Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Az öreg tekintetes
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
12
Bekezdés
1491
Mondat
2733
Szó
20734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
2
Doktoréknál azon az estén nagy vacsorára terítettek.
A torta, amit a cukrászinas hozott, ott virított már az asztal közepén.
Mellette virágtartóban egy nyaláb sárga krizantém.
Körös-körül tündöklött a sok ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.
A szobaleány friss vasalású fehér kötényben forgott az asztal körül.
Józsi inas fehér cérnakesztyűben rakta a borokat.
Maga az asszony violaszín estiruhában sleppezett ide-oda.
Szép, magas asszony, tiszta homlokú, jámbor arcú.
Klastromban nevelték.
Csak hátulról nézve nem volt klastromi.
Az ilyen testalkatot királynőinek mondják, ámbátor nem tudom, miért volna a királynék testalkata különb, mint másoké?
Én legalább még ahány királynét láttam , egynek se volt a termete királynői.
Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba öltözött , hegyes orrú, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné.
Az az orvosnak testvérnénje volt.
Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkét éves majmocskával együtt.
- Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add - mondta az inasnak.
Ez a rendelkezés egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy festett Milton alá.
Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótyavetyéjén vette az orvos nénje.
Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.
Még egy feltűnően szép arcú, de lomha járású asszony volt az ebédlőben : Földiné komaasszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.
A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi.
Az egyik fiatal, a másik öreg.
A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, cigányosan barna, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobb kezén mindig fekete kesztyűt visel.
Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.
A másik, az öreg, angolosan beretvált képű agg ember.
Az a szépasszonynak az apja.
Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis kimozdították , hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jó barátot.
No de nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha nem volt már foga, s egyáltalán olyan elaggott volt, hogy már a szempillái is kihullottak.
Olyan volt, mint egy feltámasztott múmia.
A vidéki öregúr, akit a ház ünnepelt, boldog arccal, de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette.
Nem is illett az alakja se oda : fekete atillában volt, és szürke magyar nadrágban.
A csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére.
A zsebórája láncán pecsétgyűrű lógott és órakulcs.
Ősz bajusza föl volt kunkorítva viasszal.
Szakálla hófehér volt már.
Hasonlított volna Kossuthhoz, ha a bajuszát nem sodorja; de falusias hegyes bajuszt viselt, és ez kissé mokánnyá változtatta az arcát.
A keze is falusias volt: nagy és barna, ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké ; látszott rajta, hogy fiatal korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.
Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait.
De maga az öregúr nem érezte ezt.
Neki inkább a frakk lehetett furcsa.
( Persze nem mondta.
Teljes életén falusi ember volt, sose látott másképp frakkot, csak pincéren.)
Az öreg Mayer is hosszú fekete redengotban jött el.
A redengot széle, persze , hátul magasan állt, elöl alacsonyan, mint a görbe hátú embereken szokott, de azért ünnepi volt.
Bemutatták egymásnak a két öreget.
- Hány esztendős? - kérdezte a vidéki.
Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.
- Hány esztendős? - ismételte a kérdést a vidéki öregúr.
- Nyolcvannégy - felelt erre Mayer készségesen.
- Szép kor - bólintott reá amaz.
És Mayernek a fülébe kiáltott:
- Én még csak két hetes vagyok.
- Pah, pah, az is szép - felelte az öreg Mayer.
- Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.
- Én meg öcsémnek, pah, pah.
És a két öreg nevetve szorított kezet.
A tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:
- Nehéz lesz megszoknia a fővárosban; attól tartok, nehéz lesz.
- Nem tudom - felelte vígan az öregúr -, de nem is aggódom.
Mi kell már énnekem?
Legföljebb egy-egy pipa jó dohány.
Ejnye - szólt a vejéhez fordulva -, te, Imre, a pipámat a vasúton felejtettem.
- A pipáját, bácsi? - kérdezte Bárányné elmosolyodva.
- Hát pipázik?
No, ez eredeti!
Földiné is nevetett.
Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.
- Pipázik?
Hát pipázik?
Ni, erre kíváncsi vagyok, hogyan pipázik a bácsi?
- Csakúgy, mint más - felelt az öreg.
Nem értette, hogy mi van ezen nevetni való, de tetszett neki, hogy eredeti embernek nézik.
- A pipázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás - jegyezte meg az orvos.
- Hát eddig nem ártott - felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.
És elbámulva szólott:
- Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!
Sohase látott még villamos lámpást.
- Hogyan kell ezt meggyújtani?
Az orvos tréfálkozott az öreggel:
- Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.
S amíg bal kézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta, mintha az ujjával gyújtaná meg.
Mindezt komolyan csinálta.
Azon faképű emberek közé tartozott, akiknek arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást.
A szemöldöke majdnem teljesen hiányzott, s talán emiatt volt a szeme kifejezéstelen.
Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant.
A Jenő gyerek is segített neki.
A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.
Bárányné megszorította a fia karját.
- Micsoda illetlenség ez, Jenő - súgta neki.
De akkor már az orvos maga is nevetett.
Mikor nevetett, olyan volt, mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne.
Merev faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai.
Ha nevetett is, csak a szája nevetett, a szeme nem.
A házbeliek már megszokták.
Ilyen volt ő, ha bosszankodott is.
A dühe éppoly nem igazinak látszott, mint a nevetése.
A faemberek ilyenek.
Ha az ujját megvágja az ilyen ember, csodálkozunk, hogy vérzik.
Hát nevetett.
És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.
De az öregúr így sem értette.
- Azt mondod, villám ez, valóságos villám.
De hát honnan jön?
A felhőből csak nem jön ide?
Eközben leültek.
A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról az agg Mayer, balról a leánya.
A vacsora ünnepiesen kezdődött.
Talán ezt az ünnepi színt akarta még emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott, és a cvikkerjét megigazítva , szólott a szokott fahangján:
- Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos felköszöntőnek nem is volna helye, de kedves apánknak a megérkezése a mi családi életünkben oly nagy és oly örvendetes valami, hogy a közönséges beszéd hangja önkéntelenül is ünnepi formát ölt.
Boldogok vagyunk, hogy közénk jött.
Itt van a maga helye, azok között, akik magát szeretik.
Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a mi szeretetünk által legyen napfényes.
Isten hozta!
Isten tartsa!
A doktor érezhetőn készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme megnedvesedett.
- Éljen, éljen! - kiáltotta a francia tanár szertartásosan.
A leánya megcsókolta a kezét és az arcát az öregnek.
A többi koccintott vele.
- Pah, pah - mondta az öreg Mayer -, miről van szó.
Izé, névnap?
- Nem - kiáltotta a tanár -, csak egy Isten hozott.
Mayer úr bólintott és koccintott, aztán tovább evett.
Irtóztatóan sokat evett.
- Csak a pipámat ne hagytam volna el! - motyogta az öreg Csurgó.
Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt, és megtörülte a szemét.
- Már én csak olyan vagyok - mondotta -, mint a lenyugvó nap.
Aztán hogy ez a gondolat még inkább elérzékenyítette, ismét így szólott:
- Csak a pipámat ne hagytam volna a vasúton.
Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldokolt nevettében.
- Van -e sok beteged? - kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a beszédet.
- Egyre több és több - felelte az orvos.
- Hát még, ha más lesz a rendelőszobám!
Pompa - ez kell manapság, hogy jól fizessenek.
Ezek a bársonybútorok avultak már.
- Selyemplüsst veszünk - újságolta a doktorné a komaasszonynak.
- A kertésszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss pálmákkal lásson el bennünket.
- A szalonunkban minden zöld lesz - toldotta a beszédet Bárányné.
- Nekem régi kedves gondolatom, hogy zöld szalont csináljak.
- Mit szalon - szólt közbe a doktor -, váróterem a fő, nem a szalon.
Az én szalonom a betegeké.
- Tegnap magam is majdnem páciensed lettem - mondotta a koma -, de nem jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve címerül.
- Hát ez az igaz - felelte az orvos.
- Minden más orvosság csak a gazdagoknak való.
Vacsora végén a tanár az apósához fordult:
- Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele negyvennyolcban?
A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:
- Rózsa Sándorral?
Bárányné is könyörgött:
- Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.
A doktor magyarázta az apósának:
- Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt.
Aztán vaskereskedő lett .
Különben jogot végzett ember.
Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra, s fölemelte a poharát:
- Éljen!
Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.
- Melyik izénél? - kérdezte az agg Mayer.
- Bem alatt.
- Én a Nagy Sándor ezredében voltam.
Aztán összenyomogatta a szempilláit, vagyis a szeme szélét, és elmondta:
- Hát pah, pah - mintha egy láthatatlan csibukot szína -, ez akkor volt , amikor én az izét vittem a másik táborba.
- A pénzt - magyarázta a tanár -, tábori pénzt.
- A pénz egy ménkű nagy izébe vót beizélve, pah, pah.
- (Vasasládába.)
- Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne izéljen, pah, pah.
- (Parasztkocsira.)
- Oszt ahogy megy a kocsi, pah, pah, az alföldi izén, hát mán pah.
- (Apánk is parasztnak volt öltözve.)
- Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel.
Mert esett az eső.
Hát felvettük.
Ahogy mellém ül, oszt az izéje szétnyílik, akkor látom , hogy két nagy izé, pah, pah, van a derekán.
- (A szűre szétnyílott, és pisztoly volt az övében.)
- Hát énbennem is elhűl az izé.
Pah, pah, mifene embert vettem én, fel ?
Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy megkérdezzük, nem mutatkozott -e izé erre?
- (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)
- Egyúttal enni is kértem.
Az embert is odaültettem az izéhez.
Mondom , gyöjjön, pah, pah, egyék velem.
Aztán, hogy az izémről megpillantotta, hogy izé vagyok...
- (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)
- Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.
- (Magyarral.)
- Beszélgettünk a harcokról.
Mikor aztán elváltunk, aszongya: én itt maradok .
Csak menjen az úr tovább, pah, pah.
Azt is tudom én, hogy mi van az izébe , azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg pénzét nem bántom .
Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah, Rózsa Sándor.
- Bámulatos! - mondotta az orvos.
- A bácsi halálos veszedelemben forgott.
Az öreg Csurgó kezet nyújtott Mayernak, s koccintott vele.
A tanár a fejét rázta:
- Nem így szokta ezt elmondani.
De napról napra fogy az esze.
Maholnap be kell íratnom a Frimm intézetbe.
Az orvos halkan kérdezte:
- Még mindig olyan zsugori?
A koma némán legyintett a levegőbe.
A mellékszobából gyereksírás hallatszott.
- Hozza be, dada! - szólott elmosolyodva az asszony.
Egy ölbeli csecsemőt vittek be.
A lámpás láttára elhagyta a sírást.
A lángra bámult, akármerre fordultak vele.
Minden kéz a gyermek felé nyúlt.
- Milyen szép!
Milyen gyönyörű!
- Angyal! - kiáltotta a tanárné.
A szépasszony minden gyermek láttára elérzékenyült.
Neki nem volt.
- Az anyjához hasonlít - mondotta a tanár.
- Az öregapjához inkább - szólt a doktor mosolyogva.
Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öregúr felé fordította:
- Ki az?
Nagyapó!
Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.
- Laci fiam!
Gyere nagyapóhoz!
A gyerek azonban nagy szemet meresztett a tüskés bajszú fehér emberre, és sírva fakadt.
El kellett bújtatni az anyja kebelébe.
Az inas a tortához adott tányérokat, s a doktornak szólott halkan:
- Egy asszony van itt.
Beteg.
- Úriasszony? - kérdezte hasonló halkan az orvos.
- Nem.
Délután is itt volt.
Szegényasszony.
- Miért nem küldted el?
- Nem megy.
Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a gyerekről a figyelmet.
Az asszony kérdőn nézett az urára.
- Valami beteg - felelte az unalommal.
- Hát eriggy ki, fiam - dörmögte jólelkűen az öreg.
- Hiszen várhatunk.
- Nem segíthetek rajta.
Mondd, hogy menjen el.
Jöjjön holnap.
S hogy az inas kiment, bosszúsan folytatta:
- Kurtán, őszintén megmondtam biz én neki, hogy halál az orvossága.
Persze , nem kellett volna.
De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól tartottam , hogy nem érek ki idején az állomásra.
Azért aztán csak hamarosan végeztem vele.
Mindenki hallgatott.
A halál említése hideg szellőként érintette a társaságot.
Az orvos metszett a tortából.
- Gyomorrákja van.
Hát mi fenét csináljak vele?
- Ugyan, Imre! - szólt Bárányné a fene szóért.
Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.
Tardyné is csodálkozva nézett az urára.
Sose hallotta tőle a fenét emlegetni.
- Könnyű pedig azon segíteni - mondotta az öreg.
Az orvos vállat vont:
- Ugyan, apám!
Gyógyíthatatlan betegség.
- Nem a' - erősködött az öreg.
- Látod, a parasztba nem áll gyomorrák soha.
- Jól beszél a bácsi! - udvariaskodott a koma.
Az öreg-tüzesen folytatta:
- Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák?
Azért, mert sült tökkel él!
A Jenő gyerekből is kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan nevettek.
Most már az asszony is röstelkedett:
- Ugyan, apa!
- De halljátok - szólt az öreg az asztalra ütve -, nem bolondság ez!
- Pah, pah, miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.
A csecsemő tátott szájjal bámult a piros képű vidéki arcra, s feléje kapdosott.
- Nézze, nézze, apa, hogy szereti! - szólt a gyönyörködés éneklő hangján a doktorné.
Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:
- Szeretsz?
Szereted nagyapót?
Veszek neked lovat!
A gyerek nevetett, persze, csak úgy, mint a csecsemő szokott: az élet nevetett belőle.
Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:
- Az asszony nem megy el.
Az orvos bosszúsan rándult meg:
- Hát mit akar?
- Itt áll a folyosón, az ajtó előtt.
Azt mondja, itt áll reggelig, ha kell.
Az orvos a fejét csóválta:
- Még ennem se lehet nyugodtan!
- Hát tégy vele valamit - mondta az asszony kérlelő hangon.
- De hát mit tegyek vele?
Meg fog halni, hát meg fog halni.
Hiszen elvégre mindenkinek ez a vége!
- No - azt mondja az öregúr fölkelve -, hát most már enyém az a beteg.
Te lemondtál róla, hát az enyém.
Azzal kiindult.
Mindnyájan furcsállták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott , mikor az ajtót kitárta előtte.
Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a szalvétával a csizmáján is.
Kikopogott az előszobán át a folyosóra.
Minden szava behallatszott, ahogy az asszonnyal beszélt:
- Maga az, lelkem?
- Én vagyok - felelt egy szomorú női hang.
- Az a gyomorrákos?
- Én vagyok.
A doktor urat várom.
- A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem.
De ne búsuljon , meggyógyulhat.
Csak egyék sült tököt.
Mert erre a bajra patikai orvosság nincsen.
De a sült tök, az bizonyos.
- Hol vegyek sült tököt? - rebegte maga elé.
- Hol?
Hát a piacon.
Csak árulnak tán?
- Megnézem.
- Vagy kér akárkitől.
Hiszen tök csak van mindenütt.
Nem ritkaság.
- Megkeresem.
- Aztán, persze, ha mást is tud enni, hát mást is egyék.
Eleinte nemigen lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsúszik más is.
Van -e gyermeke?
- Két kislányom van, nagyságos uram.
- Kettő?
Nem sok.
Nagyok -e?
- A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.
- És szegény maga, ugye?
- Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.
- Ne mondjon engem nagyságosnak.
Én csak tekintetes vagyok.
- Úgy fogom mondani: tekintetes uram.
- Hát nézze, itt ez az ötkoronás.
Ez a magáé.
Ha meggyógyult, jöjjön el, hogy lássam.
Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze.
Ne csókoljon kezet, nem vagyok én kanonok.
Hát csak sült tököt egyék.
Isten áldja meg.
- Jólelkű, kedves ember - mondotta odabenn Földiné.
- És olyan becsületes arcú - jegyezte meg a professzor.
- A fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla.
Vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.
- Pah, pah, miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.
Aztán, hogy senki se felelt, elaludt a székén.
Az öregúr visszatért.
- Adjatok egy pipát - mondotta a vejének.
Mindnyájan elmosolyodtak.
- Pipát?
Nem pipázunk mink.
Tessék szivar, atyus.
Az öreg kelletlenül gyújtott szivarra.
Aztán elbeszélte, hogy milyen nehezen vált meg a birtokától.
A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi, jó termékeny föld.
Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta.
A felesége ezelőtt húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia.
Csak a leánya maradt (a doktorné ), Gizella.
Ez a leánya hétéves korától kezdve mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré Coeur intézetekben , mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.
Az öregúr az elhagyatottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta.
Tardyék minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájuk.
A birtok árán a veje hidegvíz intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a föld jövedelmez.
- Hát eladtam - fejezte be az öreg az elbeszélését.
- Eladtam harmincezer forinton.
A doktorné elhűlve nézett reá.
- De édesapám - mondotta elfulladó hangon -, hiszen azt írta, hogy harmincötezerért kérik.
- Annyiért kérték - felelte nyugodtan az öreg -, de a házat nem adtam hozzá.
- De hát miért nem?
Hiszen már nem tér vissza többé!
Hát nem úgy jött?
- Innen ugyan nem eresztjük vissza! - duplázott rá a doktor.
- Arról szó sincs - erősítették az asszonyok is.
Az öregúr hümmögött.
- Hát - mondotta végre -, nem is azért.
Hanem, látod - folytatta a leányához fordulva -, az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a tornácon.
Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között.
Nem akarom, hogy más is ott járjon, más is ott éljen.
Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek jólesett.
Éjfél felé komáék felrázták az agg Mayert, és elbúcsúztak.
Nem messze kellett menniük, csak egy emelettel följebb.
A Jenő gyerek is kezet csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni tért.
Az öreg a vejével maradt meg a két asszonnyal.
Akkor nyugtalanul pislogott a vejére.
- Hallod -e, nem bontja -e föl valaki azt a ládát?
- Már hogy bontaná - felelte a vő.
- Hogy nyúlnának ahhoz? - szólt a doktorné is.
És magyarázattal fordult Báránynéhoz:
- Apánk ott hagyta a ládáját a vasúton.
Sok volt az utas: rábíztuk a szállító vállalatra.
Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:
- Holnap reggel itt lesz.
- Csak azért mondom - szólt nyugodtan az öreg -, mert abban van a birtok ára.
- A harmincezer forint? - kérdezte elsápadva Bárányné.
A vő csak percek múlva bírt megszólalni:
- Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!
Az öreg röstelkedve pislogott:
- Olvastam, hallottam - mondotta a szivarról a hamut a tányérba ütögetve -, hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak.
Sokszor írta azt az újság.
- No de ládába tenni akkora összeget! - szólt Bárányné a kezét összecsapva.
- És még kint hagyni a vasúton! - rebegte a doktorné.
- Hiszen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! - felelte az öreg.
- De mindjárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.
A doktor izgatottan járkált a szobában.
- Apánk helyesen cselekedett - mondotta aztán nyugalmat erőltetve magára -, mink vagyunk a hibásak.
De most már fektessétek le: bizonyosan jólesik neki a nyugalom.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE