Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Holttenger
Keletkezés ideje
1936
Fejezet
3
Bekezdés
2914
Mondat
9838
Szó
103540
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
II. RÉSZ
XIII.
Újév után néhány napra két csendőr lépkedett végig a falun, keményen gázolva a kásás havat.
Feltűzött szuronyuk hidegen villogott a fellegek közt bujkáló téli nap fényében s kakastollukat fölborzolta a szél.
Aki szembejött velük , megállott, alázatosan köszönt, megigézetten fordult utánuk a feje, de csak a nyakából, mintha az egész ember megdermedt volna a félelemtől.
Így nézték őket utcahosszat, mozdulatlanul, lopva, a kerítések, ajtónyílások , ablakocskák mögül.
Az egész falu egyetlen szemmé vált, mely mereven figyelte őket, amíg csak be nem taszították a bíró kapuját s el nem tűntek mögötte.
Fertályóra sem telt bele, futottak az esküdtek aggodalmas arccal, magukban káromkodva s a falu most már izgatott kiáltozásokkal leste, melyik házba csap belé az istennyila?
Tudták, miről van szó.
Az asszonyok elnyujtott fejhangokon siránkoztak s a kötényükbe kapaszkodó pendelyes kölyköcskék értelmetlenül folytatták anyjuk jajongását.
Az esküdtek nyomán innen is , onnan is elkomorodott arcú, lehajtott fejű emberek tappogtak a bíró háza felé.
A földet nézték, karjaikat lógatták csüggedten, otromba ujjaik meredten szétnyíltak, mintha kiejtették volna markukból a saját életüket .
Egyik-másik keservesen elbődült, csak úgy magának, a legtöbbje azonban keményen összeszorított szájjal hallgatott.
Azok, akiket még ezúttal elkerült a veszedelem, csóválták a fejüket, riadtan csodálkoztak utánuk , mintha nem hinnének a szemüknek: hát már ezekre is sor kerül ?...
A bíró tornáca megtelt férfiakkal.
Régi családapák, sok már deresedőfejű , barázdáltképű, a mostoha földdel vívott hasztalan harcban megtört ember, aki után már csak az asszony s a féligserdült gyermekek folytathatják a küszködést, hogy kitépjenek egy darabka kenyeret a zsugori rögökből.
Hiába , menni kell ezeknek is, nem volt elég még a vérből, nyomorúságból, a föld királyai ki tudja miért, vége nélkül folytatják tovább a húzakodást s a szegényember nem tehet mást, megy a vágóhídra, mint a bódult marha, a kedvükért.
A csendőrök hosszú listáról, pattogó szóval olvassák a behívott emberek névsorát.
Villogó szemekkel veszik számba őket s kurta parancsot adnak : ki-ki egy napi élelemmel sorakozzék a községháza előtt, óra múlva indulnak , gyalogosan, a városba.
Hogy onnan hova s mikor, azt majd ott megtudják.
Karó Pendzsi bőgve, lelkendezve adta hírül Lászlónak a keserves újságot .
László lement a községháza elé, a gyülekező emberek közé.
Mindenik egész házatájától kísérve érkezett oda, hirtelenében összeszedett batyujával .
Konok fásultsággal hallgatták asszonyaik, gyermekeik jajongását s olykor türelmetlenül pillantottak a csendőrökre.
Szerettek volna már indulni.
Alig tudták fékentartani belül hánykódó érzésüket s az asszonyok jajveszékelése felbőszítette őket, éppen mert szívüket hasogatta.
Egyikük kigyúlt arccal ripakodott rá a feleségére, lerázva a nyakából:
- Hagyj már, a nyavalyába!
De mikor László közéjük lépett, nem bírták tovább, kicsordult szemükből a könny s valamennyien úgy néztek rá, mint akik valami csodát várnak, ami még segíthetne.
László néhány szót váltott a csendőrökkel.
Azok némán tisztelegtek.
- Menjünk a templomba, atyámfiai! - fordult az emberekhez.
- Ott van a vigasztalás forrása mindnyájunk számára.
Az emberek mintegy vezényszóra néztek a toronyra s a lábak egyszerre megindultak a pásztor után.
Most különös csend állott be.
Asszonyok és gyermekek elnémulva, hangtalanul tódultak a férfiak után.
Nyomukba megindult az egész falu s a templom megtelt, mint nagyünnepkor, vagy első gazda temetésén.
Míg a gyülekezés folyt, László gyorsan előkészítette az Úrvacsorát s Dávid segítségével fölterítette a szentasztalt.
Közben megjött Edith is az iskolával, megtudva, mi történt.
Fölcsendült az ének: "Perelj, Uram, perlőimmel !"
László imádkozni kezdett a szószéken.
Egyszerre mindenki önkénytelenül , hangosan utána mondta a szavakat.
A templom zengett az eget ostromló könyörgéstől.
Az Ige vigasztalása alápermetezett a lelkekre: "Akár élünk , akár meghalunk, az Úréi vagyunk ".
Szólott a szeretet kötelességéről , amelynél nincs nagyobb!
Krisztus maga ismerte ezt el arról, aki életét adja az ő barátaiért.
Hirdette a nagy örömöt, hogy minden javokra van azoknak , akik az Istent szeretik.
Bizonyságot tett a Gondviselőről, akinek tudta nélkül még egy verébfióka sem esik ki a fészekből.
Mikor aztán a harcba indulók fölsorakoztak az úrasztala körül, a szentjegyekben bűneiknek bocsánatát és az örökélet bizonyosságát nyervén, az egész falu sírt, de most már másképpen: megvigasztalva s elcsendesedve.
László és Edith az asszonyokkal s a gyermekekkel a falu határáig kísérték a távozó férfiak menetét.
Ott még egy rövid, nehéz búcsú esett s aztán integettek egymásnak sapkával, kendővel, amíg egy dombhát közéjük nem feküdt, hogy végleg elválassza őket.
Fönn a tetőn utoljára még megvillantak a csendőrök szuronyai a libegő kakastollak felett.
Csendesen jöttek vissza a faluba, mint ahogy a temetőből szoktak.
László és Edith vigasztalták a búsongókat.
Az asszonyok gyámoltalanul tapadtak hozzájuk s alig akartak visszaszéledni házaikba, mikor László kedves szavakkal elbocsátotta őket a parókia kapujától.
Végül ketten maradtak Edithtel.
- Szomorú volt, - mondta csendesen László.
- Nehéz ilyenkor megtalálni a vigasztaló szót, Edith.
- Aki nem ismeri őket, - válaszolt Edith - azt hinné, az efféle falusi embereknek nincs is szíve.
Pedig ők is szeretik egymást s fáj nekik, ha el kell válniok.
- De miért, - fűzte tovább László - hogy mind úgy vették, mintha egy se jönne vissza?
Furcsa, hogy azt hiszik: mindegyik el fog esni a háborúban.
Pedig ezek már öreg legények, aligha kerülnek harctérre.
Állomást fognak őrizni , meg hidat, esetleg ott osztják be őket szolgáknak, irodákhoz, kórházakhoz , konyhákhoz a városban.
Ha erre gondolok, szinte úgy érzem: túlzott volt ez az egész búcsúünnep.
- Ne gondolja László, - rázta a fejét Edith.
- Persze, hogy így történhetik .
De maga hőssé tette őket önmaguk és az asszonyaik szemében.
Keserűek , dühösek voltak, hogy eltépték őket a földjüktől s hogy ezután még keservesebb lesz az itthonmaradottak kínlódása, nélkülük.
De most higyje el , még az asszonyok is büszkék egy kicsit a szívükben, hogy milyen nagy dolog a háború s hogy az ő emberük is ilyen hősi valaki.
Maga ma megfürösztötte őket a tisztaság vízében.
Azt, ami történni fog velük, majd elfelejtik, ha nem lesz rá érdemes emlékezni, de a mai napot sohase.
Jól tette, szép és szent dolog volt, László!
- Ez maga, Edith! - nézett a szemébe fölragyogó tekintettel László.
- Ahogy maga látja, ahogy értelmezi, mindenre ráömlik a szépség a szívéből, amit csinálok...
Tudom, hogy mit ér igazán, mégis elhiszem, ha maga mondja .
Miért ?...
Mert jól esik a maga hitegetése, Edith.
A leány, fejét hátrahajtva, nekitámasztotta a kapufélfának, lehunyta a szemeit, mélyet lélekzett s úgy sóhajtotta:
- Semmit nem ért az életem, amíg maga nem jött, László.
Ne magyarázza , fogadja el tőlem, úgy ahogy adhatom.
Ez az én szolgálatom: elviselhetővé tenni magának ezt a környezetet, amíg itt van...
Azután ?...
- De Edith! - kiáltott föl László, közelebb lépve hozzá s önkénytelenül megérintve kezével a lány lecsüngő karját.
- Miért beszél így?
Hogyne lett volna értelme az életének nélkülem is ?...
Maga arra született, hogy fényt és meleget árasszon maga körül.
András életének maga az értelme.
Köszönöm, hogy nekem is juttat a jóságából.
Higyje el e nélkül nehéz lenne.
De nem, nem fogadhatom el amit mond, Edith!
Hiszen tudja, nem foglalhatom le magamnak azt, ami nem az enyém.
Amit nekem juttat belőle, azért örökre hálás vagyok .
De elviselhetetlen volna nekem, ha maga meg nem találná a saját boldog életét, amire érdemes.
Azután is, Edith...
A leány fölnyitotta szemeit, melyek könnyes ragyogással néztek Lászlóra:
- Tudom, - suttogta.
- De addig...
Addig nem szabad megtiltania, hogy szolgáljak magának, amivel tudok...
Majd, ha úgy fog eltűnni ott a tetőn előlem, mint ahogy ezek az asszonyok látták eltűnni a férfiakat, hősi fényben, akkor én is visszatérek a faluba, mint ők s folytatom az életet , ahogy van.
Ne féljen, mindig tudni fogom, mi a kötelességem...
Csak ... álmodni akarok szabadon...
Csendesen, köszönés nélkül megindult az iskola felé.
László nem ment utána, csak hosszasan nézte, amint távolodott.
Mindent látott és hallott és még sem értett semmit.
Egyszerre azon kapta magát, hogy az eszétől függetlenül, mintha álmában beszélne, szavak formálódnak az ajkán:
- Azt hiszi, - mosolygott magában - hogy el fogok menni innen.
Sohase fogok elmenni a közeléből.
Nem tudnék nélküle élni.
A tornácon egy román asszony várt reá, szomorú arcú, ijedt szemű.
Az udvari bivalyos felesége, az urát szintén elvitték ma katonának.
- Mi a baj? - kérdezte tőle László.
- Parinte! - rebegte az asszony, a köténye alól kalácsot véve ki, melyet gondosan betakargatott egy kendőbe.
- Ezt hoztam...
Ha imádkoznál, külön, az emberemért!...
- Imádkozom én szívesen, fiam, - mosolygott László - nem kell azért kalácsot adj.
A katonákért mindig imádkozom.
Azok közt ott van az urad is.
- Nem úgy... nem úgy! - rázta fejét az asszony.
- Külön.
Csak érte, külön .
Hogy a nevét is mondjad az Úristennek, parinte...
Hogy tudja az Odafölvaló , éppen érte imádkozol...
- Nálunk ez nem szokás, - világosította föl László.
- Nem kell mondani, a Mindenható úgyis tudja, kire gondolunk.
De ha így akarod, miért nem méssz a te papodhoz?
Ő bizonyosan megteszi.
- Meg, meg - bólogatott az asszony.
- De én láttam a te embereidet, parinte , akikért imádkoztál.
Az más.
Azokon látszott, hogy imádkoztál értük s az Isten megőrzi őket.
Tedd meg értem, a Szűz Máriára kérlek!
- De a tisztelendő úr megharagszik rád, ha megtudja.
- Neki is viszek kalácsot.
- Hát vidd csak el neki ezt, fiam.
Nekem nem kell.
Az asszony elszomorodott:
- Nem akarod megtenni, parinte...
Pedig mi románok tudjuk, hogy ki vagy .
Isten embere vagy, csodadoktor.
Amit kérsz, meglesz.
Mi tudjuk.
László nevetett:
- Isten szolgája vagyok, ez igaz.
De nem csodadoktor, ezt ne hidd.
Az én doktorságom, amiről hallottál, valami egészen másféle.
- Tudom, tudom - bólintott az asszony.
- Nem szabad beszélni ilyenről, tudom .
Jó, jó, hallgatni fogok...
Csak fogadd el a kalácsot, parinte, mert a nélkül mit érne?
És imádkozz az uramért, külön.
Hirtelen lehajolt s kezet csókolt Lászlónak.
- Jól van, jól! - szabadkozott László.
- Hát hagyd itt a kalácsot.
Aztán reggel, mikor templomozok, imádkozni fogok érte.
De a nevét nem mondhatom , értsd meg.
Nálunk nem szokás.
Az asszony mélyen töprengett:
- Legalább magadban mondd, parinte, amikor imádkozol érte.
Hogy az égi Atya hallja...
Úgye, megteszed?
Esengve nézett reá.
László megszánta:
- Hát majd magamban mondani fogom, rágondolok és a Mindenható meghallja.
Másnap a reggeli istentiszteleten ott szorongott az asszony a kisebbik bejáró mellett, a kar alatti homályos szegletben.
Mikor László az utolsó imádságban könyörgött az eltávozottakért s szépen beleszőtte a szegény asszony férjét is, úgyhogy a szavakból nemcsak a mennyben ismertek reá, hanem az asszony is megértette, térdreesett ott a szegletben, sűrűn omlottak a könnyei s reszkető kézzel vetette a keresztet.
Templomozás után besurrant a parókiára s szenvedélyes hangokon sikongatva hálálkodott Lászlónak.
Biztos volt felőle, hogy az égi atya meghallgatta s a bivalyos épen fog hazatérni.
Most már hagyta László, hogy a kezére hullassa könnyeit s csókolgassa őket .
Szívtelenség lett volna megakadályozni ebben.
A falu még az eltávozottak után maradt ürességet borzongta, mikor szétfutott a hír, hogy jön a gróf úr.
Vadászni jön, nagy úri társasággal.
Az intéző káromkodva nyargalt mindenfelé, hajtókat keresve napi negyven fillérért.
A suhancok egy-kettőre elfelejtették apjukat, boldog rikkantásokkal vetették magukat erre a gyönyörűséges ajánlatra.
Csak a kocsmában morogtak bajuszuk alatt a meggyérült ivók, hogy az uraknak ebben az átkozott időben se jár máson az eszük, minthogy nyulakra, rókákra puffogtassanak az erdőben.
Bezzeg a muszkát, meg a taliánt, azt a szegényemberre bízzák, minthogy az visszalő !
Igazi istentelenség az efféle, hogy nem sül ki a szemük világa, így csúfolkodni a néppel?
Mandula úr eleget magyarázta nekik, hogy az e féle úri mulatság hasznot hajt másoknak is.
Legalább száz hajtó kap három napon keresztül pénzt belőle.
Az éhező városiak olcsó húshoz jutnak s a szegény zsidó is kereshet valamit a bőrökön.
De a parasztok haragudni akartak a grófra s a többi urakra s azért megmaradtak a mellett, hogy a tüzes istennyila üsse meg őket!
Az urakat nem zavarta az efféle.
Nem sokat törődtek a parasztok gondolataival.
Az erdő megelevenedett a falu fölött, a dombok gerincei felől hajnaltól estig szakadatlanul hallatszott a puskák durrogása.
Autók, kocsik robogtak be vendégekkel az udvarba, a gyermekek szájtátó gyönyörűségére s a legmorgósabb gazdák is, rosszalás színe alatt, nagy kíváncsisággal nézték végig a románok utcáján libasorban fölvonuló vadásztársaságot, amint az erdőnek tartott.
Szívcsiklandozó megbotránkozás sustorgott végig a községen , hogy a vadászok között haszontalan asszonyszemélyek is mutatkoztak, akik nem restelték puskát vinni a vállukon s bizonyára lődöztek is vele az ártatlan nyulakra.
De mikor az erdőpásztorok esténként nagy igásszekereken hozták le a rémítő sokaságú zsákmányt, az emberek szeme elismerőleg csillant s ősi vadászszenvedély kívánkozása bizsergett végig ereiken:
- Értenek hozzá az urak, azt meg kell adni!
Harmadnap, korán reggel, az intéző, aki hátramaradt a már fölvonult társaságtól, bekopogott Lászlóhoz, tudtára adván, hogy a gróf úr szeretne vele megismerkedni, kéreti magához vacsorára.
Ma vége lesz a vadászatnak, a legtöbb vendég még délután el is utazik, csak a gróf, a grófné s néhány közelebbi barátjuk marad estére az udvarházban.
László régóta várt erre az alkalomra, mégis egész nap izgatottan járt fel-alá, hosszú párbeszédeket tartva magában a gróffal, ahogy már annyiszor elképzelte, miként fogja neki elmondani tapasztalatait, kritikáját és kívánságait.
Délután átfutott Edithhez, hogy közölje vele a gróf meghívását s kikérje véleményét az elmondandók felől.
- Én csak egyszer láttam a gróf urat, - mondta Edith.
- Amikor szüreten járt itt.
Megnézte az iskolát.
Különös ember.
Nagyon komoly, hallgatag, szárazon , határozottan beszél, ha valamit mond.
De olyankor úgy látszik, mindent tud és mindenről megvan a maga meggyőződése.
Biztos, hogy nagyon okos ember.
Én nem hiszem, hogy rosszat akarna vagy ellensége lenne a népnek.
De nagy úr , másképpen gondolkozik a dolgokról, mint mi. Ha magának volnék, mindent őszintén mondanék el neki, de nyugodtan, indulat nélkül.
Biztos vagyok felőle, hogy ő mindjárt fölismeri, kivel van dolga, ahogy magát meglátja .
Nem féltem, László.
Ennek dacára, minél közelebb jött a vacsora ideje, László annál izgatottabbá vált, maga se értette egészen, miért?
Újságokból, hallomásból jól ismerte eddig is Bádoky gróf nevét, tudta, hogy híres ellenzéki politikus s e mellett egyházmegyei főgondnok is, akit nagyra tartanak világi és egyházi körökben egyaránt.
Gróf, nagyúr, országos ember.
Hát aztán ?...
Előtte a szellemi nagyság mindenekfölött való, az ő öreg professzoránál nagyobb ember úgysem lehet.
S ha azzal volt bátorsága nyugodtan szembeállani, ezzel miért ne ?...
Csakhogy most van mégis az első alkalom életében, efféle világi nagysággal szót váltani.
Persze, hogy ostobaság, de belenevelték, mint az egész magyar középosztályba, hogy ezek a büszke arisztokraták valami másféle emberek, mint mi. Nem hogy a rangjuk, hanem a vérük, a sejtjeik is másfélék .
Magasabbrendűek.
Ki tudja, hogy néznek le egy efféle szegény papra?
Hát még a parasztra, a falura ?...
Csak egy ne történjék, az, hogy legőgőlje ez az oligárka.
Azt a szellem méltósága nevében nem tudná elviselni!
Utóvégre ember ember.
Ez az egyik, a másik pedig az, hogy a filozófiai világnézet magasságában születési, vagyoni és rangkülönbségek nevetséges semmiséggé foszlanak...
Ez mind igaz, de másfelől ő jelenleg nem egyéb, mint szegény falusi pap, az pedig a patrónus.
Hatalmas nagyúr, aki azt sem tudja, mije van az ősei jóvoltából?
Ebben a nyomorult sárfészekben pedig az én nyájam tengődik, fulladozva az ő könyörtelen szorításában!...
Idegesen borotválkozott, szúrós szemekkel vizsgálta a világosság felé fordított ingmelle tisztaságát, kínos gonddal tépdeste körmeivel az agyonvasalt kézelő bosszantó rojtjait s túlzott szemrehányást tett a szerencsétlen kájzernek, a könyökén mutatkozó fényesedésért.
Nyakkendője , válságos pillanatokban mindig előálló szokása szerint, szemtelenül ellenállott és makacskodott.
Lehetetlen bogba kötődött.
Háromszor is ki kellett bontani s csak a legsúlyosabb becsületsértésnek engedett, amikor végre beletörődött, hogy tisztességes formát öltsön.
Még akkor is, mikor a ház felé lépegetett, a park fái alatt, folytatta a vitatkozást önmagával.
- Eh, természetesen fogom viselni magamat, punktum!...
Ezúttal az intéző kutyái nem tartózkodtak a házban, a vendégebekkel mulattak valahol messzibb, ahova az egész kutyatársaságot különítették.
Az intéző is , aki ajtót nyitott neki, feltűnő változáson esett keresztül.
Aránylag tisztára volt mosdatva s bármilyen rosszul is állott neki, de úriforma ruhát hányt magára.
Arca ünnepélyes igyekezett lenni, a káromkodásokat mindjárt a fejüknél elharapta s olyan halkan beszélt, mintha a házban csupa nagybeteg szenderegne:
- Itt parancsolj levetni a kabátodat, amíg szólok a gróf úrnak és bevezetlek hozzá.
László megdörzsölte a szemét, mert talán káprázik.
Nem káprázott pedig, az intéző istenbizony lábujjhegyen ment az ajtó felé s ebből olyan furcsa kopogás lett, mint mikor a macska talpára dióhéjat kötöznek a gyermekek.
A gróf úr egyedül fogadta Lászlót.
Mikor belépett, fölemelkedett az asztal mellől, amelyen számadások és iratcsomók hevertek.
Nagyon magas, szikár ember volt.
Negyven év körüli.
Fejét kissé előrehajtotta s magas, sápadt homloka alól áthatóan nézett Lászlóra sötéten csillogó szemeivel.
- Isten hozta, tiszteletes úr - nyujtotta feléje a kezét.
Kissé pattogó , száraz, zengéstelen volt a hangja s a mozdulatai merevek.
László meghajolt, a nevét mondta s megfogta a feléje nyujtott kezet.
Kemény, meleg, gyors szorítást érzett, ami azonban jóleső volt.
Bádoky gróf helyet mutatott neki az asztal mellett.
Maga is visszaült székébe.
Szó nélkül tolta eléje cigarettatárcáját s ugyanakkor ő is kivett egyet belőle.
Rágyujtott.
- Köszönöm, nem dohányzom - mondta László.
A gróf bólintott:
- Elvből vagy takarékosságból? - kérdezte komolyan.
- Mind a kettőből - válaszolta László.
- Ez az élet titka - bólintott a gróf elmosolyodva.
Egyszerre kedves lett az arca, ahogy mosolygott.
A szeme nézése megenyhült tőle, mintha fekete tűz aranybarna lángokba olvadna.
- Miért jött tiszteletes úr falura, miket tapasztalt itt és mik a tervei?
Lászlónak egy pillanatig ott lebegett az ajkán a begyakorolt szólam : tanulmányozni akarta a falut.
De ahogy a komolyan figyelő arcba nézett , ösztönösen elszégyelte magát.
Ennek nem lehet hazudni, - öntötte el az érzés.
- Tulajdonképpen dacból tettem - jött ki belőle a vallomás.
- Meg akartam mutatni, hogy a szellemi ember seholsem süllyed el.
Akkor nem sokat törődtem azzal, mi a falu?
De most már máskép van, méltóságos gróf úr.
- Úgy érti, hogy megbánta?
- Nem, a világért sem.
Ellenkezőleg: a falut sokkal érdekesebbnek találtam , mint ahogy hittem.
Megérdemli a legkülönb emberek minden erőfeszítését.
Úgy tapasztaltam, hogy a lélek a legegyszerűbb emberekben is örökkévaló érték .
És az a tervem, hogy ezt a félig alvó lelket fölébresszem s a maga értékének tudatára hozzam.
- A célt helyeslem - mondta röviden a gróf.
- Ez általánosságban a lelkész hivatása.
Érdekel, hogy tiszteletes úr milyen eszközökkel és utakon akarja megközelíteni?
- Kétféle úton, méltóságos gróf úr.
Lelki és anyagi eszközökkel.
Tudom, a nehezebbik dolgom elhitetni velük, hogy ők mind valamennyien isteni értékek .
De azért a könnyebbiket sem mellőzöm: az anyagi életük felemelését és megjavítását.
Az emberi életlehetőségek hozzátartoznak a lelki ember méltóságához.
- Mondhatnám, hogy tiszteletes úr idealista.
De ne gondolja, hogy én materiálista vagyok.
Sőt én egyenesen úgy gondolom: a lelkészeknek először a nagyobb szellemi igényeket kellene fölébreszteniök a népben, hogy belső ösztönből igyekezzék az anyagi életét ő maga megjavítani, a saját erejéből .
Mondok egyet, tiszteletes úr, mint politikus: nincsen annál rosszabb politika, mint ha a népet azzal gondoljuk emelni, ha külső javakat aggatunk reá, mint valami cifra ruhákat, amelyek nem az ő testére, nem az ő ízléséhez valók s amelyekben rosszul és idegenül érezné magát.
Unalmas példa, de úgy van ez, mint az agyonajándékozott gyermek.
Mit ér neki a sok drága, cifra játék, amit készen kap?
Megúnja őket, széttöri, eldobja.
Először oda kellene nevelni a lelket, hogy megértse, megkívánja és erőfeszítéseket tegyen a kultúráért.
László fürkészve nézett a gróf arcába: Mi ez?
Bölcs pedagógia vagy saját szűkkeblű bánásmódjának képmutató mentegetése?
Nagy lélekzettel szólt közbe:
- Bocsánatot kérek, méltóságos gróf úr.
A gondolatot nagyon mélynek és elméletileg tisztának találom.
De amit itt láttam, az rettenetes.
Itt nem magasabb kultúrigényekről van szó, hanem az élet legelemibb szükségleteiről .
Itt a levegő, a föld, a víz, a falat kenyér, a testi tisztaság lehetősége , az emberi életérzés alapföltételei hiányoznak.
Ez a nép megfullad a saját maga által fölemésztett levegő hiányában.
Isten csodája, hogy még szaporodik, mert ez valósággal életveszélyes művelet saját maga ellen.
Arra akarom kérni tisztelettel Méltóságodat, hogy segítsen ezen a nyomorult népen.
Én minden erőmből azon leszek, hogy ez a segítség megértéssel találkozzék és haszontalanul kárba ne vesszen!...
Köszönöm, hogy alkalmat adott ezeknek elmondására.
Bádoky gróf arcán a változásnak még árnyéka sem suhant át ezek alatt a szavak alatt.
Figyelmesen, nyugodtan, gondolkozó szemekkel hallgatta.
Mindjárt kérdéssel válaszolt:
- Miféle intézkedéseket tartana jónak, tiszteletes úr?
- Legelőször a tagosítást, - jelentette ki László.
- De még tovább kellene menni.
Méltóságod birtokának egy részét parcellázni kéne a falusiak számára s a legkedvezőbb feltételek mellett, hosszúlejáratú hitellel , valamennyiüknek úgyszólván kötelezővé tenni a megfelelő föld megszerzését .
Ehhez talán egy hitelszövetkezetet kellene itt fölállítani.
Másodszor azt tartanám helyesnek, ha a megkapott földön célszerűen tudnának gazdálkodni .
Gondoltam egy gazdasági iskolára, méltóságos gróf úr, amihez szeretném megnyerni a segítségét.
Épületeken kívül főleg abban, hogy itteni birtokát mintagazdasággá tegye az oktatás céljaira.
Alig várom a tavaszt, hogy megjárhassam magam a gróf úr erdőiben.
Csoda ez a Mezőségen.
A kicsi kerek erdőt, így távolról, máris kiszemeltem magamnak, hogy oda kórházat és szanatóriumot létesítsünk, a népbetegségek gyógyítására...
Ezek a fők , méltóságos gróf úr.
A többi azután lassanként megjönne: fogyasztási szövetkezet, gazdakör, különféle kulturális egyesületek szervezése, a falu egészséges lakóházakkal való újjáépítése, rendezése, csinosítása.
Előbb a kenyér és az egészség, azután a jobb körülmények, a szellemi szükségletek , az ízlés örömei...
- Postahivatalra nem gondolt? - szólt közbe a gróf higgadtan.
- De igen, hogyne! - rezzent föl László.
- De ezt a többi közt most el is felejtettem említeni.
- Pedig egy postahivatalt hamarább tudok szerezni, mint egy kórházat ...
Nézze, tiszteletes úr... nem mondom, hogy ezek lehetetlenségek, elvégre nem is azok, mert hiszen sok helyt megvannak.
Én csak arra kérem, hogy ezeket a terveket egyelőre őrizze meg magának s legyen óvatos, mikor az emberekkel beszél róluk.
Ne felejtse el, hogy az ország élet-halál küzdelemben van .
Ezt csak magának mondom.
Nekem az a meggyőződésem, hogy még távolról sem dőlt el: mi lesz a vége?
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó vége lesz.
Ezt persze nem mondom nyilvánosan és ne mondja maga se.
Bíznunk kell az igazságunkban és a Gondviselésben, de emberi erőink felett van okunk kételkedni.
Én úgy látom, hogy az erőviszonyok a harctereken és főleg a harcterek mögött válságos ingadozásban vannak.
Dőlhet jobbra, de dőlhet balra is.
Akárhogy lesz, a háború után új világ kezdődik, tiszteletes úr .
Ha, adja Isten, mi leszünk azok, akik ennek az új világnak útjait ebben az országban kiszabhatjuk, meg kell hogy tagadjuk sok régi meggyőződésünket és előítéletünket.
Nehéz harc lesz, olyan mint egy új s talán még veszedelmesebb háború, de ha a jobbak összefognak, sikerülnie kell.
Olyan dolgok, mint az agrárreform, a népegészségügy, a falu kultúrája, mindaz , amiről tiszteletes úr most álmokat sző, talán akkor elérkeznek a megvalósulás küszöbére.
Egyet ígérhetek: én nem leszek az az ember, aki elzárkózom előlük.
De most csend, tiszteletes úr!
Az én tételem igaz: nem szabad ajándékokat aggatni azokra, akik nem tudják megbecsülni és igazi lényegüket megérteni.
Annál kevésbbé ígéreteket, melyeket még ajándékokká se tudunk e pillanatban változtatni.
Megértett, tiszteletes úr?
- Hiszem, hogy méltóságos gróf úr mindezeket jóakarattal és bölcs tapasztalatok alapján mondotta, - válaszolt elfulladva László.
- Nem tudtam , hogy így állunk.
Senki se mond ilyeneket, tele van a levegő győzelmeink hírével.
És én szívemből gyötrődöm ezekért a szegény parasztokért.
- Rendben van, tiszteletes úr.
Amit mondtam, csak magának mondtam.
Zárja el jól.
Nem állítom, hogy így vagy úgy lesz.
De a helyzet rettenetes komolyságát mélyen érzem.
Persze amit tanácsoltam, azt félre is lehet érteni.
A népet csendre inteni, kitartásra bírni, engedelmességre tanítani kétféle okból lehet: önző úri betyárságból vagy abból a becsületes meggyőződésből, hogy ez a kitartás az egyetlen reménység arra, hogy majd segíteni tudjunk rajta.
A maga dolga, hogy szavaimból melyiket tartja az én valódi meggyőződésemnek.
Én is kénytelen vagyok győzelemről beszélni odakünn s tenni magamat, hogy nincs egyéb dolgom, mint a vadászat.
Nem ok nélkül puffogtatok itt ezzel a társasággal, őket is áltatom egy kicsit, mert azt hiszem, még mindig nagyobb baj lenne a magyar emberre nézve, ebben a helyzetben ráriasztani, mint megerősíteni abban a hitében, hogy a dolgok jól mennek.
Talán nem így kellett volna kezdeni, de most már kockázatos minden kísérlet.
Verekedni kell, amíg bírjuk, tüzelni kell mindenkit a végsőkig , hogy hátha?
Így van, tiszteletes úr.
László lehajtotta a fejét:
- Teljesen meggyőzött, méltóságos gróf úr.
Nem tévesztem össze szavait a másokéval és bízom a jövőben, amikor majd dolgozni lehet, hogy segítségére lesz ennek a népnek.
Vacsora előtt bemutatták Lászlót a grófnénak.
Karcsú, fehérarcú asszony volt , világító, élespillantású kék szemekkel.
Kicsit idegenül, távolról nézett reá.
Néhány közönyös szó esett közöttük.
A grófné mindenkihez kedves volt , de egyformán.
A lelke valahol máshelyen tartózkodott, talán a háború előtt , talán a háború után.
Néhány más dáma és úr volt még jelen a vacsoránál , kölcsönös közönyösségben Lászlóval.
Az intéző is ott ült az asztal végén, felesége pedig a felszolgálást vezényelte.
Lesújtó pillantást vetett férjére, mikor az túlhangosan dicsekedett a lövéseivel.
Az urak ugratták s beleheccelték a vadászhazugságokba.
Mikor végre, a bosszantások tetőpontján, sikerült elérniük, hogy az intéző, mindenről megfeledkezve, cifrát és irtózatosat káromkodott, harsogó kacagás tört ki az asztal körül.
Az intézőné gyilkos szemmel mérte végig az urát s kifordult az ajtón, bevágva azt maga után.
László furcsállotta, hogy a grófné meg a dámák milyen szívből kacagnak ezen a szörnyű emberen s azt még inkább, hogy a gróf is derülten élvezi, mintha egyéb gondja se lenne.
A következő napok alatt Lászlónak tele volt a feje a gróffal és a gróf véleményeivel.
Most, hogy nem látta a szemével, megállapította magában : ennek az embernek föltétlenül szuggesztív hatalma van, valami fölényes és nagyon fegyelmezett erő, mellyel lebűvöli az embert, különösen ha még nem ismerte s másképpen készült a vele való találkozásra.
Ha vitatkozó vagy elutasító lett volna, László sokkal könnyebben találta meg vele szemben a hangot.
De az a higgadtság és nyugalom, mely mögött ész és tapasztalat egyforma nagy súllyal tornyosodtak szembe vele, az átható tekintet és a keresetlen méltóság egyszerűen lenyügözték.
Érezte a maga járatlanságát és tájékozatlanságát a fölvetett kérdésekben s ránehezedett a látókör szűk és sötét volta, melyet épúgy elzártak az ismeretlen világbeli problémák, mint a dombok a faluét.
Milyen könnyűnek és természetesnek érezte azokat a terveket, melyek spontán ömlöttek ki a lelkéből s mennyire meg volt győződve felőle, hogy az egész csak jóakarat és elhatározás dolga.
A gróf szavai azonban ismeretlen nehézségekbe világítottak bele.
Minden kicsi kérdés ezer és ezer szállal függ össze a háttérben rejtőző nagy politikai s társadalmi problémákkal.
Ahhoz, hogy Virágoson posta vagy kórház legyen , most látja, nemcsak az ő lelkesedése s a gróf jóakarata szükséges, hanem nagy változások magában a néplélekben és odakünn az egész ország sorsában .
Egy kicsit szégyelte is magát, ahogy visszagondolt a gróf modorára.
Biztosan éretlen szamárnak tartotta őt magában, belől, de igaz úr és valódi nagy elme létére úgy járt el vele szemben, mint tanító a gyermekkel.
Nem mondta, hogy szamárság, hanem ellenkezőleg, hogy lehetséges, de csak akkor, ha előbb mindaz a feltétel bekövetkezik, kívül-belül, ami majd lehetővé teheti.
És éppen ezekre a hiányzó feltételekre való rámutatással éreztette meg, amit szavakkal nem fejezett ki, hogy mennyire gyermek még ő az igazi élettel való birkózáshoz.
Mégis egészében inkább felemelő, mint leverő hatás maradt lelkében a grófról.
Reális, komoly, tiszteletreméltó embernek ismerte meg , akit nem lehet egyszerűen a kőszívű középkori kényúr címe alatt szidni és kárhoztatni.
Mennyivel különb, mint némely mezőségi urak, akik a népet csak mocskolni tudják s állati sorban tartani.
A gróf egyetlen szóval nem alázta meg előtte a parasztot, nem mondta, hogy hiábavaló minden törekvés lélekként kezelni s valódi emberré nevelni őket.
Sőt egyenesen arra mutatott reá : lelküket kell fölébreszteni, hogy saját erejükből igényeljék a jobb anyagi élet lehetőségeit.
Igaz, igaz! - ütött homlokára László.
- De most, hogy nem látom a szemét, most jut eszembe, milyen ravasz politikának nevezhetném ezt , ha akarnám.
Hiszen ezzel hárított el magáról minden felelősséget, ezzel rázta le a kötelességeket, amelyeket nekiszegzett, mert nyilván megmondta , hogy a lelkész dolga az első s amíg az el nem végezte a lelkek alkalmassá tételét, ő hiába akarna segíteni...
Nincs igaza! - toppantott László.
- Ezt a kérdést nem lehet így eligazítani!
Nincs lélek test nélkül s nem lehet lelki kultúrát építeni addig, amíg az állati nyomorúságot meg nem szüntetjük...
Hangos kiabálásra rezzent föl gondolataiból, amely az utcáról csapódott be az ablakon.
Odalépett s látta, hogy nagy csapat asszony jön, tarisznyával a hátán, valahonnan s néhány öregebbrendű férfi is közöttük.
Mindnyájan nagy izgalomban vannak s hevesen vitatnak valamit, meg-megállva, egymás szeme előtt hadonászva kezeikkel.
László megpattintotta az ablakot s figyelt.
A csoport éppen megállott a papi telek kerítése előtt s egy asszony élesen rikácsoló hangját hallotta:
- Az Isten süllyessze el házastól!...
A hadisegélyből alig lökött ide valamit.
A kása nyűves, a gyertyának nincs bele, fotogén minek a parasztnak s a cukrot nem a mi belünknek találták ki!...
Így beszél velünk, hogy az Isten süllyessze el!
- S még ő így-úgy, hogy vigyázzunk magunkra! - rikoltott közbe a másik.
- Hogy ő tudja, amíg az uram a lövészárokban fekszik, ki szokott mellettem feküdni!...
A disznyó!...
Hát nem nyúlt hozzám, amikor úgy tett, mintha a pénz után hajolna, ami az asztalról legurult ?...
- Hallgass Rebi, hallgass! - mordult közbe egy öreg ember.
- Ő az úr s csendőrpuska a szolgája...
Ládd-é, csak hallgattam, pedig úgy szólt öreglétemre hozzám is, mintha kölyök volnék; te lókötő, te vén tolvaj!
De hallgatni kell, különben jövő osztáskor hadisegély helyett botot kaphatsz.
Az asszonyok mind valamennyien egyszerre vijjogni kezdtek:
- Dehogy is hallgatunk!...
Még ma megírom az uramnak!...
Csak az Isten egyszer hazahozza őket!...
Lát még kend jegyzőbőrt karón!...
László ennyiből megértette, hogy osztás volt a jegyzőnél Mezővásáron.
Az ilyen napok mindig tele voltak izgalommal.
Káromkodva, elégedetlenkedve , fenyegetőzve jöttek haza a virágosiak s még másnap is hullámzott haragjuktól a falu.
Majd még hazajönnek!
Csak egyszer hazajöjjenek!
Jelszó lett ez már , amivel tele volt a levegő.
Az urak nem sokba veszik az effélét.
Elfelejtik , hogy aki egyszer ebben a háborúban katona volt, soha többé nem lesz a régi , könnyen kezelhető, együgyű paraszt.
És a távolban százszorta jobban fáj nekik az itthoniak panasza.
Ami talán csak kis tűszúrás lenne, úgy fúródik a szívükbe, mint durva tövis.
S ha egyszer oda beletört, nem szűnik meg bosszúra égetni.
Sohase volt, úgylehet, jó viszony itt a nép és vezetői között, de mi lesz akkor, ha ezek a fegyverhez, vérontáshoz, prédához szokott emberek fognak szembeállani velük, leszámolásra?
A gróf szavai jutottak eszébe, hogy a harctéren is, a harctér mögött is válságos a helyzet...
Eddig valahogy vakon bízott a háború jóvégében.
Egyébként is olyan messzi és rejtett volt az egész, hogy könnyen kikapcsolta gondjai közül.
Igen, rettenetes, szomorú és gyűlöletes dolog, de csak vége lesz s aztán örökre elfelejtjük!...
Most először borzongott végig rajta a dermesztő sejtelem, hogy ezt a háborút mindenkinek meg kell szenvednie és senki el nem kerülheti, hogy a sorsába bele ne taposson valamiképpen.
Másnap reggel Karó Pendzsi azzal az újsággal köszöntötte, hogy cifra dolog történt az éjszaka.
Megjött Dani Sándor, szabadságra.
Huszárőrmester, még nem volt soha itthon a háború kezdete óta s most váratlanul megérkezett.
A háza üres és hideg, a felesége, gyermekei: sehol.
Mondják neki a szomszédok , hogy a gyermekek náluk vannak, odaküldte Rózsi, vigyázzanak rájuk.
Mert Rózsi táncba' van.
Hát táncolni szokott? - kérdezte Sándor.
- Igen a , mondták a jószomszédok, a hol s a hányszor csak teheti.
Szép asszony , szereti az életet, hát nem lehet neki a szemére hányni.
Amennyi taknyos legényke van Virágoson, mind az ő szoknyája körül forog, mondták Sándornak .
Hát el is ment, hogy keresse...
Meg is kapta a táncban.
Ahogy bétoppant , csak egyet rikkantott, oszt amennyi kölyök, ki ajtón, ki ablakon, egyszeribe elpárolgott, a vénasszonyok a kemence padkáján csak összelöttyentek ijedtükben, mint a vizes rongy s a flóta úgy kopogott a cigány fogain a nyavalyatöréstől, mint a jégeső a zsindelyen.
Rózsi csak sikkantott egyet s össze akart esni, de Sándor derékon kapta s egy szó nélkül kezdte forgatni , mártogatni, hányni ide-oda, mint a forgószél.
Ráordított a cigányra, hogy : sebesebben!
Oda is rúgott hozzá, hogy még mindig nem elég neki, még sebesebben!
Rózsi ájuldozott a karjában, azt se tudta, Sándor maga csapott be ide, mint az istennyila, vagy csak a hazajáró lelke?
De hiába lihegett-pihegett neki, hogy így, meg úgy, Sándor csak a fogát csikorgatta , másfelé nézett, egy szót hozzá nem szólt, elkezdte a földhöz verdesni.
A vénasszonyok is eközben kisompolyogtak s megtöltötték a szomszédságot a sápítozásukkal; gyüjjenek keetek, megöli Rózsit Sándor!
Hát jöttek is, előbb csak az ablakon keresztül tátották a szájukat, látták, hogy nem tréfa, mind többen és többen merészkedtek bemenni s körülállták, hogy kivegyék a kezéből.
De úgy forgott annak a szeme, mint a Prikulicsnak, mikor fekete kutyává változik, senki ahhoz nyúlni nem mert s csak kérlelték, hogy hagyja abba, meghal az asszony a markában!
Nem az, az Istennek se!
Már kiabáltak , ordítottak neki, egymást lökdösték, hogy mégis rámenjenek, mikor az asszonyra pillantott s kiengedte a keze közül.
Az már nem volt se eleven, se holt, csak eldöndült a földön, mint a fa.
No de akkor, tiszteletes úr !...
Azt hiszi, elég volt neki ?...
Dehogy volt!...
Nagyot fújt, szétnézett az embereken s akkor először szólalt meg: - Csodalátni jöttek-é kendtek ?
Nahát, lássanak csodát!...
Leoldotta a derékszíját s elkezdte verni az asszonyt sarkától fejebúbjáig s vissza, de ahogy bírta, csak úgy csattogott belé.
Azok csak nézték szörnyülködve, de nem merték mozdítani még a kisujjukat se.
Csak a nyavalyás cigány fújta tovább keservesen, mintha ez is tánc volna, odaragadt a flóta a szájához, világért abbahagyni nem tudta...
László már vagy háromszor integetett Pendzsinek, hogy félbeszakítsa.
De Pendzsi is benne volt a tánc ritmusában, szakadt belőle az újság, mint a patak.
- Elég, elég! - kiáltott rá László, toppantva.
- Hagyja már abba ezt a gyalázatosságot!...
Hát nem volt ott egy ember, aki lefogja ezt az őrültet ?
Hogy tudták eltűrni?
Pendzsi új erőre kapott:
- Huszárőrmester, mondtam, tiszteletes úr...
Még annak idején se mert kikötni vele senki, mikor a java legénység itthon volt!...
Hát még most?
De tiszteletes úr, minek is mentek volna rá ?...
Sze' mindenki tudja, hogy jussa volt neki ehhez...
Megérdemelte Rózsi, de hogy!...
Úgy kell neki , tiszteletes úr, mér nem nyughatott ?...
A gyermekei örökké a szomszédoknál , piszkosan, tetvesen, hozzá meg úgy dongtak ki-be a süldő legénykék, mint a legyek a cukorra...
No, most nyughatik majd tőlük egy darabig!
- Ugyan Pendzsi, hagyja már az efféle szószátyárkodást! - riadt rá László.
- Amiért jóképű szegény, mindjárt rá kell fogni minden rosszat ?...
És ha megtévedt volna is, gyalázatos dolog egy férfitől ilyen vadállatmódjára cselekedni...
Hátha belehal?
Pendzsi legyintett:
- Nó már abban én fogom a pártját, tiszteletes úr...
Virágosi asszony, hogy az ördögbe halna bele az ura döngetésébe?
Megfekszi, nem mondom, de úgy is kell!
Nem oknélkül verte Sándor.
Utóvégre rég nem volt itthon s lehet , megint elmegy sokáig.
Nem verheti belé apránként az erkölcsöt.
Egyszerre ki kellett adni neki.
Vigyázni fog ezután, azt mondom én, tiszteletes úr...
Jól van ez, tessék belenyugodni!...
- Felháborító!...
- Takarodjék, Pendzsi!...
- Megyek, hogyne mennék, tiszteletes úr.
Érzem is, hogy a tej kifutott s odakozmált a plattenhez...
Csak még azt akarom megmondani, hogy lássa , tiszteletes úr: mennyit prédikált ezeknek a fehérnépeknek meg kamaszoknak a becsületről...
Kutyába se vették!
De most Sándor prédikált nekik s fogadom , hogy ezt a prédikációt a mejjükre szítták...
Ez használni fog, meglássa!
Ezzel Pendzsi kicsattogott a konyhába, hogy ecetet öntsön a bűzölgő plattenre.
László azon gondolkozott, hogy utánajár a dolognak s megmondja annak a vadembernek a magáét.
Csak azon habozott, hogy fölhivassa -e magához, vagy ő menjen oda?
Még nem tudott határozatra jutni, mikor Dani Sándor eldöntötte a kérdést , mivelhogy bekopogott az ajtón.
Szép szál ember volt Dani Sándor, büszke őrmesteri uniformisa tisztán ragyogott rajta.
Becsületes, nyilt tekintettel nézett a papjára s olyan szelid arcvonásai voltak, hogy László rögtön azt gondolta: az a vén szipirtyó hazudott.
Nem látszott Dani Sándoron egy csepp fölindulás sem.
Tisztességgel köszönt , ahogy ő mondta: "jelentkezett" az új tiszteletes úrnál, akinek létéről örömmel értesült s igen arról is, hogy gyönyörűen prédikáló pap.
- Ez kellett nekünk, tiszteletes úr, - mondta nagy megelégedéssel - egy jóféle pap!
Nem olyan régimódi, mint amilyen az öreg Forgó volt.
Isten nyugtassa.
Mert a világ forog s a tudomány növekedik.
Az emberek még csak kutyábbak lesznek tőle.
Hát igazán jó pap kell ahhoz, hogy tudjon a szívükre beszélni.
László leültette Dani Sándort, gondolván, hogy mindjárt kipakol a históriájával.
De annak nem volt sietős.
Inkább a falu állapotjáról kérdezősködött, meg hogy a tiszteletes úr mit tapasztalt itt s mi mindent akar csinálni avval a nagy tudományával, amit hozott?
Értelmesen szólt hozzá a dolgokhoz, amiket László megemlített s Isten segítségét kívánta neki.
Majd rátért a harctéri dolgokra, a szegény katonák szenvedéseire, hazavágyására , messzi idegen vidékek leírására.
Tetszett Lászlónak, hogy az ellenségről nagy becsülettel és emberségesen nyilatkozott, hogy nem dicsekedett semmiféle hőstettével, pedig a kisezüst ott villogott a mellén.
Mikor László kérdést intézett erről, a nagy paraszt elpirult, mint valami leányzó s megmondta, hogy a hadnagy úr volt az igazi, ő csak segített neki egy ellenséges állás rohammal való elfoglalásában.
A hadnagy úr kapta a nagy ezüstöt, osztán a kicsi úgy neki is hullott...
Alig várja, - terelte el a szót - hogy vasárnap meghallgathassa a tiszteletes urat és ismét ott üljön az áldott templomban, amit olyan régen nem cselekedett.
Elnyűtt kicsi Újtestamentumot is vett elő a mellzsebéből.
László álmélkodva látta, hogy a teteje át van ütve s ahogy szétnyitotta, hát a lapoknak is több a felénél lyukas, szaggatott, perzselt.
- Fáradt golyó volt, ahogy mi mondjuk, tiszteletes úr.
De e nélkül a szentkönyv nélkül azért elvégezte volna velem a dolgát...
Igaz, úgye, amit Szent Pál apostol mondott: vegyétek fel a hitnek pajzsát!?
László szótalanul megszorította Dani Sándor kemény kezét.
- Nagyon meglepett minden, amit mondott s amit láttam magán, atyámfia ...
Tudja -e, miért?
Rossz hírt hallottam magáról, csak az imént.
- Mit, tiszteletes úr? - csodálkozott rá Dani Sándor.
- Azt mondják, hogy az éjjel össze-vissza verte a feleségét, - mondta László , mereven nézve az ember szemeközé.
Most nem pirult el Dani Sándor, mint amikor a dicsőségről volt szó.
De nem is zavarodott meg.
Nyugodtan válaszolt:
- Szeretem a feleségemet, tiszteletes úr.
- Szereti? - kiáltotta László.
- Maga becsületes, hívő ember is, amint látom .
A feleségét pedig úgy szereti, hogy majdnem agyonverte!
Mi dolog ez , atyámfia?
- Nem hagyom, hogy a feleségemet elfordítsák tőlem! - szólt keményen az ember.
- Régóta hallok egyet-mást, mert néhány idevaló emberrel találkoztam ott künn, akik leveleket kaptak hazulról.
Aztán, ahogy tegnap megérkeztem , láttam, hogy a gyermekek idegeneknél vannak és piszkosak.
A ház meg hideg .
Mondták, hogy Rózsi a táncban van.
Hogy mindig ott van, amikor teheti.
Meg hogy mindenféle kölyök-fiúval összeáll...
Baj van, gondoltam.
Fiatal Rózsi , szép is, tüzes is.
Hosszú haj, rövid ész.
Nem is Isten szentje s én esztendejénél is több, hogy nem élhetek vele...
Meggondoltam, tiszteletes úr, hogy annak idején hogy szerettük egymást.
Az se istenes dolog, higyje el, hogy egy ilyen fiatal asszonytól csak úgy elveszik az urát s nem törődnek vele, hogy epekedik magában.
Nem csoda, ha elfelejtett volna ennyi idő alatt.
Oszt' ő se kérdezte tőlem, mit csináltam Galiciában?
Mondok , figyelmeztetni kell Rózsit, hogy élek, itt vagyok, szeretem s nem akarom elhagyni...
Dehogy is rossz asszony az, tiszteletes úr!
Csak asszony, fiatal asszony.
Szeret az engem, azaz szeretne, ha tehetné...
Ennyi sok idő !...
Hogy lehessen visszatéríteni másként ?...
Nem tudom, az urak hogy szokták, de én már csak így bizonyítottam bé az igazat...
Az a fő, tiszteletes úr, hogy Rózsi megértette.
- Megértette? - csóválta fejét László.
- Meg! - bólintott komoly meggyőződéssel Dani Sándor.
- Mi van szegénnyel?
Ott hagyta, ahogy nekem elmondták, ájultan, összeverve a földön?
Az ember most vörös lett s méltatlankodva csattant föl:
- Nem vagyok vadállat, tiszteletes úr!...
Mit gondol rólam?
- Hát? - kérdezte László.
- Hát, mikor mindenki láthatta, hogy ez az asszony az enyém és nem adom senkinek a világon, szépen felvettem a karomba, úgy tartottam magam elé , hogy mindenki láthassa a faluban, hogy viszem a magamét.
Hazavittem , levetkeztettem, befektettem az ágyba, tüzet csináltam, jól megmelengettem, a gyermeket elszalajtottam Mandulához, hozott lenmagolajat, szépen megkenegettem, addig-addig öleltem, csókoltam, amíg Rózsi visszatért a világba, átfogta a nyakamat, jól kisírta magát, visszaölelt, visszacsókolt .
Akkor rászóltam a gyerekekre, mivelhogy ott lábatlankodtak: most az egyszer még mars a szomszédba, majd utánatok megyek, de most semmi szükség itt reátok!
- Szóval maga megbocsátott Rózsinak, Rózsi meg magának, mintha semmi sem történt volna?
- Csakis, tiszteletes úr.
László nem akart hinni a füleinek.
Ebben a csodálatos történetben olyan bolondul keveredett össze minden alantasság és tisztaság, hogy hozzáképest a filozófia legnagyobb ellenmondásai is semmiségeknek tűntek föl.
Erkölcsi tudata egészen megzavarodott tőle.
A tudata meg, de az érzése különös , árulómódon Dani Sándor pártjára állott.
Megint meg kellett állapítania, hogy a falunak csak az arca közönséges és egyszerű.
A lelke annál sokrétűbb és titokzatosabb.
Csakhamar meggyőződhetett felőle, hogy Dani Sándornak a maga álláspontján tökéletesen igaza van: a falusiak mély meggyőződéssel helyeselték eljárását s egyértelműleg jelentették ki, akárhol került szóba a dolog, hogy tisztább és maradandóbb szerelem a világon nem lehetséges.
Nem így volt a dolog Farkas Kisó esetében, amely néhány nappal ezután pattant ki.
A presbitérium nagy eréllyel követelte, hogy Farkas Kisó kövessen eklézsiát és addig, amíg ezt nem teszi, László semmiképpen ne engedje az Úrasztalához.
Farkas Kisó ugyanis megesett egy kamasszal.
Nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy közbotrányt okozott.
A közbotrány úgy keletkezett , hogy Farkas Kisó köztudomásúlag teherben volt.
Azt mindenki láthatta rajta , mivelhogy a hatodik hónapban tartott.
Látta az apja és anyja is, de ettől Kisónak még semmi bántódása nem esett volna, sok más fehérnép is volt már így, mióta Virágos a földön van.
Azt se kell hinni, hogy a falu azon botránkozott volna meg, hogy Kisó törvényes férje, bizonyos Nagy Márton ezelőtt tizenöt hónappal esett el Galiciában s ennélfogva teljesen lehetetlen, hogy Kisó megszületendő gyermeke az övé volna.
A baj ott történt, hogy a szerencsétlen Kisó megcsúszott a küszöb jeges kövén , hasravágódott s elvetélte a magzatát.
Még mindig nem tartunk a botrány lényegénél.
Hiszen még három hónap lett volna arra, hogy bizonyos gazdasági természetű tárgyalások befejezést nyerhessenek s a legényke elvehesse Kisót feleségül, mire a gyermek megszületik.
De hogy ez a dolog megtörtént, a szülők hallani se akartak többé a kamaszról, maga a kamasz is meggondolta a dolgot s nagy örömmel meglépett, nem annyira Kisó miatt, de a fösvény öregektől, kik a házasság fejében holtig tartó szolgaságra akarták fogni s most már szegény Kisó ott maradt a nyilvánvaló szégyenével.
Ezt hívják közbotránkozásnak Virágoson.
Ilyen bűnt csakis úgy lehet helyrehozni, ha a megesett személy a presbiterium színe előtt, a tiszteletes úr előmondása szerint bűnbánatot tesz s Isten segedelmével megfogadja, hogy soha többet effélét nem cselekszik.
Azután pedig három forintot letesz az Úrasztalára , hogy megváltsa a szentjegyekhez való járulhatását.
Bűnbánat, fogadalom és három forint nélkül közmegvetés tárgyaként távol kell tartania magát az Isten szent sátorától, mikor ott a jámbor és kegyeséletű hívek az Úr testének és vérének közösségében részesülnek.
Ezért követelte tehát a presbiterium, hogy Kisó eklézsiát kövessen.
László magához hívatta az asszonyt.
Félénk, törékeny kicsi teremtés szédelgett be az ajtón.
Szemét lesütötte, még az orra hegye is piros volt a szégyentől.
- No, Kisó fiam, - szólt rá László.
- Tudod, mi a kötelességed.
Mondd meg , mikorra hívjam össze a presbiteriumot, hogy eklézsiát kövess?
Kisó fölvetette lesütött szemeit.
Nagyok voltak, kerekek, kékek, mint a búzavirág s csillogtak a nehéz könnyektől.
- Tiszteletes úr instállom, - rebegte - nem követhetek én eklézsiát, nagyon sajnálom.
- Miért? - kérdezte László.
- Tudod, hogy e nélkül meg nem állhatsz az emberek szeme előtt!
- Tudom, tudom, tiszteletes úr, - suttogta Kisó a köténye csücskét morzsolgatva ideges sovány kezei között.
- De ha én eklézsiát követhetnék , akkor ez az egész... szerencsétlenség... nem is történt volna meg!
- Nem értem, - mondta László.
- Az úgy volt, tiszteletes úr, - kezdte Kisó nagy sóhajtással - hogy amikor a néhai uram, Márton, Isten nyugtassa, elment a háborúba, az én apám-anyám az ő minden dolgát velem akarták végeztetni...
Szegény szolgaember volt az én uram azelőtt, hogy elvett, az apámnál.
Alig is akartak beleegyezni, hogy az uram legyen.
Meggondolták aztán, hogy úgy, ha csak béres, akármikor továbbállhat, pedig nagyon hárnyik ember volt.
- Állj meg! - szakította félbe László.
- Mi az, hogy hárnyik?
- Hát szorgalmatos, - mondta Kisó - de mi csak így mondjuk, rományosan.
László a fejét csóválta:
- Mondd ezután magyarul.
Folytasd.
- Hát szóval meggondolták, hogy ha az uram lesz, örökre odakötik a házhoz , marhához, földhöz, úgy fog dolgozni benne, mint a magáéban.
Ők pedig , mármint az öregek, hóttig élhetnek munka nélkül az ő dolga után, csak enni kell nekik a készet, meg aludni, ha beesteledik.
Azután is csak úgy bántak vele azért, mint egy szolgával.
Ha nem szeretett volna engem olyan erőst, - pityeredett el Kisó - biztosan elfutott volna a világ végére!
Most osztán el is futott szeginy, oda, ahonnan nem gyön vissza...
Nem elég a bánat , tiszteletes úr, hogy majd meghasadt a szüvem, hanem az öregeim még annál inkább dolgoztattak, férfimunkát is, mindent, rogyásig.
Mondom nekik egyszer: fogadjanak keetek valami szolgát mellém, mert nem bírom, a hátam szakad össze.
De ők csak így: pénzbe kerül s elég fiatal vagy, jobb is, ha dolgozol, nem gondolsz örökké arra a Marcira, hát csak dolgozz.
De én addig s addig, hogy a végin mégis csak megfogadták ezt a Pistát, - tudja , tiszteletes úr, ezt, akitől a szégyenem van - hogy segítsen.
De ez nem olyan legény volt, mint Marci, gyerek is félig, meg akaratos, mint a kutya.
Az Istennek se dolgozok én többet, mondta egyszer nekem dühösen, sze' az öregeid úgy tartanak, mint az ebet.
Megyek, amerre a szemem lát...
De megijedtem én erre, tiszteletes úr!
Mert úgy dolgozott, mint a tűz.
Kezdtem már helyrejönni, nem mind köhécseltem, a hátam se fájt úgy, szuszoghattam egy kicsit, hogy ő végezte a nehezzit.
Jézusom, gondoltam magamban, még csak ez kéne!
Mást az öregek nem fogadnak mellém, sze' ilyet nem is kapnak többet.
Ez a Pista is szegény fiú, tiszteletes úr, csak úgy mint Marci vót , nincs egy kapavágásnyi földje.
Te, mondok neki, hova mennél, sze' nincs neked egy kapavágásnyi földed?
De ő istenkedett, hogy így meg úgy...
Hát ha a tied lenne ez a mi földünk, maradnál -e ?...
Hogy-hogy lehetne az? - kérdezte Pista.
De én nem szóltam többet nekije, tiszteletes úr, hadd törje rajta a fejét, legalább marad addig is.
De gondolkoztam erősen...
Nem mondom, tetszett is nekem, noha fiatalka volt, de mégis csak a nyomorúság fogott reá, tiszteletes úr, higyje meg.
Az Isten miért is engedi, hogy némelyeknek ilyen kemény szívű apja s anyja legyen?!
- Ne cifrázd Kisó, siess a végére.
- Már ott is vagyok, tiszteletes úr.
Hát egyszóval meggondoltam én, hogy vegyen engem Pista feleségül.
Ki is jöttem vele az öregeknek egy este , szívem nagy rebegésével...
Igaz, pofoncserdített apám előbbször s megmondta, hogy mi vagyok és mi kell nekem, de aztán hallottam éccaka, hogy szólongatják egymást a sötétben s beszélgetnek a dologról...
Mégis arra határoztak, hogy nem hagyják, kölyök az s menjen inkább a fenébe...
Na édes Istenem, mit cselekedjek én már most, tiszteletes úr?
Lássa bé, hogy nem csinálhattam egyebet...
Nagyon szégyellem, tiszteletes úr.
Kisó elhallgatott, megint földre sütötte szemeit s most már szájába fogta a köténye csücskét, úgy rágta zavarában.
- Még mindig nem értem, hogy kerültél ebbe a szégyenbe? - szólt rá László.
- Most már mondd csak el, nem segíthetek rajtad, ha el nem mondod.
- Hát, - hebegte Kisó - az úgy volt tiszteletes úr, hogy egy éccaka csak forgolódtam, forgolódtam, majd kivetett az ágy, olyan volt mint a tüzes pokol s folyt rólam a veríték.
Akkor egyszer csak így szóltam magamban : legyen gyerek!...
Ha gyerek lesz, a szégyenért beleegyeznek...
Mindjárt másnap este, hogy az öregek elaludtak, kiserültem a tornácba, ahol Pista aludt, mert langyos tavasz volt akkor...
Odaültem a pokróca szélére s mondtam neki, hogy: Pista, meggondoltad-é, ha a tiéd volna a földünk , maradnál-é ?...
Pista azt mondta: hogy lehetne az enyém a földetek ?...
Ha te engem elvennél! - mondom neki.
Erre ő csak kacag s azt mondja: Nem ettem meszet, hallod-é, sze' idősebb vagy nálam!...
Azért nem vagyok én olyan idős, - mondtam neki s nézd meg, ha nem hiszed!...
Kisó lángvörösen elhallgatott, kínzottan emelte szemét Lászlóra, hozzá tette: - tovább is mondjam, tiszteletes úr?
- Nem, ne mondd tovább! - intett László elkomorodva.
- A többit úgyis tudom .
Elcsábítottad azt a kölyköt.
Kisó szomorúan bólogatott:
- Úgy is mondhassa, tiszteletes úr!...
De lássa, hogy a nyomorúságomban mit csinálhattam volna egyebet ?...
De hogy reszkettem én, Uram Jézus!
Még a kő is megszánna, tiszteletes úr, ha tudná!
Azért, hogy vajjon lesz -e gyerek belőle ?...
Tudom, hogy amint a konfirmációkor tanultam, bűnben fogantatott , de mégis én örvendtem rajta, mint a bolond, amikor megröbbent a szívem alatt...
Jól is volt, mert ahogy vastagodtam, az öregek is csak beletörődtek, sok pofozás, szidás után.
De a szégyen elkerülése miatt elfogadták Pistát vejüknek.
Nem siettek vele, sze' volt még idő...
De már úgyis kezdett befellegzeni, mer Pista követelődzött, hogy írják rá legalább a föld felét.
Addig huzakodtak vele, amíg az Isten megsokalta s megengedte az ördögnek, hogy elrántsa a lábomat azon a jeges küszöbön...
Vége lett a gyermeknek, vége az én házasságomnak is!
Pista fölszusszant, otthagyott s most itt állok né, mint a kóró, amit még a madár is lepiszkol, ha reá száll .
Hát kellene nekem eklézsiát követni, ha az én szülőim igazi szülők lettek volna?
- Szomorú dolog, Kisó!
- Szólalt meg elszorult torokkal László.
- Szülőid majd felelnek rólad az Istennek!
De te ne kárhoztasd őket, mert az a tízparancsolatba ütközik.
Hanem te is bűnös vagy: csupa hazugság, csalás , amit csináltál.
Most nem tehetsz mást, alázatosan bánd meg az anyaszentegyház előtt s tégy fogadalmat, hogy ezután tiszta életű leszel, s tartsd is meg Kisó, hogy az Isten könyörüljön rajtad!
- Sze' megtenném én, tiszteletes úr, hogy is ne tenném meg? - szepegett Kisó , könnyeit nyeldesve.
- De ahhoz három forint kell, tiszteletes úr!
Azt hiszi , hogy az öregek adnak?
Ne higyje azt!
Még egy krajcárt se, nemhogy három forintot.
Azt mondják: főzted, egyed meg!
Semmiért adjunk annyi pénzt?
Még ha gyerek volna, inkább, mert abból idővel segítség lehetne...
De így?
László fölállott, összekulcsolta kezeit a hátán s töprengve rótta a szobát .
Tele volt a lelke felháborodással és szánalommal.
Micsoda vén gazemberek azok! - gondolta méltatlankodva.
- És itt ez az asszony is...
Olyan a gyöngeségében, szánandó nyomorúságában, mint egy letört, elfonnyadt mezei virág...
S mégis mennyi tisztátalanság s durvaság van benne, ahogy állati gyötrődésében odaadta magát, csak hogy a háta ne fájjon...
Mi ez ?...
Ez a sárral kevert lélek ?...
Ez a falu!...
Szeme előtt Krisztus alakja elevenedett meg, amint a parázna asszonynak mondja: Eredj el és többé ne vétkezzél...
Ez az, ez az igazság egyedül!...
Itt is ez az igazság .
Virágoson, most és mindörökké!
Megállott, az asszonyra tekintett s csendesen mondta:
- Holnap délutánra összehívom a presbiteriumot, öltözz fel tisztességesen , Kisó.
És ma éjszaka imádkozzál és bándd meg és sirasd el a bűnödet Isten előtt és gondolj békességgel a szüleidre s amit az Isten reád mért, azt többet ravaszsággal ne próbáld lehányni, ő nem hagy felettébb kísérteni , mint ahogy elviselheted.
A három forintot pedig én kiteszem helyetted...
Egy hét telt talán el Kisó eklézsiakövetése után, mikor egy este Karó Pendzsi hosszú képpel kerülgette Lászlót, aki az asztalnál ült, valami könyv felett merengve.
Addig csoszogott Pendzsi erre, arra, amíg Lászlót idegesíteni kezdte s rászólt:
- Mondani akar valamit, Pendzsi ?...
- Hát...
Hát...
Tiszteletes úr...
Ne haragudjék meg rám, ha mondanék...
De már mégis csak meg kell mondjam...
Igaz, hogy a tiszteletes úr adott három forintot a magáéból, a Farkas Kisó eklézsiakövetésére?
- Igaz hát!
Miért kérdi, Pendzsi?
- Hát csak úgy! - dörmögte az asszony.
- Mert istentelen emberek ezek a virágosi presbiterek, tiszteletes úr.
Jár a szájuk...
- Csak hadd járjon! - legyintett László.
- Annak a szerencsétlennek nem akartak adni a szülői.
Nem nézhettem el, hogy e miatt soha Úrasztalához ne járulhasson!
- Igaz, igaz, - biccentett Karó Pendzsi.
- Aranyszíve van a tiszteletes úrnak.
Én tudom.
Már minthogy én...
De a presbiterek!...
- Nyögje már ki Pendzsi! - kiáltott föl László türelmetlenül.
- Mi bajuk a presbitereknek?
- Meglássa tiszteletes úr, mégis jobb lett volna, ha nem adja azt a pénzt ...
Mert ezek a gyalázatos emberek mindenből csúfot csinálnak.
Azt mondják : vajjon mit adott Kisó a tiszteletes úrnak ezért a pénzért ?...
És azt mondják, hogy csakis azt, amije van neki...
Időbe telt, amíg László megértette ezt a gyalázatosságot.
Ahogy beleütött a fölismerés villáma, lángbaborult nemcsak az arca, de az egész teste, mintha a pokol frecskelte volna reá égő szurokját.
Aztán úgy érezte, hogy kővé dermed.
Szólani nem tudott, csak nézte Karó Pendzsit, nézte úgy és addig , amíg az asszony megzavarodva elkapta a fejét, hirtelen sarkonfordult s meggörnyedve kifutott a szobából, mint a megvert kutya.
Lászlóban összeomlott a világ.
Rettenetes éjszaka volt ez, fel-alá nyargalva , pihenés nélkül a szobákban, reggelig.
Nem is tudta, mit csinál.
A fejét fogta kezei között, mert úgy érezte, szerteszét hasad.
Szemei előtt tüzes karikák táncoltak.
Háta borzongott s a forró láz verítéke hidegen folyt végig a gerincén.
Egyszer arra ébredt, hogy kalap a fején, bot a kezében s indul az éjszakának , hogy kifusson a világból.
Elmenni!...
Elmenni innen!... kattogta a szíve s ajkai hangosan mondták: elmenni!...
Később magába roskadva ült az ágy szélén, a virradó reggelbe bámulva...
A kicsi erdő kerek fekete foltja táncolt a szeme előtt.
Kórház!... gondolta s felkacagott rá keserűen.
Néha Edith arca villant el előtte s szégyelte magát, hogy ennek a mindent olyan jól ismerő leánynak, mint valami színész, ágált a terveivel, a hitével , dicsérve s mentegetve neki ezt a gyűlöletes sárfészket, ezeket az emberarcú fenevadakat!...
- Mindennek vége! - suttogta összezúzva.
- Pipi-pipi, - hallotta a konyhából Karó Pendzsi hangját.
A szakajtó alatt kiköltött friss csibéket hívogatta, a konyha földjére szórt kevertre.
A tyúkanya helyeslő, mély hangon kontrázott neki: kot-kot, kot-kot.
Megint reggel van.
Karó Pendzsi már nem is emlékszik arra, amit az este kotyogott s a presbiterium tagjai nyugodtan látnak hozzá, hogy kihányják a ganéjt az istállókban, a marhák alól.
Aligha gondolnak arra, hogy ma éjjel a papjuk szívébe haraptak...
Ezóta Kisó is fölkelt már, megtisztult lélekkel kezdi újra a hátfájást s az öregek morogva szidják, hogy lásson a marhák után, elég fiatal...
Ma nem megy emberek közé László, nem tudná elviselni a látásukat .
Felöltözködik, botot vesz kezébe s nekivág a dombnak, az erdő felé.
Áttöri magát rajta, jól esik az erőltetett taposás a hóban, föl a gerincre, hogy az izzadtság csurog a hajából.
És ott fenn körülnéz az alvó világon.
Fehér , halott hullámok a végtelenig.
Gyűrűznek, egymásba borulnak, kanyarognak , örvénylenek s mégis tökéletesen mozdulatlanok, mint a lelkek, amelyek csak teszik magukat, hogy felbuzdulnak, hullámokat vernek az ég felé, holott dermedten, halottan állanak egyhelyben, örökös alávalóságukban és semmiségükben.
Megfeledkezett ételről, italról.
Kóborolt egész nap cél nélkül s alkonyatkor került csak vissza a románok utcáján.
Muresán házikója előtt önkénytelenül megállott.
Az apró ablakocskán sárga fény vetődött a hóra.
A fenyőfák sötéten susogtak a fatemplomocska felett.
- Ennek jó, - mormogta László.
- Ennek a román papnak.
Erről nem beszélnek gyalázatosságokat a hívei.
Ez szent ember, akitől félnek, akit tisztelnek...
Muresán nem akar kórházat építeni, sem szövetkezetet, sem emeletes községházát, semmit...
Muresán vár, ki tudja mire ?...
Egyszer alá , egyszer fel, mondotta kacagva...
Bemegyek Muresánhoz...
A román pap meglepetten ugrott föl az asztaltól, mikor László benyitott hozzá.
Írások, levelek borították az asztalt.
Gyorsan, idegesen kapkodta össze őket s bedobta az ágyba a párnák mögé.
Egy pillanat volt az egész s már mosolygott szívélyesen:
- Ez aztán a meglepetés!
Isten hozott, kollégám!...
Ekkora megtiszteltetés !
Hogy megint csak felkeresel, hogy nem felejtettél el minket!...
Anica ...
Anica!... kiáltott a konyha felé.
- Gyere be, kedves vendégünk van!
Ott fogták Lászlót vacsorára is, erőlködött, próbálkozott mindenképpen, hogy semmiségekről beszélgessen s elfelejtse ezek között az idegen emberek között a maga szörnyű terhét.
Csak most vette észre, hogy egészen átfázott a naphosszat tartott bolond barangolásban.
Színe megrémült, ahogy ráébredt: micsoda vakmerőség volt , halálra hűlhetett volna tőle.
Érezte is ereiben a kezdődő láz futamait.
- Nagyon megfáztam! - hebegte, mikor látta, hogy az asszony aggódó szemekkel pillant reá, bizonyosan azért, mert a színe gyorsan változott.
- Meleg bort, Anica! - csapkodott Muresán tenyerével az asztalon.
- Cukrot bele, borsot, gyorsan, gyorsan!...
Meggyógyítunk, kollégám, ne félj.
Addig is ebből a pálinkából!...
No ne ellenkezz, ez orvosság!...
Lászlóban jótékonyan ömlött széjjel az erős ital tűze.
Megbódult tőle, szemei csillogtak, megindultan mondta:
- Köszönöm.
Adj még egyet!...
Anica hozta a forró bort s Muresán töltött, töltött egyre-másra s maga is itta derekasan.
László csakhamar megmámorosodott.
De meg Muresán is!
Kigyúlt a képe, nagyokat kacagott, megölelgette Anicát:
- Sohase halunk meg! - rikoltott föl nyerítve.
- Tudsz -e énekelni? - fordult Lászlóhoz.
- Énekeljünk, kollégám!
László már nem igen tudta, mit csinál.
Rágyujtott valami nótára.
Muresán kísérte, az asszony halvány mosollyal nézte őket.
Aztán Muresán azt mondta:
- Csitt!...
Hallgass csak ide!
Ez a nóta!
S rákezdte: "Stii tu ? "...
Erre az asszony is halkan dudolni kezdte vele.
- Szép volt, - dadogta László.
- Ezek a ti nótáitok szépek, de nagyon szomorúak.
Miért vagytok ti ilyen szomorú nép, kollégám?
Muresán fénylő szemeikkel nézett reá.
Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen kirobbant belőle:
- Már nem sokáig leszünk azok, kollégám!
- Taci, Juane! - szólt rá az asszony összevont szemöldökkel, szigorúan s kezét tiltólag tette rá a férje karjára.
XIV.
Muresán forró bora elvette a kitörni akaró betegség mérgét, de azért László lázasan, gyöngén, összetörten ébredt föl reggel az ágyban.
Agya nehezen , visszafelé kezdett dolgozni.
Először Muresánra emlékezett, hogy hazatámogatta, mert nem egészen tudott magáról.
Igaz, hogy a kolléga is részeg volt s az egész úton román énekeket gajdolt, amiknek egy-egy foszlánya most is ott úszkál László fülében...
Emlékszik, hogy cipőit , ruháit szerteszét hányta magáról a szobában s most csakugyan látja is, hogy úgy történt.
Aztán mindenféle lázas álom következett.
A feje most is zúg tőlük, mint nagy üres hordó.
De hogy mik is voltak, elfelejtette.
Csak azután, lassan tisztult föl benne az ok, amiből mindez következett: a falu gyalázatos viselkedése, mely szinte kikergette a világból.
Ahogy ez ismét végigborzongott rajta, szédülni kezdett, visszaesett a párnákra s rázni kezdte a hideg a gyűlöletes szégyentől.
- Beteg vagyok, - gondolta reszketve - s nincs senkim a világon, aki segíthetne.
Karó Pendzsi bizonyára a legkevésbbé, mert amikor becsoszogott, hápogva nézte a szétdobált ruhákat, végre Lászlóra pillantott s hosszú képpel, bánatosan mondta neki:
- Szárazbetegsége van a tiszteletes úrnak, látszik...
A boldogult uram is abba hótt meg szegény...
Szakasztott így nézett ki!...
A baj nem jár egyedül.
Kicsi Dávid jelentkezett:
- A kisasszony küldte, - mormogta zavarodottan a földre nézve s átnyujtott egy levelet.
- A kisasszony elszekerezett ma reggel, Ferenc bával.
László úgy érezte, hogy az ágyát örvénybe dobták s az forgatni kezdi, mint a pörgetyűt.
Időbe telt, míg remegő kézzel a levél után nyult s kinyögte:
- A kisasszony ?...
Hová ?...
- Biztosan benne van a levélben! - dörmögte kicsi Dávid.
- A szeme veres volt, amikor ideadta...
- Tétova pillantással tette hozzá, vonagló szájjal:
- Úgy nézett ki, hogy sohase jő vissza többet...
- Menj ki! - nyögte László dideregve.
- Jól van, köszönöm.
Menj már!
Menjen ki, Pendzsi!...
Alig tudta fölszakítani a borítékot.
Szeme előtt táncoltak a betűk.
Időbe került, míg végre el tudta olvasni.
" Kedves László, - írta Edith - tegnap egész estig vártam, vártuk Arankával , hogy jöjjön.
Mi történhetett magával ?...
Csak annyit mondtak az emberek , hogy kora reggel az erdőbe ment...
Az Istenért, miért nem vigyáz magára ?.. .
El kellett volna jönnie hozzám, tegnap kellett volna, mindenképp.
Ha tudta volna, hogy várom, ha megérezte volna!...
Bocsásson meg, hogy így írok, csak azért merem tenni, mert elszántam magam, hogy elutazom...
Miért ?...
Ne kérdezze!
Úgyse tudom leírni...
Talán tegnap elmondtam volna, szürkületkor , mikor csak a parázs világít s nem látja tisztán az arcomat.
Talán, ki tudja ?...
Ne gondolja, hogy valami történt.
Istenem, milyen ostoba vagyok!...
Magam sem tudom, történt -e vagy nem ?...
De nem bírom tovább , László, nem bírom, nem bírom!...
Nekem el kell most menni, hogy gondolkozzam, hogy messziről nézzem saját magamat...
Ne haragudjék, hogy megszököm a szolgálatom elől, amiről multkor beszéltem...
Talán éppen azért...
Nem is tudom, mit beszélek...
Isten vele.
Kedves László!...
Kérem , ne csüggedjen el, ne hagyja abba, vigyázzon az egészségére!...
Mindig , mindig imádkozom magáért...
Nem tudom, mikor látjuk egymást.
Néhány hétig otthon leszek...
Azután...
Vagy visszamegyek, vagy...
Maga is imádkozzék értem, László...
Igaz szeretettel köszönti Edith.
U. i. Andrásnak is küldtem izenetet s megkértem, hogy a tanfelügyelőnél járja el a szabadságomat, nem akartam ezzel magát terhelni.
Mégegyszer üdvözlet , szívből ..."
László csak nézte Edith sietve írt sorait, melyekben a máskor olyan gyöngéd , gömbölyű betűk most széthúzódtak, elnyúltak, bukdácsoltak a szaladástól .
Mintha sütött volna belőlük az izgalom, ami Edith ujjait kergette...
Mi lesz most? - kérdezte László hangosan önmagától.
Értelmetlenül meredt el a tekintete s aztán feljajdult, mintha ledöfték volna...
A láz megrohanta , fölkapta, mint a pelyhet, megforgatta a levegőben s alávágta a mélységbe .
Zuhant káprázó szemekkel s hallotta a szíve verését, mint egy repülő harang kongását, melyet messzire dobtak a toronyból.
Aztán sötét lett.
Később Kati arcára ismert, aki föléje hajolt és szólongatta.
Dávid aggodalmas képét is látta homályosan, a felesége válla fölött pillogatni.
Mindenfélével takargatták, melegítették, úgy érezte, hogy hegyek feküsznek rajta , mozdulatlan mezőségi csúpok s ő maga forró fekete tóban fekszik, ahol a Varangyos lakik.
Ez alighanem Aranka, aki a párnával föltámasztott feje alá teszi karját, úgy gügyög neki, mint egy kisbabának s erőnek erejével itat vele valami fanyarédes, émelyítő löttyöt.
- Mi az, András? - kérdi kinyitva a szemét.
Az asztalon a kis zöld lámpa ég , lehúzott béllel s András nekifeküdve öklére támasztott arccal, mereven nézi a sorvadó lángot.
A megszólításra fölrezzen, odalép, szorosabbra burkolja a takarókat, igazít a párnán, tenyerét egy pillanatig homlokára teszi s dörmögve mondja:
- Aludj csak, nincs semmi baj.
Itt vagyok melletted.
- Edith... hol ?...
- Elutazott, otthon van...
Nemsokára vissza fog jönni.
Ferenc bá szekere zörög le a hegytetőről, aztán kínosan mászik föl a domb oldalán.
Régóta mehet és hosszú az útja, László hol napfényben látja, hol esti sötétségben, hol csillagok között, hol megint hajnali pirosságban ...
Hiába kiáltoz utánuk: Ferenc bá csak legyint s azt mormogja, hogy a régi papok nem ilyenek voltak s Edith, mintha nem is hallaná, csak néz maga elé a szekérben, válla előre hajlik, mintha az eget hordozná s haja a szemébe hull, mint a szomorúfűz lombja...
Aztán elmúlik ez is.
László hirtelen fölébred.
Rettentő gyöngeséget érez, de tagjai szárazak , hűvösek, feje tiszta s a szíve üres...
A láz elmúlt, úgy látszik , meggyógyul.
Csak azt nem bírja fölfogni, hogy mi köze az egészhez s mit fog azután csinálni, ha majd fölkel ?...
Lassanként megtudja, hogy nappalok és éjszakák sora folyt el fölötte, míg ő az idő tavának fenekén feküdt.
A doktor is járt itt, mondják, mert úgy volt , hogy tüdőgyulladás...
Hát ezért ég most az oldala ?...
Azért, mert ott volt a mustárpapír rajta.
Hol Kati, hol Aranka virrasztották, ápolták.
Karó Pendzsi pedig sirató énekeket fujdogált a konyhában.
Dávid többet ült itt, mint otthon s András csak harmadnaponként gázolt haza, hogy otthoni dolgait intézze.
Most már ugyanis gázolni kell, mert a hó elolvadt, sártenger a Mezőség s esik az eső.
Azért még visszafordul a tél, mint az üldözött csikasz, legalább is majd februárban, mielőtt végkép eltakarodna...
Ezt a nyulat az intézőné küldte, akár hiszi, akár nem s Edith még mindig nem jött haza...
Megszokja a folytonos ápolást, babúsgatást, elterül a lusta kényelem derékalján, örvend, hogy nem kell gondolkozni, akarni, hogy semmit sem kell csinálnia magáért...
Csak azt nem érti, hogy ezek a jó lelkek miért gondolkoznak és akarnak helyette, mi értelme van az egésznek, mintha összeroppantott tojáshéjat akarnának megragasztani?
Beszélnek, beszélnek, ki amit tud, hogy vidámítsák, szórakoztassák...
Nem sértődnek meg, ha ő nem válaszol, talán tudják, hogy olyan nehezek az ajkai, mintha vaspántú kapuszárnyakat kellene mozdítania.
Most már felöltözött, járogat a szobában szédelegve, ki-ki néz ajtón, ablakon s kedvetlenül elfordítja fejét a sárga, beteg, nyirkos világtól.
Karó Pendzsi vidáman csattog, mintha egész katonabanda volna egymaga.
Mennyi csirke!
Mennyi tojás!
A hívek elárasztják a parókiát ajándékokkal, hogy kedveskedjenek a drága tiszteletes úrnak.
Mindenki örvend, hogy meggyógyult s alig várják, hogy ismét hallják azt a gyönyörű szavát a templomban.
László értelmetlenül néz rá.
Fejét rázza s keserűséget érez a szájában: Hazug állatok!...
Amíg Aranka, András s a kurátorék körülötte vannak, a napok egyformán , langyos lomhasággal cammognak tova.
A gondoskodás kitölti őket mindenféle aprósággal.
De László már nem beteg, egyáltalán nincs láza, ha az eső megszűnne, ki is mehetne sétálni, akkor talán megjönne az étvágya is, hogy ne csak turkáljon a legjobb falatokban, mint ahogy most teszi, Aranka szomorúságára.
Ott hevernek a könyvei, jegyzetei érintetlenül, mégis jó volna már olvasni, írni valamit.
- Talán belekezdek, - mondja egyszer Andrásnak.
Ahogy András örömmel bólint erre, László hirtelen összerázkódik, rámered s azt kérdi:
- András...
Az Istenért, mondd meg már, mi van Edithtel ?...
- Ha én azt tudnám! - vonja föl vállát András, csüggedten legyintve.
- Nekem csak annyit írt akkor, hogy néhány hétre hazamegy, nagyon ideges, nem tudja , mi van vele.
Azóta nem írt egyszer se.
- Ez a Mezőség! - mormogta László.
- Hidd el, ez a Mezőség!...
Idegeire fekszik az embernek...
Ronda fészek!...
- Edithke egészséges leány, - sóhajtott András.
- Ismeri a Mezőséget rég.
Nem afféle városi kisasszony.
Csupa munkakedv és életerő.
Tudja az Isten , Lacikám...
- De úgye visszajön már?
- Fürkészve nézett András szemébe.
- Hogyne jönne vissza? - csodálkozott András.
- Hova is menne máshová?
Itt a helye.
Biztosan azért nem válaszol a leveleimre, mert már készül haza.
- Persze, persze, - bólogatott László.
Aztán, úgyszólva észre sem vette miképpen, megint magára maradt.
S ekkor minden egyszerre megváltozott körülötte.
Mindjárt első este kezdődött , amikor egyedül hagyták.
A csend megtelt idegesítő hangokkal.
Zsebórája úgy kezdett kattogni az éjjeliszekrényen, mint kalapácsütés az üllőn.
Erre a kattogásra lerázhatatlan ostoba nóták hangzottak fel a fülében.
Egyszer csak hallotta a gondolatait, mintha a fejében beszélnének.
Előbb monoton , unalmas, fahangú duruzsolás volt ez, folytonos ismétlődése a tudat alól özönlő, összefüggéstelen asszociációknak.
Verssorok, közmondások, latin , zsidó, görög citátumok, közben egy-egy efféle: ma szerda van, holnap csütörtök lesz...
De aztán veszekedés indult közöttük, zúgtak, ordítottak , bömböltek, össze-vissza.
Közben valaki mind hangosabban sikoltotta a fejében: Edith, Edith, Edith, Edith!...
- Meg fogok bolondulni! - nyilalt szívébe a dermesztő érzés.
Kerengeni kezdett az asztal körül, fejét fogva.
De lépéseinek kopogása tűrhetetlen volt.
Éles, csengő ütések kínozták dobhártyáját.
Az ágyra vetette magát .
Ekkor a csend, tele minden zűrzavarával, ráfeküdt a mellére, hogy szétnyomja a szívét.
Egyik lába hirtelen kinyúlt, ijesztő volt, ahogy elérte a szoba tulsó falát, átment rajta mint a ködön s nyúlt, nyúlt, a végtelenig, mert a nagyujjában kínzó lüktetés hajszolta, hogy a város nagy tornyának keresztjéhez támassza.
Gyufaszálat vett a szájába, legalább úgy rémlett neki, hogy gyufaszál volt...
Tévedés, tűzre való fahasáb, szétfeszítette a száját, állkapcsai pattognak s halántékaiba kín nyílalik a feszítéstől...
Az asztalon vörösszemű tűzszőrű piros patkány fut végig, a szélén megáll s ráemeli szikrázó szemeit...
A háztető recseg, az ajtófélfák pattognak s valahol elszakadt egy húr, gyötrelmes sikoltással.
Mikor szédült álomba, nem tudja.
De ez az álom is sötét, nehéz, mint a fekete bársony szemfedő...
Riadtan ül föl az ágyban.
Inge csupa víz.
Körülnéz, kikerekedett szemekkel ...
Ó, reggel van, Istennek hála!
Milyen édes, megnyugtató, fölszabadító ez a derengés!..
Ember megy az utcán, hallszik, ahogy cuppog a sárban.
Az Isten áldja meg, hogy jár, hogy van, hogy indul a munkájába!...
Ez a disznópásztor tülkölése, az élet harsonája...
Legyen áldott az Isten, hogy disznópásztort teremtett, aki ilyen szépen tud tülkölni!...
Frissen, megújulva ugrott ki az ágyból, vidáman locsolta magát derékig hideg vízzel s pirosra dörzsölte tagjait a törülközővel.
Föllélekzett utána , mintha újjászületett volna...
Minden olyan otthonos, barátias, egyszerű s vidám körülötte.
Így tart ez egész délelőtt, még ebéd után is, mikor a tornácon sétálgat, hogy friss levegőt szívjon.
- Mi a csoda ez, Pendzsi? - kérdi meghökkenve, ahogy a két malacra pillant , amiket ősszel vett kölcsönbe az intézőtől, hízlalásra.
Egészen elfeledkezett ezekről a jószágairól.
De hiszen már kövéreknek kellene lenniök attól a rengeteg kukoricától, amit Pendzsire bízott, hogy jól tartsa őket vele!
De ezek bizony olyanok, mint a hegedű.
Úgy is sírnak, mintha a belükön húzná-vonná valaki a nyirettyűjét.
- A jó Atya tudja, tiszteletes úr, - sápítozik Pendzsi.
- Némely disznyó olyan, gyúrhatja belé a világ máléját, csak átmegy rajta!
Mit megettek ezek , szent atyám!
Sze' ötször is adok nekik napjában, csakhogy rakódjék rájuk valami.
A szemem sül ki miattuk, tiszteletes úr, mert mindenki a pap disznóit kacagja.
Rossz a belük, mit lehessen tenni?
A két csúfság összevetette hátát, mintha támogatnák egymást gyöngeségükben , kicsi szemükkel esdekelve néztek Lászlóra s magasra tartották az orrukat , könyörögve.
- Pendzsi, - kiáltott föl László.
- Ezek a malacok éhesek!...
Hozzon csak ide abból a kukoricából, hadd lám, megeszik -e?
- Dehogy éhesek, tiszteletes úr, - hápogott Pendzsi.
- Nincs egy órája, hogy kínáltam őket s bele se túrtak!
- De csak hozza! - erősködött László.
Pendzsi topogott, mindenféle dolog jutott az eszébe, aztán, hogy gazdája sürgette, tűvé tette kosárért a házat, amibe kukoricát hozzon a padlásról .
Mikor Lászlót ezzel se untatta le s azt mondta neki, hogy hozhat a kötényében is, Pendzsi visszaesett a létráról s óbégatott, hogy kimarjult a lába.
A malacok unták el hamarább.
Eloldalogtak, bánatosan röfögve s túrni kezdték a sarat az udvar sarkában, ahol a szemétdomb pihen rothadozva.
László is megfázott, bosszúsan bement a szobába, de eltökélte, hogy másnap utána néz ennek a dolognak.
Ahogy szürkülödni kezdett, egyszerre megint indokolatlanul erőt vett rajta az idegesség.
Furcsa szorongás fogta el a szívét.
Torka összeszűkült s feje elnehezedett.
A falak különösen kezdtek elsápadni s mintha távolodtak volna .
Sohase törődött eddig vele, de most, ahogy a sötétség leszállt, idegesen végigjárta a szobákat, minden ablakot megrázott, hogy be van -e zárva s minden kilincset lenyomott, vajjon becsukta -e Pendzsi az ajtókat ?...
Mi ez?... riadt rá önmagára...
Csak nem félek ?...
Mitől félnék ?...
S alig hogy ez a gondolat fölvillant a fejében, szétfutott erein a bizonyosság, hogy igenis fél.
Ostobaság! - mormogta dühösen.
Nem vagyok gyermek!...
Miféle betegség ez ?...
Karó Pendzsi, mikor a csaknem érintetlen vacsorát dohogva elszedte az asztalról, még mindig sziszegve egyet-egyet, mintha a lába fájna , egyszercsak megszólalt:
- Van -e puskája, tiszteletes úr?
László bolondul összerezzent.
Rábámult:
- Mi az ördögért volna, Pendzsi ?...
- Én nem tudom, - sápítozott Pendzsi - miféle istentelen világot élünk , tiszteletes úr?
Még a pap háza se szent ma, úgy látszik...
- Mit tud már megint? - dobolt türelmetlen ujjaival az asztalon László.
- Nem álmodtam pedig, - bizonykodott Pendzsi.
- Alig alszom, tiszteletes úr .
Éber vagyok én, mint a jó kutya...
Hát csak járnak, settenkednek, tappognak itt a ház körül, ahogy éjfélre kukorékoltak a kakasok, valakik, minden éccaka hallom.
- Ugyan Pendzsi, - pattant föl László - miféle képzelődés ez ?...
Ki s mit keresne nálam?
- Azt ők tudják, - bólogatott Pendzsi nagy szemeket meresztve.
- Emberek -e vagy mik, ki tudhassa azt?
De ha emberek volnának, miért táncolnának a padláson, tiszteletes úr?
- László erőltetetten kacagott fel:
- Hát ez az ?...
No Pendzsi, azoktól ne féljen!...
Egerek futkosnak a kukoricában...
Hallottam én is, elégszer.
- Mégis jó volna, ha puskája volna, tiszteletes úr.
Ha egyszer-kétszer csak úgy a levegőbe durrantana vele, jó volna...
Hátha mégis emberek ?...
Lászlót erősen felizgatta a Pendzsi bolondériája.
Bosszankodva hallotta még azután is, hogy szöszmötöl, csoszog ide-oda a konyhában, sóhajtozik s mindegyre a kilincset próbálgatja...
Végre elcsendesedett.
A kicsi zöld lámpa ma átvette az idegességet gazdájától.
Folyton nyugtalanul lobogott, mintha láthatatlan lehellet fujná, pattogott s hosszú kék nyelvecskéket öltött ki magából.
László gyorsan elfújta, sötétben vetkezett le s belebújt az ágyba, fülére húzva a paplant.
Szeretett volna megfeledkezni mindenről.
Csakhogy abban a pillanatban megelevenedett, ahogy a falnak fordult.
Olyan éber lett egyszerre, mintha soha többé nem kívánkozna elaludni.
Minden idegszála figyelve feszült a sötétségbe.
Hallotta a távoli erdő zúgását a szélben, mintha a fák idejöttek volna az ablak alá, sóhajtozni.
Lovász Ferencné libái, lenn az utca túlsó felén fekvő ház udvaráról nyugtalanul sápítoznak, úgy hallatszott, mintha itt benn volnának a szobában.
Puha bársonyos szárnyak lebbenését érezte, amint megmozdítják a sűrű sötét levegőt s a bagoly fülébe sivította sívár huhiját...
A falu valahol messze , földhöz lapulva remegett az éjszakában, megszökve, bujdokolva a torony elől , amely égre-nyujtott fekete ujjal fenyegeti...
Kutya vonít a felvégen, a Vargáék udvarán.
Az a ház künn, egyedül, messze a dombtetőn szorul a földhöz.
Valaki feszegeti a Vargáék ajtóját s a kutya berregve harap az inába.
Nem jó olyan künn lakni, messze az emberektől.
Ki segít ilyenkor ?.. .
László hallja az ajtó recsegését a fejsze csapásai alatt s Vargáné hogy sikolt odabenn tehetetlen rémületében, mert hiszen az urát elvitték a multkor katonának.
Most minden kutya vonít a faluban, egyik a másiknak adja rémületében, szűkölnek ahogy elcuppog a sárban a kapu előtt valami, a hasa csattog a földön...
A Prikulics átugrott a sövényen, latinul beszélt , bukfencet vetett a levegőben s nagy fekete kutyaként szökken az út közepére , két szeme forog, mint tüzes malomkövek...
Ide-oda surran a feketeségben , szimatol, most befúrja magát egy kapu alatt s a ház összeborzad, ahogy a küszöbre teszi lábát.
Körmei közül fény villan...
Hiszen ez a Muresán háza!...
Ahogy a Prikulics kopogtat rajta az első lábával, szépen kinyitja neki, barátságosan üdvözli: Isten hozott kollégám, szíveskedj befáradni !... s beteszi utána az ajtót.
De már nyitja is ki, integet, idemutat s a Prikulics jön sunnyogva, egyre közelebb...
Fölvetette magát az ágyban, kiszáradt torokkal lihegett s elálló szívvel meredt a sötétségbe...
Tappognak, igen, tappognak, settenkednek... surrannak a ház körül!...
Valaki mászik föl a létrán a padlásra...
Megint, megint.
Az egerek ?...
Persze hogy az egerek! - nyugtatja meg magát s bosszankodva fekszik vissza.
No, de most igazán van valaki a küszöbön...
Hallszik, ahogy a sárt verdesi le lábáról és nyöszörög...
Nyöszörög, mintha leszúrták volna.
- Eh! - kiáltott fel László hangosan.
- Meg vagyok én őrülve?
Krisztus katonája vagyok én, vagy lealjasodott gyáva szökevény?
Pillanat alatt fölrántotta a ruhát, cipőt.
Szilárdan az ajtóhoz lépett , fordította a kulcsot, lenyomta a kilincset s egy lendülettel kitárta az ajtót.
- Van itt valaki? - szólt ki elszántan.
- Röf, röf, - válaszoltak a malacok, amint egymást támogatva szelíden álltak a küszöbön.
Sóvárgó szemük fehérje megvillant az éjszakában.
- Jertek be! - hívta őket László, felkacagva.
A malacok a kitóduló melegtől csábítva, bekocogtak a szobába.
László meggyujtotta a lámpát, becsukta az ajtót, leült egy székre s úgy nézte a két árva jószágot, amint szimatolva, orrukkal tapogatták végig a padlót , panaszosan röfögve.
- Éhesek - állapította meg újra.
Szétnézett, hogy mit adhatna nekik.
A kenyér ott állt letakarva az eklézsia ládáján.
- Nem tudom, szeretitek-é? - kérdezte a malacoktól.
- De ha éhesek vagytok , biztosan szeretitek.
Fogta a kenyeret, tördelni kezdte, apró darabkákban dobálta eléjük a padlóra.
A hegedűk vidáman nyikkantak egyet s mohón csámcsogva falták fel az utolsó morzsáig.
- Szegények! - s apránként az egészet odatördelte eléjük.
A malackák, melyeknek már régen komoly disznóknak kellett volna lenniök , jóllakva henteregtek el a kemence előtt, mint ahogy a házi kutyák szoktak.
László úgy aludt el a székben ülve, hogy nézte őket s vigasztaló szavakat mormolt nekik.
Isten megint elhozta a reggelt és a fölszabadulást.
László érezte, hogy ki kell tépnie magát ebből a gyöngeségből, betegségből .
Hiszen nappal minden jól van, rendben van, józan, világos, egyszerű, csak üres, szörnyű üres...
- Ez az üresség, ez a baj! - állapította meg László.
- Valami megszakadt bennem, ez az oka.
El kell mennem innen, legalább egy időre, mert különben elpusztulok...
Karó Pendzsi rohant be képéből kikelve, égnek emelt karokkal s úgy sikította:
- Úgy -e mondtam, tiszteletes úr!
Nem álmodtam én, hogy az Isten verje meg őket!
- Mi történt?
Mondja már! - kiáltott rá László türelmetlenül.
- Hát emberek vótak! - jajgatott Pendzsi.
- Rablók, tolvajok!
Mind egy szemig ellopták a kukoricát a padlásról, tiszteletes úr!
László nem szólt, ment egyenesen a létrának, fel a padlásra.
Hát igaznak igaz volt.
Egy szem nem sok, annyi kukorica se található a padláson.
Ahogy fellépett, csak az egerek nyargaltak szerteszét, rémült cincogással.
Ezeknek sincs mért táncolni többet - gondolta keserűen fölkacagva.
De Dávid, amikor László fölhívatta s elmondta a dolgot, csak a fejét csóválta s dühösen morgott:
- Tudhattam volna rég, hogy mi történik itt, tiszteletes úr!...
Én mondom magának, nem járt itt senki fia más, hanem csak Pendzsi.
Azok a szegény malacok se igen láttak a kukoricából...
Pendzsi hordta el azt tarisznyánként, tiszteletes úr.
Nem tolvajok, sem a kísértetek.
- Mégse hihetem, kurátor úr, hogy ilyen ravasz teremtés volna!
- Pedig hiheti, tiszteletes úr...
Emlékszik, mondtam is, hogy a körme alá kell nézni.
De hát a tiszteletes úr más ember...
- Mit csináljak vele, kurátor úr ?...
Elkergessem?
- Most már minek kergetné el, tiszteletes úr?
Sze' nincs mit lopjon többet!
László elképpedt erre az egyszerű indokolásra.
- De ha egyszer tolvaj?
- Nem éppen úgy kell azt nézni, tiszteletes úr, - mondta Dávid flegmatikusan .
- Majd én beszélek Pendzsivel.
Nem fogja letagadni.
Egy részit a malacokra fogja majd, de hát sokat nem foghat reájuk...
Majd megegyezem vele ebben ...
Bért többet nem kap a tiszteletes úrtól, egy krajcárt se.
Leszolgálja a kukoricát s aztán ha asszony lesz a háznál, majd vigyáz az jövőre...
Az a baj, hogy a tiszteletes úr is hibás.
Még nem gazda.
Igazi gazdát nem lehet meglopni s akit meg lehet, az meg is érdemli.
Mink legalább így tartjuk , megkövetem alássan...
Már csak azért se kergesse el Pendzsit, mert másikat nem kap helyette ma a faluban.
László elmélkedett a kurátor különös logikáján s beszólította Pendzsit.
- Hogy az Isten! - kezdte Pendzsi, szemeit nyomogatva a kötényével, hátha valami sikere lenne.
László föltartott kézzel állította el:
- Hallgasson ide, Pendzsi!
Ha még egyszer tolvajok járnak a házam körül s felmennek a padlásra, rögtön elkergetem magát.
Megértette?
Pendzsi egy pillanatig meghökkenve nézett gazdájára, aztán mély töprengésbe merült.
A végén megszólalt:
- Megértettem, tiszteletes úr...
Ide többet egy se teszi bé a lábát!
Hogy az Isten!...
- Elég! - szólt rá László.
- Kimehet, Pendzsi.
- A többit majd én mondom meg neked, - szólt utána a kurátor.
László tulajdonképpen hálás volt Pendzsinek.
Ez az eset kijózanította a neuraszténiából.
Érezte, hogy nem szabad elhagynia magát, mert akkor az idegei fognak uralkodni az esze és a hite helyett.
Igaz, a betegség legyöngítette testileg, lelkileg egyaránt.
Az egyedüllét olyan pillanatban szakadt reá, amikor legkevésbbé bírta el.
Eddig nem is volt egyedül.
Olyan szeretet vette körül s védelmezte, amely eltakarta előle saját gyámoltalanságát s a valóság durva keménységét.
Hiszen eddig úgyszólva csak álmodott.
Kezdte csendesen szégyelni magát, hogy az első csalódásokra megfutott s összeroppant.
Ezen az éjszakán ismét keservesen gyötrődött, álmatlanul forogva az ágyban .
De most már önmagával viaskodott.
Nincs elég hitem, vádolta magát, nem vagyok való a harcra, különb legény kell ahhoz, hogy ebből a faluból kihozza az Isten gondolatát...
Ismét elfogta az a névtelen, fájdalmas üresség...
Hogy lehet, hogy eddig úgy tele volt a lelke reménységgel, szeretettel s most egyszerre minden semmivé vált ?...
Hogy lehet ?...
Hogy lehet ?...
Miért érzi magát olyan végtelenül , olyan rettenetesen árvának, egyedülinek ?...
Miért ?...
Miért?... - kérdezte szüntelenül önmagától, kínlódva, vergődve.
Nem, akárhogy tépi magát, azzal mégsem vádolhatja, hogy Isten dolgai lettek volna köddé a szemei előtt ...
Csak most nem érzi, nem tudja érezni a hivatása szentségét, mintha közte és a lelkek között hiányozna valami, valaki, egy élő fluidum, amelyben a szavak, az érzések, az akarat életté válik...
Edith !... - kiáltott fel hirtelen, hangos szívdobogással.
- Edith, te, te hiányzol nekem!...
Ó, hogy csak most láttam meg!...
Te, te kellesz nekem, a te szíved, megértésed , gyöngédséged, amelyen keresztül életté válhatik minden, amire születtem !...
Hát azért mentél el tőlem, hogy ezt meglássam?... ámult el fölviharzó szívvel, ahogy egyszerre feltárult előtte a leány levelének értelme ...
Lehetséges, hogy te engem szeretsz ?...
Lehetséges, hogy én téged szeretlek ?...
Edith, Edith, miért kell ennek így lennie ?...
XV.
Edith február végén érkezett haza.
Az első találkozásnál mind a ketten ijedten néztek egymásra.
Nemcsak Lászlón mutatkoztak a betegség nyomai, de Edith is lesoványodott, sápadt volt, szemei beestek, vonásai megnyúltak s valami egészen új kifejezés ült az arcán, amit László megrendülve szemlélt .
Megérett, tisztába jött magával és úgy látszik, ez nagyon szomorú! - állapította meg.
Egy kicsit úgy történt, mintha most megint előlről kezdenék az ismerkedést .
Ahogy az idegenek szokták, mindenféle távoli, közönyös dologról beszélgettek.
Egyikük sem ügyelte a szavakat, a lelkük feszülten figyelt mögéjük, a ki nem mondott dolgokra.
De azért Edith mégis azt mondta:
- Örvendek, hogy visszajöttem.
Most már sohase akarok elmenni Virágosról.
László kezeibe temetve arcát, az ujjai közül dünnyögte:
- Megbocsát -e nekem, Edith ?...
Rájöttem, tudom, hogy én is oka voltam...
Ha nem jövök ide, nem zavarodik föl a lelke s boldog lehetett volna...
- Inkább én szeretném tudni, - válaszolt Edith - hogy nem haragszik -e rám ?.. .
Látja, hazudtam magának...
Azzal kérkedtem, hogy szolgálni akarom...
És éppen akkor hagytam el, amikor beteg lett...
Igaz, nem tudtam.
László nagyot lélekzett:
- Kellett ez, higyje el.
Csak így tudhattam meg, hogy mi nekem maga ?...
És végre tisztába jöttem vele, hogy mit érek én ?...
Semmit, Edith...
Az egész falut, az embereket, mindent, mindent hamisan fogtam föl, éretlenül , kényeskedve, mint valami tapasztalatlan műkedvelő...
Maga pedig jóságosan elfedezte előlem az igazságot, el a saját gyöngeségemet is, mert, úgye, azt gondolta: úgyis csak rövid átmenet az egész az életemben s maga szeretné , hogy csak egy szép emlék maradjon majd belőle ?...
Úgye, így volt , Edith ?...
- Igen, ilyenformán volt! - suttogta Edith.
- Becsületes gondolatként született bennem, László...
Még Andrással együtt találtuk ki, mikor vártuk .
Hiszen András is úgy mondta, hogy maga csak dacból, hirtelen föllángolással dobja magát a faluba...
Úgyse fog itt maradni, nem arra született, magából nagy ember lesz.
De ha már így történik, legalább legyen tőlünk telhetőleg elviselhető és kellemes a kalandja, mondta András és én jószívvel ráálltam , hogy segítsek benne.
Nem tagadom, önzés is volt ebben: olyan régen szomjuhoztam magasabb életre, boldogság öntött el, hogy maga a szellemi világot hozza közénk s amíg mi eltakarjuk előle a sarat és a durvaságot , maga viszont megnyitja előttünk a gondolatot, a szellemi élet csodáit.
Talán néhány szép hónap lesz az egész, gondoltam akkor, miért ne tennők feledhetetlenné magunknak ?...
- Milyen csalódás! - legyintett László.
- Nem nekem, Edith, hanem magának !...
Maga sokat, nagyon sokat adott nekem, de mit adhattam magának én ?...
Edith mély tekintettel nézett reá, hosszasan s halkan mondta:
- Sok mindent adott, László.
Gyötrődést, szomorúságot is, miért tagadnám ?.. .
De ez jó volt.
Hiszen én aludtam, nem is éltem.
Olyan egyszerű s kész volt az életem, ahogy magam elé gondoltam.
Nem tudtam, hogy az az út, amit magam előtt láttam, milyen vékony, veszedelmes kéreg a saját magam örvényei fölött...
Nem szórakozás lett belőle, László...
Ez a gondolat ma már olyan előttem, hogy nem tudom: sírjak, vagy kacagjak rajta, ha elönt az ostobasága?
Maga fölébresztett engem, könnyen kielégíthető kíváncsiság helyett mély vágyakat ébresztett föl lelkemben az élet után...
És összeontotta mindazt, ami olyan sima, kényelmes, egyszerű volt...
- Isten bocsásson meg nekem! - kiáltott föl László a hajába kapva.
- Szerencsétlenné tettem magát, Edith!...
Most már mi lesz magával ?...
- Legyen nyugodt, - mosolygott Edith halványan.
- Eligazítottam magammal .
Azért kellett elmennem innen.
Előbb nagyon sötét volt körülöttem, nagyon hideg, nagyon kétségbeejtő...
De aztán kiderült...
Most olyan bennem a világ, mint egy derült télireggel...
Igaz, hogy meg van fagyva minden...
- Megfagyva? - nézett reá László kínzottan.
- Miért, Edith ?...
Hiszen ez szörnyűség!...
Maga nem hisz a tavaszban, a nyárban, az őszben, nem hisz többé semmi egyébben, csak a télben ?...
Viruló fiatal leány létére ez a legrosszabb, amire eljuthatott, Edith!...
És csalás is, igen, csalás , Andrással szemben!...
Maga nem adhat Andrásnak fagyott szívet!...
- Nem is adok, - mondta Edith, komolyan, szilárdan.
- Ne értsen félre , László, ne gondolja, hogy valami pesszimizmust színlelek...
Ó, ne féljen , vidám leszek én és erős, meglátja...
Amit magától kaptam, azzal elélek akármeddig s a dolgomat elvégzem panasz nélkül...
Tanulni fogok, László ...
Be akarok iratkozni a felsőbb képzőbe, magántanulónak...
Csak ez az egy jó van a világon, tanulni...
- És András? - szakadt ki Lászlóból a kérdés, szinte durván.
- Nem értem, mit akar, Edith?
- Nem megyek férjhez, ennyi az egész, - mondta Edith nyugodtan.
- Az volna a csalás, ha megtenném.
Hiszen most már tudom, hogy sohase is voltam más Andrásra nézve, mint jó barát.
Igazán becsülöm őt, a legjobb ember a világon s tudom, hogy a maga módján szeret engem...
De csak szerencsétlenné tenném , ha felesége lennék.
Meg fogja érteni ezt, kiheveri s talál majd magának igazi jó asszonyt, aki az ő áldott szeretetét egész szívével tudja viszonozni.
- Megdöbbent, Edith! - kiáltott föl László, megragadva kezeivel az asztal szélét, mintha szédülne.
- Soha meg nem bocsátanám magamnak, ha én vagyok az oka!...
Szegény András!...
Szívemből sajnálom...
- Ha oka is, - válaszolt Edith - jótétemény számomra.
Gondolja csak el , mennyivel jobb így, mintha azután ébredtem volna magamra, mikor már asszony vagyok...
Maga ebben is az Isten embere, László...
Világosságot hozott s a világosság az egyetlen szép és áldott dolog...
Én is sajnálom Andrást , higyje el, de neki jobb így.
- Megmondja neki?
- Meg...
De még nem tudom, most mindjárt -e, vagy később ?...
Habozom ebben , sokat gyötrődtem felette, mégse látom tisztán, mi a jobb: egyszerre eltépni mindent, vagy előkészíteni, természetessé tenni számára?
Igazabb volna rögtön, becsületesen eligazítani...
De látja, ehhez nem érzek magamban elég erőt...
Talán nagyon fájna neki...
Talán félreértené, én pedig képtelen volnék magyarázkodni...
Nem is bírnám elviselni, hogy félreértsen...
Azért gondolom, hogy nem egyszerre, inkább lassacskán, hogy ideje legyen saját magában elintézni...
Mit gondol, László?
- Nem tudom...
Nem tudom! - mormogta László felállva s idegesen kezdett föl-alá járni a szobában.
- Ez fáj nekem, Edith, a legjobban, ez, amit mondott: hogy félreértené...
Biztosan félre fogja érteni, akárhogy csinálja...
Tudja, hogy mire gondolok, Edith?
A leány nagyon komolyan nézett szembe vele.
- Tudom, László...
Ez volt a legnagyobb küzdelmem, már régóta...
De mi becsületes emberek vagyunk mind a ketten s ha majd látni fogja, hogy tovább élünk egymás közelében, mindenik a maga munkájának s mégse történik meg az , amire ő most gondolna, ez nagy megnyugvás és vigasztalás lesz számára .
Hiszen szeretném, hogy maguk továbbra is igaz barátok legyenek...
És hogy én is a barátjuk maradhassak, mind a kettőjüknek...
László kemény ütést érzett a szívén...
Természetes...
Természetes!
Tisztán , becsületesen gondolkozik ez a leány.
Ezt végezte el önmagában...
És volt szíve visszajönni!...
Nagyon szép, nemes dolog tőle, de rettenetesen, fáj ...
Legalább vallaná be, hogy milyen nehéz neki...
Legalább sírná ki előtte , hogy bizonyossá lehessen felőle, mi volt ő ennek a leánynak ?...
Szívesen segítene aztán neki az áldozatban...
De ezek a nyugodt szemek, ez a komoly sápadt arc, ez a hideg, rezdüléstelenül beszélő száj olyan... olyan ... mintha nem is volna igazi áldozat neki!...
Talán mégis csalódik ?...
Talán igaz, hogy csak az volt számára, amit mondott is: a lélek nagyobb vágyainak fölébresztője ?...
A beteg ember képzelődik...
Megnöveli a mozdulatok , szavak, tekintetek arányait...
Belelop mindent a saját vonagló szívéből ...
Megint milyen ostoba, gyönge, képzelgő voltam!...
S milyen józan, tiszta , erős ez az Edith!...
Ki tudná megérteni a lélek titkait ?...
Mélyen elpirult s reszkető kézzel törölte meg zsebkendőjével homlokát .
Verejték gyöngyözött rajta.
- Min tépelődik, László?
Nem látja be az igazamat?
- Szégyelem magamat, Edith! - kiáltott László elfulladva.
- Persze, hogy igaza van...
De mondja meg, mondja meg nekem ezt az egyet: ha én most elmennék innen, ha többet nem kerülnék az útjukba: nem változna -e meg az elhatározása?
- Nem, László, - felelt szilárdan Edith.
- Erről az egyről bizonyos vagyok , hogy semmiképpen, akkor se lehetnék az András felesége.
Azt hiszem, végeztem ezzel a kérdéssel...
Az asszonysors lezáródik számomra.
- Akkor csak még egyet...
Még egyet, Edith...
Nem viselné -e könnyebben a sorsát, amit így magára vett, ha nem kellene mellettem élnie ?...
Ezt tudnom kell Edith, értse meg!...
- Szeretném, - mondta Edith merengve - ha maga még egy ideig itt maradhatna Virágoson.
Ez még egy kis önzés bennem, László...
Szeretném még egy kicsit kihasználni a jóságát...
Hogy aztán tudjak egyedül járni s eligazodni az utamon...
Lehet, hogy könnyebb volna abban az értelemben, ahogy maga gondolja...
És Andrással szemben is bizonyosan.
Mégis...
Amíg lehet...
Amíg bírja itt...
Hirtelen elfulladt a szava, lehajtotta fejét s elhallgatott.
László még jobban összezavarodott ezektől a szavaktól.
Akaratlan keserűség fakadt föl a lelkében, mintha Edith önző volna, érzéketlen, szívtelen s csak önmagára gondoló.
- A falunak is szüksége van még magára, László - folytatta Edith fölnézve.
- Maga nem is tudja, hogy a munkája hogy érik az emberek lelkében...
A virágosiak, higyje el, máris mások, mint amilyenek a maga jövetele előtt voltak.
De Lászlóból ezekre a szavakra kitört a szenvedély.
Miért is zúdult most keresztül rajta a haragnak ez a piros hulláma?
Mintha az ökleivel csapkodna bele a kétszínű hazug emberek arcába, verte, taposta őket szavaival ahogy kiömlött belőle Edith elé minden keserűsége s csalódása, ami Virágoson érte...
Beteg dolog volt, nem természetes, sőt maga úgy érezte, hogy nem is őszinte...
A megkínzott idegek különös játéka ez, mintha kettéhasadt volna az énje, csinálta és figyelte is egyszerre s amíg örjöngött, öntudata hidegen állapította meg: hazudsz, nem is gyűlölöd őket így, nem is rájuk haragszol egészen, azt szeretnéd haszontalan fickó, hogy ennek a leánynak fájjanak a szavaid, amíg sírva nem fakad!
Nem bírta tovább, lecsapta fejét az asztalra s fújt, lihegett, mint aki saját magát halálra kergette...
És ekkor érezte zilált haján Edith kicsi kezének könnyed, csitító érintését:
- László, Lacika...
Gyermek, gyermek!...
Tanítónéni mindjárt megveri, ha ilyen rosszul viseli magát!...
Maga nagy lélekbúvár...
Maga Krisztus szolgája...
Az én barátom, tanítóm, jóltevőm!...
- Ne kínozzon, ne kínozzon! - nyöszörgött László.
- Csitt, csitt! - suttogta Edith.
- Aranka meghallja s azt hiszi , összevesztünk.
Hallgasson reám, László...
Maga téved: hol angyalnak, hol ördögnek látja ezeket a kicsi falusi lelkeket...
Pedig csak emberek ők , viaskodik bennük a jó a rosszal...
Szeresse őket, László.
Ne várjon tőlük megértést, háládatosságot...
Maga sokkal magasabban áll fölöttük, semhogy ők megsérthetnék...
A gyermek nem sértheti meg az apját...
Szeresse , tanítsa, vezesse őket tovább...
- Hogy szégyelem! - lihegte László.
- Bocsásson meg, Edith!...
Ha tudná, hogy milyen beteg voltam s hogy mi van bennem most is!...
- Ha tudnám? - suttogta Edith, csendesen visszahúzva kezét.
Mikor László piros arccal, félénken föltekintett reá, Edith fájdalmasan mosolygott...
Aztán, hogy László elment, szabad volt neki is odavetni magát az ágyra , befúrni fejét a párnába s zokogni végnélkül, szíve szakadtából, szabadon , őszintén...
Kocsi állt meg a parókia kapuja előtt.
Városi fiáker, telefrecskelve sárral .
A fáradt mocskos gebék párologtak a kimerüléstől.
A kocsiban felemelkedett egy ismeretlen úriember.
Kihajolt s kérdezett valamit az embertől, aki a sövény mellett vonszolta magát a sárban, a kerítés karóiba kapaszkodva.
Az ember szabadonlevő kezével a parókia felé lendített.
Az ismeretlen leszállott, borzadva meredt sárba merülő cipőire , arcát elfintorította.
Mégis elszánta magát s belábalt az udvarra.
Most Karó Pendzsivel értekezik, aztán kopog az ajtón s belép.
László az asztalnál ül, prédikációra készül.
Meglepetten pillant rá , felemelkedik s csodálkozva kérdi:
- Kit méltóztatik keresni?
Az idegenen városi bunda van.
Ahogy kipakolódzik belőle, elegáns sötét zakó , feltűrt csíkos nadrág, divatos tarka nyakkendő, fényes gallér, kézelők villannak elő.
- Hidasy vagyok, - mutatkozott be meghajolva.
- A Központi Hitelszövetkezet titkára, önt keresem, tiszteletes úr.
László bemutatkozott, hellyel kínálta meg a vendéget, kérdezősködött, hogy mivel lehetne szolgálatára?
- Bádoky gróf úr őméltósága volt néhány héttel ezelőtt nálunk, a vezérigazgató úrnál, önről beszélt vele, tiszteletes úr.
Gratulálok, - folytatta bókolva - nagy dolog ez, tiszteletes úr, ahogy Bádoky őméltósága beszélt magáról.
A gróf úr rideg ember, ismerjük, a Hitelszövetkezetet kemény kritikával szokta illetni.
Ha ő megdícsér valakit, az aztán komoly dolog!
- Nagyon megtisztelő, - mormogta László, de belepirult, mert jól esett neki , hogy a gróf mégis csak komolyan vette őt s úgy látszik, nem is felejtette el.
- Szóval a gróf úr azt mondta a vezérigazgató úrnak, hogy Virágoson olyan új pap van, aki királygyűrűs doktor, filozófus s mégis okosan gondolkozik a népről és a nép érdekében szükséges feladatokról.
Így mondta, tiszteletes úr, a vezérigazgató szavai szerint.
Magam is kíváncsi voltam önre, higyje el!
- Félek, csalódni fog bennem a titkár úr, - mosolygott László.
- Szó sincs róla, - hajlongott Hidasy úr - a gróf úr ítéletében tökéletesen bízunk, mármint a Hitelszövetkezet.
A vezérigazgató úr azért küldött ki , hogy tárgyaljam meg tiszteletes úrral, miképpen állíthatnánk be ide minél előbb egy hitelszövetkezeti fiókot?
Persze ez csak úgy lehetséges, ha tiszteletes úr elvállalja a vezetését.
- Úgye mondtam, - nevetett föl László - hogy csalódni fog?
Fogalmam sincs róla, hogyan kell vezetni egy Hitelszövetkezetet.
Azt tudom, hogy mire való és hogy nagyon jó dolog, ha megfelelően vezetik, de én, sajnos, még összeadni sem tudok tisztességesen, nemhogy könyvelni.
Szégyelem, de a matematikában sohase voltam biztos.
Csak bevágtam, hogy el ne rontsam a bizonyítványomat.
- Nem tesz semmit, - legyintett a titkár.
- Olyan egyszerű dolog ez , tiszteletes úr, hogy a gyermek is belejöhet.
Van hozzá mindenféle könyv , pénztári napló, számlakönyv, főkönyv, úgy elkészítve, hogy azonnal tudhatja mindenki: mi az a könyvvezetés?
Vannak kitűnő utasítások, kész ürlapok , jegyzőkönyv, költségvetés, számadás, kihitelezés és minden egyéb számára .
Nem ez a fő, hanem a szövetkezeti gondolat és az, hogy legyen valakinek kellő ítélete az emberekről: ki hitelképes és ki nem?
Minden itt van velem , egy kufferben a kocsin, ha megengedi, bemutatnám.
- Természetesen nem zárkózhatom el a dolog elől, - mondta László - különösen , ha a gróf úr indítványára történik.
Készséggel meghallgatom titkár urat.
- Akkor talán szabadna arra kérnem, hogy a kocsi bejöhessen az udvarra, a lovak istállót kapjanak, mert az a vadember, a kocsis, egész úton morgott rám: nem tudta, hogy a pokol fenekére akarok vele utazni.
Hát rettenetes is errefelé, tiszteletes úr!...
Mondom, hogy a vadember rettentően viselkedett , de nem is csodálom.
Biztosan kidöglenek a lovai, azt mondta s útközben háromszorosára emelte a kialkudott fuvardíjat.
László intézkedett, hogy Karó Pendzsi betessékelje a fiákerest, a lovaknak kinyissa az istállót s a kocsist beszólítsa, melegedni a konyhára.
Hidasy urat pedig természetesen meghívta ebédre.
Egyébként csoda történt, mert a titkár nagyon intelligens embernek bizonyult , nagyon érdekesen magyarázott s gyorsan megérttette a dolgokat, amelyek jobban izgatták Lászlót, mint ahogy képzelte volna.
Nem elégedett meg az alapismeretekkel, ebéd után tovább érdeklődött a részletekért s így történt , hogy észrevétlenül este lett s Hidasy úrnak ott kellett maradnia éjjeli szállásra is.
A vadember, mármint a kocsis, sokkal könnyebben egyezett ebbe bele, mint ahogy Hidasy úr gondolta.
Karó Pendzsit határozottan elbűvölte.
Úgy látszik , a fiákeres kerek vörös képe a tavaszi nap hatásával volt reá: Pendzsi késői virágzásnak indult tőle.
Nagyszerűen mulattak ketten a konyhában, noha a társalgás eszméi másokra nézve esetleg unalmasok lehettek volna.
Vacsora után, mikor már a szövetkezeti gondolat kimerült s megállapodtak , hogy Hidasy úr elő fogja készíteni a központnál a virágosi Hitelszövetkezetet, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagját, a titkár úr elérkezettnek látta az időt, hogy más tárgyra térjen:
- Mint szövetkezeti ember, nagyon örvendek, tiszteletes úr, de engedje meg , hogy mint ember, egyszerűen mint ember, megkérdezzem: úriember létére hogy tudta magát rászánni arra, hogy erre az elveszett helyre jöjjön, itt élni a parasztok között, idegenül magas gondolataival és eszményeivel?
- Miért volna ez elveszett hely? - kérdezte László.
- Már engedjen meg, tiszteletes úr, de én meg nem foghatom, hogy művelt ember hogy élhet meg színház, aszfalt, villanylámpa, tanult társaság nélkül egy ilyen szűk, sáros katlanban, parasztok és marhák között?
Hiszen itt vagy le kell süllyednie oda, ahol a nép van, vagy örök számkivetésben reménytelenül vágyakoznia a kultúra után, amit mégis csak egyedül tarthat igazi életének!
- Lássa, titkár úr, - mondta László - ez a maguk baja.
Hitelszövetkezetet csinálnak a nép számára, onnan a városból és közben megvetik, állatnak tartják magát a népet.
Engedjen meg, ez az oka szerintem annak, hogy nem fakadhat igazi áldás a munkájukból s a szövetkezeteik sem érik el azt a célt, amire tulajdonképpen valók: a nép emelését, emberré tételét.
Szerintem a város gyökértelen, szívtelen, felületes és hazug.
- Csak nem tagadja tiszteletes úr, - kérdezte Hidasy úr nagy szemeket meresztve - hogy a nép korlátolt, önző, irigy és csökönyös ?...
Talán bizony úgy találta, hogy nagyon háládatosak és megértők?
- Nem, azt nem találtam, - válaszolt László - de a mi dolgunk, művelt embereké, nem is az, hogy megértésért, háláért dolgozzunk, hanem hogy lassan, türelmesen, szeretettel odaneveljük őket, hogy majd megértsenek és háládatosak legyenek az Istennek és nem nekünk azért, hogy őket halhatatlan lelkekké teremtette, akik uralkodni hivatottak a világ felett.
- Ez teológia, ehhez én nem értek, - legyintett Hidasy úr.
- Én azt hiszem , teljesítettem kötelességemet, ha a szövetkezeti eszmét megmagyaráztam valakinek, aki a faluban tovább dolgozhatik vele.
Azon túl, tiszteletes úr , nekem ugyan nyolc az egész paraszti világ!
Nem az én dolgom, hogy szeressem őket és mi az ördögöt is lehetne szeretni rajtuk?
Szép dolog, hogy tiszteletes úr ilyen magasan gondolkozik róluk, de én mégis sajnálom...
Ez a sár, ez a sötétség, ez a rettenetes primitív környezet borzasztó lehet !...
Nem hiszem, hogy tiszteletes úr, ha csakugyan az a tudós ember, akinek mondják s ahogy hiszem is, sokáig itt tudjon maradni köztük.
László most Edithre gondolt, kigyúlt az arca, szíve csordultig telt a megalázott, lesajnált falu szeretetével s tüzesen kezdett prédikálni:
- Ha igaz lenne, hogy az életet csak a technikai kultúra alkotásai, az úri kényelem és élvezetek teszik értékessé s hogy akik ezen a varázskörön kívül estek, azok értéktelen, megvetendő, hiábavaló és szerencsétlen életet élnek , akkor azt mondom én titkár úr, hogy az emberiség kilencven százaléka tengődik ok és cél nélkül a világon, márpedig teljesen megoldhatatlan rejtély lenne ez a lét, vak és ostoba véletlenek játéktere, ha milliók és milliók elsorvadnának valami ősi átok alatt, míg néhány ezeren kacagva fickándoznának a fényben, azt hivén, hogy az övék a világ.
- Hiszen úgy is van, tiszteletes úr! - vágott közbe Hidasy úr.
- A lét teljesen megoldhatatlan s a világ csupa vak és ostoba véletlenség.
Azért mondom én, hogy aki teheti, fickándozzék csak abban a fényben, amit tiszteletes úr úgy megvet.
- De nem úgy van! - vágott vissza László.
- Mióta Jézus Krisztus vére és könnye ennek a földnek porába hullott, az ilyen szívtelen életfilozófia kígyófeje megtört.
Az isteni részvét ezekkel a szavakkal lépett a világba : szánakozom a sokaságon!
És ezekre az igékre a föld felszabadult az átok alól s végtelen lehetőségek nyíltak meg az ember előtt...
Azóta az élet csak azoknak értéktelen, akik csupán anyagi, érzéki külső kérgén élősködnek.
De ha egyszer egy ilyen úri élet valamiért föltisztul, mit lát?
Azt, hogy az övé is éppen olyan céltalan, mint a paraszté.
Hit nélkül az élet nem ér semmit.
Urak és parasztok egyformán semmik, elszakítva az örökkévalóságtól.
- Szép, szép, tiszteletes úr, - bólogatott Hidasy úr - de azért úgye mégis csak különb ember ön, mint a hívei s még sem tartja magát egyformának ezekkel a parasztokkal?
- Van különbség, hogyne.
Én, a lelkipásztor, értelmileg több vagyok, mint a híveim, gondolatvilágunk tartalma közt ezer és ezer különbség van .
Természetesen becsülöm és szeretem a tudományt és a kultúra kincseit , amelyeket magamévá tehetek.
Magasabban szárnyalok a gondolataimban, mint ők .
De mi következik ebből, titkár úr?
- Nos, mi következik, tiszteletes úr?
- Az, - vágott vissza László - hogy mindent elkövessek: egyszerű híveim is bírjanak legalább annyit ebből a magasabb világból, mint én.
Mondja titkár úr, maga nem sajnálja azt a kiműveletlen, de ősi értelmességtől sugárzó parasztfejet, amelyik arra teremtetett, hogy szellemiséget tükrözzön és csak önző furfangokig jutott?
- A magam részéről még sohasem láttam más parasztfejet, mint durvát és butát , - jelentette ki Hidasy úr.
- Pedig Virágoson is láthatna eleget, ha megfigyelné.
Tessék elhinni, az ember pályája végtelen s az a különbség, amit érettségi-bizonyítvány , doktori diploma, olvasottság, vagy hivatali tudás jelenthet, elenyészik ember és ember között, ha ezt a végtelen utat nézzük.
Igen, az úriember értelme gyors futásnak eredt ezen az úton, de a szíve nagyon is elmaradt .
Nem ártana egy kicsit megállni, hogy a jóakarat utolérje az okosságot.
- Szellemes volt, szellemes volt, tiszteletes úr! - kacagott fel Hidasy úr bókolva.
- Nem szellemesség akart lenni, - rázta a fejét László.
- Csak arra akartam rámutatni, hogy vannak nagyobb dolgok is, mint a város és az úri élet.
Ezek elég vonzók arra, hogy elfeledtessék valakivel a falu kicsinyességeit és sivárságait.
Én hiszek abban, hogy valaha, valahol mind ki fog virulni az a sok tehetség, mely a paraszt durva lelkében szunnyad ma még s azért ha csalódom is bennük, legjobb reményeimet nem hullatom el ezen a földön : megőrzöm az örökkévalóság számára.
- Borzasztó ez a falu, - rázkódott össze Hidasy úr, kitekintve az ablakon át a vastag sötétségbe.
Néhány nap mulva László megint egészségesnek érezte magát.
Az Edith szavai , meg ez a vita a városi emberrel, megacélozták a lelkét.
A saját szavai kötelezni kezdték arra, hogy megint szembenézzen a faluval, az emberekkel , hogy elfelejtse apró komiszkodásaikat s újra higyjen a lélekben, ami valahol a szemük mélyén rejtőzködik.
És mintha minden csak arra várt volna, hogy ő visszazökkenjen a helyes nyomba, egyszerre föllélekzett körülötte a világ is.
Emberek, fák, házikók, dombok, állatok és fellegek megkönnyebbülten szóltak egymáshoz:
- Komiszak voltunk hozzá, az igaz, de látjátok, ő mégse haragszik ránk!
A világ örömében elkezdett tavaszodni.
A nap gyöngéden csókolgatta a sáros földet, a levegő megtelt titokzatos illatokkal, az erdő felől rejtelmes izgalmak suhogtak, a táj éles körvonalai megenyhültek s minden megtelt ígérettel.
Pikó vastag levelet s keresztkötéses könyvfélét kotort ki tarisznyájából , László elé téve az asztalra.
Lászlónak olyant dobbant a szíve, ahogy a levélre pillantott, hogy megszédült belé.
A címzésben megismerte öreg professzorának betűit.
Föltépte a borítékot.
Sűrű nyolcoldalas levelet húzott ki belőle.
Szavak táncoltak a szeme előtt, de képtelen volt olvasni.
A keresztkötéses csomaghoz kapott , mert azon is a professzor címzése állott.
Idegesen letépte a papírszalagokat.
Athenaeum, - olvasta a folyóirat címét.
S a pillantása azonnal saját nevére szökkent a borítékon föltüntetett tartalomjegyzékben : " Mi van a tudat alatt?
Tanulmány dr. Katona Lászlótól." - olvasta remegő ajakkal s olyan boldogsághullám ömlött végig rajta, hogy gyermekesen fölsikoltott.
Lázas ujjakkal forgatta a lapokat, lecsapott rá, amikor megtalálta köztük a magáét s egyszerre mindenkiről megfeledkezve belemerült a tanulmányába, mintha saját lelke mély tavába ugrott volna, hogy megfürödjön benne.
Olyan idegen volt, mégis ismerős, olyan furcsán szép , távoli s mégis olyan természetes, minden mondata, betűje!...
Egyvégtében elolvasta az egészet, nyugtalanul röpülve keresztül rajta...
Csak aztán ébredt rá igazán, hogy milyen megtiszteltetés érte, mikor ez a nagy , országostekintélyű folyóirat, ahova csak a beérkezettek, a tekintélyek írhattak, leközölte az ő kis művét!...
És csak most, ahogy ennek az újabb örömnek hullámlökése lódította meg a szívét, szakadt föl belőle a hála öreg professzora iránt, aki ezt cselekedte vele, érette.
Mindegyre elhomályosodtak szemei a könnyektől, ahogy aztán végigolvasta a levelet.
Szigorú írás volt pedig, cseppet sem felületesen dicsérő, de a kemény, mélyrehatoló kritika annyi bölcseséggel és szeretettel telített , hogy éppen a szigorúsága mutatta: milyen sokra becsüli a levél írója fiatal tanítványát és a munkát, amit végzett.
László irult-pirult, ámuldozott , meglepetten ütött a homlokára, ahogy a professzor nyomról-nyomra követve az ő fiatalos gondolatmenetét, mindenütt rámutatott a szétágazásokra , melyeket ő elmellőzött, a mélységekre, melyek fölött ő csak elröppent s a törésekre, ahol a probléma vezetése mellékutakra siklott.
- Tiszta igaz, de hogy is nem vette észre akkor, amit a professzor megállapít: nem tartotta szigorú tudományossággal széjjel a lélektani, ismeretelméleti és értékelési szempontokat.
Ezek a különböző síkok a tanulmányban összevegyültek...
Miféle éretlenséget műveltem!... harapott a szájába bosszúsan.
" Ezekre rá kellett mutatnom, - írta a professzor - hogy máskor óvatosabb és módszeresebb legyen a gondolatvezetése.
De, fiatal barátom, ezek az észrevételek semmit sem vehetnek el magának a fölfogásnak tisztaságából , eredetiségéből és gazdag termékenységéből, - olvasta László lángbaboruló arccal.
- Megvan a hajítása, - írta a professzor kedvenc szavával - az a tévedhetetlen célbatörése, ami csak az igazi filozófus tulajdonsága, ki-ki tér, kisebb-nagyobb kerülőket tesz, néhol el is téved egy-egy pillanatra, de aztán azonnal visszatér a helyes útra.
Amit a szempontok összekeveréséről írtam, az a tiszta tudományos gondolkozás szempontjából fogyatkozás ugyan , de ennek is megvan egy nagy előnye, ami tanulmányát újszerűvé és érdekessé teszi: a probléma nem marad száraz elvontság, hanem élő, plasztikus és színes valóságként bomlik ki előttünk.
Kritikai szempontjait egytől-egyig helyeslem, az pedig mindennél fontosabb, hogy a mélyére tudjunk hatolni mások állításainak, mielőtt a magunk teóriáját fölállítanók.
Egészben véve örömmel köszöntöm ezért a munkájáért.
Kiválóan arra termett, hogy közel tudja hozni s szemléletesen világossá tenni az elvont tételeket mások számára, akik nem bírnak kellő iskolázottsággal a filozófiában.
Azt a hatást teszi reám, mintha valakinek a kedvéért írta volna, akit nagy szeretettel és lehajlással kézenfogva akart végigvezetni ezen a veszedelmes rengetegen."
László megrázkódott, ahogy ezt olvasta.
A röntgenszemű ember belelátott a titkába.
Csak percek mulva volt képes a levél befejezését nyugodtan elolvasni:
" Azt gondoltam, már csak azért is, mivel tiszteletreméltó dolognak tartom , hogy mostani környezetében és munkája között sem lankadt el a tudományos ambíciója, mindenképpen méltó ez a tanulmány arra, hogy nyilvánosságra kerüljön.
Rövid ajánlatommal elküldöttem az Athenaeum szerkesztőjének, régi barátomnak s azért nem írtam eddig mert vártam, hogy a tanulmány megjelenjék.
Sajnos, ez a háborús világ nem kedvez a filozófiai folyóiratoknak, bizony, amint látja, csak összevont számokban és ritkán tudnak megjelenni.
De ma végre megjött s én azonnal küldöm magának fiatal barátom, hogy gyönyörködhessék benne.
Elég rég az ideje, hogy láttuk egymást.
Biztosan sok a dolga, lefoglalja munkájának újszerűsége.
Mégis, ha teheti, keressen föl minél előbb, mert szeretnék magával egyébről is beszélni, a jövőjét illetően ".
László ezeket az utolsó szavakat háromszor is elolvasta.
Nem mert, nem akart nagyobb jelentőséget tulajdonítani nekik, mint ami talán bennük foglaltatik .
Az eszének meg is tilthatta, hogy messzire kalandozzék, de a szívének nem parancsolhatott, hogy vad kalapálásba ne kezdjen s mámorosan ne ujjongja valami csodának közeledését.
Ezen a napon András is Virágoson volt.
Pontosan érkezett, délután négy órakor, ahogy szokott.
Mikor László a levéllel s a folyóirattal betoppant Edithhez, már ott találta.
András békésen mosolygott, széttartott két kezén pamutköteggel, melyről Edith komoly figyelemmel gombolyította a szálat.
Nagy csendben ültek együtt.
A levegőben nyugalom s megértés lengedezett .
Edith arca is békességes, enyhe.
Leírhatatlan volt a büszkeségük és örömük, mikor mindent meghallottak.
- Menjen be, László, a városba!
Menjen be azonnal! - kiáltotta Edith izgatottan.
- Én érzem, biztosan tudom, hogy az öreg a maga szerencséjét kovácsolja.
Lássa, ebben is igazunk volt Andrással, hogy el lesz ragadtatva a munkájától!...
Most is igazam lesz, úgy -e András?
- A fejemet teszem rá! - erősítette András.
- Lacikám, nem szabad mulasztanod egy napot sem!...
Nagyszerű, hogy itt vagy, boldogság, hogy együtt vagyunk , ez a falu soha meg nem hálálhatja neked, amit tettél érette, de ez más , egészen más!...
A te életed, jövőd nem itt van!
- Hát elküldötök? - kérdezte László szomorú mosollyal s hiába, rosszul esett neki.
- Ne legyen gyermek! - kacagott Edith.
- Dehogy küldjük.
De maga is érzi , tudja, hogy ez más!
Másnap fölballagott László az intézőhöz, hogy kocsit kérjen tőle, amivel az állomásig juthasson.
Nem tette volna ezt a világért sem, de a Ferenc bá Pujkája beteg lett s más szekér nem volt a faluban.
Hetek óta nem látta az intézőt.
Igaz, hogy nem is jutott eszébe.
Mondták ugyan Arankáék, hogy a betegsége alatt egyszer-egyszer érdeklődött utána, az intézőné csudára nyulat is küldött, de ezeket elfelejtette már.
Bizonyosan nem volt itthon, vagy sok a dolga, vagy ki tudja mi az oka, hogy nem látogatta meg, holott tudta, hogy beteg?
Most aztán az intézőnével találkozva megtudta, hogy az intéző is fekszik , bizony csaknem olyan rég, mint ahogy ő beteg lett.
Az asszony arcán valami eltitkolhatatlan, szinte diadalmas örömöt látott .
Először félreértette ezt az arckifejezést s csaknem megbotránkozott rajta .
De mikor az asszony bevitte az urához, László csodálkozva ismerte föl az igazat.
Ahogy tett-vett körülötte, igazgatta az ágyát, aggódva nézegette s mindenfélét fölhalmozott körülötte, amiről gondolta, hogy kedves neki , világosan mutatta: boldog, hogy beteg az intéző, hogy az ágyat nyomja, mert ezalatt legalább csakis az övé.
Lászlónak szúró szánalom ébredt a szívében , ahogy a szerencsétlen asszony lelkébe pillantott.
Az intézővel baj volt.
Veszedelmesen eldagadt a feje.
Szeme alig látszott ki az arcából, amely sötét tűzben égett.
- Mi van veled? - kérdezte László részvéttel.
- Biztosan azok a porok! - nyöszörgött az intéző.
- Miféle porok?
Az orvos rendelte?
- Fenét orvos! - fujt az intéző.
- A grófné hagyott itt valami porokat...
- Nem tudtad, hogy mifélék s bevetted?
- Tudta a mennykő, honnan tudtam volna ?...
Por, por, orvosság bizonyosan...
- Na de kérlek, - háborodott föl László - hogy csinálhattál ilyen könnyelműséget?
Nem minden por egyforma s nem minden orvosság való mindenféle betegségre.
- Egye meg a fene! - nyögött az intéző.
De azért nem volt annyira beteg, hogy megváltoztassa a természetét.
Kocsit bizony nem adhat, jelentette ki.
A lovakat megnyilazták, hogy az ördög nyúzza meg őket.
Mihelyt nem lehet rajtuk a szeme, mindjárt baj van a cselédekkel.
A lovak mind sántítanak, éppen ma jelentették.
De csak egyszer föltápászkodhassam, majd megtáncoltatom őket!
- Nincs mit tenni, tiszteletes úr, - állapította meg Dávid hümmögetve, mikor László elmondta, hogy a városba kell mennie s nincs mivel.
- Ha sürgős , akkor gyalog kell nekivágni, tiszteletes úr.
- Ötven kilométert? - szörnyűlködött László.
- Soha életemben nem tettem meg egyvégtében tizet sem.
- Ki mondta, hogy ötven kilométer? - méltatlankodott Dávid.
- Annyi az országúton, de gyalogember nem bolondult meg, hogy arra kerüljön.
Csak itt át a Szederesen, tiszteletes úr, amerre mink járunk az Emke rétjére.
Akár hiszi, akár nem, húsz kilométert, vagy még többet takarít meg vele.
Mert az országútja ide-oda csavarog, ahogy a dombok engedik, ez az ösvény pedig egyenesen keresztülvágja a távolságot a báréi szakadék mellett s úgy fut bele a Ménesi-hágó aljába.
László szomorúan csóválta a fejét:
- Nem tudok én ezen eligazodni, kurátor úr!
- Nem hát, - helyeselt Dávid - azt én is tudom, tiszteletes úr.
De hát mire való vagyok én?
- Hogy gondolja?
- Hát csakis úgy, hogy elkísérem tiszteletes urat az állomásig.
- Nagy áldozat lesz ez, kurátor úr, hogy fogadjam el?
- Nem éppen az, tiszteletes úr, mert csak az este beszéltük Katival, hogy be kellene menjek a városba egyért-másért, amit Mezővásáron nem lehet kapni .
Hogy holnap megyek -e, vagy holnapután, az nem számít.
Csak nem hagyhatom egyedül bódorogni, tiszteletes úr?
Még beleesik a báréi szakadékba s kitöri a nyakát!
Így történt, hogy László talpával ismerte meg a Mezőséget, ahogy András mondta annakidején.
Keserves út volt.
A föld még teleivalkodva hólével.
Nagy sárkoloncok csomósodtak a csizmára, tízlépésre átizzadt az ember a vonszolásukban.
Az agyag csúszott.
Nehéz volt fölfelé a dombok hátán, de még nehezebb lefelé a lejtőjükön.
A Mezőség most volt a legcsúfabb.
Embertelen sivárság, sehol egy lélek, de még oktalan élőlény sem.
A báréi szakadék félelmetes látvány .
Mintha megbolondultak volna a dombok, úgy tornyosultak egymásra valamikor s szörnyű tusájuk közben szerteszét szaggatták egymást.
Itt-ott vörösen csillogott az agyag, a meredeken beomlott csúpok oldalán, mintha még most is folyna a vérük.
Máshol vakítófehér, mészszínű bordák ütköznek ki élesen , mint az eltört csontok, melyek átfúródtak a kiszakított húson.
Óriási ősvilági állatok rothadó tetemeire, korhadó csontvázaira emlékeztetett a földnek ez a zúzott sebe.
Ahogy a szélén elmentek, Dávid kinyujtotta karját s odamutatott a szakadék egyik pontjára:
- Ahol a kincsesbánya, tiszteletes úr!
Kővévált patak ömlött ki ott a hegy hasából: apró, kerek, fémesen csillogó lapos kövecskék zuhataga.
- Az a kővévált pénz! - bólogatott Dávid.
- Valami átkozott léleké lehetett , akinek az ellensége kővé változtatta az aranyát...
- Ez az úgye, - kérdezte László - amit a Varangyosnak adnak?
- Ez, ez! - mondta Dávid, komolyan bólogatva.
- De maga csak nem hiszi, kurátor úr?
- Már hogyne hinném? - csodálkozott Dávid.
- Most is van a tarisznyámban , tiszteletes úr.
Sohase lehessen tudni, mikor találkozik véle az ember?
- De hiszen ez babona! - méltatlankodott László.
- Kurátor létére, hogy hihet effélékben?
Dávid hümmögetett.
- Az az urak dolga, tiszteletes úr, hogy ne higyjenek...
Szegény embernek hinni kell mindenfélét, csakhogy elkerülhesse a bajok sokaságát, ami mindenfelől kerülgeti.
- De ki az Istenben hisz, kurátor úr, az nem fél a bajoktól.
- Ez igaz! - helyeselt Dávid.
- Éppen ez az, tiszteletes úr!
Isten adta ezt a kőpénzt annak, aki hisz, hogy megváltsa magát a Varangyostól...
Legyen áldott Őszentfelsége!...
- Dávid áhítatosan pillantott az égre, még a nagy báránysapkáját is tisztelettel megemelte.
László nem feszegette tovább az ősi titkok zárját.
Elérkeztek a Ménesi-hágó aljába, az országútra.
Hosszú sor egylovas karuca mászott nagy lassúsággal a meredeken.
Majd ha elérik a tetőt, nyaka közé vághatnak a gebének s akkor lesz egy kis víg futamodás.
Ez a rendje.
Az ördög tud eligazodni úri lovon, miféle ostoba szokásra kapatták?
- Hegynek fel trappban megy, lejtőn le lépésben.
Mégis csak bolondok az urak!
Ahogy László Dáviddal ellépett a karucák mellett, az emberek, mint környékbeliek, tisztelettel emelték meg sapkájukat.
Nagy híre volt már , mindenki ismerte vagy hallott róla.
- Tiszteletes úr, - szólt oda egy öreg paraszt - lépjen fel a szekerembe , szívesen elviszem az állomásig.
László gondolkozott egy pillanatig.
Sohase szerette visszautasítani az ilyen szívességet, nehogy megbántsa vele a jószívű embert.
De amíg ezek a karucák elérik a tetőt!...
Nagy komolysággal mondta:
- Nem ülhetek fel, köszönöm.
Tudja, sietek...
Az ember tátott szájjal bámult utána, fejét csóválva.
Boldog három napot töltött a városban.
Az öreg Futóné úgy ölelte keblére , mintha tékozló fia tért volna meg.
- Úgy -e mondtam, - kiáltotta nagy diadallal - hogy marhaság lenne kivenni a széke fenekét?
Nem halt ez meg, visszajött!...
A fiúk is nagy örömmel estek a nyakába s annyit kérdezősködtek tőle, hogy nem győzött enni tőlük.
De persze Jóskának örvendett a legjobban.
Mikor Dávidtól kísérve belépett az éppen ebédnél ülő társasághoz, Jóska ünnepélyesen fölemelkedett és rájukmutatva, Madách örökszép szavait idézte: "E medvebőrös barbár harcfiak Új eszmét hoznak: a testvériséget !..."
László boldogan kacagott a viccein, amikkel kedveskedve gúnyolta, kifogyhatatlanul .
Dávid csupa szem-fül volt: nem győzött eligazodni rajta, miféle ember ez , bolond -e, vagy csudabölcs?
De hogy mindenhez ért s a tiszteletes urat erősen szereti, azt elégedetten állapította meg.
Csak a város képe volt még szomorúbb.
Züllött, egyre züllött tovább .
Lászlónak elfacsarodott a szíve tőle.
Újvári esperes úr, mint a saját diadalának lobogóját, tűzte ki Lászlót, az irodája közepére s akárki jött oda, mindenkinek dicshimnuszokat zengett , hogy lássák ezt a csodát, amit ő csinált, a tudomány büszkeségét, aki nem átallja az egyszerű nép üdvéért lobogni.
Az öreg professzor atyai szeretettel fogadta s miután mindenről kikérdezte, a maga nyugodt, száraz modorában tudatta vele, hogy a Karban előterjesztette a magántanári habilitációját.
László csaknem megsemmisült erre az álomnak is vakmerő lehetőségre.
Alig tudott elrebegni egy-két ügyetlen köszönő szót a meghatottságtól.
- Öreg ember vagyok, vágta el szavait egyszerűen a professzor.
- Utódot akarok biztosítani.
Persze, maga is tudja, hogy erre nincs még készen.
De ettől fogva úgy kell tanulnia s dolgoznia, hogy méltó legyen reá, amikor eljön az ideje.
Azt akartam megtudni, számíthatok -e magára?
- Professzor úr... hebegte László.
- Ne haragudjék reám, annyira méltatlan vagyok...
- Legyen férfi, - mondta a professzor hidegen.
- A férfi tisztában van értékével és helyesen becsüli önmagát...
Ha akarja, fölhasználhatom összeköttetéseimet az érdekében...
Ne legyen már olyan gyermek!
Én tudom , hogy ki vagyok s azt is, hogy ki maga...
Valamikor én is kezdő voltam.
László megemberelte magát, leküzdötte megrendülését s nyugalmat erőltetett lelkére:
- Köszönöm, professzor úr.
Igyekezni fogok méltó lenni bizalmához.
- Úgy, úgy, - bólintott a professzor.
- Tudja, hogy Windelband elesett ?
Nagyon tehetséges ember volt, kár érte...
Egyszer fölkért, hogy írjak valamit a folyóiratába.
Nem tettem meg.
Dunába vizet, Németországba tudományt nem hordok.
Aki kíváncsi rám, tanuljon meg magyarul.
László ámulattal nézett a professzorra.
Ha már itt volt, eleget tett a Jóska kívánságának s tisztelgett a püspök úrnál is.
- Hallottam, - mondta a püspök - hogy valóságos mézesheteket, sőt hónapokat tölt a faluval!
- Igen, Méltóságos uram, - válaszolta László - nagyon szeretem Virágoson .
Amíg csak lehet, ott akarok maradni.
- Olvastam a tanulmányát az Athenaeumban, fiam!
Nagyon örvendek, hogy a falu nem tudja lehúzni.
Csak előre, előre!
Szép ez a filozofálgatás, de el ne felejtse az Isten felséges lábnyomait keresni, ott a természet csodálatos világában!
László aztán bocsánatot kért, hogy annak idején nem jelentkezett személyesen , amikor eltávozott.
- Össze voltam törve, meg voltam alázva, Méltóságos uram.
Nem tudtam, hogy fogja megítélni a dolgomat?
- Ez az! - biccentett a püspök hirtelen elboruló arccal.
- Maguk, fiatal emberek, tele vannak előítélettel.
Azt hiszik, az öreg ember mindig valami egyebet gondol, mint ami van.
Az öreg ember, ugyebár, mind buta?
- A világért sem gondoltam effélét.
Méltóságos uram! - pirult el László.
- Ne méltóztasson ilyent gondolni felőlem.
Inkább magamat kárhoztatom, hogy rosszul töltöttem be a feladatomat.
Nem értettem hozzá...
- Jó, jó, - mondta a püspök megkönnyebbülve.
- Ebből tanulhat, hogy máskor bizalommal legyen.
Elintéztem a maga igazgatójának dolgát...
Most már nem szól bele a vallásórákba!
A teológiai professzoroknál is járt László.
Csodálatos, a tanulmánya megjelenésének híre mindenütt megelőzte.
Nagyon örvendtek neki, biztatták , hogy nemsokára vissza fog ide kerülni s még a helyettes tanár is odanyilatkozott, hogy elvétve vannak csodák, amikor valakit nem nyel el végkép a falu.
A hagyományos búcsúáldomáson Jóska megismételte ígéretét, hogy tavasszal kimegy Virágosra s megtartják a kurzust, úgy, ahogy tervezték.
László, nem tagadhatja, megújult ebben a régi környezetben.
Egyszerre olyan távoli kis ponttá zsugorodott Virágos, mintha valahol a világ végén s ott is csak a mesében létezne.
Egy-kettőre megtelt hírekkel, gondolatokkal, a vitatkozások elevenítő hullámaival.
A város, szomorú rongyai alól, régi hangján hívogatta vissza, megcsillogtatva előtte a jövőt, mikor megint azzá lesz, ami volt, megtörik a gonosz varázs s a békeévek fínom, úri, művelt szelleme visszatér meggyalázott otthonába, hogy százszor szebbé építse, mint amilyen volt, a magyar szellem büszke fellegvárává.
Mikor aztán leszállt a vonatról Dáviddal, hogy az utolsó állomástól ismét gyalog vágjanak neki a hazavivő útnak, úgy mosolygott maga elé önfeledten , csillogó szemekkel, az elmúlt három nap emlékein gyönyörködve, hogy Dávid négyszer-ötször is kellett kérdezzen valamit, amíg fölrezzenve megtudakolta : mit is mondott?
A kurátor csendesen csóválta fejét.
Hümmögetett, végre megállt, megérintette László vállát s megszólalt:
- Valamit ott felejtett, tiszteletes úr!
XVI.
A tavasz úgyszólva észrevétlenül bontakozott ki.
Hetek és napok, melyek alatt kiteljesedett, álomként suhantak el László fölött.
Hiába, nem volt többé Virágoson az egész lényével.
Mióta a városban járt, mintha méreg keveredett volna a vérébe, állandó belső izgalom remegtette.
Újra és újra fülébe csengtek az öreg professzor szavai s a jövendő nagy reménységei mindegyre megdobogtatták a szívét.
Sehogyse ért reá körülpillantani a virágbaboruló környéken, az egész ébredési misztérium zsongó hátterévé vált a saját bontakozó világának, különös, szívszorító, homályos hangulattá, melyben megtelő színek és illatok bizonytalan édes hullámai ringatództak a nélkül , hogy a világos öntudat küszöbét átléphették volna.
Pedig becsületesen igyekezett visszazökkenni munkájába, a felvállalt kötelesség körébe.
Mégis mindegyre rajta kapta magát, hogy úgy nézi a dolgait, mintha valaki mást figyelne, kívülről, nem is mindig teljes odaadással.
Mint egy fátyolon át emlékszik a földjeire, melyekhez Dávid sorra elvezette , hogy tisztába jöjjön a magáéval.
A Szépasszony-kebelén sűrű, araszos sötétzöld szőnyegként ragyogott az őszi magvetésből sarjadt búza.
Dávid ugyan csóválgatta a fejét, hogy sok gaz indult közte s meg kell kapálni, de ő semmit sem tudott megkülönböztetni a szemével ebben az egyforma zöldségben s elengedte füle mellett a figyelmeztetést.
Hol az egyik, hol a másik dombtetőn, hajlásban mutogatta Dávid a papi föld többi szalagjait.
Mindvégig bizonytalan maradt László előtt a kiterjedésük és a határvonaluk.
Ráhagyta ugyan Dávid kérdezősködésére hogy látja, hogyne látná, de magában csak csodálkozott, mikor a kurátor dohogva elégedetlenkedett, amiért itt is, ott is egy-egy barázdát lehasított az idegen eke.
Tőle elszánthatták volna az egészet is, nem veszi észre.
A paraszt rögönként tartja számon a magáét s rögtön rácsap az elbitorló szándékra, de László szemében kiismerhetetlen összevisszaság maradt az egész.
Minden úgy volt helyes, ahogy Dávid indítványozta: ide tavaszbúzát, oda árpát, amoda a csúp alá kukoricát kell vetni, tiszteletes úr.
Maga Dávid is észrevette, hogy máshol jár ennek a lelke s többször megjegyezte, hogy asszony kellene a házhoz, aki szereti s ismeri a földet.
De látván, hogy nincs kivel beszélni, becsületből azt a javaslatot tette, hogy ebben az első évben csináljanak feles gazdálkodást együtt: tiszteletes úr adja a magot, ő a munkát s a termésen majd megosztoznak.
László boldogan föllélekzett , kapott az ajánlaton s levette gondját a földről.
Még leginkább a parókia kertje maradt valóság a számára.
Az is azért, mert Aranka szégyennek bélyegezte, ha műveletlenül hagyná.
Egyúttal vállalkozott is reá, hogy felügyeli az ásást, irányítja a táblák beosztását s a magvak , palánták elhelyezését.
László felajánlotta, hogy a maga kedvére s hasznára csinálja meg.
Aranka viszont kikötötte, hogy először a papi ház szükségleteinek kell kikerülnie a kertből, ő jószívvel s szórakozásból vállalja, legfennebb a feleslegből hajlandó majd részesülni, ahogy László annak idején akarja.
De Edith is jelentkezett, hogy kertészkedni akar , gyermekkorától fogva ez a legkedvesebb időtöltése s jelöljön ki neki László egy részt, amelyen versenyre kelhet Arankával a kerti tudományban, azzal a világos feltétellel azonban, hogy amit termel, az kizárólag Lászlóé legyen.
Ebből aztán az lett, hogy amíg a két nő nap-nap után ott buzgólkodott a kertben, László is körülöttük ténfergett, kedvet kapott hozzá s beszélgetés közben segített nekik, ahogy tudott.
Eleinte nagyon vigyázott, hogy egyformán ossza meg magát kettőjük között, de mivel Aranka azt állította , hogy neki csak útjában van, lassanként egészen áttolódott az Edith részébe , amit Aranka ravasz mosolygással szemlélt, jól tudván, mi lesz belőle.
Hát az is lett, hogy amíg ő dolgozott s haladt, azok mind kevesebbet kertészkedtek s mind többet beszélgettek.
A verseny hamarosan Aranka javára dőlt el, amire mérhetetlenül büszke volt, legalább állandóan hangoztatta, hogy az.
Így aztán László akármennyit volt is a kertben, csak arra emlékezett, hogy Edith körül még a levegő is üdébb, éltetőbb, mint máshol.
Közben megkezdődött a konfirmációi előkészítés is, amihez László nagy reményeket és terveket fűzött.
A jövendő gyülekezet modelljét , mintaültetvényét akarta vele megalkotni.
Nagy fölbuzdulással fogott hozzá , végezte is pontosan mindennap, de a valóság és az elgondolás között kedvetlenítő akadályok meredtek föl.
Az ifjúságnak erősen hiányos volt az iskolai előkészültsége.
Rég kijöttek már az iskolából, amit különben is csak nagyon kevesen jártak egészen végig.
S még az írásban-olvasásban is botladoztak.
A káté tömör igazságait nem lehetett nekik eléggé leegyszerűsíteni ahhoz, hogy fölfogják.
A becsületesebbje egyszerűen bemagolta, nem sokat törődve az értelmével.
A többi csetlett-botlott a százados kifejezések között s ha László a tételek szemléltetésére elevenítő példákat rajzolt előttük, a mese érdekelte őket, de képtelenek voltak összekötni az élő szemléletet a tétel holt betűjével.
Ezenkívül, apák és bátyák hosszú távolléte alatt, nagyon elszoktak minden fegyelemtől.
A fiúk leplezetlen kamaszéhséggel jártatták szemüket a leányokon, azok meg egymást ütögetve oldalba a könyökükkel, piruldoztak, vihogtak.
László azt szerette volna, ha lelki eszközökkel sikerül őket fegyelemben tartani s ha az érdeklődésük fölébred aziránt, ami a krisztusi életben fiatalosan hősies és gyermekien szép.
Csakhamar rájött, hogy azok a felnőttek, akikben annyit csalódott, mégis sokkal fogékonyabbak a lelkiség iránt, mint ezek a serdülők.
A háborús körülmények is, de fiúk és leányok mindennapi élete is arra a meggyőződésre vezették, hogy a föld gyermekei éppen ebben az életkorban állanak legtávolabb tőle.
Panaszkodott erről Dávidnak, kifejtvén előtte a keresztyén ifjúság eszményi elképzelését.
Dávid bölcsen végighallgatta s meggondoltan válaszolt:
- Ha helytelenkednek, vágjon a nyakuk közé, tiszteletes úr!
Erre most van az utolsó jó alkalom.
Mert aki itt nálunk konfirmál, fiú vagy leány, mind úgy tartja, ezzel kikerül a pálca alól.
Az öreg Forgó tiszteletes úr úgyszólva egyebet se tett, azon kívül, hogy a kátét bevágatta velük, minthogy naponként végigpálcázta őket.
Tudom magam is, néha álmomban még most is érzem a pálcáját.
Meghigyje tiszteletes úr, jól fogott mindenkinek.
Olyanok ezek a fiatalok, mint a virág meg a pillangó, egymáson jár csak az eszük , nem a szép tanításokon.
Nem kell azért búsulni, megjön az eszük idővel.
De előbb csak kibolondozzák magukat a konfirmáció után.
Éppen azért kell most a szigorúság, hogy várjanak vele egy kicsit s azután is maradjon valami emlékezetük, hogy vagyon pálca is a világon.
A kátét, azt tanítsa meg jól nekik, tiszteletes úr s követelje, hogy tudják, verje csak beléjük, hogy soha el ne felejtsék.
Most nem értik mire való, de később eszükbe jut, ha bajba kerülnek...
Így gondolom én a konfirmációt, tiszteletes úr.
László sokat elmélkedett a kurátor bölcseségén.
Mennyit kacagtak a teológián az öreg papok konfirmációi módszere felett!
A professzor legjobb viccei mindig e körül csattantak.
Nyomorult bölcseség, az igaz, de ahogy Dávid a maga eszével megmagyarázta, mégis van abban valami.
Mert vannak magvetések , amelyek csak nagyon későn hoznak gyümölcsöt s azt nem Dávid mondta, hanem maga Krisztus, hogy más a magvető s más az arató.
Azért mégis vádolta magát, hogy nem tud ezzel a kedves feladatával megbirkózni.
Érezte, nem képes egész lelkével belefeküdni s talán ez az oka .
Mintha ezeket a gyermekeket is fátyolon keresztül nézné, közibük ereszkedett valami válaszfal, ott a városban.
Míg ő így hánykódott, a természet végezte a maga titkos munkáját s végre olyan tökéletességig jutott, hogy László nyugtalan szíve is egyszer csak kénytelen volt megállani s bámulva tárulni ki előtte.
Később is úgy gondolta, mikor erre visszaemlékezett, hogy Virágoson egyetlen órában lett tavasz.
Alkonyodott akkor s a lemenő nap aranyfényében csodálatos színek ragyogtak mindenütt.
Füvek, virágok, fák mintha egyszerre borultak volna tavaszi pompába, elborították szívét mámorító csodájukkal.
A levegő megtelt illattal, amilyent még sohasem érzett.
Százféle édes aroma olvadt össze benne, a Mezőség ismeretlen, pici virágainak százezrei egyesítették benne lelküket.
Éppen ez volt a titokzatos varázsa ennek az illatnak.
Az ember meg nem foghatta: honnan származik?
Látszólag még a tavasz zöldjében is egyhangú a domboknak ez a tengere.
A szem, ha csak felületesen fut végig rajtuk, nem különböztetheti meg a rejtőzködő virágkelyhecskék színeit, le kell hajolni , oda kell figyelni a föld egy egészen tenyérnyi foltjára, hogy egyszerre megelevenedjék a zöldje s mintha káprázna az ember szeme, föltűnjenek , kitüzesedjenek rajta a tündéri kelyhecskék sárga, bíbor, lila és fehér csillagai.
Ebben a varázsórában látta meg ezt először, mikor elérkezett a kiteljesedés titokzatos pillanata.
Ahogy fölemelte tekintetét arról a parányi foltról, amin ámulva fedezte föl a rejtőző virágsereget, körös-körül szétáradtak onnan sugarasan a színek s a legtávolibb domb oldalán is egyszerre csodamód látta ezt a szivárványos tündöklést.
Az a különös, kettős érzés töltötte el, hogy biztosan csalódik a szeme, ezt a kis foltocskát vetítette oda s terítette szét az egész világon és hogy mégis igaz a látása, mert ha odamenne, úgy találná ott is és mindenütt az egész Mezőségen a földet, beborítva a zöld szőnyeg szálai közt rejtőzködő, tarkán égő virágocskákkal.
Most nyílt ki hirtelen a füle is .
Ámult rajta, hogy eddig miért nem hallotta ezt a muzsikát?
Valami halvány emlékezet ott vibrált a tudata mélyén, hogy eddig is kísérte a gondolatait , de soha sem ébredt reá, honnan is jön ?...
Talán, azt hitte, belülről, a saját gondolatainak gyökeréből.
Most pedig végre ráismert a valóságra: az idegen szemnek észrevehetetlen virágtengerben megszámlálhatatlan tömegű ismeretlen rovar nyüzsög, dong, zümmög, cirpel, részegen a nektártól , tobzódva a szerelmes lakodalomban, ők adják együtt ezt a végtelen kiterjedésű muzsikát, ami olyan, mintha a vér piros sejtjei énekelnének belül, mámorosan rohanva végig az erek hálózatán.
Később, ahogy a hold nagy sárga tányérja fölemelkedett a fák között , egyszerre megzendült a békák hangversenye a patakmeder, a rétek tocsogói, a távoli tavak felől.
László mintha csak most hallotta volna először.
Sohase volt ilyen mindent betöltő, általános ez a harcias kuruttyolásokkal , dobpergésszerű brekegésekkel meg-megszakított bánatos és andalító muzsika , mely megtelítette az egész éjszakát végtelenbe gyűrűző hanghullámaival .
Megszólalt az erdő is, melyet eddig csak téli némaságában ismert.
Amint a falu hangjai elcsendesedtek az éjszakában, a fülemilék csattogása kísérteties erővel töltötte be a levegőt.
Úgy jött, hogy itt versenyeznek a párjukért, bent az ember ösztöneinek sűrűjében.
Babonás erdő: ki tudja, mi történik ott ilyenkor ?...
Talán minden, ami az egész világon csak előfordulhat.
Szörnyű és gyönyörűséges dolgok, gyilkosságok és szerelmek .
Ahogy hozzászokik, vagy belezavarodik a fül, - ki tudhatná, melyik az igaz ? - a kín és a kéj minden hangját hallja szétáradni, onnan a fekete sűrűségből.
Denevérek csaponganak izgatottan a házak körül, a toronyban sikongatnak a baglyok, ahogy közéjük lebben az erdő felől apjuk, kitágult fényes szemekkel újságolva nekik, amit ott a tündérek álarcosbálján látott .
Ez a sok röpködő bogár és éjjeli pillangó mutatja, mekkora izgalom, milyen forró láz tölti be az éjszakát.
A Mezőség nappal alszik.
A dombok, mint lecsukott szemhéjak, zárják el lelkét a világ elől.
Az ilyen tavaszi éjszakán azonban fölpattannak ezek az alvó szemek s amit látnak, az körös-körül megelevenedik.
Az ember csak távolról sejtheti, hogy milyen az , mikor a Mezőség titkai fölébrednek s élni kezdenek, mert ellenségük, az ember elaludt és nem figyeli őket.
László maga is úgy érezte, hogy olyanra leskelődik, amiért életével kellene fizetnie, ha rajtakapnák.
Szorongató veszedelmet érzett, mely betöltötte körülötte a világot s a hold ezüstdárdái hideg fenyegetéssel szegződtek a mellének.
Beleborzongott a megérzés, hogy az ember, a maga egész nyomorult világával, őrületes háborújával, piszkos szenvedélyeivel s mérhetetlenül ostoba szempontjaival együtt csak utált és megvetett nyűge a természetnek, aki felett gőggel néznek el a gyönyörű fák s irtózattal bújnak meg a füvek tövén az angyali virágok.
Ma, a szabadság éjszakáján minden megfeledkezett méltatlan zsarnokáról, a lelkek kiléptek rejtekükből s mindenfelől ideröpültek a virágosi erdőbe, a Mezőség csodaszigetébe, hogy megüljék az élet ünnepét, amelyből az embert kizárják bűnei és veleszületett hitványsága.
Úgy szeretett volna László is kibújni a testéből, mint szennyes rongyból, szárnyas lélekké válni s odarepülni a lelkek közé, az élet ünnepére.
Oda is repült, miután elaludt.
Amit ott álmában látott, attól ébren is csupa fény volt a szívében.
- Látja, Edith, - mondta az iskolában a leánynak - itt van ez a gyönyörű tavasz, ki kellene mennünk egyszer az erdőbe, hogy keresztül-kasul járjuk az egészet.
- Ó, erre már régóta gondolok! - mosolygott Edith.
- Már indítványoztam volna eddig is, de láttam, hogy maga még nem is vette észre a tavaszt.
Pedig nemcsak hogy itt van de mindjárt el is múlik s mondhatom, magának fogalma sincs róla, mit jelent a tavasz a Mezőségen?
Aki a virágosi erdőt még nem látta tavasszal, az ne is merjen tavaszról beszélni!
- Hát akkor!?...
- Nézze, László, van egy tervem, amiről már régóta gondolkozom.
Bocsásson meg, ha még egyszer visszatérek arra a beszélgetésünkre, amit akkor folytattunk, mikor hazajöttem...
Örülök rajta, hogy maga azóta igyekezett elfelejteni...
- Mi...
Mit beszél, Edith ?...
Hogy én ?...
- Szóval örülök, hogy mióta a városban volt, a lelke egyébbel van tele.
Jól van ez, László...
Nem is erről akarok beszélni, hanem arról, hogy akkor maradt köztünk valami, amit nekem kell elintéznem s még nem tettem meg ...
Tudja, András...
- Látja, Edith, - mondta László a szemébe nézve - én azt hittem, azért nem szóltam, mert azt hittem, maga azóta mást gondolt.
Látom, hogy András jön magához, ahogy szokott, békében vannak, csendesen beszélgetnek, megnyugodtam benne, hogy minden jól van megint.
Nem akartam megzavarni ezt, gyógyulásnak hittem...
Mit akar most tulajdonképpen ?...
- Igen, ezek a hetek nagyon furcsák voltak, ha meggondolom - merengett Edith .
- Én is azt hittem, hogy maga szépen meggyógyult s nem akartam zavarni a gondolataimmal.
Láttam, hogy belül nagyon el van foglalva a jövőjével és bár becsületesen végzi itt tovább a dolgát, én az én kicsi sorsommal most már egyre távolodom a lelkéből.
Ne, ne tiltakozzék, László!...
Hiszen nagyon jól van ez így...
Én... én... nagyon örvendek neki.
- Nyelt egyet, aztán fölvetette a fejét s szilárdan folytatta:
- Nem erről akarok én beszélni, László.
De el akarom intézni a dolgomat Andrással.
És lássa, ahogy töprengtem rajta, kerestem az útját, rájöttem , hogy mégis kell beszélnem erről még egyszer magával s bármennyire szeretném is megkímélni tőle, maga nélkül nem intézhetem el.
- Értem, Edith.
- Nem tudom, érti -e, de most meg fogja érteni.
Amint mondtam, azt akarom , hogy maguk jóbarátok maradjanak és én is az, mind a kettőjüknek.
Ezért azt hiszem, úgy kell elintézni a dolgot, ahogy egyedül illik a mi becsületességünkhöz.
Vagyis nyiltan, László.
De nem egyedül nekem, hanem nekem és magának együtt.
Csakis így lehetséges, hogy András lelkében semmiféle félreértés ne maradjon.
Én elmondom neki a magam dolgát, úgy ahogy érzem, de azt akarom, hogy maga előtt mondjam el.
És azt szeretném, ha maga is őszintén tudna Andrással beszélni előttem arról, hogy ez az elhatározásom semmit se jelent magára és a maga életére nézve...
Hogy ez független magától...
Hogy...
Hogy...
Hiszen ért engem, László, úgy -e ?...
- Értem, Edith - ismételte László, komoly fejbólintással.
- Hát azért gondoltam, hogy ezt a beszélgetést valahol úgy kell elvégeznünk , hogy senki és semmi ne zavarhasson benne.
Hogy időnk is legyen hozzá , csendünk is, tiszta környezetünk is.
Egy nap az erdőben, egy baráti kirándulás, László.
Nem gondolja, hogy ez jó volna ?...
- Isten bocsásson meg nekem, Edith, ha azt mondom: valami olyan érzés borzadt föl bennem a szavaira, mintha azt mondta volna, hogy csaljuk ki Andrást az erdőbe és ott öljük meg!
Edith az ajkába harapott.
Elsápadt még a szája is.
Szemét lecsukta.
- Ez fájt! - lihegte.
László megrettent.
Hirtelen elöntötte a szégyen, mit csinált?
- Ó, Edith, ne haragudjon rám a durvaságomért! - kiáltott föl s megfogta a leány kezét.
- Nem kellett volna mondanom, de nem tehetek róla, önkéntelenül szakadt ki belőlem...
Felejtse el, Edith!...
Ha maga így gondolja, biztosan igaza van...
Persze, hogy így kell tenni.
Számíthat rám, Edith.
- Az fájt, - rebegte a leány, - hogy maga nem akar szavak nélkül megérteni ...
Gyilkosság, László ?...
Igaza van...
Az...
De ki a gyilkos és ki hal bele ?...
- Edith, Edith!...
- Azt hittem, azt gondoltam, csak így tudom megtenni...
Nem bírnám elviselni , hogy ember legyen a közelemben magán kívül, amikor meg kell tennem...
Az Isten ad erőt hozzá, ott, ahol minden róla beszél...
Azért gondoltam így , László...
- Igaza van, most már én is úgy látom, igaza van...
Amit mondtam, az gyávaság volt tőlem...
Nem akarok megszökni a kötelességem elől, Edith ...
Rendelkezésére állok, amikor akarja.
András örömmel fogadta a kirándulás tervét s megbeszélték, hogy egész napot fognak eltölteni az erdőben.
Valami iskolai szünet éppen alkalmasan jött közbe s ki is tűzhették a napot csakhamar.
Aranka nagy megértéssel viselkedett ebben a dologban.
Sejtett -e valamit vagy nem, azt nem árulta el.
De abban, hogy természetesen fogadta a dolgot s még csak formaságból sem ajánlkozott kirándulótársnak, sőt azonnal a felett kezdett sajnálkozni, milyen kár, hogy ő nem bírja a gyaloglást és semmiképpen nem tarthat velük, mintha több lett volna, mint amit a szavak mutattak.
Úgy beszélték meg, hogy László és Edith mindjárt, mihelyt a nap feljön , együtt indulnak el azon az erdei úton, ahol a télen mentek Andráshoz.
András pedig a hegyen átjőve, ott csatlakozik hozzájuk a tóvölgyi kitérőnél, a patak feletti tetőn, a virágosi oldalon.
Aki hamarabb ér oda, az megvárja a másikat.
Gyönyörű felhőtlen égre sétált föl a fiatal nap, akkor hajnalban.
Jókedvében mindent elöntött bíborral és arannyal.
Az ébredő madarak csodálatos himnuszokat zengtek a tiszteletére.
Az erdő borzongott a gyönyörűségtől , ahogy sugárcsókjaival ébresztgette a fákat.
Mintha összebeszéltek volna, Edith abban a pillanatban lépett ki az iskola kapuján, mikor László odaért.
Csak egy kis csomag volt nála, amibe az élelmet pakolta.
László köszöntötte, végignézett rajta s megkérdezte:
- Nem könnyelműség, Edith?
Valami kabátot mégis kellene hoznia!
Mert a leányon csak egészen könnyű nyárias ruha volt, szinte áttetsző, finom fehér batiszt, apró kék babokkal.
Még kalapot sem tett a fejére.
Hajának vastag fonatait koszorúba csavarta a homloka fölött.
Ránevetett Lászlóra:
- Eszem ágában sincs, László.
Azt akarom, hogy könnyű szívvel lépegessek .
Vidám akarok lenni, jókedvű.
Semmi teher, semmi gond!...
Maga azonban hozhatott volna egy köpenyeget, amire leüljünk.
Most László kacagott:
- Hála Istennek, nincs köpenyegem, Edith!
Csak télikabátom van, a micsodás ...
Legyen igaza: hívjuk ki bátran a sorsot!...
Különben nemsokára úgyis felmelegszik a levegő.
Aztán, ahogy Andrást ismerem, ő biztosan hoz magával valamit.
- Erre én is gondoltam, - biccentett Edith és megindult.
László hozzá idomította lépéseit Edith határozott, katonás járásához s ruganyosan marsoltak végig a falun, az erdő felé.
Mire kiértek a tetőre , ahonnan az út Tóvölgy felé elágazik, már melegük volt.
A nap nekihevült , tékozló módjára öntötte sugarait a világra.
Mikor megállottak, Edith lihegett is egy kissé az erőltetett menettől.
Szíve lüktetésétől meg-megrezzent a könnyű batiszt.
Arca kipirult, szája kissé kinyílt, szemei ragyogtak.
Lászlóra mosolygott, de csak úgy félig öntudatlanul, mintha nem őt látná.
László szótalanul nézte.
S ahogy nézte, az a kívánság ébredt benne, hogy bárcsak jönne már András!
Kicsit gyorsan jöttek, ő maga is kihevült tőle , halántékaiban érezte a vér kalapálását s szeme egy pillanatig meghomályosodott.
Ilyenkor az ember nem egészen ura önmagának.
Ha az volna , most nem annak kellene eszébe jutnia, hogy Edith milyen szép ebben a könnyű ruhácskában, milyen karcsú a termete, bájosak a vonalai, gyönyörű a tartása...
- Úgy látszik, elkésett! - mondta, elfordulva a leánytól, a tóvölgyi hágó felé.
- Jön már! - szólalt meg Edith, odamutatva a tetőre, melynek magas bokrai között föltűnt valaki, csakhogy a távolságtól még nem lehetett tisztán látni az alakját.
Feszülten figyeltek oda s szívük egyszerre vert, kemény, ideges dobbanással.
De hát nem András volt, azt csakhamar látták.
Falusi ember.
Lassan tappog lefelé a lejtőn.
- Nem értem, - toppantott türelmetlenül Edith.
- András sohase szokott elkésni.
Ekkor már az ember is észrevette őket, ahogy a lejtő közepére ért.
Kalapjával integetett nekik.
- Ezt András küldi! - szólt László.
- Izenetet hoz.
Biztosan azt, hogy valamiért nem jöhet...
- Csak nem gondolja? - suttogta Edith s mind a két kezét szívére nyomta .
Egészen elsápadt.
Pedig igaz volt.
Az ember, mikor nagy későre odaért, azzal köszönt rájuk:
- Ejnye tiszteletes úr, de korán felkeltek ma a kisasszonnyal!
Pedig ugyancsak hajnalosan indított el Mezei tiszteletes úr, hogy megelőzzem s még otthon találjam magukat.
Ihol a levele!
András bizony nem jöhetett.
Késő este kapta a főbíró izenetét, hogy ma odaérkezik hozzá a falunak valami dolgában, amiről rég folyt közöttük a tárgyalás.
László most emlékezett is reá, hogy András beszélt róla: nagy huzakodásban van a főbíróval, mert az Szilveszter urat védi a falusiak ellen egy birtokpörben.
Azért arra kéri őket, ne haragudjanak, de nem hagyhatja cserben a híveit s a kirándulást halasszák el néhány nappal, ő holnap átjön s akkor megbeszélhetik.
Az ember megkérdezte tőlük, mit mondjon a tiszteletes úrnak?
- Hát csak azt, - nyögte ki lassanként László - hogy megkaptuk az izenetét s nagyon sajnáljuk, de megértjük.
Várjuk holnap a tiszteletes urat s most szépen hazamegyünk.
Az ember elköszönt s visszafordult.
Edith már alig várta, hogy hátat fordítson s elinduljon.
Mihelyt eltűnt a fejebúbja a patak partjának bokrai közt, a leány nekidőlt egy cserfának, átkarolta a törzsét, ráfektette arcát durva kérgére s úgy elkezdett zokogni, hogy a fa levelei megremegtek tőle , mintha ebben a gyönge testben akkora keserűség fakadt volna föl, hogy képes megrázni ezt az öreg fát.
- De Edith kérem, - csitította László.
- Ne vegye úgy a szívére!...
Tudom , hogy rákészült, tudom, hogy milyen nehéz volt ma felöltenie a vidámság vértjét, amellyel mindeddig a percig sikerült a szívét körülzárnia...
Tudom , Edith, értem, hogy egy ilyen rászánás nagy dolog s most kétségbeejti az a gondolat, hogy kárbaveszett s újra meg kell csinálnia, még egyszer...
De Edith kérem, gondoljon arra: minden úgy történik, ahogy az Isten akarja .
Hátha mégis nem jó lett volna ?...
Jöjjön, menjünk haza szépen , gondolkozzunk, beszéljük meg apróra...
Hátha más megoldást találunk?
Edith elengedte a fát, zsebkendőjével megtörülte szemét...
Nagy figyelemmel nézett végig a karjain, a mellén.
Gondosan leveregette róla a korhadó fakéreg szemcséit...
Akkor Lászlóra nézett.
Mélyen, áthatóan.
S megszólalt:
- Nem megyek most haza.
- Hát mit akar, Edith?
- Nem megyek haza, - ismételte a leány.
- Aranka is tudja, meg azóta mindenki, hogy kirándulásra jöttünk, egész napra.
És ezek a falusiak mindent úgy magyaráznak, ahogy ők gondolkoznak...
Ha az András levele még otthon ért volna, természetesen más lenne.
De így!...
Nézze László , szégyelem, de úgy ki vagyok merülve, hogy nem bírnám elviselni a gúnynak még egy pillantását se.
Lehet, hogy gyerekesség, gondoljon amit akar, menjen haza szépen, de én nem megyek!...
- Hát akkor, persze, hogy én se megyek.
Elvégre mi tudjuk, hogy kik vagyunk .
Jöjjön, nézzük meg az erdőt, Edith.
Nem valószínű, hogy ma találkozunk valakivel, akinek eljárna a szája.
És szépen eltöltjük a napot ebben a gyönyörű erdőben.
Este aztán hazamegyünk és maga ha akarja, Arankának megmondhatja, hogy mi történt.
Én ugyan senkinek se fogok szólani semmit és holnap megmagyarázhatjuk Andrásnak is.
Ha gyerekesség, ha nem, én kész vagyok tisztelni a maga gondolatát s nem okoskodom fölötte, helyes-é vagy nem ?...
Jó lesz.
Edith ?...
Edith nem szólt, csak elindult, be a fák közé.
A feszültség alig tartott néhány szempillantásig.
Ahogy összeborult mögöttük az erdőszél sűrűje, elvágva őket a külső világtól, egyszerre gyermekekké lettek.
- Milyen gyönyörű!...
Milyen gyönyörű !... ujjongott Edith.
László áhítattal visszhangozta:
- Milyen gyönyörű!...
Ez a néhány száz holdnyi erdő valódi csoda volt a Mezőségen.
Itt, ahol most ők jártak, a legrégibb része terült el éppen, hatalmas törzsű, nagy koronájú öreg tölgyek, bükkök sűrűje, melyek között, valahol a homályos mélyen a patak zúgása hallatszott, amint köves medrében futott keresztül az erdőn.
A sűrű lombsátor tele volt mindenféle, ezer és ezer tarka énekesmadárral .
Szakadatlan, vidám, csattogó énekükből kihangzott a rigók mélyhangú tilinkószava s néha áthasított rajta a nagy zöld harkályok rikoltása.
A fakopáncsok munkája, mint kemény dobpergés, kísérte a zenekart.
László szemei előtt ott lebegett az a kísérteties pusztaság, amilyennek először pillantotta meg a Mezőséget s most egyszerre megértette a virágosi erdő titkát.
A halott vidéken nagy messzeségig nincs fa, bokor is csak amolyan hitvány csipke, kökény, a madárkáknak ez az egyetlen rejtekhelye , otthona, éléskamrája, valóságos paradicsomkertje az egész környéken, a szemhatárig.
Ez az oka, hogy bizonyára hosszú idők óta erre húznak mindenfelől, mint egy csodálatos szigetre a tenger közepén s megtöltik életük zajával és melegével ezt az oázist, mely számukra maga az egész világ.
De ahol fészket ver a békesség és boldogság, ott megtalálja otthonát a gonosz is.
Fönn, magasan a fák fölött, az ég ragyogó kékjében lebeg a kánya , belerikoltva fenyegetését a gondtalan békesség világába.
Bent a sűrű homályban lopakodva surran a róka, gyanútlan buta madárkák veszedelmére .
Néha mintha kettévágták volna, egyszerre elhallgat a tobzódó muzsika, mert áthasított rajta a boldogtalan zsákmány jajkiáltása.
Az ágak között ilyenkor nyugtalan rebegés hullámzik végig, riadt szárnyacskák csapkodnak s félénk csipogás kél szerteszét, mely döbbenten adja hírül, hogy vannak érthetetlen félelmes jelek, amik arra mutatnak: az élet nem tökéletes boldogság ...
Milyen jó, hogy az erdő lakosai között is akadnak könnyelműek, akik lekacagják az efféle rémhíreket.
A gerle szívéből gyöngyöző kacagással törte meg a szívszorító csendet, biztosítva párját, hogy mindez ostobaság.
László és Edith úgy jártak lábujjhegyen a fák között, mint a gyermekek, akik Meseországba tévedtek s emlékeznek reá, hogy itt nem szabad semmivel elárulni jelenlétüket, különben a varázs azonnal szertefoszlik.
- Nézze, László, nézze! - susogta Edith egy faágra mutatva.
Ott ült a mókus, lombos farkát kunkorítva, két első lábával komikus kedvességgel simogatva bajusza szálait.
Fülecskéi sebesen mozogtak s két fényes fekete szeme villogva járt ide-oda.
Egyszer szembenézett velük, amint visszatartott lélekzettel gyönyörködtek benne.
Látnia kellett őket, biztosan.
De az volt az édes, hogy nem látta .
Mintha a két ember puszta levegő volna az ő világának valóságában.
Edithnek annyira tetszett ez, hogy elkacagta magát.
A mókus csodálatos bukfencet vetett a levegőben, pillanat alatt átszökkent egy másik fára s eltűnt a lombok között.
Tisztásra értek.
Olyan kerek volt, mintha körzővel mérték volna ki.
Komoly öreg fák állták körül glédában.
A nap aranya szinte csengve ömlött erre a kis szabad foltocskára a sötétzöld élő falak között.
S mintha a föld is arannyá változott volna tőle, margaréták ragyogó sárga gombjai villogtak a fehér sziromkoszorúból, fej-fej mellett, sűrűn belepve az egész tisztást .
Edith fölsikoltott a szépség gyönyörétől s belevetette magát a virágágyba , két karjával ölelve magához s csókolgatva a margaréták szirmait.
Meglepett mézgyüjtő rovarok egész felhője rebbent föl körülötte.
László két kézzel tépte a virágot, kévében szorította a melléhez, beletemette az arcát s ujjongott, mint egy kisfiú.
Mikor már mindkét karja tele volt velük, kacagva futott Edithez, aki két kezét feje alá téve, hanyattfeküdt a virágtóban s kitágult szemekkel nézett az égbe.
László teleszórta margarétával , elborította tetőtől-talpig, mintha el akarná takarni a nap irígy szeme elől .
Edith nem mozdult.
Mosolygott önfeledten.
Már arca is eltűnt a virágok alatt.
Ekkor László megijedt s rákiáltott:
- Edith!...
A leány hallgatott, nem moccant.
László, térdreereszkedett mellette , gyöngéden, mint egy fátylat, vonta szét arcából a virágokat.
Edith némán mosolygott a szeme közé.
László érezte, hogy a vér szertefut a szívéből , végig az egész testén, megremegteti minden porcikáját, visszatódul, a szívébe rohan s fölzendül a vészharang odabenn.
Edith mosolya hirtelen elhalványul, szemét lecsukja, nagyot sóhajt s fölemelkedik fektéből.
Kezét nyujtja:
- Segítsen László, legyen szíves!...
- Ahogy a férfi kezébe kapcsolódnak ujjai, könnyedén talpraszökken, megkönnyebbülten kacag, aztán futásnak ered , keresztül a tisztáson, be az erdőbe.
Most önfeledt kergetőzés indul a fák között.
Edith törzstől törzshöz szalad , megkerüli őket, csúfondárosan, hivogatólag kacag, tovább fut, elbújik egy óriási tölgy dereka mögött s László utána, keresi, de nem találja.
Jól látja, ahogy odasimul a fához s moccanás nélkül lesi az ő futkosását, de azért sem veszi észre, csörtet nagy buzgalommal egészen más irányban s most hirtelen ő lapul meg egy fa mögött.
Vár.
Hallgat.
Mosolyog.
A fölzavart madarak ismét megnyugosznak.
Ide-oda lebbennek az ágak között , egy kicsit még nézdegélnek jobbra-balra fényes szemükkel, aztán ismét rázendítenek.
- László!... hallja a leány ijedt, fojtott kiáltását.
De nem mozdulna a világért.
- László!... hangzik most már egy kissé remegve, majdnem sírósan.
- Szó sincs róla, hadd bűnhődjék!
- László!...
Ez már olyan volt, mint egy sikoltás.
- Itt vagyok, Edith.
Csak nem ijedt meg? - kiáltja, eléje toppanva a fa mögül.
- Dehogynem ijedtem meg! - méltatlankodik Edith.
- Bizony megijedtem én !
Valaki jár a fák között.
Felém jött nagy óvatosan...
Láttam a szemét is...
- Biztosan valami manó volt, - nevet László.
- Azt hitte, maga Hófehérke.
- Ne tréfáljon!
Ember volt az, biztosan tudom.
Gyerünk innen László , félek.
- Ugyan Edith, - korholta László.
- Azt hittem, maga a legbátrabb leány a világon.
- Igen, igen, - lihegte Edith.
- Persze, hogy bátor vagyok.
Jöjjön gyorsan!...
- Megfogta a kezét, maga után húzta, futni kezdett a fák között , előre.
- Vajjon messze van -e a széle? - kérdezte lihegve, futás közben.
- Nem tudom, de nem is bánom, - mosolygott László.
- Örökre elbarangolnék itt magával, Edith és sohase jutna eszembe, hogy a szélét keressem.
- Megállt egy pillanatig s ezzel visszarántotta a leányt, aki megcsúszott s akaratlanul nekidőlt a vállának.
Megint az a veszedelmes vészharang!...
De Edith azonnal visszahúzódik tőle .
Mintha azt suttogta volna, nem biztos, hogy jól hallotta-e?: Nem szabad...
Mentek, mentek.
De a jókedvük egy kissé alábbhagyott.
Az erdő is egyre komorabb.
Az öreg fák alatt nincs fű, se virág, semmi.
Hatalmas gyökereik a felszínen kígyóznak szerteszét.
Bizonyára a vízmosásos oldalon lezuhogó olvadás sorvasztotta le róluk a földet.
Meredeken tartanak lefelé, kiálló gyökerek között, mély katlan fenekére.
Valami különös sivárság van ezen a helyen.
A fák is feketék, csupaszok, csak fönn a legtetejükön van lomb .
Egyetlen madár se énekel itt.
De íme, itt-ott elszórt tollacskák az avarban...
A rabló lakik itt, félve kerüli a tájékát minden élő.
Furcsa , nehéz, csípős szag csapja meg az arcukat.
Maguk is idegenül, riadtan néznek körül.
Megállanak.
Egyszercsak látják, a vörös tolvajt, amint lompos farkát maga után húzva, settenkedve csúszik lefelé a gyökerek között.
Aztán csak elvillan előttük s ahogy szemükkel követik, fölfedezik a rókalyuk bejáratát , odvas, villámsujtotta száraz törzs gyökerei között.
Föllélekzenek, mikor végre megmászva a vízmosás túlsó oldalát, látják az erdőszél derengését a távolban.
Átjöttek az egész sűrűn s most a másik szélen bukkannak ki.
Mezővásár irányában.
Ott terülnek el előttük a fátlan dombsorok, egyik a másik mögött s leghátul egy agyagcsúp vörös feje bukkan föl, barlangos szemüregeivel.
De most még ezek a puszta dombok is szépek.
A felhőtlen sötétkék ég alatt smaragdosan ragyog üde zöldjük, telehintve megszámlálhatatlan pici, tarka , illatozó virággal, melyeknek lehellete a mozdulatlan levegőben megsűrűsödve olyan, mintha puha falba ütköznének.
- Ez a Mezőség illata, - suttogja Edith, mélyen lélekzelve be a levegőt.
- Sehol sincs ilyen másutt.
- Furcsa, izgató, titokzatos szag, - súgja vissza László.
- Igen, igen.
Az ember nem győz eleget inni belőle...
De csak még szomjasabb lesz tőle...
Édes és száraz...
Nem elégíti ki az embert, nem üdíti föl, de heves vágyakozást ébreszt maga után...
- Mintha folyton tovább kellene menni benne, - bólintott László - amíg elérjük a kielégülést.
Úgye, maga is ilyenformán érzi, Edith?
A leány halkan mondta:
- Menjünk, László...
Lassan lépkedtek föl egy domb oldalára, amely kiugró kúpjával messzi kilátást ígért.
De mikor a tetejére értek, látták, hogy az utána következő magasabb s fölötte csak az ég látszik.
- Fölmenjünk rá? - kérdezte László.
Edith némán intett.
Újabb csalódás.
A kúp alatt kerek öböl, közepén örvényesen kivájt vörös szakadék, jobbra-balra keskeny vízmosásos völgynyílások, melyeknek kanyonjából távolabbi völgyecskék nyílnak, azokon túl ismét domb, domb , egymás fölé emelkedő, szeszélyesen hullámzó gerincek s köztük megint felüti fejét az a vörös csúp.
- Milyen furcsa itt ez az öböl, azzal a mély kúttal, - mutat le László.
- Oda még lemehetnénk, Edith.
- Vajjon hány óra? - nézett szét Edith riadtan.
László a napra nézett, amelyik túlhaladt valamivel az ég tetején.
- Bizony nincs nálam óra, - mentegetődzött - de dél csak most múlhatott.
Van időnk, Edith.
Nem éhes?
- Ó, nem - tiltakozott Edith.
- Arra még ráérünk.
Leereszkedtek a domb lejtőjén, körüljárták a különös kis öblöcskét , megcsodálták az ismeretlen virágokat s aztán leszálltak a szakadékba.
Itt már nem volt fű, egy szál sem, sárga és vörös agyag s itt-ott palaszerű , csillámló lapos felületek, egymásra gyúródó rétegei.
Ott lenn hűvös volt , mint a kútban s homály.
- Ez a pokol feneke - rebegte Edith s összerázkódott.
- Ne, ne lépjen oda! - kiáltott rá László, megfogva a karját s visszahúzva.
- Ó, Edith, nézzen maga elé!
Mit lát?
Ez nem a pokol feneke, ez éppen a mennyország kapuja!
A szakadék közepén, a legmélyebb ponton, a sivár agyagból nőtt öt bájos , sárga kankalinszál finom csöngettyűi libegtek.
Megrendülve nézték, mint a teofániát az ősidők hívője.
- Látja, Edith, - suttogja László, mintha templomban lennének - ez az igazi csoda!
Valódi kijelentés.
A halál szakadékának mélyén ezek a csöngettyűk , mint a húsvéti harangok, hirdetik a mindenható Isten lételét.
- Hogy kerülhettek ide? - lehellte Edith.
- Nem kisebb csoda, ha úgy gondoljuk is el, hogy valami madárka ejtette ide a magvaikat, mikor elröpült a halál szája fölött...
Mert az a csoda, Edith , hogy éppen itt ejtette el.
Jövőre már húszan, harmincan lesznek itt az édes kis teremtések, lebocsátva finom gyökér szálaikat a repedések mélyében rejtőző éltető földbe s ki tudja, idő multával nem lepik -e be ezt az egész mély kutat, hogy ha majd valami kétségbeesett lélek idebotorkál, megunt életét belevetni a szakadékba, megvigasztalják s visszatérítsék az életbe ?...
Talán erre várnak, Edith!
- Mindenütt lehet élni!...
Nem szabad kétségbeesni! - bólintott a leány áhítattal.
Úgy jöttek ki a szakadékból, hogy nem vették észre Gyurkucát, a haramiát, aki az egész idő alatt ott kucorgott meglapulva a homályban, egy kiszögellő homokszikla mögött.
Gyurkuca katonaszökevény volt.
Az egész járás csendőrsége nyomozta, már egy esztendeje.
Keresték mindenütt, csak éppen itt nem.
Néha éjszakánként besompolygott a dombok titkos kanyargói között egy-egy falu vagy tanya közelébe, hogy lopjon, amit lehet.
Elvadult, mint egy ordas.
Talán nyugodtan sétálhatott volna végig az országútján is, az anyja se ismert volna reá .
Bozontos szőrrengeteg volt az arca, csak véreres gyulladt szemei forogtak benne lázasan.
Azóta sokszor meggondolta, hogy jobb lett volna, mégis , elmenni a háborúba...
De most már késő!
Vér tapad a kezéhez, csak felismernék s akasztófára kerülne.
Ha az az asszony nem sikoltozott volna , mint az őrült, mikor ő csak szépen kért tőle kenyeret s ha fel nem lármázza a szomszédokat, hogy fejszékkel jöjjenek reá, dehogy is ontott volna ő vért , szegény feje!
Így se vitte el szárazon.
A vállába kapott egy fejszecsapást , ott gennyed, üszkösödik most is a sebe, amit senki se kötözött be...
S most már napok óta nem tudott ennivalót szerezni Gyurkuca, éhes volt , rettenetesen éhes s a pap kezében ott kísértett a csomag.
A szagjáról megérezte, hogy étel.
Nem tudta, mit csináljon.
Ha eléjük áll, talán ez a fehér leány megijed, sikoltani kezd, a férfi meg ráveti magát, aztán akarva , nem akarva, baj történik.
Kétszer is elborította szemét a vér, hogy mégis rájuk rohan, kitépi azt a csomagot, ha muszáj, megfojtja őket, mert éhes , megbolondul az éhségtől!...
Az volt a baj, hogy Gyurkuca látta: szerelmes pár ez...
Amit az Istenről beszéltek, az nem hatotta meg őt...
De ahogy egymást nézték s torkukban reszketett a szívük, Gyurkuca nem tudott rájuk rohanni...
Most lassan kimászik az odúból, körülszaglász, mint a kutya s fölordít a vad örömtől...
A csomag ott hever a földön!...
A férfi elejtette , vagy letette.
Nem vették észre!
Csak egymást ette a szemük...
Gyurkuca ráveti magát, fogaival tépi le a spárgát, papírt s mindent egyszerre fal , ami benne van.
Közben morog, villogó, féltékeny szemekkel pillantva körül ...
Végre fölszusszan s torz vigyorgással dörmögi: Jó, hogy nem estem rájuk!...
Azok ott fönn ijedten vették észre, hogy a világ megváltozott, míg ők a halál tornácában jártak.
Úgy néztek körül, mintha teljesen ismeretlen vidéken tévedtek volna el.
A Mezőség színei kialudtak.
A nagy zöld szőnyeg fakószürkén feküdt a dombokon s a virágok eltűntek, mintha földbe dugták volna fejüket.
A mozdulatlan , illatos levegő édessége furcsa fanyarsággal telt meg.
Halálos valami feküdt rettentő nyomással a mellükre.
Az égre pillantottak, mely az előbb még tündöklő kékséggel borult föléjük .
Most piszkos fehér volt.
Ott, a dombok mögött, messze, ahol az elhagyott erdőszél van, a szennyes fehérség szederjes lilaszínbe komorodott.
Csend , mintha a föld régesrég kihalt volna...
Edith megragadta László karját:
- Fussunk, László, ahogy bírjuk!...
El kell érnünk az erdőt.
Vihar lesz...
Szavaira megvillant az ég óriási hályogos szeme s tompa dörgés hömpölygött végig a magasságban.
László Edith batisztruhácskájára nézett.
Rosszalóan pillantott reá:
- Úgy -e mondtam, Edith?
- Most nincs idő a szemrehányásra! - toppantott Edith.
Reszketni kezdett:
- Maga nem tudja, mi a mezőségi vihar!...
Fussunk, László!
Könnyebb volt mondani, mint meg is tenni.
Nagyon messze kalandoztak az erdőtől.
Dombok meredtek eléjük, sokkal több, mint ahogy emlékeztek.
- Még csak erre kell fölszaladjunk! - lihegte Edith.
- Ezen túl már ott van az erdő!...
De bizony csak egy másik meredt eléjük, mikor fölértek a tetőre.
Most már egyre-másra villámlott az égbolt, nyugattól keletig lobbanó hideg fénnyel.
A fenyegető dörgés csaknem szakadatlanul morajlott a felhőzet felett.
Még nem érték el a következő tetőt, mikor már olyan sötét lett az összesűrűsödött felhők tömege alatt, mint az éjszaka s egyszerre megeredt a zápor.
Nem apránként jött, erősödve, hanem mintha egész tömegét egyazon pillanatban zúdították volna alá a magasból.
Még háromig sem számolhattak volna s csuromvíz volt mind a kettő.
László megragadta Edith kezét s úgy vonszolta maga után:
- Ne féljen, ne féljen, Edith: az Isten nem hagy el! - kiáltotta a szakadó záporon át.
...Vakító tűzsugár vágott alá a domb tetejébe rettenetes dörrenéssel, mintha a szívöket szaggatta volna széjjel.
Percekig süketen, vakon, féligaléltan hevertek a földön, a hegy oldalán aláomló víz bugyborékoló sarában.
László tért magához hamarabb.
Ösztönösen kapott kezével Edith felé:
- Edith!
Edith! - szólongatta.
- Nagyon megijedt?
Hall engem, Edith?
- Imádkozzék, László! - hallotta a leány remegő suttogását.
- Csak ne mozduljon!
Feküdjék rá egészen a földre, szorítsa hozzá az arcát is, ne féljen tőle.
Ha Isten akarja, ez talán megmenthet.
Az ég újabb villámcsapással felelt s a fellegek bőgtek, mint megvadult bikák , melyeket tüzes ostorral vernek.
László kinyújtotta karját s magához rántotta Edithet.
A leány csupa víz volt, kibomlott hajából facsarni lehetett volna , lenge ruhája testéhez tapadt s hidegrázósan didergett.
Zokogva hebegte: - Végünk van!...
A villámok egymást kergették, körbecikáztak s csattanásaik , mint a késszúrások, gyötörték dobhártyáikat.
- Ó, - nyöszörgött Edith - ó, Istenem!...
Bizonyosan megérdemlem!...
De őt ne!...
László védőleg takarta be kabátja átázott szárnyával.
Amint föléje hajolt , Edith az arcába lehelte: - Úgy -e, most meghalunk?
- Ahogy az Isten akarja, szívem! - suttogta vissza László.
- De inkább így , együtt, ha kell!
- Ne félj, Edith!
- Most már nem félek! - hallotta a leány szíve mélyéből ömlő, édes szavát.
- Ha tudnám, hogy most... most mindjárt... akkor megmondanám... akkor nem volna bűn!
László a karjaiba szorította, szívére ölelte, érezte Edith szívének forró lüktetését a magáén, testének remegő tapadását s az ajkai közé suttogta:
- Minden hiába, Edith!
Ez lett a vége!
- Egymás szemébe olvadtak, elmerültek egymás szívében, ajkaik összeforrtak, elfeledtek világot, életet , halált.
...Mintha álomból ébredtek volna...
Az ég ismét ragyogott, a hanyatló nap sugarai szivárvánnyá törtek a láthatár szélén távolodó viharfelhőkön .
Megint zöld a fű, a virágok ismét kinyitották kacagó szemüket, a halott levegő frissen, megújulva illatozott.
Edith nagyot sikoltott, fölugrott s rémülten nézett végig magán.
Szép kis ruhája csupa sárszenny, harisnyái vizes cafatokban tapadnak lábához , tüskebokroktól megtépdesve a vad futásban s kivágott cipőjéből, ahogy egyet lép, buggyan a víz.
Haja szétbomolva omlik hátára, agyagtól összecsomósodva.
De ahogy Lászlóra pillant, elfeledkezik magáról s összecsapja kezeit ijedtében.
László is csupa sár, szakadás, még az arca is, mintha sárgaságban volna, fedve az agyaglé szennyével.
Edith megfordul, futásnak ered, László utána s rohannak, amíg el nem érik az erdőt.
Az első fák alatt kifulladva áll meg Edith:
- Hála Istennek, - lihegi - hogy senki sem látott meg!
Ó, László, most mondja meg, mit csináljunk?
Hogy menjünk így haza?
- Kezeibe temetve arcát , sírvafakadt.
László át akarta ölelni, hogy vigasztalja.
De Edith tiltakozva húzódott el tőle.
- Nem, nem!...
Mi lesz velünk, ó, mi lesz velünk ?...
- Haragszik rám, Edith?
- Magamra haragszom!...
Gyűlölöm magamat, tudja meg!
- Ismét futásnak eredt , be az erdőbe.
De csakhamar megrogyott, egy fának dőlt s szíveszakadtából zokogott.
Most lankadtan hagyta, hogy László átölelje, lecsókolja könnyeit , babusgassa, vigasztalja: - Ne sírj, Edithkém!
Ennek így kellett lennie .
Jere, induljunk haza s nézzünk szemébe annak, ami következik...
Edith hirtelen összeszedte magát.
Megtörölte a szemét.
Kiegyenesedett.
Megint a régi volt.
Egyszerre rászólt Lászlóra: - Hol a csomag?
Rögtön éhenhalok!
László boldogtalanul tapogatta magát körül, mintha ennek volna valami értelme.
- Erről egészen megfeledkeztem! - makogta ámultan.
- Fogalmam sincs róla , Edith!
Elhagytam valahol.
Pedig, ahogy szólt róla, olyan éhes lettem én is , hogy mindjárt megháborodom!
Edith föllélekzett.
Végre felszabadulhatott a szíve az elbírhatatlan szorongás alól.
Nekiesett Lászlónak, istenesen leszidta, aztán ráparancsolt , hogy most semmi egyébre ne merjen gondolni, csak ennivalóra.
Rajta , előteremteni valamit, ami ehető, de rögtön!
Természetesen ő talált reá hamarabb.
Piros szamóca-szőnyeg illatozott eléje egy tisztásról.
Most kegyetlen lett.
Hagyta boldogtalan társát, hogy keserves nyögésekkel kutassa az erdőt.
Igaz, ő sem nyúlt egy szemhez se , pedig a nyál összefutott a szájában s arcizmai nyilaltak a fájdalmas kívánkozástól.
- Semmi, semmi! - sóhajtotta a szerencsétlen ember, lemondó kézintésekkel közeledve.
Edith elkacagta magát.
Fölényesen mutatott maga elé:
- Ha én nem volnék, igazán éhenhalna, maga, kiváló férfiú!
- Úgy van! - ismerte be László alázatosan.
- Nem tudok maga nélkül élni , Edith!
A lakoma a szívüket is lecsillapította: - Keljünk útra, - indítványozta Edith - végre is egyszer haza kell mennünk!
- Amíg áttörték magukat az erdőn , szépen megszáradt rajtuk a ruha.
A sárt pedig eltakarta a leereszkedő sötétség.
Egész úton szótlanul mendegéltek egymás mellett.
Minél közelebb értek a faluhoz, annál nehezebb lett a szívük.
A büszke becsületesség, a hősies elhatározások elszántsága összeomlott, semmivé lett a viharban.
Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, de valamit majd mégis mondani kell !
Igen, ezen a valamin tépi magát mind a kettő s hogy ebből mi lesz, azt csak a Mindentudó tudhatja egyedül.
Aranka sikoltva ölelte keblére Edithet, mikor végre beestek az ajtón.
- Csakhogy éltek! - kiáltotta őszinte, boldog örömmel.
- Hogy én mit sírtam , imádkoztam ma érettetek!...
András hol van?
László nyugodtan, egyszerűen, őszintén elmondott mindent.
- Bízunk magában .
Aranka, - végezte - nem akarunk ok nélkül titkolódzni.
Semmi értelme nem volna most már.
Tudjuk, hogy hiba volt, hogy nem kellett volna így történnie.
De megtörtént s nekünk vállalnunk kell a felelősséget , mindenért.
- És te, Edithkém, miért ülsz olyan csüggedten, ezekben a sáros rongyokban? - fordult Aranka Edithez.
- Légy szíves, öltözz át s fésülködj meg.
Ez most az egyetlen, amit megtehetsz, de ezt muszáj!
- De mi lesz azután? - kérdezte Edith vonagló szájjal s a kezei reménytelenül nyíltak széjjel.
- Azután? - csattant fel Aranka.
- Természetesen férj és feleség lesztek , ahogy illik.
Végre az Istennek villámmal s mennydörgéssel kellett közbeszólni, hogy elhagyjátok ezt a folytonos nyavalygást s nagy okos létetekre tisztába jöjjetek azzal, amit én, buta liba, akármikor megmondhattam volna nektek, ha kérditek...
László, legyen szíves, csókoljon kezet Edithkének, menjen haza s mosdjon meg, mert olyan, mint valami ágrólszakadt csavargó!
- Igaza van, Aranka! - lélekzett fel László.
- Köszönöm az egészséges és becsületes szavait.
Edithke, kérem, adja ide a kezét, hogy csókoljam meg!
Edith lankadtan nyujtotta oda a kezét.
László ráhajolt, gyöngéden megszorította s megcsókolta.
A szemük összetalálkozott.
- Már félrefordultam - mondta Aranka csendesen.
- Edithkém, - dadogta László - haragszol még rám?
A leány szó nélkül átfogta a nyakát s forrón, szerelmesen odatapadt a szájára.
XVII.
Aranka éberen feküdt ágyában.
Szemét sem hunyta le, a sötétség megtelt előtte képekkel, azokat bámulta s gondolkozott, erőltetve agyát ehhez a szokatlan foglalkozáshoz.
A fiatalok dolga egészen betöltötte a lelkét.
Edith olyan volt neki, mint édes húga vagy még inkább felnőtt leánya s Lászlót kezdettől fogva , úgyszólva az első perctől csodálta s szerette, mint valami ritka szép idegen madarat, ami idetévedt erre a gyűlölt Mezőségre, melyet ő mindig szívből utált.
A maga egyszerű, természetes módján már régen, talán az első nem is tudatos pillanatban, Edithet és Lászlót együvé tartozóknak látta.
Valami gyermekkori mese elevenedett meg felőlük a lelkében, hogy a királyfi eljött fölébreszteni Csipkerózsikát s ez ellen nincs mit tenni, még csodálkozni sem lehet rajta.
Sajnálja ő Andrást, puha szívének őszinte részvétével , megsajnálta már akkor, mikor az első találkozás történt itt nála s együtt látta ezt a hármat.
Mindenik okosabb, tanultabb, mint ő s ezek a fiatalok örökké érthetetlen dolgok fölött bölcselkedtek.
Mégis ő volt az, aki azonnal megértette, hogy Edith és András között soha sem lehet igazi egység , legfennebb két jó és becsületes ember szövetsége.
Amíg László nem jött , Aranka megnyugodva nézte ezt a készülő házasságot.
Az adott körülmények között Edithnek különb védelmezője nem is akadhatott volna Andrásnál.
Az élete békés lesz mellette, az óriás tenyerén fogja hordozni, az bizonyos .
Edithke lesz az úr a házban s ez jó is, mert sohasem fogja megengedni, hogy András végképpen elparlagiasodjék.
Az a büszke csodálat, amivel a férfi hódolt a leánynak, a lelki fensőbbségnek ez az önkéntes, alázatos elismerése volt a biztosítéka annak, hogy ez a házasság Andrásra nézve egyet jelent az elsüllyedéstől való meneküléssel.
Aranka jól látta, hogy Edith tisztában van saját magasabbrendűségével, de meghatja a gyermekszívű Góliáth áhítatos hódolata s ezt a ráirányuló szeretetet viszonozza az elismerésnek és hálának azzal az érzésével, amit becsületesen szerelemnek tart és nevez.
De a szíve aludt, azt Aranka egészen tisztán látta s rögtön megérezte, hogy Lászlóban jelent meg az ébresztő, a gyújtogató Edith számára.
Ő a maga részéről azonnal, minden szőrszálhasogatás nélkül a szerelem pártjára állott.
A szerelemről romantikus elképzelései voltak .
Ellenállhatatlan, mindenható istenfélének tisztelte, akinek joga van mindenhez, akivel szemben megszűnik az okoskodás s az engedelmesség kötelező, tűzön-vizen keresztül.
Miért tagadná, ő bizony gyönyörűségét lelte abban az izgalomban, hogy itt szövődik a házában ez a pompás, ragyogó szerelem, két olyan szív között, akik kedvesek neki s még hozzá kivételes lelkek is, nem olyan mindennapiak, mint például ő vagy András.
Szomorú magányosságának napjait ez a romantika feledtető csillogással töltötte meg .
Bennük akart bosszút állani ezen a hitvány sárfészken, amelyikbe a sors őt , a szabadulás minden reménye nélkül, taszította.
Csepp lelkiismereti furdalást sem tudott érezni, hogy a maga részéről semmit sem tett ennek a szerelemnek megakadályozására.
Inkább összelökte volna őket már rég, minthogy elválassza s az a sok teketória, viaskodás, magyarázkodás , kínlódás, amivel ez a két gyermekszív vergődve kínozta egymást, elnémítani akarván azt a szót, aminek kimondására minden csepp vérük szomjúhozott , Arankát határozottan ingerelte és bosszantotta.
Jó, jó, ő is tudja, mi a becsület, ő is sajnálja Andrást, de itt nem józan meggondolással kötött szerződésről, hanem szerelemről van szó s punktum, ő bizony örvend, hogy ez a két száj végre csókolódzik már, a helyett, hogy bölcselkedne , magyarázkodna, védekezne.
Elmosolyodott magában, ahogy visszagondolt reájuk...
Akármilyen sárosak , megvertek voltak is, de az az ölelés, az az önfeledt csók mégis gyönyörű volt!...
Most hát segíteni kell rajtuk, mert amilyen csacsik, megtalálják bánni reggelig s elfutnak egymástól, a világ végére...
Hallja is, hogy Edith álmatlanul forgolódik ágyában, sóhajtozik, tépi magát hánykódva a tüzet lehellő vánkosokon...
Szegény okos Edith, szegény kicsi égettszárnyú madár!...
Biztosan az a fiú se alszik ma, vádolja magát s mindenféle bolondságot gondol, hogy ennek a leánynak becsületét megmentse, a maga feláldozásával...
Ő, Aranka nem hagyja, dehogy is hagyná, hogy ezt a szép mesét önmaguk elrontsák!...
Hiszen ez az egyetlen öröme és gyönyörűsége!
Most fájdalmasan sóhajt s önmagára fordul a gondolata.
Legalább ezeknek sikerüljön, amit tőle megtagadott a sorsa!...
Hiszen ő is olvasott Jókai-regényeket, ő is ábrándozott a mesehősről, szíve csordultig telve volt regényes szerelem utáni vággyal s ha tőle függ, örökké teleholdas tavaszi éjszakában sétálgatott volna szerelmesével, édesen susogó rezgőnyárfák alatt...
Ő se arra született, hogy ebben az istenverte zugban hervadozzék!
A papa és a mama nem utolsó emberek voltak, mind a kettő nemesi származás, de hiába, nem volt szerencséjük az életben.
Igaz, Miklós csak néptanító, de amikor azon a majálison összeismerkedtek, arról beszélt, hogy városra fog kerülni s különben is költő és zeneszerző.
Egészen bizonyos, volt rajta valami a mesehercegből, különben hogy szédült volna meg tőle ?...
Ha ez a háború nem szakad a világra, azóta biztosan ki is bontakozott volna a tehetsége...
Miklós sem szerette a falut, lenézte az ilyen intézőféle prózai lényeket s unta a parasztkölykek ostobaságát...
Szegény Miklós, nem csoda , ha ideges volt s olyankor hozzá sem beszélt költői nyelven!...
A szerelem, - gondolta Aranka merengve - úgy látszik, a házasságban veszít ragyogásából .
Amikor Miklós udvarolt neki, csupa gyönyörű képben, hasonlatban fejezte ki érzelmeit.
Szó se volt főzésről, a fizetés gyalázatos kicsiségéről meg afféléről, hogy: a keserűségét ennek a csizmának, megint kiszakadt a talpa!...
Az effélék, tudja Isten, honnan bújtak ki belőle, mikor már házastársak lettek?
Azelőtt csupa rejtelmes ígéret volt az ölelésük, a csókjuk.
És Miklós száz szebbnél-szebb szót talált Aranka hajának, szemének dicséretére...
Mikor aztán minden szabad volt, a nászéjszakájukon, amit Aranka valami tündérálomnak képzelt Jókai után (hiszen Jókainál a hölgy " idvezült mosollyal" szokott felébredni belőle ), durvának találta Miklóst s nem értette, miért szidja őt buta fadarabnak?
Igaz, most már tudja, hogy milyen ostoba ábrándjai voltak s később megjött az ölelkezések méze is, de Aranka mindig szerette volna, hogy a dolog ne legyen annyira csak testi , hogy közben hulljanak szép tüzes szavak, virágzó csillagok, de Miklós valahogy elfelejtett mindent, amit azelőtt tudott, néma volt, nyers , erőszakos s ha elérte, amit akart, elfordult tőle, mint mikor fölkel valaki az ebédtől, jóllakva...
De mióta távol van, megint a régi, vágyakozó, költői lélek lett Miklósból.
A rózsaszínű tábori lapok, amiket küld, elandalítják Arankát, Miklós emlékezéseiben minden úgy megszépül, átlelkesedik!...
Néha maga is belefelejtkezik emlékekbe, amikre Miklós céloz s most érzi át az édességét akkor észrevétlenül elszállt illatoknak...
És amit akkorra ígérget a férje , mikor majd ismét itthon lesz, attól Arankának boldog öncsalással remeg a szíve...
Most lehunyja szemeit, odaképzeli karjai közé Miklóst s hallgatja , ahogy kiszakad belőle minden csodaszép szó, amit annak idején elmulasztott a fülébe suttogni, de fölgyüjtött, megőrzött s meggyarapított számára, hogy most mind reáöntse, elárassza vele, mint kábító illatú nárdusolajjal...
Ó , szerelem!... sóhajtott fel Aranka s önkéntelenül kitárta szőke fehérségét az éjszakának...
Edith forgolódott, sóhajtozott a szomszéd szobában.
Aranka összerezzent , magához tért, jó szíve minden vágyakozását odafordította feléje és suttogva biztatta magát: - Nekik legalább sikerüljön...
Segíteni kell rajtuk!...
Reggel, még iskola kezdete előtt, ott volt László.
Aranka éppen Edithet vigasztalta, aki magábaroskadva ült az érintetlen reggeli mellett.
Csak egymásra kellett nézniök, mind a hárman tisztában voltak vele, hogy éjszaka egyikük sem aludt.
- Edith, - idegeskedett László - nem szabad így elhagynia magát!
Gondolkoztam és határoztam az éjjel.
Indulok Andráshoz, megmondok neki mindent , becsületesen!
- Mit ér vele, László? - vágott közbe Aranka.
- Azt, amit akar, biztosan nem .
Én is gondolkoztam és határoztam.
Kérem, bízzák ezt a dolgot reám.
Mind a ketten meglepetve néztek reá.
- Hogy gondolod? - bámult rá Edith.
- Hogy gondolja? - visszhangozta László.
- Kell ilyenkor valaki, aki elvegye a dolog fullánkját.
Aki nem érdekelt.
Aki mindeniknek barátja.
Én megpróbálom megértetni vele, megmagyarázni, hogy belássa, itt senki se hibás, vagy ha igen, úgy ő is az annyira, mint ti .
Tudom, hogy minden egyébben ostoba vagyok hozzátok képest, de ebben ti voltatok azok, valamennyien.
András tudhatta volna, hogy ha Lászlót idehozza, ez lesz belőle.
Tudhatta volna, ha ismeri Edithet.
És te Edith , már az András beszédéből, amit Lászlóról mondott neked, mikor még nem is volt itt, tudhattad volna, hogy ez kész veszedelem számodra.
És maga László , amikor itt tudóskodott Edithkének, ha egy kicsit gondolkozik rajta , rájöhetett volna, hogy ez nem egyéb udvarlásnál.
Szent Isten, - csapta össze a kezeit.
- Hát csakugyan ilyen vakok maguk ?...
Nekem kellett meglátni mindent, nekem, hogy mi az igazság ?...
- Ha láttad, - suttogta Edith - miért nem szóltál rögtön, Aranka ?...
- Miért ?...
Miért ?...
Megmondom azt is: mert rögtön láttam, hogy így van jól .
Hogy ti egymásnak vagytok teremtve.
Hát ezt is én mondjam ki végre ?...
- Bocsánatot kérek magától, Aranka! - hajolt meg előtte László.
- Maga a legokosabb asszony, akit életemben láttam!
De nem gondol Andrásra .
Rettentően kínos nekünk ez a helyzet, látja, úgy -e?
- Azért akarok segíteni, - bólintott Aranka - mert kínos.
Nem akarom, hogy maguk elszamárkodják a dolgukat.
Itt semmi sem fontos, csak az, hogy maguk egymásé legyenek.
Ahogy nézem ezt a nagypénteki ábrázatukat, biztos vagyok felőle, hogy képesek lennének lemondani egymásról, csakhogy az úgynevezett becsületükön csorba ne essék.
Hát azt hiszik, hogy András elfogadná ezt az áldozatot, ha tudna róla ?...
Hát nem látják, hogy ez volna a legnagyobb csalás, amit elkövetnének vele szemben?
Nem szégyeled magad, Edithke, hogy hozzá mennél, mikor mást szeretsz ?...
No! - tette csípőre a kezeit, - ti nagy okosok!
Erre feleljetek!
- Hogy akarja, Aranka? - kérdezte László, csodálattal nézve erre a szőke kövérségre, akiről mindeddig megszégyenítő véleményben tévelygett.
Most elpirult bele s lesütötte szemeit.
- Én beszélek vele, mikor ma délután idejön, - válaszolt Aranka.
- Csak úgy , ahogy én tudok, kertelés nélkül.
Ha aztán ő akarja, nem bánom, beszéljetek ti is vele.
Lehet, hogy majd nem lesz kíváncsi reátok.
Úgy jobb is lenne .
Nem bízom bennetek, ha kinyitjátok a szátokat, csak bajt csináltok neki is , magatoknak is.
Amíg végzek, bujjatok össze Edithke szobájában s csend legyen!...
Mikor András megérkezett.
Aranka eléje állt s szelíden mondta:
- Jöjjön csak be előbb hozzám, András!
Valamit mondani akarok magának...
András meghökkent s az arcán szürke árnyék terült el:
- Csak nincs valami baj...
Edithkével ?... - hördült fel ösztönös sejtelemmel.
- De biza baj van, - bólintott Aranka.
- Jöjjön csak be, hallgasson meg nyugodtan.
Magától függ, hogy a baj elmúljék...
András utána szédelgett a szobába.
Nehezen zökkent le egy székbe.
Aranka szembe ült vele, az asztalra könyökölve s a szemébe nézett.
- Beteg? - hebegte András.
- Az, - mondta Aranka.
- Most kapta meg a kanyarót...
Edithke szerelmes , András.
- Szerelmes? - csodálkozott András.
- Hogy érti ezt, Aranka ?...
Úgy, hogy eddig nem volt az ?...
- Persze, hogy úgy, András.
Nézze, elhiheti, hogy én neki is, magának is javát akarom.
Nem értek a bölcselkedéshez, de segíteni akarok magukon.
Értse meg, hogy maguk mind a ketten tévedésben éltek.
Nem tehetnek róla, ha a körülmények meg nem változnak, talán soha se is jöttek volna reá.
Maga becsületes, melegszívű, derék ember, Edithke ugyancsak az.
Szépen , tisztességesen eléltek volna egymás mellett a sírig.
Maga megvédte volna őt mindenki ellen s ő hűséges társa lett volna örökké.
A legnyugodtabb, a legjobb házasság, elismerem.
De van egyéb is a világon, András...
Van szerelem is...
- Nem értem... - lihegte András.
- Tudja, hogy jobban szeretem Edithet az életemnél...
Számomra sohasem volt más nő!...
- Talán éppen ez a baj András, hogy ő volt az első, akit meglátott.
Éppen ő , aki olyan okos, édes s úgy nem talál ehhez a Mezőséghez.
Persze, hogy megszerette.
Ki ne szeretné meg Edithet, akinek módja van hozzá?
De arra gondolt -e valaha, hogy Edith szereti -e magát ?...
- Nem...
Arra nem gondoltam... - mormogta András, mereven nézve a földre s arca hol lángba borult, hol elsápadt.
- Mindíg csak arra gondoltam, hogy én szeretem...
Milyen furcsa!...
Egészen megzavart, Aranka.
De hát nem szeret engem Edith ?...
Akkor miért egyezett bele, hogy a feleségem lesz, mikor megkértem?
- Már hogyne szeretné!?... - méltatlankodott Aranka.
- Becsületes leány az !
Mikor magához ígérkezett, meg volt győződve róla, hogy szereti is.
Már ahogy ő akkor képzelte.
Becsülte magát, szerette, mint a testvérét, valahogy ilyenformán...
Értse meg, Edith nem tehet róla, hogy akkor még nem tudta: mi a különbség az ilyen szeretet és a szerelem között.
Mondtam, hogy aludt a szíve.
Mi köze a szerelemnek az okos, becsületes, őszinte szeretethez ?.. .
Semmi, András...
A szerelem bevág, mint a villám.
Az ember nem az eszével szerelmes.
A villám bevágott és Edithke most már nem az, aki volt...
Nem a magáé, András!...
- Rettenetes !... - hördült fel András, két szörnyű, tenyerébe szorítva homlokát.
- Higyje meg, nagyon sajnálom.
Nem gyönyörűség nekem.
De ki mondja meg magának?
Az a szegény leány, akinek gyötrelem az egész élete, amióta meggyúlt a szíve?
Azt csak én tudom, hogy mit vergődött, kesergett maga miatt!
Egy percig se vádolja, András!
Nagyon igazságtalan lenne...
Az a leány megszenvedett a szerelméért, azt mondhatom magának.
- Nem tudtam...
Nem tudtam...
- Nem, mert Edithke uralkodott magán, mint valami hős.
De hát sohase jutott eszébe, hogy Edith miért menekült el akkor Virágosról?
- De igen... igen...
Akkor valami homályos sejtelmem volt, hogy baj van ...
Csakhogy én mindig annyira tiszteltem őt, hogy sohase mertem faggatni...
Ó , Aranka, Edith annyira felettem áll, annyira megbíztam benne, hogy sohase mertem volna megkérdezni...
- Lássa, most megmondta az igazat.
Az a férfi, aki így néz egy nőre, biztos lehetne felőle, hogy baj van a szerelem körül.
A szerelmes nő sohasem állhat így a férfi felett.
Meg kell nyugodnia benne, hogy senki se tehet róla , László se...
András fölugrott az asztal mellől:
- Aranka!...
Hát Lászlóról van szó ?...
- A homlokára ütött: - Marha!
Én marha!...
Most kezdek ébredni, Aranka...
Visszaesett a székbe, az asztalra borult s elbődült keservesen.
Ebben a pillanatban elvesztette a nyugalmát Aranka.
Belenyilalt a szánalom .
Furcsa asszonyi önzése, amely okosságnak látszott, amíg a szerelmesek érdekét védelmezte, most tehetetlen tanácstalansággá változott, ahogy ezt a megrázó fájdalmat látta s megriadt a homályos sejtelemtől, ami András lelkében viharzott föl.
Valami anyai érzés ömlött végig rajta.
Tétova kézzel simogatta a férfi fejét s babusgatva vigasztalta:
- Szegény vak!...
Szegény nagy fiú!...
Hogy az Isten csudájába nem vette észre ?...
Maga, maga hozta a tüzet a saját fészkébe!
- Nemcsak Edithet, - nyöszörgött András - de a barátomat, a testvéremet is elveszítem!...
- Nehogy meggyűlölje! - rebegte Aranka rémülten.
- Ő sem tehet róla, higyje el.
Én tudom.
Figyeljen ide, András.
Értse meg, mit mondok.
Én tudom, hogy ő el akart menni, félre akart állani az útjukból.
Ha maga tegnap velük megy az erdőbe, megmondták volna magának őszintén a bajukat.
Arról akarták biztosítani, hogy ez semmit sem változtat a külső életükön.
El voltak szánva rá, hogy elszakadjanak egymástól.
Éppen azért, hogy maga félre ne értse őket, hogy azt ne higyje, ravaszul megcsalták a háta mögött, hogy barátok maradhassanak továbbra is, mind a hárman.
De maga nem ment velük, András és így ezek a bolond gyermekek, akik meg akarták ölni a maga kedvéért a szívüket, belebódorogtak a szerelembe...
Az Isten viharral, villámokkal , záporesővel kergette őket egymás karjába...
Soha meg nem vallották volna egymásnak se, ha nem így történik.
Ez az igazság, András...
Borzasztóan sajnálom, hogy én kellett mindezt elmondjam magának, de nekik még nehezebb lett volna, úgy -e ?...
Most gondolkozzék, ha tud.
De ne engedje, hogy a haragja, az elkeseredése, a fájdalma kitörjön.
Nem volna igazságos...
András sokáig nem válaszolt.
Úgy maradt, fejét karjaira hajtva az asztal felett.
- Akarja látni őket? - kérdezte Aranka halkan.
- Most talán jobb lenne, ha ...
Azok, képzelheti, hogy szoronganak maga miatt!...
András fölemelkedett.
Kezei ökölbe szorultak, aztán lassan szétnyiltak .
Hatalmas melle zúgva lihegett.
Arca eltorzult a kínlódástól.
- Maga... jó volt hozzám...
Aranka !... köszönöm.
Nem is tudom, hogy tudta így ?...
De ők!?... őket nem... most nem!...
Hirtelen megfordult s kitántorgott a szobából.
Aranka utána ment.
Nem tudott szólani.
Csak nézte, amint András szédelegve tartott a kapunak s elindult lehajtott fejjel az úton, hazafelé...
Benyitott Edith szobájába.
Ott ültek a diványon, László átkarolva tartotta Edith reszkető vállait s a leány a mellére fektette csukottszemű, sápadt arcát.
László meredten nézett maga elé.
Mikor Aranka belépett, összerezzenve nézett föl.
Edith is fölemelte a fejét s kitágult szemekkel bámult reá.
- Elment! - lihegte Aranka.
- Borzasztó volt!...
Ilyet többé ne csináljatok , halljátok-é?
Nem vagyok gyilkos!...
Kimerülten roskadt le egy székbe.
Fújt, mintha csakugyan halálos verekedésből jött volna.
A fiatalok szótalanul nézték, iszonyodva, mintha véres volna a keze.
Végre Edith nagyot sóhajtott s feje erőtlenül visszahullott László mellére.
A férfi, - mit tehetett volna? - símogatta a haját s gépiesen suttogta:
- Ne félj...
Ne félj!...
Néhány nap mulva különös hírek terjedtek el Virágoson.
Valami tóvölgyi emberek mentek át a falun, az országút felé, azok beszélték a kocsmában .
Szájról-szájra adva, eljutott az iskolába is.
Megbolondult a tóvölgyi tiszteletes, ez volt a veleje.
Fejszével ment neki a saját házának.
Valami ágyakat forgáccsá aprított.
A szolgáló Szilveszter úrhoz futott, hogy csináljon valamit a pappal, mert elment az esze.
Szilveszter úr aztán csakugyan lement hozzá a kúriájából s mit csinált, mit nem, azt senki se tudja, de aztán látták, hogy a tiszteletes urat karonfogva vitte magával az udvarházába.
Estefelé az ispányja összeszedte, ami muzsikuscigány csak volt Tóvölgyön s fölterelte őket Szilveszter úrhoz.
Egész éjszaka húzták s mindenki hallotta, aki csodájára gyűlt, hogy Szilveszter úr s a tiszteletes úr hogy énekelnek, kurjongatnak, bömbölnek odafent.
Másnap az a hír futott széjjel a faluban, hogy addig táncoltak ketten, összekapaszkodva, amíg le nem estek az asztal alá.
Az biztos, hogy a cigányok nem kerültek haza egész nap, állítólag holtrészegen fetrengtek ők is az urak körül.
Estére kelve megújult a tivornya, megint hallatszott a muzsika s a duhaj ének.
De még rosszabbat is tudnak némelyek: az urak állítólag most már nem egymással táncoltak, hanem a cigányleányokkal, akik fölsurrantak az urasághoz, azzal a színnel, hogy utána akarnak nézni, mi történt az embereikkel?
Hát ilyet nem hallott még a világ soha!...
Aranka, László és Edith rémülten néztek össze ezekre a hírekre.
Edith zokogott, László homlokát öklözve járt fel-alá.
Aranka pedig megszólalt:
- Én kezdtem, én végzem el.
A tóvölgyi ispánné úgyis zsörtölődik már, hogy nem adtam vissza a látogatását.
Fogadja meg Ferenc bát, László.
Délután átmegyek Tóvölgyre.
Át is ment s amit az ispánnétól hallott, attól égnek állt a haja:
- Igaz az, lelkem, sőt még több is! - sápítozott az ispánné, boldogan lubickolva a jóféle pletykában.
- Az uram mindent tud, elmondta nekem apróra.
Szilveszter úr eddig nem nagyon ügyelte a papot.
Szervusz, szervusz , ennyiből állt az egész barátság, ha találkoztak, mert hát ez a pap nem volt neki való.
Nem kacagott a malacságain s nem ült le vele inni, kártyázni.
Sőt az uram mondja, sokszor megfeddette, hogy mért nem keres magához illő úri feleséget a házához, a szép birtokába s mért nem kezd tisztességes emberhez méltó életet ?...
Mert nagy lator ez az úr, lelkem.
Nem is hinnéd, hogy milyen egy piszkos gusztusa van neki!...
Pfuj!...
Ezeket az utolsó rongy cigányleányokat kedveli...
S na nézz oda!...
Miféle csoda történik Tóvölgyön ?...
A papunk, ez az áldott szentéletű ember, mintha veszett kutya marta volna meg, hazaront valahonnan, kapja a fejszét, ordít, mint a bika s diribre-darabra veri szét a bútorait, amikkel azt a kedves szép menyasszonyát várta, hogy majd ha a felesége lesz, meleg fészket találjon a házában.
Isten úgy segéljen, magam is láttam, kihányva az udvarra az összetört ágyak darabjait!
S aztán neki ezzel a Szilveszterrel!...
Hogy azok mit csináltak!...
De hát Szilveszter úr most mindent ki akart pótoltatni a pappal, amit eddig elmulasztott s amiért őt szidta.
Egy ilyen becsületes derék ember, mint ez a mi papunk!...
Hogy ez ott ordítozzék részegen s cigányleányokkal henteregjen, mint egy kandisznyó!...
Az ispánné szeme csillogott a gyönyörűségtől.
Aranka sírva fakadt mikor ezeket hallotta.
Gyorsan, ahogy csak az illendőség engedte, elbúcsúzott, felült a szekérbe s azt mondta Ferenc bának, hogy visszafelé majd kanyarodjék be hirtelen a Szilveszter úr udvarára.
Ferenc bá is hallotta már a botrányos históriát , öreg szeme megvillant s bajusza alatt kaján vigyorgás futott el: - Hm... ez az asszonyság se bírja már az ura nélkül!...
Az ördög hitte volna, hogy efféle!...
Aranka mit se törődött Ferenc bával s az egész világgal.
A tornác előtt kiugrott a karucából, fel a lépcsőn, be egyenesen az ebédlőbe.
Ott már megint kezdődött a muri.
A cigányok húzták keservesen, Szilveszter úr meg András öklükkel verdesték az asztalt, magasra tartották poharukat s fújták tele tüdővel...
A fal melletti homályban villogószemű fekete cigányleányok kuporogtak, sorukra várva...
Még csak most esteledett, várhattak.
A két férfinak úgy maradt a karja, magasra emelve a levegőben, mikor Aranka betoppant.
Az ének a torkukon akadt.
Tátott szájjal meredtek reá.
A muzsika nyikkanva elhallgatott.
- Jó estét, - köszönt rájuk Aranka keményen.
- Ugyan korán kezdték.
Vagy csak folytatják ?...
Szilveszter úr leengedte karját, letette a poharat, megigazgatta monokliját , fölemelkedett a székből, két kezével megrántotta kabátja alját s meghajolt:
- Ez aztán szerencse, nagyságos asszonyom!...
Parancsoljon helyet foglalni!...
András csak bámult reá kikerekedett szemekkel.
Aranka végignézett Szilveszter úron, feje búbjától cipője talpáig, de nem szólt semmit, Andráshoz fordult:
- Jöjjön, tiszteletes úr.
Sürgős szükségem van egy anyakönyvi kivonatra .
Azért jöttem át.
Kerestem otthon, de mondták, hogy itt van a nagyságos úrnál.
- Me...
Megyek... - nyögte András, készségesen emelkedve föl a székből s még mindig rémülten nézve az asszonyra.
- Miért siet, nagyságos asszonyom? - szólt közbe Szilveszter úr.
- Maradjon egy kicsit!...
Ráér még azzal a nemtudommivel...
De Aranka egyszerűen megragadta András kezét:
- Jöjjön! - mondta toppantva.
- Bocsánat a zavarásért, - fordult Szilveszter úr felé, biccentve s indult az ajtónak, maga után húzva Andrást.
Szánalom volt nézni ezt a nagy erős férfit, ahogy piszkosan, rendetlenül , csapzott hajjal s verejtékes arccal, gyámoltalanul engedte vitetni magát az asszony által.
Ahogy a szekérhez értek, Aranka fölült s kezét nyujtotta Andrásnak:
- Föl, tiszteletes úr!...
- Ferenc bához fordult, aki leesett állal csodálkozott: - Hajtson a parókiára, Ferenc bá!
- Ahá! - gondolta az öreg, Pujkára csapva az ostorral.
- Ez kell neki , egyedül.
Na, lesz ebből szóbeszéd a Mezőségen!...
Szerencse, hogy este volt már, a járókelők nem nagyon ismerhették fel őket.
Aranka kézenfogva vezette be Andrást a házába.
- Mit csinált maga?... - nézett szét szörnyülködve, mikor a rombolás nyomait látta.
- Kimulattam magam! - mordult fel András sötéten s a fejét lehorgasztotta.
- Menjen, mosdjon meg és szedje rendbe magát! - parancsolta Aranka.
- Én majd rendbe teszem, legalább ezt az egy szobát.
Ferenc bá! - kiáltott ki az ajtón, - jöjjön be, segítsen!...
András engedelmesen ballagott a mosdó felé.
Ferenc bá pedig fejét csóválgatta, de szintén engedelmeskedett.
A feldöntött asztalt, a megsántult székeket visszahelyezték a szoba közepére.
Fölszedték a szétszórt ágyneműt s visszarakták az ágyba, amit Aranka rendbehozott.
Közben mély megindultsággal látta, hogy az általános pusztításban Edith képei érintetlenül mosolyognak a falról s az íróasztal is annak köszönhette menekülését, hogy azon is ott állott Edithnek több fényképe.
A csipkefüggönyök, vitrázsok is, a leány kezemunkái, érintetlenül maradtak .
András csak azt törte össze, amit maga szerzett jövendő életük számára.
Mikor a szobában helyreállott a lehetséges rend s András is tisztességesebb formában került elő.
Aranka kiküldte Ferenc bát s rászólt Andrásra:
- Most üljön le, szembe velem s hallgasson rám!...
András szófogadóan helyet foglalt s várakozóan emelte reá beesett, égő szemeit.
- Megértem, András! - szólt ekkor Aranka a szemébe nézve.
- Kitombolta magát .
Jól tette.
De most már elég!...
Az emberek majd elfelejtik, ha nem folytatja tovább.
Kérem, ne tegye tönkre magát és ne hozza hírbe Edithet!...
Legyen férfi, aminek az Isten teremtette s térjen vissza a munkájához...
Remélem , megértette ?...
- Maga... maga...
Aranka, hogy került ide?... - dadogta András.
- Mit törődik maga az én életemmel ?...
Miért nem törődik azzal, hogy most saját magát tette tönkre ?...
- Az az én bajom! - vágott bele Aranka.
- Én kezdtem, én akarom bevégezni .
Nem hagyom magát elpusztulni, András!...
A bölény leszegett fejjel mordult föl:
- Mi köze hozzá, ha elpusztulok ?...
Belém szúrta a kést, most ne sajnáljon ...
Hagyjon megdögleni...
- Szépen beszél, pap létére! - csattant fel Aranka.
- De nem addig van az , András!...
Egyéb is van a világon, mint a maga bánata.
Azt hiszi, hogy nekem nincs meg a magamé ?...
Tőlem nem ragadták el, akit szeretek ?...
Mégis élek , dolgozom, várok, remélek...
Nem mocskolom be azt, akit szeretek...
Gyűlöli maga Edithet, András ?...
Gyűlöli Lászlót ?...
Gyűlöl engem ?...
András nem bírta tovább.
Lehorgasztotta a fejét, keze lassan kinyúlt, elkapta Aranka kezét, magához húzta az asztalon keresztül s megcsókolta:
- Nem értem.
Aranka...
Miért ilyen jó hozzám ?...
- Aztán megrázkódott s riadt-szégyenkezve könyörgött: - Az Istenért, menjen most haza innen , kérem!...
Hagyjon magamra!...
Aranka mélyen a szemébe nézett, sokáig.
Felállott, kezét nyujtotta:
- Jó.
Elmegyek.
Az Isten azonban itt marad maga mellett, András!...
A hazafelé vivő úton egy szót se szólt Aranka Ferenc bához, noha az öreg többször próbálkozott, hogy kivegyen belőle valamit.
De Aranka nem is hallotta.
Befelé nézett, önmagába.
Arcán élénken tükröződtek változó érzései.
Egyszer önfeledten elmosolyodott s az arca megpirosodott ...
Mindjárt utána el is sápadt.
De végre is, mikor hazaértek, megnyugodva szállt le a szekérről.
Eltelt egy hét.
Andrásról nem jött hír.
Jó se, de rossz se.
Lászlóék nyugtalankodtak.
Aranka nyugodt arccal, de feszülten várt.
Végre megjött a levél.
" Kedves Aranka!...
Dehogy is gyűlölöm én magukat!
Ellenkezőleg !...
De lássa, ilyen vadállat vagyok én...
Törni, zúzni, elmerülni a sárban !...
Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy meg ne bolonduljak...
Az Isten fizesse meg magának, amit értem tett...
Nem leszek hálátlan érte.
Aranka...
Nyugodt lehet, elvégezte, amit akart.
Csendes ember leszek én most már ..."
XVIII.
Pujka hörögve állt meg a parókia előtt.
Szakadt róla a verejték.
Minzi, a csikója, úgy benne volt a rohanásban, Mandula úrig meg se tudott állani .
Ferenc bá kivörösödve a kiabálástól, már csak tátogott, két karjával hadonászva.
Jóska markába nyomta a gyeplőt meg az ostort s a toronyra kacsintva, odaszólt:
- Helyben vagyunk, úgy -e ?...
No öregapám, így kell hajtani, lássa!
Ferenc bá csak izzadt haját, homlokát törülgette tenyerével, alaposan szétmázolva a képén a keze mocskát.
Rémülten forgó szemekkel makogott:
- Ördög van az úrban, hallja-é ?...
Ez a ló se éri meg a reggelt!...
Sze' öreg ez, mondtam, nem hajkurászni való!...
Szálljon le már, az Isten fizesse meg !
Itt lakik a tiszteletes úr.
- Nem kell óbégatni nagyapám, - vigasztalta Jóska.
- Tőlem mászhatik most hazáig a Pujkájával, akár a tetü.
Megpótolom szívesen a bért, fogja !...
Pedig maga kéne tandíjat fizessen, hogy kioktattam lóhajtásból!...
Kiemelte a saraglyából kicsi kufferét, kegyes kézintéssel elbocsátotta Ferenc bát s belépett a kapun.
Az öreg gyalog vezette tovább Pujkát s fejcsóválva nézegette, hogy jár ki-be a két oldala a veszett nyargalás után .
Vissza-vissza pillantott a parókia felé, szabadjára engedve érzelmeit ezzel az ördöggel szemben, akit soha amíg él, a világ minden kincséért se venne fel többet a szekerébe!
Jóskát ez nem zavarta.
" Megszólalt a réztrombita" kezdetű háborús ének hangjai mellett marsolt föl a papilak dombján s kuffere oldalán ütötte hozzá a taktust.
László örömtele meglepetéssel rohant eléje, mikor a harcidalt meghallotta.
- Jóska!...
Hogy az Isten csudájába érkeztél ilyen korán ?...
Csak estére reméltem!
Nyakába esett, forrón magához ölelte s megcsókolta.
Jóska mindezt rövidesen viszonozva, kacagva válaszolt:
- Azt majd kérdezd meg Ferenc bától!
Megmondtam, hogy négy lóval akarok érkezni.
Mivel mélyen rangomon alul próbáltál szállítani, legalább a gyorsaságban ragaszkodnom kellett az elképzelésemhez...
Eleget teendő az evangélium parancsának, sokáig békével türtem, hogy ez az őskeresztyén csigának nézze a lovát s megprófétálja temetési menetem tempóját.
Pedig elénekeltem neki azt is, hogy: "Ha meghalok, lassú trappban vigyetek "...
De nem értette el a célzást.
Dicsértem is a Pujkáját, de arra éppen megállította, hogy jobban gyönyörködhessék benne.
Vesztére egyszer aztán leszállott, meginstálván, hogy tartsam a gyeplőt meg az ostort, míg a dolgát végzi.
Nagy kísértésbe estem, hogy otthagyjam.
De ismered nemes lelkemet : megvártam becsülettel a természet örök törvényének betöltését s hogy Ferenc bá fölszusszant, rászóltam szelíden: hamar a saraglyába, tiszteletreméltó őszhaj!
Oda, oda, ha itt nem akar éjszakázni!
Azzal csaptam is a Pujkára , alig volt ideje az öregnek fölkapaszkodni.
Ordíthatott aztán, amíg be nem rekedt.
Pujka nekem engedelmeskedett, vagyis az ostornak, amivel elvertem rajta az összes indulókat, amiket ismerek s mikor elfogytak, megismételtem .
Így történt ez a kis időspórolás.
Hanem a vesém, az odavan!
Nyöszörögve összekucorodott, rémítő fintorokat vágva.
László bevitte , lefektette a diványra, dörzsölgette a derekát s aggódva kérdezte:
- Ne hívjak kenő asszonyt?
Itt értenek hozzá!
- Bort! - lihegte Jóska, - melyben fölfelé megy a gyöngy, jól teszi.
De még jobban teszi, ha gyöngyöstől együtt lefelé megy a bárzsingomba...
Ismerte a természetét, csakhamar tisztességesen helyrejött a belső borogatástól.
Erre megindult a kérdezősködések kereszttüze.
Annyi minden s olyan egyszerre zúdult egyikből a másikhoz, hogy elkezdtek kacagni s ebbe úgy belebolondultak, hogy a könnyük csorgott tőle.
Mire este lett, Jóska már mindent tudott László életéről, házáról .
Virágosról, meg az egész Mezőségről.
Megsétálták magukat a faluban.
Megfordultak Dávidéknál, üdvözölték Mandula urat, aki a boltajtóban állt s mivel László gyors fölvilágosítására Jóska hamisítatlan kiejtésű héber áldással köszöntötte.
Mandula úr alázatosan és csodálva tessékelte be a boltba, ahol László fülehallatára egy negyedóráig gurguláztak egymásnak héberül, szemkápráztató veszett hadarással.
Mandula úr kilencszer hajolt meg mély hódolattal Jóska előtt, akiről ünnepélyesen kijelentette, hogy legalább is az ősei föltétlenül spanyol zsidók voltak.
- Még pedig a legelőkelőbbekből, - hagyta helyben Jóska.
- Családi hagyomány nálunk, hogy ősöm a szent inkvizíció elől menekült a Pyreneusokon át s meg sem állott Kézdipolyánig, ahol a Székelyföld szerencséjére én is születtem , hosszú vérkeveredések gyümölcseként.
László oldalbaütötte, titkon odasúgva:
- Még elhiszi, ne bolondozz!
Jóska Mandula úr szőrös képéhez nyomta a saját arcát, Lászlóra kacsintva:
- Melyikünknek horgasabb az orra? - kérdezte tőle.
Mandula úr gyönyörtől reszkető kezekkel töltött a császárkörtéből, három pohárral, kínálgatván:
- Nem pénzért, kérem!...
Tessék uraim, ennek a nagyszerű találkozásnak örömére!...
- Nem bánom, négyet-ötöt lehet barátságból is - helyeselt Jóska.
De már a másodiknál úgy maradt a pohár, fölemelve a kezében s a szája tátva.
Szeme a bolt mélyére szegződött, ahonnan most Rákhelke tejfehér arca merült föl a sötétből s kitágult szemei ragyogtak.
- Ki ez a keleti tündér?... - kérdezte, a poharat érintetlenül visszatéve a pultra.
- Mit akarsz? - szólt rá a leányára Mandula úr, összevont szemöldökkel.
- Semmit! - suttogta Rákhel.
- Csak benéztem...
Láttam az urakat jőni ...
Kíváncsi voltam, ki ez az idegen úr ?...
- Nagyon régi ismerős, - mosolygott reá Jóska - feléje nyujtva mind a két kezét.
- Jöjjön gyönyörű kisasszony, adja ide a kacsóját, hogy megcsókoljam .
Rendkívül emlékeztet az ősanyámra! - fordult Mandula úrhoz áhitatos komolysággal.
- Az olyan szép volt Mandula úr, hogy maga Rembrandt festette meg a képét...
- Az zsidó volt, az a Rembrandt? - kérdezte Mandula úr enyhülten.
- Na de mennyire! - bólogatott Jóska.
Rákhel odakígyózott a zsákok között, lomhán rátámaszkodott a legszélsőre , melynek lyukas sarkán át sárga kásaféle folydogált, halomba púposodva s lassan szétterülve a padlón, mintha időmérő homokóra volna.
A leány ráfektette mellét, mint valami fedezékre s csak onnan nyújtotta ki Jóska felé a balkezét.
Jóska keményen, gyorsan megszorította puha, fehér, mandulaszappanszagú ujjait, hirtelen fordított egyet rajtuk s belecsókolt a tenyerébe, az Énekek Énekének versét suttogva: "Az ő kezei aranyhengerek, melyek befoglaltattak topázba, elefántcsontból való mű, zafirokkal megrakva."
Rákhel bűvölten mosolygott a szeme közé, piros piócaajkai vonaglottak s kimutatta villogó fehér fogsorát.
Hirtelen elrántotta kezét, halkan sikoltott s visszaszaladt a zsákok közt a sötétbe.
László az utcán zsörtölődve szólt rá Jóskára:
- Virágoson nem megy, Jóska, így nekimenni a leányoknak!...
Ez különben is kölyök, tizenötéves s Jókait falja...
Most megbolondítottad!
- Nem megy? - kacagott Jóska.
- Tizenötéves kölyök ?...
Ezt hagyd csak reám , Szentlélek lovagja!
Biztosítalak, jobban szerette volna a rüfke, ha én vagyok az a zsák, amelyikhez támaszkodott...
Nekem elhiheted, többet tud az egyről-másról, mint te...
Hirtelen megfutamodott s egy gyermeket emelt föl a porból, aki megbotlott , hasravágódott s markából papírcsomag röpült messze, a sáncba.
A gyermek bőgött, megindult az orra vére, azt öklével széttörölte portól maszatos képén.
Jóska fölkapta a földről, karjába vette, zsebkendőjével tisztogatta arcát s tréfálkozva vigasztalta, fütyölve neki, mint a rigó.
- Agyonver anyám! - bömbölt a gyermek.
- Fiú vagy -e, vagy leány? - kérdezte tőle Jóska, minthogy pendelyben volt s rövidre nyírott koponyájától akármelyik lehetett.
A gyermek nagyranyitott félénk szemekkel bámult reá:
- Máriskó vagyok.
- Aztán megint elbődült: - Hová lett a só ?...
A só bizony elfolyt a papírzacskóból.
- Ne búsulj, Máriskó, - állította talpra Jóska gyöngéden - nesze, itt a pénz , sirülj vissza gyorsan a zsidóhoz, végy másikat.
A leányka tenyerén tartva a fényes ezüst koronát, úgy bámult reá, mint valami csodára.
Kezecskéje megrándult, talán megégette ez a rettentő kincs.
Már messze jártak tőle, mikor fölsikoltva összeszorította a markát s rohanni kezdett a bolt felé.
Az az este, amit Arankával és Edithtel ezután eltöltöttek, csupa boldog kacagás volt.
Aranka most már nem tudta megvédeni az ünneplő ruháját.
Annál rosszabb volt, hogy a lehetőség határáig visszatartotta nevetését.
Jóska tréfáinak nem lehetett ellenállani.
Mint a leszorított puskapor, robbant ki Arankából a hahota.
- Akárcsak a templom kárpitja! - bólogatott Jóska komolyan, mikor Aranka blúza egyszerre elől, hátul, oldalt, mindenütt végighasadt s gombok és gyöngyök pergő-tüze röpködött szerteszét.
Maga Jóska mindig komoly maradt, mikor hatást akart elérni másoknál.
Ha a viccnek túlkényes csattanója volt, mélabús arcot öltött hozzá.
Edith nagyon élvezte a dolgot.
Az tetszett neki leginkább, hogy Jóska beszédében minden és mindenki megelevenedett a humor aranynedvében.
Mikor Edith kérésére a tanulmányairól beszélt, ősrégi keleti figurák úgy szökkentek elő odavetett mondataiból, mintha itt sétálgatnának a virágosi utcán s Jóska ötezeréves királyokról tudott olyan intimitásokat mondani, tudományos precizitással , amiktől a történelem komoly múzsája hirtelen elfordította fejét, hogy az utókor ne lássa a kacagását.
- Magának semmi sem szent! - csóválta Edith rosszalóan a fejét.
De a szája , szemei neki is kacagtak.
- Ne gondolja, kérem! - védekezett Jóska, szeme mélyén ugráló szikrákkal nézve a leány szemébe.
- Csak az igaz, hogy útálom a nagyképűséget.
Nem tehetek róla, ha az iskolai könyvekben olvasom nagyjaink dicséretét , bocsánat a kifejezésért, rögtön alsónadrágban jelennek meg a szemem előtt .
Kérem, ne haragudjék, de tagadhatatlan, hogy nagyjaink is viselték ezt a ruhadarabot.
Előttem csak egy szent van, maga az élet, akár a természetben , akár a lélekben.
Én csak azt tisztelem, ami a természetben lelki és a lélekben természetes.
Gyűlölöm a hazugságot, Edith kisasszony.
- Vannak dolgok, - mondta Edith elkomolyodva - amiket nem kell észrevenni .
Persze, hogy mindennek megvan a közönséges és gyarló oldala.
De erről meg kell feledkeznünk.
Nem mindjárt hazugság, ha a dolgoknak ezt az oldalát egyszerűen elhallgatjuk.
Nagy emberek akkor is nagyok maradnak, ha igaz is , amit maga lát rajtuk.
Csak a gondolataik, a tetteik maradandók.
Az a bizonyos ruhájuk régen elporladt, de a lelkük él...
- Persze, hogy igaza van - helyeselt Jóska.
- De éppen ezt nem akarják engedni a tanár urak, meg a politikusok, meg a papok.
Élettelen szoborrá teszik őket, hogy ne hathassanak.
Frázisokba burkolják.
Amit én csinálok , csak arra való, hogy ezekkel a szobrokkal szemben a mindennapi emberi lényük jelenjék meg.
Azt hiszem, ez a gondolataikat, a lelküket is inkább megérteti.
Nekem éppen az tetszik az emberben, hogy mer és tud nagyot , szépet gondolni és cselekedni, dacára annak, hogy testileg nem egyéb egy félmázsa rothadó húsnál.
De bolond, aki megveti, vagy elfelejti, vagy szégyeli ezt az állapotot.
Szerintem az anyagcsere van olyan magasztos, mint az Ember Tragédiája.
Minden egyformán kicsi vagy nagy, ahogy vesszük és az életet csak akkor lehet élvezni, ha szeretjük, ahogy van.
Mandula Rákhelnek nemcsak a tenyerét csókoltam meg, ahogy ez a szent botránkozó hiszi, - mutatott Lászlóra - hanem a lelkét is.
Mert akármilyen a lelke, de ott volt a tenyerén.
Hirtelen elkacagta magát, tréfásan letörölt a kezével egy láthatatlan táblát , mintha mindez csak ostoba irka-firka lett volna s megkérdezte Edithtől, hogy a virágosi gyermekek ismerik -e a "stul, stül" képző használatát?
- Hogyne ismernék - mondta Edith.
- Miért kérdi?
- Mert a multkor a püspök úrral Kalotaszegen járva, az egyik iskolában éppen azon kaptuk rajta a tanítót, hogy ezt tanítja.
Mindjárt ki is adta a parancsot magyarázat után, hogy mindenki írjon egy példát a "stul" képző használatáról az irkájába.
Az egyik gyermek csakhamar nyujtotta az ujját , hogy ő már megírta.
Na, olvasd fel szépen, hogy a püspök úr is hallja , milyen ügyesen alkalmazod!
A gyermek nekifohászkodott s fölolvasta: "Pista földobta a labdát a csűr tetejére s túl leesett ".
Erre ismét kacagni kellett s az este vidám hangulatban folyt tovább és fejeződött be.
Hazamenet, a holdvilágos úton a Prikulics dülingézett szembe velük.
László két-három szóval figyelmeztette rá Jóskát, miféle.
A Prikulics rendes szokása szerint most is latinul szólott hozzájuk:
- Maecenas, atavis edite regibus...
Jóska rögtön a hagyományos fordítással válaszolt:
- Te engem megvacsorálsz?
És ti madarak, egyetek a királyokból!
A Prikulics kimeredt szemekkel, tátott szájjal csodálkozott reá, valami régi emlék mozdulhatott zavaros agyában.
Vonítva fölkacagott, futásnak eredt s hallatszott, ahogy végigröhög az utcán.
Otthon, vetkőzés közben, Jóska ásítva szólt Lászlóhoz:
- Édes leány ez az Edith, úgy -e?
- Az, de nem Rákhel!... - mondta László komolyan.
- Pedig neki is tenyerén van a szíve - mosolygott Jóska.
- Hogy érted?
- Láttam, amikor neked nyujtotta...
Disznóság, hogy titkolódzol előttem!
- Kérlek - hebegte László.
- Ez nem...
Ez komoly dolog...
Ez nem tartozik ide...
- Én helyeslem - jelentette ki Jóska nagy természetességgel.
- Teljesen neked teremtette az Isten.
Még a szemetek is egyformán jár.
Ha szólsz valamit , Edith tudtán kívül rábólint.
Nagyon intelligens és csupa szív, a hangja rezgéséből hallani.
Igazán nincs miért szégyelned!
- Nem is az...
Nem is azért!... - mormogta László, fel-alá járva a szobában .
- De tudod, nagyon nehéz dolog ez, András miatt.
Az ő menyasszonya volt , hiszen emlékszel?
- Az nem számít - legyintett Jóska.
- Lehetett, amíg téged nem ismert.
Attól fogva csak egy nagy hazugság volt.
Andrásnak az a másik való, az az Aranka...
Jószívű szőke tehén, kár hogy így epekedik magában!...
- Nagyon tisztességes, jóravaló, komoly asszony - vágott közbe László, szinte ingerülten.
- Te mindenről olyan meztelenül beszélsz!
Tiszteletet érdemel, ő mondta meg Andrásnak ezt a dolgot is s ő akadályozta meg, hogy bánatában elzülljön.
- Hát mondtam, úgy -e? - válaszolt Jóska, kifelé fordítva a tenyereit.
- Nem, nem úgy, ahogy te gondolod!...
Irántunk való szeretetből és András iránti szánalomból tette, nem törődve a saját magára háramló hátrányokkal .
Kérlek, az én kedvemért tiszteld és becsüld ezt az asszonyt!
- De mennyire tisztelem és becsülöm! - ásított Jóska, magára húzva a paplant .
- Te álomlovag, te mesehős!...
Becsületemre mondom, rendkívül nagyra becsülöm ezt a kövér nőt, hogy megszabadította Edithet Andrástól és helyetted kitátotta a száját...
Ismerlek én, fiam, azt is tudom, hány sing a hurkád, ahogy kies szülőföldemen mondják.
Betéve tudom, könyv nélkül , hallgass ide!
Ahogy én ma a te Edithedet megismertem, biztosan így szólt hozzád: Mondjunk le egymásról, nemes lovag!
És te bizonyára így válaszoltál : - Ez az egyetlen becsületes és hozzánk illő cselekedet, ó, szép hölgy!
- Nem szoktunk ilyen kifejezéseket használni - tiltakozott László bosszúsan.
- Egyébként ?...
- Egyébként így volt - vallotta be László s kénytelen volt elkacagni magát.
- De ha ezért kicsúfolsz minket, hitvány kutya vagy!
- Lacikám, tudod, hogy téged tartalak korunk legnagyobb filozófusának, akivel csak engem lehet összemérni, természetesen a keleti nyelvekben...
Megmondtam ma Edithnek, hogy én sohase csúfolkodom, csak szeretem az igazságot.
Ó, nagy ember, hogy csúfolkodhatnék én veled ?...
Tisztellek és csodállak, noha úgy veszem észre, alsónadrágban sétálsz az ágyam előtt.
- Szemtelen disznó! - kacagott fel László, beugorva a paplan alá.
- Aludjál jól és legalább ebben a szent épületben álmodjál tisztességeseket...
- Tudod, hogy önzetlen barátod vagyok, még álmomban is.
Te csak sétálj Edithtel, fenkölt szavakat váltva, valami tündérerdőben.
A többit majd én hozzáálmodom.
Aranka és Edith lázban égtek a lelkészi kurzus előkészületei miatt.
Nyolc pap jelentette be jövetelét s őt papné is.
Az iskola nagytermét Edith zöldágakkal és virágokkal díszítette föl, amiket a gyermekekkel hozott az erdő széléről.
A másik iskolateremben lesz a közös étkezés.
A papnékat Aranka egyik szobájában fogják elszállásolni, a papokat pedig a parókián, ők maguk a földön fognak aludni szalmazsákon, az ágyakat a vendégasszonyoknak állították be, Miklós árvánhagyott nyoszolyájával együtt.
A két legfiatalabb a vendégek közül is a földre kerül, de matracra és selyempaplanokat kapnak kárpótlásul, amiket Aranka jobb idők számára őrzött eddig a stafirungos ládájában.
A tiszteletes uraknak Dávid finom illatos szénát hordott fel a parókiára, Kati pedig háziszőttes lepedőket, varrottas párnákat, puha pokrócokat.
A falu tele lett izgalommal, mert ilyen dolog nem történt itt soha.
Három napig fog tartani, ahogy a tiszteletes úr kihirdette a templomban s minden reggel és este más-más lelkész tart istentiszteletet.
Csak attól félnek némely öregebb gazdák, hogy ekkora papcsődület valószínűleg esőt hoz, ha ugyan nem jeget, holott száraz idő kéne, mert szénagyüjtés ideje van.
Mások úgy vélekednek, kocsmai elmélkedések közben, hogy alighanem valami nagy baj történhetik künn a világban, hogy ezek a papok három napig akarnak tanakodni.
Vannak rosszakaratúak is, akik azt rebesgetik, hogy új terheket akarnak kitalálni, amit a nép nyakába rójjanak, mert a pap zsákja tudvalevőleg feneketlen.
A vitában mégis a presbiterek győznek, erősen állítván, hogy a papok tanulni jőnek a mi tiszteletes urunktól, mert ha a legfiatalabb is közöttük, a tudománya olyan, mint a tenger s a papok úgy néznek reá, mintha máris püspökük lenne.
Ez tetszik a falunak, büszkén felvetik rá a fejüket s megállapítják, hogy Virágos a legkülönb eklézsia a Mezőségen.
Sok szó esik a görbeorrú pápaszemes tudósról is, mármint Jóskáról.
Mért, mért nem, az a meggyőződés alakul ki róla, hogy csak teszi magát, amikor magyarul beszél, valahonnan messzeföldről jött, főtanár s lehet, hogy a német császár küldte ide, megmondani a papoknak, hogy akarja elrendezni a világot a háború után.
Látszik, hogy nagyúr, csak az affélék tudnak ilyen tréfásan, huncutul beszélgetni a falusi emberrel, mint ez .
Mindenkivel szóbaáll, megkacagtatja a fehérnépeket s cukrot vesz a gyermekeknek Mandula boltjában.
Jóskának nem volt nyugta, az bizonyos.
Minden házat látni akart, mindenkinek tudni kívánta ügyét-baját, nem nyugodott, amíg - persze Dávid kalauzolásával - Lászlót ki nem cipelte a földjeire s tisztába nem jött a falu birtokviszonyaival.
Meglátogatta az intézőt is, aki hasát fogta a vicceitől s rákényszerítette az intézőnét, hogy egyfolytában tízpercig kacagjon.
Az erdőről csokrot hozott, külön Arankának s külön Edithnek.
Harmadnap pedig azzal állott elő, hogy át akar sétálni Andráshoz.
László a betérőig kísérte el, megmagyarázva neki az utat.
Hiába, még most nem volt tisztában vele, hogy fog az András szeme közé nézni.
Jóskának azt mondta, nem hiszi, hogy András átjöjjön a kurzusra.
Ez elég kellemetlen lesz, mindenféle magyarázkodásra ad okot, de nem tud mit csinálni és Edith sem tudott ebben tanácsot adni neki.
Jóska csak befelé mosolygott s fütyörészve elindult Tóvölgynek.
Andrást úgy találta, hosszas keresgélés után, a kertje tetejében álló diófa alatt heverve.
Üres tekintettel bámult maga elé.
- "Ez az élet nem nagy dolog, egyet forog, kettőt forog ..." - köszöntött rá Adyval.
András a fölszabadulás ordításával ropogtatta Jóska csontjait a karjai között.
- Hogy az Isten áldjon meg, Jóska!...
Hogy tudtál idetalálni ?...
- Csak úgy, az orrom után, komolyan mondom.
Megszagoltam a bánatodat.
Májadba ment a nyíl, úgy -e, vén medve?
Adsza, hadd rántom ki!...
- Már elszívogattam! - nyögött András.
- Nagy marha voltam én, hallod -e ?
Pedig csak az történt, ami helyes és magától értetődő.
De hát fáj, egye meg a fene, fáj, na!...
- Jobb egy nappal hamarabb, mint egy perccel később, ahogy a csíki székely mondta, mikor elment az orra előtt a vonat, amire egy egész napig várt pedig, hogy le ne késse.
A te vonatod azonban még nem ment el, azt hiszem .
Ez, tudod, a gyorsvonat volt, nem való a mi fajtánknak, testvér.
Jobb a személy, amelyik nem fütyöl el a mi állomásunk mellett.
Várd csak meg szépen.
- Rájöttem én is - dörmögte András, egy fűszálon futkorászó hangyát figyelve .
- Tulajdonképpen így is van mit köszönnöm az Istennek: két esztendeig lehettem a közelében...
Jóskára emelte, aztán lehorgasztotta fejét, szemei megfényesedtek.
- Hát igen - bólogatott Jóska.
- Igazad van.
Én is azt mondom, légy hálás , örvendj neki, hogy szép volt, jó volt, addig volt a tiéd, amíg nem láttad papucsban és alsószoknyában.
Mondom neked, ők mind szebbek s kívánatosabbak , amíg el nem érjük őket.
Remélem, azért nem haragszol rájuk, András ?...
- Nem, nem - ütögette tenyerével a földet a mackó.
- Csak mégis, úgy szeretném, hogy egy darabig ne kelljen látnom őket...
Nem akarom zavarni a boldogságukat...
- Ezt nem jól gondolod.
Szembe kell nézni az élettel, öregem.
Elhatároztam , hogy a kurzusra magammal cipellek.
Ide hallgass, értsd meg, hogy mindenképpen el kell jönnöd!
Először is érettük, mert ha nem leszel ott , mindenki arra a leányra fog bámészkodni s az ostoba kérdezősködésükkel megölik.
Lászlót is éppen most, mikor a hitelét, tekintélyét kell megalapítani a környéken, pletykába kevernéd a távolléteddel.
De magadért is, komám, örökre úgyse kerülheted őket s az első találkozáson legkönnyebben most eshetsz keresztül, egy csomó idegen pofa között.
Most lehet sablonokkal túljutni a nehezén...
Az ördög vigyen el!
Ne prédikáltass már tovább!
Ha van valami abban a tökben a válladon, eljössz.
Ne felelj most, van időd, mert estig vagy holnap reggelig úgyis a nyakadon leszek .
Gyere, mutasd meg a falut!
Sétaközben Szilveszter úrral találkoztak, aki lóháton jött valahonnan hazafelé.
Ahogy meglátta őket, odaugratott s leszállt a nyeregből.
András bemutatta neki Jóskát.
- Szervusz - mondta Szilveszter úr, grimászkodva a monokli miatt.
- Nagyon örvendek.
- Újabban van egy olyan, - mutatott rá Jóska a monoklira - amelyik pneumatikusan odailleszkedik s nem kell fancsali képeket vágni.
Ha akarod , küldök neked hazulról...
Szilveszter úr egy pillanatig meghökkenve kapta föl a fejét.
András is Jóskára nézett, hogy mi ez?
Az úr sértést szimatolt a levegőben.
- Csak azért mondom, - folytatta Jóska rendületlenül - mert széparcú férfi vagy, nemes vonások, a származás fénye...
Kár elrontani, ha nem muszáj!
- Kérlek, kérlek - bizonytalankodott Szilveszter úr.
- Mindenesetre köszönöm , érdeklődni fogok.
- Pompás ló - lépett oda Jóska, megveregetve a sárga nyakát.
- Apám, tudod , az alsó- és felsődésházai Désyek közül, szenvedélyes lótartó volt.
- Az alsó- és felsődésházai Désyek közül származol, kérlek? - érdeklődött Szilveszter úr fölcsillanó szemmel.
- Hisz akkor távoli rokonok vagyunk!
Az én egyik öreg nagynéném a pusztakaláni Szilveszterek közül, egy désházai Désyhez ment feleségül.
- A Pista bácsihoz, ha jól tudom? - bólintott Jóska.
- Lehet!...
Lehetséges...
Rémlik, hogy tényleg a Pista bácsihoz!...
- Persze, hogy a Pista bácsihoz! - csapott a homlokára Jóska.
- Nagybirtokos Szolnokdobokában...
Az ő anyja meg bárónő volt, Vogelberg leány.
- Az az, Vogelberg... vagy valami másféle berg...
Legyen szerencsém ebédre , kérlek!
Hozzád is, András!
Jól fog esni, ha kissé felelevenítjük a családi emlékeket!
- Köszönjük, ott leszünk! - vágott rá Jóska azonnal.
- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy rokonságod van! - csodálkozott András, mikor Szilveszter úr ellovagolt s ők továbbsétáltak.
- Én se tudtam - védekezett Jóska.
- Fő, hogy ez a majom tudja.
- Hát csak úgy kitaláltad?
- Nem egészen.
Hallottam valami efféléket az anyámtól, de az ördög tudta, mi hogy áll belőle.
Nem baj, ő se biztos benne...
Majd megszőjjük ketten, ő a hiúságával s én a fantáziámmal.
Remélem, egy jó ebédet könyököltem ki , öregem ?...
Az igazat megvallva, ahogy szétnéztem a barlangodban, nem sok reményem volt a koszthoz...
András kacagott.
- Rajtad nem lehet segíteni, átkozott léha fickó!
De abban igazad van, hogy Szilveszternél jobb ebéd lesz, mint nálam.
Nekem egy falusi vénasszony főz , maholnap el se tudom képzelni, milyen lehet az étel, ha nem kozmás.
Szilveszter úr ebédje csakugyan elsőrendű volt s a borai nehezek és kitűnők .
Úgy megkenték a gondolatok kerekeit, hogy délután négy óra fele a rokoni kötelékek szálai az osztrák bárónőn keresztül sejtelmes csillogással kezdték körülfonni magát a császári házat...
- Tudsz -e ferblizni? - kérdezte Szilveszter úr, mikor alkonyodott.
- Magyar embertől ilyent kérdezni becsületsértés! - pattant fel Jóska.
- A csendes ferblit honfoglaló Árpád hozta Ázsiából.
Én keleti historikus vagyok, ősi forrásokból tudom.
Már Bölcs Leó említi Krónikájának tizedik fejezetében, de megtalálható Ibn - El - Adid arab történetíró Adalékjaiban is , valamint néhány perzsa forrásban...
Szilveszter úr kitátotta a száját, úgy csodálkozott:
- Ne mondd!...
Sohase hallottam...
- A bécsi titkos levéltárban őriznek egy krónikát, melyben írva található , hogy Árpád és a hét vezér csendes ferblin nyerte el Szvatopluktól országát.
András morogva csóválta fejét, de Szilveszter úr szédült áhítattal rikkantott föl:
- Hogy te miket tudsz!
Hát az hogy volt ?...
- Az úgy, - adta elő Jóska mély komolysággal - hogy Árpádék mikor látták: nem volna lovagias dolog erre az ellenségre fegyverrel menni...
Tudod, a lovagiasság magyar erény, főképpen a tősgyökereseké, amilyen te is vagy, meg én is...
Hát szóval azon tanakodtak, hogy győzhessenek felette fegyver nélkül s azt kérdezték: tudsz -e ferblizni, Szvatopluk?
- Kicsit, - mondta Szvatopluk zavart szemhunyorítással, mert tanulta volt egy Árpádék előtt arra kalandozó csapattól, amint írva vagyon Bölcs Leó említett művében is .
Azt hitte szegény, hogy a magyarral le lehet ülni csendes ferblire.
- Jó, - mondták neki Árpádék - de a tét az országod, ha nyerünk, miénk.
Ha te nyersz, adunk neked egy hordó aranyat.
- Így aztán ráállt.
Reggelre vége volt, annyit vesztett, hogy tíz ország is ráment volna.
Hát azóta minden magyar ember tud ferblizni...
- Hm, - elmélkedett Szilveszter úr.
- De ez kemény csata lesz, ha mi, magyar a magyarral ülünk hozzá.
Mibe játszunk?
- Ha én nyerek, - csapott le rá Jóska - megcsináltatod az András házának fedelét, mert gyalázat, hogy néz ki!
Ne felejtsük a kerítéseket se, azokat is helyre fogod állítani.
És a kepét ebben az évben duplájára emeled!
- Nem rossz, nem rossz! - kacagott Szilveszter úr.
- Ezeket úgyis megígértem.
- Meg vagy tízszer - mondta Jóska.
- Húszszor - vágott közbe András.
- Jó, jó - hebegett Szilveszter úr.
- Legyen!
S ha én nyerek, te mit adsz?
- Bölcs Leó említett krónikáját eredetiben.
Valamint...
- Menj a fenébe! - kacagott fel Szilveszter.
- Sze' az eredetije nem a tied!
- Gondoltam, megszerzem valahogy.
Hát akkor fölírjuk az adósságot s majd, ha egyetemi tanár leszek, megfizetem.
Kötelezvényt is adok s András aláírja , mert nincs egy vasam se.
De ne aggódj, nem fogsz nyerni.
- Azt meglátjuk, azt meglátjuk! - kiáltott föl Szilveszter úr, előragadva a kártyát valahonnan s izgalommal kezdte keverni.
Éjfélre az összes fordulókat elveszítette.
Ekkor ordítani kezdett:
- Hé, aki a konyhában van!...
Cigányt ide, meg leányokat!...
De András felállott.
- Bocsánatot kérek, én hazamegyek.
Reggel templomozásom van, józan akarok maradni...
- Ahá, - kacagott Szilveszter úr - az a multkori asszonyság, úgy -e?
András elvörösödött:
- Hagyd csak, kérlek!...
Nem tartozik ide!...
Köszönöm a vacsorát, jó éjszakát kívánok.
- De te csak nem méssz?! - fordult Szilveszter úr Jóskához.
- Remélem, nem fogsz megsérteni ?...
Rokonok vagyunk, vagy mi ?...
Jóska hunyorított András felé s megadással mondta:
- Feláldozom magam.
A kurzusra mindenki eljött, aki ígérkezett.
Eljött András is.
Igaza volt Jóskának, sokkal könnyebb így mások között találkozni Edithtel és Lászlóval .
Mind a hárman uralkodtak magukon.
Váltottak néhány csendes szót.
Aztán elvegyültek a többiek között.
A megnyitót László tartotta.
Üdvözölve a megjelenteket, fölvetette a kérdést , hogy vajjon a jelen pillanatok alkalmasak -e a későbbi teendők feletti elmélkedésre, hogy az égő házban lehet és szükséges -e a jövendő feladatait fontolgatni!
Igen, felelt reá, mert egy olthatatlan erős meggyőződés késztet erre, az a hit, hogy ezt a földet, amellyel életünk és hivatásunk elválhatatlanul összeforrott, az Isten meghagyja nekünk.
Akkor pedig missziónk van itt, amelyre rákészülni most van a legfőbb ideje.
Ha Ezékiel próféta a fogságban is a feldúlt távoli templom helyreállításáról szőtte álmait, nekünk, akiknek még a talpunk alatt van a mi földünk, nemde százszorta inkább kell törődnünk a mi Sionunk helyreállításával?
Előttünk egy nagy belső reformáció áll, mellyel a fölzaklatott, árkából kivetett életért kell visszatérítsük a gyógyulás, a békesség, a szeretet medrébe!...
- Szépen beszél, - mormogta Bekecs Péter tiszteletes úr, a mezővásáriak papja.
Keménykötésű pirosarcú ember, tüzes gazda, aki híveinek abban akart példát mutatni, hogy a legszebb ökrei vannak.
- Szépen beszél, - ismerte el bólogatva - gazdasági megújulásra van szükségünk!
- Az új reformációt - folytatta László rápillantva - nem lehet felülről diktálni, hanem csak alulról kiépíteni.
- Ez a helyes! - ütött öklével az asztalra Szabó Árpád füzesi tiszteletes úr .
- Mit diktálnak nekünk onnan felülről, a központból?
Mi ismerjük a népet , nem a püspök, meg a teológiai tanárok!
- Csak buzgó, öntudatos gyülekezetek tehetik élővé az anyaszentegyházat - jelentette ki László.
- Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a háború után reánk, mint szegény megfogyatkozott egyházra, néma tengődés várjon, hogy örüljünk, ha éppen élhetünk.
Talán vannak akik úgy gondolkoznak, hogy körülményeink között hagyjunk fel a messzemenő tervekkel, a nagy álmokkal , az oknélküli erőlködéssel, vonuljunk vissza csendes romjaink közé és vegetáljunk jelentőség nélkül, amíg lehet!
- Pedig olyanformán lesz - sóhajtott a maradéki pap, Szekeres Mihály.
- Sőt tán úgyse - tette hozzá Imre János, a Salamon templomának restaurálója .
- Pusztulunk, veszünk!
- Én azonban azt felelem erre - mondta László -: soha!
Egyszer már efféle feleletet adott a jövendő kérdésére az egyház, a fegyvertelen elnyomatás ólomsúlya alatt s még ma is ennek a következményeit, halálos igézetét hordozzuk.
Nem egyezhetünk bele a saját halálunkba.
Reánk óriási feladatok , végtelen jelentőségű hivatás vár.
Nem csak az, hogy sebeket kell kötözni és romokat kell újjáépíteni, hanem új népet kell nevelnünk a Krisztus számára!
Kipirult, a szeme csillogott, ihletben lángolva nézett szét barátain.
A papnék tapsoltak, gyönyörködve nézték szép lelkes fiatalságát.
Edith szeme ott függött az arcán, biztatva.
Szája mozgott, önkéntelenül mondta utána a szavakat.
Meggyes Károly, a kővári tiszteletes és Bakó Gyula, a mezőbereki kolléga egyszerre szóltak közbe:
- Ideálizmus!
- Megmondom azt is, - fordult oda László - hogy mit kell tennünk.
A nép között kell erős, viruló gyülekezeti életet teremtenünk, melynek keretében az itthonmaradottak, a harctérről hazajövők és rokkantak egyaránt helyet találjanak, hozzájuk illő munkát és feladatokat.
Nemes gyülekezeteket kell tisztítanunk a mostaniakból, hogy a számban való megfogyatkozást erkölcsi súllyal töltsük ki.
Aki ennél kevesebbet akar, kétszeresen áruló: hazaáruló és a Krisztus árulója!
Az utolsó szavakat már kiáltotta.
Erre a kiáltásra néma csend válaszolt.
A hallgatókban bennerekedt a szó, megrendülve néztek reá.
Kemény beszédek ezek, kicsoda hallgathatja ezeket ?...
- Kedves testvéreim - szállt le László a hangjával, egyszerre szelíden , melegen szólva a szívükhöz.
- Mindez lehetne fiatalos nagyotmondás, üres szó, ha nem tudnám, hogy megvan a lehetősége és biztosítéka, itt, közöttünk .
Van egy erő, amelyet a mi egyházunk elejtett, nem gyakorolt, nem helyezett a legelső sorba.
Mi itt a Mezőségen, kicsi falukban, kivetve a világból, tele nélkülözéssel, árván, elhagyatva, a lelki elsüllyedés ezer kísértése között , az élet durva ütései alatt, csalódva önmagunkban és híveinkben, olyanok vagyunk, mint a tévedező gyermekek, akik nem tudják, hogy varázsvessző van a kezükben, melynek érintésére megnyílik a boldogság kastélyának kapuja.
Ez a varázsvessző a mi barátságunk, az egymásiránti szolgatársi és emberi szeretetünk.
Miért vagyunk letört, szomorú emberek, miért sóvárgunk el a falunktól, a városi élet külsőségei után epekedve, miért nem bízunk a népben, miért tartjuk azt, hogy a paraszt komisz, miért tudjuk csak dorgálni a bűnt és nem gyógyítani, miért csüggedtek, fáradtak a mi asszonyaink, miért néznek reánk úgy az itteni urak, mint csupán ivópajtásnak alkalmas emberekre s nem lelki vezérekre ?...
- Szétnézett, elnémulva.
A fejek mind lehajoltak.
Ezek a szavak itt is, ott is nyílként találtak .
Igen, ilyenek voltak ők: belefáradva a küzdelembe, megkeseredve a szegénységben, áhítozva a város után, kiábrándulva a népből, csak a rosszat látva s a feledést borban, kártyában vagy a paraszti gazdálkodás közönséges teendőiben keresve.
- Pedig mi nem ilyenek vagyunk, a lelkünk szerint, igazán - végezte be László.
- Ez csak addig van így, amíg külön-külön viaskodunk az élettel, a kísértésekkel, a világgal.
De ha egyszer összefogunk, mint barátok , kicseréljük a gondolatainkat, megismerve a bajokat, közösen igyekszünk egymáson és híveinken segíteni, mi, akik egy lelki anya tejét szoptuk , egymás között keressük lelki felüdülésünket, szórakozásunkat, örömeinket is : ebben a baráti szövetségben adatik nekünk a kegyelem, hogy újjá legyünk mi magunk is és újjá teremtsük gyülekezeteinket.
Hálásan köszönöm nektek, hogy hívó szavamra, a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb testvér hívó szavára eljöttetek ide.
Ez mutatja, hogy a vágyakozásunk közös és áldás van rajta .
Testvéreim, alakítsuk meg a mezőségi lelkészek baráti szövetségét!...
A beszédnek nagy és őszinte hatása volt.
Mind odafutottak Lászlóhoz , szorongatták a kezét, aztán mintha csak most ismernének egymásra , paroláztak, ölelkeztek.
Elfelejtették kétségeiket, kritikájukat , elfelejtették, hogy Lászlóban valamikor betolakodott kémet láttak.
Az ünnepi hangulatban egyszerre lehetségesnek tűnt föl előttük, amit ez az idealista fiatalember szuggerált nekik.
A jég mindenesetre meg volt törve.
A kurzus bensőséges baráti hangulatban folyt le.
Sok szép és nagy kérdés került szőnyegre, amit eddig ott hordoztak a lelkükben, mint fel-felcsillanó lehetőséget, de aztán csüggedt kézlegyintéssel engedtek ismét eltűnni, mint hiú ábrándokat.
Az ifjú nemzedék nevelése, az elkallódásra ítélt fiatal paraszttehetségek kiemelése, taníttatása, segélyezése, az egyházközségek történetének, állapotának számbavétele, a gyülekezetek között rendezendő látogatások, a lelkipásztorok életének elmélyítése, baráti találkozások, az egymáson való anyagi és lelki segítség módjai: mind olyan kézzelfoghatókká , természetesekké és könnyen megvalósíthatókká bomlottak ki a szemük előtt.
Csoda is történt, mert Bekecs Péter mezővásári tiszteletes úr a népi tehetségek kiemelése és taníttatása céljára száz koronát vett ki a bugyellárisból s odatette az asztalra, szerény kezdetnek, amint mondta.
Ez az összeg harmadnapra ezer korona lett.
Amitől László legjobban félt, az sikerült legszebben.
A két tudományos előadás, amelyet ő és Jóska tartottak, megbeszéléssel egybekötve.
László arról beszélt, hogy mi haszna van a lelkipásztornak a filozófiából?
Mint öntudatos lelkivezérnek, aki híveit a támadó világnézetek és felekezetek harcában meg akarja tartani s lelkileg föl akarja fegyverezni, akinek a hitet össze kell kötnie a kultúrával, nélkülözhetetlen a filozófiai képzettség.
Mindjárt ismertette is nagy vonásokban azokat az alapvető igazságokat, amiket a filozófia nyujt a lelkipásztornak, Jóska viszont arról tartott ragyogó előadást, hogy a nép mai hitvilágában miképpen lehet megtalálni az ősi vallások csíráit és hagyományait, hogyan olvadtak bele s alakultak át a keresztyénségben a pogány misztériumok színei és cselekményei, hogy lehet ebből megérteni a keresztyén egyház felekezeti szétágazását s miképpen kell a lelkipásztornak a tiszta evangéliumot kiválasztani és érvényesíteni ebből a nagy rétegeződésből ?...
A teológiáról rég kikopott embereket megragadta az előadók világos, érdekes és újszerű tudománya.
Mindketten értettek hozzá, hogy foghatóvá , tapinthatóvá tegyék az elvontságokat.
Az előadások után kérdésekkel ostromolták őket, buzgón jegyeztek, könyvcímeket írtak föl, egy megindítandó tudományos lelkészi könyvtár érdekében memorandumot szerkesztettek a főhatósághoz s valamennyien úgy érezték s ezt ki is mondták, mintha köszörűkővel fényesítették volna ki rozsdafoltos elméiket.
Igazi lelki , szellemi fürdő volt nekik ez a három nap.
A papnéknak külön megbeszélésük is volt Arankánál.
Itt akaratlanul Edith kezébe került a vezetés.
Miben segíthetnek férjeiknek az egyházi munkában ?
Ez volt a kérdés.
Az asszonyok hevesen vitatkoztak.
Eleinte az a felfogás uralkodott, hogy mint háziasszonyok és anyák, minden kötelességüket teljesítették.
Edith tudta, hogy ebben a társaságban hajszálon függ minden , könnyen megsértődnek, hamar a szeme közé vágják, mit ért ő ezekhez a dolgokhoz?
Azt a taktikát követte, hogy a Lászlóval folytatott beszélgetéseket, tervezgetéseket kérdés alakjában tette föl nekik: mit gondolnak, ezt vagy azt nem lehetne -e megcsinálni?
Hogy lehetne megtanítani előbb a gyermekeket, aztán az ifjúságot, aztán mind a híveket szépen énekelni?
- Lelkem, Piroskám, - mondta az egyiknek - neked gyönyörű hangod van, igazán kedves volna, ha ezt a tehetségedet erre használnád.
- Hogy lehetne fölvenni a szegények, betegek és árvák gondját?
- Tudom, Esztikém, - fordult egy másikhoz - hogy híres vagy a jó-szívedről, minden beteg asszonynak levest küldesz s az újszülötteket ellátod ruhácskával.
Te is, meg te is, jól tudom, meglátogatod a beteg asszonyokat s az árva gyermek nem mehet el a konyhádról éhesen.
Mindezt lehetne közös megbeszélés szerint , egyforma módon végezni s hátha a falusi asszonyok is összegyüjthetők lennének, hogy kedvet kapjanak hozzá?
- Sikerült neki meghódítani az asszonyokat, mind csodálkoztak a saját rejtett jótulajdonságaikon s ebből egy kis tervezet született, valami mezőségi nőszövetség körvonalai.
Az ebédek és főleg a vacsorák testvéri vidám hangulatban teltek el s az egészet bekoronázta a gyönyörű majális, amit az erdő tisztásán rendeztek meg.
Ezen már résztvett Szilveszter úr és az intéző is, hogy a világi elem is képviselve legyen.
A majális hőse természetesen Jóska volt.
Kacagástól zengett az erdő, mikor , mint valami szellemi tűzijátékot, kiröppentyűzte tréfáit.
Még táncoltak is , énekszóra.
- Soha ilyen szép mulatság nem volt a Mezőségen! - jelentette ki Szilveszter úr, aki minden asszonyt megtáncoltatott, de legfőképpen Edith körül forgolódott.
László vigyázott arra, hogy Edith ezen a délutánon mindenkié legyen inkább , mint az övé.
Ezt főképpen Andrásra való tekintettel csinálta így.
De Edith is egyetértett vele ebben s András megindultan békült ki velük a szívében , látva gyöngédségüket és figyelmüket.
Jóska egy idő mulva az intézőhöz pártolt.
Ketten iddogáltak, leterített pokrócon heverve, a boroskancsó fedeléből hörpintgetve testvériesen.
András, aki inkább Szilveszter úrral tartott, okulva az előzményeken , kíváncsian elmélkedett rajta, mit akar megint ez az ördög?
A barátkozás Lászlónak is föltűnt.
Jóska meghódította az intézőt.
Olyanokat suttogott a fülébe, hogy az intéző visítva kacagott, a levegőbe kapkodott kezeivel , lilaszínű arccal fuldokolva.
- Hagyd már a fenébe! - hörögte, az oldalát fogva.
- Nem bírom!...
Hogy is volt, te ?...
Hazamenet végig ölelkezve jöttek Jóskával.
Másnap a kurzus is nagy ölelkezésekkel, búcsúcsókokkal, a minél hamarabbi megismétlés ígéretével oszlott szét.
Jóska maradt még egy napig, "módszeresen földolgozta az anyagot ", ahogy ő mondta, minden résztvevőről kedves csipkelődéssel emlékezve meg.
- Holnap délelőtt tíz órakor vonulok ki a faluból - jelentette ki aztán.
- Kérem, tisztelt hölgyeim, ezt az ünnepélyes pillanatot szíveskedjenek a parókiából megélvezni, nem lesz utolsó látvány.
Nem tudták mire vélni szavait, már előre kacagtak rajta, hogy ez is valami finom tréfa lesz.
Ott is voltak már tíz óra előtt Lászlónál.
Jóska búcsúzkodott.
Megölelte, megcsókolta Lászlót.
Aztán Arankához lépett s a fülébe súgta:
- Vigyázzon ezekre a fiatalokra.
Aranka.
Már tudniillik abban a tekintetben , hogy minden alkalmas pillanatban figyelmeztesse őket: ne mulasszák el csókolózni.
Edithnek is volt súgnivalója:
- Az esküvőjüket meg akarom tisztelni a jelenlétemmel.
Mind a kettőjüknek mély bókkal kezetcsókolt.
Ekkor hegyezni kezdte füleit, az ablakhoz fordult s ünnepélyesen kimutatott rajta: - Íme!...
Megtörtént a hihetetlen.
Az udvar felől a gróf parádés hintója robogott a parókia elé, ragyogóra fényesítve.
A bakon díszes libériájában az öreg kocsis, hosszan kieresztett ostorával csördített el a négy ló fölött, olyan büszke ábrázattal, mintha a királyt kellene vinnie.
- Mi ez? - nézett László ámuló szemekkel Jóskára.
- Désy József őméltósága távozik Virágosról - jelentette ki Jóska, kegyesen intve a kezével.
- Kedvelt híveink, mindig nagyon örvendtem, ha Virágosra jöhettem...
Biztosítalak állandó jóindulatomról!
Felragadta a koffert s a László kezébe nyomta:
- Hozzad, jó szolgám!
Peckesen lépegetett végig az udvaron, ki a kapun, mely elé akkor már a fél falu összecsődült, a hintó bámulatára.
László - mit tehetett volna? - csak magában mosolyogva vitte utána a koffert .
Aranka és Edith a nyitott ablakból bámulták Jóska diadalát.
Jóska előkelő méltósággal lépett föl a hintóba, egy pillanatig állva maradt , körülnézett a tömegen s áldásra emelve kezeit, szólt hozzájuk:
- Béke veletek, atyámfiai!
Belesüppedt az ülésbe, rászólt a kocsisra: - Hajts! - s kirobogott a faluból , vissza se nézve többet.
XIX.
Ritkán érkező újságokból, tábori levelezőlapok sorai közül, hazavetődő katonák szavaiból egy név ugrott elő.
Először csak úgy elsivított az ember füle mellett, mint a tévedt puskagolyó.
Azután mélyebb lett a zengése , ropogott, mint a gépfegyvertűz s a végén az egész meleg nyári levegő reszketett tőle: Bruszilov...
Lászlónak később is úgy rémlett, hogy ezeket az illatos meleg nyári heteket, melyek egyetlen édes sétába olvadtak össze , a híres orosz generális neve kísérte tompa dobpergéssel a távolból s néha , Edith szíve is, amint a karjára támaszkodott, mintha ezt dobogta volna...
Sohasem tudott egészen befészkelni az öntudatukba, nagyon el voltak foglalva egymás szívével, de azért állandóan ott kísértett az életük szélén, hogy nagy baj van köröskörül a világban.
A háború válságosra fordult s a végzet megindult a maga feltartóztathatlan útján.
A Mezőség az eddiginél is ájultabb csöndben feküdt köröskörül.
Az ég fehérkéken izzó üvegbúra módjára zárta le a halott világot.
Szellőtlen , páratlan, tikkadt nappalok, enyhület nélküli világoskék éjszakák hosszú sora feküdt reá a földre, az emberekre, minden élőre.
Annál különösebbek voltak a süket csöndbe besivító hírek arról, hogy odakünn minden lángol és rázkódik , halálos forró lázban.
Ők egy-egy pillanatnyi riadt fölneszelés után ismét boldog szédülettel hullottak vissza a szerelem időtlen álmába.
Most már elfelejtettek törődni azzal is, szól -e s mit szól hozzájuk a falu s a környék?
Csak úgy ellebegtek az utcán, ki az erdőnek, vagy föl a dombhátakon az országút irányába, ahol megszokták egy kiugró földkúp tetejére ülni s az alkonyat aranyporában hosszasan, gondolatok nélkül bámulni az út szalagján bogarakként tovamászó apró szekerek után.
Csak az egymásba kulcsolt kezük rezzent meg néha, a párját kereső vér lüktetésétől s ilyenkor elmélyedtek, egyik a másik szemének tükrében .
Régebben folytonosan beszélgettek, vitatkoztak, élvezték az ölelkező gondolatok játékát, de most mind kevesebb szó esett már közöttük .
Megértették egymást a nélkül is, nem volt többé szükség vitatkozásra.
Néha talán az ajkukra tolultak a jövendő kérdései, ennek a belső egyesülésnek a gyakorlati világban való következménye: esküvő, házasság.
De akármilyen természetes lett volna is erről beszélni, a szívük önkéntelenül visszariadt tőle.
Elhallgatták, visszaküldték a szavakat a sötétbe, nem akarták megzavarni velük ezt a mély, tökéletes, földi célkitűzések korlátaiba nem formált gyönyörű álmot.
Egyszer csak, - hogy is telhetett el így az idő?
- Dávid fölrázta Lászlót belőle azzal, hogy jó volna learatni a Szépasszony-kebelét.
- Hát már aratási idő van? - csodálkozott László.
- Még az van, de ide s tova el is múlik, tiszteletes úr.
A többi földjein , ahol részestársak vagyunk, már keresztekben áll az Isten áldása.
A Szépasszony-kebele csak a magáé, tiszteletes úr, az nem az én dolgom.
Arra magának kell aratókat fogadni.
Kimehetnénk délután, nézzük meg, hogy áll a búza?
Alkonyat felé hát arra vették útjukat Edithtel, Dávid kíséretében.
- Ó, be gyönyörű! - kiáltott fel Edith, mikor odaértek.
- Olyan, mintha a Szépasszony kebelén egyetlen színes, nagy virágcsokor pompázna!...
László is gyönyörködve szemlélte a földjét, melyen búza alig látszott a százféle virágzó gaz között.
- Az... gyönyörű igazán!... - csóválgatta a fejét Dávid.
- Úgy -e, megmondtam tiszteletes úrnak még a tavasszal, mikor erre jártunk, hogy tele van induló gazzal, meg kell kapálni?!
Dehát tiszteletes úrnak másfelé járt az esze akkor is...
Most csodálhatja, hogy milyen tarka, de ebből kenyeret nemigen eszik a télen!
- Az lehet, kurátor úr.
Igaza van, szörnyű rossz gazda vagyok...
De legalább annyit maga is elismerhet, hogy gyönyörű így, ahogy van!
Edithre mosolygott, az vissza reá s a kurátor tisztában volt vele, hogy ezeknek ugyan beszélhet, mit törődnek kenyérrel, aratással?
Ő is gondolt hát egyet, belábalt a táblába s míg azok leülve a földre, sugdosódtak, hatalmas bokrétát szedett össze nekik.
- Tessék! - riasztotta fel őket - egy kévét máris arattam!
Edith ragyogó arccal vette karjai közé a virágokat, beletemette arcát illatozó szirmaik közé s megremegett a gyönyörűségtől, ahogy beszívta a lehelletüket.
Aztán odanyomta az egészet László arcához:
- Igyál, igyál ebből a csodakehelyből!...
- Elindultak visszafelé a nélkül , hogy az aratásról szó esett volna.
Dávid öt lépésre kullogva mögöttük, magában morfondírozott:
- Le fogom kaszálni a fiammal...
Legalább a vetőmagot kaphassa vissza!
De akármilyen mérges is volt a rossz gazdálkodásért, csak a szája dohogott , szemei örömtől csillogva kísérték a fiatal párt, amint egymás derekát átkarolva, ringatództak lefelé a domb lejtőjén.
- Hogy az Isten tartsa meg őket, be szépek! - szakadt ki belőle önkéntelenül.
Még nem érték el a falu szélét, mikor kicsi Dávid jött szembe, futva.
A legényke megtorpant, mikor így látta őket, ölelkezve közeledni, ők is azonnal, összerezzenve engedték el egymás derekát.
Kicsi Dávid szemében egy pillantásig sötét tűz lobbant meg.
Aztán lesütötte a fejét.
E közben Dávid is beérte őket, kérdezve a fiútól, hogy tán baj van?
- Baj - mormogta a fiú.
- A tanítóné asszonyságnál csendőrök jártak.
A jegyző úr küldte őket, valamit odaadtak neki, amitől egyszeribe földhöz vágta magát.
Azt mondják, elesett a tanító úr.
Futva tették meg az utat az iskoláig.
Akkor már minden kapuból szaladt egy-egy asszony, leány arrafelé.
Kilépett néhány férfi is, lassan, lehajtott fejjel ballagva a nyomukba.
Mire odaértek, az iskola udvara tele volt siránkozó néppel.
- Meghótt a jó tanító úr! - kiáltották feléjük.
- Hősi halált hótt!
A csendőrök elhozták a tekintetes asszonynak az írást s azt mondják, valami apróságait is.
Arankát már fölemelték az ágyra, mire ők berohantak hozzá.
Kati ült mellette , ecetes ruhával borogatta a homlokát.
Aranka mélyen lecsukott szemekkel feküdt az ágyon, egész teste reszketett s fájdalmasan nyöszörgött.
Nem volt elájulva, de a szólongatásukra nem felelt semmit s nem vette észre, hogy van mellette valaki.
László az asztalhoz lépett, ahol a hivatalos értesítés feküdt, a szokásos kegyetlen rövidséggel és nyiltsággal tudatván, hogy Bálint Miklós hadapródőrmester, az oroszokkal vívott küzdelemben, itt és itt, ekkor és ekkor, hősi halált halt s eltemettetett ugyanott, megjelöltetvén a sírja ilyen és ilyen számú fakereszttel.
Következett rövid jegyzéke azoknak a tárgyaknak, melyek nála találtattak s özvegyének ezennel megküldetnek : zsebóra, zsebkés, notesz, gyűrű, tárca, benne női fénykép.
A tárgyak ott voltak egy csomóban az irat mellett, az asztalon.
László szomorúan nézett reájuk: íme, ennyi maradt Aranka férjéből.
Sohase látta, csak az asszony szavaiból ismerte, mégis ezek az élettelen apróságok megrendítették, érezte bennük, rajtuk egy ember jelenlétét, akihez tartoztak, aki nincs többé...
Az emberek lassanként hazaszéledtek az udvarról, ők Edithtel ottmaradtak Aranka mellett, amíg lassan besötétedett.
Edith föléje hajolva suttogott neki, vigasztalta, cirógatta.
Végre, nagyon , nagyon sokára Aranka elkezdett keservesen zokogni.
A szívét markoló görcs megoldódott, a fájdalom zsilipjei megnyíltak s a keserves megkönnyebbülés árja megindult.
Edith vele sírt, átkarolva a nyakát s László fejét az ágy fájára hajtva, hallgatta őket némán a sötétségben.
- Mán megmarad - suttogta Kati, megérintve a László vállát.
- Ha már sírni tud, megmarad.
Azért nem volt olyan egyszerű a dolog.
Az igazi ráébredés csak másnap , harmadnap következett, megújuló rohamokban.
Amilyen jószívű asszony volt Aranka, amennyire fel tudott olvadni mások boldogságában, éppen annyira mélyen merült bele a saját vérző sebébe is.
Folyton vele voltak, amikor csak tehették.
Most fölrettentek a valóságra s a szerelem önzését szégyelve , egész szeretetüket ráárasztották szegényre.
Virrasztották, etették, ápolták , mint a nagybeteget, aki a kezét se tudja mozdítani.
Harmadnap estére betoppant András.
Csak aznap vette a hírt s rögtön átjött , mint akinek nagy adósság terheli a lelkét s fizetni akar.
Mégse Aranka láttán döbbent meg, hanem a fiatalokén.
- Mi van veletek? - kiáltott rájuk.
- Olyanok vagytok, mint a kísértetek!
- Két éjszaka nem aludtunk - suttogta László, csendre intve.
- Odavan szegény.
Aranka már fölrezzent a kiáltásra, kinyitotta szemét, fájdalmasan odafordította arcát s keservesen elsírva magát, András felé nyujtotta kezét:
- Maga az, András? - tördelte.
- Látja, látja, mi lett belőlem ?...
András megragadta a kezet, csendesen visszafektette a kinyujtott kart az ágyba, föléje hajolt s gyöngéden dörmögte:
- Kedves Aranka!...
Szegény Aranka!...
Szívemből sajnálom!...
- Maga megérti - lehellte Aranka lecsukva szemeit s a pillái alól szivárgott tovább a könny.
- Maga megérti, mi az árvaság!...
- Itt maradok egy kicsit maga mellett, - mondta neki András - ha megengedi .
Lászlóék nagyon fáradtak már.
Aranka fölnyitotta szemeit, a fiatalokat kereste tekintetével s mikor azok föléje hajoltak, mindkét kezével megsimogatta őket:
- Köszönöm, hogy olyan jók vagytok hozzám!
De most már pihenjetek!
Nem szabad miattam beteggé tenni magatokat!
András olyan jó, velem marad, amíg ti pihentek.
- Jó lesz, Aranka! - biztatta László.
- Ahogy maga gondolja.
Edith is, én is szívesen vagyunk itt s jövünk, ha kell, akármikor.
Aranka szótlanul bólintott rá.
László megfogta Edith kezét, intett Aranka felé s csendesen kihúzta maga után a szobából.
András ettől fogva csaknem mindennap töltött legalább egy órát Virágoson , Arankánál.
Tulajdonképpen ebből állt a vigasztalása.
Csendesen ült mellette , amíg az asszony behunyt szemmel, monoton egyhangú suttogással beszélt , beszélt a meghalt uráról, a szép ifjúságukról, nagy álmaikról, Miklós félreismert tehetségéről, a nélküle eltöltött idő titkolt szenvedéseiről és arról, hogy az élete ezután csak készülődés lesz a boldog viszontlátásra .
András bólogatott, szelíden dörmögött hozzá, állhatatosan kitartotta figyelemmel a végenélkül patakzó emlékezéseket s néha megkérdezte, hogy nem szomjas -e, vagy nincs -e szüksége valamire, hogy hozzon?
László és Edith olykor bepillantottak hozzájuk, egy-egy kedves szóval , vigasztaló virágokat téve az asztalára, felajánlva segítségüket.
Ilyenkor Aranka igyekezett hálás lenni, megsimogatta őket a kezével vagy a tekintetével.
- Köszönöm, - rebegte - András olyan jó...
Nincs szükségem semmire.
A fiatalok önkéntelenül megérezték, hogy most feleslegesek neki.
Szinte szégyelték is a boldogságukat, bizonyosan csak a szívébe hasít, ha látja , hogy másoknak lehet élni, szeretni, jövendőt építeni.
Csendesen , lábujjhegyen kilépegettek tőle, hogy ne zavarják.
Később aztán Aranka visszazökkent az életbe.
Nagy sóhajtozásokkal hozzálátott az ura leveleit rendezni, még azoktól a legelsőktől kezdve, amiket leánykorában írt hozzá.
Ezek piros szalaggal voltak átkötve, míg az ő válaszai, egy másik csomagban, kék szalaggal.
Most azzal foglalkozott, hogy egyberendezze őket, minden levél mellé a ráfelelő választ.
András ebben is hűségesen segített neki a maga módján.
A segítés abban állott, hogy Aranka halvány, szenvedő mosollyal így szól hozzá, a levélbe mélyedve:
- Hallgassa csak meg, András, hogy írt az én édesem nekem, mikor még csak vőlegény és menyasszony voltunk?!
És András csendes figyelemmel hallgatta néhai Bálint Miklós költői hasonlatait az Aranka hajáról, szeméről.
- Úgy -e csodaszép? - suttogta Aranka könnyes szemekkel.
- Nagyon - mormogta András.
- Költői lélek volt, az biztos.
Fényképekre, apróságokra, ruhákra került a sor.
Aranka az András segítségével mindent szépen összerendezett egy szekrényben.
Aztán már törülgetett, takarított, főzött, szelíd szomorúsággal az arcán.
Lászlóék egyszer arra toppantak be a konyhába, hogy Aranka mosogatja az edényeket s András egy hátatlan konyhaszéken ülve, törülgeti őket, nagy alapossággal és figyelemmel.
Aztán peregtek, peregtek tovább a napok.
Már régnek látszott, hogy László gyászistentiszteletet tartott Bálint Miklósért.
Aranka mély gyászban ott zokogott a padra borulva s az asszonyok hangosan sírtak vele, mikor ő az Isten Igéjének tükrében beszélt a hősök áldozatáról, amit a jövendőért hoztak.
Még a presbiterek s az öreg férfiak is törülgették szemeiket...
Furcsa teremtés az ember, mindent megszokik, bármilyen hihetetlen is először , hogy valami, ami egész lényét megrázta, később csak szelíden fájó emlékezetté halványodik.
A halottak arca megdicsőül, messze a magasságban tündöklik, aztán távolodni kezd, csillaggá zsugorodik, aztán elvegyül ezer más csillag között.
Az élet pedig megy tovább, sok apró ügyét-baját gördíti az ember útjába, hogy kényszerítse a lába elé nézni s belemerülni a mindennapi dolgok kicsinyes szövevényébe.
Már László és Edith is beszélgettek róla, hogy meg kell írniok elhatározásukat az övéiknek.
Nem lehet, nincs értelme tovább hallgatni vele , mindketten a maguk urai, nincs miért nyujtani a mátkaságot, gondolni kell az emberekre, a világra is.
Hát talán a berendezkedés és esküvő dolgát is meg kellene beszélni.
Egy augusztusi csillaghullásos éjszakán szekér zörgött el a parókia előtt, az országút irányába.
László ágyában feküdve hallotta, amint messziről közeledett, egyre hangosabb a zörgése s most aztán, ha távolodni fog , ugyanúgy vész el lassanként a távolban, ahogy keletkezett.
De a szekér zaja hirtelen elnémult.
Megállt a kapu előtt.
László fölugrott az ágyból, kinézett a nyitott ablakon: tán ide jön valaki?
Egy ember árnya közeledett óvatosan a kapu felől.
Arcát nem lehetett kivenni a sötétségben.
De ő láthatta Lászlót, fehér hálóingében állva az ablakban.
- Ki az? - szólt ki László.
- Engem keres?
- Csitt! - suttogta az a valaki s most egyenesen odasurrant a kis kerten át az ablak alá.
- Halkan beszélj, kérlek, - hallszott a sziszegő hang - én vagyok, Muresán.
Mondani akarok valamit, kollegám!
- Parancsolj bejönni, kérlek - mondta László halkan.
- Nem, nem - mormogta Muresán, - Nincs időm... sietek... a feleségem, a gyermekekkel még hajnalban elutazott, az apjáékhoz...
Nekem is mennem kell...
Tudod, a blázsiak!...
- Talán valami baj van?
- Lehet, hogy sokáig távol maradok...
Te jó szívvel voltál hozzám , kollegám!...
Becsületes ember vagy, szeretném, ha barátok maradhatnánk azután is!...
- Hogy érted, hogy azután is?
- Sietek...
Mennem kell!
Csak azt akartam megmondani, hogy ha akármi történik is, reám számíthatsz...
Itt maradhatsz nyugodtan, mielőtt baj lehetne , itthon leszek s megvédelek...
- Nem értelek! - hajolt föléje László az ablakból.
- Miről beszélsz , kollega?
- Majd megtudod - intett Muresán.
- Megfordult, hogy távozzék.
Aztán gondolt egyet, visszalépett az ablak alá, fölnyujtotta a kezét.
- Fogjunk kezet , kollegám!...
Maradjunk jóbarátok!...
László odanyujtotta a magáét.
Muresánnak nedves, forró volt a keze, mintha láza lenne.
- Nem értem ugyan, - ismételte László - de ha jót akarsz, köszönöm!...
Isten veled, kollega!...
Muresán futva surrant vissza a szekérhez s aztán elzörgött az éjszakába.
László sokáig bámult utána a sötétbe s töprengett, vajjon mit akart mondani s hová sietett úgy, mintha szökne?
Aztán, sohase tudná híven megállapítani, hogy történt, mint szakadt alá a hihetetlen, váratlan, nem is sejtett fergeteg: kivilágosodott a Muresán szavainak titka.
Megint ott ültek Edithtel az országút fölé hajló tetőn, az alkonyatban.
Az út fehér szalagja némán, néptelenül kígyózott a dombok között s halálos csend mindenütt.
Egyszer csak Edith összerezzen, fordítja a fejét Mezővásár felé, felugrik , kinyujtott karral arra mutat s fölkiált:
- Nézz oda, mi az ?...
Furcsa, idegesítő zsivaj hangzik föl s ott, ahol a hágón fölvillan az országút teteje, fekete gomolyag hömpölyödik alá.
Mögötte a hanyatló nap fényében lángoló tűzként csap föl a por kavargó fellege.
A gomolyag aztán nyúlik, szakadozik, ahogy közeleg s a zúgásból kicsapnak a jajgató, ordítozó, káromkodó hangok, az állatokat gyötrő ostorok csattogása , s kivehetők a holmikkal, emberekkel rakott szekerek, falkában űzött barmok , amint tovahullámzanak az úton...
Ahogy dermedten nézik, lassan eléri az út belátható túlsó végét, de meg nem szakad, új és új hullám csap keresztül a mezővásári hágón, sötét zuhatagként, amíg végtől-végig betölti az egész útvonalat, mint halálos kínban tekergő óriáskígyó...
Amíg szemükkel láthatták, odabűvölt rémülettel nézték ezt az érthetetlen népvándorlást , melyet valami titokzatos félelem ostora kergetett maga előtt.
Mikor már nem láthatták, akkor a fülük telt meg szívszorító, félelmes morajával, mely az éjszaka csendjében olyan kísértetiesen hangzott, hogy Edith borzongva dőlt László vállának s védelmet keresve kapaszkodott a nyakába:
- Mi az? - nyöszörögte.
- Miféle rettentő történt?
- Nem tudom! - hebegte László.
- Soha ilyet nem láttam.
Valami nagy katasztrófa ez, Edith...
Az Isten irgalmazzon nekünk!
Reggelre tudták már, hogy az egész Székelyföld menekül, hogy Erdély kiürítése el van rendelve, talán a Marosig, talán, ki tudja meddig?!
Az országút felé, a dombokon át megindultak a falusiak, látni a szomorú csodát.
Rémítő hírekkel szállingóztak vissza.
Az emberzuhatag kifogyhatatlanul ömlik most is.
Végig az egész úton, amíg a szem lát, kétségbeesett síró férfiak , asszonyok, gyermekek a szekerekre zsúfolt holmik között, köztük sok beteg , tehetetlen öreg, ölbeli gyermek.
Egy szekér fölfordult, halottakat húztak ki a halombazuhant ládák alól.
Egy marhacsorda, amelyik megszorult a zsúfoltságban, fölbőszülve tiport keresztül az őrjöngő embereken s szerteszét nyargalt bömbölve, a dombokon keresztül.
Éhezők is vannak, akik a fejvesztettségben falat kenyeret nem hoztak magukkal s most a testükön levőt is odaadnák érette.
Sokan bagóért kínálják lovukat, ökrüket.
Vannak, akik megállottak, kifogtak a mezőn, azt mondják, az Istennek se mennek tovább , itt érje az ellenség, vagy dögöljenek éhen, de idegenbe nem szaladnak koldulni, lealjasodni.
László összehivatta a presbitereket, lelkükre beszélt, ruhát, élelmiszereket gyüjtött.
Három szekérrel lementek az országúthoz.
A menekülés pánikszerű volt, az emberek azt kiabálták, hogy a Székelyföld el van foglalva s Marosvásárhelyt ágyúzzák.
László kezei tehetetlenül hullottak le.
Mit akar ő itt, ezzel a nevetséges segítőszándékával?
Néhány megtaposott, kidőlt szegény emberi féreg, akiket a betérőnél álló fogadó udvarára cipeltek haldokolva: ennyi, akin segíthetne...
De ezeknek már nem kell semmi, a vigasztaló szó is elsiklik fölöttük hatástalanul.
A többi, aki bírja, úgyse áll meg, rohan ész nélkül tovább.
Napok teltek bele, amíg valamennyire megcsendesedett ez a rémületes menekülés.
Nem szűnt meg akkor sem, de szakadozottabbá, csendesebbé vált.
Egyik estefelé két autó fordult be a faluba, egy szakasz huszártól kísérve.
A grófi udvarba tartottak.
Nemsokára jött az intéző László után.
- Kormánybiztosok érkeztek! - újságolta lihegve.
- Egy katonai, meg egy polgári.
Ezek dirigálták a kiürítést, ebben az irányban.
Néhány úr meg dáma van velük Vásárhelyről.
Azok is menekülnek.
A kormánybiztosok kéretnek, jere fel, beszélni akarnak veled.
Lászlót abba a szobába vezették, ahol újév után Bádoky gróffal beszélt.
Most két úr ült az asztal mellé tolt bőrszékeken, cigarettázva.
Az egyik katona , a másik civil, ahogy az intéző mondta.
László megállott az ajtóban, meghajolt, a nevét mondta.
A két úr felállott .
Először a civil lépett hozzá, kezét nyujtotta, ránézett boltozatos homloka alól mély barna szemeivel, tetőtől-talpig végigmérte s megszólalt:
- Görgényi gróf kormánybiztos.
Hátralépett s most a katona mutatkozott be, összecsapva sarkát s szintén kezetnyujtva:
- Gyulay vezérkari százados, kormánybiztos.
- Foglaljon helyet, tiszteletes úr - intett Görgényi gróf, az asztal melletti harmadik székre mutatva.
Leültek.
- Parancsoljanak velem az urak - mondta László.
- Bádoky gróf őméltósága telefonált Marosvásárhelyre, - szólt Görgényi gróf - hogy tiszteletes urat megkérjük: szíveskedjék itt a faluban s a környékbeli kollegáinál személyes súlyával odahatni, semmi rendetlenség, túlkapás , kártevés ne történjék.
Félős, hogy a pánik átragad erre a vidékre is, pedig nincs semmi értelme.
Ez már kívül esik a kiürítendő zónán.
Nagy baj volna , ha a rend itt is fölborulna.
Bádoky gróf bízik tiszteletes úr intelligenciájában.
Mi is bízunk.
Remélem, mindent el fog követni!
- Ami tőlem telik, készségesen megteszem - bólintott László.
- De azt hiszem , nincs ok aggodalomra.
Legalább is az én falum tökéletesen nyugodt.
És semmit sem hallottam arról, hogy a környéken zavargás vagy izgalom lenne.
Mi természetesen csak a magunk híveire hathatunk, gróf úr.
- Csak erre is kérjük - válaszolt a gróf.
- Az a fő, hogy a magyarok maradjanak nyugton.
Viselkedésüktől függ, hogy az itteni románság, amely most titkon mind őket figyeli, mit fog csinálni?
Ezért, amint Bádoky gróf tökéletesen jól látja, itt nem arról van szó, hogy csendőrszuronnyal biztosítsuk a rendet, amit végtére megtehetnénk, hanem erkölcsi erővel és hatásokkal.
Egyedül a magyar faluk nyugodt bizalma akadályozhatja meg a veszedelem kitörését.
- Merek reménykedni, - jelentette ki László - hogy ebben a tekintetben nem lesz baj.
A kollegáim, éppen egy nemrég tartott megbeszélésünk következtében, most fokozott lelkiismerettel és éberséggel állanak őrhelyükön.
- Ennek örülök! - bólintott a gróf elismerő mosollyal.
- Kérem, mégis lépjen velük érintkezésbe, amilyen gyorsan csak teheti, ebben a dologban.
László meghajolt.
Gyulay kormánybiztos mindezt szó nélkül hallgatta végig, az egész beszélgetés alatt Lászlót nézve.
Villogó kékszemű, vöröses-szőke, sasarcú, szép ember, a vezérkari tiszt jellegzetes önbizalmával az arcán.
De e mögött volt valami őszinte, meleg lelkesség benne, ami azonnal megfogta Lászlót.
- Mi lesz Erdéllyel? - fordult hozzá szorongó szívvel.
A katona biztatóan mosolygott a szemébe:
- Ne féljen, tiszteletes úr.
Ezt a kiürítést meg kellett csinálnunk, hogy a hadseregnek biztosítsuk a szabad mozgását.
A felvonulás már meg is kezdődött.
Valamit csinálni fogunk.
- De harctér lesz Erdélyből, - sóhajtott fel László.
- Most vagyok itt először, - mondta a tiszt.
- Gyönyörű vidék, külön kicsi ország.
Legendákat hallottam a lelkéről.
Keserves volt látni, higyje el, ezt a menekülést.
De ha jó vége lesz a háborúnak, másként kell törődni vele , mint eddig!...
Úgy -e, Bálint?
A gróf bólintott:
- Mostoha gyermek volt, az igaz.
Pedig itt van a nemzeti lélek erőforrása .
Sokkal többet fogok törődni vele én is a háború után.
Úgy, ahogy beszélgettünk róla, tudod?
- Ha kettőnkre bíznák, - mosolygott Gyulay - el is intéznők.
A tiszteletes úr meg adna hozzá jótanácsokat.
- Ó kérem, - tiltakozott László - az urak aligha szorulnának reám!
- De ha már egyszer összetalálkoztunk, így hárman, - nevetett föl Gyulay - ebben a nehéz pillanatban s beszélgettünk Erdély veszedelméről, miért ne dolgozhatnánk valaha együtt érette, tiszteletes úr ?...
Lehet, hogy én akkor már tábornok leszek, a tiszteletes úr püspök, Görgényi gróf pedig miniszterelnök.
Kedvesen felkacagott, felállott s nagyot nyujtózkodott:
- Talán vacsorázhatnánk, Bálint!
Lászlót is ott marasztották s a vacsoránál megismerkedett azokkal az urakkal és hölgyekkel, kikről az intéző szólott.
De most csak maguk voltak, az intézőt nem hívták meg, az intézőné helyett magukkal hozott tábori szakács főzött nekik s katonák szolgáltak fel.
László bemutatkozott az idegeneknek, bár ez csak formaság maradt, mert a nevét egynek sem értette.
Szeme gyakran megakadt a Görgényi gróf jobbján ülő nagy kékszemű öreg úron , akinek pompásboltú koponyáján ragyogott a rövidre nyírt ezüst haj s borotvált ajkai egy római szenátorra emlékeztettek, aki néma méltósággal tűri hazája szerencsétlenségét.
Az öreg úr megrezzent, mikor Görgényi gróf valamit kérdett tőle s alig mozgatva ajkait, suttogta:
- Most talán...
De mi lesz a vége?
- Méltóságod pesszimista, főispán úr? - kérdezte Gyulay kormánybiztos, az öreg úrra villantva szemeit.
- Nem, csak józan vagyok, kormánybiztos úr.
Ismerem az erőviszonyokat.
Nem kételkedem benne, hogy ezúttal még sikerül.
De a vége, a legvége ?...
Azért ez a menekülés így is gyógyíthatatlan erkölcsi seb marad.
Hiába tiltakoztam ellene!
- Tiszának bele kellett egyeznie, - mormogta Görgényi.
- Pedig elhiheted , hogy ha valakinek drága Erdély, úgy ő az!
- Igen, tudom! - bólintott a szomorú úr.
- Engedelmeskedtem is.
És ha valaha még helyre lehet hozni, engem mindig ott talál a munkában...
Néhány dáma, akik nem felejtették el a ruhatárukat magukkal menteni s most is kiöltöztek a vacsorához, gondtalanul kacarászott, csevegett két fiatal tiszttel s két civil úrral, akik velük együtt a társaságot alkották.
László néha elgondolkozva pillantott reájuk.
Vajjon tényleg jókedvűek, vagy csak úri fegyelemmel palástolják a bánatukat?
Suttogó hangon megkérdezte ezt attól a hölgytől, aki közte és Gyulay kormánybiztos között ült.
Ehhez az egyhez bizalma volt.
Láthatólag nem tartozott a körükbe.
Szürkeruhás ápolónő, arcát fehér pártacsík fölé boruló szürke fátyol keretezi.
Szemei is szürkék, komolyak, kissé élesek .
Nemesvonású, hideg, magábamélyedt arc.
Termete magas, karcsú, mozdulatai rejtetten idegesek.
László úgy gondolja, nem érzi jól magát ebben a nem nekivaló társaságban.
Szenvedések látásához szokott bizonyára, tele van a szeme a háború borzalmaival, csak bánthatja ez a felületes csiripelés.
- Mit gondol kedves nővér, nincsenek tisztában a helyzettel?
Az ápolónő összerezzent, lassan feléje fordította arcát.
- Nem erdélyiek, - mondta halk, gyors szavakkal.
- Maga erdélyi, kedves nővér?
- Sőt mezőségi.
- Legalább származásilag.
Békeidőben mindig itt nyaraltam a rokonaimnál, a tavak körül.
Tiszteletes úr mióta van itt?
- Még egy éve sincs.
De már nagyon megszoktam s megszerettem itt.
- Szereti a Mezőséget? - csillant meg az ápolónő szeme s az arca csodálatosan megszépült.
- Mit szól a szagához?
- Titokzatos, édes, másvilági, - válaszolt László merengve.
- Úgy -e?
Úgy -e ?...
És azok a furcsa, megdermedt vonalak!...
Mint egy holttenger...
- Csodálatos! - kiáltott föl László.
- Mikor először láttam, magam is éppen ezt mondtam: holttenger!
- Rokonlelkek vagyunk, úgy látszik, - mosolyodott el az ápolónő.
Vacsora után a terraszra ült ki a társaság, kettesével, hármasával, egy-egy asztal körül, melyekre üvegburás gyertyákat helyeztek.
Feketekávét szolgáltak fel, meg konyakot.
- Feketézik maga? - kérdezte az ápolónő Lászlót.
- Én nem szoktam.
- Én sem, - mondta László.
- Akkor jöjjön, sétáljunk inkább egy kicsit a kertben, csak itt a ház előtt .
Rettentően fáj a fejem!
- Nagyon szívesen, kedves nővér.
Az ápolónő hosszú, álmodozó léptekkel indult meg a fák alatt, a kert mélyébe vezető úton.
László szótlanul lépdelt mellette.
Egy helyt, ahol a lombok megszakadtak, s a szabad égből ragyogtak alá a csillagok, az ápolónő megállott, kinyujtózkodott, összefonta kezeit a nyakán, hátrahajtotta fejét s mélyet lélekzett a meleg éjszakából:
- Ó, hogy fáj!...
- A feje? - kérdezte László.
- Erdély, Erdély! - suttogta az ápolónő.
- Hiába volt ez az egész iszonyat !
Erdély elveszett!...
- Ne, ne gondolja kérem! - tiltakozott László hevesen.
- Nekem csak érzéseim vannak, - szólt az ápolónő.
- De azok olyanok, mint az állat ösztönei.
Tévedhetetlenek.
Még sohase csaltak meg...
Most is tudom ...
Ez még nem a vég...
De a vég kezdete!...
Maga biztosan nem tudja, itt ebben az elzárt világban, hogy miként áll a dolog odakünn.
Én tudom, hogy nagyon rosszul.
- Bízzunk Istenben!
- Magának jó! - lehelte halkan az asszony.
- Maga pap, maga hisz.
- Csak nem azt akarja mondani, kedves nővér, hogy magának nincs hite?
Hogy tudta akkor ápolni, vigasztalni a sebesülteket, a haldoklókat?
- Az más.
A szeretetben, abban hiszek.
- Akkor az Istenben hisz, kérem.
- Én csak szeretetnek nevezem.
Abban se úgy, ahogy maga gondolja.
Valahogy csak a másokéban.
Hiszen úgy szomjazom rá és még sohasem volt részem benne.
- Bizonyára ezután! - biztatta László.
- A háború nem volt alkalmas reá, hogy maga iránt áradó szeretetet tapasztaljon.
Magának kellett másokra árasztani a szeretetet.
De egyszer majd megtalálja!
- Gondolja ?...
- Megrázta a fejét: - Szeretném hinni!...
Hiszen azért mentem önként ápolni, azért helyeztettem magam tűzvonalba, kolerás kórházba , mindenüvé, ahova más nem vállalkozott, hogy kikényszerítsem magamból, hogy lássam, tényleg van -e, hogy fölébred -e valakiben irántam is, akiért az életemet kockáztatom ?...
És egyszer aztán megláttam az igazat...
- Mi volt az?
Az ápolónő halkan, különösen fölkacagott.
- Az, hogy csak akkor szeretett valaki, mikor összetévesztett mással!...
De nehogy félreértsen, elmondom, hogy történt.
Egy haldokló katona lázasan hívta delíriumában a kedvesét, akinek Rózsi volt a neve.
Parasztlegény , valahonnan Baranyából.
Rózsi borzasztó messze volt onnan Galíciától.
De olyan szívszaggatóan hívta, hogy megsajnáltam.
Késő éjszaka volt, a kórteremben senki.
Csak a lázban hánykódó betegek, ő és én.
Józan szem egy sem.
Ráhajoltam, magamhoz öleltem, megcsókoltam a forró cserepes száját s azt mondtam neki: itt vagyok, én vagyok, Rózsi!
Elhitte, magához szorított s kicsókolta a szájamon a lelkét...
Szeretett, mert azt hitte, hogy Rózsi vagyok...
Elhallgatott, a mellére ejtve fejét.
- Megrendítő!... - suttogta László.
- Lássa kedves nővér, ez hősiesség volt , igazi szeretet.
Maga, aki egy haldoklónak boldoggá tette az átlépését az örökkévalóságba, megérdemli, meg is kapja azt, amit óhajt!
- Köszönöm, - suttogta az ápolónő.
- Ezt az estét nem fogom elfelejteni soha .
Olyan furcsa nekem, hogy én magával találkoztam!...
Hirtelen elkapta László kezét s hosszú, karcsú, acélos ujjaival keményen megszorította.
Megfordult, sietve indult vissza, a ház felé.
László alig bírta követni.
Az ápolónő szinte futott.
Valami tíz lépéssel előtte érte el a terraszra vezető lépcsőt.
László még a sötétben volt, amikor hallotta, hogy Görgényi gróf az ápolónő felé kiáltja:
- Már azt hittük, grófnő, megszökött a tiszteletes úrral!
Az ápolónő felkacagott és most olyan volt ez a kacagás, mint azoké a többieké.
- Lelkigyakorlaton voltam...
Nagyon érdekes volt !
Mindenki furcsán, kétértelműen kacagott.
László megtorpant a sötétben.
Szívébe nyilallott ez a jelenet.
- Grófnő! - gondolta magában.
- Becsapott, komédiázott velem!
Elöntötte a keserűség, megfordult s a sötét fák között, búcsú nélkül hazasietett.
Kora hajnalban, még ágyában fekve hallotta a távozó autók tülkölését.
- Hála Istennek! - sóhajtott megkönnyebbülten.
Templomozás után egy udvarbeli cselédleány levelet adott át neki.
Lilaszínű boríték, különös, keserű-édes illat.
Furcsa, elnyujtott nagy betűk a papíron, ceruzával írva.
" Miért futott el?
Ne haragudjék, ők mind ilyenek.
Nekem nem szabad megmutatni magamat, senkinek.
De magához őszinte voltam...
Szeretném, ha úgy gondolhatnék vissza magára, hogy nem haragszik rám.
Úgye, megengedi ?.. .
Talán egyszer még meg is mondhatja ezt nekem.
Ki tudja ?"
Semmi egyéb.
Semmi aláírás.
László vállat vont.
Mozdult a keze, hogy eltépje a levelet.
Aztán mégis betette a fiókjába.
Elgondolkozva nézett a távolba.
- Még vagy kétszer , háromszor is ezen a napon.
Aztán ez is elmerült a multban...
A Mezőség hátán még egy darabig hullámzott az izgalom.
A menekülők gyérülő csapatai leszorultak az út egyik oldalára , mert a másikon a katonaság vonult föl s most ez a csillogó, dübörgő kígyó vonaglott visszafelé az úton, amíg a szem látott, napokig, hetekig.
Aztán ez is tovatűnt...
Az ősz bágyadt színei kezdtek mosolyogni a lombokon.
A Mezőség lassan halálrasápadt.
Néha, alkonyati sétájuk közben föl-fölrezzentek Edithtel...
Kelet felől, a távoli havasok irányából tompán döndült egyet-egyet a levegő...
Ágyúszó...
Megismétlődött még néhányszor , aztán csend lett...
A holttenger dermedt hullámairól minden lefolyik, amit az ember hoz reá...
Az emberek olyanok, mint a tovagyűrűző habok, jönnek és mennek.
Sikoltanak vagy kacagnak, de mennek, eltűnnek...
De a halálnak ezek az örök hullámai, a végeláthatatlan dombsorok örökre itt maradnak , mozdulatlanul, halottan, irgalom nélkül...
XX.
Dávid a gabonás közepén állott, a kepefizetők listájával kezében.
Elégedetten nyálazta meg a plajbászát s keresztet rótt azoknak neve mellé, akik letöltötték zsákjukból a papbért a földreterített lepedőkre.
Jobbkeze felől a búza, balkeze felől a kukorica tornyosodott halomba.
Éles szemmel vizsgálta, nem hoz -e valaki ocsut, szemetet, rostált gabona helyett?
Ha ilyen kísérletet vett észre, nyomban visszatartotta a kitöltését s ráripakodott az illetőre:
- Nem szégyelli magát kend, efféle gazzal állítni ide éppen most, mikor a tiszteletes úr házasodik?
Egy-egy szájasabb fehérnép visszakelepelt, hogy ami neki jó, legyen jó a papnak is, ingyen kapja, nem dolgozott érte úgy mint ő, hogy majd letört a dereka, asszonylétére ölve magát napestig, amíg embere a harctéren gyötrődik!...
- Jó, jó, - csillapította Dávid az ilyeneket - inkább ne hozzon semmit, de ne éktelenítse el a pap kenyerét!
Dolgozza le másképpen, akad majd munka, ha asszony lesz a parókián.
De általában inkább csak a szó kedvéért történt az efféle, a falu ezúttal ki akart tenni magáért s a nagy többség azon igyekezett, hogy a tőle telhető legszebb gabonával kedveskedjék a leendő új házasok kamrájának.
Dávid magában meg is volt elégedve, jól jött a tiszteletes úr házasodásának ideje, mióta emlékszik, még békeidőben sem volt ilyen szorgalmatos kepefizetés Virágoson.
Kicsi Dávid lapáttal hányta egyik szuszékba a búzát, másikba a kukoricát , mikor már nagy dombban állottak a földön.
- Hát téged miféle kutya harapott meg? - pillantott reá az apa, mert amilyen mosolygós volt az ő képe, olyan mord a fiáé.
- Engem semmiféle! - mordult fel kicsi Dávid, vállat rándítva.
De olyan sötéten nézett a gabonára s úgy döfte bele a lapátot, mintha ölné.
- Bolond ez a fiú, - hümmögött magában Dávid - valami erősen rágja a máját .
De az anyja is hiába kérleli, kutatja: szót sem szól, csak lézeng ide-oda kedvetlenül s bámul a levegőbe.
Fehérnép van a dologban, az biztos, csak nem lehet tudni, ki ?...
Sze' nem tiltaná ő, ha a fiú megvallaná!...
Egyetlen gyermekük, szívesen töltenék kedvét, amiben tehetik...
Igaz, első gazdák s talán valami méltatlanra, szegényre vetette szemét a fiú...
Baj volna, de inkább ebben is utánaengednének, csak bökné ki már valahára!...
Eleget faggatja Kati, az ő bíztatására is, már mondott affélét, hogy csak szép s jó legyen, nem baj, ha nem is éppen gazdag, sze' van nekik elegük, de a fiú csak legyintett s azt mondta, nincs neki senkije.
Aztán megint, hogy ő elmegy katonának!
De miért menne, Szentúristen?
Sze' még tizennyolc esztendős sincs!
Mire sor alá kerül, csak vége lesz a háborúnak is...
Éppen ez kéne még, meghasadna a Kati szíve miatta!...
Aggódva nézett a legényre, ahogy dolgát végezve, ellökte magától a lapátot s szó nélkül kifordult a gabonásból.
Ment, mint egy alvajáró, végig az udvaron, ki az utcára.
Dávid látta, hogy amikor a papiház mellett elhaladt , félrefordította arcát s kalapját keserű mozdulattal a szemére húzta.
- Mi az Isten csudájáért haragszik ez a fiú a tiszteletes úrra? - morfondírozott magában Dávid.
- Jobb akarattal senki se lehet hozzá, mint a pap.
Könyveket adott neki, amikor teheti mindenféléről megkérdezi s ha a fiú akarná, már betette volna a kolégyomba ezen az őszön.
De hát nem és nem !
Ő pedig nem akarja erőltetni.
Megélhet így is, mint valamennyi őse.
Aztán lehet, hogy később mégis kedve kerekedik...
Nagyot sóhajtva, maga is kilépett a gabonásból.
Bezárta lakatra s indult , hogy beszámoljon a mai kepefizetésről.
Az udvaron kicsit elfelejtette bánatát, földerült a képe, mert gyönyörű nagy boglyákban állott a drága széna az istálló mögött, a kaszáló is jól fizetett az idén, lett vagy kétszáz szekérrel s a városi fiákeresek egymást licitálják felül érette.
De nem kell odaadni, intette a tiszteletes urat, inkább marhát kell szerezni hozzá s ami marad, azt majd csak tavasszal eladni, mikor kétszeres lesz az ára!
Az idén nem fogja ellopni Karó Pendzsi a disznók máléját, se rókára, görényre nem keni a baromfi tünedezését, mert asszony lesz már itt a háznál, de még milyen!
A szeme lángjától fog virulni s gyarapodni minden, körös körül!
Így gondolkozik a falu is.
Ha volt is aggodalma Lászlónak, az teljesen eloszlott.
Virágoson ugyan senki se sajnálja, hogy András és Edith nem lesznek egy pár.
Úgy látszik, kezdettől fogva titkos szövetségben voltak a László javára.
Szemmel, szóval egyaránt igyekeznek kifejezni örömüket, hogy így fordult a dolog.
Ha Edithtel végigmennek az utcán, mindenki rájuk mosolyog, áldást kíván nekik s ha a szemük előtt összecsókolódznának , biztosan odavolnának a gyönyörűségtől.
A parókia egyik üres szobája máris kezd megtelni az asszonyok ajándékaival: lepedők, törlők, varrottas takarók , párnák halmozódnak benne egymásra.
A télire való fát már mind behordották s a tenyeres napszámmal fizető atyafiak egymás sarkát tapossák az igyekezetben, hogy fölaprítsák s behordják a fásszínbe.
László várja az édesanyját, aki megígérte, hogy közelebbről a városba érkezik s néhány hétre kijön Virágosra, hogy megismerje Edithet s segítsen a ház berendezésében.
László boldogan várja, Edith pedig kissé szorongó szívvel , mert hátha nem fog tetszeni annak, akiről László szinte imádattal beszél?
Egyébként, mikor majd László utána megy, hogy kihozza, Edith is vele fog utazni a városba, mert hárman együtt fognak bútorokat vásárolni.
Persze hogy boldogok, hogyne volnának azok?!
Csakhogy most kevésbbé érnek rá , mint eddig.
A sok varrás, készülődés, levelezés alig enged időt arra, hogy egymás szemébe nézzenek s megkérdezzék:
- Szeretsz ?...
De igazán ?...
De örökké ?...
Tudja Isten, mintha ezelőtt, mikor az esküvő még a bizonytalan távolban lebegett s nem volt más gondjuk, mint egymást átkarolva barangolni az erdőben s a dombokon, valahogy még boldogabbak lettek volna!
Aranka most is az eddigi hűséges szeretettel őrködik felettük, buzgón segít Edithnek a varrásban, bölcs tanácsokat ad neki, mintha az anyja volna .
András természetesen ritkábban jelenik meg Virágoson, mint régen.
Különösen ebben az időszakban tartózkodik tőlük, bizonyára nem akarja kellemetlen érzésekkel háborgatni őket s talán magamagát is kíméli fájó emlékek sajgásától.
De azért néha mostanában is átjön s úgy látszik, meg van nyugodva, ők persze minden egyébről beszélgetnek vele és egymással s nagyon uralkodnak magukon, hogy egy tekintettel vagy mozdulattal se okozzanak bánatot neki.
De Aranka ilyenkor mindig vidámabb.
Igyekszik Andrást lefoglalni.
Ha kimegy a konyhára, hogy a vacsora után nézzen, András csendesen utána kullog.
A fiatalok egymásra mosolyognak, mikor hallják, hogy Aranka odakünn, jótékonyan megfeledkezve bánatáról, fel-fel kacag s András mély medvedörmögéssel kíséri.
- Miért ne? - mondja egyszer Edith, Lászlóra pillantva s kifelé intve a fejével.
- Miért ne? - visszhangozza László, rábólintva.
- Szívemből örvendenék neki , Edith!
- Adná az Isten! - súgja Edith komolyan.
Mandula úr elindult szokása szerinti őszi körútjára, a Mezőség távoli zugaiba, kedveskedni az adósainak, kiket a hideg rázott tőle.
Ilyenkor kellett szegényeknek kiizzadni az uzsorakamatokat.
Manduláné még kövérebb, mint valaha, most már alig hagyja el a széket, aminek öbléből úgy folyik szét a teste, mint megkelt tészta a szakajtós kosárból .
Reggel becipelik a boltba s Rákhelke kénytelen-kelletlen fel-felriad a könyvből, ha vevő jön s az anyja rászól, hogy szolgálja ki.
Ilyenkor, hogy Mandula úr nincs itthon, a kocsmát valamelyik lekötelezettje, rabszolgája vezeti, de a boltban csak ők vannak ketten: anya és leánya.
Mandula úr különben se szereti a házi cselédeket.
Este, mikor a boltajtót bezárták, nem maradhat a házban idegen.
A béresek, a főzőasszony és a szolgálók az udvar végében, cselédházban alusznak.
Mandula úr előlük is úgy elzárkózik, mintha ostromlott várban lenne.
A nagy mészároskutyákat ő maga szokta elereszteni éjszakára s akkor szuszog nyugodtan, ha hallja, hogy ezek a gyilkos dögök reggelig kerengenek üvöltve a ház körül.
Rajta kívül csak Rákhelke tud bánni velük.
A szörnyű ebek különös imádattal veszik körül lomhamozgású, fehérarcú úrnőjüket.
Egy szavára elnémulnak s egy intésére rámennek akárkire .
Rákhelkének nagyon tetszik ez a hatalom, amiért semmit se dolgozott.
Úgy veszi, mint regénybeli hősnőt megillető természetes hódolatot s nagyon büszke rá, hogy a béresek, szolgálók boszorkánynak tartják miatta.
Zárás után Manduláné nagy nyögésekkel terül szét ágyában, bosszankodva húzza fejére a paplant s rászól Rákhelre:
- Ne bújd már azt a könyvet.
Feküdj le te is, oltsd el a lámpát, mert sérti a szememet a világosság!
- Ó, mama, - zsörtölődik Rákhelke - most a legérdekesebb!
Legalább most , mikor papa nincs itthon s nem ordít reám mindegyre, hagyd, hogy olvashassak még egy kicsit!
De Manduláné, egy-két horkolás után ismét fölriad s megint rászól, hogy hagyja már abba!
- Ó, azt hittem, már elaludtál!...
Aludj mama!...
Még csak egy kicsit!...
- De értsd meg, - méltatlankodik Manduláné - hogy nem birok aludni a világosságtól!
- Akkor, tudod mit? - csap le reá Rákhel, a szeme sarkából élesen figyelve.
- Kiviszem a lámpát a konyhára, ott elolvasom még ezt a fejezetet.
Úgy jövök be lábujjhegyen, hogy nem foglak zavarni...
Jó lesz, mama?
Na úgy -e, hogy így jó lesz ?...
Manduláné dohog:
- Adna neked apád!...
Miféle gondolat ez?
Konyhában olvasni ?...
Jó, jó, eredj hát, te rossz kölyök!...
De ne merj sokáig maradni, érted -e ?...
Nem birok aludni egyedül!
Azzal már boldogan horkantott is egyet.
Rákhel piros szája széthúzódott, elővillantak ragyogó fehér fogai.
A könyvet hóna alá fogta, nem sokat törődve, hogy hol hagyta abba.
Jobb kezében maga elé tartva a lámpást, lábujjhegyen a konyhaajtó felé sompolygott .
Meg-megállt, a szemét lehúnyta, megreszketett az izgalomtól.
A lámpa ernyője megkoccant a szíve dobogásától, ahogy remegő kezében tartotta.
Gyorsan kilépett, behúzva maga után az ajtót.
A könyv kicsúszott karja alól .
Koppanva esett a téglapadlóra.
Rákhel összeborzadt, rémülten fülelt vissza , a szoba felé.
Hallotta anyja mély horkolását.
Megkönnyebbülten sóhajtott .
Letette a lámpát az asztalra, visszafordult, óvatosan bezárta a szoba ajtóját.
Kétszer, háromszor fújt bele a lámpa csövébe, míg sikerült eloltania.
Fogai vacogtak.
A sötétben odatapogatódzott az udvarra nyíló konyhaajtóhoz, lassan eltolta a reteszt s vigyázva kinyitotta, kidugva fejét a sötétbe.
Halk nyöszörgéssel tódultak köréje a kutyák.
Érezte fölfelé tartott szájukból kicsapó, forró párájukat.
- Csitt!...
Csitt!... - suttogta.
Aztán kezével lendítve, félreparancsolta őket.
- Feküdjetek le! - szólt rájuk.
- Egy nyikkanást se halljak!
A hűvös őszi éjszakában borzongva suhant át az udvaron, a kerítés felé, a hátulsó kisajtóhoz.
- Itt vagy? - suttogta, odaszorítva száját a kulcslyukhoz.
- Itt! - dörmögte vissza valaki.
Rákhel mégegyszer körülnézett, kinyitotta az ajtót, kidugta a kezét s behúzott valakit az udvarra.
Gyorsan visszatolta a reteszt s futott előre a konyha felé, maga után húzva azt a valakit.
- Csitt! - sziszegte a kutyák felé, amelyek morogva szöktek föl fektükből.
Sikerült.
Minden zaj nélkül bent voltak a konyhában.
- Csak utánam jere! - lehellte Rákhel, apró lépésekkel vezetve az idegent a sarok felé, ahol hosszú láda állott csergével letakarva.
- Itt!... ülj le!... - s mind a két kezével lenyomta a ládára.
Őmaga ismét a szoba ajtójához lopódzott, visszafojtott lélekzettel figyelt s hallatszott mély, megkönnyebbült sóhajtása, amint meggyőződött róla, hogy anyja alszik.
Most vissza a ládához, odavetette magát melléje, ráfonódott a nyakára , lihegve kereste szájával a száját s halkan, forrón kacagott, amikor megtalálta...
A kutyák fölszabadulva a tilalom alól, őrjöngve nyargaltak a ház körül , vonításukkal messzire űzve tolvajt és rablót.
Manduláné egyszer fölriadt , hallotta az üvöltést, megnyugodva sóhajtott:
- Alszol, Rákhel?
A választ nem hallotta, nem is várta, visszazuhant az álom mély tavába.
Pikó nagy pecsétes levelet hozott.
A piros viaszban az egyetem címere ragyog .
S László, noha egyedül van, fennhangon olvassa a pecsét köriratát : " Universitas Litterarum Regia Hungarica Francisco-Josephina ".
Reszkető kézzel tépi föl a borítékot.
Már tudta, mi lesz benne s mégis, nem akar hinni a szemének.
Hát megtörtént!...
Megtörtént!...
Istenem, legyen áldott a te neved!...
Istenem, áldd meg minden áldásoddal, azt, aki cselekedte !...
Itt van, valóság, el kell hinni, kacagni kell és sírni és kiáltani!...
Igen , úgy van, ő, őmaga, dr. Katona László: az egyetem magántanára...
A habilitáció megtörtént, a legfelsőbb jóváhagyás itt van.
A virágosi pap egyetemi magántanár!...
Edith szinte félve, tisztelettel néz a csodálatos okmányra s ahogy felemeli róla a tekintetét Lászlóra, szeme tele van áhítattal.
Keze kinyúlik, remegve megtapintja vőlegénye karját, mintha azt hinné, álomkép...
Aztán fölkacag , könnybeborult szemmel, átöleli a nyakát, fejét mellére hajtja s zokog és nevet és nem tudja, mit mondjon, mit csináljon ?...
László csak áll, mintha megdermedt volna, néha fölveszi a levelet , belepillant, visszaejti az asztalra, néz a távolba, a szeme mosolyog, a szája vonaglik s nem tud szólni...
Egyszercsak benn vannak a városban, mintha álmukban történt volna, nem is tudják, hogy s mint kerültek be.
Aranka és András buzgólkodtak helyettük , mert az ő szemük előtt összefutott minden.
Valahogy szekérre rakták őket , mindenfélét mondtak nekik, aztán átrepültek a Mezőségen s most itt vannak az egyetem aulájában s László az első magántanári előadását tartja a professzorok és az ifjúság előtt.
Sok ismerős is van jelen, a püspök úr, a teológiai tanárok, az esperes úr, a régi asztaltársaság tagjai s Jóska az egész előadás alatt Edith szemébe mosolyog.
Edith reszketve ül, idegen hölgyek között s gyermekesen drukkol, hogy László bele fog sülni.
Mikor ez a gondolata egészen öntudatába jut, elborítja a láng a szégyenkezéstől, hogy ilyen ostoba tud lenni.
Mikor pedig az előadás után mindenki éljenez, tapsol s a professzorok a László kezeit szorongatják, Edith sápadt lesz, mint a fal s az az érthetetlen és iszonyatos érzés nyilallik keresztül a szívén, hogy mindez nem igaz, hogy valahol a háttérben setét végzet terjeng s árnyéka László fölé borul...
László bemutatja őt professzorának, a nagy filozófusnak.
Edithnek remegni kezdenek a lábai s úgy érzi, hogy a padló süllyedni kezd alatta.
Egészen gyermekké lesz a félelmes tisztelettől.
Az öreg professzor komolyan néz a szeme közé, miközben száraz keze átfogja a leány forró ujjait:
- Nagyon örvendek, kisasszony, hogy megismerhetem - hallja a szavakat.
- Ne felejtse el kérem, hogy a filozófusoknak különös szükségük van jó feleségre.
- Miért?... - dadogja Edith gyermekesen.
- Mert köztudomásulag élhetetlen emberek - mondja a professzor nagy komolysággal.
- De úgy látom, - teszi hozzá halvány kis mosollyal - az én fiatal barátom megtalálta ezt a jó feleséget.
Kívánom, hogy mindig ihletője lehessen a munkájának.
Edith, nem tudja miért, hogyan, hirtelen lehajlik az öreg kezére, mintha az apjáé lenne s megcsókolja.
A professzor nem húzza vissza a kezét, csak biztatólag megszorítja vele az Edithét.
- Úgy, úgy, kedves leányom.
Az Isten segítse meg!...
Visszafelé már László édesanyjával szekereznek.
Edith azonnal megszerette .
Úgy látszik, ő is megnyerte az anya tetszését, a hosszú út gyorsan telt el meghitt, bizalmas beszélgetésben.
László édesanyjának sehogyse tetszik a Mezőség.
Virágos se tudja kibékíteni .
- Hála Istennek, - mondja - hogy el fogtok innen kerülni, remélem, minél hamarabb.
- A dombokról az a véleménye, hogy csúfak, mint valami kísértetek, a parasztokról pedig az, hogy durvák, furfangosak, mint a farkasok.
Tudós embernek, úriembernek, fínomlelkű kisasszonynak nincs mit keresnie Virágoson.
László és Edith nem győzik bizonygatni neki az ellenkezőjét.
De hiába, ő csak a fejét rázza, szelíd kék szemei megkeményednek s gyöngéd hangja élessé válik:
- Nem való úriembereknek!...
Pedig a falu odavan a tiszteletes úr édesanyjáért.
Mindenki körülcsodálja , kézcsókokkal tiszteli, a férfiak elmondják neki, hogy milyen büszkék a fiára s az asszonyok tojást, ordát, csirkét hoznak a parókiára, hogy amíg itt van , minden jóval kényeztessék.
Ő előkelően mosolyog, szép szavakkal köszöni a tiszteletet s az ajándékokat , de örvend, mikor a parasztok eltávoznak s egyedül maradhat Lászlóval és Edithtel.
Kétszeresen félti és kényezteti Lászlót, mert a másikért, a nagyobbik fiúért ott hordozza a mély sebet a szívében.
Nem illik hangosan panaszkodni most , mikor ezrek és százezrek szenvednek, de ő soha ki nem tud békülni, belül a lelkében, azzal az igazságtalansággal, hogy az ő fiát, aki nem való durva fegyverhez, aki hazáját jobban szolgálta a tudományával, elhurcolták a szörnyű mészárszékre, mint egy utolsó parasztfiút.
Miklós jelenleg az olasz fronton van, csak annyit ír néha: még élek.
De az anya szíve tudja, hogy miféle méltatlan szenvedések rejlenek e két szó mögött!
Arankát kissé falusiasnak, közönségesnek találja a László édesanyja, de azt mindjárt látja, hogy a szíve jó.
Andrásról az a véleménye, hogy rusztikus falusi pap, éppen odavaló, ahol van.
Persze, ha László mondja, ettől lehet akármilyen derék ember.
Szörnyülködik és kacag, amikor megtudja, hogy Edith az András menyasszonya volt.
Ettől fogva még jobban szereti Edithet s a leány ért hozzá, hogy meghódítsa magának a szívét.
Nem mintha dicsekedne vele, de az anya hamar tisztába jön az igazsággal: Edith volt az, aki Lászlóban fenntartotta a lelket itt, ennek az átkozott sárfészeknek nyomorúságai között s nemhogy megkötötte volna, de egyenesen sarkallta és lelkesítette a jövőjéért való munkára.
Ezért bízik benne, hogy méltó élettársa lesz Lászlónak.
Gyorsan suhannak el az ősz utolsó hetei, melyeket egészen betölt a ház berendezése s az esküvőre való készülődés.
Az anyának az a véleménye, hogy nem kell túlságosan berendezkedni itt, nem szabad sokat költeni, adósságot csinálni ezért a falusi otthonért, inkább arra kell takarékoskodni, hogy majd a városban méltóképpen rendezkedhessenek be, hiszen talán csak néhány hónap, legfennebb egy esztendő s Isten segedelmével úgy elrepülnek innen , hogy még álmukban se jut eszükbe ez a rongy kis falu.
Edith mosolyogva hallgatja ezeket s nem ellenkezik, pedig a szíve mélyén fáj neki a Mezőség s a szegény kicsi Virágos lebecsülése.
Neki örökre legszebb marad a földön ez a hely s tündérország a virágosi erdő, ahol szíve összeforrott a Lászlóéval.
Ő is akarja, hogyne akarná, hogy Lászlóból kiváló, nagy ember legyen s hozzá méltó környezetben fejtse ki tehetségeit .
De Isten látja, sohase búsulna, egy percig se, ha az volna a rendeltetésük , hogy örökre itt maradjanak.
Mit számít az egész világ, ha egyszer ők ketten egymáséi lehettek?
Szinte félve hozza elő szekrényéből szorgalmas kezeinek finom munkáit: függönyöket, terítőket, csipkéket, melyekkel áhítatos szeretettel díszíti jövendő otthonukat.
Pedig az anyának mindez nagyon tetszik, méltányolja Edith finom ízlését , meleg otthonra vágyó érzéseit s gyönyörködik benne, ahogy a két fiatal rendezkedik, béleli a fészkét s egymásra mosolyog, ha valamelyik zugocskát különösen meleggé, puhává sikerült varázsolni.
Aztán lehull a hó s a Mezőség tiszta fehér lakodalmi köntöst vesz magára .
Mély csend lesz s minden visszafojtott lélekzettel várja a boldogság angyalának leszállását.
Az esküvő a városban lesz, azt már nem lehetett kikerülni, hogy az esperes úr adja össze őket.
Ezt ellenmondást nem tűrő határozottsággal kötötte ki magának, mert amint mondta, ez az ő műve, ezt mindenkinek el kell ismernie .
László neki köszönheti, hogy emberré lett s hogy magához méltó feleséget talált, nélküle semmi sem lett volna belőle, az bizonyos.
Ezt a megdönthetetlen igazságot tőle telhetőleg mindenütt szétkürtölte.
A fiataloknak nem volt más teendőjük, minthogy alázattal és tisztelettel megköszönjék neki.
Az esküvő előtti csendet Minya bá törte meg, azzal a szomorú hírrel, hogy harangozni kell, tiszteletes úr, parancs jött a jegyző úrtól, harangozni kell, mert meghalt a király.
Ez a hír egészen váratlanul érte Lászlót, de nemcsak őt, hanem mindenkit a Mezőségen.
Újságok már nagyon ritkán érkeztek ebben az időben s a legutolsóban az állott, hogy Őfelségének náthája van, de az orvosok állítása szerint semmi veszedelem nincs.
A Felség minden reggel öt órakor , évtizedes szokása szerint, íróasztalához ül és aláírja az aktákat...
De ha már a jegyző úr rendelkezett, harangoztak becsülettel s László Pikó útján megtudakolta a főbírótól, igaz -e a hír?
Miután hivatalosan igazoltatott , László szép gyászünnepélyt is rendezett a templomban s az öregasszonyok éppúgy elsiratták Ferenc József Őfelségét, mint ahogy minden halottat el szoktak siratni, szép fejhangon, ősi szólamok ritmusával.
Már vagy három nap is eltelt a gyászünnepély után, mikor ismét egy újság tévedt a Pikó tarisznyájába, melyből meglepetve olvasták, hogy Őfelsége jobban van.
Csak tüzetesebb vizsgálat után derült ki, hogy az újság kéthetes.
Később is szállingózott még egy-egy megkésett hirlap, rendre közelítvén meg az igazságot, míg végre csakugyan meghalt a király, az újság szerint is.
Ettől eltekintve mindenféle furcsa hír kezdett szállongani a Mezőség falui között.
Voltak közöttük rosszak is.
Rebesgették, hogy a központi hatalmakat nagy vereségek érték, különböző harctereken.
Egyszer az intéző kivakart a bekecse zsebéből valami piszkos térképet, amit egy Mezővásáron járt városi mészárostól kapott, az pedig állítása szerint a fiától, aki valami titkos katonai szolgálatot teljesít a főhadiszálláson.
Rettenetes térkép volt .
Lászlónak elállott a szíveverése tőle.
Az intéző irtózatosan káromkodott .
Ezen a térképen Magyarország helyén temető volt ábrázolva, de az a temető is csak az Alföldön terült el.
Az ország északi része bele volt olvasztva egy Csehszlovákia nevű új államba.
Magyarország déli részén ez a szó állott : Jugoszlávia, a keleti országrész pedig nem is létezett, mert egészen a Tiszáig Romániát mutatott a térkép.
- Ezt akarják velünk! - hördült fel László, a térképre meredve.
- Csakhogy nem esznek ám belőle! - döngette öklével az asztalt az intéző .
Lászlónak mégis elfacsarodott a szíve.
Érthetetlen rossz sejtelem szorította össze.
Őrültség! - erősítgette magában.
- De mégis rettenetes, hogy így le merték rajzolni!
Mutatja az ádáz, könyörtelen akaratot, ami a világot körös körül fűti ellenünk.
Egyik nap Szilveszter úr lovagolt keresztül Virágoson s megállt a papilak alatt.
László éppen az udvaron volt, a széna egy részét eladta városi fuvarosoknak s nézte, hogyan rakodnak.
Szilveszter felkiáltott hozzá s ő lement a kapuhoz.
- Azt akartam mondani, - szólt le a dzsentri a nyeregből, grimászkodva - hogy tegnap Mezővásáron voltam s a főbíró telefonértesítést kapott a főispántól : békeajánlatot tettünk az antantnak.
- Tettünk? - álmélkodott László.
- Kik?
- Hát mi, Németország meg a Monárkia.
- Érthetetlen! - képpedt el László.
- Miért mi?
Miért nem ők?
- Azért, - hajolt a füléhez, suttogóra vált hangon tagolva a szavakat , Szilveszter - mert rosszul állunk barátom!
Igenis, mi tettünk ajánlatot.
Az új király, IV. Károlynak hívják, még meg sincs koronázva, nem akarja folytatni a háborút.
Azt mondják, még különbékére is kapható, ha Vilmos huzakodna.
A főbíró azt mondja: Wilson, az amerikai elnök közvetíti az ajánlatot.
- Mit gondolsz... mi lesz az ára?
- Hát, - húzta fel szemöldökeit Szilveszter s utánakapott a monoklijának , amely ettől a mozdulástól kiesett a szeméből - talán a státuskvót meg lehetne menteni.
Talán.
De a főbíró azt mondja, a nemzetiségek autonómiát fognak kapni.
Különben bánja a fene, csak már vége legyen ennek a disznóságnak!
László nehéz gondolatokkal ballagott vissza a parókiába.
De hát, ha valaki az esküvőjére készül, nem ér rá sokáig töprengeni távoli nagy dolgok felett.
Az esküvő napja pedig eljött.
A városba velük ment László édesanyja is, aki az esküvőről mindjárt haza fog utazni.
Maga a nagy esemény az esperes úr templomában történt meg.
Utána ő adta az ebédet is.
Erről sehogyse lehetett lebeszélni.
- Már én csak úgy tekintem őket, mint a gyermekeimet! - jelentette ki büszkén.
Egyébként az ebéden az esperes úr családján kívül, akik, anya és két felnőtt fiú, egészen beleszerelmesedtek a fiatal párba, továbbá a László édesanyján kívül még Jóska volt jelen, mint a László tanuja, míg Edithnek ebben a minőségben a segédpap jutott, aki szemmel láthatólag szívesen cserélt volna tisztséget a vőlegénnyel.
Edith családját, sajnos, csak egy öreg betűkkel írt levél képviselte, melyet apja írt.
Őmaga nem jöhetett el : " Pénz nincs, ellenben a baj több, mint a vaj, sőt vaj egyáltalában nincs is , adjon az Isten nektek boldogságot, gyermekeim !"
Az esperes úr nagyon szép felköszöntőt mondott az ifjú párra, Jóska viszont indíttatva érezte magát, hogy az esperes urat köszöntse fel, mint akinek tudta nélkül az egyházmegyében még egy verébfióka sem eshetik ki a fészekből, nemhogy két felnőtt veréb beleeshessék egy fészekbe.
Jóska teljesen belehelyezkedett az esperes úr gondolatvilágába s osztotta azt a nézetet, hogy László és Edith mindenestől az esperes úr találmányai és teremtményei.
Kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy az ifjú pár soha rá nem jött volna, hogy szereti egymást, ha ezt az esperes úr önmagában el nem határozza és jóvá nem hagyja.
Mindezek után arra kérte őt, hogy vegye most már pártfogásába és gondoskodjék az ő jövőjéről is.
Tekintettel arra, hogy Jóska mindezeket meghatottságtól remegő hangon és égfelé fordított szemekkel mondta el, az esperesné lágy szíve könnyekben csordult ki s maga az esperes úr is elérzékenyedett saját jóságának mély átérzésében , megígérvén, hogy mindig a fiatalság pártfogója és atyja marad.
A fiatalok mindebből keveset hallottak, csak akkor tértek magukhoz, mikor már kettesben tartottak hazafelé az udvari kocsin, amit az intéző, ezúttal mégis megemberelvén magát, eléjük küldött az állomásra.
Az egész esküvő álomnak tűnt föl előttük s hihetetlen csoda, hogy ők most már férj s feleség!
Most , most, hogy itt ülnek ketten a kocsiban, a takaró alatt összekulcsolt kezekkel, egyszerre rájuk szakad a valóság, amit ez az utazás jelképez : örökké együtt fognak ezután utazni, kéz a kézben, át a világon, az örökkévalóságba!
A házuk ajtójában most is Dávid várta őket Katival.
- Isten hozta, tiszteletes úr, tiszteletes asszony! - köszöntötte őket a kurátor, levett süveggel.
Kati mind a kettőjüknek kezet csókolt, kötényével törülgetve szemeit.
Aztán ünnepélyesen lépegetve előttük, kinyitották az ajtót s kétoldalt állva, beengedték őket maguk előtt a várakozó hajlékba .
Kedves meleg cirógatta körül arcukat, a kályhákban pattogott a tűz s a leereszkedő esti árnyék homályából fehéren világított az otthon tiszta öle .
Dávidék csendesen betették mögöttük az ajtót s még a puha hóban is lábujjhegyen távoztak el, hogy ne zavarják őket.
Otthon, ahogy benyitottak, kicsi Dávidot két könyökére feküdve találták az asztal felett.
- Megjött a tiszteletes úr a feleségével! - kiáltott rá vidáman az öreg.
Kicsi Dávid lassan felemelte fejét s rájuk nézett izzó szemével.
Fölállt s szó nélkül kiment a házból.
Apja, anyja leesett állal bámult utána.
Kicsi Dávid magában rótta az utcákat egész este.
Ha valaki szólt hozzá , indulatosan vállat rándított s továbblépett.
Addig járt, amíg minden elcsendesedett s a házak behunyták apró, pislogó ablakszemeiket.
Akkor megállt s hosszasan nézte a parókiát a dombon.
Ott még világos az egyik ablak.
Ott még ébren vannak.
Egyszer aztán elsötétül az is.
Kicsi Dávid nagyot sóhajt, dacosan megrázza a fejét, fordul s megy egyenesen Mandula úr kerítéséhez, a hátulsó kis ajtónak.
A kutyák ott vonítanak egycsomóban a kiskapu mögött.
Hörögve mardossák a kapufélfákat tehetetlen dühükben.
Pillanat alatt ízekre szaggatnák, ha valaki megnyitná nekik.
Kicsi Dávid nem törődik velük, mert az ebek egyszerre elnémulnak s alázatos nyöszörgéssel tódulnak valaki köré.
- Vérivó zsidó boszorkány! - csikorogja a fiú.
- Te vagy? - hallszik a Rákhel forró suttogása.
Karácsony estéjén László és Edith csendes boldogsággal néznek a szent fa lángocskáiba.
Az isteni szeretet fénylő szimbóluma rájuk hinti a mennyei békesség fénypalástját.
Künn betlehemes gyermekek járnak.
Idetartanak.
Engedelmet kérnek, hogy behozhassák a csodálatos istállót.
A betlehem színes papirokkal borított , három tornyocskával ékes alkotmány, benne gyertyák égnek s kicsi ajtóján bekukkantva, látható a boldog Anya, ölében a szent fiúval s odébb József a kisdedet imádó jámbor barmok társaságában.
A legénykék lelkesen csillogó szemmel énekelnek: "Szívünk vígsággal ma betölt."
Kedves falu.
Édes Mezőség.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE