Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
II.
Szélben zúgott a Ronyva völgye.
Hajladoztak a partmenti apró füzek s fent, a domboldalban hajlongtak a falu jegenyefái.
Mert - különösen nyárban - csaknem jegenyefák alá veszett az egész Zehernye.
Így novembertájt azonban, mikor az állomás felé vezető megyei út táján fémszíne volt a lucsoknak, csupaszon zengtek a fák, miközben vékonyabb galyacskáik élesen visítoztak.
És mivel fekete felhők vitorláztak szakadatlanul az újhelyi hegyeknek, sötét volt a táj is.
E vígasztalan délutánon, amikor már nem lehetett messze a télelő, Mudrony Sanyi egyetlen szobácskájukban üldögélt, az egyik utcafelőli ablakocskánál.
Muskátli hajtott az apró ablakba kitéve, cserépben.
Legelső emlékei óta ebben a kis házban laktak.
A házacska szemben feküdt a haranglábbal, a haranglábon túl a templomköz indult meg a Suta nevű dombhátnak s a domb tetején a református templom állt, melynek tornya messzire ellátszott a Bodrogköz irányának.
Maga a kis ház egyetlen szobácska volt: két ablakszeme az utcára nézett ki, a harmadik az udvarfelőli falba volt beépítve.
Mi-minden férhet be egy ilyen tenyérnyi lakásba!
Istenem !
Volt benne két ágy: az egyik az utcafelőli belső sarokban, a másik a pitvarfelőli kucikban.
A felpattogzott festékű fenyőfaasztal mögött egy hosszú-hosszú faláda, amelynek festéke hiányzik túlnyomórészt, a boglyakemence melegedője viszont ilyentájt meg van vetve éjszakára és pedig állandóan.
Mert koraősztől husvétig a paticsfalú ház melegét hamar kiszívják a hideg éjszakák .
Ilyen éjszakákon csak a boglyakemence zugolya adott némi meleget s ebben a melegben szundikálgatott Mudrony Sanyi öccse, Péterke, mialatt odakint kutyák vonítoztak.
Azt viszont minden ember tudta a faluban, hogy a kutyák csak olyankor szükölnek, ha fogyóhold van avagy ha a temetődombról kísértetek találtak aláereszkedni.
Sokszor azonban belopództak az udvarokba is és beleskelődtek az ablakon.
Volt pitvara is az apró háznak, benne a tűzhely, hátul pedig valami szerszámkamraféle, amelyben egész nap tett-vett és kalapálgatott Mudrony József , a Sanyi édesapja, ha odahaza lett volna.
Mudrony József azonban igen ritkán tartózkodott csak családja körében, mert legtöbb esetben távoli országutakon zörgött szekerével meg a két patkány-lovával, hogy legalább a betevő kenyeret megkaparinthassa övéi számára.
Ezen a késő őszön is hetek óta nem látták a faluban Mudrony Józsefet: a megye északi részében fuvarozott téglát valami kastélyépítéshez.
Volt két kertje is a házacskának.
Az egyik a kicsiny udvaron túl nyúlt el, a szomszédos ház hátfaláig s Mudrony Józsefné született Balogh Mária fiatalasszony ide vetette el a konyhához szükséges zöldséget, a másik kert a ház végében feküdt, elég hosszan, legesleghátul néhány ölnyi gyümölcsössel.
Agyagtornácka lapult meg a ház udvarfelőli falának tövében s ezen a tornáckán sokat elüldögélt nyárvégi és őszeleji estéken Mudrony Sanyi, mialatt édesanyja a tehenet fejte avagy azért várt reá, mert még nem tért meg a mezőről.
Olyankor mellette húzódott össze Péterke öccse is, aki harmadik esztendejében totyogott ezen az őszutón s talpacskáit maga alá húzva, Sanyi ölébe hajtott fejjel aludt már.
Mert Péterkét a Sanyi gondjaira bízta édesanyjuk, nagyon a lelkére kötve , hogy amíg kiszalad a mezőre és visszafelé siet majd, ki ne menjenek a kapun , mivel az utcán gyakran vágtatnak el grófi kocsik, e kocsik gazdái pedig nem néznek sem Istent, sem embert, csak hajtanak a világba...
Ilyen nyárvégi és őszeleji estéken ott üldögélt Mudrony Sanyi az agyagtornáckán, Péterke az ölébe fúrt fejjel szundikált, ő maga pedig olyan rajongással nézett-nézett a pálházai hegyvonulat irányába, hogy sokszor a könnyei serkedtek ki.
Mert messze , elérhetetlenül messze, a pálházai hegyek oldalában őszi pásztortüzek kezdtek felcsillogni az estében s attól fogva csillogtak lankadatlanul, csaknem virradatig.
Igaz ugyan, hogy amikor egyszer az apja előtt is szóvátette reménytelen vágyakozását, Mudrony József egyetlen kézlegyintéssel intézett el mindent:
- Szerencséd, fiam, hogy nem vagy ott.
Mer erdei zsiványok guggolnak a tüzek körül, esne köszvény a lábukszárába!
Nem is értem, hogy őfelsége a király meddig tűri még a disznóságaikat, amikor minden bükkfán legalább háromnak kéne lógni belőlök...
Mudrony Sanyi mindazáltal annyi vágyakozással sóvárgott a messzi tüzek után, hogy néha csaknem a szíve szakadt meg.
Dehát mindez régen volt.
Eltakarodtak a meleg napok, kialudtak a pásztortüzek s Mudrony Sanyi az egyik utcai ablakocskánál kuporgott most.
Egy darabig elnézegette az egyetlen cserép muskátlit s később arra gondolt, mint szaladt haza ma délben Tóth Antal bácsi.
Ha eszébe jutott a hosszú gatyában csattogó Tóth Antal, még most is félelem fogta el, különben nem sokat értett az egészből .
Majd erre is ráunt, leült a hosszú ládára, az asztal mellé s egy igen szép könyvet kezdett nézegetni, amelyben mindenféle vetőgépek voltak s néhol lovak is a vetőgép elé fogva.
A pitvarból akkor lépett be az édesanyja, ez a fehérarcú, szép fiatalasszony.
De össze is csapta a kezét azonnal:
- Sanyi fiam, hát így vigyázol te Péterkére?
Időközben az történt ugyanis, hogy mialatt Mudrony Sanyi magával volt elfoglalva , Péterke öccse felkúszott valahogy a boglyakemence szája elé s előkeresvén ott a kutacsot, a parázsban piszkált vele, így passziózva magának.
Édesanyjuk akkor már leemelte a vállalkozó lurkót s megpaskolta a gömbölyű fenekét:
- Hát te mit csinálsz itt, semmirevaló?
- Jászani atajtam... - motyogott maga elé a bagolyszemű és selyp legényke.
- Majd adok én neked tűzzel játszani!
Ugyanakkor Sanyihoz fordult a mama s komolyan intézte hozzá a szót:
- Látod, kisfiam, most sem vigyáztál az öcsédre.
Eccer még tűzbeborítja a házat , mikor nem vagyok idehaza s beégtek mind a ketten.
Kérlek benneteket, madárkáim , legyetek jók és szeressétek egymást, mert nem tudom, mi lesz veletek a nagyvilágba, ha én eccer el találok menni innét...
S könny csillant meg a két szeme sarkában.
- Igenis, édesanyám - mondta bátortalanul Sanyi s kézenfogta öccsét.
Mert már akkor megérezte, hogy édesanyjának nagyon sok szomorúsága van valami megnevezhetetlen okból.
Édesanyjuk újból a pitvarba ment ki, ahol mosogatott, Mudrony Sanyi pedig újból a képes árjegyzékbe merült el, amelynek csak érdekes képeit nézegethette meg, mert olvasni nem tudott még.
Péterke akkor már mellette térdepelt a ládán, az asztalra könyökölve pedig feltámasztotta két öklével a pofácskáját, hogy olyan lett tőle a két arca, mint két félzsemlye.
S aközben egyre-másra zaklatta a bátyját:
- Szani, mijaz itt benne?
- Szántógép - mondta készséggel Mudrony Sanyi.
Néhány nappal előbb ugyanis szószerint olyan gépet látott a méltóságos képviselő úr földjén, amint munkában volt éppen.
Édesanyja magyarázta meg neki, hát azért tudott felvilágosítással szolgálni most harmadfélesztendős öccsének.
Péterke azonban nem maradt nyugton.
Egy másik képre mutatott:
- Szani, mijaz itt benne?
- Ló - válaszolt szolgálatkészen Mudrony Sanyi.
Mert ragaszkodott az öccséhez , aki tudatlan fejjel totyogott még akkor ebben a tévelygő világban.
A legényke azonban itt sem állt meg:
- Szani, vedél netem ed ojan jovat!
- Majd veszek, Péterke, ha megnősz.
Akkor pénzt fogok keresni s kapsz tőlem egy ilyen lovat!
S Péterke rábólintott:
- Jó jesz.
Darabkát elpiszmogtak még kettesben.
Az alatt egyre szilajodott odakint a szél , mely a dargói lyukból indult el valahonnét.
Egyszer csak fölfigyelt Péterke is:
- Szani, az öjdöd judja a házat...
- Dehogy is az ördög rúgja a házat! - méltatlankodott Mudrony Sanyi, maga is megütődvén ekkora tapasztalatlanságon.
- A szél veri a házunkat, Péterke!
Az apró legény azonban akaratosan hajtogatta a magáét:
- Az öjdöd judja a házat...
Tovább-beszélgettek aztán olyan dolgokról, amelyek megmosolyogni valóknak bizonyultak felnőttek szemében, de amelyek halálosan komoly események az ilyen apró emberek életében.
Odakint dörgésbe fajult a szél s eresztékeiben ropogtatta meg a vékonyfalú házat.
Azalatt pedig úgy tűnt föl Mudrony Sanyinak, mintha édesanyja beszélgetne valakivel a pitvarban.
S pillanattal reá be is jött a szelíd asszony a vén Tománéval együtt, aki a jobboldali szomszédnak, Bacsik Mihálynak volt az anyósa és mivel korosabb asszonynak számított már, szeretett eltereferélgetni rokonnal , jóismerőssel.
Mudrony Sanyi odafigyelt minden szavukra.
Mert attól fogva, hogy az őszi hidegek - Péterke öccsével - bezárták a négy fal közé, csak az ilyen ellesett párbeszédekből tudott meg valamit a nagyvilágból.
Épp az édesanyja kérdezte az öregasszonyt:
- Csak azt nem tudom felfogni, nénike, igaziba meghótt-é ez a Tóth Antal vagy pedig csak hosszú időre tanált elájulni?
- A, dehogy is! - legyintett Tománé, aki ezúttal is birtokában volt a legkimerítőbb értesüléseknek.
- Tecchalott vót, osztán fenjárt a mennyországba , ahol látta Kossuthot is díszfeketemagyarba.
Barczali Gábor beszélte az imént , aki felfele gyött a falun.
Mert Gábor mán kétízbe is lenjárt nála, mivelhogy ettül a boldogtalan Tóth Antaltul mindent elloptak, amíg odakint feküdt a temetőbe.
Hát így oszt Gábor legalább kibeszélgette magát vele...
- Jó szíve van ennek a Barczalinak - vetette közbe a Mudrony Sanyi édesanyja.
Tománé ráhelyeselt:
- Igen.
Még az ingit is odaaggya.
Csak azt nem tuggya még senki, mit izent Kossuth Tóth Antal révin a népnek.
Mert ezt illetőleg még nem nyilatkozott Tóth Antal.
Aszmongyák, akik hallották mán, úgy káromkodik odahaza a méregtől, hogy mindenki keresztet vet magára s úgy szalad el még a háza tájékárul is...
Aztán másról kezdtek beszélgetni.
És mialatt Péterke egy rongyokból készített huszárral kezdett játszadozni a ládán, Mudrony Sanyi úgy tett, mintha mély elmerüléssel lapozgatna újból a képes árjegyzékben, a valóságban azonban édesanyja meg a vén Tománé beszédéhez hegyezte a fülét.
Már ebben az apró korában is érezte valahogyan, hogy nem szabad magát elárulnia mindenben, ha olyan helyzet adódott elő, hogy hallgatódznia kellett.
Most pedig nagyon oda kellett fülelni, mert suttogóra vált a beszéd.
Ez a beszéd pedig fölötte érdekesnek ígérkezett.
Tománé szólt éppen, lehalkított hangon:
- Úgy van az, édes lelkem, amint állítom éppen: kedves ura legutóbb is a kulcsárnénál vót ozsonnán, amikor maga azt hitte, hogy Verhóra ment át a kovácshoz.
Magam láttam, hogy mindenféle tortákkal etette az a rossz asszony...
Mudrony Sanyi anyjának arca még fehérebb lett egy árnyalattal s váratlanul meleg könny árasztotta el a szemét.
És csak felsóhajtott, de úgy, mintha e pillanatban vissza akarta volna téríteni rég-elvesztett kis boldogságát:
- Istenem!...
Mudrony Sanyit, noha egészen babszem-legényke volt még, szívenérintette, amit most hallott.
Nem elsőízben sejtett meg olyan dolgokat, amelyek mélyen leverték a lábáról.
Tudta, hogy édesanyja és az apja között valami baj van a kulcsárné miatt, de arról már fogalma sem volt, mit csinálhatott apjával a kulcsárné , amiért annyira rossz asszonynak mondta az édesanyja.
Mert látta szinte minden napon, ha odahaza tartózkodott az apja, hogy édesanyja ráborul az ágyra s úgy sír a zsebkendőjébe vagy a kötényébe, mialatt Mudrony József átkozta magát, hogy folyjon ki a szeme, ha csak egyszer is megérintette volna a kulcsárnét, aki kövérkés asszony volt egyebekben s nem lehetett állítani szépnek, már amilyennek Mudrony Sanyi látta a maga kurta eszével.
Nagy előnye volt azonban a kulcsárnénak, hogy dugaszban mindig akadt nála valami finom ennivaló, mely a méltóságos úrék ebédjéről maradt vissza.
Mudrony Józsefről viszont köztudomású volt, hogy nem vetette meg a jóízű falatot.
Ez volt az oka, hogy már ebben az életkorában is súlyos zavarba jutott nem egyszer Mudrony Sanyi.
Mert hitte, hogy az apja csakugyan ott járt a kulcsárnénál, az apja ezzel szemben átkozta magát , ha csak színét látta volna is a kulcsárnénak.
S Mudrony Sanyi egyszerre azon vette észre magát, hogy az apja iránt el nem múló neheztelés támadozik a szívében, amiért nem mondott igazat az édesanyjának.
Sőt sokszor durván bánt a szép fiatalasszonnyal, aki sírdogált is emiatt eleget, amikor azt hitte, senki nem látja.
És Mudrony Sanyi gyanújának, amellyel apját illette, sok-sok alapja lehetett valóban.
Hisz alig mult három hete, hogy apjával együtt haladt át a méltóságos úr udvarának hátsó részében, ahol már a kocsiszín meg az istállók következtek , amikor a kulcsári-lak ablakából megpillantotta őt a kövérkés kulcsárné s mégjobban kihajolva az ablakon, hívogató hangon kezdett kiáltozni:
- Józsi!...
Józsi!...
Mert furcsán beszélt magyarul a kulcsárné.
Mintha tótocska származású lett volna.
Mudrony József visszakiáltott:
- Megyek izibe, ténsasszony!
S eleresztvén a Sanyi kezét, faképnél hagyta.
Mindössze annyit szólt vissza, hogy várja meg, mindjárt itt lesz.
Ámde sokáig, nagyon sokáig maradt odabent Mudrony József s amikor megmutatkozott végül és a fia felé tartott volna, kalapját a szemébe húzta mélyen.
És Sanyi, ámbár semmit sem értett az egészből, mégis igen-igen sajnálta az édesanyját akkor.
És mégsem szólt neki!
Mert erre előre figyelmeztette az apja, kilátásba helyezvén neki, hogy ha el találna járni a szája, csúnyán el fogja nadrágolni.
Most pedig épp az apjáról meg a kulcsárnéról folyt suttogva a szó.
Sanyi kínosan figyelt oda az édesanyja meg a Tománé minden mozdulatára és csak arra rezzent össze, mikor édesanyja szeméhez emelte köténye csücskét s ugyanakkor felsírt:
- Hisz' csak ne vónék benne ebbe a nagy szegénységbe, nénike, itthagynám én s a két gyermekemmel visszamennék az apámhoz.
De szemem égne ki a világtól, meg jó apám is mondta mindig előre, hogy ne mennyek hozzá, mert nem kitartó a természeti...
Istenem, hogy így meggyaláz engemet mindenki előtt!
És sirdogált, sirdogált a kötényébe.
Utána még halkabbra fogta a szót Tománé, ámde Mudrony Sanyinak úgy tetszett mégis, hogy az öregasszony arra biztatja az édesanyját: öntse végig lúggal a kulcsárnét!
Különös teremtés lehetett a vén Tománé, hisz Sanyi is hallotta egyszer, amint veresregyulladt képpel kiáltott fel az édesapja, hogy egyszer még móresre tanítja ezt a boszorkát!
Tománé most sem fogyott ki a lelkesítésből:
- Maga még fiatal, lelkecském, s nem tuggya miheztartani magát.
Szerencsére itt a vén Tománé!
S a vén Tománé, aki három urát tanította meg eddig becsületre s mind a három belehótt, aszmongya magának, lelkecském: öncse le azt a piszok nőt , de azt a cudar urát se kíméjje!
A fehérarcú fiatalasszony azonban akaratosan hajtogatta a magáét:
- Azt én nem tehetem, mert mindenki rólam beszélne, nénike.
Inkább belehalok a szégyenembe, de ezt a két gyereket is magammal viszem!
Sanyi riadtan kapta buckófejét a két keskeny válla közé, miközben a kérlelhetetlen Tománé két csontos és erezett öklét a magasba lendítette s úgy fenyegetődzött a kastély irányába:
- Mán pedig én leforráznám, hogy ne maraggyék bőr az arcán...
De az uramat is!
Mudrony Sanyi valami olyanformát érzett e szavaknál, hogy az időtől kiszikkadt Tománé mindenáron apja ellen akarja uszítani az édesanyját.
És ez már nem tetszett neki.
Mert mi köze Tománénak az ő dolgaikhoz?
Már-már fészkelődni kezdett, amikor abbamaradt hirtelen a bizalmas beszéd, mert a pitvar felől benyitott lábujjhegyen a fiatal tanító néni.
Az Annus kisasszony.
Addigi életében soha még olyan szép lányt nem látott Mudrony Sanyi.
Két rózsa volt a két gyenge arcocskája.
És ahogy Sanyira nézett most a szépséges leány, a fiú zavartan kapta le a szemét.
Maga sem tudta, miért?
A fiatal tanítónő, aki mindössze harmadfél hónapja került a faluba, jókedvűen nyitott be s adott kezet az édesanyjának, meg a vén Tománénak:
- Jónapot kívánok, Mudrony néni!
Hogy van, kedves Toma néni?
Mudrony Sanyi édesanyja megörült és felmosolygott a ritka vendégre, a vén Tománé ellenben tüstént ellenkérdéseket adott föl:
- Megvagyunk, drága kisasszony.
De mongya csak, még mindig zaklattya szerelmével a tanító úr?
Nohát, hogy ilyet is meg kell érnie az embernek!
Hány éves is a kisasszony lelkem?
- Tizennyolc multam augusztusban - felelt látható zavarral a csinos leány.
Tománé asszony abban a pillanatban lecsapott, miként a kánya:
- No tessék!
A tanító úr van legalább harmincon felül, hát azér mondom, hogy sehogyse illenek össze...
Mér nem hagy akkor békit a drága galambomnak?
Meg oszt különb legény a fiatal erdészúrfi!
A kis tanítónő mintha tiltakozni szeretett volna, ámde Tománé nem engedte szóhoz .
Ahelyett újból ökölbe fogta a markát, mintha le akart volna sújtani valakire:
- Hát aszmondom én, pedig a vén Tománé nem szokott világolni, hogy az erdészúrfi eccer le tanájja ütni a sarkát a tanító úrnak!
Senkise fogja sajnálni ...
Mászkájjon idősebb jányok után, de haggyék békit mán a lelkem-galambomnak!
Annus kisasszony édes pironkodással hagyta rá:
- Pali nagyon jókedvű fiú mindig.
Sanyi tudta, hogy Palinak az erdészfiút szokta szólítgatni a tanító-kisasszony , akinek puszta látása megremegtette őt magát is az öt és fél esztendejével.
Ám ugyanakkor észrevette azt is, hogy csak nem akar elmúlni az Annuska nagy-nagy zavara.
Talán azért is, mert az élemedett Tománé hangos szóval fűzte tovább erre vonatkozó észrevételeit:
- És én mégis aszmondom, mennyék csak, lelkecském, a tanító úrhoz.
Merha bogaras is kicsit a tanító úr, de azér megvan az állása meg a szükséges kora, a Pali úrfi pedig szeles még.
Ámbátor igaz, hogy a kisasszony-lelkem is olyan gyengécske e mai korába, akar a harmat.
Gondolom is, hogy az erdészúrfi felé húz az érző szivivel...
Hát ezér mondom, hogy magam se tudom most mán, mit mongyak a kisasszony-galambomnak?
A fölösleges povedálásnak Mudrony Józsefné vetett véget, aki utoljára is kimentette súlyos zavarából Annus kisasszonyt.
A fiatalasszony ugyanis így szólt a szép tanítókisasszonyhoz:
- Tán segiccségére lehetnék valamibe Annuskának?
A fiatal leány pillanatra mintha újabb zavarba került volna s talán, hogy takargassa magát, keskeny ujjaival félresimította halántékán a kissé megbomlott hajfürtöket.
Aztán annyit mondott, közömbösséget erőltetve magára:
- Azért jöttem át, Mudrony néni, hogy megkérjem: adja át hozzánk a kis Sanyit !
Vacsoraidőre visszahozom.
A kérés nem lepte meg Mudrony Józsefnét, mert a kis tanítónő addig is nem egyszer kérte át magukhoz Sanyit, különösen olyankor, ha egyedül kellett maradnia a házban.
A takaros leány már a faluba való érkezésének első napjaiban megkedvelte az élénk felfogású gyereket.
Kérése nem volt új tehát, mindazáltal Sanyi édesanyja megkérdezte, inkább csak szokásból:
- Tán megint magára van, Annuska?
- Igen - válaszolt szórakozottan a leány.
- Kigyóssy néni Kázmérba ment át , valami rokonlátogatóba és csak éjszakára tér meg a szekeren.
Igaz, hogy otthon van a cselédke, de neki a konyhában van dolga és, hogy őszinte legyek, drukkolok egy kicsit...
Itt már beleszólt Tománé is, akit valósággal extázisba hozott minden új értesülés:
- Ugyan mitől fél, lelkecském?
- Attól, Toma néni, - sóhajtott egy mélyet a szép leány - hogy a tanító úr bejelentette nálam látogatását...
E szavaknál Mudrony Sanyi édesanyja is fölfigyelt, aki a boglyakemence körül tett-vett, a vén Tománé pedig egyetlen kérdőjellé változott át:
- Nincs abba semmi, gyöngyöm-virágom...
Biztosan el akar beszélgetni keveset a lelkemmel s attul oszt megkönnyebbedik a szíve...
- Nem!
Nem! - tiltakozott hevesen Annus kisasszony.
- Mert ebéd után ma volt már egyszer nálunk, amikor azonban látta, hogy Kigyóssy néni elindul a szekeren , kezet fogott velem s azzal búcsúzott, hogy estetájt megint visszajön, mert fontos közölnivalója lenne a számomra.
Tománé itt összecsapta a tenyerét:
- Nadragulyalét mernék inni rá, hogy meg akarja kérni a galambocskám kézit!
Apró, ijedt szünet állt be.
Az előosont alkonyat kívülről hályogot vont már a kicsi ablakok lapjaira s a három nő tanácstalanul nézett maga elé darabideig.
A kis tanítónő szakította meg elsőnek az önkéntelenül beállt csöndet:
- Hát ezért jöttem volna át Sanyiért.
Ha ő is velem van, nem érzem, magamat annyira egyedül.
A fehérarcú mama Sanyira nézett:
- Kapd föl csak, kisfiam, a ködmönkédet s menj át Annus kisasszonnyal!
Majd a kisasszony hazahoz később.
Péterke, amikor meghallotta, hogy látogatóba viszik át a bátyját, előtotyogott a sarokból, hol a rongyhuszárral volt elfoglalva eddig s az anyja elé állt selypecskén:
- Mama, én isz medet Szanival...
- Nem lehet, kisfiam, - ijesztett rá az édesanyja - mert a sötét utcán kísértetek járnak, akik leereszkednek a temetődombról és ha meglátnának, magukkal vinnének, aranyom.
Ki lenne akkor az én Péterkém?
Péterke (két csillogó gyertyával az orrocskája alatt) az édesanyjára függesztette gömbölyű pofácskáját, miközben kerekretágult a két bagolyszeme:
- Mama, mi jaz, hod kiszéjtet?
- A kísértet az rém, kisfiam.
Ha magukkal vinnének, te is meghalnál.
És Péterke megnyugodott abban a pillanatban:
- Attoj itthon majadot.
Mudrony Sanyi akkorára begombolta magán a virágos ködmönkét s báránybőrsapkáját kezébe fogva, várakozón állt meg az asztal sarkánál.
Csak ekkor révült föl mély elmerüléséből Tománé s magához térvén, a fiatal tanítónőre emelte arcát, mialatt komolyra vált a hangja.
Minden szava egész életre szóló tanácsadás volt:
- Azt hiszem én, kisasszonykám, ha nem tévedek, mán pedig ez nem szokásom, a tanító úr meg akarja kérni a gyöngyöm kezét.
Isten akarata vót, hogy ezt megtuggyam, mer a vén Tománénak nemcsak esze van, hanem a szíve is vajbul való .
Hallgasson meg, rubintom, amikor aszmondom, hogy csak a szivit figyelje, de azér az eszit is vegye elő!
Annus kisasszony édes zavarral jegyezte meg itten:
- Ezt nem értem egészen, kedves Toma néni...
- Nem is kell! - csapott a térdére Tománé.
- Azt akarom mondani csak, madárkám , hogy a tanító úr meg tuggya keresni a kenyerit mán most is, de jobb férje lesz a Pali úrfi, ha egészen megtelik a bajusza.
Mer őt kedveli a kisasszony is, amint gondolom.
Annus kisasszony nem tett észrevételt a vén Tománé megjegyzéseire, ahelyett elbúcsúzván a két asszonytól s megpaskolván a Péterke pofácskáját, kézenfogta Sanyit s eltűnt vele az estében.
Valami három házzal odébb, a túlsó oldalon és a felvég irányába barnállott az özvegy nemes Kigyóssyné asszony kúriája.
Százados falú kőház volt, magas pincerésszel s az egyik ilyen pincerészben lakott népes családjával Bájn, a gyűrűs-zsidó, akit fütyölősnek is hívtak.
Tudniillik egylovas szekérkéjével végigfütyölte a közbeeső falvakat, miközben üvegszemes gyűrűit vesztegette.
De árult ő - kapcadarabkák, egyéb rongyok és csontok ellenében - sok egyebet is, a többi között medvecukrot.
A medvecukor volt az oka, amiért oly ujjongással fogadták mindenfelé a gyerekek.
Hallgatagon haladtak el a nagyutcán, miközben Annus kisasszony szorosan fogta Sanyi kezét.
És ettől a kézfogástól remegni kezdett Mudrony Sanyi, ráadásul meg szünetlen forróságot érzett a hajában.
Soha nem tudta magyarázatát adni magának , miért ez a forróság a fejében, valahányszor hozzáért a szép kisasszony.
Ahogy a régi kőház elé értek volna, benyitottak az udvarba s mindenekelőtt a gyűrűs-zsidó pincelakásáig botorkáltak le, ahol fojtott meleg csapott az arcukba, Annus kisasszony itt először a Bájn-család felnőtt soron lévő tagjait üdvözölte s akkor Sanyihoz hajolt le:
- Sanyika, mit vegyek neked?
Mert meg akarlak vendégelni.
Mudrony Sanyi gondolkodás nélkül mondta rá:
- Medvecukrot, Annus néni.
De tessék venni Péterkének is!
Megkapta.
Péterke részét a ködmönkéje zsebébe csúsztatta be külön.
Akkor aztán az udvarrészből a főlépcsőn haladtak föl a lakásba, melynek hátsó konyharészéből erőtlen világ verődött ki az egyre sűrűsödő estébe.
Az előszobába lépve, Annus kisasszony meggyujtotta a talpas petróleumlámpát, mely barátságos fényt hintett szét az uribútorokkal berendezett szobába.
Enyhe meleg terült el odabent, mert fűtöttek már a cserépkályhába.
Csak a levegő volt nehéz.
Egyetlen ház nem volt talán olyan régi a faluban, mint a Kigyóssy-ház.
Egyesek úgy tudták, hogy olyan időben épült még, amikor nagy bajban volt Magyarország : Bécs felől tudniillik betört senki más, mint Napoleon császár maga .
Fölkerekedtek erre a zempléni inszurgensek is: lovastul és kardostul a nemesek , gyalogszerrel a szegények s hetyke nótában fenyegetődztek, hogy kifordítják még a bőrét a francia császárnak.
Meg is ütköztek Bonaparte előhadaival, Győr városánál valahol, utólag állapítsuk meg azonban, hogy e megütközés következményeképpen a zempléni inszurgensek csak Zemplénben álltak meg először , ahol is kifújták magukat keveset.
De a faluban büszkén emlegették még kilencven esztendő után is, hogy falubeli volt az a huszár, bizonyos legenyei Budaházy Péter, aki a viaskodás legközepéből a két karjával mentette ki haldokló kapitányát, amiért is az "ezüst mellypénzt" tűzték ki inszurgensi dolmányára.
Hát így volt!
A Kigyóssy-háznak három szobája volt tulajdonképpen.
Az a szoba, amelyik az utca felé nyílt, az úriszoba, amolyan szalonféle lett volna.
Innét oldalt s ugyancsak az utcára szolgáló ablakokkal, egy kisebb szoba következett: itt aludt a hosszú téli éjszakákon özvegy Kigyóssyné s vele együtt Annus kisasszony, aki valami öt hónappal előbb tette le a tanítónői vizsgát (így tudták ezt a faluban) s mivel egyelőre állást nem kapott még, Kigyóssyné asszonynak hívására Zehernyére jött át, bizonytalan időre.
Mert rokona volt az öreg nemesasszony s nem is olyan távolról.
A két első szobát konyha választotta el a hátulsó szobától: Kigyóssyné asszony, ha odahaza tartózkodott, itt töltötte el a napnak túlnyomó részét .
Egyebekben csaknem mindig otthon ült s eleven csoda volt, hogy most látogatóba ment át Kázmérba.
Mivel pedig a tanító úr erre a késő délutánra jelentette be immáron másodszori látogatását, a tanító úrnak alighanem megmásíthatatlan lehetett a szándéka.
Ettől a látogatástól szorulhatott össze a szíve Annus kisasszonynak is, mert ahogy levetette volna felsőkabátját s Mudrony Sanyiról is lehúzta a ködmönkét , megdörzsölte a két apró tenyerét s megrebbent mosollyal nézett szembe a gyerekkel:
- Aztán ki ne menj a szobából, Sanyika, amíg idebent lesz a tanító úr!
- Igenis, Annus néni, egyszer se fogok kimenni - válaszolt szolgálatkészen Mudrony Sanyi s utána a medvecukrot kezdte szopogatni.
A fiatal tanítónőnek azonban mintha kötekedő kedve lett volna ezen a napon, mert így folytatta dévajul:
- Mára téged szemeltelek ki lovagomnak...
- Igenis, kérem szépen - mondta közömbösen Mudrony Sanyi, miután az egészből semmit sem értett ezen a kerek világon.
Annus néni pillanatra kinézett a konyhába, a kis cselédhez, Sanyi pedig, miközben a meleg kályhánál lévő ládán helyezkedett neki kényelmesen, körülnézett kissé a szobában.
Nem először volt benne most, de mindig megcsodálta, valahányszor áthozta magával Annus kisasszony.
Számára mesék világát jelentette az a hosszú-hosszú dívány , mely az utcai két ablak között nyúlt ki.
Az udvarra néző egy ablaktól jobbra régi kredenc állt, melynek üvegajtaján át be lehetett látni a legbelsejéig , ahol talán százesztendős csészék, öreg poharak és egyéb csecsebecsék foglaltak helyet.
Az ablak másik felén görbelábú szekrénykét lehetett látni, olyan órával a tetején, amelynek korát senkisem tudta már megmondani.
Ez az óra, valahányszor a XII-es fölé ért a nagymutató, muzsikálni kezdett, de olyan öregesen, hogy Mudrony Sanyi mindig elgondolkozott maga elé olyankor.
Általában olyan úri volt ez a szoba, hogy Sanyi nem tudott számot adni magának jóleső és különös érzéseiről, valahányszor a szobában üldögélt.
Ilyen esetben nagy volt a levertsége, mert súlyos szegénysége jutott az eszébe mindig.
Elmerüléséből Annus kisasszony zavarta föl, aki nesztelenül s kapkodó zavarral sietett vissza.
Zavara érthető volt, mert ugyanakkor kimért és meggondolt lépések kopogása közeledett a feljáró lépcső felől.
Mudrony Sanyi ösztönös mozdulattal a kisasszonyra pillantott föl, aki nekihevült arccal simította félre a haját s aközben mintha annyit suttogott volna maga elé:
- Istenem, mit mondjak neki?
Hanem akkor már kopogtattak is az ajtón s félpillanattal rá a tanító úr nyitott be a szobába:
- Csókolom a kezét, Annus nagysád!
- Isten hozta!
Isten hozta! - sietett eléje a leány s izgatottságában mind a két kezét nyujtotta neki.
Erre a feltűnő sietségre melegen csillant meg a tanító úr szeme, mintha jó előjelnek vette volna a maga dolgára.
Aztán levetette felsőkabátját, az ajtó mellé akasztotta föl a fogasra és ott állt akkor zsakettben, ami azonban nem szúrt szemet, mivel a tanító urat senki sem látta még másként, mint zsakettben .
A feltűnő inkább az volt, hogy az új zsakettjében jött el, amelyet csak kivételes alkalmakkor volt szokása felölteni.
Mert két zsakettel rendelkezett a tanító úr.
Csak ekkor vette észre Mudrony Sanyit.
Elcsodálkozott:
- Nem leszek alkalmatlan, Annus nagysád?
- Ó, nem - nyugtatta meg a leány.
A tanító úr itt gallérjába engedte le vékony tokáját, minélfogva mélyebb hangon folytatta valamivel:
- Úgy értem ezt, hogy ez a gyerek is itt hallgatózik...
Annus kisasszony azonban egyetlen erőszakolt kis mosollyal eloszlatta összes aggályait a tanító úrnak:
- Nem tesz semmit, tanító úr.
Ő az én legragaszkodóbb kis barátom s aztán nem igen érti még a nagyok beszédét.
A tanító úr erre lecsillapult, legalább is mutatta.
Majd a tanítókisasszony bíztatására az egyik fotelben foglalt helyet, miközben óvatosan szétvette maga alatt zsakettje két szárnyát.
S miután egymáson fektette át a lábát, így kezdte a szót, némi lázban:
- Igazság szerint messze kell kezdenem mai mondanivalóim fonalát, melynek érdemi része az a közismert igazság, hogy: nem lehet az ember fábul...
Mudrony Sanyi odafigyelt minden szóra, ámde nem sokat értett az egészből.
Látta azonban, hogy Annus kisasszony elmosolyodik a szép úribeszédre s ettől a mosolytól kicsiny gödröcske támadt a kisasszony jobb arcocskáján.
Még biccentett is:
- Hallgatom, tanító úr!
A tanító úr azalatt - úgy ültében - két térde között forgatta fogantyúnélküli sétapálcáját, mintha nagyon sietős dolga lett volna.
Előbb köhintett egyet s akkor nekivágott:
- Előrebocsátani-valóimnak veleje olyanformán lenne körülírható, hogy legjellegzetesebb tulajdonságom az abszolút hűség.
Arról van szó a jelen helyzetben, hogy tizennégy esztendővel ezelőtt, amikor - tizennyolc évvel ifjúi vállaimon - befejeztem preparandiai tanulmányaimat s tegyük hozzá: kitűnő eredménnyel, még azon az őszön nevelőnek hivattam meg egy grófi-családhoz.
Hogy melyikhez, valóban nem tartozik ide ez alkalommal.
Tájékozódásul elég légyen talán annyit, hogy Szabolcs vármegye területéről van szó földrajzilag...
- Értem, értem, tanító úr - bólintott Annus kisasszony.
Mudrony Sanyinak az volt az érzése e pillanatban, mintha Annus nénit valami szomorúság bántaná s ezért engedi le kiskontyos fejét a balkezébe.
A tanító úr mintha új biztatást merített volna ebből a bólintásból, mert így beszélt tovább:
- Szóval, ott méltóztatott megakasztani, hogy nevelő lettem a két grófi úrfi mellett s azonfelül én tanítottam cimbalomra a család szemefényét, Clarisse kisasszonyt, aki alig töltötte be tizenhatodik tavaszát azon az őszön.
Oly tüneményes szépség volt, hogy - nem tagadom! - az ő közelében mindig megbomlott a lelkem egyensúlya.
Nem nyujtom sokáig!
Azt beláttam persze szerelmi tébolyom első jelentkezésénél, hogy egy világszép grófkisasszonnyal nem kezdhet ki egy fakó prepa s ezért nem is forszíroztam a dolgot, csak lángoltam és hamvadtam bensőmben.
Csupán annyit még, hogy amikor - évvégi sikeres vizsgák után - a család elhalmozott figyelmének minden jelével, Clarisse kisasszonytól ezt az ezüstgombos sétapálcát kaptam, melynek gombjába bele van vésve a neve...
Mindezt pedig azért mondtam el, Annus kisasszony, hogy lássa: állhatatosan kitartok az érzelmeimben.
Valóban elmondhatom, hogy Clarisse kontesz puszta emléke még ma is megremegtet minden idegszálamban...
- Ritka emberi vonás a mai világban - mondta reá feltűnő szórakozottan a fiatal leány, miközben a tanító úrtól átvette a sétapálcát s az ezüstgombjába gravírozott nevet kezdte vizsgálgatni nagy elmerüléssel.
A tanító úr egy olyan mélyet sóhajtott ekkor, hogy ez a sóhajtása szívenütötte Mudrony Sanyit is:
- Ezek után levonva a konzekvenciákat, arról lenne szó, kedves Annus nagysád...
Nem folytathatta azonban, mert abban a pillanatban kemény léptek dobbantak meg az őszi estében a feljárólépcső felől.
S félpillanattal reá szélesen nyitott be senki más, mint Fekete Pál, az erdészúrfi maga.
Benyitott fiatalon, hányivetin, szeretetreméltón s puszta megjelenése elég volt , hogy kifújja a fotelből a tanító urat.
És míg Fekete Pál kezet csókolt a leánynak, a tanító úr felkapta a nagykabátját s háttal ment neki az ajtónak:
- Van szerencsém változatlan tiszteletemet jelenteni Annus nagysádnak!
Amikor léptei már az udvarból loccsantak föl, az erdészúrfi elnevette magát , szélesen:
- Ugyan miben sántikált itt az öreg?
- Azt hiszem, meg akarta kérni a kezemet - mondta nyiltan a leány.
Egymás kezét fogták s összemosolyogtak.
Mudrony Sanyi szótlankodva kuporodott össze a kályha mellett, a ládán.
Igen-igen meg volt zavarodva.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE