attól az édes méregtől, nem bir abból a fájdalomból meggyógyulni.
Magduska anyai szeretete csak folyvást a gyermekei szerencséjén tépelődik, nincs éjjele sem többé, fölriad, fölretten, ha azt álmodja, hogy el van a szerencse szalasztva, el van tőlük véve, rabolva a vagyon.
Vádolja, feddi magát.
Gyáva volt...
Nem szerette a gyermekeit.
Gyenge volt, hogy egy tudatlan ember szavára hallgatott.
Csak rajta mult.
Csak ő a hibás, hogy nem tartotta meg a gyermekeinek .
Még az unokáinak az unokái is boldogok lehettek volna.
Rossz anya volt.
Nem érdemes az anya nevezetre.
És ekkor, - mert most már nem meri nyiltan tenni a Sándortól, el-elrejtőzik és ugy titokban sirdogál keservesen.
Mint a hogy a nóta mondja: mikor más alszik csendesen.
De hát mit ér ez is; mit tehet róla most már, ha bánja is?
Ha egyszer megfogadta , nem lehet azon többé változtatni, meg van az már fogadva örökre.
Megfogadta a Sándornak és megesküdött annak a jó Istennek a nevére.
És ha egyszer megfogadta és ha egyszer megesküdött, meg is tartja azt, ha belehal is.
És azután, mikor ezt igy a lelkére veszi, még nagyobb a fájdalma, még keservesebben sir.
Óh, most már nem lehet többé segiteni a dolgon.
Megtörtént fogadást, esküvést nem lehet meg nem történtté tenni.
Nem bánná, ha ott nyomban megrepedne is a szive.
- Beh jól járna, ha ugy meghalna , ha ugy temetni vinnék, mint azt a jó embert, Isten tudja kit, a kinek éppen most is huzzák azokat a nagy harangokat a városban?
Mert azok a nagy harangok most is szólnak, mindig csak szólnak.
Nagy, mély, mélán , szomoruan bugó zugásuk mindig hallatszik.
Vagy csak ő hallja, ő képzeli egyedül , vagy csakugyan mindig, de mindig szólnak abban a nagy városban?
Éppen, mert alkalma van rá, kérdi a Sándortól.
- Ugy -e, hogy nekem is meghuzatod azokat a szomoruan bugó harangokat?
Meghuzatod azt a nagyot is, ugy -e?
Meg ugy -e, valamennyit?
Sándor komoran dörmög érte:
- Ne beszélj ilyen bolondokat.
Soha sem tudsz már te valami okosat, kellemeset mondani!
Magda elmosolyogja magát, - s azt mondja, hogy csak tréfált.
Sándor sóhajt:
- Jól van.
Csak már ezután vége is lenne egyszer a te ilyenfajta keserves tréfáidnak!
Csak már azután egyszer igazi tréfát is látnék, ismét a régi jó kedvet!
Magda fájdalmasan mosolyog.
De azért egyszer csakugyan mégis nagyon vigan jön haza a városból.
Éppen vasárnap van.
A templomból jön haza.
A fején uj selyemkendő van, de nem kék, se nem virágos, hanem a mi most már, mint tisztesebb koru asszonyt megilleti, - fekete.
De nagyon jól illik neki, a mint ugy nekipirul, fehér arcát egészen kiemeli , megszépiti, megfiatalitja.
Egészen meg van fiatalodva, még a szemei is ugy ragyognak, akár csak tizennégy évvel ezelőtt.
Csupa öröm, boldogság csillog belőlük.
Szoknyája is uj, meg a nagykendője is.
- És módos, takaros, eleven az a vén asszony; - aztmondja, nevetve, örülve a Sándor, - akár régen, azt mondták róla, a gyerekleány első ünneplő ruhájára, hogy majd elröpül benne.
Jól esik neki, alig fér a kedvébe, hogy azokból a rongyokból kivetkőzhetett.
Jaj, de csak tisztességes lesz minden ember előtt.
Sándornak megköszöni, hogy odaadta neki az üsző árát.
Sándor megörül, hogy olyan víg ismét, olyan boldog megint az a szegény asszony.
Semmi, de semmi nem jut eszébe abból a gyötrelmes, kárhozatos bánatból.
Nem is kell biztatni, nem is kell kérlelni, magától össze-vissza öleli , össze-vissza csókolja örömében, vigságában a Sándort.
A gyerekeknek pedig valamennyinek ajándékot hozott.
Mert vasárnap van, hát a Pistike is, a Lidike is hazajöttek tisztát venni.
Játszik, tréfálózik, enyeleg azokkal a gyermekekkel, előbb egyikkel, azután a másikkal.
Sem a szeretetben, sem ajándékban nem csalja meg egyiket sem.
A kisebbnek mézeskalácsot hozott és nyalja, falja, csókolgatja őket.
Jaj de örült is a Pöszike a cifra babának s annak a véres szivnek.
De csak nem vérzik talán igazán?
Bizony vérzik az!
Haj ha az ő anyai szivén is tükör volna, mint ennek a közepén!
De csak látnák milyen nagy szeretet van benne, milyen nagyon szereti őket!...
Még talán a maga életénél is jobban.
Azután megfésüli szépen a lányokat...
A Lidikét meg a Sárikát...
Egy-egy nagy köny pottyan le a szeméből, mint az áldás gyöngye a fejökre.
Nagyot sóhajt...
Éppen igy fésülte meg őtet is akkor az édesanyja.
Igy ni!
Most már föltehetik azt az egyforma szép kendőt, a melyet kaptak.
Bizony szép kendők azok; nem győzik nézni, bámulni, de azért egyikök sem kapott olyan szépet, mint a Pistika.
De hát meg is illeti, hiszen már majdnem legény.
- Ugy sem volt még szegénynek nyakravalója egész életében, hát legyen.
Kitárja Pistának boldog, sovár szemei előtt azt azelső nyakravalót.
Szép, fekete selyemkendő az.
Drága is volt az bizonyosan, mert a sarkára szép virágok vannak selyemhimmel kivarrva, piros, apró szegfüvecskék, kék nefelejtsek , meg zöld levelecskék.
- A sárga árvácskák pedig olyan fényesek, mintha csak aranyból lennének.
Ilyen virág van mind a négy sarkán.
A gyerek nézi, nézi, nem bir betelni vele; de azért nem tud hozzá, azt sem tudja , hogy fogjon bele.
Az édes, jó anya köti föl a legénykének az első nyakravalót.
A gyerek fejét ez után a két tenyere közé veszi, nézi és gyönyörködik benne a szerető, szegény jó édesanya.
És meg is csókolja.
Megcsókolja mind sorban.
Nagy szeretettel, nagy kedvteléssel csókolja őket össze-vissza, a szemöket, a homlokukat, az ajkukat, hogy szinte könyben usznak a szemei a nagy, forró megindulástól.
Jaj, de szereti is őket, szegény!
Nem sugja most a szive neki: - Megcsaltad, - megraboltad, - elhagytad veszni a vagyonunkat.
Azután egyet-kettőt fordul a házban; nyugtalan, alig találja helyét; ide is néz , oda is néz; ehhez is hozzányul, ahhoz is hozzányul; itt is igazit valamit, ott is igazit valamit, s mintha még valami meglepetést tartogatna a számukra, egy mosolyt vet vissza reájok... és kioson a házból.
Várják, hogy visszajön, de nem jön.
Azután várják tovább, nyugtalanul, türelmetlenül várják, mégsem jön.
Azután keresik...
Nem találják.
A szomszéd tanyában azt mondják, hogy nagy sebes lépésekkel, a Szilágyi uram féle kis tanya felé vette az utját.
Sándor utána siet.
Mintha csak meg lenne ijedve ezen a váratlan szokatlanságon vagy valami fájdalmasat, rosszat sugna a szive, - siet lélekszakadva.
És azután megtalálja a szegény Magdát, a régi kedves Magduskát,... ott a kuton alól, ott a lapos oldalában, a kis ezüstnyárfás erdőben, a szép, puha füben elterülve, elnyujtózva, ujdonatuj ruhájában.
Mi lelte?
Aluszik?
Lehajol hozzá.
- Megfogja a kezét - Azután odarogy térdre...
A rémület veritéke lepi el homlokát.
Reszket egész teste, - reszket térde alatt a föld...
És reszket az ég boltja fölötte, mely reá borul sulyosan.
Fejéhez kap.
A szivéhez kap.
Az ég felé kap.
Egy jó ember megy oda.
- Ellöki ...
Gyülöli...
Utálja...
Nem vétett az neki soha, - de megölné szivesen...
Utál mindent, mindent a mit maga körül lát, - az egész világot.
Hogyne gyülölné?
Hogyne utálná?
Hiszen a Magda meg van halva!...
A Magda keze hideg...
A szive nem ver...
Az arca sápadt...
És gyöngypiros ajkai kékek.
Szép selyemkendője meg van tépve a kebelén.
- Szép uj ruhája meg van szakgatva.
- Az arcán a kín.
- Szemeiben meghidegült könyek.
Óh szegény, beh sokat, beh nagyon sokat szenvedhetett!
Görcsös kezeiben föltépett füszálak, föltépett virágok.
A szalmaszálak, melyekhez utoljára kapaszkodott.
Ha nem érzi is, de látja a valót.
Jó ég!
Mit csinált szegény magának?
Hogy mosolygott, hogy nevetett pedig, mikor elment!
Majd leroskad, de azért haza viszi az ölében.
Másnap sejteni kezd valamit.
Harmadnap azután mindent tud.
Az a sok szivtelen , rossz ember a szemébe mondja, mintha csakaz ő szemére hánynák a halálát.
- Lássa kend; mégis csak hiába erősködött kend; mégis csak a kend gyermekeié lett a vagyon; mert árvákra szállott és az árvák anyai jussából még az apjok sem parancsol.
A jó Isten, meg a törvény fogja azoknak pártját.
Ime, ez volt hát az a lopott mosolygás, mint a pajkos gyermeké, a ki valami titkos csinre készül.
Mintha csak mondta volna:
- Ugy -e, megmondtam, akármit csinálsz, mégis csak a gyermekeimé lesz a vagyon?
Megmondtam ugy -e, hogy megmutatom?
Ha megfogadtam is, hogy nem adom a kezemvonását, - mégis megmutatom...
Nem szegtem meg a fogadásomat, nem szegtem meg az esküvésemet, és mégis megmutattam.
Megmutattam, hogy milyen nagyon szeretem a gyermekeimet.
Ugy -e, megmutattam neked, Sándor!
Ugy -e, az életemen is megváltottam.
Nem bánod ugy -e, most már, Sándor?
Rettentő gondolata támadt.
Elborzasztó, rettentő gondolat.
És megszédül a feje, ugy megcsábul az esze azon a temetésen, hogy a mint zúgnak azok az irtózatos harangok, és a mint énekelnek szomoruan azok a hosszu, fekete diákok, - reá kiabál a szegény, becsületes, jóakaró prókátorukra.
Őrülten fenyegeti az öklével.
- Bizonyosan te adtad neki a gyilkos tanácsot, hogy ölje el magát...
Csak harangoznak, csak énekelnek folyvást és a szegény Magdát leteszik a földbe.
Tépi a mellét, a mint a kicsinyek hozzá csimpeszkednek.
Átkozza magát.
Átkozza Szilágyi uramat ott a halóföldjében, a miért a vagyont a Magdára hagyta.
Átkozza azt a vagyont, a szelid, kis fehér tanyát, a szép kis nyárfa-erdőt, a szép zöld vetéseket.
Átkozza a törvényt, átkozza az egész világot.
Mindezek tették olyan szomoruvá, beteggé azt a szegény asszonyt és életöket olyan nyomoruságossá, keservessé.
Ezek vitték el arcának szinét, boldogságát, jó kedvét és elvitték utoljára őt magát is.
Szegény, szegény szomoru asszony!
És mégis ugy látja a lelkében, mint régen.
Látja azt a szép, szelid mosolygását.
Mintha csak azt mondaná onnan messziről, onnan nagyon messziről:
- Áldjon meg a jó Isten, Sándor!
Sir ,... sir ,... zokog, töri a kezét, veri a homlokát.
A Pistike, meg a Lidike fájdalmasan, csendeskén sirnak, egymás kebelén összeborulva.
- Inkább ne hagytad volna nekünk, édes jó anyánk, azt a nagy örökséget.
Csak te maradtál volna meg nekünk.
Hagytál volna szegényül bennünket!
Mit ér nekünk minden gazdagság, ha te nem vagy közöttünk!
Vége.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE