ELTE regénykorpusz

Margit már nem volt fiatal leány.

Mikor az apja, Visky Benedek főispán, meghalt, már husz éves volt, és csak egy évvel később jutott eszébe, hogy egy vagyontalan leány , aki huszonegy éves koráig nem megy férjhez, készüljön minden eshetőségre berendezni az életét.

Különösen az olyan leány, mint ő.

Férjhez menni csak azért, hogy asszony legyen s hogy eltartsák, nem akart.

Valami egyebet keresett abban a kötelékben, mi nőt és férfit összeköt.

Pedig sem érzelgős, sem tulkövetelődző természetü nem volt.

Ellenkezőleg, józanul , reálisan, éretten gondolkodott, a szemét állandóan nyitva tartotta, megfigyelte az embereket, cselekedeteiket, gondolkodásmódjukat, mindenből levonta a konzekvenciákat és tisztában volt vele, hogy csak azok az emberek boldogulnak az életben és azok a leányok mennek férjhez, akik kizárólag és egyedül az eszükkel érintkeznek és a szivüket kizárják az exisztenciai konferenciákból.

Csakhogy Margit erre képtelen volt.

Az eszével gondolkodott, de majd mindig a szivén keresztül.

Néha voltak neki is hütlenségi percei, mikor ilyenforma nézeteket állitott be a szive helyére: "Az életben legmagasabb rendü szempont: a létfentartás.

A szerelem, harmónia, izlés, mi jelentéktelen semmiségek ehez képest.

Ez a föld, a talaj a lábunk alatt, enélkül nem tudunk megállni, mig a többiek nélkül meg is lehet élni.

Tehát férjhez megyek az első elfogadható emberhez, aki megkér..."

És még sem ment.

Nem sok kérője volt, az igaz, mig az apja élt, nagy házat vittek , vagyonuk alig volt s az öreg, kevély és gavallér Visky Benedeknek annyi volt az adóssága, hogy az udvarlók nem igen mertek komoly szándékkal közeledni.

Egyik kérője sógorának az öcscse volt, egy falusi földbirtokos, huszonhat esztendős, csöndes , korlátolt fiatal ember, nehézkes, mint a medve és konzervatív a legtürhetetlenebb feudális alapon.

Ezért a kérőért Margit a testvérnénjét, Mariskát vonta kérdőre.

- Hogy jutott eszedbe, ilyen tanácsot adni ennek a szegény fiúnak? - kérdezte kedvetlenül.

Mariska, aki hat év óta volt férjnél, sértődötten felelt:

- Andor épp olyan, mint az én uram.

Külsőre, jóságra, jellemre; a vagyona is annyi , nem nagyon sok, de urimódon meg tudunk élni.

Mindig örültél az én és az uram boldogságának, azt hittem, nincsenek nagyobb igényeid.

Margit ránézett a nénjére, azután elfordult.

Fájt a szive s a szeme pilláján köny ragyogott.

Irigyelte és sajnálta Mariskát, aki szerelem nélkül, ravasz taktikával fogott magának férjet s már az első gyereke születése után az a boldog, szerelmes és vak asszony volt, aki csak azon csodálkozik, hogy nem ismerte föl már előbb is azt a sok szép tulajdonságot az urában, ami valószinüleg mindig meg volt benne!

Másik kérője, egy huszárfőhadnagy, annyira szerelmes volt belé, hogy a kaució hiánya miatt ki akart lépni a katonaságtól.

Ezt azonban Margit, mivel csak épp tetszett neki a csinos fiatal ember, a bravuros lovas és a legjobb keringő-táncos, - nem engedte meg.

Az öreges, nem nagy vagyonu, de még mindig elég erős talajon álló báró Alvincy, már mint szinésznőt kérte meg Margitot.

Ez a harmadik kérő komoly gondolkozásba ejtette.

Huszonegy éves elmult, mikor az a gondolata jött, hogy szinésznő lesz s a szép alakján és organumán, meg az őszinte müvészet-szeretetén kivül nem volt hozzá semmi különösebb tehetsége.

Intelligenciája nagy volt, átérző képessége akkora, mint megértő képessége, de előadni nem tudott , azonkivül a magánélete prüd, egyszerü volt és nagyon jól tudta, hogy ez a pálya sem erkölcsi, sem anyagi előnyöket nem hoz számára.

Mégis három heti megfontolási időt kért magának s épp ez idő alatt hozta a sors utjába Borbély Tibort, aki már előzőleg különös szerepet játszott a Margit életében.

Tizenhat éves volt, mikor először látta Borbélyt.

Otthon, az apja megyéjének székhelyén lóverseny volt, melynek hőse és nyertese a hires lovas és párbajozó Borbély Tibor volt.

A tizenhat esztendős leány mindjárt az első pillanattól beleszeretett Borbélyba, aki olyan szép, bátor és vakmerő lovag volt, mint egy Jókai-féle regényhős.

Futtatás után nagy vacsora volt a főispán házában s a meghalásig boldog kis leányt egész éjjel Borbély táncoltatta.

Reggel hat órakor, mikor a vendégek fogatai előálltak, az oszlopos lépcsőházban a kissé ittas és jókedvű Borbély ránézett arra a szép nagy szál piros rózsára, ami a leány keblén remegett és minden komolyabb vágyakozás nélkül igy szólt:

- Nem adná nekem azt a rózsát az ismeretségünk emlékeül?

Margit komolyan, leányos meghatottsággal nyujtotta át a rózsát.

- Odaadom, - mondta remegő hangon, - de cserébe.

Borbély kivette a gomblyukából a maga gyűrött, hervadt rózsáját s mosolyogva cserélte ki a piruló, szép sugár, lelkes szemü fiatal leánynyal.

Azután elváltak.

Borbély még talán az uton, az eszeveszett hajtás közben elveszítette a leány virágját, de Margit még most, tizenkét esztendő után is őrizte első szerelme emlékét.

Azután nem találkoztak sokáig.

Borbély néhány hónap mulva egy szenzációs párbaj miatt kénytelen volt külföldre menni.

Kártyázás közben összeveszett egy fiatal mágnással s az erre következő párbajban agyonlőtte.

Mikor újra viszontlátták egymást, Margit már húsz esztendős volt és két kérőt utasitott vissza, anélkül, hogy maga is tudta volna az igazi okot: egy szál hervadt rózsa miatt...

Négy esztendő után már annyira nem emlékezett Borbély Margitra, hogy a Hungáriában , ahol az apjával és egy nagy társasággal vacsorázott, Borbély bemutatta magát a leánynak.

Erre a vacsorára következő éjszaka, nagyon szomorú éjszakája lett Margitnak .

Kinyitotta azt a kis skatulyát, amelyben a hervadt rózsát tartogatta s amit mindig magával vitt, ha valahova elutazott és a párnáján fekve, sokáig nézegette a szomorú illatú, hervadt virágot.

Nem sirt, mert négy esztendő óta megtanulta az okos, komoly eszével és a vizsgálódó éles szemével, hogy a férfiaknak nincsenek szerelmi álmaik és nem őrizgetnek hervadt virágokat s hogy ők mindenben úgy cselekszenek, ahogy nekik jól esik.

Ők, ha szeretnek, nem titkolódznak s érte mennek azért, aki kell a szivüknek, a világ végére is, de aki nekik nem kell, az, ha értök hal is meg, nem rezegteti meg szivüknek egyetlen egy húrját sem.

Azután visszatette a rózsát a skatulyába, átkötötte egy fekete szalaggal és ráirta : meghalt!

- Azután ment tovább a maga utján...

Borbély nem sok időt töltött Magyarországon, miután megkóstolta a külföldi életet és egyszer, mikor ismét hazajött, Margit már a Nemzeti-szinház tagja volt.

Eleinte a születése és az előkelő rokonai, ismerősei miatt, nagy divatban volt és mindenütt beszéltek a gyönyörü termetü, szép hangu uj szinésznőről és Borbély másodszor mutattatta be magát Margitnak.

Most már mint szinésznőt, más szemmel nézte a leányt.

Érdekesnek, szépnek találta, a sorsa és szegénysége meghatotta, a komolysága imponált neki és a leghatározottabban érdeklődött iránta.

És ezzel, a Borbély részéről, már sok van mondva.

Gavallér stiklijeiből és különösen fiatalabb éveinek duhaj repertoirejából sok mindent föl lehetne jegyezni, de ebben a repertoirejában a nő sohasem töltötte be az első helyet, sőt a fontosabbikat sem.

Sok leánynak és asszonynak udvarolt, de soha sem volt valami kényesebb szerelmi ügye, sőt ilyesmiről a világ egyáltalán nem is tudott.

Ennek pedig két oka volt.

Borbély sem a szerelmet, sem a nőket nem vette komolyan .

Sőt a nőket a szerelemnél is kevesebbre becsülte.

Pusztán a természet által, a szerelem alárendelt szereplőjét látta a nőben és semmi egyebet.

Azért is az ő nevével kapcsolatban sok minden képezte beszéd tárgyát, de asszony soha.

S talán nevének népszerüségét növelte ez az általános emberi gyöngeségtől ment erősség, ez a szuverén és gőgös mellőzése a nőnek.

Margit mellett azonban sokat látták.

Ha játszott, ott ült a páholyában s mivel a társaságuk egy és közös volt, igen gyakran találkoztak.

Margit megnyugodva, érett észszel és szivvel, nyugodtan érintkezett egykori ideáljával, hogy mi volt valaha a szivében vagy hogy mi van most, arról sem Borbély , sem mások nem tudtak.

Borbélynak tetszett Margit.

Szerette szép tömött, sötétszőke haját, barna szemének nyugodt nyiltságát és különösen mély hangjának dallamos rezgését.

Azt, hogy szereti-e vagy nem, erre nem is gondolt, sőt képtelenségnek tartotta volna, hogy ő, a ki soha sem szeretett, most egy huszonnyolc esztendős leányba szeressen bele.

S Margit?

Mikor Alvincy megkérte a kezét s Borbély épp akkor került ismét utjába , visszautasitotta kérőjét.

Sokáig habozott s végre is igy gondolkozott keserüen , gunyosan:

- Hadd teljék bennem a sorsnak öröme!

Ha meg van irva, hogy egy oktalan ábránd miatt vén leánynak kell maradnom, minek küzdjek ellene?

És szomoru lemondással nézegette maga mellett Borbélyt, a ki két-három hónapra még mindig eltünt Pestről, de már mind ritkábban s mikor visszajött, valami szokatlan melegség csillogott szép hideg szemében és meghatottan nézett Margitra.

Ilyenkor látszott rajta, hogy valami mondanivalója van, hogy valamit szeretne kérdezni a leánytól, de nem szólt egyikőjük sem.

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

II.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

II.