Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Brentford rendet csinál
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
5
Bekezdés
1285
Mondat
3880
Szó
48299
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ: Brentford egyedül
A végzetes út.
Charles X. Brentford 1900-ban született, Quebeckben.
Büszkén vallotta magát kanadainak, bár 1923 tavaszán Londonban telepedett le s az Ausztrál Légitársaság alkalmazásába lépett.
1929-ig hét próbaúton vett részt, amelyek közül egynek igen nagy visszhangja volt szakkörökben és a világsajtóban egyaránt.
1930-ban megnősült, feleségül vette Sir Malcolm Imberley második lányát, Valériát .
Házasságuk boldog volt s így csakhamar unalmassá vált.
1935 decemberétől kezdve különváltan éltek; válókeresetet azonban egyik fél sem indított a másik ellen .
Ettől kezdve Charles X. Brentford megváltozott.
Visszatért első foglakozásához s belépett a Királyi Navigációs Társaság Vizsgálati Osztályának vezetőségébe, ahol is meglehetősen nyugtalanul viselkedett s több balul sikerült vállalkozás értelmi szerzőjeként emlegették.
Azonkívül - amire multjában nem volt példa - olvasni kezdett.
Sokáig habozott Montaigne és Pascal, majd Mr. Shaw és Mr. Chesterton között és végül Galsworthy mellett döntött.
Galsworthy - csodálatosképpen - Brentfordban azt a hangulatot ébresztette fel, amelyikre hajlamos volt.
Nem lévén módszeres gondolkodó , valahányszor a mellét beborító dús, aranyvörös szőrzetre esett a pillantása , mindig eszébe jutott ír és angol őseinek hosszú sora, ami erővel és büszkeséggel töltötte el.
Társaságban Caesarról, Mussoliniről, Napoleonról és Goethéről beszélt volna, de egyáltalán nem járt társaságba, mert, mint mondotta, a szalónok " lefékezik" őt.
Az igazság az volt, hogy félt a véletlentől, amely feleségével bármikor összehozhatta volna ezekben a szalónokban.
Bátor ember létére joggal félt az olyan helyzetektől, ahol merészségének nem juthatott szerep s amelyekben akaratát egészben "lefékezik ".
1936 tavaszán felvetette a Manila-London távrepülés eszméjét.
Június hetedikén a gép - a hárommotoros, 1220 lóerős "Wales" - már Manilában volt.
Tizennegyedikén indult el Brentford onnan, Walker százados kíséretében.
Az első állomás Szingapur lett volna.
Az időjárás kedvezett.
Egy darabig jól ment minden; de a Natuna-szigetek felett hallatlanul erős délnyugati szél kapta hátba őket, amely Holland-Borneo felé sodorta a gépet.
A szelet minden magasságban megtalálták s a legkisebb sebessége is 70 km. volt óránkint.
Brentford navigációs sikerei inkább a makacsságának, mint tudásának voltak köszönhetők; de az eltérés olyan méretű volt, hogy ezúttal már elszánta magát a Palembang-ban való leszállásra.
Szingkep és Dsalba magasságában azonban elkerültek a szél útjából s Brentford, Walker minden rábeszélése ellenére , északnak fordult, mert estére Szingapurba akart érni.
Déltájban Szumátra keleti partjai felett suhant a "Wales ", de Brentfordnak az a törekvése, hogy beálljon az északkeleti irányba, nem sikerült egy helyi orkán miatt, amit Ringat felé kellett megkerülniök.
Félhárom lehetett, amikor 700 méter magasságban, a két szélső motor leállt.
Brentford észak-északnyugati irányban, az erdőség közepén, elég sok négyzetmérföldnyi kiterjedésű tiszta tótükröt látott csillogni és megfordította a gépet.
Ugyanakkor lebukott s az egyetlen motor az esés következtében túltúrázott, - a gép megbillent.
Walker felordított, de Brentford, kifelé lógva az ülésről, mosolyogni tudott, - hogy saját, pillanatnyi ostobaságán, avagy Walker ijedelmén mosolygott -e, az nem is lényeges - tény az, hogy a gép, a túlterhelés következtében jobbszárnyára billent és csúszni kezdett.
Walker - szerencsétlenségére - félrelökte Brentfordot s elvette a gázt.
Felfogás dolga , hogy melyiküknek volt igaza, - lesiklásra már nem volt elég a magasság, viszont kérdés, hogy Brentford ki tudta volna -e venni a gépet ebből a helyzetből, az egyetlen motorral.
A puszta tény az, hogy, amikor a harmadik motor húzóereje is megszűnt, Brentford úgy látta, hogy egytized másodperc alatt a Föld felugrik a gépre és valósággal elnyeli.
Pontosan hallotta és fel is fogta az infernális reccsenést és annak jelentőségét .
Walker megmenekült ettől a pillanattól, amennyiben feje a motor alá került és szétlapult.
Brentford égő ruhával egy domboldal nedves, dús füvére esett s ez kétszeres szerencse volt.
Az esés így nem volt közvetlen s míg legurult, a surlódás elfojtotta a lángokat.
Kisebbfajta idegsokkal állt talpra.
Mellette legurult valami, ami sistergett , lángolt és robbant; égő vászondarab szállt a levegőben.
Brentford szemei elsötétültek, de ez csak pillanatokig tartott.
Akkor felrohant a dombon, hogy kimentse Walkert a lángokból.
A gépet megközelíteni lehetetlenség volt; kiégett volna a szeme, ha megteszi.
De ő mégis habozott: hogy megkísérli.
Ugyanakkor azonban észrevette Walker két lábát, amit még nem ért el a tűz; s látta, hogy felsőteste szétlapult az olvadozó motor irtózatos súlya alatt.
Brentford tétova mozdulattal nyúlt a kalapja felé, ami azonban nem volt neki .
Végigsímította a homlokát s lehorgasztotta a fejét.
A halál: számokban.
Maga se tudta, milyen sokáig állt így.
Nem látott és nem hallott; megbénította az ütés, amelyet a sors mért rá.
Walker szörnyű halála, a kiállott izgalom nem volt olyan erős hatással rá, mint az a váratlan tudat, hogy kiesett az ismert, járt, s védett világból s egy ismeretlen, gőzös, mocsaras, mérges pokol közepébe hullott .
Fent, ezer méter magasban, hárommotoros gépén tagja volt a civilizációnak, - itt lent már nem.
Fent szikratávíró útján élénk kapcsolatban állt a világ repülőtereivel és a sajtóval.
Itt lent semmilyen kapcsolatban nem állt semmivel.
Igen, Brentford olyan tisztán látta ezt már a legelső pillanatban, mintha önmagáról olvasna valamit.
Brentford mindig is nevezetes volt határozott, világos és érzelmektől mentes okfejtéseiről.
Itt állt, lehorgasztott fővel s mire felnézett, már pontosan tudta, hányadán van.
Ez a tudata egyszerű tőmondatokban jelentkezett.
- Szumátra közepén vagyok.
Szumátrát a "világ állatkertjének" nevezik.
Bár meleg van, de a levegő tiszta, mert a szavanák szélén vagyok s legalább ezer méter magasan a tenger színe felett.
Palembang legalább hatszáz mérföld távolságra van ide, délkeleti irányban.
Lehet, hogy akad néhány ültetvény a dzsungelban, de hetekig kellene kóborolnom, hogy a nyomára akadjak.
Kizárt dolog, hogy néhány napon túl életben maradjak, fegyvertelenül.
Ez a gondolat megrázta.
A modern ember fegyvertelenül olyan, mint egy magányos baktérium a jeges ürben.
Felmászott a dombra, amelyről legurult; s megállt a hárommotoros, hétszázhúsz lóerős "Wales" üszkös roncsa előtt.
Lenézett rá .
Vörösesszőke bajuszának jobbsarka felhúzódott, szemeiben keserű és elutasító kifejezés jelent meg.
Az összeégett és olvadt gépből semmi sem volt használható , legalább is úgy látszott.
Még most is forróságot sugárzott magából s a magas fűben vékony, sercegő tűzkígyók futkároztak, amelyek a farkuktól felfelé feketedtek szemlátomást.
Brentford elfordult ettől a siralmas látványtól s a balkönyökéhez nyúlt, ahol szaggató fájdalmat érzett.
Az égbolt tiszta kék volt s nagyon-nagyon távolinak látszott az olyan ember számára, aki nemrég még maga is odafent volt.
- Csak semmi zürzavar! - mondta Brentford, mert érezte, hogy gondolatai szokatlanul zürzavaros módon kúsznak egymáson át; és semmitől sem irtózott annyira, mint a zürzavartól.
A közte és felesége közt felmerült ellentét is nagyrészt onnan eredt, hogy Brentford megjegyzéseket tett, ha egy harisnya a földön hevert, párja pedig a kereveten.
- A rendből fakad a rendszer! - mondogatta sűrűn s ezt a mondatot úgy tekintette, mint saját gyerekét.
A családi élet - mondta a Colonial Clubban tartott székfoglaló beszéde során - a családi élet akkor hull szét, ha nincs családfő, vagy van, de nincs tekintélye.
Ugyanez áll az államra is!
És most, ezen a dombon, amelyen állt, amelyhez semmi köze sem volt s amelyen nyilván el kell pusztulnia, mindennél tisztábban látta, hogy a Colonial Clubban elmondottak még az egyénre is érvényesek.
Válságos pillanatokban minden azon mulik, van -e az embernek önmaga előtt is tekintélye; karban tudja -e tartani saját idegeit?!
Egészen bizonyos, hogy Walkernek szebb és könnyebb halál jutott osztályrészül és Szumátra rengetegeiben a fekete párduc aránylag a legopportunusabb ellenfél.
De akármilyen parányi törtszám az életbenmaradás százalékos lehetősége, - még mindig több, mint akkor, ha az ember megadja magát .
Az ember tehát ne adja meg magát, ez volt az a végső következtetés, amely erőt adott Charles X. Brentfordnak ahhoz, hogy hátat fordítson a fekete hulladéknak s szembenézzen a trópikus szigettel, amely magáhozrántotta őt az égből s most minden bizonnyal megöli.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A szavanás fennsík lankásan húzódott lefelé s mintegy ötszáz lábnyira sötét és sűrűnek látszó erdőbe olvadt.
Ez az erdő, mint fojtogató gyűrű zárta körül a dombokat és messziről kék volt, mint az éjszaka.
Brentford úgy találta, hogy sokhelyütt a füvek magasabbak, mint a fák s némely pálmának csak a koronája látszik ki közülük.
Szantálfák és tamarix-ligetek igázták le másutt a túlméretezett és erőszakoskodó fűtengert.
De a sok pálma, bambusz, magnolia és teacserje mögött fenyegetően, pompázatos egységben és fülledt biztonsággal emelkedett az erdő, amelyen nem látszott rés köröskörül.
Brentford nem lehetett reálpolitikus, egyszerűen azért nem, mert nem volt politikus.
De reálpilóta volt, aki sohasem ismerte a szárnyalás lázát és néhány generációval lekéste azt az alkalmat, hogy a repülés újszülött érzését, mint csodát üdvözölhesse.
Még csak tehetséges pilóta se volt; bátorság pedig nem kellett a repüléshez, amióta félni se kellett tőle.
Persze, trópikus sátorban, egy pohár whisky s egy medveölőpuska között, Brentford is tudomásul vette volna, hogy nincs szebb az olyan pázsitnál, amelyben két ember egymásra állhat és még mindig csak egy parafasisak teteje fog kilátszani.
De az adott helyzetben csak arra gondolt, hogy ezek a sűrű füvek és indák eltakarják a közeledő vadállatot s az ember számára éppolyan kívánatosak, mint egy éhes cápákkal teli akvárium.
- Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy elérem az erdőt és felmászom egy fára, - gondolta.
És Brentford gondolatai nem voltak hümgető tekergések egy metafizikai világban, hanem parancsszavak voltak, amelyeknek engedelmeskedett.
Elindult az erdő felé.
Egy sor Calophyllum mellett törekedett előre, hajladozó indákra lépett s tenyérnyi, sárga pillangók repdestek a feje körül.
Emberi méltóságát eléggé megtépázta ez a félórás út.
A papagájok meg se rebbentek a közeledtére s rákiáltottak az ágakról, amelyeken ültek.
Embermagasságban pirosló, zsíros és püffedt virágok bámultak az arcába, ragadós tokok nyíltak ki s tépett bőrkabátjára ürítették sárgás-zöld, bűzös tartalmukat.
Ez még nem volt életveszély, de kihívás volt, amelyet Brentford nem akart tudomásul venni.
Vállába húzott nyakkal sietett előre, dühösen tördelve az indákat, nádat s vékony pálmatörzset, ami útjába került.
De ezt is abbahagyta, mert az indák felhorzsolták a tenyerét, sajgó és viszkető sebeket okozva; a nád olyan reccsenéssel törött el, hogy puskaropogásnak tűnt s a pálmacsemeték visszacsapódva arculütötték.
Csak félóra volt s mégis, amikor Brentford elérte az erdőt: más ember volt.
A nyugodt, fölényesen magabízó, életveszélyben is méltóságteljes Brentford akkorra dühös, lihegő, keserű és tehetetlen Brentforddá változott.
Csodálatosképpen a magány érzete fel sem támadhatott benne abban a lármában, amely az erdőből áramlott.
Csikorgó, recsegő, síró, üvöltő, kacagó, nyávogó, dobogó, bömbölő, ugató , nyüszítő, lelkendező és cserregő hangok bábeli zürzavara csapott ki az erdőből , mint valami túlnagy feszültségű villamos telepből: millió láthatatlan torok alkonyati zürzavara.
Brentford tudta, hogy ez az alkonyat nyilván az ő életének is alkonyata egyben s az a furcsa érzése támadt, hogy jó volna, ha minden cél és ok nélkül ő is ordítani kezdene, hogy elbúcsúzzék a világosságtól.
Az erdőből nemcsak hangzavar, hanem végtelenül nehéz, fojtó illat is áradt, amely széles körzetben vált érezhetővé.
Ismeretlen virágok erőszakos, szinte obszcén szaga, korhadás, lihegés, hőség, pára- és gyümölcsillat.
Brentford nehezen és undorodva szívta be ezt a sajátos, méz- és méregillatú levegőt, de aránylag hamar megszokta.
Lába elsüppedt az ingoványban, amely felböfögött a léptei nyomán.
Az indák között fel akart kapaszkodni a legközelebbi fára, de nem bírta a tenyere a tüskés, sörtés ágakat.
Színes papagájok ugráltak fent, a zsúfolt szövevényben , amely boltívesen borult az alacsonyabb növényzetre.
Brentford letépett egy darabot az ingéből, felkapaszkodott - bebugyolált tenyérrel - egy léggyökéren, amely könnyedén ringott a súlya alatt; s végül megpihent egy hosszú és síma ág legvégén , amely elég erős volt, de a levegőbe nyúlt.
Itt pillanatnyilag biztonságban érezte magát.
Szuszogva és dörmögve ült itt, egy ágvillának dőlve s maga alá bámult, a földre .
Földről persze csak képletesen lehetett szó: ez is olyan sok mindenfélének volt a szövevénye, hogy a szem elfáradt tőle.
Korhadt ágak, vízerecske, kuporgó bogarak , levelek, ezer vonal, lap és rejtélyes domborulat: tüskés és tekergő, vagy puha szervezetek, amelyek sziszegve hányódnak, vonszolódnak és ágaskodnak, amíg rájuk nem lép valami.
- Nos, - gondolta Brentford - bele kell nyugodni.
Itt nem segít az emberi akarat .
A sors így akarta: Walkerra ráesett a motor, énrajtam pedig összemarakodik az őserdő.
Rágnak, tépnek, szívnak és taposnak rajtam s a szervezetemben lévő anyagot feldolgozzák.
Vajjon ki lesz az angol miniszterelnök Baldwin után?!
Ez persze nem volt fontos és időszerű kérdés, de különös, hogy az ember soha többé nem értesül a politikai hullámzásokról.
És különös, hogy egy embert, akinek a neve Charles X. Brentford, ugyanolyan végtelen távolság választ el a szikratávírótól , mint a neandervölgyi őst.
Amint itt kuporgott, mindenáron vissza akart emlékezni arra, mikor és mivel kapcsolatban jutott eszébe előző életében Szumátra?
Igen, három nappal ezelőtt, a Manila-i konzulátus térképe fölé hajolva, keresztülhúzta mutatóujját Szumátrán, a Szunda-szorostól Palembangon át, fel az acsinok földjéig.
Ha akkor valaki a vállára ütött volna:
- Halló, Brentford, tegyen a belső zsebébe egy revolvert!
Persze, ilyen meglátások nincsenek.
Az ember el tudja képzelni, hogy lezuhan, de akkor bizonyosan vagy szörnyethal, vagy pedig zuhanás után a szingapuri közjegyző , Mr. Hall whiskyjét dícséri, két rubber között.
Az ember sohase gondol arra, ami történni fog - ezt mondják napjainkban, míg a régiek szerint sohase történik az , amire az ember gondolt.
Brentford éhes volt s balra tőle, különös, barnásszürke gyümölcs lógott egy pálmáról, amely az alatta terpeszkedő fa törzsének odvából nőtt ki.
- Eszembe jut, Hayblossom előadása a Voluntarista Klubban - mondta magában elégedetten Brentford s úgy érezte, hogy a gyümölcs azért van ott, mert ő Charles X. Brentford akarta, hogy ott legyen.
Letépte a gyümölcsöt s felbontotta, de a belsejéből zöldes por szállt ki és kellemetlen szag áradt .
Brentford elejtette a gyümölcsöt, amely tompa zajjal esett le.
Ennek eredményeképpen szárnyak csapkodása hallatszott s a már-már lecsendesült dzsungelben gyűrűket vetve terjedt az izgatott lárma, amit egyetlen koppanás indított el.
Brentford szerette volna visszaszívni az egészet; felemelni a gyümölcsöt.
Inkább megette volna, semmint hogy felverje a rengeteget, amelyben millió halál közül a fele legalább éjjel alszik.
De a lárma lassan alábbhagyott.
Tompa röffenések , horkantás, sivítás és szusszanás zavarta fel egyre kisebb és kisebb mértékben a fülledt csendet.
Aztán, távolabbról, visítás és halálhörgés csapódott át az ágak gigászi szűrőjén.
Brentford megborzongott a hőségben.
A vékony, visító hang volt a támadó hangja s a hatalmas, mély, tompa hörgés az áldozaté.
Összekuporodott az ágon és didergett.
Feleségére gondolt és megpróbálta elképzelni a köztük levő fizikai távolságot, amely most még a lelkinél is nagyobb.
- Fogpor! - mondta hangosan, mintegy valamely lelki kényszer hatása alatt; mire ismét megmozdult az erdő.
Egy rövid, de hosszú éjszaka.
Ha Brentford, végtelen óvatossággal, felfelé fordította tekintetét, azt a tökéletes sötétséget látta, amit gyermekszobák éjszakáin túl sose lát az ember többé.
De lent mindenfelé szennyes fény sugárzott a rothadásból, amely magában véve fény volt, de nem világított meg semmit.
Gyakran látott lapos, zsírfényű rovarokat suhanni a szavana felé s tudta, hogy hajnalban, amikor visszatérnek szürkén: már nem lesznek láthatók.
Valahányszor olyan fogalmak cikáztak át agyán , amelyek valamiképpen a jövővel voltak összekötve, mint a hajnal is - mindig megborzongott, sajgó idegekkel, kihagyó szívveréssel, a halálfélelemnek abban az állapotában, amely cseppet se kevésbé heroikus, mint a buzgó életöntudat egy palota halljában.
Brentford szempontjából ennek az éjszakának igen sok periódusa volt.
Egy ág megreccsent - és Charles csaknem megfulladt az igyekezettől, hogy olyan kicsire húzza össze magát, amennyire csak lehet.
Egész életében ennek az ellenkezőjét csinálta.
Azt hitte, az ember értéke és jelentősége növekszik, ha mellkasát szélesebbre fújja s a saját terjedelmét növeli.
Most az ellenkezőjét kellett tapasztalnia.
Volt egy pillanat, amikor valami különösen értelmes, de cseppet sem zengő, rekedt és kellemetlen hang hasított a csendbe:
- Yang!
És utána vad csörtetés kezdődött, magasan a bokrok között, amely csakhamar elhalt .
És akkor lent, jobbra, végtelenül puha és mégis súlyos léptek halk puffanása hallatszott.
Brentford úgy érezte, hogy megőrül, ha nem történik valami.
Szemeit meresztette, de mindenfelé csak a sötétség különféle változatait, szövevényét s körvonalazatlan alakjait látta, a sok szennyesen s mereven sugárzó fénygóccal.
De ekkor sivalkodás és acsarkodó hörgés hallatszott; dobogás és rövid, eredménytelen küzdelem zaja.
És Brentford, erősen felfokozott érzékelő-képességével tudta, hogy egyelőre "valaki" feláldozta magát érte.
Volt az éjszakának olyan periódusa, amikor az ágakon apró, fénylőszemű és bűzös állatok mászkáltak körülötte, de Brentford nem félt tőlük és örült, hogy nincs egyedül.
És csakhamar elhitette magával, hogy megmenekülhet.
De mindig visszatért a számokhoz.
Az ő természete pontosabban reagált helyzetének százalékos reménytelenségére, mint a valódi borzalmakra, amelyek közepén kuporgott és remegett.
Tudta, hogy nem juthat ki élve a bozótból és ez a tudat borzalmasabb volt, mint maga a bozót.
Tudjuk, hogy a képzet messze túltesz a valóságon és Hume tévedett.
Talán, mert az ember idegeit nem számította az empiriumhoz.
Brentford idegei már magukba szítták az őserdőt , illetve annak egy részét s azt, mint az egészet tükrözték vissza.
Hajnal előtt vált legmélyebbé a sötétség.
Az árnyak, amelyek még a sötétségnél is sötétebbek voltak, alámerültek a feneketlen mélyben, amely nem volt, csak látszott.
A hajnal előszele frissen nyargalászott a tenger felől, lehiggadva surrant a magas füvek és alacsony pálmák között s az alvó erdőbe már csak mint nagy, légnemű csiga, nyujtogatta be langyos csápjait.
Brentford nem tudta, mi ez , de a kakaduk tudták.
Egy-egy tétova cserrenés, halk kacaj szólalt meg a sötétben .
Brentford halálra rémült az elsőtől, de új élet indult az ereiben, amikor megértette a dolgot.
A hajnal még nem volt jelen, de a kakaduk már tudták, hogy közeledik.
Egyik felébresztette a másikat és most megbeszélték a dolgot.
Némelyik rosszat álmodott, a másik egyszerűen pletykás volt s amint lenézett, az alatta meredő ágon alvó fácántyúkot látott, amelyről szörnyű titkokat tudott.
Brentford izmai és húsa sajogni kezdett: eddig, a csöndben és rémületben nem érezte ezt, de most magához tért és úgy érezte, Isten a kakaduk nyelvén üzen neki.
De csakhamar kiderült, hogy sokkal több kakadu van, mint amennyire Brentford hajnali nyugalmának szüksége lett volna.
A sötétben annyi kakadu rikácsolt , sikoltozott, fecsegett és papolt, hogy tele volt velük az erdő.
S csakhamar mélyebb, tagoltabb és erősebb hangon jelentkeztek a papagájok.
Valami elsurrant Brentford nyaka mellett.
Aztán fácáncserregést hallott, vadtyúk-kiáltozást és rengeteg parányi torok tűvékony füttyét, trilláját és édes sikolyát.
Ekkor már olyan nagy volt a lárma, hogy az ágvillában gubbasztó ember átmenetileg megsiketült és az volt az érzése, hogy megint csend van.
Befelé bámult a hatalmas törzsek árnyai közé s egyik pillanatról a másikra zöldesszürke csíkot fedezett fel, ahol még az imént semmi se látszott.
Ez a csík rohamosan nagyobbodott s a megvilágított területen egy macskamedve pár üldögélt , a köldökét bámulva.
Brentford lekiáltott nekik, túláradó jókedvében, amely azonnal elmúlt, amint a hím binturong felnézett rá apró szemeivel és megvetően hátat fordított neki.
Persze, Brentford megjelenése az őserdő szempontjából nézve nem volt olyan nagy esemény, mint amilyennek Brentford érezte.
De most már csak pillanatok választották el a reggeltől.
A lárma betöltötte az erdőt.
Felébredtek a majmok; ezernyi sziamang-torokból harsant fel a reggeli üdvözlet, koboldmakik szökelltek ágról-ágra s a derengő fényben felcsillantak a fácánok, papagájok, kakaduk és énekes madarak pompázó színei .
Brentford sziszegve fészkelődött.
Lent, a bozótban mozgolódás támadt.
Loccsanás hallatszott, rekedt kiáltozás: akció, amiből semmi se került Brentford szemei elé .
Egyszerre világosabb lett és Brentford amúgyis káprázó szemei előtt millió láng- és hószínű madár cikázott s az őserdő kibomlott, mint valami kozmikus csokor , hajnali színeivel.
S ezek más színek voltak, mint a délutániak.
A kelő napsugarak átvilágították a lombboltozatot; sárga csöppekben ragyogtak az avaron s tüzelve , ragyogva, csillogva pompáztak a faderekak moháin.
Brentford kicsinek és szürkének érezte magát; és szerencsétlennek is.
De szerencsétlensége most már nem volt fekete, méltóságteljes és hősi, mint a zuhanás után s az éjszaka.
Feneke , karizmai sajogtak, gyomra korgott, szeme káprázott s szemhéjai duzzadtan s túlérzékenyen csüngtek alá.
Le akart mászni a léggyökereken, de nem mert.
Nem volt ugyan gyáva, de könnyelmű se volt.
Várt, amíg tudott várni s amig bírta.
Ott lógott egy ébredező, tarka s halálos étvágyú világ egyik görcsén; siralmas állapotban s túltengő gyomorsavval.
Kétirányú életösztön dolgozott benne.
Az egyik azt mondta: rohanj, törtess valamerre, ne törődj vele, hogy reménytelen, az a fő, hogy haladj, mert itt bizonyosan elpusztulsz.
Te vagy az egyetlen Charles X. Brentford a világon s ha te meghalsz, több Charles X. Brentford nincsen.
Ezért kell menekülnöd a halál elől.
A másik hang megcáfolta ezt, mondván: addig vagy biztonságban, amíg nem keltesz feltűnést.
Padang légvonalban legalább hétszáz mérföld és közben néhány őserdőt és háromezer méteres tűzhányót kellene megmásznod.
Az erdők tele vannak maláji medvével, orángutánnal, fekete párduccal, tigrissel és mérges kígyóval.
Ha mozdulatlan vagy, talán nem vesznek észre; vagy nem bántanak.
De ha mozogsz , rohansz, véged van.
Minden lépés száz halál.
Keress tisztást, ahol legalább látsz és lélegzeni tudsz és megnézheted, mire lépsz.
E két hang állandóan veszekedett Brentfordban, de ő úgy tett, mintha valóságos döntőbíró, harmadik személy lenne s mozdulatlanul ülve, várt.
Ugy érezte, legjobb , ha nem avatkozik a vitába.
Amikor szinte elmerült a kérdésbe, amely talán az életét, vagy halálát jelenthette, mély, hörgő hang szólalt meg közvetlenül a füle mellett.
Elszorult torokkal fordult jobbra s egy vékony ágon, egészen közel, orrszarvú-madarat látott.
Sárgás - vörös - szürke volt, kettős, hatalmas csőre ólomsúlyúnak látszott .
Apró, ráncos, hunyorgó szemei végtelen nyugalommal és csendes bölcseséggel néztek Brentfordra, aki úgy érezte magát, mint egy audiencián.
- Hm, hm - mondta bátortalanul s egész testében remegve.
- Kriá-ua! - felelte a vasorrú madár dörgő hangon.
Szárnyait testéhez szorítva üldögélt s balszemét behunyta.
- Mi a fene - motyogta Brentford zavartan, a ráirányzott merev tekintet hatása alatt.
Felemelte a jobbkezét, hogy megfogja a madarat.
Az azonban nem repült el , hanem súlyos csőrével a kezére ütött.
Brentford felszisszent és visszakapta a kezeit.
- Bocsánat, - mondta.
- Sziszi! - motyogta a madár.
Szi-nek nevezte a majmokat.
De ez itt majom volt és mégsem volt majom.
Brentford komolyan zavarban volt.
Elfordította a tekintetét és másfelé nézett , állhatatosan.
Néhány percig tartott ez, de akkor a madár előrehajolt és beleröfögött Brentford jobbfülébe.
Charles X. Brentford vállat vont és odébb kúszott az ágon.
Nem mert hátrafordulni.
A madár kinyitotta mindkét szemét, mert csodálkozott.
Csak támadó, vagy félénk majmokat látott eddig; zárkózott majmot még nem.
Átugrott tehát a következő ágra és ismét Brentford füléhez hajolt.
- Kriá-ua! - morogta - szi-na.
- Vigyen el az ördög! - felelte Brentford és lemászott az ágról, végigcsúszott a léggyökéren és lehuppant a földre.
Elkeseredve indult kifelé az erdőből és amint a pálmák közé ért, nagy munkával letaposta a füvet egy darabon és lefeküdt, hogy kinyújtóztassa és helyreigazítsa tagjait.
Alig terült el azonban, feje felett, egy pálmafa levelei között, megjelent az orrszarvú-madár.
Egyet-kettőt fordult , elkapott egy fényes, zümmögő bogarat röptében, mert talán el akarta kerülni azt a látszatot, hogy egyenesen Brentford miatt jött ki az erdőből.
- Kriá-ua! - mondta, oldalvást lefelé fordított fejjel.
- Mit akarsz tőlem, az ördög vigyen el, a pokol égessen el, te! - kiáltott vak dühvel Brentford és felugrott.
A madár ekkor felszállt és visszament az erdőbe.
Brentford lefeküdt s a homlokát tapogatta.
Küzdött az álmosság ellen.
Tudta, hogy amint a földön elalszik, vége van.
De a fű puha és illatos volt, a napfény csak a magas füvek csúcsát ragyogta be.
Bogarak mászkáltak és szálltak zümmögve.
Régi nyarak jutottak Brentford eszébe, régi, civilizált nyarak, méhessel, bodzával , golffal, csinos nőkkel és politikai viharokkal.
Azután úgy érezte, hogy zuhan , Walkerrel dulakodott és elejtette... a pázsit felugrott és lassú, lopakodó léptekkel két apró elefánt közeledett.
Valami állandóan kattogott a fülében , egyhangúan és nyomasztóan, olyasféle, mint a motorduruzsolás.
Brentford elaludt és átaludta a napot.
A magány, mint szempont.
Brentford ébredése - sok-sok órával később - kényszerű és kellemetlen ébredés volt.
Ha nem lett volna végtelenül kimerült és álmos, akkor elképzelhetetlen, hogy egyáltalán, akár tíz percig is alhatott volna.
Teste tele volt csipésekkel , amelyek az Anopheles-szúnyog és egyéb szúnyogok, rovarok és rengeteg pióca immár elvégzett munkáját jelezték.
Első mozdulatára egész raj szúnyog röppent fel , kéklábú bogarak botorkáltak menekülve a nyakán s bőrkabátján; néhány jóllakott pióca pottyant le a kézfejéről.
Felemelkedett s egy különös társasággal találta szemközt magát.
Nagy csoport majom volt.
Lehettek negyvenen.
Fekete-szőrű, méteres majmok voltak , szürkésfehér szakállal, amely köralakban szegélyezte kerek és értelmes arcukat s fent egybeolvadt a kámzsaszerű hajzattal.
Orruk pisze volt, tövénél lapos és keskeny, a cimpáknál vastag és széles.
Elől öregnek látszó, nagytermetű majom állt, kezeire támaszkodva.
Kopasz légzacskójából rekedt kiáltás tört fel s erre mind eliramodtak.
Meglehetős nehézségek árán jutottak el a szélső padauk-fákig, de aztán pillanatok alatt a magasban termettek s szétszóródtak a lombok beláthatatlan birodalmában.
A magányosság nyomasztó érzése eltünt a néhány másodperc alatt, amíg körülvették Brentfordot.
Menekülésszerű távozásuk után is, az erőszakosan megszakított álomtól káprázó és szikrázó szemekkel, még jó darabig maga körül látta a szaporán pislogó , világosbarna szemeket s a sok józan, kíváncsi és mégis óvatos arcot, amely olyan volt, mint valamely eszkimó-sapkába bújt kisvárosi szatócs arca.
Az őserdő mérges levegőjében szinte baráti lényeknek tüntek ezek a gibbonok; csaknem olyan védtelenek lévén, mint az ember.
A gyakorlatban edzett erdei filozófiájuk mindenesetre sokkal megfelelőbb életmódra képesíthette őket; dehát nem volt agyaruk, erejük, mérgük, nem tudtak repülni s a föld alá se bújtak.
Brentford sóhajtozva és sajgó testtel tápászkodott fel s indult "megérkezése " színhelye felé.
Most óvatosabban haladt, mert pontos célja volt s igyekezett megtalálni a rövid utat, füvek, páfrányok, bambusz-sűrűk s a mangrove-cserjék bütykös gyökerei között.
Egyszerre megrövidültek a füvek s a virágos-domboldalon ott feküdt a szenes roncs.
Most már hideg volt.
Brentford nekiállt a takarításnak.
Borzadva látta, hogy Walker lábszárairól már lerágták a bőrnadrág szárait a nyüvek és rovarok százezrei.
Vad buzgalommal emelte és dobálta szét a meglazult, elégett , összetört alkatrészeket, amíg végre kiásta Walkert; egy fémlemezzel végigsöpörte ; s félrehúzta.
A benzintank felrobbant ugyan; de a gép hátában két kis póttartály épen maradt.
Az egyikkel végiglocsolta Walker fej-nélküli tetemét; aztán a szerszámszekrényben talált, szétlapult, de azért használható gyufaskatulyák segítségével meggyujtotta.
Tíz lépés távolságban az égő holttetemtől, Brentford lehajtott fővel állt és imádságot mormogott.
Azután a máglyára nézett és félhangosan mondta:
- Isten veled, bajtárs!
Valószínű, hogy hamarosan követlek.
Megvárta, amíg hamuvá lett; akkor ismét nekilátott a gépnek.
Hét dobozban összesen háromszáztíz szál gyufát talált.
Harapófogó, kés, véső maradt sértetlenül; ezeket zsebrerakta.
Mintegy két deci olajat talált; ez és a benzin talán megfelelő védekezés lesz a rovarok ellen.
Konzerv is volt: három-négy napra való élelem.
Az órák és műszerek összetörtek.
Két hibátlan tartalékgumit talált az összetört kerekekre: ezeket nyaka köré vetette.
A rádióberendezés porrátört.
Leghasznosabb zsákmánya egy két méter hosszú, könnyű fémrúd volt, amely a végén elhajolt és éles, szabálytalan ékben végződött.
Brentford a maradék olajat beleöntötte a benzinbe s a bádogtartályt hóna alá vette.
Ezután visszanézett a roncsra, amelynek immár nem volt olyan alkatrésze, amely jelentőséggel bírt volna egy ember számára.
Keresztet rajzolt a hamuba s aztán mégegyszer körülnézett.
Nem, a szavana kerek volt és mindenütt őserdő határolta.
A tó, amelynek tükrét Brentford a zuhanás előtt látta, csak az erdőn túl, északkeleti irányban lehetett , - vagy akár az erdőség közepén.
Habár botorság volt Szumátra közepén azt mondani , hogy az Atjeh-föld északkeletre van, - mintha azt mondta volna: London pedig északnyugatra - mégis csak el akart indulni valamerre.
Ugy gondolta, hogy éjjel meghúzza magát valahol, estig azonban addig megy befelé az erdőbe, amíg fel nem falja valami.
A napfény teljes melegével ömlött el a szavanás dombvidéken s az erdőből lágy és sűrű pára szállt fel.
Brentford igyekezett elérni az erdőt, mert a napsütésben nem csak a bádogtartályt s a konzerveket, de még a bőrkabátját is kibírhatatlannak találta.
Ott lépett be az erdőbe, ahol az éjszakát töltötte, de most az erdő egészen más volt.
A magas törzsek közt cserjék, rotangok, léggyökerek , kúszónövények hálózata nyomta el az alacsonyabb, virágos, mérges tenyészést, de fent, harminc láb magasban, másik sajátságos erdő terült el.
A padauk-fák , arékapálmák, bambuszok és gumifák óriási méretű ágvegyülékében, odvaiban új , függő, kapaszkodó és élősködő flóra tenyészett.
Voltak itt növények, amelyek negyven láb magasságig egyetlen cérnavékony zöld szárból álltak s felfutva, fent széles bokorrá terebélyesedtek a fényben, százszámra nyíló apró, színes virággal és tüskével.
Brentford félóra multán úgy találta, hogy fent könnyebb lehet mozogni, mint idelent.
A lárma, amellyel utat tört magának, elenyészett a millió madár hangzavarában, amely fentről áradt lefelé.
Lábai alatt fehér- és vörössapkás gombák pukkantak szét, gőzt és büdös, sárga felhőket lövellve szét.
Amikor egy pillanatra megállt, kiáltást hallott:
- Kriá-uá!
Szi!
Felnézett s látta a sárgásvörös és szürke orrszarvú-madarat, amint egy mangrove-gyökéren ült s óriási csőrét lógatta.
Brentford egy fának támaszkodott , lerakta a bádogtartályt, maga mellé s felnyitott egy konzervdobozt.
Csokoládés liszt volt benne, egybefőzve.
Brentford megette, egy darabot pedig a madár felé dobott.
A madár elkapta, de kiköpte.
- Uá! - mondta s Brentford vállat vont.
A madár félszemmel figyelte s amikor elindult, ő is fellebbent.
Nedves, langyos pára ült idelent.
Nagyon nehezen és lassan jutott előre Brentford , kanyargó útvonalon, amelybe igyekezett belekapcsolni a tisztásokat, amelyeket egy-egy lezuhant faóriás ütött a rengetegen.
Egy óra alatt kétszáz lábnyira jutott a kiindulási helyéről; viszont az erdő egyre sűrűbb és ellenségesebb lett .
Cérnavékony állatok hulltak a nyakába fentről s tíz lépéssel arrébb kövér piócákként hullottak le róla.
A zsibongás, rikácsolás egyre alább hagyott odafent , amint a Nap magasabbra hágott; és ehhez képest Brentford a maga-okozta zajt egyre élesebbnek és bántóbbnak találta.
Pedig igazán nem akart feltűnést kelteni.
Az erdő őstalaja emelkedni látszott, mint ha hegyoldalon járna, amelyről lefelé hömpölyög a déli gőz.
Tenyérnyi színes pillangók libegtek a tócsák felett .
Brentford hősiesen emelgette lábait; céltalan hősiesség volt ez; menekülés a veszély elől, amely nemcsak mögötte volt, hanem előtte is.
Minden tíz percben megállt pihenni s ilyenkor előkerült az orrszarvú-madár is; amely hideg kíváncsisággal szemlélte őt.
Brentford most először érzett keserűséget, amely jegesen szorította a szívét és pillanatokra teljesen megbénította.
- Szép kis expedició - motyogta - én és ez a madár.
Teljesen védtelen vagyok.
Nem volt úri dolog, valóban.
Brentford szerette a harcot, de egyenlő eszközökkel .
Itt minden élőlénynek voltak fegyverei, kivéve őt magát.
Csak az a kérdés, a malária gyorsabb lesz -e, mint a vadállatok?!
Helyzetének ezt a sajátosságát érezte legerősebben.
A sors lefegyverezte őt és kihelyezte a felszerelt társadalomból , amelyben nincsenek akkora erőkülönbségek, mint közte és az őserdő között!
- Leült egy pamutfa odvába és megtörölte erőszakosan feltörő könnyeit.
De pillanatok mulva felugrott, mert megrohanták a hangyák és össze-vissza szúrkálták.
Le kellett vetkőznie és egyenkint harcolni ellenük.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A fülledt, sötét alja-erdőben semmi sem tűnt kilátástalanabbnak, mint a mély lélegzetvétel.
Brentford valósággal szuszogva tört előre s déltájban olyan pompa előtt állt, amit álmában se láthatott.
Amekkora területre elért a tekintete - nem éppen messzire - hatalmas varinginfák álldogáltak.
Léggyökereik húsz láb magasban eredtek s mint az árbóckötélzet , húzódtak alá.
A levegő tiszta lett; szinte világosság derült.
Pirosvirágú harasztok lepték be a talajt, egyes fajták felkúsztak a léggyökereken.
Olyan volt ez, mint valami fogadtatás.
Az orrszarvú-madár ott himbált előtte, három láb magasan, egy ágon; felette szürke maki futkározott fel és alá; szimantung-levelet rágcsálva.
A világosság fényzöld sávokban hullott a templomszerű térségre , fentről.
Vadgalambok szálltak a törzsek között.
Brentford leült, bekente magát benzines olajjal és elaludt a páfrányok között.
Tíz percig sem alhatott, amikor a törzsekről egymásután ereszkedtek alá a sziamangok, elől a legöregebb, azután a hímek, legkésőbb a nőstények és a fiatalok.
Elszóródtak a gyökérzet között és csak Gub, a főnök és Moaka, a legerősebb az ifjak között, merészkedett közel az alvó Fehér Majomhoz, akit maguk között Gaggam-nak hívtak.
Gub is megállt három lépésnyire és a tenyerébe fújt.
Ez a huhogó, óvatos hang nem járt semmi következménnyel.
Moaka megérintette a fémrudat, amely hidegnek bizonyult, szokatlanul hidegnek.
Ezért visszarántotta a kezét és sokáig rázta.
Ezután mozdulatlanul ültek; csak Kh'ada vakargatta gondterhelten az ülőgumóját; ő azonban már kissé szenilis volt.
Nem is törődtek vele.
Igy ültek volna sokáig, de ekkor Shupu, az orrszarvú-madár, féltékenységet érzett és megszólalt:
- Krua-szi, mu krua-szi!
Gub, megfordult és öreg, ráncos arcát a madár felé tartotta.
- Merész madár - mondta a maga nyelvén - nagyon merész madár.
Gaggam - mondta, az alvó Brentfordra mutatva.
- Fehér Majom!
Alszik.
De Shupu elrepült Brentford feje felett s egy másik ágról kiáltozott a majmok felé.
- Uggam, uggam! - rikácsolta, ami Fekete Majmot jelent.
Sértésnek szánta, de a sziamangok csak bólogattak.
Moaka ezalatt bátorságot gyüjtött és ismét megfogta a fémrudat.
Ugy tünt neki , hogy már nem olyan hideg, mint az imént volt.
Ujra és újra megfogta és egyre melegebb lett.
- Él!
Él! - kiáltotta.
De az öreg főnök rámordult.
- Ejtsd el, Moaka.
Ejtsd el.
Moaka azonban bátor és erős volt és mögötte állt Szi-Huhu, a nagyszerű hajadon és Moaka hencegni akart.
Vonszolni kezdte a fémrudat, amelynek ellenkező vége fejbevágta Brentfordot, aki felébredt.
Rémületében mozdulatlan maradt; de szemei kinyultak és találkoztak Gub szemeivel .
Gub pislogott és csöndesen, röhögve hátrált.
A fiatalok és nőstények felrohantak a fákra; a hímek azonban részben előre, részben hátra tuszkolták egymást.
Moaka elengedte a rudat, de felkapott egy arékadiót és meghimbálta.
Brentford felugrott, Moaka elejtette a diót és - egy pillanat alatt üres lett a tisztás .
Fent azonban még sokáig kiáltoztak és Brentford tisztán hallotta ezt a szót:
- Gaggam!
Gaggam!
- Ugy van! - kiáltotta harsányan.
- Gaggam! - és erre nagy ricsaj volt a válasz .
Shupu felfújta tollait és elégedetten kuncogott.
A fekete majmok gyávák, Shupu nem gyáva.
A majmok általában csodálják Shuput és félnek tőle.
Brentford tudta, hogy a sziamangok nem bántják az embert; de nem tudta, hogyan nyugtassa meg őket.
Többször felkiáltott, de már nem látta őket s a fecsegésük is egyre messzebbről hallatszott.
Ez a tény most is úgy elernyesztette, mint az első alkalommal.
Teljesen egyedül van; és védtelenül.
Ekkor csörgést hallott; a gyufa csörgött a zsebében.
Erről eszébe jutott, hogy mégsem védtelen.
Valamivel jobb helyzetben van, mint az ősember volt: módjában áll tüzet gyujtani.
Felemelt egy korhadt fadarabot, bemártotta az olajos benzinbe s a fémrúd hegyét belenyomva, meggyujtotta.
Amint a tűz fellángolt, Shupu elrepült és Brentford szíve hevesebben vert.
A tűz ott lángolt előtte, piros és vidám nyelveket öltve a szellő irányába; s mintegy bíztatóan.
Brentford benyomta ezt a fáklyát a haraszt közé, hogy eloltsa, - mert takarékoskodni akart vele.
De büszke és bátor lett egyszerre és remélte, hogy megmenekül.
Egész délután észak felé törtetett és nagyobb állattal nem találkozott, de reményét és erejét vesztve állapodott meg egy óriási trombitafa tövében, amikor felharsant az alkonyati koncert és eszébe jutott, hogy az őserdő közepén lepi meg az éjszaka.
Forró, kegyetlen és dühös börtön volt ez.
Magához kötözte a fémrudat és mászni kezdett.
Minden erejét megfeszítve, indákon, léggyökereken kapaszkodott felfelé s ez csaknem félórahosszat tartott.
A benzintartályt lent hagyta ; remélve, hogy a bűz elriasztja majd az állatokat tőle.
Végre a kúszónövények , ágak között valóságos fészket készített magának s elfoglalva helyét, várta az éjszakát.
Nem kellett sokáig várnia.
A sziamangok ordítása egyre erősödött, de nem látta őket.
Messzebbről borzalmas bömbölést hallott és szívdobogva töprengett , meggyujtsa -e a fáklyát, vagy sem?
Tudta, hogy mindenféle állat jár most a sötétben gyanakodva, szimatolva, fujtatva az ő nyomán.
Egyiknek se tetszik ez az új szag ; talán félnek tőle, vagy utálják.
De ha olyan párduc talál rá, amely evett már embert, akkor meg sem áll Brentfordig.
És láza volt!
Halántéka lüktetett, bőre sajgott, keze tele volt szúnyoggal és kullanccsal, - mászás közben ledörzsölte róla a benzines olajat.
Füle megtelt huhogó, szörcsögő és visító hangokkal.
Minden olyan hatalmas és túlméretezett volt!
A sötétség, a levegő, amit beszívott!
Ha a szél, amely itt fent szabadabban járt, végigfutott a lombokon, orkánszerű sóhaj támadt, amely minden más zajt elnyomott.
Az égbolt még innen se látszott, de amikor soká, nagyon soká bámult felfelé, meglátott egy igen kicsi, kékesfényű , hideg csillagot a himbáló szövevény között.
- Ahá! - mondta magában; s bágyadtan lehanyatlott a feje.
Ami Brentford előtt volt.
Peke-Ng, egy vén kakadu, volt az őserdő legnagyobb statisztikusa.
Szerinte a sziamangok három fagenerációval ezelőtt jöttek az erdőbe; még mielőtt a Szumátrát s az Andaman-szigeteket összekötő földnyelv a tenger alá bújt volna.
Akkor négy-öt sziamang-csoport élt az erdőben s egy csoport húsz-huszonöt egyénből állt.
Ma már száz csoport is van és minden csoportnak külön főnöke, aki legalább negyven sziamang ura.
Gub volt a legöregebb és legbölcsebb a főnökök között.
A sziamangok eleinte csak egyfélét ettek: a daun szimantung-növény leveleit.
De később rákaptak a pizángra és a durióra is; különféle ragadós gyantákkal kenték be a hasukat, hogy tekintélyesebbnek tűnjenek.
Élt egyszer egy Poo-Knang nevű főnök, aki megparancsolta, hogy minden éjjel másik fán kell aludni, mert ezt kívánja az Erdő Szelleme.
Poo-Knangot agyonverték, de akadt néhány törzs, amely félt az Erdő Szellemétől és minden éjjel másik fán aludt.
Ez a szokás később elterjedt a lehiggadt sziamangok közt; a párduc ettől kezdve hiába vadászott rájuk, mert mindenütt csak kihült szagot talált.
Más reformátorok is voltak, de kevés reformnak volt sikere, mert a sziamangok könnyen lelkesedtek, de hajnalra elfelejtették a lelkesedésök okát.
Volt egy csoport , amely a tizennégy esztendős kifejlett sziamang-ifjaknak bételborsot dugott a szájába és elkergette őket; ezek csak akkor térhettek vissza a törzsbe, ha néhány öreg hím elpusztult.
Egyébként keveset okultak a történtekből, mert könnyen elfelejtették a történteket; fogalmuk se volt tisztaságról, önuralomról, az idő mulásáról; viszont erkölcsi szigorúságuk minden elismerést megérdemelt.
Már két fageneráció óta egynejűek voltak s a kicsinyeket minden veszedelemtől közösen óvták.
Nyelvük az őserdő legfejlettebb nyelve volt: több, mint százötven fogalomra volt szavuk s ezeket is modulálták.
A Merapitól délkeletre elterülő erdőség állatainak egymástól eltérő nyelve volt, természetesen.
A binturong csak háromféle érzést tudott kifejezni; a párduc tizenkilencfélét.
De mindazon állatoknak a nyelve, akik ebben az erdőövben éltek, hasonlított egymáshoz.
Más és más torok és hangszál és hangszín volt, de ugyanazok az alapfogalmak.
A sziamangoknak három nagy ellensége volt: a tigris, a párduc és az orangután.
A nagy macskák csak akkor vadásztak rájuk, ha éhség gyötörte őket s az esőben minden más állat elbújt.
Az orangután azonban gyűlölte őket, mint a nagy, tragikus hős a sok kis, szemtelen, fecsegő polgárt.
Képes volt lehasalni a mangrove-gyökerek közé, hogy elcsipjen egyet és beverje a koponyáját.
Máskor teakfa-rúddal támadt rájuk és minden csapása halál volt.
De a sziamangok éltek és szaporodtak; szívósságuk kiegyenlítette könnyelműségüket .
Ellenségeik nagyok és erősek voltak, de kevésbé szaporák.
A sziamang-törzsek egymás között is házasodtak és néha két törzs egyesült.
És bár feledékenyek és hanyagok voltak, de szörnyen kíváncsiak és rövid ideig minden le tudta kötni őket .
Gub alig tudta féken tartani őket, hogy éjszaka meg ne látogassák Gaggamot, akit nem tudtak megérteni.
Amint hajnalodott, felkerekedtek az ágak között és szívdobogva siettek a különös szag irányába.
De Brentford már lent állt a nagy fa tövében s újra megmártotta fáklyáját az olajos benzinben.
Egyszerre körülvették a sziamangok.
Brentford lihegve állt ott és örült és félt is egyszerre.
Moaka egy sárga mango-gyümölccsel kezében közeledett.
- Thanks! - mondta Brentford.
- Gangs! - felelte Moaka és elejtette a gyümölcsöt.
Brentford felvette és megette .
A sziamangok felélénkültek; össze-vissza fecsegve közeledtek felé.
Brentford jobb öklével a mellére ütött és harsányan kiáltotta:
- Brentford!
Gub összekulcsolt kezekkel nézett rá.
- Pepong! - ismételte.
- Pepong! - bólintott Brentford.
A fiatal sziamangok örömükben ugrálni kezdtek.
Beszélgetés.
A lelógó ágak között nem lehetett tisztán látni; de a reggeli lárma nem zavarta Brentfordot: a sziamangok nem tudtak halkan beszélni.
Brentford sejtette, hogy egyetlen elhamarkodott mozdulatára az egész törzs pillanatok alatt hat emelet magasságban teremne, a fák között.
És akkor újra elfogná őt az egyedüllétnek az a tikkasztó érzete, amely olyan különösen hatott az őserdő zsúfolt nyüzsgésében.
- Pepong! - mondta ismét, önmagára ütve s a majmok felordítottak, nevetve: - Pepong!
Vezérük a mellét csapkodta s úgy kiáltozott: - Gub!
- Vajjon - gondolta Brentford - az ő neve -e ez, vagy a fajta neve?
- Gub? - kiáltott?!
- Gub?!
Az öreg, zacskósnyakú majom előbbrehimbálta magát és pislogva meredt Brentfordra.
- Gub! - dörmögte, a mellére ütve.
Moaka ezalatt óvatosan közeledett a fémrúdhoz és megérintette.
A fémrúd megint égetően hideg volt!
Elkapta a kezét, kisvártatva megint megfogta és megint... és ugyanaz történt, ami tegnap: egyre melegebb lett a fémrúd.
Moaka felhördült jókedvében és rángatni kezdte a rudat.
De Brentford megijedt, hogy elcipelik a fegyverét és rákiáltott Moakára:
- Gub!
Moaka vihogott; az öreg pedig a mellét csapkodta:
- Gub!
Aka Gub!
Brentford felegyenesedett és Moaka elengedte a rudat.
Ekkor a fejük felett, egy ágon megszólalt Shupu, az orrszarvú-madár:
- Uggam!
Uggam!
A sziamangok dühösen meredtek felé.
Brentford azt mondta magában, hogy ezek biztosan "Uggam " -ok, az őserdő nyelvén.
És őt valami hasonlónak képzelik, azért szóltak így hozzá: - Gaggam!
- Shupu mua! - fenyegette a főnök a madarat.
Brentford kinyitott egy konzervet és húsdarabokat dobált a sziamangok elé.
De senki se nyúlt hozzá, mert Gub elébük állt.
Lehajolt és felvett egy darab marhahúst, megszagolta.
Felsőtestét himbálva bámult rá, szájába vette és kiköpte.
Ismét szájába vette és hevesen gyűrközött vele, amíg lenyelte.
Ekkor mondott valamit s a bátrabbak előremerészkedtek s felszedegették a húsdarabokat.
Az utolsó szeletet Brentford feldobta és Shupu villanásszerűen elkapta.
Ekkor nagy csend támadt és Brentford különösen érezte magát a sok ráirányzott fényes szempár kereszttüzében.
Félt az egyedülléttől s a lidérces éjszakáktól.
S ezért szembenézett a sziamangokkal és azt mondta:
- Gentlemen!
Én messziről érkeztem és ezen a holland gyarmaton én vagyok talán az első ember, akit láttok, de bizonyosan az első angol ember.
Azért beszélt, hogy lekösse a sziamangok figyelmét.
De csak néhányan néztek rá, a legtöbbje vakarózott, az aranyoszöld legyeket figyelte, vagy Shuput, az ágon .
Brentford kénytelen volt felemelni a hangját:
- Sziamangok! ne féljetek semmitől, az én védelmem alatt álltok!
Hangja elcsuklott, olyan különös volt hallania ezt a hangot, itt.
A sziamangok jelenléte több volt a semminél, de mégse voltak emberek.
Legalábbis nem értettek angolul.
De remény volt rá, hogy megtanulja a nyelvüket.
- Maradjunk együtt! - mondta gyámoltalanul.
Leült a fa tövébe és felhúzott térdeire bámult.
- Sok mindenre megtaníthatlak benneteket, ami hasznotokra válik .
Részesévé válhattok a civilizációnak, ötszáz évvel hamarább, semmint elérne ide .
Én erősebb és ravaszabb vagyok nálatok; de meg fogok őrülni, ha egyedül maradok.
Mire felnézett, már egyedül volt.
Csak Shupu fecsegett az ágon.
- Gub! - kiáltott Brentford.
Odafönt zörgés támadt s az öreg sziamang leereszkedett a tisztásra.
Fejét csóválta s a domború, kopaszodó hasát dörzsölgette.
Feketésszürke szőrén legyek és szúnyogok mászkáltak.
Megfogta lábának külső ujjait és úgy állt ott, hosszú ideig.
- Gub! - mondta Brentford és kinyujtotta jobbkezét.
Gub morgott és felsőtestét himbálta.
Brentford sejtette, hogy Gub barátságát kell megnyernie.
Nekilátott a következő konzervdoboznak, amikor közvetlen közelből ordítást hallott , példátlanul mély, dübörgő, rettenetes ordítást, amiből szinte szikrázott és áradt az erő, düh és éhség...
Brentford történelemelőtti rémállatra gondolt villanásszerűen, amikor a mangróvegyökerek közt vékony és fekete test bukkant fel , könnyed árnyék módjára: a párduc.
Gub megdermedt félelmében; görbe, rövid lábai remegtek, a földbe gyökerezetten.
Fentről visítás hallatszott: - Sheeshang! - s a fekete szörny himbáló léptekkel közeledett a gyökerek között.
Szeme kristályos zöld volt, merev és kifürkészhetetlen.
Brentford akarata úgy küzdött dermedt bénaságával, mint a villanyáram a holt anyaggal... és szinte erőszakkal mozgatta karjait, amikor előrántotta a gyufát s a benzines fához tartotta.
A párduc felingerült a mozgolódástól, Gub aléltan állt, didergett és jajgatott.
És Brentford, félelmében ordítva ugrott fel s a lobogó lángot, a fémrúd végén, az ugrásra lapuló párduc felé döfte.
A párduc felszökkent, de a láng elvakította.
Balszemét elöntötte a vér, megfordult s ordítva elrohant a gyökerek között.
Brentford mozdulatlanul állt és figyelt .
Félelmetesen néma volt az őserdő.
A dárdát függőlegesen leszúrta a puha talajba és megfogta a majom ernyedt karját.
- Gub! - mondta s most már ő is remegett.
Átölelték egymást és Gub zokogott .
Valósággal zokogott, igen, elengedte lábujjait és Brentford bőrkabátját rángatta .
Kiabált; hívta a törzset.
De a többiek csak nagysokára jöttek, óvatosan , hármankint; legtöbbje félkézzel csüngve, valamely alacsony ágon maradt.
De mind Brentfordra néztek s a dárda hegyén lobogó lángra.
Olyan volt ez a láng, mint egy kicsiny, könnyű tűzhányó, amit Pepong kézbe vehet és elűzi vele a párducot .
Brentford ott állt a makogó, reszkető sziamangok között és erőt vett magán.
- Gentlemen! - mondotta harsányan - ez a tűz!
Balkezében szorongatta a gyufaskatulyát.
Most lenézett rá és azt olvasta:
" Made in England ".
A sziamangok gondolkodnak.
Brentford minden apró cselekedetében és felvillanó gondolatában fanatizmus volt , amióta élete állandóan veszedelemben forgott.
Ilyen fanatizmussal törekedett a nagy tó felé, amelyet még a magasból látott volt.
Bár tudta, hiszen látta, hogy a tó nagysága ellenére is teljes kerületével az őserdő gyűrűjében feküdt, mégis úgy érezte, és hitte, hogy a víz: menekülés; hogy ha valamilyen tutajt készít , megélhet a víztükrön, amíg egyszer, talán, fel nem fedezik.
Amint sajgó bőrrel, lihegve, fáradva, bujkálva, fulladozva, izzadva haladt előre a vélt irányban: ez a reménység egyre színesebb és kielégítőbb képet alkotott agyában.
Látta a csendes, tiszta és védett éjszakákat a tó tükrén; agyagkelyhet készített a tűznek a tutajon: a tűz mindig égni fog és lehet, hogy észreveszik majd, valahonnan.
Oda kell jutnia, mihamarébb.
Nem lett volna ereje ehhez a hallatlanul merész, fáradtságos, fullasztó meneteléshez a sűrűben, ha nincs valami, ami felé törekszik, ami reményt és biztatást jelent a számára.
Nem volt könnyű betartani az útirányt, mert a növényzet helyenkint egymásbadagadt csomókat alkotott s állandóan kanyarognia kellett.
De Brentford hitt a tóban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Két teljes napig nem látta a sziamangokat, csak távoli kiáltozásukat hallotta .
Hálátlanok, mondta magában, de aztán belátta, hogy az életmentő-romantikához nincs kellő értelmük.
Gub látta, hogy Brentford elűzte a párducot, Brentford hatalmas, a párduc fél tőle, tehát Gub is fél tőle.
Ez minden.
Amikor az öreg és erős sziamang magához tért dermedtségéből, felugrott és eltűnt a fák között.
- Persze, - gondolta Brentford - nem gondolhattam, hogy kezet csókol nekem és felajánlja a lánya kezét.
Mindazonáltal Gub nem felejtette el a dolgot.
Fiatal felesége, akit Gibnek hívtak s aki még egészen fényes és fekete volt, órákhosszat bámult rá és csöndesen nyafogott.
Gub szájába vette a hüvelykujját és erősen gondolkodott.
Balkezével az ágat fogta, amely ferdén nyúlt ki alatta.
Apró szemeit sűrűn pislogva meresztette a pettyes bogyók közé, amelyek egy ezüstfehér törzsű pamutfa koronájában duzzadtak.
Ennek a lombkoronának egészen külön flórája volt; az ágakat végig szívógyökerek borították s az egyetlen faóriás ezernél több növényt és gombát tartott el; száz és száz madárcsalád fészkelt ágai között.
Gub borongó szemekkel nézett a dús bogyók, pettyes levelek és zsíros gombák szövevényébe, de hiába nézett oda, a tisztást látta maga előtt, amelynek szélén , Sheeshang borzolja nyakszőrét és Pepong áll a dárdával...
Tudvalevő, hogy a sziamangok - akik magukat Uggamoknak nevezték - a fekete hegy sziklái közt születtek és Zung, az őserdő lombos szelleme alkotta őket, az elszaporodott orangutánok bosszantására és kiirtására.
De a sziamangok egyetlen őse se látott olyasmit, hogy a párduc meghátrált volna mozgó lény elől.
Csak a villámcsapás erősebb, mint a párduc és - Pepong.
Ő is erősebb.
Csak attól lehet félni, ami erősebb.
És Sheeshang félt; ha nem félt volna, akkor megette volna Gub testét, és csak csont és szőr maradt volna belőle.
Gub időnkint meglátta a gombákat és bogyókat; ez olyankor volt, amikor elfeledkezett Pepongról.
De aztán megint eszébe jutott és mindig újra eszébe jutott.
Gib időnkint hozzádörgölte az oldalát és belefújt a fülébe.
Máskor Gub boldogan fogadta az ilyen kedveskedéseket.
De most meg se moccant és nem vette ki hüvelykujját a szájából.
- Fáj?! - kérdezte Gib, mert a férje olyan volt, mintha szenvedne.
- Nem - felelte a főnök.
- Sheeshangra gondolok.
- Nem volt éhes - felelte Gib.
- Éhes volt.
De félt.
Pepong rudat tartott és a rúd végén volt valami, ami nem volt; látszott és még se látszott és mindig másutt volt, mint ahol látszott.
- Olyan nincs - felelte Gib.
- Van!
- Nincs.
Amit nem tudsz megfogni, az nincs.
- De amitől Sheeshang fél, az van.
- Nem volt éhes.
- Éhes volt.
Gub gondolataiba merült.
Tulajdonképpen ő is empirista volt, mint minden sziamang .
Filozófiájuk abból állt, hogy megfogták, ami megfogható, megették, ami megehető és elkövették, ami elkövethető volt.
Ismerték a Zung, az őserdő világának olyan kategóriáit, amelyek magasságuk vagy mélységük miatt csak láthatók voltak de elérhetetlenek.
Sohase jutott azonban eszükbe, hogy olyasmi is létezik, ami láthatatlan és megfoghatatlan is egyben.
De Pepong maga is új és ismeretlen volt ; de megfogható és látható: néhány szót beszélt a nyelvükön; kiáltott és megértették.
Csak a kezében tartott olyasmit amit nem lehetett megérteni.
Szaga pedig megfoghatatlanul fölényes, izgató és távoli szag volt; mintha nem is lenne teste, pedig volt.
Még valaki töprengett ezen két nap óta: Moaka, Szi-Huhu udvarlója, a fiatal és nagyon erős sziamang, aki a magasból végignézte Sheeshang közeledését és már arra gondolt, hogy mostantól ő lesz a sziamangok főnöke.
De azért lekiáltott Gubnak , hogy vigyázzon, maga se tudta, miért.
És látta, hogy Gub nem mozdul és remeg, mint egy bokor, amit a szél el akar fújni, de a föld nem engedi.
És látta Pepongot és kezében a dárdát s annak végén a Valamit, ami van és nincs ; és sohasincs ott, ahol az imént volt.
Azon töprengett, hogy Pepong megenné -e őt, ha közel merészkedne hozzá, mikor nincs a kezében a Valami?
Félt a Fehér Majomtól, de vágyott is rá, hogy kipróbálja.
Ha szóba állna vele és nem enné meg, akkor megnövekedne a tekintélye a törzsben.
És Szi-Huhu éppúgy csodálkozott az ő viselkedésén, mint Gib a főnök mogorvaságán .
Az anyák mind lementek a forráshoz és megfürdették a kicsinyeket; a fiatal nők pedig az ágak között ugráltak fel és alá.
Moaka megvető tekintettel mustrálta őket.
Szi-Huhu is köztük volt, de Moaka most ezt se bánta.
Soha még ilyen soká nem gondolt ugyanarra a dologra és agya elfáradt.
Végigsimította a mellét és karizmait.
Erőt merített vállalkozásához és aztán hatalmas ívben átlendült a magábaroskadt Gub mellé.
Ott ült egy darabig némán.
- Gub! - mondta aztán - Peponghoz megyek és megfogom.
Gub röfögő hangon nevetett.
- Igen! - erősködött Moaka - megfogtam a hideg rudat és akkor meleg lett.
- És a lebegő valamit is megfogtad, ami van és mégsincs?! - kérdezte Gub irigyen .
Moaka fészkelődött.
- Nem - mondta, hogy bátorságot mutasson - de megfoghatom.
Elmegyek Peponghoz.
Gub sokáig gondolkozott.
Aztán kivette a hüvelykujját a szájából, és ünnepélyesen mondta:
- Megtiltom!
Pepong jön a Tengerből és átvonul az Erdőn és bemegy a tengerbe .
Pepong nincs is.
- De van!
- Megtiltom! - felelte Gub és többet nem szólt Moakához.
És a sziamang-alkotmány szerint nem lehet megtenni olyat, amit a főnök megtilt, mert, aki megtenné, azt fadorongokkal agyonvernék és nem volna szabad kiáltania sem.
Csak az volt a baj - vagy az volt a szerencse, - hogy amit a főnök ma megtiltott, azt holnap elfelejtette és akinek megtiltotta, az is elfeledkezett az egészről.
Igy hát nem is volt alkotmány, mert a sziamangok nem tudtak haragot tartani és nem voltak következetesek.
A következetességet az ember találta ki, amikor elhitte, hogy húsz, vagy száz esztendő hosszabb idő, mint húsz, vagy száz perc.
Pedig bármelyik állócsillagról nézve semmi különbség nincs húsz, vagy száz esztendő és húsz, vagy száz perc között.
Ha a sziamangok nem vernek agyon valakit azonnal, akkor nem is verik agyon soha.
És ugyanez áll az emberekre, csak valamivel nagyobb arányokban.
Moaka tehát, pillanatnyilag lemondott arról, hogy elmenjen Peponghoz és megfogja .
Csak éppen magában lázadozott az öreg Gub tilalma ellen s éjszakára eltünt, hogy harminc láb magasból figyelje a liánok szövedékében üldögélő Pepong lélegzetvételét és horkolását.
Moaka egész éjjel ébren volt.
A csillagos ég alatt kuporgott, élénk fekete szemeit a mély sötétbe meresztve.
Később feljött a Hold és kékesfehér fényt lövellt a gigantikus lombozatra.
Ebben a kékesfehér fényárban lihegett, lengett, lélegzett az őserdő, ezernyi csáppal, csőrrel, levéllel, bogyóval, tüskével és himbáló gyökérrel; a levelek közt koboldmakik surrantak, hatalmas lámpaszemükkel rémítgetve a szunnyadó papagájokat; néha felkiáltott egyik-másik s kiáltása messze visszhangzott az óriási, fülledt, néma katlanban.
Moaka szorongó örömet érzett: az élet és új felismerések örömét.
Tóparti parlament.
Ez volt a Liauang, vagyis Nagyon Síma Víz.
Három oldalról ősbozót és bambuszerdő határolta, kis tisztásokkal tarkítva; negyedik, keleti oldala a Chilapeng-hegy óriási, csillogó-fekete oldala volt, amely símán és meredeken emelkedett kétezer méter magasba s olyan volt, mint egy durván faragott, fekete és kozmikus méretű emléktábla.
Csak a szalangánfecskék ezrei laktak ezen a beláthatatlan, meredek táblán; amely a Liauang tükrének háromnegyedrészét villogóan fekete árnyékba borította.
A Brentford megjelenésétől számított hetedik reggelen egy magas és nyurga sziamang buzgón ütötte botjával a nagy varingin-fa odvas törzsét.
Pikishupa volt ez, a lármás zenebarát, akinek neve azt jelentette: Gyerekkorában - Lenyelt - Egy - Bogarat.
A dobolásra egyre több sziamang jelent meg a térségen; bambuszrudakon és léggyökereken függeszkedve; tele szájjal, vagy fecsegve, mindenesetre figyelmetlenül.
Az anyák csuromvizes csemetéiket hozták kézenfogva, a ricsaj könnyelműen verte fel a vízre járó nagyvadak nyugalmát, de arra nem volt mód, hogy a sziamangok hallgassanak, amíg bele nem fáradtak a beszédbe.
Bennük a cselekvési ingert beszélőinger helyettesítette, állandóan pletykáztak s ez a ténykedésük csak azért nem volt erkölcstelen, mert senkise figyelt arra, amit a másik mondott .
Mindez azonban csak addig folyt így, amíg Gub le nem huppant a tisztás közepére és el nem kiáltotta magát.
- Töprengjetek! - kiáltotta, mert ez volt a jelszó, amely az efféle gyülekezeteket megnyitotta.
Kh'ada, aki már nagyon vén volt és alig látott, engedelmesen töprengeni kezdett és azt mondta, lefittyent ajakkal:
- Minden fekete!
Szi-Huhu felnevetett:
- Kh'ada már nem lát - mondta - a párduc nem eszi meg, mert érzi a szagán, hogy vén.
Most az egész gyülekezet percekig Kh'adáról beszélt.
Pikishupa dobolt és Gub mérgesen kiáltozott, de addig nem volt csend, amíg mindenki el nem mondott mindent Kh'adáról, amit tudott.
Akkor Gub így szólt:
- Sheeshang minden nap mérgesebb lesz.
Minden nap megeszi egyikünket.
El kell vándorolnunk innen.
A Nagyon Síma Vízen túl még sok párduc él és hét orangután is.
Ezek sűrűn kerülik meg a tavat és szeretik a húsunkat.
Töprengjetek!
Mindenki Sheeshang gőzölgő torkára gondolt; egyesek remegtek, csak Moaka toporzékolt.
- Pepong! - kiáltotta.
- Éjjel nála voltam!
Gub ránézett.
- Megfogtad?
- Igen! - hazudta Moaka.
- Fiatalok!
Ne féljünk!
Nem jó félni!
Én megfogtam Pepongot!
Fogjuk meg a párducot is!
Lehurrogták.
Gyávák voltak, aminthogy Moaka is gyáva volt a lelke mélyén .
Gyávaságuknak köszönhették, hogy éltek, szaporodtak és fennmaradtak.
De Moaka egy szimantunglevelet rágva, pontosan elképzelte, hogyan fogta meg Pepongot és már nem is tudta, megtörtént -e ez, vagy sem?
És ekkor zörgést hallottak az erdőből és pillanatok alatt szétugrottak, de csakhamar megint összeverődtek.
Mert a tisztásra bebotorkált Pepong.
Bebotorkált, megfordult önmaga körül és elterült a sásban.
De milyen állapotban volt!
Arca és balkarja csupa vér, nem volt nála semmi fegyver , csupasz kézzel jött ki az erdőből és az arca fehérebb volt, mint némelyik kő a holdfényben.
És olyan volt, mint aki meghalt.
Moaka leugrott a feje mellé, hosszasan és izgalommal nézte és nagy lelki harc után megfogta a nyakát.
Ez a nyak síma és meleg volt; különös nyak, az biztos.
Moaka féltékenységgel látta, hogy egyre több sziamang veszi körül az alvó, vagy halott Pepong testét és olyan szemtelenek, hogy meg is fogják.
De amikor Pepong felnyitotta a szemeit, akkor hátrahúzódtak; egyesek pláne felszaladtak a sziklafalra, mintha a fekete résekben fecskefészket keresnének: Moaka ellenben megdermedt a rémülettől s nem merte elengedni Brentford nyakát.
Brentford Moaka szemébe nézett és látta, hogy élénken csillog.
Ebben a csillogásban volt valami emberi.
- Moaka! - mondta Moaka!
De akkor Gub félretolta és Brentford fejéhez ülve, ő nézett most az arcába.
Brentford egész testében remegett, mert eszébe jutott a párduc; amely ráugrott a sűrűből és megharapta.
Brentford inkább ösztönösen, mint öntudattal ugrott talpra s a párduc felé döfött dárdájával.
De a párduc egy csapással kiverte a kezéből azt.
Akkor Brentford egyetlen mozdulattal lekapta a benzintartály dugóját s az egész folyadékot a párduc pofájába löttyintette.
A párduc felüvöltött, hátára feküdt és fetrengve, üvöltözve vergődött, hirtelen támadt vakságában.
Hatalmas mancsával próbálta kikaparni fejéből az ízzó fájdalmat.
De Brentford felkapta a fémrudat és beledöfte a párduc szívébe.
Akkor rohanni kezdett, vérző arccal, félig vakon, előre.
Most feltápászkodott, megnyugtató szavakat mormolva a hátráló sziamangok felé .
Elindult vissza, a sűrűbe.
A sziamangok tisztes távolból követték.
Félórai törtetés után megtalálta a párduc tetemét, a testéből kiálló dárdával.
Leroskadt mellé, elővette kését és nekiállt, hogy megnyúzza.
De ekkor már körülfogták a majmok és fel-le ugrálva, ordítva, visítva tépdesték a párduc szőrét, füleit és farkát.
Brentford csak a négy mancsot húzta le, amiből keztyűt akart csinálni s a dárdát húzta ki a sebből.
Amikor ezzel elkészült, elvesztette eszméletét.
Brentford rendezi a gondolatait.
Amikor magához tért, kezei hűvösek voltak, arca ellenben forró.
Hátán feküdt és fent, irdatlan magasban szűrt fényt látott a sejtelmes lombok között.
Köröskörül az erdő tele volt surranó, hessenő, lopakodó nesszel.
Mégis fel akart állni, de nem sikerült.
Zsebébe tömte a lenyúzott mancsokat, balkezébe szorította a földön fekvő fémrudat s négykézláb indult vissza a tó irányába.
Csendesen , óvatosan haladt előre.
Fejét hatalmas ólomdarabnak érezte, amely vékony idegszálon fityeg előre.
Beláthatatlanul hosszú út volt.
Gyakran ütközött gyökerekbe , tenyerelt tövisbe az úttalan úton.
Álmában Anglia keleti partján járt s most eszébe jutott, hogy feleségével is találkozott ott s a felesége négykézláb menekült előle.
Különös, gondolta, hogy most négykézláb járok, valóban, mindjárt az álom után!
Arca ragacsos volt a vértől, de egész teste hólyagosan, lázasan sajgott.
Alig is vette észre, hogy puha sás és fű van a tenyere alatt.
Felnézett s fent miriád csillag tündökölt, tisztán, egyenletesen és biztatóan.
Brentford befurakodott a bambuszok közé és perceken belül megcsobbant alatta a víz.
Gondolkozás nélkül belevetette magát.
Elterült az alacsony, fekete, hideg vízben, amely a tisztaság és egészség régen nélkülözött érzésével töltötte el.
Hátára feküdt, lemosta arcát és felnézett a csillagokra.
Dárdáját maga mellett az iszapba tűzte és abba kapaszkodott, hogy a víz felszínén lebeghessen.
Mély lélegzetet vett és örömmel tapasztalta, hogy vérkeringése normális, agya kitisztul.
- Gondolkozzunk csak! - gondolta és ezzel a régi Brentford vált belőle.
- Meg kell szerveznem a sziamangokat.
Látom, hogy tisztelnek és kíváncsiak rám.
Magamhoz kell láncolnom, mert nem tudom követni a magasba őket.
Tehát meg kell, hogy tanuljanak engedelmeskedni.
Ehhez azonban előbb az kell, hogy ne féljenek tőlem.
Ha jótevőt látnak bennem, akkor majd vakon engedelmeskednek.
És valóban, tehetek jót velük .
Gyávák, piszkosak, haszontalanok; nincs bennük semmi büszkeség.
Brentford elhatározta, hogy előbb kiválaszt közülök tizet s azok lesznek a testőrei és tolmácsai.
Maga se tudta még, hogyan hajtja végre elhatározását; de a számára teljesen elég volt, ha elhatározott valamit.
Erős akaratú ember volt s a sziamangok akarata láthatóan gyenge.
Mégis, amint tovább gondolkozott, úgy találta, hogy a sziamangok értelmes lények , emberszabású majmok; egyenes homlokuk és tömpe orruk az eszkimókra emlékezteti őt.
Ha valamit sokszor elismételnek, kétségtelenül megtanulják előbb-utóbb.
És vannak vagy ötvenen.
Ha tökéletesen megszervezi őket, akkor ez a törzs beszervezi majd a többi törzset is.
És miért ne lehetne mindegyiknek olyan dárdája, mint a Brentfordé?
Miért kell gyáván bujkálniok és oktalanul szaladozniok?!
Fel kell ébreszteni bennök a büszkeséget és máris emberekké váltak!
Brentford tüdeje kitágult, szemei élénken csillogtak a koromsötét tükrön, mint az a néhány csillag , ami visszaverődött benne.
Igen, talpraállítja a sziamangokat, fejlődésükben ugrásszerű haladás áll be majd, szembeszállnak az erdő oktalan barmaival , életükért és nyugalmukért és nem utolsósorban a dicsőségért!
És aztán, egyszer , egy rendezett, civilizált, zárt sorokban menetelő sziamang hadsereg élén bevonul ő, Brentford, Padangba, vagy Palembangba és önmagát, valamint népét felajánlja a holland királyságnak!
Amióta lezuhant, az volt az első igazán bizakodó pillanata.
Nem volt oka rá, hogy kételkedjen az emberi elme és emberi akarat fölényében.
Shelleyt és Marloweot nem hozhat a majmoknak; nem értenék meg, mert nincs rá szükségük.
De amire szükségük van, azt meg is fogják érteni.
És vajjon nincs -e szükségük arra, hogy védekezni tudjanak a tigrisek, párducok, orangutánok és medvék ellen?!
Hogy jobb és bőségesebb eledelhez jussanak?!
A nyomorúságos szimantung-levél rágcsálása helyett, húst fognak enni, ha Brentford dárdákat készít és megtanulják használni azokat!
Ereiben vad tettvágy lobogott.
Alig várta a hajnalt, hogy tervének kiviteléhez hozzáfoghasson.
Ész és akarat kérdése az egész!
Ész és akarat!
A Világmindenség esze és akarata irányítja a Világmindenséget; az Ember esze és akarata irányítja az emberek sorsát.
Ez így van és az akarat átvihető, mint a hő, vagy a fény.
Két akadály van, amit le kell küzdenie: a sziamangok feledékenysége és az a könnyedség, amivel öt emelet magasságban teremnek pillanatok alatt.
Ő meg fog tanulni mászni, és a sziamangok meg fogják tanulni, hogy ne másszanak, ha ő nem engedi.
Most már ki tudta egyenesíteni a derekát, ami csak azért nem törött el, mert a bőrkabát felfogta a párduc csapását.
Elhatározta, hogy a párduc talpaiból keztyűt és csizmát készít magának s akkor már csak az arca lesz védtelen.
Amint felegyenesedett, látta, hogy az éjszaka kettéreped.
Az alsó fele fekete maradt: de ez a Chilapeng szénszínű meredélye volt, az őspala, ami felett éles szögben ezüst vonal feszült.
A tó felett halvány gőz szállt; a hajnal lehellete .
Az erdő megszólalt: millió papagáj, kakadu és kolibri harsogott néhány perc multán.
A tó tükre megmozdult.
Messze lent, a túlsó parton ezüst és kék pára szállt a nád között; az égbolt sűrűn váltogatta színét s madárrajok húztak a mocsár felé.
A fekete hegyoldal megélénkült a szalangana-fecskék járás-kelésétől .
Brentford kilábalt a vízből, a dárdára támaszkodva.
A sűrűség szélén megállt a pizángok piroshegyű levelei között és megreggelizett.
Vadnarancs-ligetet is talált a hegy tövében; teljesen jóllakott.
Elfeledkezett fájdalmairól és lelkesedve gondolt az elmúlt éjszakára.
Megtalálta a kivezető utat: önmagában találta meg.
A narancsliget szélén ott ült Shupu és szégyenlősen elfordította a fejét.
Súlyos csőre lelógott, de apró, ráncos szemei vidáman pislogtak Brentford felé.
Brentford elvesztette a benzint; de talált helyette egy ötletet.
És ezt az ötletet már nem veszíthette el.
Brentford a magányt választja.
Brentford első kísérlete csak részben sikerült.
A délelőtti melegben nem találkozott a sziamangokkal; de mégis velük foglalkozott.
Gondos vizsgálat után kikeresett tíz fiatal, hüvelykujjvastagságú bambusznádat, levágta és kihegyezte , majd pedig csomóba kötve, magával cipelte őket.
Azután megkísérelte Pikishupa dobjeleit utánozni.
De nem jött válasz.
Nem messze a fekete párduc tetemétől letelepedett és duriódiót evett, aminek tejfölszerű tartalma büdös volt, de jóízű.
A dél rekkenő tüzében elült a lárma s a lomb között hűsöltek az állatok.
Moaka egy fekete sziklán ült, amely meredeken nyúlt ki a tó fölé s amelyre árnyékot vetett a Chilapeng-hegy fala.
Moaka nagyon csendes volt s csak szemei forogtak izgatottan .
Tenyerei izzadtan lapultak a hideg kőre; még vakarászni is elfelejtett.
Háta mögül tompa dobbanásokat hallott.
Megfordult.
Szi-Huhu közeledett felé.
Csakhamar egymás mellett ültek a kiugró sziklán.
Moaka mindig úgy érezte, hogy Szi-Huhu testéből kellemes forróság árad át az övébe.
Szi-Huhu erős, karcsú és forró volt és mindig arra ment, amerre Moaka.
Már három hónap óta így volt ez; a fiatalok nevettek rajta, az öregek szétkergették őket, mert irígykedtek rájuk.
De most már Moaka erős volt és megfenyegette az öregeket.
Csakhogy néhány napja mindig zavartalanul üldögélnek a melegben egymás mellett és Moakát megzavarja az az érzés, hogy nincs kivel szembeszállnia Szi-Huhu védelmében és nem tud rájönni, hogy egyébként mit csináljon.
Néha kedve volna megverni Szi-Huhut, néha pedig arra vágyik, hogy megdörzsölje az arcát és levegőt fújjon a fülébe.
Most mind a ketten a Liauang-tó sötétkék tükrét nézik, amelyen olajos-zöld , csillámló csíkok húzódnak Matanuai, vagyis Hegy-Amely-Olyan-Mint-A-Felhő felé .
Szi-Huhu megfogja Moaka fülét és gyengéden rángatja.
Moaka lefejti az imádott kezeket és Szi-Huhu hátát vakargatja.
Szi-Huhu kéjesen dorombol.
- Erős vagy, Moaka! - nyafogja - erős vagy, de nem bántod Szi-Huhut.
Csattogtasd a fogadat, hogy mindenki féljen tőled, csak Szi-Huhu nem, mert őt sose bántod.
- Nem bántom! - felelte Moaka.
- Holnap se bántod?
- Holnap se bántom.
- Sok holnap se bántod?
- Sok holnap se bántom.
- Sok-sok holnap se bántod?
- Sok-sok holnap se bántom.
Szi-Huhu erősen töprengett, hogy mit kérdezhetne még.
- Erős vagy, Moaka! - dünnyögte, miután más nem jutott eszébe.
Moaka vicsorgott.
- Nem vagyok erős! - mondta.
- Pepong erős.
- Pepong se bántja Szi-Huhut?
Moaka nem felelt.
- Pepong se bántja Szi-Huhut?
Moaka nem felelt.
Szi-Huhu dühbe gurult és meglökte Moakát.
De Moaka nem esett bele a tóba , megfeszítette a lábait és erős karjaival felemelte Szi-Huhut, aki rémülten visongott.
Lerakta a sziklára és megvetően dörmögve elcammogott.
Szi-Huhu lelkiismeretfurdalással telve követte.
Egy nagy varingin-fa léggyökér-sátra alatt ott találták az egész törzset.
Kougang ( Elől-Nagyobb-A-Feje) éppen veszekedett; ő már ilyen volt.
Kh'ada maga elé bámulva mormogott.
Tamap, - (Mindent - Megfog - És - Elereszt) rotangrostokat húzogatott összevissza addig, míg egy csomó keletkezett és akkor táncolni kezdett örömében .
Mert Tamap feltaláló volt, aki valóban ügyes dolgokat csinált, csak az volt a baj , hogy sohase tudta előre, mit fog feltalálni, de amikor sikerült, akkor azt mondta , hogy előre tudta és erre törekedett.
Szi-Gallang már nagyon vén asszony volt, de amikor meglátta Szi-Huhut, mindig mellé állt, mert szentül hitte, hogy testvéreknek látszanak.
Moaka kedvetlenül pislogott a semmittevő társaságra , amikor dobolást hallottak...
Pikishupa felugrott egy ágra és úgy figyelt.
- Ugy hangzik, mintha Pikishupa dobolna, - mondta Pikishupa - de nem Pikishupa dobol!
Felszaladtak a varingin-fára s az óriási szövevényben, amely valami hegynagyságú háromárbócos takelungjára emlékeztethetett volna minket, útra keltek a dobolás felé.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az - Erdő - Amely - Mindenütt - Erdő, - amint a makik és sziamangok nevezik - sehol sem olyan szép, mint a tó körül.
Brentford, jóllakottan és lázmentesen mászkált félmérföldre nyugat felé és kerekre tágult szemekkel bámulta az őserdő mérges pompáját.
A mangrove-cserjék szívós tüskéi és bütyke közt melastoma-haraszt vörös virágai álltak remegve, húsos bőségükben.
Vad és erőszakos hullámzással fojtogatták egymást az aljaerdő növényei; egymásra másztak és szívták, tépték , nyomkodták, harapták egymást.
Kúszóharasztok, gyömbérek, bételbors közül vörhenyesen szöktek fel a harasztfák, felettük olyan lomberdő terült el, amely eltakarta a magasabb régiókat: nipapálmák, kvassziafák vörös lombja, cukorpálma és bambusz.
Az igen magas fáknak - a dinnyefának, trombitafának, pamutfának , mangofának, vajfának, teaknak, varinginfának s az igen kemény padauk-fának - csak mohás, szőrös, gyantás törzse látszott innen.
Vadgalambok szálltak az ebédutáni csendben; kis maláji medvék játszottak a mohos sziklák között.
Brentford, a haraszterdőben taposva, nem vette észre, hogy Gub és a sziamang-törzs követi.
De amikor visszatért a fekete párduc teteméhez, akkor egyszerre körülvették és most már nem mutattak félénkséget; legalábbis nem annyira, mint eleinte.
Brentford minden igyekezetével azon volt, hogy elfogadtassa velük a bambusz-dárdákat.
Egyet-egyet kézbevett és feléjük nyujtva, szólította őket.
Moaka volt az első, aki táguló orrcimpákkal közeledett és megforgatta a dárdát .
Brentford ugyanakkor elengedte.
Moaka csodálkozva forgatta a szerszámot, amely olyan volt, mint a Brentfordé, de kevésbé hideg.
Brentford felemelte a fémrudat és beledöfte a párduc tetemébe .
Szeme sarkából figyelte Moakát.
Moaka izgatottan és esetlenül forgatta és emelgette a dárdát, végül eldobta.
Brentford most előlről kezdte az egészet.
Félóra telt el, amíg elérte, hogy Gub , Moaka és a veszekedős természetű Kougang jobb kezében tartott egy-egy bambusznádat.
De Kougang Brentford felé döfködött vele, úgy, hogy el kellett venni tőle.
Szívdobogtató pillanat volt, amikor Gub és Moaka, pontosan követve Brentford mozgását, beledöfte a lándzsát Sheeshang tetemébe.
Ki is húzták és megint beledöfték.
Nemsokára mind a tíz dárdának akadt gazdája és a tíz felfegyverzett sziamang szitává lyukgatta a párduc bundáját.
Ez korszakalkotó vívmány volt ; dehát semmiképp sem akarták abbahagyni.
Brentford mindent elkövetett a fémrúddal , hogy megállítsa őket az esztelen szurkálásban és ez, néhány ütleg árán, sikerült is neki.
Az volt a cél, hogy fegyelmet tanuljanak.
Csakhogy, mihelyt nem volt szabad szurkálniok, a legtöbben eldobták a dárdát és elkóboroltak.
Gub maga is a feleségét kezdte ütni a dárdával és Brentford csaknem minden reményét elvesztette .
Egyedül Moaka fogta és tartotta a lándzsát, le nem véve a szemeit Brentfordról.
- Moaka! - kiáltott Brentford s örömmel látta, hogy a fiatal sziamang engedelmesen közeledik.
- Pepong! - mondta Moaka csillogó szemekkel.
Brentford meghatottan gondolta:
- Elvhűséget látok a szemeidben!
Ez az én emberem!
Meg fogom jutalmazni, ha majd uralomra kerülök.
Moaka olyan fegyelmezettnek bizonyult, hogy negyedóra alatt meg tudta tanulni a bambuszrúd nevét: dárda.
A többiek már szétszéledtek, de Moaka Brentford mellett maradt.
Brentford gyümölcsöt adott neki és folyton beszélt hozzá, ami nagyon tetszett Moakának.
Voltak hangok, amiket megértett és voltak hangok, amiket Brentford értett meg.
És Moaka folyton szorongatta a dárdát.
Brentford körben járt és lassankint sikerült még nyolc dárdát megtalálnia.
A tizedik elveszett.
Felszedte őket; azután elővette a kését és Moaka végignézte , hogyan lesz a bambuszból dárda.
Találkoztak Gubbal, aki egy rotangszálról lógott s az arcukba bámult, de Moaka megvetően morgott rá.
Brentford ellenben dárdát nyomott a kezébe és továbbment .
Amikor visszanézett, látta, hogy Gub eldobja a dárdát.
Felmásztak a kiugró sziklára és hallgatták a szalangána-fecskék esti csivogását .
Moaka felugrott mellé és Brentford bámulva látta, hogy felmászik a meredek, síma sziklafalon, - még hozzá a dárdát sem engedte el - és csakhamar visszatér, egy marék fecskefészek-törmelékkel, amit Brentfordnak kínál...
Brentford megette; s bár Manilában leves képében jobban ízlett neki: most örült, hogy Moaka tökéletes behódolásáról meggyőződhetett.
Meggyőződése szerint vállalkozásának sikere (és menekülésének egyetlen esélye) attól függ, hogy sikerül -e egyetlen éjszakát a sziamangokkal együtt töltenie.
Elhatározta, hogy nem engedi el Moakát.
Lemászott a szikláról, állandóan szemmel tartva a fiatal sziamangot, - abban reménykedve, hogy olyan alvóhelyet talál, amely mindkettőjüknek megfelel.
A lándzsákat végül elszórta egy nagy varinginfa tövében s a gyökereken mászni kezdett felfelé.
Míg egy lépést tett, Moaka húsz méterre szökött fel természetesen; de akkor megállt és lekiáltott: Pepong.
Egy nagy ágszövevényben , amely fűvel bélelve olyan volt, mint az orangután elhagyott fészke : megállapodtak.
Brentford nagy örömére Moaka elhelyezkedett mellette, egy vastag ágnak vetve hátát.
A magasból fájdalmas haraggal meredt le Szi-Huhu égő szeme Brentfordra.
Szi-Huhu féltékeny volt, bár nem tudta, hogy az.
Moaka hűtlensége.
Szi-Huhu megvárta a sötétség beálltát és akkor hallotta, hogy Moaka is alszik és Brentford is alszik.
Ettől kezdve egyre izgatottabb lett.
Diókat dobált le Moaka vállára, kettőt-kettőt egymás után és Moaka, felébredvén, tudta, hogy Szi-Huhu hívja őt.
Sokáig ült mozdulatlanul és erősen töprengett.
Látta maga előtt Pepongot, aki erősebb, mint a párduc és Szi-Huhut, aki erősebb, mint ő maga.
És lassan kilopakodott a fészekből és felsurrant a gyökereken a magasba.
Leült Szi-Huhu mellé és mogorván mondta:
- Hallgatlak, Szi-Huhu, de erősebb vagyok, mint te és Pepong a legerősebb.
Szi-Huhu hozzásímult.
- Erős vagy, Moaka - súgta - de engem is bántasz.
- Nem bántalak! - felelte.
- Bántasz.
Moaka pislogott és halkan dörmögött.
Nem értette Szi-Huhut.
Szi-Huhu sem értette önmagát.
Az igazság az, hogy Moaka nem bántja őt és ő mégis úgy érzi magát, mintha bántaná.
Hozzásímult és azt mondta:
- Foglak, Moaka!
Moaka Pepongra gondolt és megborzongott.
Pepong erős és fehér, a tengerről jött és visszamegy a tengerbe.
A csillagok neki engedelmeskednek és a párduc akkor hal meg, amikor ő akarja.
Ha megharagszik Moakára, akkor Moaka meghal.
De Szi-Huhu egészen közel volt hozzá.
Moaka megfogta.
- Szi-Huhu! - súgta - te elloptad a Napot és a hasadba dugtad, azért vagy ilyen meleg.
Szi-Huhu doromboló hangon felelte:
- Erős vagy.
Ne bánts.
Átkarolták egymást és remegtek az örömtől.
A csillagok tündöklő porral ragyogták be a kék boltozatot.
Moaka elfeledkezett Brentfordról, de a dárda, amit kezében szorongatott, eszébe juttatta ismét.
Szi-Huhu megfogta a dárdát és elejtette.
A dárda leesett.
Sokáig kopogva hullott az ágak és indák közt lefelé.
Szi-Huhu megrémült a lármától és elindult az ágak között.
Moaka utána ment.
Az erdő szélén érte utól, egy kinyúló, vastag ágon.
Itt biztonságban voltak.
A tavon zsíros-sárgán és kövéren terpeszkedett a Hold.
Vékony, ezüst szálak lógtak a fekete ágról.
Moaka megragadta Szi-Huhu vállait és felkiáltott:
- Te vagy erős, Szi-Huhu!
Te vagy erős!
És olyan indulat fogta el, hogy megrázta Szi-Huhut, vállainál fogva, aki rémülten kapaszkodott és nevetett!
Szorosan egymáshoz fonódva ültek az ágon; olyan szorosan, hogy az árnyékuk eggyé lett és Moaka, lenézve, csodálkozással látta , hogy ez az árnyék furcsa módon táncol, miközben végre olyan forrón és vadul keringett, mint még soha.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford hajnalban egyedül ébredt s megint fájdalmasan érezte az egyedüllét súlyát.
Lent megtalálta a kilenc dárdát s ebből megértette, hogy Moaka megunta a fegyelmet.
Most egyszerre reménytelennek látta egész tervét.
Minden nap újra kezdhetné a tanítást és nevelést.
Önmagában kellett volna bíznia és semmi másban !
Szinte lázas önkívületben látott munkának.
Hajnaltól délutánig hét vastag bambuszrudat vágott ki.
Rotanggyökérrel összekötözte őket s így tűrhető tutajra tett szert.
A tutajt rátolta a tóra és megkötözte.
A rakománya ez volt: a kilenc dárda, nagy halom durió, pizáng és szimantung-levél.
Délután, amikor Chilapeng keleti árnyéka elvonult a tóról, sokáig dobolt egy nagy fa odván, de a sziamangok nem mutatkoztak.
Ekkor feltelepedett a tutajra, amely a terhelést kitűnően bírta .
Három lapos mangrove-gyökere volt, amivel evezhetett.
Elindult a túlsó part: a Matanauai-hegy felé.
Enyhe, miazmás szél fodrozta a sötét vizet, amelynek símaságát ugráló halak is zavarták.
Brentford hirtelen és minden átmenet nélkül sajnálni kezdte önmagát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE