Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
NAPOK
EGYIK NAP
1
Az utcán hevert egy erszény.
A nagy napban hevert, szemben a patakkal, épp ahol a Hintássék háza volt: a zöldre mázolt, bús fakapu előtt.
Mintha egy béka ülne ott a gyalogjáró kövén.
A kis utca itt a patak után ment, mindaddig, míg a patak egy hirtelen kanyarulattal elibe nem feküdt, és kényszerítette átvágni egy széles kőhídon, melynek téglákból rakott alacsony korlátját vakmerő és csintalan gyerekek lába koptatta gödrösre.
A házak válla fölött tömzsi, barokk torony bámult ide nagy vaksi óraszemeivel.
Utcán heverő erszény nem mindennapi dolog.
A nagy kapu is azon bámult, a torony is.
A nap szinte kacagott: hol vagytok, emberek?
Sehol se volt ember; délutáni csöndességben nyújtózott az utca.
Az erszény - régi, kopottas bőrjószág - lapulva várta a járókelőket.
Ki veszthette el?
Ki fogja megtalálni?
Ilyen régi erszényben néha sok pénz rejlik .
Talán egy boldog vásáros lovainak ára, talán évekig takarított összegecske a takaréktárból.
Szerencse istenasszony az útra fújta ezt a sűrített örömet ; betegek vannak, akiknek régen kéne ez a pénz orvosra, kereskedők, akiket kirántana a csődből; szegény fiatalok, akiknek életük álmát valósítaná meg.
Az erszény várt; minden várt; messze a Bartina hegy három kőkeresztjével rajzolódott az égbe; folyt a nap, mint a tej.
Végre megjelent egy ember.
Jött az utca végén, lassan ballagott, begombolt ködmönnel, s mintha elmerült volna gondolataiba, a nagy kőhídon át, s egyenesen lába elé nézve.
Egyszerre meghőkölt, mint aki nekibotlik valaminek: előtte feküdt az erszény.
Felemelte fejét, körülnézett óvatosan.
A messze utcán egy lélek se látszott.
Hirtelen elhatározással lehajolt, és az erszény után nyúlt.
Talán átsuhant agyán mindaz, amit a lelet esetleg jelenthetett neki; hosszú időnek tetszett a pillanat, míg ujja a talált erszényhez ér.
A pillanatok a végtelenig aprózódtak, s a rés egyre kisebbedett az ujj s a kincs között: mint egy lassan csukódó szájnak a nyílása.
És már-már elérte...
De ekkor váratlan dolog történt.
Az erszény megrendült, ugrott egyet, mintha valósággal béka lett volna , tovacsúszott a kövön, és hirtelen eltűnt a nagy, zöld rácsos fakapu alatt, azon a kis résen, ahol a macskák és kölyökkutyák szoktak ki- s bejárni.
A ködmönös bácsi ijedten rántotta vissza kezét, utána meredt egy percre a kincsnek, amerre keskeny, söprött nyoma maradt a poron, hogy ne lehessen álomnak gondolni; aztán újra körülnézett (borzasztóan szégyenlette volna, ha valaki látja); végül egy tompát káromkodott:
- Az Isten verje meg! - köpött egyet, és megindult megint az úton, behúzva a fejét, mint aki záporban jár, s vissza se nézve a harsány gyerekkacagásra, mely egyszerre fölbugyborgott utána, a nagy, zöld kapu mögül, a szomszéd ház halk zsalui mögül, a falak bús fehérsége mögül, mely az imént még oly kihaltnak látszott.
Kapuzsalu robbant, szaladó és nevető izgalom, egész gyereksereg, s Gitta, kis sátán, nevetés nélkül a nevetők között, mint józan vezető, bukkant ki a kertből, s Döme bácsi ablakából pedig az odaállított csöpp őr, Imruska, dugta ki a fejét.
- Miért rántottad már el? - duzzadt Gitta ajkán a türelmetlen feddés, míg Noémi nyelve pergett, mint a túlfűtött masinaszelep.
- Láttad?
Hogy körülnézett!
Nagyszerű volt!
Így megnyekkent, így ni! mikor visszahúztuk.
- Tegyék vissza!
Tegyék vissza! - könyörgött a szomszéd fiú, míg Noémi erőszakosan és izgatottan akarta kikapni Gitta kezéből az erszényt:
- Add ide!
Majd én visszateszem.
- Hagyj engem! - szólt Gitta megvető arckifejezéssel, mint egy hideg lady, és egy hosszú spagátot igazgatott a kezében, amin a bugyelláris csüngött.
- Pszt!
Pszt!
Jönnek - adott jelt Imruska, lelkiismeretes kis őr, a zsaluk mögül.
- Huss! - egy pillanat alatt elcsöndesült minden.
Egy komoly, idősebb úrinő közelgett a lejtős utca távlatában.
Az erszény megint ott feküdt a kövön , minden csöndes volt újra, egy pillanatra még kirobbant Gitta a kapu mögül , gondosan elálcázta a zsineget a porban, aztán jött a néni.
Lilásbarna, sötét selyemruhában volt, fölül buggyos ujjal (amilyent ebben az időben viseltek ); nagyon méltóságosan járt, szemmel láthatólag vizitbe ment valahova.
Mikor az erszényt meglátta, megállott, előrehajlott a felső teste, nyeles lornyont illesztett a szemére, és nagyon szigorúan nézett.
A gyerekek visszafojtott lélegzettel figyelték a kapu mögött.
A legtermészetesebb mozdulattal, mintha csak valami elejtett tárgyat akarna fölvenni, ami az imént csúszott ki kezéből: úgy hajolt az úrnő az erszény után .
De az erszény az utolsó pillanatban kiugrott keze alól, s az úrnő kesztyűs tenyere letottyant a porba - a selyemruhás úrnő letenyerelt a porba, mint egy önkéntelen bohóc, az elfojtott gyermekvihogások kórusában.
Különös kis moralitás volt ez, a kisvárosi utca heggyel és patakkal díszletes színpadán , óriás színpadon az apró és pórul járt pénzvágy, elegáns nő képében, s négykézláb, hasa alatt ijedten himbálva rövid zsinóron a gyöngyházas lornyon.
Az úrnő távolodott, félhangos méltatlankodások haraghabjai közt, s a gyermekek fölényes istenkék, kiknek ártatlan zsinegjén rángott ez a szimbolikus komédia , újra meglapultak a zöld kapu mögött.
És akkor jött az Ifjú, a szegény joggyakornok, akit egy pillanatra kézen fog ez a történet, hogy majd leejtse megint - egészen hamar - a névtelen sötétbe.
Az utcán újra ott hevert az erszény.
2
Szegény, de jól nevelt fiú - mert bár apja nem több, mint iktató egy távoli városkában, de anyja sifonjában volt még némi fehérnemű kivarrott koronával -, Laci, Kováts Laci, kissé mélán úszkált e sóti utcák híg naptócsáiban, mint idegen és félszeg halacska.
Nyakkendőjén és cipőjén tűnődött, hogy vajon egészen kifogástalanok -e, mert hölgyek közé ment: Hintáss ügyvédékhez; közben nem szűnt meg figyelni a szembejövőket, nehogy egy köszönést elmulasszon, ami mégis kellemetlen.
Bár az utcán senki sem volt, ő azért úgy érezte, mintha nyilvánosság előtt járna: egyre húzogatta a kabátját, vigyázott, hogy elegánsan fogja kezében a kesztyűjét s a kurta és vastag sétapálcát, s könnyedén és rugalmasan emelgesse lábát.
Tip-top, s szinte kihangzottak léptei zajából - mint egy diszkrét óra ketyegése - a vers ütemei, amit kabátja belső zsebébe rejtve vitt Hintáss ügyvéd elé (mert ő szerkesztette a Sótvidéki Közlöny-t ).
Obligát leánykép, de kissé elmosódva úszkált a felhők közt; ám égetőbb álmok, a Mammon álmai (mert szegény díjtalannak nehéz, ha nincs valami hazulról ), pénz , pénz és dicsőség, talán egy egész nyomtatott verseskönyv s vidám, bohém élet , mint a Hintásséknál - settenkedtek benne.
Ha pénze lesz, lapot indít, mint az ügyvéd; addig azonban a Kölcsön nyitott tenyereiből kell kikapnia a tízforintosokat, hogy szégyenkezés nélkül foghassa meg Wintersberg báró kártyán kopott kezét.
Ha szórhatná a pénzt, mint a báró!
- És már érezte az előkelő gesztust a karjában, látta a kidobott ezreseket, nem a kártyaasztalon, hanem a nemzet asztalán, az irodalom, a művészet asztalán...
S meg sem látta a gúnyerszényt a kövön.
Aranyport szitált szemébe a délutáni nap; hintórobogás zendült egyszerre távolból, mint a Jövő Dicsőség hintajának zaja; s a Hintássék nagy, reményszín kapuja, mint diadalív kanyarodott gépies léptei elé.
Hopp , rándult a zsinór, egy erszény ütődött a szórakozott lábhoz.
Kapott volna már ijedten utána: de ijedten kapott a kalapjához is, mert a hintó két gyönyörű hölggyel és egy vadászruhás úrral a kisülésen, hopp, mögéje gurult, s megállt a kapu előtt, melyen az erszény, mint varázslat suhant be, magával söpörve egy leejtett kesztyűt; a hintó hölgyei kacagtak, a vadászruhás úr könnyedén ugrott le, Laci, szegény, dadogta a kezitcsókolom-ot.
- Szervusz, kedvesem! - szólt a vadászruhás úr.
Wintersberg báró személyesen, s Laci az irigység gyáva szemét nyitotta rá, amint kiemelte a szép Sátordynét a kocsiból, mint egy virágot a virágkosárból.
Ó!
Ha neki annyi pénze lenne, ő is ilyen bátor mozdulattal...
S mélyen elpirult, mert hátha látták azt a másfajta mozdulatát : ahogyan a futó erszény után kapott!
S mintha a Sors játszana szégyenével, Döme, az öreg Döme lépett ki a kocsizörgésre, hangsúlyt és fontosságot adni zsémbjével a gyerekcsínynek.
- Bombóresz! - zengett a furcsa, öblös szó, s vihogó gyerekfejek keménykedtek kövér bácsiujjak barackjai alatt.
- Á, a kedves Döme bácsi! - nyúltak előre a bárói kezek, s már lökték be a kaput a szép asszonyok elé, majd beleütődve a szegény Laciba, ki nem tudta hamarjában, jobbra vagy balra álljon -e félre az útból?
- Hohó, szép asszonyok kocsisa! -- kiáltott Döme bácsi, de megint a gyerekekre nézve, megpattogott szavának ostora:
- Hát ti mit csináltok?
- Hopp, János, a kocsin maradt a cukkedli, a gyerekeknek való - és a kocsis már kotorászott az ülés mögött.
- Bombóresz: cukkedli?
Hát egy kis kunkorított macskagumi nem kéne? - dongott a Döme bácsi vaskos zsémbje, míg Laci pirulva szedte fel kesztyűjét, a gyerekek kissé szeppenve dugdosták az erszényt összebonyolódott zsinórán, csak a kis lady, az egy Gitta dugta fel büszkén az orrocskáját.
- Játszottunk - mondta, s el-elfúló vihogásokkal pislogott a szegény Lacira , aki olyan mulatságos zavarban kapott az erszény után.
Döme bácsi kissé értetlen nézte a jelenetet, de a beavatkozás szüksége türelmetlenkedett öreg torkában.
Tisztelet az idősebbek iránt: ez a társadalom alapja!
Ki látta azt, derék úriembereknek útját állani kamasz tréfával?
- Derék ember elől térj ki, Emberséggel köszönj neki!
Nem tudod a Hármas Kis Tükörből?
- Nem - vonta fel Gitta kicsi vállát; mély lenézéssel az ósdi könyv iránt .
Erzsi belekarolt a barátnőjébe.
Sűrű orgonabokrok legyeztek elibük, s Hintáss ügyvéd jött a rózsalugas felől, bárót fogadni és szép asszonyokat, s kinyújtott karja s mosolyának fénye elért a sötét Lacihoz is.
- Szervusz, Laci pajtás!
- Üdvözlöm a mi kedves bohémünket! - kiáltott a báró, amint az alacsony, de táncteremnek sem kicsi szobában, a kertre tárt dupla ajtó előtt, illő reverenciával csókolta meg a hazahozott háziasszony kezét: - Szívből sajnálom , asszonyom, hogy az ura ily szeretetre méltó, így minekünk kevés remény marad.
Hintássné szomorú mosollyal nyugtázta a galántériát, és férjére nézett.
Kézcsók és kézcsók között van különbség, s az amit Gyula nyomott e pillanatban a Nelli kacsójának erecskéire, nem hasonlított a bárói reverenciához.
Erzsi szemének hőmérője magas fokot jelzett, s Kováts Laci szégyene áthevült, mint mocsár a napon.
- Nincs itt Miska? - rebbent zavart kérdés Nelli ajakáról.
Arca kigyulladt , halántékán még a kocsikázás szele... miért van hát ő itt?
Akarata ellen jött a többiek után.
Most úgy érezte, otthon kellene lenni Miskánál.
De már leültették.
- Sohse aggódjon Miskáért, majd idetalál az!
Tudja ő már, hol kell magát keresni - és Gyula már Döme bácsira mosolygott, aki becsoszogott hosszú pipájával a vendégek után, dörmögve, haragosan: te ugyan jól neveled a lányodat, Gyula!
- Kell is nekem az ilyen keresztlány!
- Meg van az nevelve, Döme bácsi - szólt Gyula fölényesen, s ujja közt szivar szállt a báró szájába.
- Manap önállóságra nevelünk, s a gyermek maga eszeli ki játékait; a játék az élet próbája, igazi tanulmány, s minek beleszólni ?
Tanulmány, táplálék a természet dolga; a gyermek okosabb, mint a felnőttek; a fejlődés tudja, mi kell neki.
- S ügyvédek ős dialektikája mozzant benne : micsoda érv lesz a Gitta játéka bizonyos szabadabb jogi felfogások mellett !
Mindenki lehajol a talált kincs után.
Érdekes játék az!
- Szellemes játék s egészen eredeti - reszketett a Kováts Laci hangja ( kamaszkezében elvetélt pofonok bizsegtek ), mert súlyos néha a társadalmi simaság szerepe.
De Döme bácsi köszönte az ily szellemességet: már megbocsáss , öcsém!
- Mi lesz a nemzettel, hol a felnőttek kapzsi ösztöne gyermekek játékául szolgál ?...
- Laci arca vérbe borult a "kapzsi ösztön" szóra; könnyű az öregnek!
Háza van!
Az ő nagyapja sem hajolt le egy rongyos erszényért!
De Döme szónokolt: - Ily nemzetből kivesz a tisztelet, ily nevelés cinizmusra nevel...
Mondja, hogy Bombóresz! - sivított közbe a kis Noémi, csakugyan nem nagy tisztelettel.
Ám Gyula Gittát reklamálta, engesztelésül verset mondani; egy kicsi fenomén!
- Nem csoda, hisz apja-anyja művész - zengett a báró bókja.
- Hazafias verset a Döme bácsinak!
- Nem, apa, nem szavalok - szólt a kis lady komolyan és bizonyos megvetéssel , mellyel a művész szokta sújtani az impresszáriót.
Impresszáriók ős fegyvere ígérgetni, de ezúttal a kis gőg hajthatatlan maradt: cukor nem kell, meséskönyv van elég.
Felvonódtak a báró pillái, dühös mozdulatot tett a pipaszár a bácsi kezében.
- Hagyja már szegénykét - mondta volna Nelli, de Gyulára nézve, megrezdült benne az előbbi szó: "Miska tudja, hol kell őt keresni."
Laci a könyvespolcot , a félelmes papírkosarat s az Izsó Búsuló juhászának középnagyságú mását nézte a naiv áhítat nagyítóüvegén.
Néha Nellit nézte.
Nelli úgy ült ott, mint fogoly állatka, a menekülés tehetetlen ösztönével.
Gyula tovább beszélt.
Ki állítja meg az apát, aki délibábokat villogtat gyermeke szemébe?
Gyula nem respektált időt és alkalmat; képes volt Champagne kelyheit ígérni a makacs csöppségnek.
- Pezsgőt, durrogós bort!
- Gitta ismerte már az édes és hangos palackok varázsát.
- De Gyula, ilyenkor? - riadt fel a szegény háziasszony.
- Kávét adok...
Ó, pezsgőt, kávéhoz!
Gitta szája biggyedt, Laci szemei tágra nyíltak, de Gyula embere volt az ötleteinek.
- Jó a jó akármikor!
Csak filiszter köti magát a szokáshoz: ugye, Laci pajtás ? - rezzentette meg váratlan aposztrofálás a szerény fiatalemberkét, kinek zsebében még ott zizegett a vers.
- Akkor iszom pezsgőt, mikor kedvem jön rá.
- Úgy van!
Éljen a bohémség!
- A báró gondolt, amit gondolt, de jó fiús hüvelykujja csattant; s már bújtak elő kis pezsgőspoharak, sohse használt, régi üvegholmi, de azért törött is volt köztük, az is ott állt a glédában.
Majd tárgyalás kezdődött, ropogós keszkenőt kötözött a cseléd, míg asszonya óvatosan rágta szájába a Salamonnak-mondandókat; lévén Salamon a városka legúribb üzlete, Ceres és Hébé bőségszaruja, kissé megerőltetett bőségszaru Hintássékra nézve, mely néha csak erősebb szívásokra adta ki cseppjeit a legjobb szívókról gyakran megfeledkező bohémnek.
A legjobb szívók tudniillik a Pénz arany- és ezüstfogai, melyeket az ügyvéd könnyen és könnyelműen elhullatott.
- Ördög látta; sampányert inni fényes nappal!
Itt hagylak benneteket! - korholt a Döme bácsi örök dohogása, már künt az udvaron.
- Én ezt nem nézhetem !
Ruináljátok magatokat! hát csak tessék!
- S ment már, öreg, de még súlyos talpakkal, vissza a kerten át a maga házába.
A ház mélyebbre vetette árnyékát maga elé.
Késő délután volt.
A gyerekek megint összeverődtek a kapu körül , bogozgatva a hosszú spagátot; egy, kettő - és az erszény újra kint hevert a kövön.
- Pszt!
A Rozi jön!
A Rozi! - hussogott kötelességtudóan Imruska, s újra meglapultak a zöld farács mögött.
Az utcán jött a cseléd a ropogós kendőben , hóna alatt szorongatva a pezsgősüvegeket.
3
Laci az ébenszínűre fényezett könyvespolc előtt állt.
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című mű egyik kötetét lapozta, ahol ősmagyar mondák voltak illusztrálva.
Egy táltos a tűz fölé tartott egy gyermeket.
A meztelen apróság hadonászott, körül misztikusan kavargott a füst.
Egy másik képen hableány vetkezte halruháját a királyfi előtt; Laci zavartan fordított tovább a meztelen rajzról.
- Ezt nézd, Laci pajtás!...
- Album, minőt utazók szoktak emlékül megvenni - nyúlt feléje a Hintáss kezeiben.
Velence ringott, holdas lagúna, az első oldalon méla gondolás suhant el boltos márványhíd macskaháta alatt.
- Ez érdekes, hogy így eveznek: állva - magyarázta Hintáss az ott járt ember fölényével.
Tisztelet gyúlt Laci szemeiben; s a nők törékeny ujjai alatt is elakadtak a rézkapcsos, plüsstáblás, arcképalbum kartonlapjai: "Ó , Velence !"
- Boldog ember, maga ott járhatott!
- Fürtök és finom nyak ívének hulláma csapott a könyv fölé, szelíd szemekben tükröződött a képzelt lagúna.
A szép Sátordyné megreszketett, mint egy halvány rózsa, ha szegény kertjéből meglátja a holdat.
- Nincs is szebb - mondta az ügyvéd -, mint egy holdas éj Velencében, ahol a természet és művészet csodái egyesülnek.
- Gyönyörű hangja volt, amilyent a nők szeretnek hallani, s tudott beszélni, mint afféle fiskális.
- A természet és művészet csodái!
- S egy esetről beszélt, amikor holdas este két négert látott birkózni a Riván.
Szava kiáradt a Valóság medréből, s a regény édességével öntötte el a lelkeket.
Érdekes ember volt, bohém.
Még a feleségének is imponált, aki pedig tudta, hogy hazudni szokott.
Gyula író volt, s ajkát - mint Borzsák tiszteletes tósztban mondta múltkor - múzsa csókja érte.
A földi asszonynak hízelgett az égi vetélytárs.
Maga is írónő volt, meg tudta érteni a Kitalálás csábításait.
Laci térdein azonban reszketett a fölnyitott Album, s úgy ült ott, tengereket és Palazzókat ringatva ölében, füle mellett a szép Sátordyné szőke fürteinek csiklandó csobogása...
S még a pezsgőspohárra is vigyázni kellett: ki ne dőljön!
Az ügyvéd azonban beszélt, s fordított a könyvben: vén bolthajtás tűnt föl, kis olasz lány kenyeret majszolva, ferde torony, vitorlás csónakok és füstölgő Vezúv.
És villák és kutak, ciprus és pínia, várak a hegytetőkön , olajfaerdők, furcsa, keskeny utcák...
Ó, nem törődni semmivel, csak menni , menni s végigálmodni e tarka planéta álmait!...
S zárak és kulcsok, egy derék férj arca, Sátordy bíró úré, s egy kabátzsebben zizegő vers ríme, villogtak a könyv fölé hajolt fiatal fejekben, az asszonyéban s a joggyakornokéban.
Nelli arca égett, minden szemben ugyanazt olvasta: "Miska tudja, hol kell őt keresni !"
Anyjára gondolt, ki épp ott volt Sóton: gyámoltalan, kislányos gondolat!
Kinek panaszkodjon?
Ki előtt mentse magát?
Ki viszi el innét?
Utazni nagy dolog, rengetegbe kerül...
S így ültek ott apró szégyeneik s titkos zavarok közt.
Fölöttük Hintáss irigyelt, világlátott szemei ragyogtak , istennőtől csókolt ajka magyarázott.
Gitta, rátarti kis művésznő, s akit elfeledtek, visszalopózva a pajkos társak közül, komoly és szinte féltékeny, kritikusi szemmel követte az apai ajkat.
Ki imponál a saját vérének?
Gondolod -e vajon, szerelmes férj, utódért lihegő, hogy bírádat löki vágyad a jövőbe, s gyermeked szemei gyarlóságaid lámpásai lesznek ?
Hideg a gyermekszem, s Gitta apró okosságának tükrében mily komédiás színjátékká torzult e felnőttek "Ó, Itáliá " -ja!
- Itália, lazaróni, krampampuli, makaróni - összegezte a báró vidám felkiáltójellel az ő saját kis Itáliáját, s megérkezvén immár Sátordy úr is, a szép asszony férje, kártyás tréfával sürgette az urakat komolyabb munkára: - Gyerünk, amiből élünk!
Olümposzi felhők ültek Miska arcán; mert ki szereti, délutáni sziesztából kelve, édes asszony helyett szigorú anyós szavait hallani?
S ez volt Miska sorsa, amint - kabátot váltva, jól nevelt férj - készült Hintássékhoz, a késő feleségért; tudván csakugyan, hol kell őt keresni.
- Mit csinál Nelli mindig azoknál a Hintásséknál? - kérdezte Cenci néni.
- Asszonynak otthon a helye.
- S Miskának minden férfifölényére szüksége volt , kivillogtatni Olümposzát a felhők közül, amint a bárót üdvözölte:
- No, megkocsikáztattad a feleségemet?
A báró ujjai epedtek a kártyák simasága után: de más következett.
A Vezúv teteje sem elég magas hely, hogy a jogtárgyak s jogalanyok ködbe boruljanak oly éles jogi szem előtt, mint a Gyuláé volt.
Csak Miska kellett, s régi vita robbant fiskálisszívéből, diadalmas szavak:
- Mit szól ehhez Beccaria?
Nyisd fel a füledet, barátom!
Várlak már, és elhagyom érted Itáliát: a kérdés megoldva!
Fellebbezhetetlen!
Gordiusi csomó !
Egy kísérlet, barátom: a gyerekjáték mint experimentum!
A jog mint kísérleti tudomány, barátom!
Miska nem értette, micsoda galimatias ez?
Jogi kérdéseket kísérlettel megoldani!
S Gyula katedrára ült: egy tudós Cicero:
- Mert ez a jogi kérdés nem tisztán csak jogi.
Minden jogi kérdésben egy pszichológiai kérdés lappang.
Lélektani kísérlet: ott fekszik az erszény...
Nellire nézett, s Nellinek megint az a különös érzése volt, hogy neki beszél, s mindenki látja, hogy neki beszél...
Versengés volt ez, melyben Miska alul maradt, mert az ő magyar bölcsessége nem ismerte a tudós szavakat.
Ezek a szavak Laci szemében tükröztek csillogón, mindaddig, míg az erszény nevére elvörösödve, megint az albumot nyitotta ki.
- Ott fekszik az erszény, s jönnek a járókelők.
Ismeritek a mesét: "Ragadj , hattyú !"
Király, kéményseprő, fehér ruhás hölgy és kövér tanácsúr, kéz kézben összefonódva, válogatás nélkül, a legmulatságosabb farsangi lánc...
Ragadj , hattyú!
Mindenféle ember jár az utcán.
Mármost, kérdem én, van -e köztük egy is , aki le nem hajol az erszény után?
Nincs, barátom, egy sincs.
Ez az emberi természet.
Miska vállat vont:
- Az emberi természet romlott, s azért van a törvény, hogy korlátok közt tartsa.
- Hozz törvényt a kutyának, hogy ne nyúljon a csonthoz!
Mit tehet a törvény ?
Megmondja a kísérlet, barátom: itt az erszény (a földre mutatott ), és itt jön a törvény embere (és játszani kezdte a jelenetet ).
Megtörtént, barátom!
Miska tiltakozott: kicsoda az a "törvény embere "?
- Akárki.
Keresd a törvényszéken.
Szegény emberek vagyunk mindannyian.
Keresd ebben a szobában.
Laci hajának szelíd búzája alatt hirtelen pipacsok nyíltak ki.
Alattomos tekintettel lesett föl egy pompeji utcából.
Miska a bírói méltóság szobrává merevedett; mert van -e más védelem sanda gyanúk ellen?
Akárki?
Aki véletlen arra jön...
- Kérlek szépen, bíró úr, véletlenül... én jöttem arra... - ugrott ki hirtelen Laci hangja, mint ijedt kis ürge, a beállott csöndből.
- S aztán? - vetett árnyat a puritán szemöldök.
- Megláttad az erszényt?
- Én, kérlek, bíró úr...
Miska jogérzete, mint túl finom mérleg, egy porszemet jelzett.
- Reflexmozgás, barátom, reflexmozgás! - kiáltott az ügyvéd.
- Senki sem védekezhet a saját reflexmozgásai ellen.
Ez már az emberi természet mélyében van...
Atavizmus...
Annyi nemzedéken keresztül beidegzett mozdulatok...
- De Laci hebegett, mint tetten ért diák.
- Én, kérlek, bíró úr... én csak... én kétségtelenül visszaszolgáltattam volna jogos tulajdonosának...
A porszem leröpült a mérlegről, mert Miska szíve nem ismert kétkedést: ám Gyula diadalmi zászlóként lobogtatta meg a kicsikart eredményt, alkalmazva most már a büntetőesetre, mely foglalkoztatta prókátori eszét.
- Ösztönök, barátom, és nem is tudsz róluk!
Mondjuk, hogy vasrács a civilizáció - tebenned!
Csötönyi Ferkóban talán csak faketrec.
És micsoda ősi, vad tigris , oroszlán, róka, párduc, sakál nem töri át a rácsot, ha szöges bottal hajtja a szerelem!
4
Ó, szerelem, te vörös holdvilág!
Ó, szerelem, akiért még ölni is szabad!
Miska türelmetlen vonta a vállát, Erzsi távozott tüntetőleg, királynői gondokkal , tragikus háziasszony, Nelli megrezzent, mint a madár, ha a szél feléje csapja a kereplő hangját.
Különös szó!
Csak könyvek lapjairól villant eddig felé; s most mégis, mintha őt érintette volna, neki szólt, holott Ámor távol volt őtőle.
Ide minden fontos dolog csak frázissá gyengülve hatott elő, s a szerelem neve úgy hangzott, mint a hazáé: egy szó, mely semmit és mindent jelentett.
Gyula olyan ellenszenves tudott néha lenni...
Nagyhangú és tekintet nélküli...
Szeméből parazsak estek a Nelli szemébe...
Ámor a szabad hegyen rázta kereplőjét, és megriadtak az éhes madarak.
Lopott pénzről volt szó...
A szabad hegyen parasztlányok és -legények kapáltak, akiket Miska már, nem jutván része az apai földből, csak mint vádlottakat és tanúkat ismert.
Lopott pénz és selyemkendő jól illik a falusi Vénuszhoz, és Gyula valóságos népszínműi hangulatba esett, amint az esetet elbeszélte.
A gazda pénze künn maradt a pulpituson, s a legény elvitte, drága kendőt venni a vásáron, mert ő is valaki!
Amit az ember talál, az az övé.
Az Isten rakta elébe, hogy gőgös szeretőjének megmutassa: ki ő!
- De ami legkülönösebb és igazán tragikus...
No, erre verseket kellene mondani ; hogy is van az a Heine-vers, Laci pajtás?
- Melyik?
- Laci, mint nyugtalan kakas hegyezte taréját, a Heine neve elég lévén, hogy a valóság szégyenéből a költészet birodalmába csattantsa át idegzetét, ahol vigasztaló diadalt remélt.
- Melyik vers, szerkesztő úr? - és a " saját" verse ketyegett föl megint szíve fölött.
- Sie stand am Fenster und lachte ...
[ 1] Amelyikben a rossz lányról van szó, akiért bűnbe esett a kedvese, s aki aztán kinevette, mikor akasztani vitték...
- S Gyula az örök asszonyit aposztrofálta, a mosolygó bestiát, aki szíveinken tipor, és akit, ó, jaj! mindnyájan imádunk...
" Régi történet, és mindig új marad ..."
- Ez is Heine - sietett Kováts Laci elárulni irodalmi járatosságát -, gyönyörű költemény!
- De Miska, mint derék lovag, sans peur et sans reproche , [ 2] ingerülten s még kissé viszkető lándzsával, síkraszállt a nemért, melyhez anyja és neje tartozott.
Ő az örök asszonyit másképp fogja föl.
A szívtelenséget nem glorifikálja, a romlottságot nem ülteti trónra.
- Van ilyen asszony is; de az igazi nő ideálja a szeretet.
Szeretni, habár méltatlant is: nemes hivatás, áldott pihenő szigorú életünkben!
- S Miska elátkozta a szép s álmos macskát, bársonyba vont körmét, hitvány természetét , mely mindig új gazdát nyal.
Házi barátaink örök antagonizmusában ő a hű Eb pártján volt, aki koldusgyalázatba is kész követni urát.
A felelősség az erős férfié: a nőnek egy a kötelessége: szívet adni szívért, szeretni azt, aki őt szereti, aki őmiatta bűnbe, bajbajutott.
És, ó, különös ellenmondás!
Miska, a szigorú bíró, vérré vált Becsület, megvetésének sarkával érintette a nőt, aki a szerelmes orgazdaság "büntetendő cselekménye" helyett a polgárilag feddhetetlen, de mint mondani szokták, széttépett szívektől véres fogú kacagást választotta.
- Ki kellene nyitni az ajtót - mondta Nelli, mert a késő délután nem tudta már megtölteni erőtlen fényével a falusiasan szűk ablakokon az óriás szobát.
Kit nem tesz melankolikussá, ha az árnyék, e kellemetlen vendég, előbátorkodik a sarokból, s melléje ül?
Az árnyékok az ördög öccsei, s ő pokoli felsége hálóját teregetik...
Nelli eltűnődött a különös tényen, ami ez volt: Miska is leborul a romantikus Bálvány előtt!
Laci azonban ugrott, szolgálatkész apród, kitárni az ajtót a fényes udvarra.
- Ó, köszönöm! - szólt Nelli.
- De hisz nekem már úgyis menni kell!
- És a vacsorára gondolt, a mindennapi és gépi életre, melyen túl számára csak egyetlenegy szó létezett, alig több, mint egy szó: a romantikus bálvány neve , amely előtt Miska is leborult...
Micsoda valóság lehet e szó mögött?
A nyitott ajtón át látszott az udvar, melyre ráfeküdt már a ház árnyéka; de túl, a Döme bácsi háza még napban ragyogott.
A lugasban Erzsi hosszú asztalt teríttetett, s jött már a vendégeket marasztani, mert van csirke a ketrecben, s keserves az egyedül maradás.
A súlyos damasztabrosz idefehérlett a lombok közül...
- Szó sincs róla, barátom, szó sincs hazamenetelről - villogtatta fel Gyula a vacsora utáni skíz és pagát körmök közt táncoló fantomjait.
Miska az anyósára hivatkozott, s Erzsi junói paranccsal küldte volna már a tarka kendős íriszt , Cenci nénit is átidézni a rögtönzött muriba.
- Hagyd, édesem - ellenkezett Nelli.
- Magam megyek inkább; úgyis át kell még mennem egyet-mást elintézni...
- Dehogy hagyom magát: még megszökik! - s Gyula fejére széles karimájú kalap ugrott, s kész cicerone állt ott, szép asszony cicerónéja alkonyi kerten át.
Bólintott künn az öreg tamariszk, a hold már fönn settenkedett a késő délutáni égen, és titkos szellő járt, mintha most keverné valami falusi tündér a készülő nyárest levegőjét, ezt a csodálatos hatású varázsitalt.
A jegenyeakác, mint egy ciprus, hajlongott.
- Itália! - kiáltott Hintáss Gyula, s mutatta a ciprust, tamariszkot.
A szép asszony mély lélegzetet vett, s önkéntelen megállt; könnyű és zavart lett egyszerre a lelke, mint a léghajó, melyből váratlan kidobják a terhet : meginogva szökkent a Hold felé.
- Lássa, most úgy képzelem - szólt Gyula -, hogy maga a Donna, én pedig valami kóbor s nem egészen tisztességes lovag; tudja mit? megszöktetem! hagyjuk itt Miskát, jó?
Tréfának volt mondva, de Nelli nem tudott rá felelni; rózsaszín torkában ijedt szavak akadoztak, mint csengős bárányok a kerítés körül; a pezsgő melege verte halántékát, s egyszerre, minden ok nélkül, a holnapi lekvárfőzésre gondolt , mintha egészen komoly dolog volna, amit Gyula mondott, s csak a lekvárfőzés állana útjában.
A kapunál voltak, s Gyula előreeresztette a karcsú és finom alakot; bolondos bókokkal, melyek csak tőle teltek ki; de ki vette komolyan a Gyula bókjait?
- Mint egy földre szállt holdsugár, aki a feleségem ruhájába öltözött; nem fél , hogy összetévesztem Erzsivel?
Hirtelen előugrott, és bajszos száját a nyakához értette:
- Összetévesztettem - nevetett.
Nelli összerezzent.
A kút füze bólintott elébük.
Ez már a Döme bácsi udvara volt, s amint hirtelen hátranéztek, meg is látták az öreget az utcai lakásrész előtt az ajtó sötét négyszögében, gyertyával és pléddel, különös jelenés!
A konyhából asszonyi dorgálás hallatszott, fukar szemrehányások egy lusta cselédhez.
- Itt vagyunk, Cenci néni! - kiáltott be Gyula.
Nelli elővette zsebkendőjét, s lopva megtörölte nyakát, ahol az ügyvéd bajsza érte.
5
Ez volt pedig a Szerelem kora Magyarországon, a frázissá vált és Jókaiból tanult szerelemé: mert ugyan mi érdekes lehetett volna egyéb az életben?
Döme bácsi, más idők tanúja, túl már a szerelmen, csak unalmat talált sötét szobájában.
Ama más idők - melyeket a történelem nagy időknek is mond - nagyobb szórakozásokat ismertek; de eszméik unt ereklyékké váltak, mint régi fegyverek , melyekre többé semmi szükség; hisz minden rendben: haza és szabadság!
Mi adhatott még mámort e Szilárdság között?
Döme fia, Ákos s Cenci fia, Imre , levonták a konzekvenciát.
De ez romantikus konzekvencia volt: önállóbb lelkeké s dúsabb erszényeké.
Másoknak csak paródia jutott a mámorból: Salamontól hozatott butéliák s regényekből másolt holdvilágos elragadtatások.
Döme azonban, különb kor tanúja, tétlen és dohogva üldögélt elsötétített zsalui mögött, s ki-kijött folyton az udvarajtóba, akármilyen okból.
Délután egyre az esőt jósolta:
- Ma estére megjön.
- (De az eső nem jött.) Most pedig, hogy ült az öreg kanapén, és időnként a nádszék felé nyúlt, hol a borosüveg és pohara várták domborulataikhoz idomult tenyerét; egyszerre váratlan könnyűség éreztette izmaival, hogy az üveg üres: ami, pláne így vacsora felé már, nagyobb expedíció alkalma volt.
Fölkelt, s vállára fektette nagy plédjét (mert a pincébe készült ), majd gyertyát keresett.
Vén ezüsttartóba dugta be a gyertyát, melyre még a felesége, szegény Stanci horgolt vastag pamutkráglit, s meggyújtotta .
Kemény, vén léptei a hátsó udvar tégláin kopogtak, a gyertya vörösen pislogott még világos égben, nagy kulcsok, sötét üveg s szürke bádogtölcsér voltak a pléd alatt.
Bort hozni: ezt oly kevéssé bízta volna másra, mint költő rímeit.
Ó, az édes, dohos, hűs, nyári pinceszag!
És még a bor síkos ízével torkában (mert fölszaladt egy korty a lopóból) látta az öregúr a tréfás alkonyi jelenetet: donna s cicerone, bolond bajusz és gyenge, csiklandós nyak, dramatis personae, s Cenci néni hangja és a holdvilág, zárójel közt, az instrukciókban; banális némajáték !
Hazug hold és henye Szerelem!
- Ez a svihák Gyula! - csóválta ősz fejét Döme bácsi, féltőbb szeretettel szorítva hóna alá a tele üveget.
Mit látott és mit nem?
- Húgomasszony gavallérja! - mondta, és: - Haszontalanok! - szegény Ákos is előtte volt újra , az örök kísértet a tékozló fiú, aki balerinák után szaladt tőle Bécsbe.
- Ezek a mai gyerekek!
- Apai zsörtölődések meggyűlt szellemei törtek föl az öregúr lelkében.
Ez az egész világ tékozló, pajkos és meggondolatlan gyerekekből állott.
Húgomasszony itt hagyja a házat egész délutánra; nem cseng át finom hangja az árvácskák fölött, nem jelenik meg sugár alakja az udvar végében...
Miska pedig a 67-es újságot olvassa, bölcs férj s megfontolt politikus: de más volt a bölcsesség ama más időkben!
Nem lesz ebből az országból már semmi.
Nelli közben ment már vissza Gyulával Gyuláékhoz, szótlan s akaratlan, mintegy megbénulva az ügyvédi bajusz érintésétől (mint némely bogarak csápjuk érintésével megbénítják egymást ).
Cenci is velük ment, prókátori persuasióra, s csakugyan ez lévén legokosabb; ám a gyerekek nem akaróztak abbahagyni a játékot: Cenci bölcsessége nem törődött velük.
Nelli pedig nem tudott törődni semmivel.
Döme már visszaért szobájába.
Gondosan letette az üveget az asztalra, megtörölgette, és töltött magának.
Aztán leült megint kinyújtott lábbal a kanapéra, és elővette a maga újságját, egy nagy függetlenségi lepedőt.
De nem derítette föl honfiúi szívét, amit ott olvasott.
- Semmi sem lesz ebből az országból - dörmögte.
- Minden kiváló embere odaadja magát a hatalomnak.
Összedugta kezét, és behunyta szemeit.
Haragos hullámok környezték öreg lelkét , mikor egyszerre egy egész más hullám csapott feléje - mint fürge csónak ezüst uszálya zord tengerhabokon -, csengő nevetés, gyereknevetés a szomszéd szobából.
Imruska még kora délután bekéredzett oda - mint máskor is gyakran -, mert mindenféle csodadolgok voltak a Döme bácsi belső szobájában, amikkel el lehetett játszani: egy egész nagy pipagyűjtemény, fából faragott láncok, amiket szabadsághősök készítettek a tömlöcben, egy lapos vadászpohár és szarukürt , különböző tréfás markolatú sétapálcák, nagyszerű agancsok és egy kagyló, amiben a tenger zúgása hallatszott.
Egész délutánokat ült itt a fiúcska, csöndesen babrálva, mint kis tudós a múzeumban.
De illik -e csöndes tudóshoz e kacagó interferencia, zavarva öreg barátja hullámait?
Döme benyitott, s Imruskát különös pozitúrában találta: majdnem kifordulva az ablakon.
- Bombóresz!
Levisz az ördög!
- Döme feledte már-már a tiszteletlen játékot , mely künn az utcán folyt, s most agg dühe haszontalanságának új példája meredt elébe.
Agancsok és kagylók, pipák s láncok helyett a kis tudós az Embert vizsgálta: veszedelmes és frivol tanulmány!
Térdestül a deszkán, épp kicsapta a zsalut, nevető kis kém és hálás publikum, ki tudja, hányadik felvonására az Erszény komédiájának.
S fél testtel már maga is a színen: leste valamely önkéntelen Aktor dicstelen távozását: bár az Aktor ezúttal nem mozdult, lévén épp a híres Juli néni; következményekkel terhes véletlenség!
Tisztes öreg néni , és vihogó, vásott gyerekkórus: Elizeus medvéit idézte a szcéna, s Döme bácsi már uszította is a medvéket, melyek úgyis majd kitörtek lelke vén ketrecéből .
Fogatlan és jámbor mackók különben, még inkább a dörmögő fajtából: komolyságot szögezve a vihogók ellen, mert vásott, durva csíny nem illik magyarhoz: a hazának komoly polgárokra van szüksége.
- Hol az a légycsapó?
S mint Nesztor hajdan a szónoki bottal, úgy állt Döme bácsi a légycsapóval , szavainak honfizáporát ismét a pöttön fiúra zúdítva: mert leigázott ország gyermekének legzsengébb években kell megtanulnia a haza szent nevét s e szent névhez illő komolysággal élni: Magyarország pedig leigázott ország.
De ám minden a példaadástól függ; és minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs...
Az öreg lélek fájdalommal telt el, csak pezsgőt, tékozlást , holdvilágos udvarlásokat s megalkuvó bölcsességet látva e szerencsétlen földön , melyet legjobb fiai maguk adtak az idegen hatalom kezébe.
A haza lelkiismerete kialszik...
Hopp!
Zsón, a sárga vizsla, ugrott föl a hangos beszédre alvó vackáról , lihegve, szökdösve, csahogva.
S a kisfiú, régi hallgatójuk, törpe Démosz két nagy rétor között, egyformán nem értve szavaikat, fontos érdeklődéssel fordult mindkettejük izgalmára, mint egy különös természeti tüneményre.
6
Pórul járt Xantippék nyelvét ki köti meg?
Szégyen és zavar zsinórján rángathatod az egész világot; Juli nénit nem hozod zavarba.
Oly színész ő, aki beleszól a komédiába, mint Mefisztó hajdan az Isten komédiájába: örök gáncs szelleme.
Juli néni Erzsi nagynénje volt, bizonyos pallosjoggal az Erzsi gyerekei fölött; rajta nem fogott az Erszény szégyene.
Még neki állt föllebb .
Szavainak fogaskerekével csapott a Döme bácsi kemény mondatai közé; s indukálva, mint áram áramot, váratlan vádak derengtek ki.
Öregek értik egymást ; másképp beszélnek egymás közt, mint fiatalokkal; szavaik különös hálót fonnak , amilyenben sok madár vergődött már.
Juli néni álnokul Imruskát sajnálta, akiért épp jött a tarka kendős Írisz Hintásséktól: "Vacsorázni !"
- Úgy, hát az anyuska Hintásséknál van; ugye ott, aranyom?
No, kicsi gyémántom , átviszlek én hozzá!
Mindig ott van, ugye?
Szegény Erzsi ! - fordult vissza az ablakhoz Döme bácsi felé.
- S az a gazember még kényszeríti, hogy egyforma ruhában járjanak.
- Juli néni a pallosjogot kiterjesztette az apára is.
- Mindenre képes az!
Primadonnát öltöztet; tudnék én beszélni!
No, gyere, aranyom, ne csináljunk itt fenszterpromenádot!
Eredj , te is az apád lánya vagy! - intette le Gitta gúnyos ajkát, s tüntetően kézen fogva Imruskát, ment be a zöld kapun.
Imruskának az az érzése volt, ami minden este, mikor vacsorázni és ágyba szólították: "Én még nem játszottam eleget !"
Bőre kicsit utálta a Juli néni kövér kezét, mint minden idegen bőrt, kivéve azt, ami anyi arcán és api tenyerén van.
Felsőbb hatalmak vonszolják ide-oda szegény kisgyereket, s Juli néni kellemetlen és idegen hatalom volt, aki őt "aranyomnak" s anyit " anyuskának" szólította.
Ma egész délután a nagyokat tanulmányozta, idegen hatalmakat, furcsa, gépies, fontoskodó és félelmesen komikus mozdulataikkal , amint kapkodtak az Erszény után...
Gitta tudta a titkaikat, a nagy, hideg és csodásan okos Gitta; de őtőle nem merte kérdezni, s nem merte elárulni, hogy ő nem tudja...
Döme bácsitól kérdezhette volna, de az meg sem értette volna a kérdést...
Közben a Hintássék nagy szobája egészen besötétedvén, a társaság a kertbe vonult ki.
Amint Gyula távozott Nellivel, egyszerre a lelkekre szakadt a sötétség: senkinek sem volt mondanivalója.
Erzsi úgy nézett utánuk, mint leszállt nap után.
Látnia kellett őket, kínlódva, fájdalmas pózban, de látnia kellett!
Mihelyt nem látta, bizonytalan s védtelen lett.
Az alacsony plafon szinte kontyáig ereszkedett, s a behajlott üvegajtó faváza börtönrácsnak tűnt fel... csupa gúny, mögötte rózsa, hold, tamariszk.
Ó, ha férfinak születhetett volna!
Künn várt a terített asztal, székeket cipeltek ki az udvarba.
- Majd én segítek - ugrott Kováts Laci, alig lesve már ő is Hintáss Gyulát , szép asszony lovagját és hatalmas szerkesztőt (még mindig a zsebében volt a vers ).
- Lesz még egy párti vacsoráig? - idézték a báró vágyai a női labirintuskertekbe eltévedt fiskálist a férfiúi komolyság asztalához, a kártyaasztalhoz.
Hintáss Gyula jó eszű tarokkista volt s megbecsülhetetlenül hazárd a ferbliben; kár itt minden percért.
Miska azonban hallgatott, s kedvetlenül nézett Hintássnéra, aki mintha a felesége ruháját vette volna föl ; az anyósa délutáni szavaira gondolt.
Miska nyugalmát komoly veszély fenyegette ; holott ez legnagyobb kincse a férfinak.
Ekkor jöttek vissza Gyuláék Cenci nénivel.
Erzsi hátrament a vacsora iránt intézkedni.
Laci szíve megdobbant:
- Szerkesztő úr, kérlek...
- Hogyne, hogyne, Laci pajtás - de Gyula szemei ugráltak, mint bolondos esteli madarak, s kezében a széles, taljános kalap panegiriszt csóvált az alkonyba.
- Te költő vagy, te érzed!
- Mit?
Már az alkony kitárta legyezőjét, már a hold halvány arca is megelevenedett , mint színésznőé, ki este rakja fel a festékeket.
- Szerenád kell, barátom, gitár kell...
Megállj csak! - futott be Gyula a sötét szobába, míg Cenci néni kissé szigorúan nézte a szép alkonyt: nem akar eső lenni!
S már látta, mily törpén maradnak szőlőbogyói, s mily alacsonyra kell majd felmeszelni óriás kádjára az idei évszámot: az 1892-set.
Nelli úgy nézte Gyulát, mintha most látná először.
Különös, bolondos ember!
S a véletlen úgy akarta, hogy Gitta szemei, Juli néni szája s Imruska világot felfedező lábai éppen akkor értek oda, mikor Gyula kijött, furcsa toalettben : egy ágyterítőt vetett át a vállán, mint valóságos carbonariköpenyt, s egy rozzant gitárt pengetett kezében, pergetve, szaporázva, mint igazi talján:
Io mi sono poveretto Senza casa, senza letto ...
[ 3 ]
- Á, itt mulatnak, úgy látom!
- Juli néni agya, mint rendőri album, gyűjtötte a terhelő fotográfiákat: gitár, terített asztal és pezsgősüvegek... holott még ünnep sincs.
Erzsi is jött már asztal mellé invitálni a társaságot, s megállt a háziúrnő komoly szerepében.
- S micsoda klepetus ez?
- Már megint lehúzta az ágyterítőt! - tört ki az asszonyi panasz, fölköltve a bárói charme ellenkezését.
- Ó, nagyságos asszonyom, hát illik egy írónőnek ily pedánsnak lenni?
- És fölkapta a pezsgőspoharat.
- Éljen a mi kedves, bohém házigazdánk!
- Könnyű magának, Gida!
Hallom, tegnap is ezrest dobott a cigánynak...
- Hódolok a művészetnek - szólt a bárói mosoly, s diszkrét nyújtózás jelezte a tegnapi éj visszatérő hangulatát.
- De igazán, Gyula, mégse járja, olyan, mint egy gyerek...
A múltkor is , képzelje, beszökött a spájzba, és egy egész üveg lekvárt kikanalazott, míg észrevettem... a kislánya komolyabb...
- Ó, bizony, te is odajöttél, s segítettél...
- Nelli nem segített? - kérdezte Juli néni, s a zavar angyala röpült át; de lehet -e sokáig zavar ott, ahol egy BÁRÓ van?
- Emlékszik -e, Cenci néni, Gádoroson?
- Gida báró tolvaj ajkai régi lekvárok ízeit idézték; mikor még diák volt, s szegény Imrével csaptak Gádorosra: éhes tatárjárás!
Cenci néni kemény kardossága gyakran kapta a hűs meszelt spájzban a két pernahajdert.
- Hogy elmegy az idő!
- Ugye, velünk marad vacsorára, édes Juli néni?
- Minő szerelmi bánat , melankólia, nyáresti szomorúság fojthatja le a háziasszony hangját, aki fél , hogy kihűl a vacsora?
Imruska esteli felvillanyozottságában különös bakugrásokat vitt végbe az udvaron.
Noémi a konyhába lopózott torkoskodni, a férfiak éhesen topogtak.
Erzsi állítólag nem kedvelte Juli nénit, de mégis szívesen marasztotta, mert - ó, örök asszonyi ellentmondás! - közönséget remélt bánatának, s kínlódása enyhült, ha méltányló szem látta.
De Juli nénit otthon várta a vacsora.
- Jaj, kedvesem, dehogy is zavarom a társaságot!
Az uraknak csak terhükre van ilyen magamfajta öregasszony; az asszonyok pedig, úgy látom, nagyon is jól megvannak így együtt...
S távozott, mintha maga volna amaz angyal, a Zavar angyala, ki csöndet hagy nyomán.
A lakoma hallgatag kezdődött, csak Gyula volt, mint mindig, elemében , lenn ülvén az asztal végénél Kováts Laci mellett, vén sas, biztatva a fiatal poétát:
- Pártoljuk az irodalmat, édes Laci pajtás!
Úgysincs semmi vasárnapra a vonal alá...
Ne hagyjuk, hogy az asszony írja tele az egész rovatot!...
Erzsi az ínyét szítta, mert ráharapott a fájós fogára.
Laci félve várta a vacsora végét, mert drága asszony a kártya tündére.
Neki pedig nem telt drága asszonyokra.
Erzsi azzal a titkos irigységgel nézte a társaságot, amivel a fogfájós ember szokott nézni maga körül.
Nagy bánatai egyszerre eltörpültek; csupán valami kielégületlenség érzése volt benne; úgy kapaszkodott az emberekbe, a társaságba; és ma is, ez a délután, mintha folyton ígért volna valamit; de nem történt semmi.
Minden a régiben.
És most már úgyis csak egy volt a fontos: hogy kiálljon a fogából a fájás.
Nelli sajnálgatta, orvosságokat ajánlott neki.
Kétszeresen akart barátnője lenni, mintha jóvá kellene tennie valamit.
Juli néni célzása hatást tévesztett .
Erzsi hálás volt Nelli részvétéért, mert ki más törődött ővele?
- Miért nem csináltatod meg? - szólt Nelli.
- Mert nem tudom rávenni magamat.
- Gyulának erővel kellene téged odavinni.
- Törődik is Gyula avval, ha nekem fáj!
Ezt szimbolikusan is lehetett érteni, de Rákhel és Lia sohasem voltak annyira testvérek, mint ekkor.
- Vajjal csináltad ezt a pogácsát? - kérdezte Rákhel.
- Csakhogy nem lett oly omlós, mint a tied - felelt Lia.
- Holnap lekvárt főzök; eljössz? - invitálta Rákhel.
Vacsora után a társaság megint a szobába húzódott.
Erzsi a kvaterkához készített asztalkát; a foga még mindig fájt.
A társaság vitája, a macskaasztal körül ülő gyerekek lármája, a Gitta éles hangocskája zavarták idegzetét , legjobban szeretett volna ágyában feküdni és pihenni, pihenni...
A báró, mint lovag a sorompó előtt, nem tudta már izgalmát palástolni: idegeinek szüksége volt a hazárd borzongásra.
A dúsgazdag ember, aki máskor oly könnyelműen dobálta a pénzét, egész apró összegekért remegni volt képes.
Hintáss mondén fölénnyel játszott, mint szeretetre méltó házigazda, örömmel veszítve: kettejük közül inkább őt nézhetted bárónak.
Miska bölcsen feledte napi gondjait , kergetve a pagátot, mint ősei a vadat.
Laci kibicei, és mámoros unalmából epedő pillantásokat lövell a nők felé.
Imruska végképp kimerülve és felizgatva alszik egy kanapén.
De nem is alszik , hanem nézi fél szemmel, hogy hullnak a posztóra a színes képeslapok, melyeket apja oly ügyesen szorít, szélesen kitárt legyező módjára, meggörbített hüvelykujjával.
A nők pedig ülnek félkörben, mintha maguk is kártyák lennének , legyező formájú, karikába szorított piperés királynők.
Két királyné egy színből, mintha hiba csúszott volna a játszmába; s az álmos Imruska azt sem tudja, melyik az ő anyikája...
Laci kissé szédül; szivar ég a szájában (amihez nem volt hozzászokva; Hintáss tukmálta rá ).
Késő volt, de még senki sem akart hazamenni; valamennyien nagy gyerekek voltak, akik még nem játszottak eleget.
Mi történt ezen a délutánon ?
Sóton sohase történik semmi: a föld egyet fordult, és mindannyian öregebbek voltak egy nappal.
MÁSIK NAP
7
Másnap Erzsike a fogfájásra ébredt; nagyon rossz napja volt.
A nélkülözhetetlen teendők, amiket a reggel egy nagy lakásban magával hoz, kiállhatatlanoknak tűntek föl előtte; Rozi, a cseléd, használhatatlanabb volt, mint valaha .
Hozzájárult ehhez, hogy a gyerekek ördögi jókedvben voltak: a tegnapi társaság fölvillanyozta őket.
Gitta mindenáron színházat akart játszani ; mindenféle egzotikus kosztümöket próbálgatott, az apját utánozta és a carbonariköpenyt; s maga csinálta lehetetlen szövegeket szavalgatott.
Erzsike idegesen szólt rá egynéhányszor, mert az éles kis hang szinte már a fogába nyilallt.
De Gitta előtt nem nagy tekintélye volt az anyjának, mert már szóról szóra ismerte szókincsét, s semmit sem tudott mondani, ami neki új lett volna .
Erzsi a végén elkeseredve fakadt ki: hogy szinte elszégyellte magát önmaga előtt, s szomorúan gondolt vissza az időre, amikor oly végtelen türelemmel tanítgatta a kisleányt, s oly öröme telt annak figyelmes okosságában, meglepően gyors haladásában.
Ó! a türelem eltűnt már, éppúgy, mint az áhítat a kislány szemeiből.
Lassanként okosabb akar lenni az anyjánál.
Erzsike oly egyedül érezte magát a leánya mellett - nem volt engedelmes tanítvány többé, és még nem barátnő -, csak zavarni tudta.
S hozzá Noémi még, a kisebbik, rosszalkodott , danolt, nevetett elcsitíthatatlan, minden pillanatban vigyázni kellett rá .
Gyula persze kora reggel óta nem volt otthon.
Végre is Erzsike nem győzte tovább az idegességet, befutott a hálószobába, és magára zárta az ajtót, az egész házat ráhagyva Rozira és a gyerekekre.
A hálószobában még vetetlen ágyak voltak, ami naponta majdnem délig úgy volt, mert Erzsikének nem volt nagy érzéke a rend iránt, és a cselédet nem tudta fegyelmezni.
Most mégis végtelenül siváran és rossz hangulattal hatottak rá a szétdúlt paplanok és párnák, a piszkos mosdóvíz a mosdótálban, s az eltöltött éjnek egyéb nyomai, melyekre anakronisztikusan sütött be az udvar lombjain át a délelőtti nap.
Erzsi befúrta fejét a lepedőbe a matracok közé, és sírt; minden bántotta.
Délben jött az üzenet, hogy Gyulát ne várják ebédre.
Valami névnap volt, azon ragadt; villásreggeli mellett, melynek időbeli hosszúsága jóval túlterjedt az ebéd határain.
Erre a hírre Erzsi végképp elhagyta magát: semmi se érdekelte többet; azt tehettek tőle a házban, amit akartak.
Gitta rögtön föl is használta az alkalmat, s apjának könyvei között kutatgatott, melyek különben tilosak voltak számára; nem is kislánynak való könyvek voltak azok.
Gitta félig értve s el-elborzadva, de erős elszánással, hogy mindent megtud, mindenbe betekint, s valami komoly pesszimizmussal lapozgatott bennük.
Noémi azalatt fölvette magára az anyja ruháit, föltűzdelve a szoknyát, hogy járni tudjon benne; kifestegette arcocskáját a báró tegnapi cukorkáinak piros papirosaival, kalapot tett és fátyolt kötött rá.
Majd titkolózva beszélgetni kezdtek, s Gitta kioktatta húgát a természetnek bizonyos félig-meddig sejtett, a kislányokat különösen érdeklő misztériumairól, kéjes borzadásokkal fantáziálva ki egy sötét képet a csúnyaságokról és szenvedésekről, amelyeken a nőnek keresztül kell menni; s behunyta szemeit:
- Ó, jobb lett volna sohasem születni!
Rozi, a cseléd, a krumpli felét eldobálta, mert nagyon is apró volt, s nehéz lett volna meghámozni; de végül ezt se tették föl, és az lett, hogy nem is készült ebéd, mert az asszony nem jött ki a konyhára - a tegnapi maradékokból ebédeltek.
Erzsike, szegény, keserűen gondolt a kedves háztartásra, amit ő álmodott menyasszonykorában: ahol oly simán megy minden, mint a jól megolajozott kerekek; a cseléd szépen megtakarít, ebéd után leszedi az asztalt , kiszellőztet, az úrnő pedig leül a kis női íróasztalhoz, az apró fiókok elé , hol kívánatos rendben hevernek a szép selyemszalaggal átkötött illatos kis levélcsomagok, előveszi kapcsos, rózsaszín lapos albumkönyvét, s romantikus aforizmákat ír bele vagy esetleg szerelmes novellát, amit a férje lapjának holnapi számában irigyen fognak olvasni a barátnői.
Úgy képzelte: hogyha bánat éri, visszavonul e meghitt íróasztal mellé, s a titoktartó papirosnak fogja elpanaszolni sebeit, s meghitt jegyzeteiből merít vigasztalást...
Most is leült a kapcsos könyv elé.
De az éles fogfájás elűzte minden gondolatát; a kis asztalka rendetlensége visszariasztotta (mert tegnap valami fényképeket mutogatva a vendégeknek, kirakodott, és mindent úgy hagyott ), s különben is minden, amit írni tudott volna, frázisnak tűnt föl előtte: a valóság leírhatatlan volt.
Egyszerre ledobta a tollat, és fásult arccal nézett maga elé; fogába újra beleállt a fájdalom, és agyáig cikázott.
Ó, istenem!
Senki sem volt, aki őt vigasztalja, babusgassa, fogfájós unalmát oszlassa.
Gyula távollétét megszokta már, őneki ott kellett lennie mindenütt; a zseniális ember a világé; nem ülhet a felesége szoknyáján egész nap.
Az ügyvédnek Pesten is gyakran akadt hivatalos dolga, s egy egész sereg író, színész, festő, politikus nevét hozta minden alkalommal haza, akiket látott, hallott, megismert az ilyen útjain...
Erzsi fantáziája villogott, s asszonyisága megalázkodott: Gyulának minden szabad!
S romantikus vágyai támadtak: szerette volna magát áldozatul vetni a Gyula életének ragyogó kerekei alá.
A nagy kincs nem arra való, hogy vigasztaljon , inkább, hogy gyötörjön!
S ő készen már minden gyötrődésre, idegei mégis kiáltoztak, jajveszékeltek, oly élesen, ahogy csak a fogak idegei tudnak; s lelke vigasztalásért epedett, meleg, asszonyi részvétért...
Miért nem jő Nelli?
Igaz, ő lekvárt főz.
S forró irigység öntötte el a szívét ; mily boldog az asszony, akit eltöltenek házi gondjai, aki azokban kielégülést , megnyugvást találhat!
Ő csak kellemetlen érzésekkel tudott gondolni hanyag háztartására.
Nelli mindenben különb asszony volt őnála.
S az irigységből egyszerre lelkes bámulat lett: szinte érzékien lengett elébe barátnőjének szépsége, s egy pillanatra még fogfájásáról is megfeledkezett.
S úgy tűnt föl neki, hogy Nellit elveszíteni még sokkal kínosabb volna számára, mint Gyulát ...
Kije volt, ha Nelli nem?
Gyula csak egy zsarnok gyerek!
Ki érez ővele?
S kivel beszélheti meg kicsi, asszonyi dolgait, cselédet, gyereket, kitől kérhet apró , praktikus tanácsot?
Gyulának nem lehetett hasznát venni.
Szüksége volt Nellire , mint a levegőre.
Tulajdonságaik kiegészítették egymást, s Erzsi azt képzelte , hogy fel tudná áldozni magát barátnéjáért és Gyuláért: megvert önérzete tobzódott ebben...
A fájdalom és áldozat kéje s büszkesége: romantikus szíve erre vágyott, s írónő létére novellát csinált erről magának, melyet már majdnem élt.
Érzelmes és naivul perverz novella volt, amilyen csak ebből a talajból kelhetett, e naiv, unott és céltalan életből, mely Erzsi körül erjedt; mint langyos tőzegből romantikus és kékes villanások.
( Künn nagy, hivatalos épületek nőttek, a városban most emelték a Törvényszéki Palotát; vasutakat raktak, mozgalmakat szerveztek; az Állam működött, mint egy óriás gép: de az emberek ellankadtak.
Kerekek voltak, gondolkodás nélkül; mi szükség volt arra?
A felhúzott masina magában járt már, mint halott gépész masinája, gondolat és alkalmazkodás nélkül tragikusan.
A kerekeknek jó volt a Miska bölcsessége; akik pedig nem tartoztak a hivatalos kerekekhez, Gyulák módjára kissé céltalanul szaladgáltak, mint az üstökösök a naprendszerben : aminthogy üstökösként ünnepelte Gyulát a Borzsák tiszteletes múltkori tósztja is.
Ész és ábrándok feleslegesek voltak ebben az országban, s így visszafejlődtek, vagy különös, parazita képződményekké virágoztak ki, mint a Gyula esze s az Erzsi ábrándja...
De ezek a moralista széljegyzetei, amik nem tartoznak a történethez.)
Erzsi novellája csodálatos megbocsátásokról és önfeláldozásokról álmodott , olvadt cukorban fürdő szívekről; a szeretet orgiáit fantáziálta, "lelkek egyességét ", túl az önző kettőn: üres fantázia, mert önző a világ!
A három test problémája nagy és súlyos kérdés a csillagászoknak.
Mily egyszerű volna mindjárt minden, ha csak két csillag egyedül forogna az űrben: helyezz be harmadikat, s az eredmény kiszámíthatatlan.
Miska azonban negyedik volt: bölcs , de erős férfi, aligha kapható romantikus és perverz megbocsátásokra.
Miska a valóság volt, nyugodt és megingathatatlan; akit Erzsi szimbolikus sziesztában talált, ebéd utáni hangulatban, a bőrpamlagon heverve s ingujjban.
( De amint a szép asszonyt meglátta, fölugrott, és fölkapta kabátját, igazi úriember.)
Erzsi jött, mint tragikus barátnő, szíve és foga fájdalmától hajtva, s alig tudta , hogy jön: kalap nélkül jött, kissé zilált hajjal és öltönnyel, s szinte türelmetlenül kérdezte:
- Nellike itthon van?
- Sárkányt ereszt - felelte Miska, férjek kedélyességével, kik az anyósról beszélnek, jóllehet ő volt az Ideális Vő.
Cenci azonban csakugyan utazott , miért, miért nem, váratlan megelégelve a sóti látogatást: utazott okosan (s mint akinek itt bolondságokkal kéne törődni); józanul, mint a sors; s már látszott is a nyílt ajtón át Nelli, csomagolva nagyban egy régi kofferbe, a szigorú anya parancsai szerint, aki most is úgy bánt még az asszony lányával , mintha nevelni és megregulázni való gyermekleány volna.
- A pincetokot üresen viszi, mama?
- Hát!
- Athénbe baglyot vinni és Gádorosra bort, sértésnek és dőreségnek látszott.
- Ami nekem kell, ennehány korty az útra, tedd a kofferbe, az uzsonna mellé.
- S hogy a fogfájós Erzsi jött, kis flaskót vett elő, melyben kökénygyökérből főtt lé barnállott.
- Mindig hordok magammal, ahányszor útra mék.
Vegyél abból egy csöppnyit a fogadra, s tartsd rajta sokáig, aztán repetáld meg, az majd kiállítja.
Nelli, nem nézel a lekvárod után?
- Jaj, szaladok!
- Nelli sajnálkozott, hogy nem várhatott a lekvárfőzéssel , mert túl érettek voltak a barackok.
- Várj, megyek én is! - integetett Erzsi, beszédre képtelen, mert a szája tele a barna és fanyar lével, amit fogára vett.
Ó, mily türelmetlen volt már Nellivel egyedül maradni!
Mintha csak attól függne, hogy minden bánatát végre kisírja: meg tudta volna ölni Cenci nénit.
- Nagyanyi!
Gyün a kocsi!
Gyün a kocsi! - hahózott egyszerre Imruska hangja az udvarról, s szaladt a kocsis mellett, apró ostorának csapásaival utánozva a nagy, komoly ostort.
S a kis öregasszony, bottal a kezében - ugyanavval a bottal, amivel otthon a szőlejébe szokott járni - útra készen topogott már a kapu felé, mögötte Püspök, a kocsis, emelve a koffert, magasra lódítva a pincetokot.
- No, ebbe sincs ám sok! - konstatálta megázott hangjával, mert őbenne több volt.
- Hát te meg örökké vedelni akarnál? - riadt Cenci néni, nagyot döfve botjával a földre, s élesen nézett a kocsis arcába, mindig éber emlékezéssel.
- Te vitted az Ákost!
Csakugyan, Püspök volt az, aki Ákost szokta vinni egykor, a Döme bácsi fiát, s ő volt vele azon az emlékezetes utolsó úton is, amikor félig holtan és szinte vérében került le a kocsiból; de mit tehet arról a kocsis: igaz -e?
Ám ragyogott a nap, virgonc lovak toporzékoltak a kapu előtt, kocsis és úrnő pompás útnak nézhettek elébe: s Cenci örült, hogy megy haza elhagyott szőleje felé, jobban érezve magát a kocsis egyszerű lelkével, mint úri társaságban.
- Naplementre ott légy ám, hallod -e?
- Szép időnk lesz - mondta Püspök, a lovak közé vágva, s Erzsinek ott kellett még maradni, integetni Nellikével ősi szokás szerint, míg csak a hídon felgördülő kocsi el nem tűnt az utca túlsó hajlásán a Templom tér felé.
S a két asszony karonfogva jött vissza a házba, gondolatokkal, melyektől egy szőlőszem meg nem érett, egyetlen kerék meg nem mozdult.
8
Nellike repült a konyhába, lekvárt keverni.
Izgatott volt, mint minden háziasszony befőzés idején; meglobogott könnyű, kék csíkos ruhája, amint végigszaladt az udvaron.
- Mamának is most kellett elutazni: nem várhattam az érett barackommal - mondta.
- Még utóbb odaég!
- A kis kéz fehéren csukódott össze a főzőkanálon , mint száron a virág.
A meleg, édes gőz betöltötte a konyhát, és a lelkekbe szállt; Erzsi fájós fogát forrón csapta meg, s egy pillanatra kiállította belőle a fájást.
- Keverjem?
- Nem, nem!
- Nelli nem adta át a főzőkanalat.
A nemes, sűrű, sárga lé forrt és pöfögött, mint Dante poklában a szurok, szálkás fénye tompán megcsillogott az óriás lábosban.
Erzsi közelebb tartotta az arcát.
- Fáj? - kérdezte Nelli.
Erzsi csak a kezével intett; mozdulata fáradt volt, s valahogy nem illett a tűzhely mellé: egy ideges férfi mozdulatára emlékeztetett.
- Téged szeret! - mondta egyszerre, halkan, fölvetve szemeit a mellette álló Nellire.
A kéz megrándult a főzőkanálon: egy égő csöpp pöffent rá a nedves fényű arany bugyborgásból.
- Ugyan menj már, Erzsi!
Miket mondasz!
- Ó, Nelli, ha te tudnád!
- A nagy kék szemek lázasan tapadtak Nelli ruháira.
- Csak a ruhát szereti már rajtam, mert a tiedhez hasonlít.
Az este is, amint elmentetek...
- A lekvár gőze nedvesen gyöngyözött le a lángba borult arcon, a szerelmi fetisizmus egy különös esetére gondolt.
Ó, Gyula magas kedvben volt az este!
- Gyula bolond...
De Erzsi, te képzeled csak... ne gyötörd magadat!
A végén mindig visszajön tehozzád!
Erzsi szomorúan rázta a fejét, és könnyel teltek a szemei.
- Én azért jó barátod maradok, Nelli... - mondta halkan.
- Akármi történik is...
Nelli cukrot töltött a lekvárba, fehér zápor hullt alá a papírtölcsérből , melyet a finom, gyűrűs ujjak ritmikusan ráztak.
Erzsi komoly tekintettel kísérte a munkát.
- Most mindjárt meg fog ritkulni - mondta Nelli.
- A cukor megritkítja.
- Te, tudod mit, Nellike? - szólt hirtelen Erzsi, fölvetve a szemét.
- Én neked adom őt!...
Én talán boldogabb leszek, hogyha veled tudom...
Hopp!
A papírzacskó kicsúszott a gyűrűs ujjak közül, és mindenestül belezuhant a kavargó, forró, gőzös lébe.
- Ugyan, Erzsi!...
Bolond vagy!...
Nekem van már uram...
- Szereted Miskát? - kérdezte Erzsike.
Kissé rossz lelkiismeret felelt a kérdésre, mert Nellinek eszébe jutott, hogy ma egész délelőtt elő akarta keresni a Sót és Vidéké-t , a Kováts Laci múltkori verseiért, melyekről tegnap az a gyanúja támadt, hogy őhozzá szólnak; de hát ez csak nem bűn?
- Persze hogy szeretem...
De regényes lettél egyszerre!...
Ilyesmiről nem szokás beszélni...
- Nem szereted! - kiáltotta Erzsi.
- Nem szerethetjük azt, akiért nincs okunk aggódni... akiért nem ülünk fenn éjjelente, lesve a kocsik zörgését az utcán ... aki nem csal meg, aki mindig egyformán a mienk... a biztosat nem lehet szeretni...
- Meg kell nézni, jó -e már? - szólt Nelli, s a főzőkanállal kiemelt egy csipetet a forró aranyfolyadékból.
Kis porcelán tányérra csöppentette, s az ablakhoz vitte.
- Ha megbőrösödik, jó.
Az ablakból, mely a Hintássék szomszédos udvarára nyílott, a tamariszk látszott s a jegenyeakác, a délután enyhe fényében.
A nap megcsillant a tányérkán, s a lekvár szőkeségén.
A hűsebb levegőtől finom bőr vonta be a kocsonyás, drága édességet.
- Jó.
- Én tanulni fogok - mondta Erzsi.
- Elvégzem a tanítóképzőt... a lányaimmal is elvégeztetem...
- Légy szíves, add közelebb azt az üveget!
Hadd töltöm bele...
Hű, most a kezemet megégettem...
Az üvegek sorban álltak a szekrényen, tisztán csillogtatva átlátszó hasukat, s Nelli óvatosan fogta meg a nagy lábost puha konyharonggyal.
- Gittával elvégeztetem a gimnáziumot - folytatta Erzsi könnyes terveit.
- Aztán egyetemet: mint Gyula gondolta.
Ő örökölte a Gyula tehetségét...
Dolgozni fogunk...
Tanulni...
Nő is tud tanulni...
Új életet kezdek...
Ó, emancipáció, erő, önállóság, szabadulás a zsarnoki nemtől: különös utópia a régimódi és nyájas konyhában!
A rézedények csillogtak a falon, a nagy kemence nyitott szájával álmosan bóbiskolt.
Tanulni: ez úgy hatott itt, mint a végső kétségbeesés; új életet kezdeni: úgy hangzott, mint az öngyilkosság.
Nellike gyenge szíve megrémült: mindez oly végletes volt!
Vizsgákat tenni asszonyfővel !
Gimnáziumba járni, mint a zsidó kisasszonyok!
- Ó, Erzsi, hallgass hát, mért beszélsz ilyeneket?
És feltárta a Spájz gyalult ajtaját.
Menekült oda, mint papnő a szentélybe : gyámoltalan kis Iphigenia...
Különös, jó szagok terjengtek itt, hűvös és üdítő fülledés; s Nelli megállt a bámuló tejfelesbögrék és zsírosbödönök, megállt a befőtte süvegek pergamensüveges hadserege előtt; egyszerre elfeledte, mit is akart innen?
Igaz lenne, hogy ő Miskát nem szereti? - kérdezte valami benne ijedten: még sose gondolt erre.
Zsibongó kérdésektől villogott az illatos félhomály.
Ám Erzsi szipogott, könnyeit szárította, egyedül maradva, még kisujja végét önkéntelen belemártotta a tányérkába, nyalakodva gyermekes ösztönnel a hűlő lekvárból: megható csipegetés!
Nelli visszatért végre, több hasas üveggel, s Erzsi kirántotta ujját a bánatához méltatlan édességből: fölnyúlt pátosza koturnusán:
- Dolgozni fogok, nem magamért, a kislányaimért, és megmutatni, hogyan él egy asszony, egy modern nő az eszével, a tehetségével, férfi nélkül, meglátod , Nellikém!
Ó, Nelli, én neked adom őt - mondta -, nekem csak szenvedés már; én neked adom őt!... - s folytatta még, érzelmes színésznő, aki alig várta már vissza közönségét, de csak azért, hogy rögtön elfelejtse, a hellyel és idővel együtt, mert az igazi színész időtlenül és önmagának beszél.
Nelli rémülten hajolt a hasas üvegek fölibe, tömködte be a lekvárt, hogy jó sűrűen tele legyenek, szólni, hallgatni, elfutni akart, ijedt mondatok hegyeit tördelte.
- De Erzsi, megharagszom!
Tettem én valamit?
Bolond vagy!...
Itt hagylak...
De Erzsit nem zavarták a nézőtérről feldobált szavak.
- Téged szeret! - zengett újra, mint egy vezérmotívum, ajka színpadáról ; romantikus kötelességeket idézett, ajtókat nyitogatott, melyeknek jobb lett volna zárva maradni.
S mint két vívó harcoltak ők akkor, gyarló fegyverekkel , melyek közül az egyik a Szív, a másik a Szokás: az egyik hajlékony, a másik törékeny.
S Nelli futni szeretett volna már a harcból, széttörni a fegyvert , odadobni a lekvárosüveget a konyha kövére - de egyiket se tette; hogy is tette volna?
A lekvárt el kellett osztani az üvegekbe; szorgalmas kezei maguktól dolgoztak.
Közben Imruskára gondolt: kis éhes, aki az udvaron szaladgál.
- Jézusom, uzsonnát kell adni a gyereknek!
Végre megteltek az üvegek.
Nelli megmosta ragadós kezeit, leeresztette felgyűrt ruhaujját.
Erzsi felállt, elcsöndesedve.
A kiáltás, hogy barátnője kimegy, s az érzelmes percek véget érnek, bizonytalanná s szinte alázatossá tette.
Szükségét érezte, hogy egy utolsó, mentül lélekbemarkolóbb akkorddal felejthetetlen benyomást tegyen távozó közönségére.
Odalépett Nelli elé, megfogta két kezét, még nedvesen:
- Ó, Nellikém, akármi történik is!...
S mélyen, mélyen a szemébe nézett:
- Barátnők leszünk!...
A sírig!...
És én nem fogok rád haragudni soha!...
- Eressz, eressz!
- Nelli végső zavarában idegesen kerülte a nagy, kék szemeket, s a szemek kergetőztek, mint négy eleven egérke; ketteje - Nellié - megültek a megtelt üvegeken, kisurrantak az udvarajtó felé: - Eressz, sietnem kell! - keze erővel kibújt az Erzsi kissé nagy kezéből, mint síkos teste kicsi , de ügyes birkózónak; majd megsajnálta, karonfogta, ahogy szokták egymást: - Jere, Erzsikém, uzsonnát adok! - s már menekült.
Menekült, húzta magával a szoba felé, ahol nem lesznek egyedül.
És szinte megörült, mikor az udvaron Gyulát látta meg Miskával.
9
- Egy elveszett asszony kerestetik!
Hol a kisbíró?
Már ki akartam doboltatni .
Asszonyom!
Márkinő! - s messzire lengett a gráciőz kalap.
- Nem öröm látni két ilyen barátnőt?
Miska morgott egyet.
Miska úgy érezte magát, mint János vitéz a boszorkányok közt: harcban alaktalan és testtelen lényekkel.
Miska száját lakat fogta a nők előtt: de már fontolt időt és formát őszinte beszédre.
Miskát öregek hálója környékezte: de férfi ő, s már emeli kezét, széttépni a hálót.
Egyelőre csönd volt.
- Uzsonnát eszik? - kérdezte Nellike.
- Kisztihand, semmit, semmit.
Mondjon valamit, amit nem ettem ma.
Lajos-napról jövök.
- Képzelem - szólt Miska.
( Ő, bölcsen, ebédre hazaszökött.)
- Ott még délelőtt van.
Egyenesen jövök.
Tósztot kellett mondanom, hölgyeim .
Nagyszerű tervek, új gondolatok!
Figyelj csak, Miskám: holnap csinálunk egy kirándulást.
Figyelj csak: Sót vidéki Turisták Egylete: hogy hangzik ez?
STE !
Bennünk magyarokban semmi érzék a természet szépségei iránt.
Sótnak gyönyörű vidéke van...
Ha németek lennénk, útjelzések volnának itt és menedékházak ...
Kimegyünk a Csörge-tóhoz...
Egész napos kirándulás: oda kocsin és vissza vonaton.
Nem elég az újságban agitálni...
Példát kell mutatni a jó sótiaknak ...
Holnap úgysincs tárgyalásod.
- Azt hiszed, hogy csak akkor van dolgom, mikor tárgyalás van?
- A munka várhat.
Altasd el kissé a bíró szent lelkiismeretét!
Kár volna ezért a gyönyörű időért.
- Hát menjetek magatok!
- Magunk?
Nélkületek?
Nem, barátom, mi sehova sem megyünk nélkületek.
Az Isten is úgy akarja, hogy mi együtt járjunk: ahol a jobb láb, mellette a bal is!
Miska kezei láthatatlan kardokat emeltek, készen arra, hogy a következő pillanatban - azaz holnap - lesújtsanak velük, s széttépjék a hálót.
De egyelőre Gyuláé volt a tér.
- Nélkületek?
Nem, nem.
Egyszerűen unnók magunkat nélkületek. - így mondta: unnók (ahelyett, hogy: unnánk); s mindjárt hozzáfűzte Gombos Cirill cisztercita tanár tekintélyét, aki Sót nyelvésze volt: a névnapi lunch-ön nyelvtisztaságról vitatkoztak.
S átérkezvén már a Hintáss gyerekek, szökevény anyjukat keresni, Gitta, apró tudós ő maga is, megkérdezte:
- Igaz, hogy a kettőspontot azelőtt úgy hívták, hogy: popont?
- Imruska éhes volt, Nelli türelmetlen, Gyula azonban az újságot tépte föl, kivévén a postás kezéből: A budget tárgyalása.
A parlament minden magyarnak szívén feküdt.
Tudni kell pedig, hogy Gyula szívesen beszélt a Pénzről: Miskát nem érdekelte ez, az ő életében a Pénz nem játszott szerepet.
Becsületes munka, tisztességes, biztos megélhetés: elég!
Dehogy, dehogy elég!
( Reklamálta Gyula.)
A Pénz dicsőség!
A Pénz hatalom!
Panegiriszének, ha egyszer rákezdte, nem volt vége-hossza.
Budget bizonnyal arra való szó volt, hogy fölszakassza ezt a zsilipet; lévén a Pénz az ország életében éppúgy nervus rerum, mint akár Gyuláéban.
A szavak különös színt nyertek a későbbi események világításában; s Gyula ezúttal sokak véleménye szerint elárulta magát: lírikus próféta.
- Te azt hiszed - mondotta Miskának -, hogy az Állam van legfelül, s a guruló arany- és ezüstdarabok csak apró kerekek - no bizony jó sáros kerekecskék -, arra valók, hogy az Állam szekere szaladjon, guruljon, lábra kapjon rajtuk .
Csodálkozni fogsz majd.
Meg fogod látni, hogy a szekér nem arra szalad, amerre hajtjátok, hanem amerre a kerekek viszik.
Nagy úr a Pénz, barátom!
( Künn zúgott az élet, munka, vállalkozás; állami szerződések, üzletek stb., ez volt az a korszak - szürke, de gazdag következményekben -, amit a Magyar Állam Üzleti Megalapozásának lehetne címezni; Miska még nem tudta, mit jelent ez .
Miska és a hozzá hasonlók úgy vélték, hogy a Pénz az Állam szolgája; s bár becsüléssel, mert becsülni kell a legkisebb kereket is, de lefelé tekintettek rá.
Úri ösztönei megvetették a pénzt; alacsonynak látták; s a pénzemberben most is a boltost érezték, aki messziről fut elibük a pulthoz, és kiáltja, hogy: "Alászolgája !" és: "Méltóztatik parancsolni !"
De Gyula már sejtett valamit; nyugtalan és helyét nem találó lélek létére előreröpült, mint a madarak; fantáziája ugrált mindenféle csillogások felé, s szarka módra ütötte csőrét a körülötte villanó fényekhez: nem megfogni őket , csak játszani velük...
Nem erő volt ez, hanem gyöngeség: bolondos prófétaság , mely tovább látott a józan madárnál: túl a fészken!
De ez megint csak magyarázat, s Gyula beszéde nem szorul magyarázatra: ő pénzről álmodott, s ezt az álmot senki sem fogja szokatlannak találni.)
- Ha sok pénzem volna - mondta Gyula -, töméntelen; sorsjegyen nyernék, vagy Rothschild bízná rám egy pörét; eh, dehogy, én magam lennék Rothschild , föltalálnám a repülőgépet, és szereznék vele milliókat; vagy akár sikkasztanék , betörnék, mit tudom én!... ha találnék egy erszényt az utcán, mint a Kováts Laci tegnap, isten uccse: mi mindent tudnék én tenni a pénzzel!
Azt hiszitek , hogy itt maradnék?
Nem! mennék Itáliába, menekülnék - ó, hogy kellene nekem éppen most pénz!
A pénz jó kulcs, gyerekek, láncokat oldana, a rabból császár lesz, minden szabad!
A pénz föloldaná a rejtett szerelmeket.
Ha pénzem volna, röpülnék, hatalom lennék, római császárok lelke ébredne föl bennem.
De szegény vagyok, gyerekek, minden kutya megugat, magam is kutya vagyok...
Szegény ember-kutya...
És hasonlókat mondott, panaszkodva a távollevő istenségre, akinek aranyai a zsebben viselve jobb erősítői az idegeknek, mint a nyakba vetett "villamos regenerátor "; megátkozta a Miska puritánságát, aki azt mondta, hogy "szegény ember is lehet jóravaló "; bűnökre és különös szerelmekre sóhajtozott, bolondos vágásokkal az asszony felé; rabnak érezte magát, és lelke lihegett akár még az egynapos kirándulásért is, szabadba, a szabad "természetbe "!
Ami csak a pénzzel, fuvardíjjal, vonatjeggyel megszerezhető kalandot jelentette: szökést a szürkéből.
Ó, künn lenni, kívül e nyomorult Sóton, igen, a kocsi pompás szelében vagy a vonat pamlagos robogásában.
- Örül a szívem, ha a lokomotív szenes szagát érzem...
Vagy a lovak jó istállóillatát...
Ugye megyünk holnap, kedves Miskám?
- Miska meglepve emelte föl homloka redőit:
- Hova?
- A Csörge-tóra.
- Holnap nem.
Miska válasza spártai volt.
- Akkor hát vasárnap.
- Ha Nelli akarja...
- Vasárnap.
A kocsit megrendelem.
Vissza vonaton jövünk.
Az arranzsőrt vállalom.
Vasárnap.
Jobb is, mert ma későn fekszem le.
Nem leszek itthon vacsorán, gyerekek.
Elígérkeztem a kaszinóba.
Ügyvédnek mutatnia kell magát.
A világ hív.
Sajnos, nem időzhetem örökké ebben a drága, kedves , meghitt, boldog családi körben.
Ó, Miskám, Damónom, Püladészem, ha barátságunkra gondolok, szívem dobog, és mellem földagad!
Engedd meg, hogy megcsókoljam fiadnak homlokát, szimbolikus csókkal, mert nekem nincs fiam!
S csakugyan szimbolikusan (mint minden gesztus, az almát kínáló Éváétól kezdve , mint minden csók, Júdásé vagy Kleopátráé) a nagy bajusz a kis homlokra nyomódott.
Miska elfordította tekintetét, mert férfiszemérme távol volt csókoktól s minden nyilvánításától szokatlan érzelmeknek.
Imruska, apja fia ebben, különösen szégyenkezéssel húzódozott: leguggolt, és bevonta fejecskéjét , mint erőszakos és érthetetlen varázslat elől.
Kis szíve határozottan rosszallta a dolgot: vitte anyja ölébe az utált csókokat, mint egy ismeretlen gyalázatot.
- Nekem csak lányom van!
- S Gitta hallgatag szemei féltékeny okossággal nézték a jelenetet.
Állva folyt ez, Gyula pillanatonként indulóban; de beszéde újból és újból fölfakadt, mint különös forrás...
Nelli azonban türelmetlen volt, hogy uzsonnát adjon Imruskának.
Hisz már megvolt vacsoraidő is!
A nap, mint egy megtarthatatlan súly, csúszott le lassan a közel szőlőhegyek mögött.
Már megint este volt...
A föld egyet fordult, és mindnyájan öregebbek voltak egy nappal.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE