Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Két nyár
Keletkezés ideje
1916
Fejezet
2
Bekezdés
247
Mondat
1205
Szó
16933
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
2
A napok pedig tovább haladtak, és a külső élet sok különös új zaja és mozgalma csak mint felszínes napi szenzáció hatott le a Hiúz utca e pincéjébe.
Vitorisz odaadóan bújta a krajcáros újságokat, mindenre kíváncsi volt, és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, kellemes és kielégítő.
- A város képe csodásan megelevenült, tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig közöttük.
Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyílt, fesztelen, megújult szerelmeket .
Villamosokban a fiatal népek úgy bújtak össze, hogy azért "rendes időben " rendőri beavatkozás járt volna.
Az élet általában fokozódni látszott.
Nyakra-főre házasodott mindenki, s oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést elkövetni bátran , hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset!
Csak a Hiúz utcában kilenc új asszonyt számoltak össze.
A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor, s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az asztalnál.
A házmester húga is így tett egy trénkáplárral, kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: - Baj van , kisasszony?
Ő lehajtotta fejét, és elhaló hangon "igen " -nel válaszolt (pedig szó sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva ), akkor aztán nem gördítettek akadályokat.
A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket.
Mindenki látnok és stratéga volt ; " swarmlénia, front, csapatösszevonás, offenzíva, sturm" és még egy sereg ilyen új szó ismerete - ki tudja honnét? - de kötelezővé vált lenézés terhe alatt .
Viszont tekintélyre tett szert, aki közámulat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyú.
Mások komolyan azt állítatták, hogy ők már megtanulták "a sorok között" helyesen olvasni a mostani újságokat.
- Karácsonyra végleg itthon leszünk! - magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utca hosszat, kávéházba , lerázhatatlanul.
- Lesz abból tavasz is! - fontoskodott egy beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan kifejtették, hogy "elvben , elméletben" semmi se mond ellent annak, hogy akár igen sokáig is el ne tartson .
Kinevették őket, vagy elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszichikai , gazdasági meg észokokkal.
- Nem is árt - mondták némelyek -, ha egy kicsit megrázkódik alapjában az a korhadt, büdös rend; ha azok, akik oly disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit !
Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e rázkódásait.
" Hiába van ma a bankban pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted" - ezen tűnődtek örömmel.
Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások riadtan és vészjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem aludtak az éjjel.
Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek , valószínűség mértékét.
Kivált az iskolázottak; ha még néhány Kemény- vagy Jókai-regényt is elolvastak valaha.
Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és visszhangra találjon.
" Hős katonáink" valami kis kényelem hiányát hánytorgatták.
Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az újságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva - s ez néha szárnyat adott a rémhíreknek.
Vidéki levelek rosszul jöttek civil rokonoktól is; pedig ezek az emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak.
Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte , rémlátásaiban elesettnek siratta hívét; mikor egyszerű sürgöny hívta valamelyik messze vidéki városba, melyet sose hitt, hogy valaha meglásson.
" Leveleimre semmi válasz.
Jöjj, még hetekig együtt lehetünk !"
S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: - Ott lelem-é még?
- Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett , gondok-rágta vagy unalomba halt érzések, szeretetek újultak meg, felfedeződtek , égtek sziporkázva a megindultságok e rezgő levegőjében.
Az asszonyok becsesek , drágák lettek, ki-ki a maga formája szerint.
Türelmetlen könyörület, dühös részvét tartotta izgalomban az idegeket.
Az igazi fájdalom, a rettegés, kín megbújt néhol magára hagyva, nem is értve.
Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz utcában is.
A kapu alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha egy kutya szerb most véletlenül ide tévedne elébe.
A legöregebb szapuló asszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok.
És elmondta - mert székelyföldi volt -, hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Áron, és tanította az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége...
De az utcákon - fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép gazdag nők autóztak naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztóan sürgős és fontos küldetésben.
A legkomolyabbak közülük eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat, önérzetüket, immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak kelni hét órakor, és nem kell már tisztelve csodálniuk a dolgozó nőket - évtizedek, életek robotoló rabjait.
- Veronék láttak egy este kilenc tájban erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt kíséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével, mindenki tisztelettel nyitott utat nekik.
A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve , nevetve felkiáltott: "Ott van -e már Sanyi ?...
Nézzen ki, előbb nézzetek ki ránk : kosztümben vagyunk !"
Kihúzta egy szőke hajtincsét a kacér fejkötőcske alul, és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan " fölmentett" volt, de kivel egy hét múlva mégis sommás, "háborús" egybekelésre készült.
A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nők hemzsegő rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretőkké kibomlott törvényes feleségek.
A doktornénak is komoly szándékkal udvarolt egy jóállású , özvegy vasúti mérnök.
Az önkéntes ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, barna leány; s "csakolyan" volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné húgáé.
Sőt a "jobb társaságban" tanult, csupa diplomás és úri nő közt.
A szuterén őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel.
Két kezét a fehér, nagy zsebekbe süllyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán .
Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor, s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem altathatják, nem bírná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni!
Egy "híres zenész felesége" a legbuzgóbb köztük, ő fogta a fejét , leborult, odaszorította arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól eltorzult arcát , és vigasztalón suttogott a fülébe: "Bácsi!...
No nem, nem... bácsi !"
Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak kíváncsiak; hanem hogy van -e már sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten?
Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva.
- Minek is titkolja a kisasszony?
- Majd lesz magának - fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné -, csak terjesszen itt rémhíreket!
- De a kisasszony titkolódzó arccal, diszkréten összeszorított ajakkal hallgatta őket ; végül, mintegy elszántan és magát erőltetve kijelentette: - Hát nincs, ha mondom, egy sincs!
Nekem csak elhihetik, lelkem!
- S mint a gigantikus világszcéna egy igen jelentős szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek , sarkon fordult, nehogy még kiszalajtson a száján valamit.
Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet, véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét - talán ezret is rejtegetnek már itt Budapesten...
S mikor pár hét múlva igazán megjöttek, és folyvást jöttek - már nem félt tőlük senki.
Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és bepólyált tagú, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat, s viszonozva az " éljen " -t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek - a legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt , szirupot és zörgő aprópénzt.
A kórházkertek rácsos kerítésén folyton cukorkákat dobáltak be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a rácshoz jöttek mesélni.
" Igazán olyan rettentő az a háború ?" - kérdezték szomjasan: s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi történeteiket.
- Igazán, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! - panaszkodott Erzsi.
- Mióta hívlak, nem is szép tőled!
Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta.
Csaknem két hónap óta törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta.
S míg elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől , ami nem ő volt és saját, kicsiny, de neki egyetlen élete.
Lehunyta szívét, és már választott: nem a férje, hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, kínlódón szigorú ítélettel - őbenne méregette saját, eddigi balgaságát, és titokban sokszor sírt.
- Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér ; egyszer Károlynak is feltűnt ez, és egy percre részvéttel kérdezte, hogy nincs -e baja?
Erzsi mit se vett észre ebből; ő most élénken és kifelé élt, mint a szenzációt vadászó, háborús utca - kalandra, újságra lesőn, a kíváncsiság önző közönyével , felszínesen, élményeket habzsolva.
Pár napig néhány újoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról - náluk aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük, és este elhívta őket sétálni - kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen, többször is, idegesen emlegette, hogy késik - aztán "ronda cábér " -nek nevezte és még sokkal rosszabbnak is.
Veron alig felelt.
Töméntelent dolgozott mostanában , úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az "érdekes idők" izgalmaiban éltek és jártak szinte egész nap.
Az Erzsi egyik színésze is elutazott hirtelen bevonulni valahová, s félhavi takarítással adós maradt.
A leány szemrehányást tett dühében Veronnak: - Te ajánlottál hozzá - egy ilyen rongy komédiáshoz!
- A másiknál söpört még ímmel-ámmal; de a színtársulat is oszlóban volt a napokban .
- Azért van még egypár koronám! - mondta néha újra vidáman, szívesen, s erővel rátukmált Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már ilyenhez szokva, és sejtelme sem volt, hogy a leánynak "spórpénze " van...
Már nem is akart gondolkozni semmit!...
A leány így is félig ingyen evett nála már, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált, s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, amíg egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a "nevezetességeket ".
De már csökkent az "idegenforgalom " is - ahogy a sebesültek száma nőtt, és sorban megteltek a kisegítő kórházak.
- Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat!
- (Ez hat, úgy sejtette !) - Ez egy magyar nőnek kötelessége!...
Gyere no, ne gunnyassz itthon örökké, attól leszel beteg!
Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk!
Gyere , vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van látogatás!
- Azt mondják, most már nehezen engedik be, aki nem tud nevet mondani, hogy ki beteget akar látni!
- Attól sose tarts, ösmer engem az ápoló!
Az önkéntes szobába megyünk!
Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép idején ; Erzsi segített betűzni Veron gyémántdíszes hajcsatjait, s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
- Azért a kesztyűt, ugye anyuska, nem fogjuk lehúzni!...
Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák - igaz?
Nekik most mindenki nagysám , szegénykéknek, aki cigarettát viszen!
Hát elindultak nagysámnak öltözve kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban.
Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre, és egy marék cigarettát tartott felé.
" Tudja már, kihez ! "...
A fiú némán vette, megőrizve a hatalom adta tekintélyét.
Az emelet egy nyitott ajtajában termetes, fehér zubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést mormogott, és végigmustrálta Veront.
Az önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató suttogott odahajolva - nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van.
Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanából.
- Mit félsz, anyuska - hisz ezek csupa könnyűek!
A súlyosaknál unalmas, ott csendben kell lenni!
- Veron félrehúzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
Erzsi hangosan bemutatta : Vitoriszné barátnőm, tanítónő!
- Veron elpirult, de az egyik fiatal katona , kerek arcú kis barna, rámosolygott, és hadarva szólt.
- Kisztihand, nagysám , tessék helyet foglalni!
- Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány , " fess, pesti nőt" - mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának, egy igen nyurga legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán - míg ő csak hurutból, csúzból lábadozó.
Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek.
Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt a másik, és Csíksomlyón vasáruüzletet vezetett.
Most ifjú hősök, s a pesti nőkre elméletben kíváncsiak; hiszen először voltak idefenn.
És szívük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, mulattatták őket.
A csíksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem volt fárasztó neki, mert a stílusa, modora teljesen ismerős; a somlyói centrál kasszírnőjéé, kivel legkiadósabban társalgott eddig.
De ez nagyvilágibb - Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, szóval kolléga.
Weisz, a kis barna, álmodozóbb természet volt ; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről, s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott.
Veron halvány és kedves arcát élénk , ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban, s melegen megszorítva, ajkához vitte fehér kesztyűs kis kezét.
Hiszen ez férjes asszony ; tanulta, hogy illik!
Vitorisznével először esett ez életében; szörnyű zavarba jött, és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
- Most először méltóztatik itt lenni? - kérdezte Weisz, a vajdahunyadi, és melegen, de félénken nézett rá, mert szíve úgy vágyott már a tiszteletérzésre.
Annyira tudatában volt - fiatalosan , komolyan, kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik tájékán.
Veron Erzsire pillantott: az éppen felállt a székről, s a Krausz ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján.
Az asszony szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshajú fejét, fiatalok kézben tartották a kezüket.
- Fiacskám! - néha: - Kis uram! - hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból.
Idegen látogatók, érdeklődők a hazafias közönségből: igen elmaradoztak már ekkorra, vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, összevissza nőknek és nyalánkságoknak.
Őket is nyilván rokonnak nézik...
Erzsi e percben gyújtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra!
Megfészkelődött, s kesztyűs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; bután, de vígan és nagyon feltűnően.
És Veront elöntötte a harag; igazi pulykaméreg; - szeretett volna rákiáltani: "Te, te szolgáló - kicsapott cseléd !" - a fiatal Weisz illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítani kinyújtott lábait a takaró alatt , kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét.
" Csak nem fogom ezt majmolni ?" - gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel.
- Úgy hát nagysám is vidéki, azaz inkább falusi! - folytatta a fiú , és mindig mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van.
- Annak örülök, hogy nagysám sem pesti; vidéken, ugye, szebb az élet mégis!
Több idealizmus van az emberekben!
- Igenis, kérem! - hebegett az asszonyka, és kétségbeesett, hogy semmi sem jut most eszébe abból a sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről.
Károly előtt jobban ki tudja fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az egyet; mennyi esztendeje már!
De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két elsőnek oldalán is, arra született!
- Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona ; úri fiú, ki tudja, milyen előkelő!
S ő hogy becsapja itt!
Elszégyellte magát.
- A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami... valami... az, kérem, tud érezni, igenis!
Én a szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek ...!
- Az asszony hallgatta, kicsit kábulón - milyen különös, jó helyzet volt ez!...
De újra a leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze fejére.
- Vörös pecsenyét!... - hallotta a kuncogó, csiklandós , fojtott nevetését.
- Én a fehér pecsenyét szeretem! - felelte különösen mély hangon a hosszú fiú, és nagycsontú arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban.
E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a jobb kezét kereste, nem ezt, amelyben kiégett cigarettacsutka reszketett ... és elképedve, émelygő utálattal ugrott fel a székről.
Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen!
- A harmadik ágynál egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: - A... a csészét... kérem a köpőcsészét! - nyögte egy beteg, és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte.
- Ó, rögtön!
Itt van már!
- Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a cérnakesztyűt egy mozdulattal, s vörös, szikkadt kis kezével, melyen beszakadoztak a körmök - odaszorította a borogatóruhát az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt - görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az edénybe.
Csakhamar megcsöndesült , visszadőlt a párnára, könnyebben lélegzett.
- Már jobban van? - kérdezte a kis mosónő, és szolgálatkészen hajolt fölé.
- Persze, csak egy nagy fene hurut! - mosolygott a beteg, és már visszanyerte rendes arcszínét.
- Hanem igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!
- Veron jól látta jegygyűrűs kezét, borostás , viseltes arcát; az asztalán mellette nagy, nyitott könyvben aranyszélű szemüvegét.
Negyven körüli népfölkelő hadnagy lehetett.
- Mondja meg nekem, édes fiam őszintén: ki az a nő?
- ...
- Erzsi felé intett: Veron bizonytalanul követte a tekintetével.
- Magával jött... de csak nem rokona?
Az Isten áldja meg, miféle az... mivel foglalkozik?
- Nem, nem olyan, kérem... nem mindig teszen így!
- Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!
- A néne odalépett, és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron sarkon fordult, és kiillant a szobából.
Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt.
Ő már készen volt ezzel a históriával.
- Hát az Erzsit hol hagyta, asszonyság? - kérdezte a házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert épp az urát várta a kaszárnyából.
- Ottmaradt! - felelte az asszony hangosan, szinte kihívón.
- Ne mondja?
Hát mikor jön haza?
- Az is az ő dolga! - vágta rá, és vont egyet a vállán, hogy nincs köze hozzá.
- Na, csakhogy egyszer kinyílt a szeme magának is, Vitoriszné asszony!
Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.
- Micsodát?
Mit nem látok?
A menyecske rábámult.
- Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!...
Nézze, ha nem ellenségem maga is, hát megmondja! - fogta kérőre a végin.
- Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság!
Amit tudok is , az Erzsijétől tudom; ő maga beszél néha olyanokat az a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul.
De azt hiszi, csak énelőttem ?...
Akivel éppen összeakadt , mikor rájön a beszélőkéje; csak egypár szót mond, de olyat!...
Minap mesélte a boltos is!...
Én nem is hiszem, hogy nem bolond az néha!
- De hát mit - mit, az Isten áldja meg!
- Ó, nem is érdemes emlegetni...
Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az asszonyságot, hogy mán a doktoréktul is ő csalta el, hogy régen jóba vannak!
- Gyalázatos!...
Ezt?
- Ójé - ezt!
Hát még miket?
Hogy az asszonyságnak tűrni muszáj, ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet - meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral egy ágyba , asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét; mert másképp Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát inkább eltűrt mindent...
Elhallgatott, mert Veron felkacagott, és ezen megijedt egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel.
De nem - a folytatása már tiszta , éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos.
Csak az nevethet így , aki nagyon biztos a dolgában!
- Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!...
Lesték és egy óra múlva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá kifordulni megint a pinceajtón - sompolyogva és révetegen.
Az asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott semmit sem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; - mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!
Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a vacsorát.
Az asszonynak még nem volt szava hozzá.
- Na, nem is keresed a drágalátost? - kérdezte végre halkan, elfúló hanggal.
- Miért?
- Mert kidobtam - ha tudni akarod!
Károly várt egy pillanatig.
Csönd.
Akkor vállat vont.
- Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél.
Most is a te dolgod!
S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.
Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hideg vacsorát, sokszor hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég nem történt már, és nagyon izgatta.
A mosást is jól el akarta látni, és ha csak lehet, többet vállalni még - mert biztosan nagy lesz a drágaság a télen.
Sokan máris buzgón gyűjtötték a lisztet, cukrot, kávét ; ezekben - hitték - nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül: az ezüstpénzt.
Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utánajárt, és be is jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király utcai gyárat alakította át hamarosan új gazdája.
Erzsiről hallani se akart Veron; de azért hallott eleinte.
Mondták, hogy akkor éjszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában.
Hogy tönkregyűrte, piszkolta! - csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom pénzen.
Később galíciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy, a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; - Erzsi kotyvasztott nekik , mosott kicsit a fürdőkádban, egy szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit , mert mind megjárták ezek is Amerikát.
De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges , boldogtalan néppel; novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltűnt az utcából - Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel együtt.
De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
- Csak egyszer mondd meg már!
Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig?
Mikor...
- Hagyj békén, kérlek, a barátnőddel!
Minek hoztad ide ?
Hisz rám mászott, simogatott, falt - hisz láthattad!
Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom!
Úgy elengedte magát előttem az a tehén... de hiszen itt voltál!
Akkor miért nem járt a nyelved ?...
Úgy tettél , mintha magad is akarnád!...
- Az asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos adatot, részletet, mindent kitudni - ahogy elhatározta néha.
Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen - hisz ő itt volt, hisz előtte, vele voltak!
De hát nem tudott -e csakugyan valamit?
Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi ez , akit ösmert!
Vak volt ő akkor, vagy csak fel se' vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe - tán még kényelmesnek is érezte; amíg idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?
- Őróla hallani se akarok!
De te, te!
Hogy tudtál hajlani neki - itt, itthon , minálunk -, hogy piszkoltad be magad ?...
Te is csak olyan vagy, mint a többi!
Már feledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; s hogy mennyire szívéhez volt nőve a nyomorult.
Hisz egy ideig oly rendesen viselkedett, oly kedvesen... igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna vele ura szerelmét tudva is - ha szó nem esik róla, vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman, s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek közt!...
- Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy ?...
Azzal a ronda férfitermészeteddel!
- Ugyan, kérlek, mit regényezel?
Mit úgy ?...
Kellett is arra nézni, nagyon érti az azt!...
Egyszer azt mesélte nekem a padláson - ha már olyan kíváncsi vagy -, hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: "No, ez csinos ember, lássa!
Ezt fogja meg magának, ha ügyes ! "...
Persze, én tudtam, hogy csak hazudik, hízeleg, hogy meglegyen a testi akarata...
De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben , se nem bántottalak, de ha engem így szekírozol, úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet!
Megijedt a fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste, hogy beszélhessen a doktornéval.
Kérte a házmesternét, tudja ki, nem mosatna -e vele megint?
Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának...
Az úrnő örült neki, felhívta.
Veron kávét kapott , trécseltek: persze mindjárt az "Erzsi-ügyről" - végre is feltálalta csupa tréfaképp a kerítés e cifra meséjét.
Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni.
- Ilyen butaságot.
Hogy jut eszükbe?
Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal ?...
- Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott volt Erzsi.
De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit érdekelte?
- Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát.
Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó nem lehet!
Két asszony egy férfival!
Egy szobában - az Istenért!
Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben!
Se testvér, se rokon; mióta a világ, mindig bajt csinált!
- Veronnak eszébe jutott, hogy hisz faluhelyt, a nép emberei - de iparosfélék közt is, ojjé, egész famíliák alusznak együtt meg a szolgáló... meg az aratók a boglya alatt... hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!...
Hanem már másról beszéltek, szégyellt rá visszatérni.
A doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével ; erről olvasott el mindent Tolsztoj nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig.
Néhányszor már arra vetemedett , hogy: "Egy mai nő" aláírással lejegyezze gondolatait, s beküldje valami feminista újságnak: két ízben ki is nyomtatták - ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés -, de másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzúra.
A fölmentett vasúti mérnök tiszt barátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy betegen - oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett.
Eleinte sokan emlegették az "öles kéjé " -t, a "vérontás ősi férfigyönyörét ", s hasonlókat az utóbbi évek " freudista" szalonjainak egész zagyva szókincsével.
Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha !
Ám tél derekára elfogytak ezek az "érdekességek ", s már csak újságírók sajtoltak magukból háborús anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.
Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni általa!
A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti színházak, kabarék plakátjait, s a fényes kávéházakat éjjel, vasúttól bejövet; s nem kérdezték: - Hogy képesek itt mulatni azalatt; a családunk, a barátaink?... - hanem maguk is szomjasan és néha halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak, mások a családi örömek szépségét itták szívükbe habzsolva; sokan vásároltak a kinn felgyűlt tisztfizetésből derűre-borúra: szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró dísztárgyat , ajándékot, tán utolsó emlékül.
Igen, a "Tán utolsó" gondolat minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört lopott.
De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!
Vasúti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó csapatokat , végsőkig kimerült emberroncsokat - amint szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé.
- Ezekből sose lesz ember! - súgták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult döbbenettel.
De csodálkozhattak volna pár hét múlva, ha látják az embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva , megnyugodva, szinte derülten, amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymás közt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről.
A háború egyre kevésbé volt már téma és minden inkább, mint szenzáció, s a legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi nemben, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, nehéz szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé, hozzá közeli, értett és otthonszagú.
A kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már, s aki " önkéntes" megmaradt; - különösen komoly és elszánt nők, kik egy vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt.
A sokdolgú orvosok azonban szívesebben nézték a csendes, öreges népfelkelőket; kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjszaka:
" Vigye ki az ágytálat!
Tartsa a szondát!
Vigyázzon, magasabbra !"
- Igen, az utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az "ember " -nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő !
Már senki szíve nem dobbant meg, ha a rikkancs "rendkívüli kiadást" ordított , senki sem várt csodát, legkevésbé gyors kibontakozást.
A Hősi halál és a Ki tud róla? rovatok címe külön betűklisét kapott az újságnyomdákban.
Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi titkos hadicselt.
Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; egy híres professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel, s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.
Szinte nap nap után indultak a marsbatallionok; zászlós, virágos fiúk , néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapsikáló gyerekek , fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás batyúval: "Az útra szegénynek."
- A sort álló villamosokban vagy fenn a rolós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: - Én már nem veszthetek! - mondta a sötét közönyű tekintet; mások szívében lelkesült érzések kóvályogtak, s újságjuk vezércikkének aznapi mondatai.
Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.
Vitoriszné is a Hiúz utcából - ó, mennyire!
Karácsony előtt megint sorozták Károlyt.
Veron több éjszakán nem aludt, s aznap csontig járó ködű, vizes reggelen négy és fél órát ácsorgott a kaszárnya előtt - egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve.
Egyetlen motívum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt, hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!
- Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt !
Csak egy kicsit kipótolhassam!
Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én!...
Milyen áldott jó volt hozzám mindig, és én még szekáltam!...
Te jó Isten!...
Csak egypár hónapot még!
- A lélegzete eltikkadt, két térde reszketett.
Fél egykor mosolyogva jött felé Károly...
- Kellek is én - kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi! - mondta illendő rezignációval.
Karon fogta , bevitte egy fasírtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.
A karácsonyestjük néhány nap múlva oly szép volt, oly meghitt és drága - elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, találékony jóság , mellyel körülvették egymást a szegénységben.
Ez emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt , maguk-találta, friss út, melyre szülőiket, magukat felülmúlva léptek; s mily büszkék, mennyivel különbek lettek általa épp ezért!
Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval , szemrehányással meg nem bántja többé az urát.
Károly is felfogadhatott egyet-mást; az időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, hogy későn jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este - mi az utolsó időkben újra megesett volt néha, és sok keserűséget okozott neki.
Egy februári reggel Veron, ahogy a nagycsarnok felé loholt, találkozott Erzsivel .
A leány mosolyogva szelíden köszönt neki; kosár volt a karján, s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott.
Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, mint "tésztaszakácsné" egy iskolakórház konyháján.
Szép fizetést kap , negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda.
Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatik estig; s ehet, amennyi belefér .
Kimenő nem is kell, mert van ott "társaság "; este összejönnek, szórakoznak.
Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is...
Veron figyelte, hogy a leány most, hogy "jó raptussa van ", újra megtanult választékos , biztos kifejezésekkel és bőven beszélni.
Eszébe jutottak a múlt tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a keserűség.
Már túl sokat tudott, már túl jól ismerte.
- Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer, fiam - mondta gőgösen -, de az uram nagyon megtiltotta!
A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó arccal.
- Nem tudom, mivel haragítottad úgy meg, hogy annyira gyaláz téged, mindennek elmond!
Ilyen a férfi!
- Erzsi néma maradt.
- Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; azt mondja mindig: "Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát !"
- A másik nem reagált semmire...
Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: "És még azt hazudta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele ! "...
De valami szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán - inkább ezt helyette: - Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy koronát követelt rajtam!...
- Veron megszokta már, hogy ismerősök, szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, hogy főleg ez bántja... pedig jószántából mennyit ráköltött , ráadott volna akkortájt szívesen!
De ez a panasz mindig értő szívekre lelt, és elburkolta az igazit, a szégyenteljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!...
Erzsi azt felelte, hogy most éppen nincs nála pénz , hanem legközelebb átviszi, egy délelőtt, mikor "a koma" nincs otthon.
- Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbúcsúztak; s ettől fogva hetekig félt e látogatástól.
Mit szólnak az utcában?
Mi lesz a folytatása?
Inkább szívesen lemondott a már úgyis kiizzadt pénzről - minek is szólt neki?
De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el.
Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a tavaszon.
Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most megy ő is, de a pék azt mondta, hogy: "nem létezik !"
Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok - az esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett véresen; hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi?
- De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az élelemárakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben.
Odakinn, messze, az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve , szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján.
- Veront újabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbé különálló és idegen volt már köztük ; inkább a nyelvükön beszélt, erőltetve is asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az ember mégsem bírja ki egyedül!
Egy szombaton egyik harmademeleti lány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációképp a hatásos hírt.
- Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni - meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak -, hát ott találta az Erzsit, aki itt lakott most egy éve .
Hímezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire szólt bizony a cédulája!
Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha van szeme - hát nem igaz?
Esküdni merne, hogy "kicsi bántja a nagyot "!
Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat.
Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni...
És őtőlük a leány elment még szeptemberben!...
Aztán egyszerre, minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez magában semmit sem bizonyít...
De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később - megfogadta volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé.
Csak odavetőleg és ártatlan hangon , mint valami újságot mondta el az urának:
- Hát az Erzsinek gyereke készül! - nem is tett hozzá becsmérlő szókat.
De egy idő múlva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kíváncsisággal, hogy ki mondta, biztos -e, és mióta lehet úgy?
Mikor észrevette, hogy az asszony elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel - a következő napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel.
...És Veron most megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer, az egyik bejáró mosóné, egy különösen csúnya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az irigy, csúf száján, hogy: hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel... a budai Lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe nézett... de igen siettek!...
Ez a banya nem is hazudott.
- Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal, s a szokott modorában váltott vele néhány szót ; azzal a nyegle és bosszús, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt.
A lyány - másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy éppen a "raptus " -a hozta - ezzel szemben elnémult, meglippent mindig.
Inkább butának tette magát, csakhogy passzív maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelműségeiben, le-lezülléseiben .
E férfi "vicces" enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen vele, így álljon meg előtte ; maga se tudva, mit vár.
Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is - csak... mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődött köztük... egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset.
De azután sem szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy miért, hogy lett ez; s a nő nem mert volna maga változtatni ; itt a másik vezetett - már ez így formálódott ki köztük.
Sokszor bánt vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egypár jóindulatú, barátságos szót, és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele , kell-é csakugyan neki?
Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra várt , hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön.
Ó, ha jól megkönyörögtette , megríkathatta volna egyszer!...
De csak meglapult előtte, s azzal szolgált buta megadásában, amit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csípejét, a húsos lábát, a fehér nyakát.
Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon.
Szidta nevetve, hogy így lerongyollott a pajeszeséknél!
Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta: az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette.
De novemberben megfogta a lány, hogy elmondja, milyen jó helyre került.
- Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?
- A leány erősködött; s meg kellett ígérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik.
Tulajdonképp ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez, és röviden végire akart járni.
De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg végre hetek múlva - igen, emlékezni tud, az december hónap eleje táján lehetett... a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a műhely kapujánál, s ő még meg is váratta szándékosan.
De aztán elment vele ...
Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb háromszor december elején...
Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett ki, szemközt a keskeny utca túlsó oldalán egy önkéntessel látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott - mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit , papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen vihogtak.
Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta , hogy az úrfi utánaszólt: Hát tízre, mint tegnap!
Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze.
Akkor az ösztönszerű féltést vagy hiúságsérelmet végső utálatnak hitte magában.
- Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is - ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel!
Mikor otthon vár a feleségem, szegényem!
- Hogy tudnám, én azt szeretni, ha semmit se kérdene, nem szekírozna!
Erre nem is köpök többet!
Csakugyan - nem is látta azóta mostanig.
Jött a sorozás, a Veron nagy izgalma , szép, forró ragaszkodása - jött az a karácsony!...
" Be jól is érti, ez a lelkem , hogy énvelem hogy kell !" - gondolta sokszor megindultan.
" Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb!
- Én nem vagyok magam se valami vadmarha , de hát az ember nem Isten ! "...
Ám Veron ebbe is változni látszott, fejlődni az ura kívánsága szerint - vagy tán csak hitegette csupa szeretetből; de akkor jól hitegette!
A szegénységük sok baja most összezsugorodott; már boldogok lesznek , úgy érezték - ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.
...És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint akarná, annak a rongyosnak a dolga.
" Hol az Istenben szedte az fel a bajt ?" - sokszor kapta tépelődésen magát.
- Régi és már eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott - izgatta újra.
Lehet-é őneki - őtőle egy asszonynak gyereke ?...
Érthetetlen ambíciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan ésszel, tán ezért, ó!
Veron régebben néha mondta neki: - Ha jól megy a pucerájunk, gazdagok leszünk - akkor nem bánom, kerestesd fel ügyvéddel valami inaskori fattyú gyerekedet - akárki az anyja, én elveszem , felneveljük, mint enyémet! - s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!...
És most - most az a féleszű, lám, még rá is foghatná, ha akarná, ó...
Bár éppen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától!
- De hogy őmellette mivé nő a szerencsétlen poronty ?
Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok!
Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket!
Az állam... no hiszen... annak más a gondja, mint a lélekmentés!
- De mit izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért?
Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiúr estére tízre ígérkezett; de hány lehetett annak még ott, a kórházban, ahol szolgált - akár egy regiment!
Hiszen, ha biztosan tudná az ember!...
Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi találkáról!
De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús fogadalmát; szóval sem említette.
Hanem álmatlan órákon éjszaka és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette - valami rettentően kínzó féltékenységgel, mely éppen erre a dologra irányult.
Nem nyugodott - bár maga sem tudta, mi célja ezzel - míg ki nem kutatta Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan : hetedmagával egy asszonynál.
Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta: írt hát neki pár sort, és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsóbb legyen ) rábízta egy hordárra.
Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre , mert sürgős beszéde van vele!
Nyitva hagyta a pincét a meleg májusi levegőben, dologba nem fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; egész alaposan ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni.
- Az jött végre lassan, félszegen - telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a pincelépcsőn.
Veron ülve maradt az ágy sarkában , mozdulatlanul, villogó szemekkel nézte.
- Ülj le, te boldogtalan! - kiáltott végre rá, őnála szokatlan, tragikai hanglejtéssel.
Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt.
Bizony, már észre lehetett venni, ha nem is túlságosan; nagy mellei szétestek, a blúzáról két helyen is lepattant a gomb.
Szelíden, szinte bárgyún nézett széjjel e rég látott helyen.
- Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! - parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan.
A leány nem is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső megadás.
- Ide hallgass!
Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a!...
Elakadt, fulladozva az izgalomtól.
A leány szeme eltévedt egy pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett idáig, és gyötrelmesen kívánta, de nem mert kérni.
- Hallod, mit kérdek!
Hány hónapja vagy így?
- Vagy öt - azt hiszem...
- Azt hiszed?... ó, te tönkrejutott!
Te Isten nyomorultja, hát így kell hogy lássalak!
- Érzed -e már mozogni, arra felelj!
- Igen - némelykszer!
- Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat; gondolsz te arra?
- Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal , aki bolond lesz világéletében, mint az anyja?
De nekem , hallod-é, jó mindegy!
Én csak azt akarom tudni, igen... tudni akarom, hogy ki az apja.
Erzsi hallgatott, megrémítve nézett körül.
" Kitől van ?" - faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.
- Egy ápolótól...
Aki itt volt előbb az iskolakórházban... te is láttad.
- Attól ?...
Hisz most is hazudsz nekem!...
Az egész világ beszéli itt, azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, hogy egy önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz!
Hisz szemmel láttam, te szemét, majd kisül érted mind a két szemem; hogy viselted magad, akkor is, most esztendeje, a kórházban!
Beszélj, mert kettéváglak!
Miféle önkéntestől van?
- Azzal... nem voltam én akkor.
- Nem akkor ?...
Mit tudod te, már magad is összetéveszted !
Hol az ápoló?
Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá!
Beszélni akarok azzal az ápolóval!
- Elment az a harctérre már!...
- Hazudsz, látod, most megfogtalak!
Te, ha egy csöpp szemed volna, meg se állnál a Duna fenekéig.
Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, ide kellett zülleni ?.. .
Ha legalább tettél volna idejében valamit!
Anya lenni, ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek!...
Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty!
De nekem semmi közöm hozzá, nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne az uram ?
Hogy ha énbelőlem, az én tiszta testemből, mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, ha éntőlem, hallod -e (és egyre jobban kiáltott ), tőlem nem tudott lenni neki; hát hogy egy ilyen rongy, világszekere elmondhatja-é a piszkos , hazug szájával...
Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától.
Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztív hatalmát, így célt nem ér!
- A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies, friss, hangos nyögésekkel sírt - sírdogált előtte.
Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már - meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést.
A legszűkebb család tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni - minél nagyobb virvárral , minél tragikaibb, keserűbb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak a jó rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás.
De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kíváncsi vigyorgással néztek arcába - a rokonai óvakodva - végképp visszahúzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá.
- Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott!
- Egyszerre fölengedett minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma , elhagyottsága - e jóízű, szuszogó, mély és enyhe sírásban...
A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémítően izgult hangját, látta a leányt zokogni.
Elsápadt, és csendes , fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra.
- Most eredj innét rögtön! - sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé.
- Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, most kifelé innét!
- A polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte lódította .
S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből .
- Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon, hanyatt.
- Kár izélni, Veronka - mondta nagyon halkan, szelíden -, úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!...
Nem akartam mondani előre, hogy hiába ne aggódjál , bizony, ma kilenckor beváltam.
Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget.
Itt valakik , valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent , hogy megmentse.
- De hiszen szembajos vagy!
- Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben?
Meg se látszik!
Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; felsompolygott, egy sötét folyosózugban megvárta a főtörzsorvost.
Az öregúr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszúsan legyintett a kezével.
" Ach, was denn nicht ! " - s tovább sietett!
- De hiszen te katonaruha-készítőnél dolgozol!
- Kérlek, Veronkám, ne nevettesd ki magad.
A tisztisapkaüzlet magánvállalkozás .
Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!
- De ha lőport, muníciót csinálnál ?...
- Ugyan - no!
Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált - nem is remélve már , éppen csak hogy a lelkét megnyugtassa.
Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el.
- Az én fiam is ott van!
- Az én uram is! - mondták neki gazdag és hatalmas emberek.
S ez előtt el kellett némulnia.
Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott.
" Itt vége, a szép életünknek vége !"
Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs.
Hány asszony még örül máma, hogy rossz emberét elvitték , a segélyből békén és rendesen élhet a gyerekkel.
Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél.
Hát most vége!
Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét; hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között.
És mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép nyári napokat kellemessé tegye számára.
Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt.
Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki?
Megőrzi -e a sokféle véletlen közül valamelyik életét ?
Vége lesz-é hamar a háborúnak?
Ezek a kérdések - már látta - akarata határán kívül estek, tehát számításai, tervei határán is.
Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; - ő - ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítani a helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne!
De ez akkor már újrakezdés lesz; most mostanigra: vége!
Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse.
S passzíve várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes.
Mit használ az?
Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetően megkönnyítsen.
Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret.
És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincöt dekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól - zálogházi selyemből fehérneműt varr.
Már olcsó tetűvíz-receptet is felírt.
S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy - ha étlen-szomjan , ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hírt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten.
Ha meg kell is halnia - ő legyen mellette , hazahozhassa (még erről is álmodott ), itt pihenjen a Farkasréten a közelében !
Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet - lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza , itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt...
Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögős bakaruhában.
A szép, kinyalt fiú kopaszra nyírt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta.
Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.
- Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? - kérdezte halkan, aggódva.
- Azt éppen nem lehet mondani!
Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok!
De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarnak tanítani valamire.
És ilyen gyorsan, hetek alatt!...
És ilyen kutya , kánikula melegben!...
Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a vagonnal.
Jobb szoktató inkább egypár hét még a front mögött.
Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánként; szárazat, erőset s oly könnyűt , hogy három rend elfért a köpenyzsebben.
A zsákot inkább tartós ételneművel tömte meg, teával, szaharinnal, kávékockákkal.
Lopva, kissé büszkén, de inkább gondolomra - s néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, mogyoróstésztát.
Károly nem akarta, hogy gyalog kísérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel , mint a parasztasszonyok.
Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék fel rendesen, és villanyossal előre ki.
Akkor egy állomásig szóló jeggyel ügyesen kisurranhat a peronra, elbújhat valahol, és együtt lehetnek vonatindulásig.
Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcúgok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sínek táján.
- Még tán hogy elébe feküdjenek nekem ! - mormogott az ősz bajuszú.
A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, síró, búcsúzó ember zűrzavarában.
- Álljunk ide egy percre a sarokba, a rácsnak megtámaszkodhatsz! - súgta a férfi.
Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét.
Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár , hajnalig együtt voltak otthon.
Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan , görcsösen fogták egymás kezét.
- Ha egyszer ráérsz... eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! - mondta egyszer egész halkan a férfi.
Veron bólintott némán, értőn.
Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly.
Hogy világosan címezze a kártyákat, és mindennap írjon; a postán megmondják a tábori számot , amíg ő megírhatná.
S ilyen százszor megbeszélteket.
- Van -e hazafelé villamosjegyed ?...
Csengetés, trombitaszó, recsegő vezényszavak, gyors, szakadó ölelések.
Egy perc múlva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kín, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: egy-egy zokogás.
Veron is ment a többivel kifelé.
Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kínálgatott.
Veron utána bámult.
- Néni!
No jöjjön hát!
Cukros mandula van?
Hát törökméz?
Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!
Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most etetnie.
" Az a rongyos. "
Szereti a mandulásat...
Ma negyednapos a fia...
Csak meg kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a "Szülőnő-Menhely" kórházig.
S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó.
Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de éppily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve - akik arra kirendeltek.
Hogy húsz és száz és ezer év múlva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több - mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül - egymás közül.
Hogy legyen újra, aki öl, és legyen , kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a lélek, a porszemnyi egyek leírhatatlan sokaságában...
Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpűnek , melyből ha ízlel -e valaha mézet, használ -e hasznot egy ösmeretlen gazda?
Soha , senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni - s ha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE