Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ritoók Emma
Egyenes úton - egyedül
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
2
Bekezdés
1195
Mondat
2203
Szó
28424
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ.
I.
Abban a házban, ahol Balázs Ágnesnek már három év óta ki volt téve az orvosi táblája, az egész első emeleten Jemiczky Lajos lakott a feleségével.
Olyan asszony volt, akit mindenki ismer és ha végigment az utcán csodálatosan egyszerű ruhájában és rettenetesen feltünő kalapjával, megfordultak az emberek utána.
Az asszonyok nem nagyon szerették, habár éppen olyan elbájoló tudott lenni, mint amilyen kellemetlen, sőt azt állították róla, hogy szép vagy csunya lehetett, ha akarta , tetszése szerint.
Szerelmük a házasságban - mint gazdag embereknél szokott lenni - csakhamar udvarias közönnyé vált, anélkül, hogy éppen rossz házaséletnek lehetett volna mondani az életüket.
Pár évi gyermektelen házasság után egy örökösnek a reménye megint gyöngédebbé tette a viszonyt közöttük, amikor a fiatal asszony nehézkes járásával megbotlott egy szőnyegbe és elesett.
Szülési fájdalmak jelentkeztek és az egész ház elvesztette ijedtében a fejét.
A férj nem volt otthon.
A cselédek ki- s berohantak, az egyik elszaladt Budára az úrért, kettő orvosért futott, a szakácsné pedig a cselédszobában hasonló eseteket beszélt el a szájukat tátóknak, amik részint rajta, részint az asszonyain történtek meg.
A komornának végre eszébe jutott, hogy itt lakik valami bábaféle a második emeleten és fölszaladt Ágnesért.
Az ő higgadt megjelenése egyszerre mindent rendbehozott.
Az ijedten megérkező férjet a tanárért küldte, a cselédeket kikergette a szobából, ő maga pedig azzal a nyugalommal rendezett el mindent a szenvedő asszony körül, ami a hosszas megszokással jár.
Csak a szenvedés látását nem tudta annyira megszokni, hogy ne fájjon neki.
Míg lassan jött-ment a szőnyeges szobában, vagy meg-megállt a beteg mellett és nyugodt hangjával vagy gyöngéd kezének érintésével csillapította, egyszerre feltűnt előtte ez a sápadt fel-felkiáltó asszony menyasszonyi ruhájában, amikor visszaérkezni látta a menyasszonyok izgatott, félénk boldogságával az arcán ; azután látta utazóruhában, fátyolos kalapban megérkezni a nászútról azzal az asszonyos, biztos föllépéssel, amivé olyan hamar átalakul a leányos félénkség ...
Vajjon, ha sejtette volna ezeknek az óráknak a gyötrelmeit, nem sápadt volna-e bele már akkor?
Vajjon van-e jogunk eltitkolni leányaink előtt, hogy mirtuskoszorujok után mi vár reájuk?
De nem ért rá ilyeneken gondolkozni; minden higgadtságára és lélekjelenlétére szüksége volt.
A tanár is megérkezett és mindent helybenhagyott; csak akkor tért újra vissza , amikor hosszu, keserves órák eltelte után gratulálhatott az apának egy pici , fejletlen héthónapos kis leányhoz, de udvariasan gratulált kissé racsoló hangján a fiatal kollegának is, aki valóban életveszélyből mentette meg ő nagyságát.
Ekkor kezdődött Ágnesnek az orvosi hírneve elterjedni.
Jerniczkynével pedig állandó barátságot kötött.
Malvin részéről szeszélyes, gyakran kitörő, majd lelohadó érzelem volt ez, amíg Ágnes valami anyáskodó gyöngédséget vegyített bele , ami most szeretetének általában jellemző vonása lett.
Rendkivüli bizalom fejlett ki köztük, ami a barátnő és az orvoshoz való bizalmat egyesítette magában, csak Magdáról nem beszélt soha Ágnes.
Magda volt az ő legigazibb halottja, attól a decemberi estétől fogva, amikor utoljára volt a kezében Lénárdnak egy levele.
Három éve mult már, de ma is könyek tolultak a szemébe, ha rágondolt.
Először Magdának címezve jött egy levél Lénárd írásával.
Ágnes bámulva, rosszat sejtve nézett a levélre és nem értette; pedig lehetetlen volt a csalódás: Lénárd szép, egyenletes lágy vonásai voltak.
Ágnes ráirta a levélre: "Nem kézbesíthető , címzett két hónappal ezelőtt eltávozott" és egy Lénárdnak szóló boritékba tette.
Ekkor hirtelen rémület szállta meg.
Mi történhetett?
Magda nincs nála ?.. .
Elhagyta?...
Haza akart jönni?
Valami válság, az bizonyos és Magdának talán szüksége lehet reá.
Gyorsan kalapot tett és zsebében a levéllel, Lénárd régi lakására sietett.
De ott már idegenek laktak és Lénárd nem hagyta ott az uj szállása címét.
Mintha a sors is útját állaná!
Kocsira ült és a klinikára hajtatott.
Lénárd nem volt ott ; legalább a cimét megtudhatná!
Talán valamelyik szolga?...
Jött-ment, várakozott , kérdezősködött... közbe csengettek, apácák mentek át, nyugodtan, nesztelenül, míg az ő idegei a megpattanásig megfeszültek.
Végre megtudta az új lakást.
Visszahajtatott a városon át és amíg idegesen nézett ki az ablakon, egyszerre úgy képzelte, - nem, egész bizonyosan érezte, - hogy ő már egyszer éppen így kocsizott valami után, ugyanezeken az utcákon, ugyanazokat a dolgokat gondolva, valamit keresve, amit előre tudott, hogy sohasem talál meg.
A kocsi megzökkent és megállt.
Lénárd nem volt otthon.
Megvárja?...
Egészen beesteledett és Ágnest egyszerre gyávaság fogta el.
Mindjárt szemben fog állani vele... talán Magdával fog jönni vidáman, mosolyogva; talán kinevetik ostoba aggodalmaiért...
Vagy egyedül jön és nem akarja megismerni a Magda testvérét.
Vagy panaszkodni fog, rá fog nézni, mint szokott: gyöngéden, bánatosan és ő el fog lágyulni, gyáva asszony lesz a férfi előtt, - gyáva, szerelmes asszony...
Valamit dadogott a cselédnek, otthagyta a levelet és lefutott a kocsihoz.
Másnap érkezett Lénárdnak az a kétségbeesett levele, amely mindent megmagyarázott , amelynek minden szavát ma is tudja:
- Ha Istent ismer, ne tagadja el, hogy Magda nála van; tőlem azért ment el, mert az anyám és a hugom megérkeztek és azt mondta, hogy addig Ágneshez megy.
Hol lehetne, ha nem ott?
Ágnes a legnagyobb lelki megrendülésen akkor ment át, amikor Magdát először elvesztette, akkor kisiklott kezéből a leány és már akkor tudta, hogy semmit sem tehet többé érte.
Most is megértette, hogy Magda miért nem jött el hozzá : túlságosan büszke volt, semhogy ilyen fájdalmas elégtételt adott volna Ágnesnek ; de azt is érezte, hogy most veszett el igazán reánézve örökre.
Mindamellett tanácskozott Elizzel, megmutatta neki a levelet, de most már ő sem tudta biztatni többé:
- Nyomorult ember!
Fogadni mernék, hogy ő üldözte el gyöngéd célzásokkal, mikor a " tisztességes familia" megérkezett.
- És Eliz, a bátor, harcias Eliz is könyekre fakadt.
Lénárd abban az időben mindennap készült Ágneshez.
Érezte, hogy valami magyarázattal tartozik ennek a leánynak, vagy legalább annyi elégtétellel, hogy az kiutasíthassa a szobájából.
De eleinte maga is annyira meg volt rendülve a vesztesége fölött, hogy talán nem is tudott volna valami heves beszélgetést kiállani.
Meg úgy iszonyodott a kellemetlenségtől, a jelenetektől, a könyektől, a mentegetőzéstől, az egész homályos bizonytalanságtól és zavartól, ami Ágnes előtt várt volna rá, hogy csak halasztgatta.
Azután a fájdalmával a lelkiismeretfurdalása is enyhült; a mindennapi munka is nagyon elfoglalta és végre, amikor egyszer közönyös területen találkozott Ágnessel és az hidegen fogadta a köszönését, egyszerre úgy érezte, hogy túlesett a nehéz találkozáson és megkönnyebbült, majd teljesen megnyugodott a lelke.
Csak egyszer kisértette Lénárdot a múlt, amikor egy orfeumi nyitott páholyban hátrafordulva a másik páholyban egy ismerős szempár hideg tekintetét érezte magán.
Lénárd fölállt és hazament... de ez is elmúlt.
Azután az idő annyi változást hozott!
Lassankint kezdett társaságba járni, sőt fölkapott fiatalemberré lenni .
Közbe komolyabban udvarolt egy fiatal asszonynak, mostanában pedig megházasodott : egy gazdag egyetemi tanár leányát vette feleségül és magántanárságra pályázott .
Higgadt ember lett és a multat csaknem egészen elfeledte, mintha nem is ő vele történt volna.
II.
Ágnes és Eliz együtt mentek a Jerniczkyék estélyére.
Ágnes kedvetlen volt, mert a délutánt Zsuzsánál töltötte, aki a harmadik gyermekét várta.
Ez a túlságos gyors gyermekáldás nehézzé tette a vidám Zsuzsika életét.
Gyereksírás, pénzzavar és gondok elszoktatták a férfit otthonról, Zsuzsa pedig panaszkodó, hervadt asszonnyá lett, akinek nem is mehetett túl a gondolkozása a főzésen és a mosáson.
Amíg férje esténkint pihenni járt a körbe, vagy a kávéházba, ő elkeseredett lélekkel számítgatta, hogy hány krajcárt kell kiadni holnap húsra.
Elégedetlen volt és ezt nem is titkolta.
A férj rossz néven vette kelletlen arcát , amelyet a napi munka után látnia kellett.
Zsuzsát pedig bántotta, hogy a férje nem ismeri el, hogy ő áldozat és az egyetértés helyreállításánál számtalanszor volt szüksége Ágnesre.
Ágnest annyira leverte ez a látogatás, hogy nem akart az estélyre elmenni; de Eliz nem engedte.
Büszke volt az ő komoly, okos barátnőjére és szerette volna a saját társaságába bevinni.
Eliz három év alatt messze haladt azon az úton, amelyre lépett.
Kint járt Párisban és végre kedve szerint tanulhatott.
A művészetnek új eszményeit ismerte meg , amelyeknek elérhetetlensége sok fájdalmat okozott neki, de nem engedett a törekvéseiből és minél inkább érezte, hogy az igazi nagyság el van zárva előle , annál jobban égette dicsőségszomja.
Ha lemondott is arról, hogy mester legyen, de nem mondott le a sikerről.
És a sikert meg is hódította.
Szépségének éppen annyi bámulója volt, mint finom érzésü, színes, uj stilu képeinek, amelyek már korántsem voltak eldugva a Műcsarnok utolsó szobáiban, hanem valamelyik nagy teremben függtek a divatos festők között.
Most is, amikor belépett, szinte elfogódottan hallotta, hogy suttognak körülötte , bár tudta, hogy ezt a suttogást egyrészt merész festői ruhájának köszönheti.
De ez az elfogódottság nem látszott meg rajta, hiszen éppen az a hidegség, amely szépségét körülvette, volt egyik legnagyobb varázsa.
Volt egy kis udvara is, társaságbeli fiatal óriásokból, egypár neves íróból , Derzsi azonban már nem tartozott közéjük.
Eliz magasabbra repült az ő tanácsán , mint képzelte... és Derzsi idejekorán visszalépett, mielőtt harmadrangu szerepre sülyedt volna.
Így aztán távoli jóbarátságban maradhatott vele.
Most is csak akkor közeledett már hozzá, amikor az udvara megritkult.
A nagy szalonban a zongora mellett egy fiatal leány kuplékat énekelt és bájos szőke fejével s ártatlan szemével kacér operettemozdulatokat utánzott.
Egy csomó rövidre nyírt férfifej tolakodott köré, de amellett nem szűnt meg a beszélgetők zsivaja , akik kis csoportokban, vagy párosával foglalták el az egyes szögleteket és vagy nagyon hangosan, vagy nagyon halkan beszélgettek.
Eliz átment a másik szobába .
Megszökött az udvarától, különben is gyűlölte a hazudott romlottságnak ezt a fitogtatását és még ostobábbnak tartotta a férfiakat, mint máskor, hogy ez nekik tetszik.
Egyáltalában unta magát és úgy látszott, mintha nem ezekért az emberekért jött volna el.
De ebben a szobában aztán igazán meg lehetett volna bolondulni, a beszélgetés zsivaja egyhangubb lett, de a másik oldalon a buffetből pohár- és tányércsörgés , nyersebb hangok, egyszerre kitörő nevetés hallatszott át; ott Bartold mondja az ő durva élceit, s a kuplé élesen kivágott refrénje hangzott mintegy feleletül rá.
Leült a pamlagra és a csillár üvegprizmáit kezdte nézni, amelyek minduntalan megmozdultak, ha valaki átment a szobán, vagy a felettük levő emeleten.
Érezni vélte, hogy hullámzik át a divatos illatszerek szagával együtt a fölhevült emberek melege.
Azalatt Ágnes Eliztől elszakadva, rettenetesen idegenül érezte magát; nagyon kevés embert ismert és tulajdonképpen közönyös volt reá nézve az egész társaság ; mindenki keresett itt valamit: szerelmet, hódítást vagy hódolást, új ismeretséget , összeköttetést, szereplést vagy legalább mulatságot, és ő szinte kényelmetlenül érezte, hogy semmit sem keres.
Egynéhány udvarias szót váltott vele mindenki és azután ment mindegyik a maga célja után, a maga útjára.
Ha közeledett valamelyik társasághoz, ahol egy ismerős arcot látott, a beszélgetés megakadt, vagy lanyhán folyt tovább; némelyik csoport egész külön nyelvet beszélt , amelynek egyes szavainál hangosan nevettek, vagy egymásnak intettek, mint valami titkos értelmü jelre és neki fogalma sem volt róla, hogy miért?
Egy üres székhez hozzátámaszkodva, az egyik fiatal társasághoz úgy félig-meddig odafordult.
- Na, a tegnapelőtti premiére sem sokat ért, - mondta az egyik leány a kis körben.
- Azt találom, hogy Sombory nagyon elhanyagolja a toalettjeit.
- És nem öltözködik stílszerüen, - szólt közbe egy idősebbik, akit blaustrumfnak tartottak.
- Mióta kezd vénülni, egyetlen arckifejezése van: a szája szegletét így lehuzza, a szemét is elforgatja...
- Brávó Bibi nagysám, remekül utánozta!
- Imádom a premiéreket!
- Tulajdonképpen miért beszélnek ezek az emberek, - gondolta Ágnes, - amikor egyetlen olyan szót sem szólnak, amiért kár volna, ha el nem mondanák.
- Miért bomlott föl a Hidvégi Mimi eljegyzése? - kérdezte egy mellette elmenő kékruha, de már a feleletet nem hallotta Ágnes és ő is tovább ment.
Két ismerős asszony jött:
- Ágnes!
No ez szép, hogy egyszer téged is lát az ember társaságban.
- Oroszi Elizzel jöttem, - felelt, mintegy önmaga és mások előtt mentegetőzve , amiért hogy itt van.
A két asszony jelentőséggel tekintett egymásra és amint tovább mentek, Ágnes még meghallotta a megjegyzésüket: - Malvin is pártfogolja a dolgot...
Na ebbe ugyan beletörik a kése!...
És még egy nevet hallott: Balajthy.
Nem törődött vele, hogy nem érti, úgy is annyi mindent nem értett meg ma este!
Pár perc mulva másik társasághoz sodródott, ahol egy asszirszakállas fiatal ember beszélt, akinek a fekete nyakkendője a füléig beburkolta a nyakát és valami gyászos, fenyegető kifejezésüvé tette az arcát: három nő ült körülötte és leste a szavát, mint valami kijelentést: okkultizmus... dekadens... hangzott ki a vontatott, orrhangu beszédből.
Ágnesnek a szemehéja nehezedni kezdett és a szája szegleténél merevséget érzett; a nagy csilláron kivül sok-sok apró csillár ugrált a szeme előtt.
Bevonult egy ablakmélyedésbe és diszkréten ásított a függöny felé, ami egyszerre megkönnyebbitette.
Azután leült egy szegletbe és elhatározta, hogy a zenét fogja hallgatni, amit sem nem szeretett, sem nem értett.
Nem messze tőle egy alacsony karosszékből, erősen kivágott ruhából gömbölyü asszonyi váll, formás nyak és nagyon göndören fésült fekete haj emelkedett ki.
Az asszony háttal ült felé és két férfi udvarolt neki.
- Az én férjem papucs alatt! - hallotta Ágnes, - bujna csak el az alkov-függöny mögé, majd megtudná...
Az egyik férfi hangosan nevetett:
- Nem is kivánnék nagyobb kegyet.
Az asszony hátradőlt a széken, úgy kacagott és nevetésébe belevágott a kuplé éles refrénje.
Ágnes fölállt és meggyűlölte ezt az ismeretlen szép asszonyt.
Mint orvos annyira ismerte az emberi életnek minden rejtett oldalát, hogy nem tudta tréfásan fölfogni és élvezni a sikamlósságokat.
Azt találta, hogy az asszony mindig veszít emberi méltóságából, amikor a saját nemének rovására nevet.
A másik szoba felé indult, ahol Derzsi beszélgetett Elizzel.
- Ki az az érdekes asszony, akivel jött? - kérdezte Derzsi tőle.
- Asszony?
Az Balázs Ágnes, orvos és leány.
Bemutatom neki, de vigyázzon, mert ő rá ugyan szofizmákkal és paradox mondásokkal nem fog hatni.
- Fájdalom, magára sem hatottam!
Eliz igyekezett tőle megszabadulni, mert meglátta Balajthy Imre gróf magas alakját, éles profilját, őszbe induló haját a másik szobában.
- Végre egy ember! - gondolta s arra felé tartott.
Derzsi pedig Ágnessel kezdett beszélgetni.
- Ugy-e bár unja magát? - kérdezte Derzsi.
- Fájdalom, úgy látszik annyira, hogy el sem tudom palástolni.
Sohasem éreztem ennyire céltalannak az életemet.
- Az csak a saját hibája.
Figyelje meg a mások céljait és mindjárt lesz magának is célja.
- Itt úgy látszik nagyon sok embernek a célja az evés, ha ezt az állandó népvándorlást tekintem a buffet felé.
- Na lássa, hiszen még tehetsége is van a megfigyeléshez!
Ez sokat igérő kezdet !
De talán leülhetnénk addig, míg a mások útjait tanulmányozzuk.
Úgy ültek, hogy beláthattak a szalonba, ahol Balajthy belépésével új csoportosulások támadtak.
A háziasszony valami elismerő melegséggel hajolt felé és úgy látszott, hogy rendkivüli figyelemmel hallgat rá.
Balajthy volt az ő estélyeinek az "érdekes embere", ő volt a mágnes s egyszerre a társaság apró porszemei körülötte helyezkedtek el.
Csak egy kis csoport nem bomolt föl, mintha dacolni akarna a vonzás törvényeivel ; egy nem egészen fiatal, gúnyosszáju, szellemesszemü leány vezette a társalgást köztük.
- Lássa, - mondta Derzsi, - nálunk minden politika; Balajthy az ellenzék egyik vezére, az a leány pedig, aki úgy tesz, mintha észre sem venné a grófot, pedig folytonosan őt figyeli, a miniszterelnök unokahuga.
- Nagyon eszes leánynak látszik.
- Olyan eszes, hogyha ő lenne miniszterelnök, már Balajthy az egész pártjával a lábai előtt hódolna.
- Hiszen ezt így is elérhetné.
Derzsi meglepetten kiáltott föl:
- Tudja, hogy ez bámulatos eszme!
Egy házassággal nyélbe ütni a fuziót!
De hogyan kellene beleugratni a grófot?
Azt állítják, hogy már szerelmes valakibe.
- Úgy? és kibe?
- Nem hallott róla?
- Én?
Mi jut eszébe.
Azt hiszi, ráérek az én szegény embereimmel grófi szerelmekről beszélni?
- És nem is érdekelné?
- Egy cseppet sem; csak úgy szokásból kérdeztem.
- Az első asszony volna, akit nem érdekelnek szerelmi ügyek.
- Ne felejtse, hogy orvos is vagyok, aki előtt a szerelem nem valami titokzatos érdekesség, hanem nagyon természetes élettani processzus.
Derzsi féloldalt fürkészőleg nézett rá.
Az Ágnes arca nagyon komoly volt és mert nem volt meg benne az igazi vagy csak a tettetett érdeklődés, amit a nők arca kifejez, ha férfiúval beszélnek, szinte unottnak látszott.
Ez a Derzsi hiúságát sértette egy kicsit: - Vajjon csakugyan nem érdeklem, vagy csak teszi magát? - gondolta a szive mélyében.
Ágnesnek csak a profilját látta és be kellett ismernie , hogy nem szép és nem is fiatal, és mégis érdekelte... kiváncsivá tette.
Ezt a túlságosan egyenes, bár zárkózott, tiszta lelket titokzatosnak találta, annyira ellentétes volt az övével.
Éjfél után egy kicsit megcsappant a hangulat a szalonban, de annál jobban emelkedett a büfében.
A rövidre nyirt és kopaszodó fejek megritkultak idebent s csoportok inkább asszonyokból és leányokból verődtek össze.
Jerniczkyné Ágnes vállára tette a kezét.
Ma nagyon szép volt, csodálatosan ragyogott a szeme és az erek annyira meglátszottak a homlokán, hogy szinte opálossá tették.
Az asszonyok azt beszélték, hogy Balajthy gróf kedvéért akart ilyen szép lenni.
- Nézd Ágnes a férjemet!
Mindig szőkéknek udvarol, pedig én barna vagyok.
Ágnes mosolyogva nézett föl, de megdöbbent az asszony tekintetétől.
- Csodálatosan gyermekes tudsz lenni, Malvin!
- Nem gyermekes, hanem féltékeny.
Már megint nem szeret!
Ágnes karon fogta az izgatott asszonyt és egy távolabbi sarokban leültette.
Tudta , hogy hiába beszélne neki okosan.
- Ideküldöm Balajthy grófot, bosszuld meg a férjed hűtlenségét.
- Az már Eliznek udvarol.
- Eliznek?
- Ugyan kérlek, ne légy annyira vak és nézz oda!
A gróf kissé előrehajolva állott Eliz mellett, aki ült és felnézett reá.
Semmi szokatlan nem volt ebben a mozdulatban, egész természetesnek látszott és mégis volt valami a gróf lehajtó és az Eliz fölemelt arcában, amit nem lehetett félreismerni; a távolból gyöngéden csókra közeledő két fej öntudatlan mozdulatára emlékeztetett.
- Hát Eliz is! - sóhajtott föl Ágnes félhangosan.
Malvin egyszerre nevetni kezdett; vége lett nagy izgatottságának.
- Óh te szent, te tiszta lélek, te puritán, te balek!
Jőjjön Derzsi, jőjjön, - kiáltott a közeledőre, - rontsa el ezt az asszonyt egy kicsit, mert türhetetlenül becsületes!
Pedig nincs kényelmetlenebb a társaságra nézve, mint egy ilyen puritán, mert érezzük, hogy tiszta tekintete rajtunk függ és megbotránkozik.
Pedig Balajthy és Eliz nem szerelemről beszéltek.
A gróf valami nagy politikai sakkhuzást akart volna csinálni és arra célzott Eliznek.
Eliz Balajthyban látta azt a férfit, amilyen ő szeretett volna lenni, ha nem nőnek születik: előkelő és gazdag, nagyravágyó és tehetséges, aki felnyithatja magának azt az utat, amely a történelembe vezet.
Eliz csak úgy szivta magába a világpolitikát jelentő nagy szavakat, amelynek minden árnyalatát ismerte és a gróf minden célzását értette...
- Gondolja, hogy Eliz igazán nagyra viheti a tehetségével? - kérdezte Ágnes Derzsitől, csak éppen, hogy beszéljen valamit; tulajdonképpen fáradt volt és legjobban szeretett volna hallgatni.
- Milyen tehetségével? - kérdezte Derzsi kissé gúnyosan.
Ágnes meglepetten nézett föl:
- A festésével.
Mi mást gondolhat?
- Bocsásson meg, én nem fogom magát elrontani, mert nem visz rá a lélek, de azt megmondom, hogy Eliz kisasszony nem festőtehetség.
Kérem ne nézzen olyan megvetően rám, mert a szeméből látom: azt gondolja, hogy a megvetett udvarló beszél belőlem...
Ágnes elpirult.
- Ajánlom, hogy ne tartson ilyen becsületes szemeket.
- Kérem, az Eliz tehetségéről volt szó!
- Legyen: hát Eliz kisasszony nem tehetség, mert akkor nem hajhászná a társaságban azt, amit otthon is megtalál: a kielégülést.
A tehetségnek éppen a belső intenzivitása, az önmagába való visszahajlás a jellemző vonása.
A tehetség érzi a maga fensőbbségét és megelégszik önmagával.
A tehetség nem viszi apródonkint a piacra az árúját, mint... mint... én...
- Hangja egyszerre lehanyatlott.
Ágnes a másik pillanatban már résztvevően nézett rá.
Amilyen vak volt a szerelem pszihologiájában, mint ahogy Malvin mondta, olyan élénken megérezte, ha valaki boldogtalan, vagy lelkileg elégedetlen.
Derzsi pedig jobb pszihologus volt , semhogy ezt föl ne ismerte és hiúbb ember, semhogy föl ne használta volna!
Nem tudott ellentállni a vágynak, hogy ennek a különös leánynak az érdeklődését valami módon magára ne vonja...
- Igazán, Eliz kisasszony, bámulatosan átlátott a terveimen, - mondta Balajthy búcsuzáskor.
- Ha nem leszek alkalmatlan, elviszem holnap a Todd könyvét.
Mert Balajthy ebben az időtájban már gyakori vendége volt Eliznek.
III.
Ágnesnek az orvosi praxisban sok alkalma volt az asszonyokat, az átmeneti kor asszonyát megfigyelni, mint ahogy Elizzel együtt nevezték.
- Ez egy új példány, - mondta gyakran Eliznek, ha valami kérdésre bukkant.
- Hogy keresik magukat a legjobbak, micsoda küzdelem az "Én" -ért a régi felület alatt .
Még azok a szegény kislányok is, akik csak férjet és férjet akarnak, mennyire érzik, hogy milyen más ez, mint régen.
Szinte leplezgetik ezt a vágyukat, mintha szégyelnék.
Vagy micsoda durva nyiltsággal vágják oda a merészebbek: "Férjhez akarok menni akárkihez, mit tehetnék egyebet!"
A mindenáron való férjhezmenetel moral insanityje ez, amikor már nem is tudják, hogy erkölcstelen eladni magukat az élet fenntartásáért.
Példányai közül legjobban Székely Terézt szerette.
Az öreg Székelyné tehetetlenül ült kerekes székében, béna lábaival, már évek óta, a leánya pedig lassan , észrevétlenül öregedett meg mellette, szeretettel teljesitve minden szeszélyét, s mosolyogva hallgatva mindennapi célzását azokra a lányokra, akik nem mentek férjhez.
Első perctől fogva, amikor Ágnes belépett a kissé szellőzetlen lakásba, - Székelyné nagyon félt a léghuzattól, - megszerette ezt a korán megvénült leányt , aki néma csodálattal nézte Ágnest: az önállót, a merészet.
Regényesebbnek képzelte az ő kenyérkereső küzdelmes életét, mint a legszebb szerelmi históriát, - innen , lelki életének rácsos ablakai mögül.
Az öreg Székelyné nagyon elismerő volt a kezelés gyöngédségéért, de azért kis összeaszott arca, élénk fekete szeme mindig valami rosszalást fejezett ki Ágnes nézetei felett - és mint ahogy egy trónjától megfosztott királynő védi a monarchia jogait, oly méltósággal és szivós logikátlansággal védte a régi asszonyi elvek abszolutizmusát...
- Ön más! - mondta Ágnesnek - önt családi kötelékek sem korlátozták, de egy Székely-leány nem állhat oda férfiakkal együtt a boncolóasztal mellé.
Teréz pedig nyugodtan mondta: - Én már elkéstem.
Ágnes csak egy kicsivel több szabadságot akart kieszközölni neki.
- Nem, kedvesem, - mondta Székelyné, - az én elveimmel nem egyezik meg, hogy a leányok egyedül csatangoljanak az utcán.
De különben is szükségem van Terézre.
Mert ez a kis öreg asszony éppen a tehetetlenségével tudott csodálatosan zsarnokoskodni.
- Hátha férjhez ment volna Teréz? - vetette föl Ágnes.
- Ha férjhez ment volna?
Az egészen más!
- Miért más?
- Akkor férje és gyermekei iránt volnának kötelességei, így én irántam vannak.
- És az önmaga iránti kötelezettségek?
- Önmaga iránt?
Ezek lehetnek a mai kornak a nézetei... én nem óhajtom megismerni őket.
De Ágnes nem hagyta magát: - Pedig vannak az életnek ilyen kötelességei és követelései, néha kegyetlen követelései, amiket nem lehet figyelmen kivül hagyni .
Ilyen az is, hogy a szülő a gyermeknek éljen, de a gyermek már nem élhet a szülőnek, hanem magának és a saját gyermekeinek.
- De ha nem megy férjhez?
- Minden nagykoru leány önállósitsa magát... tegye függetlenné magát a családtól , ha akarja, éppen úgy, mint a férfi.
Ez az előreélés kötelessége, a Teréz élete visszafelé élés.
- Végre is, ha annyira terhére vagyok szegény Teréznek nyomoruságommal...
- De mama!
- Nem, asszonyom, hanem azt találom, hogy egy ápolónő nagyon sokat tehetne arra nézve, hogy Teréz az anyja iránti szeretetének is eleget tegyen és a maga életét is élhesse.
- Az én koromban még nem ismerték ezt a fogalmat; az én koromban a nő kötelessége az önfeláldozás volt és remélem, hogy az én leányom legalább addig a rövid ideig , amig én élek, nem fogja követni ezeket az önző új elveket.
Az öreg asszonynak fogalma sem volt róla, hogy ő maga mennyire önző elveket követ.
Ágnest Székelyné nem hivatta többé magához és Terézt csak néhanapján látta az utcán, amint a szobaleány kisérte.
Ágnesben ilyenkor mindig föllázadt az asszonyi büszkeség: a női erény őrzésének ezt a mutogatását megvetendőnek találta.
Terézt csak sajnálta.
De bizott a jövőben, belátta, hogy a társadalmi átalakulások végtelen lassu átmeneteinek egyikében él és hogy sok egyénnek kell belepusztulni , amig az eszme megment minden egyest.
De ez a jövő az ő szegény, régen olyan vidám Zsuzsikáját nem menthette meg, aki sirva emlegette Ágnes boldogságát: hogy nem ment férjhez.
Abban a küzdelmes életben, amelyben a férj mindig kevesebb részt vett és ő mindinkább magára maradt, még a gyermekeinek sem örülhetett, mert hiszen arra sem volt ideje.
Amellett féltékeny volt arra az emberre, aki fiatal és csinos maradt , amig ő tönkrement.
Kisebb lakásba költöztek, ahol a kelengyebeli nagy butorok, amelyekről a furnir és a faragás kezdett lepattogzani, alig fértek: az előszobából egy kartonfüggönnyel elválasztott konyha öntötte a rántásszagot a szobákba, ahol valamelyik gyerek bizonyosan betegen feküdt.
A férj kerülte ezt a szegényes, szomoru otthont, únta ezt az elkeseredett asszonyt, akinek martir-arca elrontotta ebédnél az evés élvezetét, akinek szeméből minden pillanatban kész volt egy nagy könycsepp kihullani.
Eszébe sem jutott, hogy ez volt valaha a vidám, pirosarcu Zsuzsika.
Igy aztán legtöbbet a nagyablaku, világos kávéházban ült egy kapuciner mellett s nézte a csinos nőcskéket, akik ruháikat félkézzel emelve, vidáman beszélgetve , vagy az üvegen át bekacérkodva sétáltak a körúton.
- Ágnes! - panaszkodott Zsuzsa, - megcsal, hidd el, hogy megcsal!
Ágnes pedig elővette a vigasztalás szótárát éppen úgy, mint Jerniczkynével szemben, mert hiszen valamennyinek az volt a baja, ugyanaz a panasz szólalt meg a rettegés, vagy bizonyosság hangján, gazdagnál és szegénynél, fent és lent egyaránt: Megcsal a férjem!
Csak egyszer vesztette el a türelmét Ágnes és rákiáltott Zsuzsára:
- Minek mentetek férjhez?
Tűrjétek, amit magatok választottatok!
- Mi választottuk? - nevetett föl keserüen Zsuzsa.
- Tudod mit választottam én ?
Egy férfit, aki imád és akit szeretek; egy ideális családi életet... a boldogságot, ezt választottam én!
És mit kaptam?
Egy férfit, aki csak addig szeret, amig az anyaság szenvedéseit reám nem bocsátja, egy közönyös, unatkozó férjet, egynehány lágycsontu, beteg gyermeket, akiket tengerre kellene vinni, de nem lehet.
Kaptam a testi és lelki szenvedéseket, a küzdelmet a nélkülözéssel és az éhséggel.
Gép vagyok, aki gyermeket szül, aki főz és mos!
Még szerencse, hogy ennyire elveszitettem a szellemi képességemet, különben nem birnám ki.
Ágnes magához vonta a fejét és szaggatottan élesen beszélő ajkait megcsókolta , amig könnyei hullottak a szegény asszony gondatlanul fésült hajára.
De Zsuzsa kitépte magát a karjaiból.
- Ha azt akarjátok, hogy a jövő asszonya boldog legyen, ne hagyjátok tudatlanságban a jövő leányát.
Tudjon előre mindent, mindent...
Legyen asszony a tudásban, mielőtt a férfi által azzá lesz és akkor kivánjátok tőle, hogy türje , amit választott!
Ágnes azonnal fölkereste a férjet.
- Ne hanyagold el annyira Zsuzsát, mert egyszer még magadba találsz maradni a gyermekekkel és az neked még kényelmetlenebb lenne, - szólt hozzá keserűen.
- Nem értem, - hebegett Stadler ijedten.
Egyszerre eszébe jutottak azok a hetek , amikor Zsuzsa beteg volt, a rongyos harisnyák és kozmás levesek és bünbánó hangulatba esett.
- Zsuzsa sokkal jobban elkeseredett, mint képzeltem...
- Hiszen éppen ez a borzasztó, az az örökös nyavalygás, kesergés... nincs olyan férfi, aki ezt kiállaná.
- Ugyan, hát azt hány férfi állaná ki, amit Zsuzsa?
- Igazad van, hiszen Zsuzsa nagyon jó asszony, de már megint gyerek...
- Talán még ez is a Zsuzsa vétke? - kiáltott föl türelmetlenül Ágnes.
Stadler nem mert felelni, nagyon becsülte Ágnest, sőt egy kicsit félt is tőle .
Egy-egy ilyen beszélgetés után egy pár hétig többet foglalkozott a családjával , mint rendesen.
Ágnes egy kicsit elgondolkozott:
- A nyáron leküldöm Zsuzsát a gyerekekkel a Balatonra; de te addig, mint jó férj és apa, a családodnak fogsz élni, azt megkivánom.
És Ágnes az első nagyobb keresetével legalább egy félévre kifoldozta a Zsuzsa boldogságát.
Ágnes aznap Tildától kapott levelet; de folytonosan a Zsuzsa dolgán járt az esze , úgy hogy csak másnap olvasta el:
Kedves Ágnes!
A gyerek megérkezett és képzeld, - de hiszen Eliztől bizonyosan hallottad is már, - hogy leány.
Ezért az ostoba tréfáért eleinte dühös voltam, de olyan kedves kis vörös gömböc ez a gyerek, hogy ki kellett vele békülnöm.
Az uram pedig máris a Reynolds angyalaihoz hasonlitja.
Őszintén megvallva, én még ma sem sokkal többet tudok a művészettörténetből, mint a bál estéjén, amikor Eliz kioktatott, de az uram azt találja, hogy kitünő az alap, és ő erre a tudománynak egy olyan renaissance palotáját fogja épiteni, mint... már nem tudom melyik.
- A kis mókus különben, - nem az uram, hanem a lányom, - olyan komoly, okosszemű jószág, mintha máris a feminizmuson gondolkoznék; el is határoztuk, hogy Ágnesnek fogjuk keresztelni s te leszel a keresztanyja.
Mit mondasz ehhez a megtiszteltetéshez!
A napját még megirom, addig is készülj a szerepre és a következő meglepetésre: Tiz kilóval meghiztam, derékbőség hetvenöt centiméter , tokám nőtt, és mindehhez Cléo de Merode frizurát viselek, mert ez megy a leghamarább, és az uramnak is tetszik.
Gondoltam rá, hogyha a babát elválasztom, majd lesoványitom magam, de az uram azzal biztat, hogy nem érdemes hozzáfogni már, mielőtt a fiu is meg nem érkezik.
Az uram csókoltatna, de én nem engedem, kijelentvén, hogy te nem valami vén pápaszemes doktor vagy, hanem egy érdekes, sőt veszedelmes hölgy.
Azt állítja , hogy nem emlékszik rád, - habár azon az emlékezetes Oroszi-mulatságon ott voltál - mert ő akkor csak engem látott...
- Ugyan hányszor fordul elő a levélben az "uram" szó, - kérdezte Eliz, amikor Ágnes megmutatta neki a levelet.
- Nem is olyan sokszor.
- Na akkor nagyon mérsékelte magát, mert a multkori levelében tizenkétszer volt benne, háromszor nagy betűvel írva, egyszer pedig aláhúzva.
- Boldog asszony!
- Milyen ritka mondás!
- És talán csak azért boldog, mert megfelelő környezetben él, régi asszony módjára.
Van hol kifejteni az energiáját: nagy ház, nagy udvar, egy egész gazdaság áll a rendelkezésére.
Bezzeg szegény nagyvárosi asszonynak egy tiz lépés hosszú konyha az egész birodalma.
- Szegény asszonyok, - ismételte Eliz, - mi legalább nem vártunk sokat az élettől , hát nagyon boldogtalanok sem lehetünk.
De ők, akik férjhez mentek, mindent vártak és semmit sem kaptak.
Ágnes megint Zsuzsára gondolt.
Benne is megvolt minden testi és lelki adomány a boldogsághoz, ha egy falusi paplakba kerül a becsületes, termékeny asszonynak ez az ideálja - és beszorult egy nagyvárosi kétszobás lakásba.
IV.
- Nézze csak Imre, nem a maga kis emancipált barátnői ülnek odalent - kérdezte Bohuniczky grófné Balajthytól az opera egyik páholyában.
A gróf úgy tett, mintha nem hallaná a nagynénje kérdését.
Már előbb észrevette Eliz finom profilját a földszinten, Ágnes mellett.
Bármennyire élvezte Eliz társaságában azt a fesztelenséget, ami önállóságával járt, most rendkivül kellemetlennek találta a grófnőnek ezt a kérdését, aki lorgnettjét és egyenes metszésü orrát arra forditotta.
De a leánya, egy finom szláv tipusu szőke nő , tovább kérdezősködött, bár eleinte nem tudta, hogy egyáltalán lehet-e urakkal azokról a hölgyekről beszélni?
De mivel az anyja előtte szóba hozta, ő is meg merte kérdezni:
- Ugy-e a szebbik festőnő?
- Igen.
- És a másik?
- A másik orvos.
- Orvos!
Milyen orvos?
- Ugy látszik, olyan mint a többiek.
- Hát zsidó?
- Nem, Yerta - nevetett Balajthy, - nem minden orvos zsidó.
- Orvos?
Ez igazán érdekes, - és hosszu keskeny arcát szintén arra forditotta.
Eliz észrevette a rászegzett tekinteteket és maga sem tudta miért, elpirult bele .
És az az ember, aki annyit beszélt vele önmagáról és jövőjéről, - bizalmasabban és bensőbben, mint azzal az arisztokratikus illemszabályokkal telt fejecskével ott a páholyban, - most egyszerre mérthetetlen messze távolban állott tőle.
Érezte , hogy Balajthy kerüli tekintetével, és mindent látni és hallani vélt, ami a páholyban történik, pedig arra sem forditotta büszke szép fejét.
Balajthy az arisztokrata lányok ideálja, a politikában pedig az udvar kegyence volt.
Úgy hitték, egy szavába került volna, hogy a legfőbb szerepet reá bizzák, de maga a gróf tudta legjobban, hogy ez tévedés.
Mindene megvolt csakis a népszerüsége hiányzott.
Mikor végigjárta az ismerős páholyokat, mindenütt elragadtatással fogadták és szerencsét kivántak neki az udvar egy újabb kitüntetéséhez.
De ő érezte, hogy minden kegy felülről, csak jobban elzárja az utat lefelé.
A második felvonásnak vége volt.
Arnoldson megint bámulatosan énekelt, de az udvar elment a fölvonás végén és a közönség fölvette fesztelenebb hangulatát.
- Ki az a szép leány, akit az öreg Bohuniczky grófné úgy megnézett? - kérdezte tőle Calchesi grófnő, aki maga is csodálkozott, hogy ilyen hosszu mondatot mondott.
- Valami színésznő?
- Oroszi Gáspárnak a leánya, - felelte Balajthy és érezte, hogy száll föl a vér az arcába.
- Oroszi Gáspár? - ismételte vontatott hangján a grófnő.
- Aradi nagybirtokos és nagyon jó család, - bizonykodott Balajthy még franciául is: - Elle est bien née.
- Bien née? - ismételte a grófnő és közönyös mosolyával már másfelé nézett.
Mikor Balajthy kilépett a páholyajtón, az olasz ág egyik főhercege tartott éppen befelé.
- Ah, kedves gróf, - üdvözölte és bizalmasan intett a fejével, - kitünő izlése van, famose Kleine! - bemutathatna neki engem is.
Balajthy előtt a dühtől elsötétült a világ, és még akkor is ott állt a páholyajtó mellett, amikor a főherceg már régen bement.
Előrendelte a kocsiját és haza hajtatott.
Annyira szenvedett, amennyire csak kimért természete mellett szenvedni tudott; egész éjjel nem feküdt le és reggel az inas egy egész csomó félig elrágott, félig elszítt szivart talált a hamutálcán.
Ez az éjszaka eldöntötte a sorsát.
Őrültség volt rágondolni... az egész dolog lehetetlen...
Pedig hetek óta komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy feleségül veszi Elizt.
Szerette , és amellett a demokrata házasság egyetlen lépéssel biztositotta volna a népszerűségét, odafent pedig majd megmutathatná, hogy az Oroszi Gáspár leánya az ő felesége.
De ma belátta, hogy lehetetlen.
Eliz nem az Oroszi Gáspár leánya, hanem egy kis magános festőnő.
Lehetetlen, - feláldozná a pályáját, ez pedig annyit jelent, hogy feláldozná az életét és erre nem képes.
Lassan vissza kell vonulnia és véget vetni mindennek.
Az utolsó szivart eldobta és égő fejjel feküdt végig a pamlagon, mig a hajnali világosság éles metszésü sasorrát és kékesre borotvált állát profilban megvilágitotta.
Másnap délután Eliznél volt.
Mindaketten igyekeztek természetesek lenni és mindaketten érezték, hogy feszesek, hogy közéjük tolakodott valami: a világ.
- Eliz kisasszony, miért ment tegnap egyedül a szinházba?
- Ágnessel voltam, - felelt, - különben, ha magam mentem volna is, ez sem ellenkeznék az elveimmel.
- De ellenkezik a világ elveivel, amelyeket ön meg nem változtathat.
- Sőt ellenkezőleg, azon igyekezünk, hogy megváltoztassuk.
- De ellenkezik az én elveimmel is.
Én nem tudok olyan függetlenül gondolkozni.
- A maga elveivel?
És mégis jár hozzám, aki egyedül lakom és egyedül fogadom ?
Úgylátszik kétféle elvei vannak, más a saját világa és más az enyém számára; - hátra támasztotta a fejét a karosszékben, és tiszta tekintetét a férfi arcára szegezte.
Ez zavartan mosolygott.
- Félreért, Eliz, - mondta gyorsan, - én ismerem magát, de a többiek nem ismerik és tudom, hogyha én nem ismerném, magam is tévesen itélném meg.
- Nem adok az ismeretlenek itéletére semmit és egynéhány rövidlátó ember kedvéért nem változtatom meg az életem célját.
Az egész operaház itéleténél többre tartom a szomszédasszony vagy a Jerniczkyné véleményét, nem is szólva az Ágneséről .
Különben megmutatom a vázlataimat.
- Látja, azért mégis igazi asszony marad, ez a fejesség!... magukkal nem lehet megértetni semmit.
Eliz lehajolt a vázlatkönyvért.
Balajthy soha, sehol nem látta ezt a mozdulatot ilyen bájosnak, soha, sehol sem vette körül ilyen kellemes meleg környezet, az otthoniasságnak ez az érzése, ami az egész lakásból feléje áradt.
Eliz egynéhány vázlatot vett ki, és nevetve mondta:
- Mintha csak a francia nevelőnőmet hallanám: mais cet entêtement!
Sohasem lehetett a fejemmel beszélni.
Eliz mellette állott és válla fölé hajolva adta át a vázlatot.
- És a szivével? - kérdezte a férfi halkan, mintegy megszédülve.
Eliz fölegyenesedett.
- Az is mindig a fejemben volt, - mondta, valami unott, hideg hangon.
- De már sötét is van, nem fog látni, - és csengetett, hogy gázt gyujtsanak.
Az Auer-fény hideg világa egyszerre megváltoztatta a szobát.
Balajthy az ajkát harapdálta a vázlat fölött és elfelejtve ma reggeli határozatát, dühös volt ezért a visszautasitásért, amely nagyon bántotta, - de főleg azért, hogy ilyen ügyetlenül hívta ki.
Hát nem szeretné?
Vagy csak kacérkodik?
Eliz is elkedvetlenedett.
Érezte, hogy ezzel vége az eddigi kellemes baráti viszonynak; pedig milyen jól megértették egymást!
Ez is csak olyan, mint a többi férfi: a szép asszony kell neki, semmi más.
Mindennap tapasztalta ezt a tolakodó vágyat: csak tegnap egy ismerősének tizennégyéves fia, amikor fölkisérte a sötétes lépcsőn, azon ürügy alatt, hogy segit neki fölmenni, megszoritotta a karját .
Milyen nevetségesek és utálatosak mind!
- Higyje meg, Eliz kisasszony, - mondta Balajthy, amikor hosszabb hallgatás után visszaadta a vázlatokat, - higyje meg, hogy a művészetének is az a hibája, hogy hiányzik belőle a romanticizmus.
- Hagyja kérem azt a romantikát!
Az is hazugság volt, éppen úgy, mint ma a férfi és nő egymáshoz közeledésének százféle módja hazugság, hogy az igazi szándékot eltakarja, és az apród a lanttal, az aszfaltbetyár a monoklival csak azt akarta és akarja mondani: téged kivánlak!
Egyáltalában kiváncsi vagyok rá, hogy fog-e valaha férfi és nő szerelemben, barátságban nyilt lélekkel, nyiltan egymással szemben állani?
Mert ma még mindig a lovagot és várkisasszonyt játsszuk egymással szemben újabb és újabb változatokban.
Balajthy meg volt lepve: egyszerre egészen más szinben látta a dolgot.
Lemondani mindkettőjüknek, míg azt hitte, hogy Eliz szereti, az természetes és kikerülhetetlen volt.
De most, amikor látta, hogy nem kölcsönös lemondásról, hanem visszautasitásról van szó, az egész helyzet megváltozott.
A férfihiúság föl volt keltve és ha Eliz kacérkodni akart volna, nem választhatta volna meg jobban az eszközt.
Hogy Eliz szerette-e, maga sem tudta.
Sokszor azt hitte, hogy valami nagy szerelmi szenvedélyre nem is volna képes, annyira intellektuális életet élt, és éppen most, amikor már megtanulta Párisban a művészet varázsát megismerni, amikor már kezdett önmagában bizni, amikor a siker és a hírnév útján volt, most minden szerelmi akadályt szeretett volna kikerülni.
De másrészt azt az embert elvesziteni, aki érdekesebbé tette az életét, akinek a jöttét várta, akire legtöbbet adott, ezt sem akarta.
És haragudott azért a szerelmi szóért, ami új útra terelte őket, amely talán nem vezetett sehová sem.
V.
- Miért jár hozzád annyit az a Derzsi? - kérdezte Jerniczkyné Ágnestől csaknem féltékenyen.
Volt valami zsarnoki minden szeretetében.
- Már magam is csodálkoztam ezen, - felelt Ágnes; - azt hiszem, hogy én vagyok a legtürelmesebb hallgató közönsége.
Különben hidd el, olyan csodálatosan sok lelki elégedetlenség van abban a szegény emberben, igazi önmagával meghasonlott kedély.
- Persze, így adja, mert kiismerte a gyengédet.
Az lesz a vége, hogy beleszeretsz egy zsidó ujságíróba.
- Igazán rettenetes gondolat! - nevetett Ágnes.
- És ennek is te lennél az oka , mert nálad ismerkedtem meg vele.
Óh asszonyok, asszonyok! akik csak szerelemre tudtok gondolni.
- Csak szerelemre, Ágnes!
- Végigfeküdt a pamlagán és két kezét feje alá tette.
- Szerelemre és bosszúra.
- Úgy beszélsz, mint egy regényhősnő.
Jerniczkyné érdeklődéssel fordult Ágnes felé:
- Hidd el, van valami benne!
Akárhányszor elképzelem, hogy valami meg nem írt regény hősnője vagyok.
Sokszor nagy jeleneteket gondolok ki magamnak, ahol én játszom a főszerepet.
- Nincs elég dolgod és túlságosan sokat foglalkozol önmagaddal.
- Igen, de hát miért is szorul belém annyi energia, hogy nem tudok vele mit csinálni?
Egyáltalán, nem találod, hogy a tetterő mérlege a mai világban a nő részére billent?
Mi túlságosan aktivak lettünk, a férfi meg ellágyult.
Ti még csak tudtok mit csinálni az energiátokkal, de hová tegyem én?
- Hát a gyermeked, Malvin?
- A gyermekem?
Az enyém?
Még csak bepólyálni sem tudtam soha.
Az a szegény kis lány az orvosé, meg a dadáé.
Egy angol missem van, az parancsol a gyermekszobában.
- Hát ne engedd!
- Csakhogy neki van igaza, mert ő ért hozzá.
Minket tulajdonképpen annyira csak a szerelemnek, annyira csak a férfinak nevelnek, hogy el is felejtjük, hogy a következménye gyermek is lehet.
A szegény asszony hozzátörődik, de mi gazdagok ... nekünk a gyermek mindig csak olyan kis idegen marad.
- És a férjed?
Malvin mozdulatlanul, mereven nézett föl a tető gipszfiguráira, azután nyugodtan felelt:
- Tudod, hogy nem szeret.
- Azt mondják, ebben is ti vagytok a hibásak; a férfit mindennap újra meg kell hóditani.
Malvin villogó szemekkel ugrott föl.
- Ezt mondhatják mások, de ti nem!
Ti, akik új jogokat követeltek magatoknak, de minket hagynátok a régiben.
Persze, régen szépen beleegyezett az asszony a mindennapos megalázkodásokba, beleegyezett, hogy ne csak a felesége, hanem a szeretője is legyen az urának.
Megvetem az újra meg újra hóditás asszonyi furfangját, becsülje a férj a feleségét többre, semhogy a szeretőt is akarja látni benne!
Ha ilyen izgalmakat keresnék, találnék magamnak más médiumot.
- De Malvin!
Ne izgasd föl magadat ennyire!
- Igen, igen, csak nézz jól meg, - és uszályos ruhájában kiegyenesedett előtte: - Jól nézz meg, mert még ma egy becsületes asszonyt látsz magad előtt, de hogy holnap az leszek-e, arról nem felelek.
Ágnes komolyan tartott tőle, hogy Malvin féltékenységében valami bolondot csinál , és harmadnap újra átfutott hozzá.
- Ugy-e féltettél... megijedtél... - fogadta nevetve Jerniczkyné.
- Hallgasd meg , azóta milyen érdekes dolog történt velem.
- Idegesen húzta le az Ágnes kabátját és becsukta az ajtót.
- Hogy ne zavarjanak!
Előre készültem rá, hogy el fogok neked mindent mondani, és élvezni megbotránkozott arcodat!
Malvin jókedvüen beszélt, de kapkodva szítta a cigarettáját; két nagy párnát háta mögé gyömöszölt és a lábát is fölhuzta a pamlagra, amikor leült.
Ágnes gondolta , hogy a dolog komolyabb, mint amilyennek Malvin mutatja és titkos aggodalom fogta el.
Az asszony pedig, mint aki egy kissé betanult előadást mond el, - mint aki élvezi, hogy ő most érdekes, - elkezdett beszélni.
- Tegnapelőtt, amikor elmentél, bementem a férjem szobájába kutatni...
Igen, igen , bolond az asszony is, a férfi is, ha gyanakszik és nem kutat, mert mindig talál valami érdekeset...
Úgylátszik, Lajosnak eszébe sem jutott, hogy kutathatnék és az egész iróasztala nyitva állott.
Öt perc mulva egy összegyűrt levelet találtam a legalsó fiókban, a papiroslomok tetejére dobva: - Kedves barátom!
Szivesen látom ma este vacsorára, Madeleine.
- A kártya tetején nyomtatva a lakás, finom papiros , úri irás, semmi illatos, rózsaszin, közönséges feltünőség, mint ahogy az ember regényekben olvassa.
Olyan tisztességes volt az egész, hogy szinte csalódottan dobtam vissza a kártyát.
A férjem estefelé azt mondja, hogy nem lesz itthon vacsorán.
- A kaszinóba mégy? - kérdeztem közönyös hangon.
- Nem, meg vagyok híva.
Még csak nem is hazudott.
Oldalról lopva néztem az arcát: egészen nyugodt volt.
- Na látod Malvin, talán nem is odament.
- Kérlek, hagyj engem beszélni, én úgyis látom az arcodról, hogy mit gondolsz .
Hallgass nyugodtan végig, mert roppant érdekes kis megfigyeléseket tettem.
Nem feküdtem le, kivilágítottam a szobámat, a legfestőibb és leghóbortosabb ruhámat vettem föl, kiváncsi voltam, hogy fogok hatni a férjemre, ha "onnan" visszajön .
Azután a pamlagra feküdve, gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet ez a vacsora.
Végre sikerült egész tisztán elképzelnem: egy csomó színes ballerina , feketefrakkos urak, pezsgős üvegekkel telt asztal... de hol is láttam én ezt ?
Hirtelen eszembe jutott, hogy a Feuillet Párisi regényének utolsó jelenetét látom magam előtt és ez egyszerre elrontotta az egészet.
A fantáziám nem működött tovább.
A férjem úgy éjféltájban hazajött, csodálkozott, hogy még fent vagyok , megdicsérte, hogy milyen szép a ruhám s aludni ment.
Én pedig másnap fölvettem az angol ruhámat, beleültem egy nyitott kocsiba és fátyol nélkül, egész nyiltan elhajtattam oda, ahol tegnap a férjem vacsorázott.
- Malvin!
- Micsoda drámai fölkiáltás! - nevetett az asszony.
- Ugy-e csak tréfálsz?
- Csak hallgasd meg a többit is.
Becsengettem azon az ajtószámon.
Egy csinos szobalány nyitott ajtót.
- Őnagyságát keresem.
A leány egy pillanatig habozott:
- Őnagysága most reggelizik és a városba készül.
Kit szabad bejelentenem?
Átadtam a névjegyemet és ő bevezetett a szalonba.
Ez a kezdet egy kissé megzavart .
Bent angol butorok, képek, fotográfiák, sárgafedelü francia könyvek, kis párnák , nagy párnák liberty selyemből, - mint minden ismerős szalonban, - semmi titokzatosság.
Ha eltévedtem volna!
Az utca zaja éppen úgy felhallatszott, mint hozzám, és a nagy vázák mellett éppen úgy nem volt jól letörölgetve, mint nálam .
De azért minden rendes, izléses, otthonias.
A szemben levő ajtó kinyilt és bejött akit vártam.
Egy pillanatra elszorult a szivem, Ágnes! - nagyon szép volt! de teljesen idegen.
Nem láttam soha a kokottok divatos gyűlhelyein, kocsizásnál vagy lóversenyen.
Olyan szép volt, hogy a düh fogott el: Hát ettől kell visszahódítanom a férjemet?
- És egyszerre erősnek éreztem magam az élet-halál harcra.
Egy pillanat alatt elnyeltük egymást a szemünkkel, de ő inkább csodálkozni látszott.
- Kiván valamit asszonyom? - kérdezte kerülgetés nélkül.
Olyan magas lehet mint én, de feljebb tartotta a fejét, - nehogy lenézhessem.
- Igen! a férjemet keresem, - a gyermekem atyját, - mondtam tragikusan.
- Te persze úgy emlékszel, mintha ezt a mondást már olvastad volna valahol, - később nekem is eszembe jutott, de akkor olyan szívem mélyéből, olyan őszintén mondtam , hogy a köny majd kicsordult a szememből.
És vártam, hogy ő is éppen úgy meg fog rendülni, mint én.
Milyen ostobák is vagyunk mi tisztességes asszonyok, hogy elbolonditanak a regények.
Madeleine asszony kinyitotta a másik szoba ajtaját.
- Csak tessék megkeresni, - mondta nyugodtan, minden gúny nélkül és inkább olyan szánakozó formán nézett reám.
A másik szobából ezüsttel fölterített teázó asztal látszott be, a nap rásütött és ragyogott a fényes teáskannán és üvegholmin.
Ebben a pillanatban világosan éreztem, hogy én itt tolakodó vagyok.
Mi jogon jöttem én ide?
Mit keresek itt?
Ki hivott föl arra, hogy itélkezzem?
Különben is izgatott voltam, most pedig elvesztettem a lélekjelenlétemet.
Szédültem és bele kellett kapaszkodnom egy székbe, hogy el ne essem.
Az asszony közelebb lépett:
- Ön fáradt és ideges, üljön le egypár percre és nyugodjék meg.
Kénytelen voltam elfogadni az ajánlatát és amint nyugodtan ültem, éreztem, hogy győz bennem az asszonyi kiváncsiság.
Ime, hát ilyen egy szirén lakása!
Milyen ostobául másnak képzel az ember mindent.
De egy kicsit csalódtam is: többet vártam, valami különöset, titokzatosan varázslatosat.
- De hát folytasd, mi történt azután? - kérdezte Ágnes izgatottan, már nem birta tovább a hallgatást.
- Azután?
Azután még az az asszony kezdett nyugtatni.
- De hát mit mondott?
- Azt, hogy a férjem csak vacsorán volt nála, egynéhány ismerőssel, mert Lajos az ő barátjának jóbarátja.
És mindezt olyan nyugodtan, mintha legtermészetesebb volna, hogy az embert az egyik barátja eltartja s a többit meghívja vacsorára .
Annyira hatott rám a nyugalma és egyszerűsége, hogy magam is kezdtem természetesnek találni a körülményeket.
Csak amikor tíz perc mulva újra kocsiba ültem, akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen nevetségessé tettem magam és ez az asszony nyugodt öntudatosságával alaposan lefőzött.
Amikor hazaértem, a férjem éppen reggelizett.
Mosolyogva kérdezte, hogy hol jártam ilyen korán?
Azonnal meg is mondtam.
- Őrült vagy, Malvin!
- Igen, a férjem is azt mondta, csakhogy még a teáscsészét is fölboritotta és fölugrott.
Azt hittem, meg fog ütni, olyan dühbe jött és én mosolyogva vártam.
De nem tette.
Ez a kitörés, ez a düh volt az én diadalom a másik fölött, a tisztességes asszony diadala, - csak az a kár, hogy a másik nem láthatta.
Mosolyogva állottam ott, amig a férjem fel s alá rohant és a haját tépte, hogy ilyen őrült teremtést vett feleségül.
Végre becsapta az ajtót maga mögött , anélkül, hogy szóhoz engedett volna jutni.
Sohasem szerettem a férjemet jobban , mint ebben a percben.
Táncolni tudtam volna örömömben, és áldottam azt a pillanatot, amikor eszembe jutott, hogy elmenjek ahhoz a másikhoz.
Azóta nem szól hozzám, és ha talán nem is szeret, de félt.
- Micsoda játékot űzöl az élettel, Malvin.
- Ah mit!
Most először éreztem tisztességes asszonyi mivoltomnak a becsét, és a legszebb színü hajat láttam az életemben egy asszonyi fejen!
- Milyen szinü hajat? - kérdezte egy szorongó, fuldokló hang, az Ágnes hangja , pedig úgy igyekezett elfogulatlan lenni.
Malvin ránézett és anélkül, hogy tudná miért valami csudálatos asszonyi intuicióval hazudott.
- A legszebb fekete hajat...
VI.
Derzsinek mindig kellett lenni valakijének, akivel kibeszélhesse magát és ahol meghallgassák.
Egy asszonynak a barátsága, - szerelem nélkül vagy szerelemmel vegyítve, - akivel lelki életről, lelki küzdelemről beszélhessen, - egyszóval, aki előtt érdekes lehessen.
Az utolsó Ágnes volt.
Csakhogy itt nemcsak a saját maga iránt való érdeklődés szerepelt, hanem eleinte kiváncsiság, majd mélyebb vágy, hogy ennek a leánynak a lelkébe behatolhasson, amely annál élénkebb lett, minél kevésbbé sikerült .
Kinevette volna még a gondolatát is annak, hogy szerelmes lenne Ágnesbe és mégis csodálatosan vonzotta.
- Azt hiszem, - mondta egyszer Ágnesnek, - hogy maga az én lelkemnek kiegészitő színe.
Engem, aki mindenkinek hazudom, még magamnak is és azért nem hiszek senkinek, még magamnak se, - kiegészit a maga bizalommal telt és bizalmat keltő puritán lelke.
Egyedül maga mellett volt életemben az az érzésem, hogy nem kell en garde lennem és kutatnom, hogy mi rejlik a szavai mögött.
- Azt hiszem, - mosolygott Ágnes, - kissé regényesen fest ki engem.
Higyje el , néha szégyenlem, hogy mennyire kevéssé bonyolódott, hogy milyen egyszerü a lelkem.
- Hisz éppen ez az!
Ez a lelki egyszerűség, ami előtt szeretnék leborulni.
- Az istenért ne!
Már megint jelenetet játszik önmagának, - kiáltott föl Ágnes nevetve.
- Megkért, hogy figyelmeztessem, hát megtettem.
Ágnest néha zavarba hozta Derzsi nagy föllendüléseivel, de mégis szerette és becsülte ezt az embert, mert önkénytelenül Lénárddal hasonlította össze és azt becsülte benne, hogy a szinlelése mellett legalább érzi, hogy hazudik.
- Beszéljen a nagy regényéről Derzsi, mikor lesz készen?
- Soha!
- Ma nagyon el van keseredve.
- Nem, de magának nem tudok hazudni.
Az a regény sehol nincs, az is csak hazugság .
Valahányszor valami érdekeset látok, vagy hallok, azt mondom: ezt beleteszem a regényembe! és talán abban a percben el is hiszem, - pedig annak a regénynek a magva sincs meg.
Tudja, a regényíró eszének olyannak kell lenni, mint a gyüjtőlencsének: egy gyúpontba felszívni a társadalmi élet összes sugarait és égetni vele.
Az enyém pedig olyan, mint a szóró prizma, felbont minden sugarat, és apró szivárványos kis tárcákban reflektálja, de egységeset nem tud létrehozni.
- Már megint túlságosan tetszik önmagának ez a hasonlata, és ennek az egy kis sziporkának a kedvéért képes volna a regény tervét feláldozni.
Azt hiszi, más nem munkával jut el valami komoly alkotáshoz?
Olyat bizonyosan tudna irni, mint más.
- Mint más! csakhogy éppen ez nem kell nekem.
Valami nagyot teremteni, igen! - de olyat mint más?
Soha!
Azután hol tanultam én kitartó munkát, én, aki már tizennégyéves koromban ujságíró voltam?
Ha valaki megtanítana rá, ha maga segítene!
Volt valami a fekete keleties szemek nézésében, ami meglepte Ágnest és kezével elháritó mozdulatot tett.
- Ebben igazán nem tudnék segíteni.
Kevesebb a fantáziám, mint egy kezdő írónőnek.
Székely Teréztől hoztak levelet.
"Jőjj kérlek azonnal, mama nagyon rosszul van, a kocsi vár"...
- Mennem kell Derzsi, Isten vele.
- Eljöhetek holnap?
- Holnap nem, - felelt Ágnes és valami kifogást keresett, amiben mindig nagyon ügyetlen volt.
- Hát mikor?
- Pénteken.
Derzsi egy pillanatig habozva állott előtte, aztán halkan, elkeseredetten mondta : - Látom, hogy már rám unt.
- Az arca égett s a szeme egyszerre fényes lett.
Az Ágnes szíve egy pillanat alatt ellágyult: - Ugyan Derzsi, micsoda gyerekeskedés ez?
Csak nem kivánhatja, hogy a betegeimet elhanyagoljam a maga kedvéért!
- Hát én nem vagyok betege?
Nem szorultam rá a maga tanácsaira?!
- De mindennapos konzultációkra nincs szüksége.
Ágnest egypár percre megzavarta ez a dolog.
- Ezeknek a férfiaknak - gondolta - mindig regény kell...
De azután azzal nyugtatta meg magát, hogy ez is csak olyan jelenet volt, amelynek Derzsi - saját bevallása szerint - nem tudott ellentállani, hogy el ne játssza.
Az öreg Székelynét nem lehetett megmenteni és Teréz egyedül maradt.
Ágnes fölajánlotta, hogy amíg teljesen önállósítja magát, jőjjön el hozzá.
De akkor Teréz kissé habozva, szégyenlősen bevallotta, hogy egy nagynénjéhez fog menni lakni.
- Az istenért, Teréz, csak nem akarod magad újra föláldozni?
- Nem nagy áldozat nekem, mert már nem is tudnék másként élni.
- Meg kell próbálnod; ne dobd el így a szabadságot, anélkül, hogy megismerted volna.
- Már nem tudok hozzászokni, - felelt Teréz lemondóan.
- Sőt félek tőle.
Félek az egyedülléttől is, de az emberektől is.
Nem tudnék mihez fogni.
- Nagyon sajnállak, Teréz!
- Ne sajnálj, hiszen én nem érzem annyira a rabságot, nagyon hozzászoktam a sötéthez és félek a napfénytől, - mondta mosolyogva, az Ágnesék kifejezéseit használva.
De Ágnes mégis sajnálta ezt az életet, amelyet az, aki ajándékba kapta, sohasem használt föl.
Derzsi nem jött el pénteken.
Levelet akart írni Ágnesnek, de nem sikerült.
Azt nem merte írni, hogy szereti, mert maga sem hitte, neki pedig nem mert hazudni, azt pedig nem akarta írni, ami igaz volt: hogy szüksége van rá.
Egész estéje habozással és vergődéssel telt el.
- Nevetséges! - gondolta, - egy harmincötéves leány!
- De azután belátta, hogy megint hazudik önmagának és hogy tulajdonképpen egy cseppet sem találja a dolgot nevetségesnek.
Másnap aztán elment Ágneshez, de Eliz is ott volt, aki éppen Balajthyról beszélt és bosszankodott, hogy Derzsi megzavarta.
Derzsi is kedvetlenül ült le, hogy nem lehet egyedül Ágnessel.
Mindegyik ki akarta bőjtölni a másikat és nagyon kellemetlen délutánt töltöttek együtt...
Végre Eliz fölállt.
- Ha az angolországi díjat megkapom, - mondta Ágnesnek, - Londonba megyek a tavasszal.
- Egyedül? - kérdezte Derzsi, aki olyan dühös volt Elizre, amiért elrontotta a délutánját, hogy ezt a célzást el nem engedhette.
- Hacsak maga nem tart velem, - hajtotta meg magát gúnyosan Eliz és amikor kiment , haragosan mondta Ágnesnek: - Ugyan, hogy tűrheted ez a kiállhatatlan , elbizakodott ujságírót?
- Mi lelte magát ma? - kérdezte Ágnes Derzsitől, amikor visszatért.
- Egyszerüen, unom hallgatni az Oroszi Eliz jövendő terveit.
Ágnes felpattant: - Bocsánat, de engem meg jobban érdekelnek, mint...
- Mint az én jövendő terveim, - fejezte be Derzsi a félbemaradt mondatot, és felállt.
- No ne váljunk el haragban.
Nézze - és Ágnes kihúzta az óráját az övéből - most félnyolc.
Félóráig beszélhet a jövendő terveiről, és én hallgatom.
Elég lesz?
- Két perc is elég.
Meg akarok házasodni.
Ágnes csalódottan nézett fel.
Derzsi állva maradt előtte és a tekintetük egész közelről találkozott.
Ágnes lángvörös lett.
Derzsi egy percig gondolkozott , érezte, hogy csábítja a hiusága, hogy valami jelenettel érdekessé tegye magát, de mégis győzött a perc komolysága, hogy egyszer életében igaz legyen.
- Ágnes, ha maga a tiszta lelkével segítene engem megváltani!
A leány tudta, hogy mi fog következni, meg is volt hatva, - és az ablak felé nézve, elfordított fejjel intett nemet.
Derzsi észre se vette.
- Ágnes, hallgasson meg!
Nem beszélek szerelemről, csak arról, hogy mi ketten együtt mindent elérhetnénk.
Ami bennem hiányzik, azt maga pótolná, adná a hitet, a lelkesedést, a kitartást.
De én is tudnék magának adni valamit: színt , modernséget, a lelke puritán szürkeségébe.
Ágnes nem felelt, csak tovább nézett ki az ablak felé.
- A jövedelmem elég tisztességes... a vallás sem lehetne akadály... - tette hozzá kapkodva, utolsó mentségül.
Ágnes erélyesen visszafordult, és ránézett:
- Szinte azt hiszem, hogy nem beszél komolyan, ismeri az elveimet, csak nem fogom most megváltoztatni?
- Teljesen önálló lesz a házasságban.
- Nem, nem lehet!
Ne is beszéljünk róla tovább; sohasem megyek férjhez.
- Mást szeret? - kiáltott föl teljes meggyőződéssel Derzsi.
Ágnes elpirult: - Ne legyen gyerek, az én koromban nem szoktak a lányok szerelmesek lenni.
- De ha egyszer szeretett, akkor azt ma is szereti!
Azt hiszi, nem ismerem magát?
- Akkor minek beszélt?
- Valami fáradt visszautasitás volt a hangjában, és egyszerre megöregedettnek látszott.
Mindaketten elhallgattak, és úgy ültek ott a besötétedő szobában.
Végre Derzsi felállt, kezet csókolt, és elment.
- Úgy kell nekem, - gondolta, - nincs nagyobb ostobaság a férfitól, mintha kosarat kap.
Ágnes pedig ott maradt ülve és lassan vonultak el előtte a mult alakjai, akiket Derzsi szavai fölvertek.
A bátyja, Lénárd, Magda... mind halottak, akik hazajárnak kisérteni...
És nemcsak kisértettek.
Egypár hét múlva a tavaszodni kezdő időben, - mert a tavasz csodálatos kitartással jött el minden évben és nem unta meg fölvirágozni a gesztenyefákat az ablak alatt, - Ágnesnek levelet hoztak.
Idegen női írás volt és mialatt fölbontotta, Terézre gondolt.
De Magda volt aláírva.
Ágnes szédülve ült le, egy perc alatt százféle föltevés futott át az agyán, - egy percig nem mert az olvasáshoz fogni.
"Kedves Ágnes!
Neked küldöm a kislányomat, nálam nem maradhat, én nem nevelhetem .
Tízéves koráig magamnál akartam tartani, de most Oroszországba utazom.
Kire hagyhatnám a kis Magdát?
Egyedül benned bizom: Neveld úgy, hogy tanulja meg, ki volt az anyja, de ne tanulja megvetni.
Magda."
Ágnes felrántotta az ajtót, és kikiáltott: - Ki hozta ezt a levelet?
Egy fehérruhás szőke baba állt kint egyedül, és egy kicsit ijedten mondta:
- Én hoztam mamával, de ő itt hagyott.
Ágnes nem bírt megmozdulni az ajtóból, a lábai reszkettek, sírás fojtogatta a torkát.
A gyermek egy percig nézett rá s aztán bizalommal kérdezte: - Te vagy az az Ágnes néni, aki ezután a mamám leszel?
- Ágnes fölkapta és befutott vele, míg a megrendüléstől és boldogságtól hulló könnyei végigfolytak a kisleány fehér arcán és aranyszőke haján.
VII.
A Balajthy dolgában egyelőre szélcsend állott be és Elizzel együtt aggodalommal várták, mikor fog bekövetkezni a kikerülhetetlen válság.
Különösen Eliz került gondosan minden veszedelmes szót vagy célzást és mégis jól esett nekik, ha véletlenül olyan szó repült el az ajkukról, amely megkönnyítette a szívüket.
És mindaketten érezték, hogy közeledik az elhatározó pillanat.
Eliz megnyerte tájképével az angolországi ösztöndíjat és mennie kellett, ha csak Balajthy itthon nem tartja.
A gróf körül is mindinkább összeszorult az arisztokrata házasítók hálója és a politikai pozició kérdése sürgetővé vált.
Egy okos házasság mind a két kérdést egyszerre megoldhatta volna, de még habozott , mert kettős kilátása volt és a döntés előtt az Eliz barátságát is a legteljesebben élvezhette.
Egyik kilátása a Róbert főherceg hetedik leánya, Beata főhercegnő, aki egyszerre az udvarral hozta volna rokonságba, a másik a zsarnok kormányelnök huga , az Ágnes egykori eszméje, amely a jövő politikai vezérségét hozta volna magával.
Eliz mindent tudott.
Látta azokat a terveket, amiket Balajthynak szőttek, látta az ő habozását is... és várt.
Ha ez az ember követné a szerelmét, akkor érdemes volna rá, hogy szeresse, akkor volna az igazi nagy ember, az ideál, aki segítség nélkül , magától emelkedhetik ameddig akar, akinek boldogság volna a kezét nyújtani és kisérni a dicsőség utján, ha nem, - akkor gyönge, csak olyan mint a többi semmi , akinek asszonyi segítség kell, hogy a magasba magával vonja.
Amikor egyszer aztán Balajthy azt mondta neki beszélgetés közben, hogy "Napoleon sem lehetett meg vérbeli házasság nélkül" - egyszerre belátta, hogy ez az ember nem habozik többé, hanem választott.
És akkor este elővette a Balajthy leveleit.
Gyakran írt Eliznek, bárhová ment , kedves, szellemes leveleket, amikben szó sem volt szerelemről, de minden szavuk csupa gyöngédség volt.
Bezárta a műtermét, leült a kandalló elé és kibontotta a csomagot.
Az ölében hevert ennek az érdekes két évnek az egész története.
Eliz kivette és elolvasta az első levelet; csak egynéhány szóból állott: - Mikor látogathatnám meg?
- Azután beledobta a kandalló zsarátnokába: föllobbant és hamuvá lett.
Következett a többi.
Mindig hosszabbak lettek a levelek, mindig tovább tartott az elolvasása és mindig hosszabb ideig lobogott a bedobott papircsomó.
Itt voltak a mult nyári levelek, - csaknem mindennap kapott Pesten vagy Orosztelkiben, - a levelezőlapok, amiket az ősszel Párisból és Londonból küldött... azután az idei téli levelei, amelyek mindig ritkábban jöttek... és lassanként mindig rövidebbek lettek.
Gyorsan lobbantak föl megint egymásután, végre az utolsó is ott volt a tűzben .
Izzóan összegöndörödött... azután megszürkült, és most már csak egy csomó vékony fekete hártya feküdt egymás fölött a kandallóban.
Eliz leguggolt és közéfújt.
Mint egy csomó fekete pillangó rebbent szét az egész és lassan hullott vissza a szürke hamu és a sötét foszlány.
Eliz egyet sóhajtott és fölállt.
Vége volt.
A tavasz nagy politikai eseménye Balajthy Imre gróf házassága volt.
A kormányelnök hugát vette el, belépett pártja egy részével az ő pártjába és az ellenzéki lapok kimeríthetetlen élcelődése között kifeszített vitorlákkal evezett a miniszterelnökség felé.
Beata főhercegnő pedig egész csendben szerelmi házasságot kötött egy dragonyos főhadnaggyal.
Eliz hát ebben a föltevésében is csalódott...
Ágnes a legszebb májusi napon kedvetlenül jött haza.
Jerniczkynét látta a Stefánia-úton kocsizni egy elegáns úrral és Malvin elfordította a fejét, amikor őt meglátta.
Már régebben meghidegült a barátságuk, mióta az asszony egészen belevetette magát a mulatságok forgatagába és Ágnesnek gyakran eszébe jutott Malvinnak az a régi mondása: "Ma még becsületes asszony vagyok, de holnap..."
Eliz egy levele Londonból egy kicsit megvigasztalta: "Emlékszel-e még, írta, hogy első szerelmem már Orosztelkiben Turner volt, a napimádó? úgylátom, hogy utolsó szerelmem is ő marad.
Benne és vele együtt a művészetben sohasem csalódtam, és még te benned.
Nem hiszem, hogy sok ember volna, aki ennyit is elmondhatna.
Különben sokat festek és érezni tanulok azokkal a színekkel, amelyeket Párisban ismertem meg..."
VIII.
Emberemlékezet óta nem értek rútabb őszt Pesten.
Az eső és szél heteken át , pihenés nélkül kínozták az utcán járókat s a Duna piszkos hullámokban, szürkén hömpölygött tova.
Ágnes a széllel és csapkodó esővel küzködve ért délután az egyetemre.
De nem is érezte a vihar kellemetlenségét.
Szellemi élete annyira elfoglalta, hogy semmi mással nem tudott foglalkozni.
Jelene a munka, jövője a kis Magda volt ; mióta lemondott a boldogságról, jutalmúl nyugalmat talált.
Sőt ma, túl a fiatalságon, úgy érezte, hogy nem is mondott le semmiről, hogy csak átment útjának kikerülhetetlen, legnehezebb részén, s a folytatása sima, - csaknem a boldogság.
Megelégedett volt.
Szaktanulmányokat tett és kisérleteket, amelyek nagyon érdekelték.
Várakozástelten állt egy új fölfedezés küszöbén, amely azonban nem olyan könnyen engedte a maga titkát.
Ezzel a gondolattal eltelve s a megszokás fásultságától szórakozottan ment át a boncoló termen, amelyben a hullákon kivül senki sem volt.
Amikor már csaknem átment, egyszerre úgy érezte, hogy az előbb valami fényeset látott, de gondolataival elfoglalt agya csak most jutott tudatára, amit az érzéke észrevett.
Még mindig a megoldatlan kérdésen töprengve, gépiesen fordult vissza, arrafelé , ahol az a fényes megcsillant a szeme előtt.
Az egyik asztalról leterített testnek az aranyszőke haja csüngött le.
Ágnes megállt és egyszerre fásultan, gondolat nélkül meredt oda a szeme.
A leplen át vizbefúlt női hulla fölpuffadt körvonalai látszottak.
Ezt a hajat ő nagyon jól ismerte!...
Első pillanatban nem tudott lépni, azután egyszerre odarohant és fölemelte a leplet az arcról...
Nem, mégsem ő volt!...
De mégis, - amint nézte és a talajt ingani érezte a lába alatt, lassan-lassan előléptek azok az ismert vonások a halál álarca mögül, az a csodálatosan szép homlok, a nedves, összecsapzott aranyos haj keretében.
Ágnes egyszerre magához tért.
- Ide juttatta hát az a nyomorult!...
Nem, nem akarok elszédülni addig, amíg ezt neki is meg nem mutatom!
Jőjjön ide, lássa meg, mit tett, szenvedjen velem együtt , akár haljon bele... de ezt meg kell látnia!
Kirohant a folyosóra és rákiáltott egy szolgára: - Azonnal kerítse elő Lénárd tanár urat és küldje be!
A szolga megijedt az Ágnes arcától és elfutott.
Lénárd csak hivatalosan találkozott Ágnessel és most nagyon kelletlenül indult befelé, amikor hallotta, hogy Ágnes hivatja.
Köszönni akart neki, aki halálsápadtan, roskadozva állt egy asztal mellett , kérdezni akarta, hogy beteg-e, amikor a hulla arcát megpillantotta.
Egyszerre megállt, majd lassan előrehajolt, mint aki el akar esni.
Nem volt kétség... azonnal megismerte.
Iszonyat tükröződött a szemében és az arca szürke lett.
- Lássa... idekerült, - suttogta Ágnes rekedten és semmit többet nem tudott mondani, mintha elmosták volna az agyából mindazt, amit az előbb gondolt.
Ott álltak egymással szemben és Ágnes csak nézett a férfi rettenetesen megváltozott arcába, akinek fölnyílt a szája, mintha mondani akart volna valamit és nem tudott... küzködött, mint valami iszonyu álomban.
Ágnes amint így szenvedni látta azt, akit életében egyedül szeretett, lassankint ellágyult; elhalt ajakán a szemrehányás és bosszuja szánalommá változott át a nagy erős férfi iránt, aki, amikor a felelősséget kellene elviselni, amikor tetteiért eljön a leszámolás, gyengébb és tehetetlenebb, mint az asszony.
A régi szerelem ebben a rettenetes percben gyöngédséggé... valami anyai érzelemmé tisztult és Ágnes Lénárd mellé lépve, a karjára tette kezét: Temettessük el együtt.
Lénárd még sohasem érezte ennyire az élet nyomorúságát, mint amikor hazafelé ment a ködös, esős délutánon, amely egy pár perc alatt estévé vált.
Az aszfalt csúszós volt, a gázlángok borúsak, minduntalan fölfreccsent a sár.
Milyen nyomorúság, hogy az ember akaratán kívül vétkezik!
Ha a sors kezében vagyunk, ki felelős a tettéért, ki tehet róla?
Ki látja meg egy tekintetben a jövő tragédiáját!
Ki kerülheti el az élet szennyét?...
Nem a legboldogabb-e hármajuk között az, aki már nem érez vádat és erre az életre megbűnhödött?
Megborzongott a kapu alatt a légvonattól és gyorsabban sietett föl a lépcsőn , mintha a sötét üldözné onnan kivülről.
Úgy hitte, hogy az a mai látvány megmérgezte az egész életét.
Becsöngetett.
Apró, topogó lépések hallatszottak belülről, az ajtót csakhamar kinyitották, egy kétéves kis fiu visongott mögötte.
Egyszerre csak kezdett átmelegedni a lelke ...
Közben a szobaajtó is fölnyilt, meleg és világosság ömlött ki s bent a fényben egy fiatal asszony állott.
Azután az ajtót becsukták és a sötétség kint maradt.
A férfi lelkéből most is, mint mindig, a kényelmes otthon elüzte a régi árnyat.
Ágnes is nehéz lélekkel, keserü gondolatokkal tartott hazafelé.
Útjában a jezsuitatemplom rácsos bejárata mögött nyilott az ajtó, kis görbe, öreg asszony lépett ki keresztet vetve.
Bentről egy pillanatig kilátszott a halvány mécses , azután az is eltünt s újra sötét lett.
Ágnes megállt egy pillanatra, egy pillanatig habozott, aztán lassan tovább ment .
Úgy érezte, hogy neki nincs joga odabent vigasztalást keresni, nincs joga magáról lerázni a szenvedés bünhödését.
IX.
De az idő, mint a műtárgyakat, az emlékeket is bevonja szépítő patinájával és művésziesen beleilleszti a mult keretébe a fájdalmakat is.
Megjött a tél és tiszta havával betakarta a városi szennyet és a friss sirokat.
Ágnes a sötétedő szobában az ablak mellett állott és a Gellérten túl a vörösen lemenő nap fényébe nézett.
A kis Magda odament hozzá.
- Mit nézel?
- A jövőt nézem, kis lányom.
- A jövőt?
Mi az?
- A jövőt, amelyben ti asszonyok erősek és boldogok lesztek, - a jövőt, amely a tietek és amely nektek helyet ad.
A kis Magda nem értette, de lábujjhegyre állt és ő is kinézett az ablakon arra felé, ahol a fehér hegyorom mellől nagy fekete madár lassan, lomhán emelkedett föl, és azután egynéhány hatalmas szárnycsapással egyenesen, diadalmasan repült be az aranyos nap lementébe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE