ELTE regénykorpusz

1. Nyári verőfény

A nyárdélutáni verőfény lángolón ömlött alá, cserepessé aszalva az agyagos utacskákat, a helyek boltozatait remegve izzó glória koronázta, a darazsak sírva kóvályogtak a kiégett pázsit felett, a hőség letargiája mozdulatlanul feküdt a Balaton tükrén; csend és álom lakott minden zugban , csak a két Tarányi gyerek visongott odakint a távoli szérűn, tépve egymás haját és üvöltözésükkel mérget hintve az alvók lelki békességébe .

Téphették volna egymást valamely elhagyott csűrben, puszta csőszkunyhóban is, ahonnét a gyűlöletes, rekedt rikácsolásuk nem rebbenhetett volna szerte , hogy szíven döfje a drága csendet, tombolhat t ak volna valamely árnyas helyen, talán a folyócska füzei alatt is, ahol a dühödt erőlködéstől nem öntötte volna el homlokukat a verejték , de ezeket a veszett kis haramiákat arra rendelte a végzetök, hogy mindenkinek, önmaguknak is, terhére legyenek.

A Tar á nyi-villa piros teteje égve csillant elő a messzeségből; ott aludt mindenki.

A tanácsos - fiait messzire pofozva a honi tájaktól - a tegnapi rosztbifről álmodott, mitsem törődve azzal, hogy szülői remekművei ma a Szmolenszky-birtok lakóit, máskor egyéb k ö rnyékbelieket bőszítenek az ordításukkal .

A kis Szmolenszky-kastély elsötétített verandáján ketten aludtak: a két fiatalabb Szmolenszky fiú, Ágoston és Miklós.

Ágoston tavaly kapta meg az orvosi oklevelet.

Miklós a jogszigorlói éveket élte, de akkor már ne m csak más, ő maga is tudta, hogy a dolog ennyiben fog maradni , jóllehet ebbeli mivoltának némi formaságait még betartotta és időnkint szóba hozta a diplomáját is.

- Ágoston a hátán feküdt, kezeit a dereka alá dugva , hogy hosszú, sovány termetét megszab á lyozza.

Miklós már régebben fészkelődött, ideges vonaglással fúródva agyonizzadt párnái közé, végül felült az ágyban .

- Rettenetes! - mondta a dühtől elfojtott hangon, halkan, csak önmagának, hogy a másikat fel ne verje.

- Miért nem üti meg a ménkű ezt a k ét átkozott gazembert !?

- Beszélj csak hangosan, én sem tudok aludni! - mondta az idősebb .

- És ezt csak így mondod, ilyen isteni, derűs nyugalommal: én sem tudok aludni !?

- Különös vagy!...

Mit csináljak ?...

Ha lemegyek és összepofozom őket, csak feldühít em magamat és hasztalanul, mert csak annál jobban fognak ordítani!...

Azután meg ne gondold, hogy ez a két kölyök talán összebeszélt , hogy majd szakadatlanul ordítanak és a környéken mindenkit felbosszantanak!...

Dehogy!...

Ordítanak és tépik egymást, mert örökölték az anyjuk hisztériáját meg az apjuk paraszti indolenciáját !

Miklós kiült az ágya szélére és homlokát törülgetve azt mondta , miközben az idegesek mérhe tetlen dühének keserű csapadéka folyt alá a torkán :

- Ezek azok a percek, amelyekben meg tudnálak ölni benneteket , ti szelíd mindent-megértők!...

Ne is beszéljünk erről: mérhetetlen távolság fekszik közöttünk minden olyan kérdésben, amely már kívül van a köznap drótkerítésén!...

Ne folytassuk !

Tenyerére támasztotta az állát, nézte a padló cementjének arabeszkjeit, hogy a bizarr kacskaringók között észrevétlenül elhagyhassa a dühét, nehogy majd a pompás estén is a szívében kelljen azt hurcolnia, de az utolsó pillanatban elrontott mindent .

- A tegnap esti lakomáról álmodoztam - mondta halkan , gyűlölködve -, hallottam újra, amit a Blanka mondott, láttam újra a Klára égő pillantását, a cigánymuzsika itt szállongott a fülem körül... és most vége mindennek!...

De mit is beszélek ilyesmit neked ! ?

Derék, jó polgár te, te délután már a holnapra gondolsz , holnap a holnaputánra és az utolsó napodon arra, hogy hol olcsóbb és előnyösebb a sírhely .

Felkelt és azután úgy, ahogy volt, mezítláb végigsétált a terasz hűvös kövén, majd odaállt az üvegfal függönyei mögé és a réseken kikandikált a kertbe.

A karóra tűzdelt színes üveggolyókban égő tűzfoltokat vizsgálgatta: mennyire siklottak azok már alá a gömböcskék színes potrohán ?

- Csak egy félóra kellett volna még - mondta kedvetlenül -, a hőség most kezd al ábbhagyni !

Szomorúan nézte az izzó végtelent; lelkére ráborult a meg nem értetteknek önmaguk által túl komolyan vett keserűsége, amibe fájdalmas zűrzavarral vegyült bele az elröppent álmok emléke.

De azután hirtelen megvetően legyintett, tréfás lenézéssel mosolyogva Ágostonra.

Lelkéből hirtelen kiröppent a mérges harag, most már csak bosszantani akarta a bátyját.

Bosszantani átlátszóan, telve szeretettel, szinte gyermekien, de bosszantani feltétlenül, mert a fásult, gyászos közöny perceit kivéve, nem volt a lelkének nyugta egyetlen pillanatra sem .

Tűnődve járt fel-alá, majd hirtelen elfeledve minden előbbit , számolgatni kezdte az ujján :

- Most mindenekelőtt lemegyek és összepofozom a Tarányi fivéreket, azután hideg zuhanyt veszek, feljövök újra és felöltözöm ...

Ma a fehér vászonruhámat fogom felvenni...

Kik is jönnek el hozzánk ma este ?

Miklós szép ember volt; éles metszésű arcát fényes , koromfekete, dús haj övezte, a halántéka körül, huszonharmadik éve mellett is itt-ott már egy-egy csillogó szállal.

Fekete, szúrós szeme akkor állt teljes harmóniában a halvány arccal, a büszke sasorral, ha nem hevítette át semmi indulat.

Ezekben a ritka percekben a sötét szempár fénytelen volt , mint az agátkő.

Arca tiszta római típus volt és Miklós szívesen szentelt koronkin t pár percet ennek a nemes arcnak a tanulmányozására és készségesen eltűrte, ha fantáziája a vizsgálódás közben valamelyik római császár elképzelt arca felé csapongott.

Nyugtalanította néha, ha önmagának is tudomásul kellett vennie, hogy bármely érzelem, m é g kisebbszerű fellobbanásában is, teljesen kiforgatja előbbi karakteréből a nemes arcot.

Látnia kellett, hogy amikor lelkét az örökös lemondás szüntelenül visszatérő látogatásai zaklatják, a tükörben valamely síremlék homlokzatára faragott kőarc jelent m e g előtte, ami azonban szinte kísérteties gyorsasággal változott át boldogan-diadalmas elevenné, ha valamely bizarr ötlet addig csiklandozta korallpiros ajkát, amíg az elvonult a hófehér fogsor fölül.

Nemsokára azután megjelent a harmadik arc: valamely sz e relemtől izzó pillanat visszaidézése a Bukolikák pásztorának klasszikusan szép, sóvárgó arcát idézte elő és Miklós ilyenkor szívesen hajlott a meggyőződés felé, hogy a három arc közül ez az igazi, mert érezte , hogy lelke csordulásig van a szerelem édes mé r gével és a brahminok fanatizmusával tudta, hogy az fel sem is szikkad soha, ha az élet a legizzóbb pusztaságokon vezeti is keresztül.

De amikor valamely új indulat szíven döfte Adoniszt, Miklós meggyőződése is megtántorodott.

Hosszú, időnkint visszaeső f e jlődés után végül abban vélte az igazságot megtalálhatni, hogy mégis a gőgös, a császári arc a valódi.

És hogy akire ilyen imperátori arc néz vissza biztatón, annak kár sokat hánytorgatnia, csavargatnia azokat a sekélyes kérdéseket, amelyeket a köznap ál l ít az útjába.

És aztán már egészen bizonyosan tudta, hogy az ilyen szabású embert illetőleg, a jövőben sem fognak az egyéniség jellegéhez tartozni azok az apró, furcsa, a szürke emberkék óvatoskodó, tradíciós felfogása szerint nem egészen hótiszta ügyek , a melyeket a vágyai betöltését kereső ember el nem kerülhet .

Tudhatta, mert tudta azt is, hogy a vágyait valóban be fogja tölteni, az élet izgalmait nem fogja kikerülni, ha azok szemközt jönnek majd vele, azt pedig inkább talán csak érezte, hogy ha azok a b i zonyos nem egészen hótiszta ügyek majd ott lappanganak az izgalmak kíséretében, nem sokat fog velük törődni .

A hőség akkor már megenyhült, a nagy diófa árnyéka már ott reszketett a napóra kőlábán; a délutáni álom elröppent, az udvar és a ház megnépesült.

A Balaton nyugalmas síksága, pár száz lépésnyire az úriház alatt, még lángban égett.

De a hársfák koronája már megsuhant a Csákány-hegyről aláereszkedő naplementi szellőben .

Gazdasági ismereteim hézagosak.

Nem tudom, mikor vetik a boronát, nem tudom, hogya n hívják a nőstény-gúnárt, nem ismerem az öregbéresi méltóság kötelező korhatárát és a zab használati utasítását is csak a megijedt ember esetében ismerem.

Ezért húzódozom attól, hogy a Szmolenszky-birtokot és instrukcióját ismertessem.

Úgy emlékszem: ha t százötven telekkönyvi hold volt együtt a szőlő, a gabona, a lucerna, az erdő és a konyhakert és tudom, hogy úri módon éltek belőle mindég.

Akkor már úgy volt, hogy a birtok majd Miklósé lesz és ő aztán kártalanítja a testvéreit.

Én csak a birtok nyugati szögletét ismertem, azt, amelyiken a kis kastély állt és amelyiket az otthoniak Glicínia-lugasnak neveztek arról a kedves virágról , amely lila fürtjeivel oly dúsan futotta be nyaranta a ház oldalát, a kert lugasait és a kis filagória bádogsapkáját.

- Glicín ia-lugas minden bokrában, zugában álmok, emlékek éltek, a Szmolenszky fiúk téli, városi éjszakáiból szökve oda és minden őszre meggazdagodva az elmúlt nyár új élményeivel.

- Különös fiúk voltak a Szmolenszkyek, már gyermekkorukban is csak egymás között já t szottak, az osztálytársak játékai durvák és ostobán-egyszerűek voltak a számukra; régebben úgy volt, hogy leheveredtek a szőnyegre, állukat a tenyerükre támasztották és hősien egymásra pillantva hallgatták Sámuel csodálatos meséit, amelyeknek ők voltak a hősei és ez volt a legpompásabb játék, mert átolvadt az éjszakába is és nyomában ismeretlen magánhősök ébredtek fel reggel a gyermekszobában .

Glicínia-lugas északi oldalán szelíd lapály indult a hegyek lábához, beültetve szőlővel, dél felé, le a Balatonig lucerna-táblák feküdtek; a birtok főrésze Paloznak felé húzódott.

Kelet felé csak pár száz lépés volt még a Szmolenszkyeké, azután már a Tarányi-szőlő vágói következtek, jobbról és balról pedig a nyaralók színes tetői mosolyogtak elő a fák lombjai közül , de valamennyi felett kimagaslottak az elhagyott Szentirmay-kastély fehér ormai .

Ez a lakatlan, fehérre festett, stílusában itt-ott a középkori lovagvárakra emlékeztető hatalmas kastély már vagy tizenöt éve nem volt a Szentirmayaké, akiktől a nevét kapta.

M egfordult azóta már öt kézen is, bár teljesen érthetetlen volt , hogy új tulajdonosa milyen célból vásárolhatta meg, mert lakni egyikük sem lakott benne soha, az a pár holdnyi föld meg, amely hozzá tartozott, ugaron hevert már évek óta.

A környékbeli paras ztok nem sokat haboztak a Szentirmay ősöket kísértetek gyanánt alkalmazni az elhagyott épületben, amivel szemben a hatvanon túl levő vénasszonyok ahhoz a felfogáshoz ragaszkodtak, hogy, aki a kastélyban tölti az éjszakát, az reggel halva ébred fel.

Talá n túlságosan nedves talajon épült fel a kastély, a kavicsos földet meg talán nem volt érdemes megmunkálni - mindegy.

Annyi bizonyos , hogy a vidék regényes szépségének ez az elhagyott épület volt a koronája; a belőle szétsugárzó titokzatosság, álomszerűség , főként holdvilágos éjszakákon, szinte játszva bírta le a legjózanabb megfontolást is.

A kastély főkapuja állandóan zárva volt; a főépületben nem lakott senki, csak a mögötte álló ócska, kettősfedelű házikónak volt három lakója: egy ezeréves szakácsnéféle , azután Krascsenics, a várnagy - ő legalább így hívatta magát - és ennek tizenhárom éves lánya, a Pipi .

A faluba a szakácsnő szokott bejárni bevásárolni, de nyomban megsüketült, ha a kastély dolgairól kérdezősködtek tőle; még a zsidó szatócs körmönfont kérdései is visszapattantak a dobhártyájáról.

Krascsenicsot nem merte faggatni senki, Pipi pedig egyszerűen leköpte azt, aki kíváncsian közeledett feléje.

Az öregasszonyt némelyek, minden alap nélkül, a várnagy feleségének, mások az édesanyjának, mások megin t a nővérének tartották, pedig valószínűleg semmiféle rokonság sem volt közöttük .

A várnagy télen-nyáron sarkantyús csizmában, barnabársony , pötyögős lovaglónadrágban járt, míg széles mellkasára valami vívóteremből kikerült, sárga rézpitykékkel kétsorosan kivarrott sötétkék zubbony feszült .

Kopott és elhanyagolt volta mellett is szép ember volt; napégette, sovány arcához pompásan illett az éles sasorr, a tömött, itt-ott már csillogó szénfekete haj és az agyonrágott, félrövidre nyírt bajusz; az ezerfelé gyűr ö tt könnyű, barna nemezkalapot és a kirojtolódott lovaglóostort pedig annyi eleganciával tudta hordani, hogy aki nem ismerte, valami különcködő földbirtokosnak tarthatta.

Kellemetlen, erőszakos, féktelen ember volt, főként ha leitta magát, egy-két egészen k özönséges komiszsága széltében ismeretes volt, de azért eszében sem volt senkinek, hogy ezeket a dolgokat szóbahozza előtte.

Többnyire féltek tőle, de meg viszont ha valami sikerült pénzügyi művelet jó hangulatba hozta, oly ötletes és szeretetreméltó tudo t t lenni, hogy egyetlen fellépésével kiverte a parasztok fejéből a kellemetlen emlékeket.

Egy vagy két évvel fölül volt már a negyvenen, de azért a falubeli menyecskék meg főként a nyaralók szobalányai előtt mindig többet számított, mint akármelyik mamla s z parasztlegény és ő ezt az értéket minden lehető alkalommal valóra is váltotta, nem sokat törődve a kalandok nyomán támadó botrányokkal , verekedésekkel és más ilyesmivel.

Egyik márciusi hajnalon félholtra verve , félig megfagyva találták meg az út mellett , de erről a kis kellemetlenségről sem szívesen tett neki említést senki.

A környékbeli birtokosok el szoktak nézni a feje felett, a helyzettel ismerős nyaralók is csak fejbiccentve fogadták a köszönését , hanem aztán voltak idők, amikor egyik-másik úrfi el vonult vele valamely zugba és ott igen meghitt tárgyalásokba bocsátkoztak valamelyik csinosabb parasztlány hajlandóságának megnyerése ügyében.

Rendkívül nyomorúságos fizetése lehetett, mert pénzért megtett mindent.

Pénzért kész volt mindenre, ami kalandos és becstelen volt, csak valami tisztességes munkát nem látott még tőle soha senki.

Csodálatos életet élt: dolga nem volt semmi a kastély körül, sem egyebütt, de azért rendesen már hajnalban felkelt, bebarangolta a vidéket, nyárban gombák után szimatolt , v izsgálgatta a vetést, szóba állt a koránkelőkkel, közben be-benézve egy-egy pohárka törkölyre annak a falunak a zsidajához, amelyik mellett éppen elvitte az útja.

Téli napokon állandóan magánál hordta kétcsövű, régimódi lankaszter-puskáját és nem sokat tö r ődve vadászjeggyel, tilalmi idővel és egyéb ily aprósággal , összelövöldözött minden vadat, ami az útjába akadt és aztán kéz alatt eladogatta őket.

Beszélték, hogy orvvadászatért ült is már néhányszor odabent V ***-ben, de őt az ilyesmi nem hozta ki a sodrá b ól.

De télen, nyáron, tavasszal és ősszel - amire ebédidőre hazakerült, már bejárt vagy négy falut és többé-kevésbé ittas volt.

Lehet , hogy délutánonkint kialudta a mámorát, mert alkonyattal ismét felbukkant sudár termete itt vagy amott, telve energiával é s gazságra való készséggel.

Különös és érdekes ember volt ; egyszer úgy páholta a lányát, mint a kijáró kutyát, máskor tűvé tett érte mindent, hogy megsimogathassa borzas üstökét és sírt, ha nem találta.

- Hanem kétségtelen, hogy a vad, bestiális mivolta v o lt az igazi, ezt a gyermek is kiolvashatta villogó, elszánt tekintetéből; pillanatnyi ellágyulásai a környékbeli kisüstök rövidéletű szülöttei lehettek.

Akkoriban nyolcadik éve volt már, hogy várnagyi méltóságát viselte, de hogy honnét bukkant elő, mit mű v elt azelőtt, azt nem tudta senki.

A falubeli vénasszonyok törhetetlen tudásvágya kiszemelgetett ugyan egyet-mást a múltjából, de az ilyesmi nem sokat ér.

Szennyes volt az is, annyi bizonyos.

Akkoriban sokat gondoltam rá: mily nehéz lehetett a várnagynak e n nyi kölönccel kényelmes helyet könyökölnie magának a nagyképű kálvinista parasztok között, ő azonban oly tökéletesen oldotta meg a dolgot , hogy minden gazsága ellenére is bármelyiknél, bármikor otthon érezhette magát.

Pedig szinte idegenszerű látvány volt ott közöttük: mintha valamely sírjából kikelt rablólovag kóválygott volna zsákmányra lesve a jobbágyai között .

Mindezekből önként következett, hogy Pipi nevelése is egészen különös, sőt rendkívüli volt.

A kóborlás ösztöne ott bujkált az ő vérében is; a leány egyes-egyedül járta az erdőt, a mezőt, ha tomboló életvágya arra ösztökélte, meghemperedett a pitypangok között a haragoszöld fűben, cseppet sem törődve vele, ha szénfekete hajába bogáncs fonódott, vagy ha gőgösen villogó, félig lehunyt szemével észrev e tte, hogy a ványadt, vénülő parasztok mit nyeldesik sóvárogva a nyálukat félmeztelen testének láttára és hogy szerelmes izgalmukat egymás elől rejtegessék, mint fordítják el a fejüket rekedt nevetéssel.

Mert kellett, hogy tudjon, lásson mindent: ahogy az é neke végigcsendült az illatos alkonyati lapályon, ahogy a szellő el-elkapta annak egy-egy foszlányát, abból az élet diadalmas tobzódása csattant elő, maszatos arcának hófehér bőre alatt szilajon pezsgett a bíborvörös vér.

Néha napokig sem szólt senkihez , a ki csúfondáros játékba akart kezdeni vele, azt meghajigálta kővel, a parasztokat leköpte, máskor meg besurrant az urasági konyhára , bekuporodott a tűzhely sarkába, órák hosszat elnézte a cselédek viháncolását, elhallgatta a szakácsnő csodálatos regéit, a m inők csak odakint születnek a falun, az esős, havas éjszakákon .

Alantabb, annak a lankásnak a közepe táján, amely a Szentirmay-kastély és a szomszédos falu felül ereszkedett alá szelíden Gliczínia-lugas felé, közel a Tarányi-villához félig romba dűlt házikó álldogált.

Homlokfalát már évekkel ezelőtt kettészakította a villámcsapás , szürkére fakult, lazán fityegő zsalui mögül az örökös sötétség bámult ki vak szemével.

A házikó rongyos cseréptetejét dús moha lepte be, félig romba dőlt kéménye valamely óriás i , csonka emberi ujj módjára mutatott fel az égre, ahonnét minden áldás jön, közöttük az a csintalan kis ménkű is, amelyikről éppen ez az ujj beszélt oly érthetően.

A rettentő csapás annak idején kitépte a bejárat závárzatát is, az ajtószárnyat csak a lee reszkedett szemöldökfa tartotta csukva, hanem Miklós egy este valahogy megtalálta azt a különös fogást, amelynek a beszorult ajtószárny könnyedén engedett és attól fogva, valahányszor lelkét megülte a sápadt reménytelenség, gyakran kisétált oda az alkonyat i órákban és észrevétlenül belopózva a rongyos kis házikóba , hosszan, sokáig el tudta nézni tűnődve az elpusztult konyha füstös mennyezetét, vagy bevette magát a jobb oldali, félig-meddig épen maradt szobácskába, leült az ódon bőrdíványra és figyelte mozd u latlanul az ablak résein behulló utolsó napsugárban táncoló porszemeket, hallgatta, amint az ősi bútordarabok pattogva, ropogva beszéltek az elmúlt dolgokról és valami különös, félelmes érzést ébresztett lelkében a tudat, hogy a négy puszta fal egy egész , lángoló világtól szakítja el és hogy ha a halál most orozva torkon ragadná, senki sem tudná, hogy bár sóvárgó lelke a mennyekbe ragadtatott, a teste ott porlad, elrejtve a régi, kedves emberek elől .

Egyszer az a gondolata jött, hogy abban a szobácskában v o ltaképpen az öreg Idő lakik és csak olyankor búvik el valahová , ha ő ott van, hanem amikor ő aztán ismét behúzza maga mögött az ajtót, az előjön pókhálós odvából, ki-kitekint a szivárványos ablaktáblákon és elégedetten dörzsöli ráncos kezét az őszi puszt u lás, az eltűntek helyett érkezett új emberek, a hulldogáló falevelek láttára, megsimogatja zöld szakállát, azután befordul ismét és gonoszul nevetgélve behinti finom porral a bútorokat és felhasogatja éles körmével a párnákat, függönyöket.

Utóbb egyre gya k rabban járt el a romba dőlt házikóba, el nem mulasztva a legaprólékosabb óvatosságot sem, hogy az útja céljait bárki is megsejthesse .

És külön kis titkának becse nőttön-nőtt előtte.

Tudta, mit veszítene különös rejtekhelyében, ahol nem bánthatja senki o k talan, jóakaratú kérdezősködésével ha a lelke ernyedten kapitulált a szögletes, durva kényszerűségek előtt, ha a mindennap az ő megfeszült idegszálain játszotta el megunt, együgyű kis nótáit - azt pedig tudta bizonyosan, hogy ha bárki is rájön a titkára , v ége az egész kis csodavilágnak, mert az emberek nem képesek elviselni, hogy valaki másként viselkedjen mint ők, akár bántja vele őket , akár nem.

A titok természetrajzához tartozik ez: az elveszte nyomán járó baj nagyságával nől az értéke, ami különben csa k az ős-igazság kifordítottja, hogy legpompásabb eredményeidet is a kalapod mellé tűzheted, ha nincs, aki tudomást vegyen róluk.

Lehet , hogy a vízözön szörnyűségei közepette Noét is bujtogatta az ördög, hogy megfúrván a bárka fenekét, legyen nagyobbá, mint az Úr, megsemmisítve annak alkotásait, de az utolsó pillanatban bizonyára eszébe jutott, hogy ki lesz majd, aki az ő dicsőségét szétkiáltja és ki lesz majd, aki azt meghallja ?

Pár lépésnyire a házikó alatt már megkezdődött az erdőcske , amely aztán egyre sűrűbbre válva lehúzódott szinte egészen a Balaton partjáig.

Ennek az erdőnek a közepén is állt egy kis házikó, és erről is be kell számolnunk pár szóval, mert ebben lakott a vidék főcsodabogara : Duhoborczi bácsi .

Ez a ház, különböző időszakokban, különböző és teljesen heterogén részletekből rakódott össze .

Ősmagvát egy szénégető telep képezte még talán abból az időből , amikor az erdő, még a pandúrvilágban, a maga meg nem bolygatott kócosságában húzódott a tó partjától a hegyek lábáig.

Az elhagyott telep helyén később pálinkafőző épült, aminek különös kis kéménye, beépítve a végleg kialakult Duhoborczi-kastélyba, még ma is ott merészkedett az ég felé, soha ki nem fogyó tápot adva a különös, gyüge ember humorának, aki sohasem felejtette el megjegyezni, hogy a kéménynek ugyan miniatűr, de szimbólumnak eléggé impozáns merevke az ő törhetetlen férfiasságát jelképezi.

- Duhoborczi bácsi tréfás ember volt.

Ez a tréfás mivolta építészeti modorában is megnyilatkozott : házát téglányalakúra építtette, belső udvarral, d e az épület mind a négy szárnyának ablakai erre az udvarra néztek, kifelé csak a puszta falak meredtek a közeledőre.

A főkapu - csak egy volt, de ő már csak így nevezte - boltozatosan törte át az egyik szárnyat és belső nyílását komoran őrizte az a két, t ö bbszáz esztendős mozsárágyú, amelyet Duhoborczi mester még veszprémi fiskális korában vásárolt a Buxbaum zsidótól kilenc forint hetvenöt krajcárért a hozzávaló vasgolyókkal együtt .

Hanem kár volna, ha ezek után bárki is azt hinné, hogy Duhoborczi bácsi joviális, szeretetreméltó különc volt.

Nem.

Duhoborczi bácsi köpnivaló, malíciás, buta öreg volt .

Ágoston már jó ideje járt fel-alá hosszú lábaival a szőlőtáblák között húzódó agyagos utacskán, kezében zsebórájával.

Pontosan fél hat előtt nyolc perccel a főépület felé irányozta lépéseit, bepillantott a konyhába , körültekintett, azután sietve felkereste Sámuelt, a legidősebb testvért .

Katonásan megállt előtte és azt mondta :

- Meggyőződtem róla személyesen, hogy az uzsonna kész !

- Az idő ?.. .

- Fél hat lesz öt perc múlva !

- Úgy menj és teljesítsd kötelességedet! - mondta Sámuel , Ágoston pedig lesietett az udvarra és egy különös alakú kis kalapáccsal megütötte háromszor a gongot - egy zsinegen függő régi vasfazekat -, hogy a család tagjait az uzsonnához összecsődí tse .

A három Szmolenszky fiú között volt több ilyen, minden külön megbeszélés nélkül, önmagától továbbfolyó hagyományos játék és amikor azokra került a sor, éppoly játszi könnyedséggel feledték el éveiket, amily könnyen egyébként is képesek voltak átlendíteni magukat a kedves elképzelések birodalmába .

Glicínia-lugas úri lakói csak öten voltak: az özvegy édesanya , a három fiú és von Stubenberg Adelaide, az elszegényedett, ötvenéves vénleány, aki bizonyos harisnyastoppolások, befőtt-eltevések , nagymosás-ellenőrzések és egyéb ürügyek alatt állandóan a csa ládon csüggeszkedett.

- Hanem az uzsonnaasztal rendesen hétre volt terítve, mert legalább két vendég feltétlenül megjelent mindennap .

Egyszer ez jött, másszor amaz, de leggyakrabban Duhoborczi bácsi jelent meg a szokott kis potyára és az a szerencsétlen Murányi kúszott be nagy szerényen, hogy valamely ügyben tanácsot kérjen, pontosan mindig ugyanazokkal a sajnálatosan szigorú kitételekkel dorgálva önmagát, amiért véletlenségből mindég éppen az uzsonna ideje alatt alkalmatlankodik .

Miklós ma a fehérvászon ruháját öltötte magára, ami oly diadalmasan emelte ki szép férfias, barnára égett arcát és deli termetét.

Amikor lefutott a lépcsőn , lelkében már nyoma sem volt a keserű nyugtalanságnak.

Ott lent az udvaron szinte összecsapódott az idősebbik bátyjával, az u tán mindketten megálltak pár percre, hogy végignézzék a Balaton tükrének alkonyati színjátékát.

A nyugvóra hajló nap aranyhídja egyre szűkebbre szorult, ezer égő nyelvecskét lőve ki magából a ringó habokra .

Tihany felől már kezdett szétömleni a víz nyugta l an síkján a felhőtlen égbolt sötétkék visszfénye, a kenesei partok felé szorítva az előbbi, sötétzöld foltokat.

Percek voltak csak hátra már, hogy a nagyszerű mérkőzés véget érjen, akkor azonban vagy száz lépésnyire előttük, idomtalan, hatalmas emberi te s t jelent meg a dűlőutacskán, eltakarva előlük a pompás finálét .

Duhoborczi bácsi jött, előmászva különös erődítményéből .

Miklós idegesen pattantott az ujjával .

- Jön már! - mondta gyűlölködve.

- Nézd csak meg jól, figyeld meg a mozdulatait!

Mily esetlen és gyűlöletes !

Sámuel csendesen, barátilag nevetgélt .

- Ugyan miért gyűlölöd ezt a vén tökfilkót? - kérdezte békítőleg -, hiszen a légynek sem árt!

És hidd el, igazán nem érdemes miatta minden este felbosszantanod magadat !

Miklós idegesen legyintett és ebben az emberi mozdulatok leggyászosabbjában benne volt a lemondás , hogy a bátyját bármikor is meggyőzhesse lelkének az ártatlan gyűlölködés után való olthatatlan szomjúságáról.

Mert ő maga már régen megismerte ezt a szomjúságot és tudta a többi között azt is , milyen üresség támadna a lelkében, ha annak köréből mindörökre eltűnne ez a kellemetlen jövevény, aki már annyi gyilkos ötletet pattantott ki abból, derűs megnyugvást hagyva azok helyén.

És ez az érzése nem volt oly szokatlan és egyéni, aminőnek talán ő maga is szívesen vindikálta volna a maga számára, amit nyomban elhiszel nekem, ha végiggondolod, hogy a legkellemetlenebb ellenséged mindenkorra való kikapcsolódásának is csak az első időkben örülnék, mert nemsokára megjelenne nyomában az elárvulás valam e ly rejtelmes érzése.

Bármi is előzte meg a válást, azt mindég az sínyli meg jobban, aki visszamarad .

- Nem is gyűlölöm, csak utálom és az ilyen embert lehetetlenség is nem utálni! - mondta kitérően.

- És fogadjunk, hogy szóról szóra ezekkel fogja mondani : áh csókolom a kezeit ...

Nem fejezhette be, mert Duhoborczi bácsi akkor már megkerülte az udvar sarkában álló fenyőcsoportot, belépett a glicíniával befuttatott lugasba, esetlenül meghajtotta magát Szmolenszkyné előtt és nyekergő hangján elkezdte :

- Áh, c sókolom kezeit, méltóságos asszonyom, jó napot kívánok uraim , átjöttem egy kevéssé, hogy meggyőződést nyerjek nagybecsű hogylétük mibenlétéről !

- No ha ez a barom ilyen stílusban fogalmazta meg a kereseteit és a beadványait is - súgta Miklós Sámuelnek -, igazán nem csodálom, ha a veszprémi fiskálisok kipusztították maguk közül !

Duhoborczi bácsi eközben már fel is akasztotta a diófára ezeresztendős nemezkalapját és maga-faragta kampósbotját és idomtalan testét kínálás nélkül is belesüppesztve a fonott nádszékbe, jelentős pillantásokat lövellt a konyha felé.

Amikor aztán a cselédlány odatette eléje az óriási köcsög aludttejet és a vagy fél kiló kenyeret, illedelmes szabódással nyekeregni kezdett :

- Áh, miért?... miért?... hiszen éppen mostand uzsonnyáztam otthon!...

No, de ha már egyszer ittend van ...

Szóról szóra ugyanezt mondta mindennap, de aztán a következő percben rávetette magát a zsákmányra és vad szürcsölések meg orrszívások között magába tömött mindent az utolsó morzsáig.

Amikor a végére ért , ráncos, görbe mutatóujjával lekanyarította a köcsög oldalára tapadt maradékot, ujját a szájába gyömöszkölte, nagyot cuppantva kirántotta ismét a zötyögő nevetés között, diadalmasan körültekintve azt mondta :

- Hijába no, én már csak szeretem a rendet és a tisztaságot !

Ezt is ugyanígy csinálta és mondta naponta és ugyancsak naponta hallatlanná tette, ha Miklós félhalkan bizonyos vén disznókról és kaján potyalesőkről tett említést valamelyik fivérének .

Duhoborczi bácsi szerette azt, ami nem került semmibe, főként pedig szerette a kényelmet és ugyan miért zökkentette volna ki magát a megszokott hangulatából egy-két ártatlan megjegyzés miatt ?.. .

Miklós vén disznónak tartja őt, hát csak hadd tartsa, attól neki ugyan még a haja szála sem görbül meg és elvégre neki is megvan a maga véleménye Miklóst illetőleg, csakhogy ő ezt megtartja magának, jól tudva , hogy az összezördülésben csak ő húzná a rövidebbet, mert elmaradnának a pompás uzsonnák és vacsorák...

Okosnak kell lenni és nem szabad a dolgokat elhamarkodni...

Nem igaz ?

Duhoborczi bácsi határozottan a defenzív természetek közé tartozott, amelyeket enyhe, senkit sem bántó, sőt minden elül kitérő mivoltuk miatt úgy elsőre talán rokonszenveseknek gondolnál, amelyek azonban a valóságban gyűlöletesek, olykor éppen elviselhete t lenek.

A defenzív emberkéknek - mert ők csak emberkék - két fajtája van.

Van, amelyik olyannak született: ez a tűrhetőbb, mert ettől nem is vár az ember semmit, ahogy a téli reggelen megvendégelt verébtől sem kívánod sem azt, hogy menjen dolgozni, sem azt, hogy megköszönje amit kapott.

Ez a fajta csak van, hogy legyen, de ha nincs, az sem baj.

A másik már megpróbált nekimenni az életnek, mégpedig a kelleténél nagyobb arroganciával és prepotenciával, de mivel nem bírta, visszadöbbent, megtorpant és hogy h anyatt ne essék, nekitámaszkodott annak a bárgyú kis filozófiának, amelynek tételei ilyenformán kezdődnek: majd megteszi más, ... majd elkezdi más, ... én csak várok... és nézem... és mindég és feltétlenül így végződnek: nem igaz?

Ezek azt hiszik, hogy a v esztett csatában megokosodtak, mert lám: a verejtékfakasztó küzdelem helyett bevették magukat a mozdulatlanság, a kényelem drága erősségébe; azt hiszik, hogy megedződtek, mert lám: visszapattanik róluk minden, ami másnak belegázol a lelkébe; azt hiszik, h o gy bolonddá tartanak mindenkit, mert lám: ők csak lehajolnak orvul és felkapkodják mindenki munkájának a morzsáját - pedig ezek az emberkék szamarak, mert nem értik meg Anteus pompás paraboláját: az ezerszer való legyőzetés és ugyanannyiszor való talpraál l ás gyönyörűséges mámorát, mert a kényelmük nem drága erősség , hanem hatkrajcáros menedékhely; szamarak, mert nem tudják, hogy a megtépett lélek pompás virágokat termel ki magából és azokkal fedezgeti el a sebeit ; szamarak, mert nem tudják, hogy a morzsáva l együtt a piszkot is behabzsolják, amit a mások nyála ragasztott rá odalent a földön, mert a föld tiszta ugyan, mint a gyémánt, ha úgy emeled fel magadhoz, de piszkos és trágyaszagú, ha te hajolsz le hozzá .

Duhoborczi bácsit voltaképpen Tatarek Simonnak hí vták és valaha ügyvéd volt V ***-ben, de mivel szamár volt és mivel az utolsó krajcárt is kirabolta a hozzátévedettek mellényzsebéből , rövidesen lehetetlenné vált, sőt utóbb a kollégái meg mások maltraitemant-je elül okosabbnak vélte végleg elhagyni a váro s t. Akkor már volt neki pár ezer összerablott forintja, megvette a kis pálinkafőzőt, a Kisovics kőművessel, aki még adósa volt , hozzáragasztatta köpni való kis várának ősszárnyát, amit aztán később , apránkint kiegészített a környéken felépült házak ócska m a radékaival.

És amíg a befejező építkezések folytak, felrándult Pestre és itt összeszedve valahol valami régi mágnáskliensének levetett , kivénhedt szeretőjét, akinek azonban az előző szerelmek révén szintén volt némi pénze, levitte magával gazdasszonynak , de az is lehetséges, hogy az érdemekben megőszült nő végül megóhajtva a családi élet melegét, csak egy házassági tanúsítvány ellenében volt hajlandó a tőkefúzióba beleegyezni .

Duhoborczi bácsi ebben az időben fúrta be magát Szmolenszkyékhez is .

A minden si lánysággal szemben ideges averzióval viseltető Miklós, akkor még huszonkét éves vidám fiú, kezdettől fogva gyűlölte, hanem a nyílt viszály csak később, egy ünnepi vacsora hajnalán tört ki köztük.

A fiskális akkor, felmagasztosulva az ingyen bor mámorától , hogy úgy mondjam: bepillantást engedett lelke legbensőbb csarnokaiba és kijelentette, hogy ő már végérvényesen beosztotta és megszabályozta hátralevő életét.

Mivel már belefáradt a munkába - mondta -, nem óhajt többet dolgozni, dolgozzanak mások, ő majd c s ak a szerzettek elfogyasztásában lesz segítségére embertársainak.

És amikor ezt mondta, dévajul felnevetett és körülhordozta pocsolyaszínű, iszákos szemét a társaságon, elvárva elmésségének vidám és meleg megbecsülését, bár az utolsó pillanatban, ahogy az arcokon felfedezte az el nem titkolható kis merevségeket , átdöbbent a tudatán a gyanú, hogy alighanem túlontúl őszintén tárta fel gazdasági programját.

Akkor valami enyhítő, valami könnyedebb elmésségen kezdte el törni a fejét, de mert az semmiképpen sem sikerült neki, zavarában csak még mélyebbre mászott bele az őszinteségbe és elmondta, hogy a megtakarított pénze az ő, a lehetőségig restrignált számításai szerint, éppen hatvanharmadik életévének betöltéséig lesz elegendő, amikor is, ha addig valami csod a nem történik, ő kénytelen lesz földi létét a maga részéről befejezettnek nyilvánítani .

Ismét nevetni akart, de akkor Miklós szólásra emelkedett és kijelentette, hogy ha ő is azok közé a szerzők, illetőleg termelők közé tartozna, akiknek szerzeményén a fiskális osztozni óhajtana, ő ezt a szándékát egy jól irányzott fartő-rúgással tenné lehetetlenné, azután pedig nyíltan bevallotta óhaját, hogy bár már a hatvanharmadik születésnapján köszönthetné fel az ügyvédi kar díszét .

A kocka el volt vetve, a kisértő gyűlölet testet öltött .

Tatarek ugyan, amint olvastuk, feledést mímelt, de ez a bajnak csak tüneti kezelése volt .

És ez a hajnal végzetes lett egyébként is: a fiskális ezen a hajnalon nyerte a Duhoborczi nevet.

Hogy Miklós honnét vette ezt a különös elneve zést és miért éppen ezt akasztotta rá a fiskálisra, az majd később derül ki, most még magam sem tudom.

- Az új név eleinte csak a testvérek és a legmeghittebb ismerősök között bujdosott, de egy augusztusi estén, még tavaly, az ügyvéd maga is megtudott min dent .

A mondott estén a két Tarányi gyerek csíborvadászatot rendezett, amiközben a kisebbik, a Gyigyóka, derékig belecsúszott a folyócskába és mivel a lába beszorult két kő közé, nem bírt kimászni és veszettül ordítani kezdett.

Tatarek éppen arra ment és benyújtva neki kampósbotját, kimentette balvégzetéből.

Gyigyóka kimászott a partra és sötétkék matrózbugyogójának hátsó részét húzogatni kezdte, el, minél messzebbre magától, a testét is előregörbítve, hogy ezáltal is növelje a távolságot saját maga és az o n idegen anyag között, amelyet a vízbe csúszás rémülete varázsolt a mondott bugyogóba.

Ez a látvány derűvel töltötte el az ügyvéd lelkét, de ez a derű felbőszítette Gyigyót.

A fiú nagy hangon felkiáltott :

- Maga pedig csak menjen haza, iszen magát úgyis Duhoborczinak hívják !

Hogy miért úgyis!?...

Nem ismerem a gyermeklélek logikátlan kajánságának szövevényeit .

Uzsonna után Miklós nem sokáig bírta el a kínos helyzetet.

A szőlőtáblák között megindult lassan a tópart felé, közben meg-megállt és hosszan elnézte a tihanyi apátságnak a vízen ringó tükörképét, amint két tornyának álomtőreivel belefúródik a mélységbe.

Ebben az órában a víz játékai csak percekig tartanak; amikor a tükörkép végleg elmosódott, Miklós lehunyta a szemét és pár percig úgy, vakon bolyon g ott a pompás tőkék között és a lelke repesett a szabadság gyönyörűségétől, ha azok végigsimították az arcát hűvös levélkezükkel.

Abban a percben csendesség volt mindenütt, a nappal hangjai elszéledtek az éjszakának jövendő, új, más hangjai elől, már a fo lyóparti kis malom sem kotyogott odalent a füzek között.

Miklós ezt a malmot sem szerette, mert zúgásával az életnek egyre ugyanazon, megunt indulóját juttatta az eszébe.

Odalent járt már egészen a kavicsos parton , már hallotta a nádasok álmos zizzenését, a mikor vele szemben, a somogyi partok mögül felbukkant a hold .

Nem is tudott róla, hogy az idő így eljárt, de csak mosolygott az egészen és amikor az arácsi templom tornyából odarezzent hozzá a nyolcórai harangszó , megindult visszafelé.

Csak akkor tudta m e g, hogy szakadatlanul a tegnap esti lányokra, e rózsaszínű és éjfekete pompás virágokra gondolt, akiket minden este lát, de akik minden este újak és mások és akiket ma este is újra fog látni, akiknek újra fogja érezni leheletük illatát, mert ma este meg őhozzájuk jön el a vacsorai vendégsereg, amint tegnap este ők volt Dobokayéknál és amint a társaság így vándorolt házról házra .

Ahogy feltekintett, látta, hogy az udvaron kigyúltak már a lampionok, tudta, hogy ott már serény munka folyik az asztalok körül .

Hűs szél rezdült át a lapályon és ő halkan nevetni kezdett , mert arra gondolt, hogy a balatonfüredi cigányok, e fázékony naplopók most bizonyára a gallérjukat felgyűrve és kezüket a zsebükbe mélyesztve húzódnak az országúton a kastély felé, amit dúsan ra g yog körül a telihold fénye.

Gondolatban továbbszőtte szerelmes megbeszéléseit Dobokay Klárával, akinek halavány arcára oly édes-különösen hullanak alá éjfekete hajának fürtjei - rejtve ismét megcsókolta kezét Tarányi Blankának, akinek a szeme haragos kék s ége hasonló a nyári égbolt utolsó zafírjához.

Szerette a többieket is, kötődött velük, gyűlölködésbe hajszolta őket egymás ellen ; imádta a szerelmet és mindazt, ami e pompás nyári éjszakán ott fog járni majd a nyomában: a bor anakreóni mámorát, a lámpák s z ínes fénycsóváit, a muzsika édes bódulatát és végül majd a hajnal halk, úri tivornyáját.

Imádta mindezt és ha bármi megzavarta bűvös összhangjukat, magában ismét csak az istent vonta számadásra sötét átkozódásokkal, pedig tudta, hogy csalja önmagát, tudt a , hogy a puszta semmit átkozza, de így valami zegzugos labirintba jutott, amelynek tekervényei miatt nem láthatta a végtelen sivatagot, amelyre kijutott volna, ha látó szemmel, egyenesen megy előre .

Ahogy az udvarra lépett, a vendégek már ott jártak fel-al á a lampionok tarka fénykörében.

Szokása szerint - játszott önmagával, halogatva a kedves percet -, nem csatlakozott mindjárt a lányokhoz, az volt a terve, hogy először megbeszéli a tanácsossal a Gyigyó és Muki-féle délutáni inváziók ügyét, hanem ahogy út k özben ezzel is, amazzal is szóba ereszkedett, lekésett az ügyről, mert látta, amint Ágoston átsiet hosszú lábaival az udvaron, hogy megüsse a vacsorára hívó gongot .

2. Amíg a vacsora tart

Amíg a vacsora tart, elmondom a Szmolenszky fiúk gyermekkorának történetét .

Az édesapjuk, Szmolenszky Menyhért még a jelentősebb dunántúli földbirtokosok közé tartozott; az ő életében még megvolt a család somogyi és baranyai birtoka is.

Amíg ő élt, nem is került soha a sor bármilyen anyagi megdöbbenésre, a család évei nyugodalmas biztossággal látszottak egymáshoz kapcsolódni; az ő igen jelentős egyénisége oly szorosan összetartotta a dolgokat, hogy a bomlás mikrobái sehol sem voltak képesek közéjük fúródni , pedig a belső erjedés már évek óta logikus biztossággal haladt e l őre.

Olyanformán állt a dolog a Szmolenszky-birtokkal ebben az időben, mint a fagypont alá hűlt vízzel, ami nyomban összefagy, amint a legkisebb rázkódtatás éri, hanem az öreg Szmolenszky ezt a legkisebb megbolygatást is távol tudta tartani maguktól.

De a mikor egy tavaszi estén hirtelen meghalt, a bajok elkezdtek besompolyogni az ősi búzatáblák közé és vigyorogva bólogattak egymásnak , hogy a kártya, a bor meg a nőstény infernális háromsága mégis csak biztosabban és főleg gyorsabban bonyolítja le a magyar földesurak ügyeit, mint az a másik, régi, jó nevű hármas cég , amelyik makacs konzervativizmusával rendesen addig húzza-halasztja mennyei segítségét, amíg aztán mindenről lekésik.

Mert a Szmolenszkyek fajbeli magyar urak voltak, különös, lengyeles nevük és a furcsa, bizarr keresztnevek adományozásának szenvedélye mellett is; az őslengyel tradíciók legfeljebb az említett időtöltésekben éltek tovább közöttük.

- A haláleset után pár napig úgy látszott, hogy vége mindennek, de akkor az asszony testvére, egy pes t i fiskális vette kezébe a dolgokat és a piócákat lerázva a csődtömeg testéről, három hónap múlva érintetlenül és tehermentesen adta át a családnak az arácsi birtokot .

Sámuel, a legidősebb testvér már gyermekkorában is fontos , tudományos emberke volt, telve szeretettel és rajongással minden iránt, ami szép és gyengéd, ami új megismerést, új tudást rejt magában, visszahúzódott pajtásainak idétlen játékai elül, az öccseit pedig, ha ilyesmikbe bonyolódtak, dorgálás helyett sajnálatos, érzékeny, megbánást keltő szavakkal térítette vissza a helyes útra.

De ilyesmire nagyon ritkán került a sor; a kisebbek is maguknak való gyerekek voltak, amint már említettem: mindenféle különös, halk játékokban lelték a kedvüket.

Sámuel az idők folyamán második apjává lett az öcc s einek és ennek valahogy így is kellett történnie, mert azok az igazi apjukban csak bizonyos hatalmas, pompás, kegyes urat láttak, aki elhalmozza őket ajándékokkal, aki jóízűen nevet a csínjeik felett, akire ráfüggeszkedhetnek rajongó figyelmükkel, ha a d ús vacsorák után különös, félelmes történeteket mesél nekik , akinek minden mozdulatát irigyen lopva megfigyelhetik, ha a lakomák szépasszonyainak titokban megcsókolja a mezítelen vállát, akiről tovább álmodhatják hősi álmaikat a titokzatos éjszakákon - h anem az apa meg a gyerekek között levő távolság sohasem szelídült le a szokott közelséggé .

A teleket odabent töltötték a V ***-ben, a megye székhelyén, a Kőkép utcai régi családi házban, annak ablakaiból nézegették a fiúk a havas délutánokon a Bakony fehér ormait, a Séd-folyócska hófedte völgyének elomló , lágy körvonalait, a Vár égbeszökő boltozatait.

- A legidősebb testvér már közel járt az érettségihez, amikor Ágoston még csak kis gimnazista volt , Miklós pedig még a Szent Anna téri normális iskolába csúsz k ált le reggelente, bár úgyszólván az egész gyerekkorát átbetegeskedte és csak otthon tanult, amit tanult, mert a Szmolenszky név akkor még sok mindent helyrehozott könnyű szerrel.

Hanem ezek a korkülönbségek, amelyek a testvéreket olyan messzire szoktá k sodorni egymás világától, őközöttük csak az alkonyat leszálltáig éltek, mert amikor a gyerekszobában felgyújtották a lámpát, a három fiú összebújt és amíg Sámuel valami tündérien bizarr mesébe kezdett , vagy hangosan olvasta Jókai valamelyik csodaregényét , a másik kettő dobogó szívvel, lehunyt szemmel várta azt a pillanatot, amelyben a történet gonoszaira lecsap a büntető végzet, amint ez Jókai istenien naiv, ragyogóan fantasztikus történeteiben a halál bizonyosságával elkövetkezik.

A nagyszerű hősök, a cs o datudósok, a bosszúálló, de aztán bocsánatot osztó félistenek , az elmés kozőrök, a nemes rezignációba merült nagyszerű mártírok, a hideg , fölényes asszonyevők mindegyike három lélekké szakadt akkor és e kósza lelkek a három fiúban éledtek meg ismét: azokb a n a percekben három Illavay Ferenc, három Lándory Bertalan , három Kárpáthy Zoltán, három Halil Patróna hevert a szőnyegen, állát a kezére támasztva és nézte egymást az édes megdöbbenéstől és izgalomtól fátyolos szemével, mert a mesélő maga is átlendült a s tilizált csodák világába.

És ez azért volt így, mert a három fiú maga is olyan érzéseket hozott át magával erre a világra, amilyen a történetek hőseinek lelkét betöltötte: ők is másoknak érezték magukat, mint a többiek, ők is jók, nemesek, megbocsátok, ke g yesek, hatalmasak, szépek és fölényesek vágytak lenni, ők is óhajtották a pompás szomorúságot, hogy magasztos örömmel és hálával zárhassák keblükre a vigasztalót; az ő megálmodott, nagyszerű tetteik szárnycsattogását is a tündérszép asszony hallgatta bo l dogan, akihez majd megtérnek diadalmas harcaik után, aki bekötözi sebeiket, elsimítja zilált fürtjeiket, akinek lábai elé odaborulhatnak és izzó szavakkal megvallhatják neki szerelmüket...

Főként ez: az asszony, az asszonyi szemből elősugárzó csodavilág , az asszonyi hang, maga a szerelem, ez ölelkezett legerősebben a lelkükre és el sem szakadt tőlük soha többé .

Később, ahogy a fiúk nagyobbak lettek, ez a szoros együttérzés a legtermészetesebb módon meglazult kissé.

Nem az egymás iránt való szeretetük csökkent meg, hanem mindegyiküket egyre jobban elfoglalta a tulajdon lelkivilága.

Sámuel akkor már teljes akaratával és minden vágyával a tudományoknak adta magát, egész éjszakákat töltve a könyvei mellett , képzeletében elkísérte útjaikon a nagy felfedezőket , ott járt velük együtt a trópusok pálmái alatt és az Arktisz jégvilágában; nem volt a földnek előtte ismeretlen zuga, sőt aztán leszállt a mélységekbe is, hogy megismerhesse a kőzetek titoktatos világát, a gránitot, a dolomitot, a szürke, rideg bazaltot , a z egész titáni boltozatot, amelyen az élet nyüzsög, váltakozik és millió halál nyomán milliószor újraéled.

És az ő tudása nem abból az efemer, nemesebb kalandvágyból származott, amely a fiatal lelkeket magával szokta ragadni, őt nemcsak a bizarr, különös új megtudni valók érdekelték.

Amíg tanult, amíg ott ült a könyvei között, addig csak tudásra szomjas lelke élt, addig csak az irányította minden gondolatát, a szíve csak akkor szólalt meg, amikor egyedül maradt önmagával, amikor az éjszaka már leborult csen des szobája fölé.

Akkor aztán a tündöklő álmok kíséretében megjelentek ismét az asszonyok, akik megkoszorúzták a világtól elvonult tudóst, akkor már a Memnon-szobrok zengő kőtestén a szerelem indulóját játszotta a Nílus parti éjszaka szellője, a Himalája jeges bércei szív alakra formálódva intettek feléje és az éjszakai fény lángívéből a szerelmes asszony égő pillantása lobogott elő .

Ágoston, akiben egyébként is legelmosódottabban jelentek meg a családnak bizonyos átöröklött sajátságai, már nagyobb gimnazista korában belebonyolódott az osztálytársai mulatozásaiba, a titkos kocsmározásokba , lányos ügyekbe, amik ugyan, nem voltak összeférhetetlenek a mondott tradíciókkal, hanem Ágoston az egyéniségét, a stílusát vesztette el ezekben az alamuszi dáridókban: ivott, mert ivott a többi is és megcsípte a pincérleány állát, mert úgy látta a nagyobbaktól és mert az ilyesmiben férfiasságot talált.

De reggelenkint, ha összetörve felriadt, megbánó gondolatai ijedt rebbenéssel szállták körül az előző estének akkor már meggyűlölt emlékeit és amíg dideregve fúrta fejét a jéghideg vízbe, magában fontos, új elhatározásokat ápolgatott, amik mellett bizonyára szilárdan ki is tartott volna, ha az éjszakai kísértetek az egyre jobban kitáruló n apfényen egyre jobban el nem halványodtak volna, amíg aztán az osztálytársak vidám zsivaja, a tegnapi cinkosok diadalmas visszaemlékezései között végleg elrebbentek .

Amire a lámpák kigyulladtak, Ágoston már ismét férfiasan duhaj és érdekesen romlott óhajtott lenni, hogy a lányok majd rajongó rémülettel vizsgálgassák hal vány arcát, feldúlt vonásait.

Másnap aztán újrakezdődött a kálváriajárás és ismét titkolt irigységgel kellett látnia a cinkosok jókedvét és nem tudta, hogy azok is hazudnak, nem tudta, hogy amíg egyedül voltak, azok is átszenvedték a megbánás poklát és ho g y csak az együttlétből kilopkodott erővel tudták vidámságra rángatni sírásra görbülő vonásaikat.

Ágoston fontosnak és különösnek érezte magát és itt tagadta meg először, öntudatlanul a maga Szmolenszky-voltát: a másik kettő tudta magáról, hogy akkor alako s kodik, amikor kényszerűségből úgy tesz, mint a többiek.

Ágoston azt hitte, hogy akkor eredeti, amikor az erősebbek, az önállóbbak nyomába lép.

De mivel ő is az Azrák fajtájából való volt, őt is megkörnyezték a valóság megsejtésének pillanatai: ilyenkor vi s szadöbbent, mert idegennek érezte magától a többit, a durvákat és butákat, akiknek a nyomába lépett és vergődésében nem talált más utat , mint amelyik visszavezetett egyenesen a gyermekszobába.

Sámuel akkor már nem volt otthon, ő akkor már Pesten hallgatta a műegyetemet, Ágoston hát az öccséhez menekült, hogy vele együtt gyermek lehessen újra .

Ágostonnak ezekből a bűnbánati idejeiből sok kedves, szép emléket őrizgettek a fiúk még férfikorukban is.

Mert máskor megint, amikor már leszállt az éj és ők ketten bebújva ágyaikba, eloltották a lámpát , fantasztikus meséket kezdtek szövögetni suttogva, amelyeknek ők maguk voltak hősei.

Nagy, mérhetetlenül, szinte bosszantóan nagy urak voltak ezekben a történetekben; csoda hogy a világegyetem valamely hatalmas idegsz á la meg nem pattant, hogy valami ismeretlen hatalom pozdorjává nem zúzta őket infernális dühében, sőt hogy önmaguk is meg nem gyűlölték magukat ha egyikük vagy másikuk, halk suttogással még valami, aztán megint és ismét valami pótlást függesztett amúgy is m érhetetlen hatalmukhoz.

És ugyancsak okos urak is voltak, mert a hatalmuk körvonalait soha, egyetlen szóval sem említették, súlyát sohasem mérecsgélték, nehogy az egy vigyázatlan mozdulatnál kicsússzék a kezükből, a porba essen és az abszurdum mohón utána k apva, összeroppantsa durva kezével.

De akkor is Miklós sejtette erősebben, hogy annak, aki tündérkertbe téved, nem szabad a kert kerítését keresgélnie, vagy ha mégis megteszi, megérdemli, hogy kitaszítsák onnét .

Miklós azonban már legkorábbi gyereksége ót a akkor élte az ő igazi, rejtőzködő életét, amikor egyedül volt .

Hosszú betegeskedéseinek napjaiban reggelente, amíg a bátyjai dideregve öltöztek, hogy az iskolába siessenek, ő részletesen elgondolta , hogy a kellemetlenségeknek minő szakadatlan láncolata vár most azokra és amikor végül elmentek, gyönyörködve merült vissza az összehasonlítás révén még ezerszerte becsesebbé lett álomba.

Szüleinek ő volt a kedvence : lustálkodhatott, ameddig akart és amikor végre felkelt, együtt reggelizett az édesapjával, a k i sohasem kelt fel kilenc óra előtt.

Lágytojást, hideg sülteket és teát kapott és már az ilyen apróságok is egyre jobban elkülönítették őt a többiektől, anélkül azonban, hogy az édesatyjához közelebb hozták volna.

Nem látott a dologban semmi rendkívülit , szinte a tudatlanok arroganciájával érezte úgy, hogy őt az ilyesmi megilleti, az édesapjához való viszonyára vonatkozóan valami efféle elmosódott emlékszerűség rakódott le napról napra a lelkében: ma ismét együtt reggeliztem a csodaemberrel... erről és a rról beszéltünk!

- Délutánonkint újrakezdődött az egész: amikor a testvérei megint elmentek, ő bevette magát a gyermekszobába , belekuporodott a rozzanttá gyötört karosszékbe és valami képeskönyvet kezdett tanulmányozni.

Hosszasan eltűnődött az egyiptomi p iramisok, a múmiák rejtelmein, elképzelte a vasúti mozdony csodálatos munkáját vagy a bányák titokzatos mélységeit, gondolatban bejárta az athéni akropolisz csarnokait és aztán csendesen elszenderedett a hatalmas oszlopok tövében...

Aludni már akkor is nagy on szeretett és álmában már akkor is sok olyasmit váltott valóra, ami a nagyok vágyait szokta benépesíteni.

A szerelem is megjelent előtte már akkor, fantasztikus képzetek alakjában és az éhes kis trubadúr ostoba levélkéket csúsztatott a csinos kisasszony o s szobalány markába, kérve őt, hogy mutassa meg a meztelen vállát: olyan -e, amilyen Fausztina császárnéjé lehetett - mutassa meg a mellét: olyan -e, amilyennek ő Kleopátra királynőjét képzeli?

A szobalány eleinte suttogva megfenyegette, hogy beárulja a sz ü leinek, később megtette neki, amire kérte, egyszer pedig megszédülve a különös, szokatlan szerelemtől, olyan titkokat is elárult előtte, aminőkről annak még sejtelme sem volt.

Miklós akkor visszadöbbent , sokáig félő undorral gondolt a korábbi kis csodavil ágra, éjszakánkint félelmes álmok üldözték, amíg aztán egyre hatalmasabbá váló fiatalsága sorra meg nem ölte ezeket a víziókat.

Minden józan polgárnak igaza volna, ha kárhoztatná Miklós szüleit, amiért a fiukat magára hagyták, elhanyagolták, de velük szem ben igaz az is, hogy senkinek oly tündéri gyermekkora nem volt , mint Miklósnak, hogy ennek a gyermekkornak a gyakorlata férfikorában is képessé tette őt arra, hogy az álmok lágy selymével kötözgesse be a küzdelemben kapott sebeit .

A nyarakat már akkor is valamelyik birtokukon, többnyire Glicínia-lugason töltötték.

Ott újra együtt lehettek Sámuellel, aki a nagyvakációkat otthon töltötte és aki akkor már egy új csodavilág hírét hozta magával.

A két fiatalabb vágyó kíváncsisággal hallgatta a budapesti diákélet ezer furcs a eseményét - nem a szokásos kocsma- és leányhistóriákat; ezek idegenek voltak a fiatal tudós előtt, ezeket személyesen kellett megismerniök annak idején - hanem a tudás nagyszerű lehetőségeit, az egyetemi élet szabadságát, a hírből már ismert hírneves emberek bizalmas dolgait és mindezek nyomán a fiúkban új élet körvonalai kezdtek kibontakozni, amelyben az emberek nagyszerűek és vidámak, szabadok és gondtalanok; egész lelkük betelt a nagyszerűség vágyával és ez a vágy nem halt el később sem, amikor a n y ár további napjaiban látszólag visszazökkentek már korábbi , gliczínia-lugasbeli szabadságos életükbe.

Ami az övék volt, ami a környezetükhöz tartozott, az lassan-lassan mind nagyszerűvé, különössé változott, azok az emberek, akikről a bátyjuktól hallott a k, észrevétlenül a jó barátaikká lettek és átalakultak a tökéletesség edényeivé.

A nagyszerűség ilyen gyerekes, mesébe hajló extravaganciái iránt Ágoston volt a leghajlamosabb, ő már önmaga-hitte meséket is csatolt, a hallottakból leszűrt elképzeléseihez é s a pajtásai, de még inkább a nyaralóbeli leánykák társaságában örömest helyezett el egy-egy ártatlan, hazug nagyszerűségi mondatocskát .

És ezek az ártatlan nagyszerűségek lassankint átszálltak mindazokra az emberekre és dologra is, amelyek ott körülvették őket.

A miért-re, a hogyan-ra nem gondoltak soha, az összehasonlító képességük tradicionálisan gyatra volt, ezért kellett egyik ember után a másikban csalódniok egész életükben.

Balsorstól üldözötteknek érezték magukat férfikorukban is nem egyszer, amié rt mindég éppen az ő kedves embereiknek kellett lemaradnia másokkal szemben és sohasem jutott eszükbe, hogy ők maguk ruházták fel azt csodálatos képességekkel, főként pedig, hogy már eleve a gyengéket, a befolyásolhatókat, az ábrándosakat fogadták barátai kká, mert úgy születtek, hogy azok legyenek a kedves embereik .

- Akkor, gyermekkorukban, józanabb világlátású kortársaik nem egyszer mosolyogták meg rajongásaikat, ami akkor éles fájdalmat okozott a lelkükben , mert annak mélyén maguk is érezték sajnálatosan különös voltukat.

De amikor csak hárman maradtak újra, hamarosan rendbe jött ismét minden és a kis megcsúfoltatások helyén nem maradt egyéb, mint a büszke tudat, hogy még messzebb állnak köznapi pajtásaiktól, mint álltak eddig .

Végre eljött az az idő is, amikor Ágoston is felkerült Budapestre és Miklós egyedül maradt a kisvárosban mint diák.

Pompás két-három év volt az is, nemcsak mint az előzőek logikus folytatása, hanem főként azért, mert a fiatalember lelkében akkor már ott b u jkált a diadalmas tudat, hogy bármint vélekedjenek is felőle az otthoni polgárkák, úgyis odahagyja nemsokára az egész kis hangyabolyt .

Hányaveti, gúnyolódó szenvedélye akkor már kinőtt a medréből , gyakran átlendült a szeretetlenségbe és ha csodálatosan vo nzó modora még akkor is elhárította fölüle a megbántottak haragját, a legtöbb osztálytársa nem szívesen volt már vele, mert érezte , hogy nem bírja a szellemi párbajt.

Miklós észrevette a dolgot, néha át is sajdult lelkén a megbánás, de aztán elhitette magával, hogy mindez jól van így .

Jött aztán egy-egy tavaszi este a többi között, amelyen a virágok csak úgy illatoztak, mint egyébkor, a városka fölé ugyanaz a világoskék ég borult és a fiatal lélek minden átmenet nélkül új alakot öltött.

- Amikor a délutáni előadás véget ért, Miklós hazasietett, magához vette egyik vagy másik kedvenc könyvét, amelyet még az idősebb bátyja hagyományozott rá - valamely érdekfeszítő utazás történetét -, kisétált a Séd-folyócska távoli berkeibe és ott leheveredve a fűbe, határt a lanul élénk fantáziájával tovább építette, kiszélesítette az olvasottakat, nagyszerű felfedezéseket tett maga is, új, tökéletes államformát adott valamely Csendes-óceánbeli szigetnek, megszabályozta az óriási amerikai folyamokat, csatornarendszerekkel lát o tt el kietlen, sivár területeket.

Főként a műszaki tudások vonzották ilyenkor: eltöprengett az ó-egyiptomi építészet felett, álmodozott a Niagara-vízesés erőforrásainak teljes kiaknázásáról, új vasútvonalakat épített, átfúrva alagúttal az Ural hegyláncai t .

És amíg a munkásai mindezeket a gigászi műveket megteremtették, ő ott hevert a folyócska füzénypiros partjain, ott ült a Szent Imre-kolostor romjainak tövében, hallgatta a méhek muzsikáját, vagy nézte, amint a hófehér bárányfelhő ezer új alakot ölt .

A di adalmas életösztönnek időnkint való szertelen kilendülése még férfikorában is elkísérte Miklóst, számos megbánnivalóba sodorva őt és csak a legutóbbi évek ernyedt rezignációjában veszített az intenzitásából, hanem a nagyszerű tudások után való sóvárgás rö v idesen céltalan álmodozássá satnyult.

Miklós azután is gyönyörűségét lelte az emberi tudás pompás lehetőségeiben, de már tudta , hogy csak narkotizálja magát effajta ábrándjaival.

- Gyönyörű belső életet élt és ennek a belső életnek gyönyörűségéből semmit sem vont le, sőt azt édesen-sajgó szomorúsággal gazdagította a tudat, hogy ifjúságának legragyogóbb éveiben már mindent tud magáról.

A tizenhét éves ifjú izgalmas talány önmaga előtt; ha a tükörbe pillant : gyémántból esztergályozott kérdőjel tündöklő ívét véli látni feje fölött aureola gyanánt - Miklós már akkor tudta magáról, hogy ami számára elérhetőnek jelöltetett ki, az fárasztja és untatja, ami felé pedig a vágyai hajszolják: az élet legrejtettebb szépségeinek felelőtlen kiélése, az ő számára elérhete t len.

Tudta már azt is, hogy azért mégis a vágyai után fog menni, sőt tudott már egyebet is .

Miklós azóta, hogy egyedül maradt, egyre mélyebben ölelkezett bele a szerelem romantikájába .

Szerelmes volt ha tanult, maga előtt látva a történelem nagyszerű asszonyait, amíg ő maga mint Antonius, tizenötödik Lajos vagy Napóleon hevert a lábaiknál - szerelmes volt, ha kocsmázott, mert amíg a mámor átölelte, amíg a többiek duhaj nótákat énekeltek és hazug, szerelmi kalandokkal bódították egymást, ő behunyta a sz emét, lágy fuvolaszót vélt hallani, mint korybanthok és látta a kedves kisvárosi lánykákat, amint szerelmüket egymás elül dugdosva összesúgnak, édes borzongással bekandikálnak a kocsma ablakán és titkos imákat mondanak, hogy az Isten vezesse vissza karjaik közé a romlásba sietőt - szerelmes volt, amikor ünnepnapok reggelén az angolkisasszonyok templomában nézte a fehér ruhás leánykák bevonulását és hallgatta a kórusról aláhullámzó női éneket, mert akkor úgy érezte, hogy a vére kellemes zsibongással a fejéb e tódul és látni vélte, amint a fehér ruhácskák lesiklanak a még fehérebb leányi testekről, a vágyó szerelemtől nedvessé lett szemével úgy látta, hogy az oltár gyertyáinak lángja köré túlvilági fénykör kapcsolódik , amely magában foglalja mindazt, ami az é l etben titokzatosan édes és tilalmasan nagyszerű .

És szerelmes volt akkor, amikor tavaszi estéken céltalanul bolyongott a kisváros görbe utcáin, benézett a leányos házak kertjeibe , rózsákat és velük együtt szerelmes izeneteket dobált be a hancúrozó leánykák nak, vagy diáktársaihoz csatlakozva fontos, leányi dolgokról suttogott nekik, kivallatta őket titkos ábrándjaik felül vagy titokzatos szerelmi dolgokat közölt velük, amik azonban a szembejövő leánykáknak szóltak.

A telhetetlen ember minden bezárt ajtó mög ött a paradicsomot sejti: Miklós telhetetlen volt a szerelem mámorával, úgy képzelte, hogy minden leányosház udvara vagy kertje a szerelem fényességében úszik a pompás estén, hogy mindenütt titkos találkákról suttognak és hogy minden iskolás lánynak, minden varrókisasszonynak szívén ugyanaz az isteni szomorúság nyilallik át, ha a távolból vidám zongorahangok pendülnek szét, ha a lenyugvó nap utolsó sugarától lángvörös lesz az ég a Séd-folyócska sötét völgye felett...

De amíg a többiek öntudatlan bódulattal szívták magukba a fiatalságuk illatát, gyűjtötték halomra lelkükben mindazt, ami ott majd évek múlva az örökre elveszített paradicsom könnyes emlékévé erjed - ő már akkor tudta, hogy most szállnak el feje felett azok a pillanatok, amelyek nem térnek viss z a többé soha.

Szerelmi csatákat erőszakolt a lányokkal, de tudta, hogy csak csalja önmagát, olyan szerelmes bonyodalmakat szőtt velük , amelyek átnyúljanak a másnapba is, hogy megcsalja a szálló időt, de tudta , hogy meddő vergődés az egész.

Ha a jövőben va l amely boldog pillanat ígérkezett a számára, ő nem hajszolta az időt, mint tették volna társai az ő helyében, ő megsiratott minden napot , amely közelebb vitte a nagy pillanathoz, mert gyászos érettséggel tudta már , hogy magánál a csóknál is ezerszer édese bb a várás.

Magát a boldogság pillanatát megmérgezheti egyetlen hangos szó, egyetlen mozdulat is, de a várás ideje kizárólag a szerelmes léleké .

A piarista gimnázium hetedik osztályát végezte Miklós, amikor egy tavaszi estén, eddigi ábrándéletében váratlanu l meglepte az első megvalósulás .

Unokatestvérével szinte naponta felkeresték egymást, pedig nem volt bennük egyetlen közös vonás sem, nem is igen szerették egymást.

Hanem Sándort, az unokafivért, aki rendkívül közepes fejű legényke volt, valami féltékeny ellenőrző ösztön vitte Miklóshoz, Miklós meg egyszerűen megcsalta őt a látogatásaival .

Sándorék a Toborzó utcában laktak az emeleten és ablakaik szemközt nyíltak, a megyei főállatorvos ugyancsak emeleti lakásának ablakaival .

Becsák, a megyei lódoktorok feje delme, minden délután, pontban öt órakor elindult hazulról kampószerű lábacskáin a polgári kaszinóba, hogy négyestarokkon összenyerje a másnapra szükséges két forint hetven krajcárt, abban az időben tehát, amikor Miklós Sándort meg szokta látogatni, követ k ezesen nem volt otthon.

A felesége már évek óta gyötrődött szemidegsorvadásban, ő ezekben az órákban mozdulatlanul ült a belső szoba kertre nyíló ablakában és fekete szemüvegén keresztül egykedvűen nézte a kerti fák nedves koronáját.

Az udvari szobákban i lyenkor csak hárman voltak: Terka, a főállatorvos leánya , Simonffy Margit, a barátnője és Pintér, megyei aljegyző, Terka imádója , ábrándos, hallgatag ifjú, akit a leány meglehetősen unt, de akit azért evidenciában tartott.

- Miklós akkor már feltűnően csi n os, fess legény volt, a v ***-i lányok már igen szívesen látták a hódolatát, ha komolyan még nem is vették.

Így aztán az történt, hogy a Terka, amíg látszólag figyelmesen hallgatta az aljegyzőt, titokban Miklós izzó pillantásait viszonozgatta és ez a tilos kis játék mindkettőjüket kellemes izgalomba ringatta .

Ez volt az egyik, ami Miklóst odavonta a Toborzó utcába .

A másik meg a nagybácsiék szobalánya volt .

Ezt a leányt Lillának hívták és már ez a szokatlan név is érdekessé tette a csinos, kövérkés, tiszta l eányt.

Lilla miatt sok mesterlegényi szív dobbant meg, de hiába dobbant; a lány azelőtt a nagyvázsonyi uraságnál szolgált és a dzsentri-fiúk bizalmaskodásai után némi lenézés élt a lelkében a vasárnapi legényekkel szemben.

Miklós egyszer megcsókolta a leá n y bágyadtszőke haját és azóta különös gyönyörűséget okozott neki a vele való találkozás.

Ő valahogy úgy szerette volna, úgy is képzelte , hogy fölényes derűvel nézi a leány vergődését, mert bizonyos kényeztetések nyomán már veszedelmesnek tudta magát, de n e higgyetek a kis veszedelmeseknek: a fiatalember térde nem egyszer remegni kezdett, ha leány ott ment el mellette, hanem ő már a második találkozás után azt is tudta, hogy hiszen ebben a remegésben bujkál éppen a szilaj, titkos boldogság, amely őt odavon ja .

Miklós egy este abban állapodott meg néhány osztálytársával , hogy alkonyattal kimennek a Kiskúti-csárdába, hanem hajnalban azt álmodta , hogy a Lilla bejött hozzá és megkérte: segítsen neki a haját feltűznie.

A leánynak félmeztelen volt a válla meg a melle és ő, amíg a hajával babrált , meglátta a két fehér halmot.

Valamit akart mondani, de a torka elszorult és hirtelen, orozva megcsókolta a lány vállát.

Lilla nem szólt semmit, hanem lágy, hűvös kezével megsimogatta az arcát és kisietett .

Miklós verejtékez ő homlokkal ébredt, felült az ágyában, sokáig nézett mozdulatlanul a fekete semmibe, hanem akkor már tudta, hogy estére nem fog kimenni a Kiskútiba .

Egészen délig az álom izgalmában élt, hanem ebéd után ismét aludt egyet és az ébredést követő kelletlen hangulatban már szívesen elbocsátotta magától az izzó látományt, ami akkor már fárasztotta és ízét vesztette.

A megcsonkított szerelmi mámor kiélődik, teljessé lesz önmagában is; Miklós azért megmaradt módosított programja mellett, hogy felmegy az unokabá tyjához, de akkor már nem a Lilla látására vágyott, mint addig , hanem az átellenes leánykákkal való izgalmas játékot óhajtotta .

Ahogy benyitott az unokabátyjához, a szobában nem volt senki .

Kikönyökölt az ablakon és látta, hogy odaát Becsákéknál nagy társa ság van.

Ahogy az ő alakja megjelent az átellenes ablakban, a Terka bosszús arcot vágott, összesúgott új barátnőivel és aztán tüntetően lehúzta a függönyt.

- Hiszen ismeritek a süldőlányok efféle gyatra kis árulásait .

- Nos, ha te így, hát én is úgy! - mo ndta Miklós önmagának és ez a mondat akkor fölényesnek , férfiasnak tűnt fel előtte .

Lehúzta ő is a függönyt, hanem azért a hézagain óvatosan kipillantott .

Akkor odalenn a lépcsőn lépések hangzottak .

Azt hitte, az unokabátyja jön és fel akarta húzni a függönyt újra, nehogy kimagyarázkodásra kerüljön a sor, de hirtelen valami tehetetlenség lepte meg és talán a nagy Ananké tette mozdulatlanná, mert akkor már fel is nyílt az ajtó és Lilla jelent meg a küszöbön.

A leány egy pillanatig megdöbbenve habozott, ahogy Miklóst egyedül találta ott, de azután le sütötte a szemét, belépett és betette maga után az ajtót.

Nem tudta, mihez kezdjen, zavartan megállt és akkor a függöny résein beszűrődő alkonyati napfény ott játszott nehéz, szőke haján.

Miklósnak akkor újra átderengett a lelkén az éjszakai látomás és a szíve hánykolódni kezdett.

Remegő léptekkel odasietett a leányhoz, egyik kezével átölelte a derekát, a másikkal megfogta a kezét és megcsókolta azt.

Akkor látta, hogy a leánynak ápolt, fehér keze van, újra meg újra megcsókolta azt és szakadozottan suttogt a:

- Rólad álmodoztam az éjjel!...

Gondoltál -e rám te is ?.. .

Kedves... édes !...

A leány nem felelt, hanem hirtelen sírni kezdett a boldogságtól .

Miklós akkor a haját, az arcát, a könnyes szemét kezdte csókolgatni és reszkető kezével kigombolta ruháját a me llén .

A fiatalember régen egyedül volt már ismét és még mindig ott ült mozdulatlanul az íróasztal előtt, fejét a kezére hajtva.

Nem tudta , mikor húzta fel a függönyt; a lányok zaja, viháncolása és tüntető csipogása csak álombeli zsongás alakjában jutott el a tudatába.

Rettentő szomorúság tépdeste a lelkét, de azért nem cserélte volna azt el semmiért.

Végre felállt, fel-alá kezdett járni és akkor hirtelen átlobbant gondolatai között a diadalmas tudat, hogy megtörtént, hogy örökre elszakadt a gyerekkorától és hogy ezután a férfiak között van a helye.

Eszébe jutott , hogy milyen kínos lenne ránézve most unokabátyjával a régi csacsiságokról fecsegni.

Hirtelen elsietett és a kert felül lépett ki az utcára, hogy ne találkozhassanak .

Izzó, szikrázó tíz nap következett akkor.

A régi kertben elhagyott filagória állt, ott szoktak találkozni.

Éjszakánkint tébolyodott leveleket irkált a leánynak, amiket az mindig megcsókolt.

Szegényke talán így olvasta azt A velencei rémes éjszaká -ban.

Miklós pedig akkor letérdelt előtte, csókokkal borította a testét, meg a pompás kis lakktopánt, amit ő vett a leánynak.

Az édesapja akkoriban pár nap óta nem adott neki pénzt, mert megtudta, hogy kártyázik .

Miklós hát az előbbi éjszakán kiugrott az ablakon, elosont a Kubai kávéházba, a rendes kártyatanyára és a huszonegyes alatt ügyesen kártyái közé keverte az a makk-disznót, amelyet még otthon rejtett bele a zsebébe.

Sem akkor, sem azután nem gondolt rá soha, hogy csalt - a lakktopánnak meg kellett lennie .

A tizenegyedik napon kemény csapás érte a filagóriabeli mesevilágot .

Miklós úgy szokta, hogy a találka előtt egy órával elment már hazulról - nem volt nyugta a megszokott keretek között -, lement a folyó mellé, álmodozva csatangolt az ódon házak között és csak hét órára osont be nagybátyja kertjébe .

Így volt ezen a napon is és Miklós már befordult a Ranolder utcába, hogy a találkára siessen, amikor váratlanul szemközt találta magát a Farbovszky lányokkal.

Beszélgetni kezdtek és akkor még úgy volt, hogy Miklós továbbsiet, de a fiatalabb lányka akkor hirtelen a Simonffy Margitra fordította a szót.

Miklós értelmetlen mentségeket kezdett hebegni, de hirtelen azt érezte, hogy lecsap rá a kicsinyek, a tökéletlenek gyengesége .

Még kapkodott, próbálkozott: mé g nem későn... még talán... de aztán már tudta, hogy vége mindennek.

Odacsatlakozott a lányokhoz, elkísérte őket hazáig és amikor elválva tőlük, egyedül találta magát az utcán, az a különös, kettős érzés fogta el, hogy szerelmi értéke nagyra nőtt, mert m egszerezte a gonoszság, a hűtlenség érdekességét, másrészt meg sajgó gyönyörűséggel kellett tapasztalnia, hogy most már a többi lányt is, a régieket, a kedveseket, a törékeny kis úrileányokat is úgy szeretné szeretni, amint Lillát szerette .

Másnap már gy ávaságból nem ment el a találkozóra, mert félt az első, komoly hazugságtól, a harmadik napon pedig fontos új esemény zavarta meg a mindennapiakat .

Az unokabátyja még előző este kereste, de mivel nem találta otthon - ő azalatt odafönt volt a ferencrendi barátok klastromában és a refektóriumban ivott titokban különös barátjával, fráter Flórusszal, a barátok pincemesterével -, levelet hagyott hátra számára, hogy az édesapja , tehát Miklós nagybátyja, szívesen látja vacsorára őt is; a vendégsereg pár piarista t anárból, két kanonokból és néhány megyei úrból fog állani .

Miklós, amikor a levelet elolvasta, elmosolyodott és boldogan gondolt a különös véletlenre, hogy férfivá létének második hetében már megérkezik az újabb ratifikáció is: a saját tanáraival fog egy vendégsorban ülni és hozzá még éppen a nagybátyja hívta meg, aki pedig nehéz és fontoskodó ember .

Ezen az estén, elalvás előtt, szabatos, fontos, férfiasan egyszerű mondatokat dolgozott ki magában, amelyeket holnap este majd a tanáraihoz fog intézni, általában egész leendő magatartását, még egyes jelentősebb mozdulatait is előre megtervezte, de az e g ész tervezgetés mindössze csak arra volt jó, hogy a reá fordított perceket megédesítse, mert ami a továbbiakat illeti, egészen másként lett minden, mint ahogyan ő elképzelte .

Legelőször a tanári mondatok roggyantak össze, egyszerűen azért, mert a jó piaristák sokkal érdemesebbnek tartották a Ferenczy-féle somlai borral foglalkozni, mint az asztal végén férfiaskodó két dzsentlmennel, azután pedig a kimért magaviselet értelme szűnt meg, mert Sándor az első pohár bor után oly gyerekesen viselte magát, hogy at t ól fogva Miklós részéről csak nevetnivaló erőlködés lett volna minden ellenkező törekvés .

Hanem az elmaradottak helyett más, újszerűen fontos dolgok vártak Miklósra .

A vacsorát Lilla szolgálta fel, állhatatosan elkerülve a fiatalember tekintetét .

Miklósnak kissé terhére volt a bújósdi, mert ő bántotta meg a leányt , szó sem lehetett tehát holmi édes rezignációról, ami ellenkező esetben annyira helyén lett volna és annyi érdekességet rejtett volna magában .

Amikor a leány őt kínálta meg a tállal, észrevette , hogy a fehér kezecske, amit ő annyi ezer csókkal borított , megremeg.

Titokban megérintette a kezecskét, de Lilla gyengéden elvonta azt és akkor sem nézett a lovagjára.

Miklósra nézve ekkor már határozottan bosszantóvá és lealázóvá lett a játék, hogy épp e n most férfiúi debüje alkalmával a szobalánnyal kelljen rejtett szerelmi csatákat vívnia.

Mindez azonban akkor érte el a tetőpontját, amikor egyszer Lilla, az asztal átellenes végéről felvetette a szemét és a tekintetében ott reszketett a megcsalt és elh agyott leányok végtelen szomorúsága .

- Bah!...

Úgy néz rám, mint nézhetett Szent Cecília, mielőtt forró olajjal kezelték az elmúlás ellen !

Ebből a mondatból humort és katonatisztes fölényt vélt kiérzeni és ezzel az ügyet elintézettnek tekintette.

Meg kell azonban mondanom : később sokszor undorodott önmagától ezért a percért .

Másik különössége az volt ennek az estének, hogy a vendégek között véletlenül ott volt Pintér, az ábrándos aljegyző is .

Miklós nem egyszer keresett rá alkalmat, hogy beszédbe elegyedhe ssen vele, mert ez mindég megszerezte számára a titkolt fölény gyönyörűségét .

Titkos mondatokat rejtegetett magában, hogy: ó te ártatlan szamárka, te, ha tudnád, hogy ki az, aki veled beszél!... vagy: kérdezd csak meg egyszer a Terkától, hogy ismeri -e a Sz molenszky Miklóst!... de később, amikor a somlai már munkába fogott, nem bírt többé nagyszerű titkával és homályos, zagyva célzásokat kezdett tenni az aljegyző esti látogatásaira.

Pintér csodálkozva hallgatta a dodonai kijelentéseket, nem értett a dologb ól semmit, végre is azonban a fiatalember atyáskodó mosolygásából valami titkos impertinenciát érzett kisugározni és azt mondta :

- Ej, ifjú barátom, ez az én privát ügyem és különben is én hetedik gimnazista koromban még Tacitusszal foglalkoztam !

Miklós ér ezte, hogy az arca lángba borul, valami nagyszerűt, valami lesújtót akart mondani, de aztán csak hallgatott, mert arra kellett gondolnia, hogy mi lesz abból, ha a dolog kipattanik.

Akármi történjen is, a továbbiakban is csak ő húzhatja a rövidebbet .

Akkor kimondhatatlan lelki szenvedéseket okozott neki ez a leintés , hanem hajnalban rendbejött minden.

A társaság későn oszlott szét, akkor a három jókedvű piarista elvitte magával a kávéházba Miklóst is és velük tartott az aljegyző is.

Ott újra ittak, végül p e zsgő került az asztalra, annak a titkos muzsikája mellett az aljegyző tréfásan megbékítette a megbántott lovagot.

Miklós ezúttal is az elővigyázatosan nyitva hagyott ablakon surrant be szobájába és elalvás előtt mélységesen eltöprengett az emberi érték me g becsülésének tudománya felett.

Reggel higgadtan, bölcsen ébredt és azt hiszem, akkor lett igazán férfivá és akkor találkozott először a makacs szomorúsággal, amely aztán egész életútján elkísérte, hogy a diadalmas életösztönnek egyetlen hajszálnyival való nagyobb kilendülésére már megmozdul a mennyei kampósbot, hogy elgáncsolja a lelkendezőt .

Miklós ifjúságát illetőleg okvetlenül meg kell emlékeznem még Blumenfeld Staciról, az arácsi zsidó kocsmáros fiáról, aki a gimnáziumban együtt járt vele .

Staci néma, s uttogó jó pajtás volt a földbirtokos fia mellett, szerette azt a falusi zsidógyerek minden hűséges ragaszkodásával és abban a nyugodtan-biztos tudatban, amelyben az orvos ad fel kíméletes, félig tréfás kérdéseket a lunátikusnak.

Zaklatta őt szerényen, min d ég óvatosan és kíméletesen megkeresve az alkalmat, amikor négyszemközt lehettek, hogy nem volna -e jobb, ha mindazt az energiát , ötletességet és kezdeményező erőt, amely apáról fiúra száll a Szmolenszky családban, Miklós végre valami másra fordítaná, mint a kisvárosi leányok elbolondítására és arra, hogy a pajtásaiból bolondot csináljon?

Pedig ez utóbbit illetőleg a Stacinak magának is éppen elég oka lett volna, hogy megtorlásként magára hagyja Miklóst az egyenestől el-elcsavarodó útján, hanem a Staci emlék e zőtehetsége zsidói elmésséggel megszerkesztett srófra járt: ő arra emlékezett és azt felejtette el, amit akart.

És mivel Miklóst végtelenül szerette, a srófot állandóan a felejtés felé csavarta, ha vele volt.

Notabene ez a Staci is csak afféle elméletien okos fiú volt, amilyen az elmagyarosodott falusi zsidógyerekek között akárhány akad.

Később sem vitte sokra, diákkorukban meg éppen csak bizonyos állandó törtszámot alkottak ketten együtt.

Ezt a bizarr hasonlatot különben maga Miklós mondta a Stacinak e gy júniusi délutánon, ott lent a püspökkertben, amikor észre kellett vennie, hogy a zsidógyerek halkan elmondott példálózásai után mindég önmaga tudta értékének bizonyos kisebb vagy nagyobb hányadára kellett zsugorodnia .

- Te Staci - mondta ilyenkor -, te v agy az én állandó nevezőm!...

Ravasz udvariassággal eltűröd , hogy én, mint számláló, csak hadd feszengjek ott fent a vonal felett, amikor azonban megsokallod a dolgot, odaosonsz a piedesztálom alá és láthatatlanul a harmadára vagy a negyedére szállítod le nagyszerű énemet!...

Pedig bizony, bizony mondom néked, te Staci, hogy a végén nekem lesz igazam, mert ha egyszer megunlak állandóan devalváló nevezői minőségedben és lekergetlek onnét, az én piedesztálom megmarad nélküled is a levegőben fityegve és én s z ámlálom tovább is a nagyszerűségek napjait, amíg neked nem lesz kit megnevezned többé a pártfogoltad gyanánt, pedig hidd el, nem tudom , melyik nagyobb szomorúság: a pártfogót vagy a pártfogókat elveszíteni ?

Diákos, kisvárosi elmésségek; Miklós maga is tudt a jól, hogy mögöttük csak el akar osonni a Staci fájó okosságai elül.

Staci elismerőleg bólogatott nekik, de ő is tudta, hogy mindez csak haszontalan üvegcserép, ami kényeskedve tündököl, amíg rásüt a nap, de ha leszáll reá a szomorú sötétség, éppen annak a lábát sebzi meg először, aki elhintette .

És aztán végül mégis Miklósnak lett igaza .

Hanem ez az igazság olyan különösen, oly határozatlan formák között jelent meg, hogy meg kell róla emlékeznem .

Miklós már letette az érettségit, már az arra következett nyár is végét járta, amelyet a család odakint töltött a somogyi birtokon .

Előző este búcsúlakomát rendeztek Miklós tiszteletére, aminek a hajnali harangszó vetett véget.

Miklós akkor bevonult a hűs falusi szobába , leeresztette a függönyt és sokáig nézegette a hajnalnak a réseken befolydogáló violaszínű vérét.

- Ha láttad már ezt a pompás vérözönt, amíg fejedben ott zsibongott az éjszaka muzsikája, fölöslegesen pazarolnám reá legszebb epitetonjaimat, mert akkor te is tudsz már felőle annyit, mint magam.

De h a átaludott éjszaka után üdvözölted, akkor csak feküdjél le ezután is korán.

Mert ha ébren lesed meg: olyan az a vérözön, mintha hűtlen kedvesed szívéből folydogálna, a józan hajnalon pedig csak a kivénhedt tragika, az éjszaka játssza el előtted ezerszer is eljátszott meghalási jelenetét .

Miklós lehunyt szeme előtt már kezdtek megjelenni azok a kis violaszínű gyűrűk, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiválasztottakat, amikor az ágya fölött függő fogasról fejére esett édesapjának egy régi vadászkalapja.

Akkor felriadt, megtapogatta a kalapot és érezte, hogy köréje borostyánág van fonva.

Le akarta dobni a váratlan jövevényt, de az álom előtt járó bágyadtság lefogta a kezét .

Akkor feltárult a szoba ajtaja, a küszöbön megjelent az édesapja és mosolyogva azt mondta :

- Fiam, az a kalap a tied, az legyen a te örökséged, vagy ha a tied nem, hát majd a fiadé vagy az unokádé!

Rövidesen rákerül a sor, annyi bizonyos, de amelyitek megkapja, az kincset fog nyerni benne !

Bólogatva behúzta maga után az ajtót, de nemsokára valami fájó , távoli hang csendült át a szobán, valami olyan híradás, hogy az öreg hirtelen meghalt .

Miklós szíve elszorult, a szemét tüzes könnycseppek égették .

Felült az ágyában, szórakozottan gyűrögette a kalapot és eltöprengett, hogy mily szörnyű dolgok is történnek vele ezen a bűvös hajnalon.

Maga sem tudta, mit csinál, felcsapta fejére a borostyánnal övezett kalapot és akkor a szomorúsága hirtelen elosont, hiába k apkodott utána szemérmes lelkendezéssel.

Nem volt nyugta többé , érezte, hogy meg kell azt keresnie.

Kilépett az ajtón a pompás reggelre és megdöbbenve vette észre, hogy valami vidám áriát dudorász.

De hiábavaló volt minden, a szomorúságát nem lelte sehol, p edig ahogy visszatekintett a kedves, régi házra, amelyből kilépett, az éppen akkor roskadt össze hatalmas dörrenéssel, sőt látnia kellett, hogy a kastély is ingadozik, meg-megroggyanik és a pompás búzatáblák, a sötétzöld szőlősorok felemelkednek a magasba , hogy elszálljanak örökre.

Suttogva beszélgetni kezdett önmagával, vizsgálgatta a különös dolgokat és megdöbbenve vette észre, hogy testében ismeretlen, új lélek vett szállást, amely körül a szomorúság csak úgy ólálkodik, mint a gyáva eb a farkas körül, de hozzákapni nem mer .

Érezte, hogy el kell mennie valahová és megindult .

Történetesen ott ment el a Blumenfeldék háza előtt.

A zsidófiú éppen kinézett az ablakon és rászólt Miklósra .

- Most halt meg az apád és te mosolyogsz és dalolsz ?

Mert Miklós ismét dalolt.

Ahogy rajtakapta magát, megrestellte a dolgot és zavarában azt mondta :

- Nem én dalolok, ez a kalap dalol helyettem!

De most isten veled, el kell mennem !

A Blumenfeld fiú sokáig tűnődött a dolgok felett és okos zsidó eszével megsejtette, hogy valóban annak a kalapnak lehet valami csodálatos ereje.

Szomorúság lepte meg, mert visszagondolt rá, hogy ő még soha életében sem dalolt oly vidáman és önfeledten, mert mindég volt valami félnivalója , valami gondja, valami bágyasztóan erős akarása.

Vágy fogta el, hogy a kalap az övé lehessen, de Miklós akkor már eltűnt a fordulónál .

A vidám fiatalember aztán bejárta a világot.

A nyomorúság lépten követte mindenütt, de nem ment vele semmire, mert a varázskalap mindég kifogott rajta.

Úgy hogy amikor Miklós pár év múlva véletlenül visszavetődött a falujába, dalolva lépett be a kocsmába , pedig mindössze három poltura volt a vagyona .

Leült.

Kért egy darab szalonnát, meg fél meszely bort, azután derűsen körültekintett a régi helyen .

A kocsmázó parasztok összenéztek, összesúgtak és aztán egyikük elment titokban a Blumenfeld fiúhoz, hogy elmondja neki az újságot.

Mert a Blumenfeld akkor már gazdag földesúr volt és a parasztok mindenképpen hízelegtek neki .

- Tudod mit - mondta a gazdag zsidó a parasztnak -, szerezd meg nekem a Miklós kalapját!

Megadok érte mindent, amit kér és te sem fogod megbánni a dolgot !

A paraszt erősen csodálkozott, de nem mert kérdezősködni, csak azt mondta :

- Bízza csak rám a nagyságos zsidó úr, egy óra múlva itt vagyok a kalappal !

Visszasompolygott a kocsmába, letelepedett Miklós mellé, bort hozatott és nagyon nyájas hangon kezdett vele beszélni.

Egyszer aztán azt mondta :

- A nagyságos úrfi olyan derék, jó fiú volt egész életében, úgy szerette az édesapját!

Most, hogy itt van ismét, bizony isten tehetne koszorút a sírjára !

Miklós elszomorodott .

- Tennék biz én szívesen, de nincsen pénzem !

- No ha csak ennyi a baj, azon ugyan könnyen lehet segíteni !

Itt van ez a gazdag Blumenfeld, ez, ha én szólok neki, ad pénzt a nagyságos úrfi kalapjára!...

Ma éppen itt mennek keresztül a vásárosok, olcsón le hetne koszorút venni tőlük !

Amikor Miklós belépett a régi jó pajtáshoz, annak szívét elöntötte a boldogság.

Hanem azért hideg arcot öltött, kellemetlenül forgatta a kalapot, de mégis adott érte pár tallért .

Miklós azután megvette a koszorút, majd vándorútra kelt újra , pénzt szerezni a rokonoktól, hogy visszaválthassa kalapját .

A Blumenfeld fiú csodaszép napokat élt át addig, amíg Miklós odajárt.

Fejére tette a kalapot és gyönyörködve nézhette, mily verőfényesen süt a nap és édes ámulattal hallgathatta a cs alogány énekét .

Amikor hírül hozták neki, hogy Miklós újra közelít, a szíve megdermedt.

Hirtelen pokoli ötlete támadt: ha már ő nem veheti hasznát a kalap varázserejének, ne vehesse Miklós se .

Befordult a belső szobába, tett-vett és a kalapon levő babérága t kicserélte papírral, de úgy, hogy azt nem vehette észre senki .

Miklós boldogan szórta eléje a pénzt, átvette a kalapját , szeretettel simogatta, gyűrögette és megint nekiindult a világnak.

Az útja ott vitt el az apja sírja mellett, mert meg akarta nézni a koszorúját.

Csak akkor tette fel a kalapját, odáig mindig becézte, nézegette.

És ahogy a sírra esett a tekintete, szeméből kibuggyant a könny, a szíve pedig összeszorult.

Csodálkozva, szorongva vizsgálgatta a dolgokat, mert az új szomorúság ismeretlen vo l t előtte.

Mert nem tudta, hogy a babérág helyett már csak papiros fityeg a fején .

Rettentő szomorúság csapott le rá és az eső is megeredt .

Eleinte lassan, utóbb egyre sűrűbben, végül csak úgy ömlött, úgy hogy mikor nekivágott az országútnak, egészen elveszett a sűrű, hideg esőfonalak között .

Miklós verejtékezve, gyötrődve riadt fel; a fogasról leesett kalap egészen eltakarta az arcát és elfogta a lélegzetét .

Az ablakhoz sietett és a függöny résén át kikandikált az izzó nyárvégi világba.

Sokáig állt ott mozdulatlanul, amíg emlékezetében ismét tisztán élt a különös álomkép.

Megsimította verejtékes homlokát, aztán mosolyogva azt mondta :

- Igen... természetesen!...

Nekem van igazam !

Visszaroskadt az ágyba és csak alkonyattal kelt fel megint , addig hijába költögették .

El, el Budapestre, el az élet közepébe, amíg a borostyán papírrá nem zsugorodik !

3. Melchthal Arnold

A lakoma véget ért, a vendégek tohonyán hátradőlve székeiken , abba a boldog lustaságba szédültek, amelyet a gazdag emésztés hint szerte maga körül, hogy meg ne zavartassék, mint a régi hajósok nehéz olajat öntöttek a tenger vizére, hogy a hullámok elüljen ek.

Egyikük a szalvétaszorítót pörgette az ujján, de nem figyelt a játékra, másik a görögdinnye magjait állította egységes kis csoportokba, de nyomban el is felejtette, mennyit számlált meg már, voltak ismét akik beszélgettek, de azok sem figyeltek sem egymásra, sem önmagukra .

Csak a szelíd, halk, döbbenékeny kis Murányi élt benne egész lelkével a mondókáiban, amelye ket Sámuelhez intézett, bár az ellenargumentumokra ő sem igen figyelt.

Ennek a Murányinak a neve elé a család tagjai állandóan odafüggesztették a szerencsétlen szócskát, mert a halavány, hirtelenszőke emberkében, minden szelídsége és beleegyező-készsége mellett is volt valami különös delejes erő, amely állandóan maga felé vonta az emberek ingerkedő ösztöneit .

Murányinak az emberek, egészen ösztönösen, állandóan kellemetlenségeket mondtak, amiket ő szelíd, zavart mosollyal hallgatott .

Különösebb lelki szenvedés csak olyankor tükrözött az arcán, ha ezek a kellemetlenségek a felesége és három rendkívül engedelmes, jóságos, sápadt fiacskája előtt mondattak neki.

Ilyenkor a torkát köszörülgette, simogatni kezdte valamelyik fiúcska ruháját, mintha valami kis pisz k ot fedezett volna fel rajta, és végtelenül titokzatos ellenmondatokat suttogott, amelyekre majd otthon a felesége előtt ráfoghassa, hogy azok mélységes megbántásokat foglaltak magukban és hogy az illető nagyon jól meg is értette őket.

- Nem láttad: egésze n belesápadt? - kérdezte ilyenkor és a jóságos, mellbeteg asszony engedelmesen rábólintott, pedig akkor magában talán csodálatos eljárásokon töprengett, amelyekkel a férjét naggyá, hatalmassá és erőssé tehetné.

- Ha aztán a kellemetlen ember tovább is fo l ytatta gorombaságait, Murányi zavarában céltalan parancsokat osztott a gyerekeinek, megfenyítette őket minden ok nélkül, de oly szelíden és lágyan, mintha a hajukat simogatná.

Ilyenkor egészen tisztán le lehetett olvasni az arcáról mindazt, ami a lelkében történik: az ősi ösztön arra hajszolta volna, hogy keserűségeit azokon torolja meg, akik felett hatalma van, de tükörtiszta lelkében nyomban felbukkant a sajnálatos megismerés, hogy mily szégyenteljes lenne a kis ártatlanokkal szemben hősködnie, holott az igazi bűnössel szemben nincs meg a kellő bátorsága.

A gyerekek ilyenkor szeretetteljesen nézdelték az apjukat és lagymatag, álmos kék szemük szinte érthetően mondta: csak szidj bennünket, drága jó papa, hiszen úgysem vesszük komolyan, úgyis tudjuk hogyan é s mint van a dolog és azt sem óhajtjuk, hogy otthon majd kimagyarázd magad, mint tegnap este, mert olyankor a sírás szorongatja a torkunkat és általában sem óhajtunk semmi mást, csak azt, hogy a ménkű üsse meg azt, aki téged meg mer bántani!

- És Murányit valami titokzatos erő éppen azok közé vonta mindég, akik leggyakrabban és legfájóbban szokták megbántani, bár talán belejátszott a dologba a csüggesztő tudat is, hogy ha mások közé menne, azok is csak bántanák .

Murányi valamikor adóhivatali tisztviselő vo lt odabent V *** -ben, de amikor a nagynénjétől tekintélyesebb összeget örökölt , időnek előtte nyugdíjaztatta magát, mert kétségtelenül ott sem hagyták békességben, és megvásárolva egy csinos, tornácos házacskát Arácson , odaköltözött egészen.

Attól fogva azután csak tanult és olvasott, de amúgy is a tudásra hajlamos, mélyen-gondolkozó és rendkívül finom lelkületű ember volt, akit főként a filozófia érdekelt.

Ott az év legnagyobb részében a világtól elvonulva, utóbb szinte rabja lett a szakadatlan elmemunkán a k; mélységes kérdéseket hánytorgatott magában olyankor is, ha a hosszú téli estéken a lombfűrésszel babrált; ilyenkor nem is tudott a tulajdon gondolatairól és azokról csak a látszólag ok nélkül változó hangulatai révén vett tudomást.

Néha harag lepte el a szívét, pedig a dolog örömmel kezdődött: ilyenkor törvényszéket tartott a lelkében: a gonoszakat lesújtotta, a nemeseket megjutalmazta és a határtalan keserűség csak akkor csapott le rá, amikor látta, hogy az ítéletei elröppennek a semmibe, mint a Balat on jege felett táncoló téli szél.

Máskor a váratlan öröm hirtelen fényessége derengte át a lelkét, mert igazságra vélt találni ; legtöbbször azonban arról ismert rá utólag a gondolataira, hogy sivár reménytelenség verdeste a lelkét fekete szárnyával .

Ezúttal a felesége és a gyerekei nélkül volt ott, különben is ma este még nem bántotta senki, lelki nyugodalma érintetlen volt; egész gyönyörűséggel adhatta át magát kedves gondolatainak .

- Tanár úr tehát azt mondja - mondta halkan, egészen odafordulva Sámuelhez -, hogy az ember a kellő akaraterő birtokában, szigorú gyakorlat és autodidaxis útján még bizonyos lelki előnyöket is megszerezhet a maga számára, például bátorságot, tiszta igazságérzést és egyebeket !...

Azonban kérdem én, igen tisztelt tanár úr, hol veg ye az ember az erős akaratot ?...

Mert például én ...

Bizonyára akkor is valami egészen másról volt szó a társaságban, Sámuel talán csak érintette, talán csak valami egyébbel kapcsolatosan, annak mintegy kiegészítése gyanánt említette az idézetteket , de Murá nyinak már szokása volt, hogy a beszélgetés során felmerült tulajdon gondolatait szőtte tovább önmagában, az okból valami titokzatos , finom lelki történetet konstruálva, amely ővele esett meg .

Ezúttal is valami bonyolult belső élményének hosszadalmas elmondásába kezdett, ami kétségtelenül telve volt értékes megfigyelésekkel és aminek ennélfogva nyert ügye is lett volna, ha Murányi az előadás külső formáinak bár legócskábbjaival is a segítségére siethetett volna, de a szánalmas, túl szerény motyogás, ami a z egészet inkább valami gyónáshoz tette hasonlatossá, elrontott mindent.

Eleinte még figyeltek is rá itt-ott, legtovább az illedelmes Sámuel tartott ki mellette, bár ő is egyre szórakozottabban mondogatta: mily különös!... ki hitte volna?... hanem amikor e g yszer Murányi hosszabb szünetet tartott, hogy satnya kis tüdejét teleszippantsa levegővel a továbbiakra, hirtelen közbevágott és minden különösebb indokolás nélkül valami egészen másról kezdett beszélni .

Később kártyázni kezdtek, de ez a mulatság nemsokára csődöt mondott, mert az asszonyok lehetetlenül csaltak.

- Maga ez az adott tény egészen érthető, sőt logikus, hiszen az asszonyok már Peter Flötnernek az amszterdami múzeumban őrzött legelső pakli kártyájával is csaltak; sőt maga a főkérdés, hogy miért c s alnak egyáltalán? - sem oly komplikált, aminőnek látszik .

Csalnak és hazudnak, mert a velük született alsóbbrendűség örökös defenzívája arra hajszolja őket, csalnak mint a zsidó, mert egyenlő fegyverekkel nem volna erejük megküzdeni az elleneseikkel.

Ném i bonyolultságot a kérdés csak akkor mutat, ha kifordítjuk, hogy ugyan miért játszunk hát velük, ha csalnak?

- De hát mi is lakói vagyunk annak a mundusnak, amely decipi vult, azután meg nem tiszta gyönyörűség -e elnézni, ahogy a csaló asszony fehér keze re megni kezd, amint fátyolos szemével tétován körültekint ?

Éjfél után két óra volt, amikor a társaság nőtagjai hazakészültek .

Ezernyi megbeszélés, titkos vihogás következik ilyenkor, ez idő alatt a férfiak összesúgnak, hogy hazakísérjék -e az asszonyokat ?

Glicínia-lugason az ilyen kérdéseket okos szabadsággal kezelték, ők már tudták kölcsönösen, minden megbeszélés nélkül, hogy vannak a szerelmi életnek idejüket múlt allonzsai, amelyeket csak azért kímélünk, mert az apánk is kímélte őket, hogy például elkövetke z ik az idő, amelyen túl a legszerelmesebb emberek is terhére vannak egymásnak, sőt akaratlanul is összetapossák egymás lelkében az összehalmozott szép továbbgondolni valókat.

Úgy látszik tehát, mintha a Glicínia-vidék lakói némi hideg unalommal kezelték v o lna a szerelmet, pedig ellenkezőleg: ők voltak annak igazi gourmandjai, akik féltették, becézték azt, nehogy veszíthessen az ízéből, az illatából .

Hanem aztán mégis hazakísérték az asszonyokat, lányokat, de ez már egészen más okból történt.

Ezt sem beszélt ék meg egymás között, ez is külön-külön ötlött eszébe minden lovagnak: a lakomaterem külsőségei kell, hogy mások legyenek, amikor még ott vannak a nők és amikor már csak a férfiak küzdenek egymással Szaladin szultán, Lear, Ingurd és Machbeth király serege i ben.

A fehér abrosz leveendő, az asztalra új üvegek állítandók .

Szó sem volt róla, de mindenki tudta, hogy kártya következik, tudták a cselédek is, akik addig, amíg az urak odajártak, minden parancs nélkül is elintézték a dolgokat .

A kísérő csapat lassan-lassan szétosztotta a nőket, átadva őket a holdfényen alvó nyaralók hűs öblének.

A lombosabb helyeken, útfordulóknál még történtek apróbb merényletek, a jószagú női hajakra lopott csókok , egy-egy apró sikoltás, azután csend mindenütt, csak a békák muzsiká l nak ott lent a tóparti nádasokban.

Akkor a férfiak halkan dalolva visszaindultak, átvágva a tarlókon és a szőlők között és amikor újra beözönlöttek a terembe, ott még hallani vélték az asszonyok zagyva csipogását .

Öblös, ódon terem volt az, amelyet csak a vendégségek alkalmával használtak, nyaranta hát nem halt ki belőle az élet, de a teleket zavartalanul átaludhatta.

A falon szarvasagancsos trófeák, a leányalakká szimbolizált tavasz, nyár, ősz és tél képei, egy-egy felcserepesedett régi festmény, behavazo t t magányos házikót vagy az erdei patakra siető őzet ábrázolva , amott a régi falszekrény rovátkos ajtaja, amely mögött a meggy- és barackpálinkák, a puskaporos tülök és a patroncsináló masinák laktak.

A mennyezetről öblös kőolajlámpa függött alá, de azt má r évtizedek óta nem használták, az ünnepi vacsorák alkalmával nehéz arany tartókban nyolc szál gyertya égett az asztalon .

Valami különös hagyomány szerint mindég a filkón kezdték és akkor még csak négyen játszottak: Ágoston, Miklós, azután Duhoborczi bácsi és Murányi.

Hanem amikor a játék rövidesen átlendült a huszonegybe, mások is beszálltak .

A bankadás jogát gyufákkal sorsolták ki és ezúttal Duhoborczi bácsira esett a sor.

Ez nehéz eset volt, mert a fiskális hosszú, kínos percekig keresgélte a pénzét, egyi k zsebétől a másikhoz kapkodva remegő kezével és közben gyászos dolgokat suttogva szegénységéről, mintegy hangulatot akarva szítani a maga javára: látjátok mily elhagyott és szegény vagyok, ne akarjatok nyerni tőlem, sőt legyetek rajta, hogy nyerjek és gy arapodjam !

Jerünk Duhoborczi bácsi!...

Jerünk D. B. !

A tanácsos jogászi aktaszerűséggel és ökonómiával csak nevének kezdőbetűin nevezte az öreg tabajdokot .

- D-b, d-b, d-b, db, db... düb... düb !...

Sámuel, kezeivel a mozdony dugattyúit utánozva , sisteregve , szörcsögve mímelte az induló vonatot, hogy sietésre ösztönözze Duhoborczi bácsit.

Sámuel, ha kissé ivott, tréfás és malíciás lett, de ebben is megőrizte igazságérzését és csak a gonoszakat és kellemetleneket sújtotta le .

Nem tudom, tudod -e már, hogy a kár tya is, mint sok egyéb, ami veled összefügg, egyszerűen inasod , semmi más és úgy viseli magát, amint parancsolni tudsz vagy nem tudsz neki ?

Ha félsz tőle, szemtelen és fölényes lesz, mint a komornyik újdonsült urához, ha hetykén akarod erőszakolni engedel m ességét, megcsökönyösödik, mint a konyhaszolgáló, hanem a nyugodt, biztos fölénytől összegörbed.

- Az emeritált fiskális reszketve kezdte minden dolgát, amely a pénz fogalmához kapcsolódott és csak később, a gyakori ingyenbor-szörpöléstől kapott erőre, eh h ez képest az első kasszája szétfolyt, de a második már itt-ott sikerrel állt ellen a támadásoknak és ekkor, nem élve további jogával , visszavonult .

Hanem amikor ő is poentőrré lett, a bajok újrakezdődtek .

Krajcároskodott, ijedezett és ezzel tönkretett min dent.

Kövér, lágy, fakó arca megizzadt, vastag, vértelen ajka lefittyent.

Kezében egyre jobban reszketett a kártya, végül ledobta a lapját és siránk hangon felsóhajtott :

- Óh ez az átkozott Melchthal Arnold, ez ront el mindent !

Ismeritek Melchthal Arnoldo t, a Rütli-szövetség jámbor svájci parasztját, aki kék mellényében és rózsaszínű ujjasában mereven tekint rátok a kartonlapról , jobb kezét ünnepélyesen esküre emelve ?

Begyűrt szélű, nápolyisárga fövege mellett sötétzöld toll fityeg, egyik vállán íj van átv etve, a másikon vadásztarisznya, mert ha elfárad, vagy ha már nagyon megnyomkodták a hasát, nyugvóra tér és átadja tisztét, egész felszerelésével együtt a helyettesének és praesumptív utódának, Stüssinek, a vadásznak, az átváltás pillanataira csak azt a kü lönös, sárga és zöld, a közepén piros pólyával átfont gömböt hagyva a kartonlapon, ami állandóan ott lebeg a jobb arca mellett és amelyről a laikusok azt hiszik, hogy a Cucurbito pepo nevű növény gyümölcsét van hivatva stilizálni, ami pedig voltaképpen a lótenyésztés tömör szimbóluma .

Akinek ez utóbbi irányban kétségei vannak, forduljon az Akadémiához és kérdezze meg a német Schelle szó valódi értelmét.

Melchthal Arnold tehát szimbolista is és mint ilyen - tökfilkó .

Igen, Melchthal Arnold, Piatnik Nándor törvénytelen fia , tökfilkó .

Így is mondhatnám: Melchthal Arnold a tökfilkó .

Glicínia-lugason a játék sohasem ment vérre, ezért ha valaki nagyon belemászott, azt még a nyertesei is megsajnálták, csak a kellemetlen Duhoborczi bácsi nem volt képes részvétet éb reszteni maga iránt.

Sőt amikor egyszer megtörölte verejtékező arcát és a játékban pár pillanatnyi szünet állt be, Miklós titokban odasúgott a mellette ülő Murányinak :

- Örülne a lelkem, ha ez a vén haramia leadná mindazt, amit tegnap éjjel elrabolt tőlünk , bánnám is én, akárki nyerné is !

Murányi előzékenyen visszabólintott.

Szerette Miklóst, mert az volt az egyedüli, aki sohasem bántotta .

- Amint látom, úgy is lesz! - mondta meggyőződéssel.

- Az ügyvéd úr szemefehére egészen elsárgult, az ilyesmi az őhozzá hasonló kezdetleges, lágy embereknél a contenance teljes elvesztését jelenti !

És Murányi jóslata bevált .

Duhoborczi bácsi, amikor a tevés sora ismét rákerült , abbahagyta a nyöszörgést, gyors mozdulattal a kassza felé lökött negyven koronát, azután a bajus zát izgatottan sodorgatva dudorászni kezdte az ősi nótát , mintha semmi köze sem volna az egész játékhoz :

Míg a temetőbe nem viszik !

- Duhoborczi bácsinak sertés e van!...

Disznó!...

Duhoborczi bácsi... disznó! - kiáltották mindenfelől, ismerve az öregnek ezt a műközönyét.

Az ügyvéd azonban felemelte bütykös mutatóujját, csendet parancsolt, azután remegve ráillesztette a következő kártyát az elsőre, hogy kiguszt álhassa .

- Duhoborczi bácsi - mondta Miklós nevetve -, egy országért nem adnám, ha Melchthal Arnoldot vette volna !

Kriptai csend lett, Duhoborczi bácsi elkezdte lefelé húzni a lapját.

Egyszer aztán felkapta a fejét és mélységes fájdalommal pillantott Miklós ra, amiből azonban elő-elővillant a szikrázó gyűlölet .

- Melchthal Arnold! - kiabálták ismét bosszantóan, kárörvendő diadalmaskodással.

- Arnold megérkezett!...

Itt a nagy Noldi !

A fiskális szörnyű átkot akart mondani megcsúfolóira, de lelke a csapás alatt megtörött, összeroggyant, mint a krajcáros bugyii.

Lesütötte a szemét és csak úgy vaktában nyúlt a harmadik kártyáért.

Csak pár pillanatig tartott az egész, akkor Duhoborczi bácsi ölébe ejtette a kezeit és a halálba menők hangján remegte :

- Ez az átkozott Melchthal Arnold megöl...

Ma este már százhuszonhat koronát vesztettem !

Miklós már-már szánni kezdte a nyavalyás öreget, amikor valami átvillant az emlékezetén.

Hirtelen düh fogta el, az arca kipirult, felugrott a helyéről .

- Hiszen az előbb azt mondta, hogy mindössze hetven koronája van !... Miből veszített tehát százhuszonhatot, maga öreg malőrtarisznya, vagy ha jobban tetszik: kiselejtezett pechszütyő ?

Sámuel odaugrott hozzá és lenyomta a székére .

- Már megint őrjöngsz! - mondta.

- Légy nyugodtan, vagy n em játszunk veled !

- Amit veszítettem, azt kifizettem!

A többihez senkinek semmi köze! - mondta Duhoborczi bácsi fenségesnek induló, de a megszeppenéstől remegő hangon .

- Úgy van! - mondta a tanácsos, fültövön ragadva a jogi szempontot, bár boldogult jogászkoromból most már nem emlékszem egészen bizonyosan, van -e a jogi szempontnak füle, vagy csak fületlen gomb az egész ?

- Duhoborczi bácsi, ha akar, veszíthet akár kétezer koronát is! - tette hozzá gonoszul .

- Akar a radai rossebb! - mondta az ügyvéd annyi elszánt meggy őződéssel, hogy ismét nevetni kezdtek.

Ez helyrehozott mindent és most már Miklós is jókedvűen folytatta :

- Hát legyen úgy!...

Hanem ezt a kitűnő alkalmat véteknek tartanám elmulasztani anélkül, hogy meg ne mondjak Duhoborczi bácsinak egyet-mást, ami már r égen nyomja a lelkemet, amiben, biztosra veszem, a többiek is osztoznak velem!

Bocsánatot kérek az uraktól, hogy feltartom a játékot, de nyomban készen is leszek!...

Tehát, kedves Duhoborczi bácsi, maga teljesen hiába szidja, vagy jobb ha így mondom: telje sen téves alapon szidja Melchthal Arnoldot, mert bár valóban ő az oka mindennek, de nem úgy és azért, amiért maga gondolja.

Először is ez a kártya, amelyik ma este állandó balszerencsét zúdított magára, nem is az igazi, hanem csak a helyettes tökfilkó.

Eb ben a pakliban nincs is jelen Melchthal Arnold, ebben Stüssi, a vadász kellemetlenkedik helyette.

Ebben tehát nincs igaza, csak abban, hogy valóban Melchthal mester az oka mindennek .

Felkapta a tökfilkót, megnézte és elnevette magát .

- Tévedtem - mondta -, amint a kártyafestő is tévedett!

- Ez a dzsetlemen valóban Melchthal Arnold, pedig Stüssi alakjában van ábrázolva!...

Látatlanra mentem, ennyi az egész!...

De hiszen én az élettel szemben is hazardőr vagyok!...

Most már mindegy: úgy folytatom, ahogy kezdt em !

- Az igazi Melchthal Arnold, az maga, kedves Duhoborczi bácsi !

Maga az igazi tökfilkó és maga is az oka mindennek!...

Kérem, legyen nyugodtan és mielőtt a fejemhez vágna valamit, hallgasson meg, majd meglátja, hogy hasznára leszek!...

De folytatom...

Sőt, amint ősi nemtője, a kártyabeli Melchthal Arnold egyszerre két alakban, tehát duplán tökfilkó , önnél, kedves Duhoborczi bácsi, hasonló az eset.

Ön is kétszer az, és pedig pro primo tökfilkó, mert nem tudja, hogy az önéihez hasonló életelveket valló emb e rnek, aki a mások-szerzette kellemetességeket óhajtja lefölözni, önmaga iránt való legelemibb kötelessége, hogy magát megszerettesse, hogy a társasága kellemes és kívánatos legyen.

Nem tudja , mert különben nem törekedne, éppen ellenkezően, arra, hogy mind e nki előtt gyűlöletes legyen!...

Vagy tud talán egyetlenegy embert megnevezni, aki szereti önt, vagy legalább szívesen tölti az idejét önnel ?...

Vagy nem vette észre talán azt az általános, azt a közörömet , amely előbb, utálatos kínlódása nyomán keletkezet t ?...

Pro secundo tökfilkó, mert, hogy gyengéden fejezzem ki magamat, füllenteni és hamiskodni akar és nem ért egyikhez sem.

Értsen meg , kérem, csak az a bosszantó és oktalan dolog, hogy hozzáértés nélkül is gyakorolja őket, nem pedig az maga, hogy nem ért hozzájuk, mert ez az utóbbi egészen természetes, hiszen a hazudás is, a csalás is egy-egy külön művészet!...

Nem az asztaloslegény hazudozásaira gondolok, aki odalenn a folyóparton, tavaszi estéken, amikor minden bárgyúság úgy hangzik, mint az Ezeregyéjsz aka tündérregéi, házasságot hazudozik a varróleányka a fülébe , hogy lefektethesse a szép piros füzények közé, még csak nem is a maga ma esti hazudozásának arra a mivoltára, amelyre maga tudatosan szánta: hogy a pénzét védelmezgesse, hanem igenis például annak a valódi mivoltára, amivé a maga instinktusa szánta, anélkül, hogy magát felokosította volna a szándéka felül: hogy vele ebben a csodálatos kompániában, amelynek mind a kilenc szíve egy azon pillanatban dobbanik egyazon örömöktől, fájdalmaktól , Artus király asztaltársaságának ebben a visszaderengő kísértettáborában szerető hangulatot csináljon a maga számára !...

Igen, mi méltányolunk, mi szeretünk minden gyengeséget, minket csupa gyengesé g tart össze - és ez nem paradoxon - oly erősen, hogy az éjszaka talán fakó és hideg volna, ha csak egy is hiányoznék közülünk, az egyiket azért szeretjük, mert iszik, a másikat, mert a nagyapját is megölné egy asszonyi hajszálért, a harmadikat, mert nem tud inni szegény... szegény!... a negyediket, mert negyvenéves korában is gyerek maradt, az ötödiket: mert huszonnyolc esztendőjével már reménytelen öregember, sőt van közöttünk, akit ezer egyéb fogyatékossága mellett még az is terhel, hogy a két ivad é kát ideküldi ordítani a szérűnkre, ugye kedves tanácsos úr? - ön azonban gyengeségeink frigyszekrényéből a legpompásabbat akarta kimarkolni a maga számára, a szegénységet, hogy az legyen a klenódiuma, ami ezt a kört megnyitja a maga számára!...

Azután pe d ig nem gondolok a rőfös zsidó csalásaira, aki három centiméterrel kevesebbet mér a parasztnak, nem gondolok arra a csalásra , amelyet vulgo így neveznek, hanem arra, amelyik annyira egy a hazugsággal , mint az Atya a Fiúval, mert valóban is atya és fiú ők é s a csalás csak annyival fiatalabb az apjánál, amennyit okoskodniuk kellett az embereknek, hogy a hazugságaikat valóra is válthassák!...

Tudom, hogy mindezekből nem értett meg egyetlen szót sem , Duhoborczi bácsi, de okvetlenül kellett már hangokba formálva is hallanom mindazt, amidőn, bőszítő tökéletlenségeivel , felpiszkált a lelkemben !

Miklós, amikor beszélni kezdett, még komolyan hitt önmagában , de amikor a Duhoborczi bácsi gyermekien elszomorodó arcára nézett, az akarása megernyedt és a hangja is átbillen t a keserű tréfába.

Mert Duhoborczi bácsi szomorú volt és ijedt, nagyon szomorú és nagyon ijedt, pedig valóban felét sem értette meg a mondottaknak, azokból csak a tökfilkó maradt meg a lelkében, egyre tépve és marcangolva azt.

A beszéd alatt meghatottan , lesújtva pillogott erre, arra, könnyeit csak akkor bírva fékezni, ha egy-egy rosszallólag bicegő fejet megpillantott és most, hogy csend lett újra, a fájdalomtól fátyolos hangon rebegte, ezúttal sem feledkezve meg azonban a nemes rezignációról .

- Ön... fia tal barátom... tökfilkónak nevezett engem... ez szörnyűség ... és miért?... hiszen veszítettem!...

Igen: ön tökfilkónak mondott engem és én... biztosíthatom... tekintélyem egész súlyával megtorlás... hja de persze... hiszen a vendégjük vagyok... az önök ét e lét ettem, az önök borát ittam... no persze... ezeket hányja a szememre!...

És különben is: hogy jut ön ahhoz, hogy engem, érdemekben megőszült embert, bizonyos Duhoborczi bácsi és ehhez hasonló gúnyneveket nevezzen ?

Miklós már tisztán láthatta, hogy a köz hangulat megelégelte a zagyva, nagyképű prédikációt és a leckéztetést, jóllehet a lelke mélyén mindenki igazat adott neki, de ő volt a legfiatalabb a társaságban, és főként a háziak közé tartozott.

Érezte is , hogy rendkívül kedvező lenne számára a pillana t , amelyben, megszabadulva a lelkét régen sanyargató tehertől , győzelmesen visszavonulhatna, de az ügyvéd rezignáció-manővere ismét felbőszítette.

Kezét elnézést kérőn tárta szét, intett, hogy csak pár percet kér még és így folytatta :

- Duhoborczi bácsi azz al gyanúsít meg engem, hogy a nálunk megevett ételeket és megivott italokat akarom a szemére hányni!...

Megnyugtathatom, hogy ez nemcsak fizikai, de gasztronómiai abszurdum is!...

Sőt én kérem nagyon és szépen Duhoborczi bácsit, hogy kíméljen meg engem a z efféle szemrehányástól, amihez most éppen csak ön bírja a szükséges lehetőségeket!...

Ami pedig a Duhoborczi bácsi elnevezést illeti , az nem valami gyerekes csúfolódás, mélységes szimbólum az, amely ...

Hirtelen elhallgatott.

Erezte, hogy a lelke megernyed; pár pillanatig hallgatott, majd szelíden, halkan azt mondta :

- Maga akarta, hogy így legyen, Duhoborczi bácsi!...

Maga akart mindent, maga akarta, hogy veszítsen, maga akarta, hogy gyűlöljék és maga akarta, hogy mindezt elmondjam magának!...

És mivel tudom, hogy az emlékezőtehetsége az idők folyamán megernyedt, engedje meg, hogy a helyettesénél helyezkedjem be in memoriam !...

Az asztalon fekvő kártyapaklihoz nyúlt, idegesen kikereste a tökfilkót és a zsebében levő piros plajbásszal felírta rá :

- Tu l'as voulu, Georges Dandin!...

Magad akartad !

Visszadobta a kártyalapot az asztalra és nekitámaszkodott a régi, messeni cserépkályhának .

Ekkor Tarányi Feri, a tanácsos unokaöccse, aki a tettek embere volt, teletöltötte a poharát, hirtelen kiitta, kivágott az asztalra egy bankót és felkiáltott :

- Uraim, itt az új bank !

A játékosok örömteljes, fontos sietséggel könyököltek vissza az asztalra, Duhoborczi bácsi diadalmas megkönnyebbüléssel nézett Miklósra .

Miklós elvesztette az ütközetet .

Nem először történt vele, hogy amikor a legerősebbnek érezte magát a maga igazában, amikor a lelke szinte ujjongott a diadalmas érzéstől , hogy a mindenki, a többiek meggyőződését és hangulatát is tolmácsolja, ez a hangulat megbotlott valami vérfagyasztó i g azságtalanságban, visszafordult rá és mozdulatlanná tette hatalmas súlyával.

Keserűen töprengett nem egyszer az érthetetlen átok felett, csak az nem jutott eszébe soha, hogy a saját hangját, a saját mozdulatait, a szeme villanásait, hogy saját magát viss z aidézze az emlékezetébe.

Volt, hogy ilyenkor napokig kerülte az embereket és meg volt győződve, hogy azok kerülik őt, mert megérzik a belőle kiáradó hidegséget, reménytelenséget, magára hagyják őt, hogy megfosszák lelkét attól az erőtől, amelyet az egyes lélek számára a lelkek összességének ereje jelent .

Megivott egy pohár bort, feltűnés nélkül kiment, lesétált a kertbe és leült az egyik, glicíniával befuttatott lugasban.

A hajnal opálszínű nyála már kicsordult a felhő hasadékain, a hold sápadtan, holtan úszott a Balaton felett, csend volt mindenütt, csak a kastélyból szűrődött le megtörten, kuszán a mulatozók zaja és halkan összesuhantak a falevelek ...

Ezek a magányos nyári hajnalok titokzatos szomorúságot hordanak a mélységeikben: úgy érzed, hogy vége mindennek, hogy mindenki elhagyott , távoli, kísérteties kocsirobogásokat vélsz hallani: a kedves lánykák utaznak el örökre, vidám helyekre, a leeresztett függönyök mögött rejtett megbeszélések folynak a jövő boldogságairól, csak te ülsz ott egyedül , elhagyo ttan .

Miklósnak akkor már engesztelődés szállt a lelkére, de a nagy , az ősi szomorúságot, ami ott ült mellette, azt egyre szorosabban ölelte magához és az ölelés tüze fényességet derített a lelkére, hogy ő voltaképen sohasem éli az igazi életét, amelyre született, mert amikor emberek között van, azt szeretné, ha nagy egyedülvalóság borulna föléje és amikor azok azt hiszik, hogy vidám, és hallják a nevetését, ő szeretne lefeküdni a sírba , hogy ne lásson és ne halljon semmit, hogy fáradt testét mozdítania se k elljen; az az élet, amelyet ő él, nem a valódi, hiszen gyakran kell éreznie, hogy a mindennap eseményei, még művészi kéztől csiszoltan is , közönyösen, csak fanyar bút hagyva számára, vonulnak el mellette, mint az ismeretlen ember halottas menete .

Fejét a kezére hajtotta, mozdulatlanul nézte, amint az utolsó csillagok is belemerülnek az égbolt szürke mélységébe és hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutottak a vergiliusi sorok :

praecipitat, suadentque cadentia sidera somno ...

A kerti utacska porondja megcsikordult .

Miklós felkapta a fejét: Tarányi Feri állt előtte, kezében három üveg borral .

- Egészen bizonyosan tudtam - mondta a nyugodalmas jogász -, hogy valamelyik ilyen búsuló-tanyán okvetlenül megtalállak!...

Addig esz a fene, amíg a búbánat kikezd, akkor aztán e lköltözöl közülünk, mint korai századok remetéi!...

A drága nagybátyám, ütné meg a ménkű, szétugratta a kasszámat, pedig már ugyancsak csinosan volt benne, hát gondoltam, én is eljövök hozzád búsulni, de mindjárt elhoztam magammal az orvosságot is .

Letette az üvegeket az asztalkára és Miklóssal szemben belemerült egy mély, fonott kerti székbe .

- Óh, ez lényegesen változtat a helyzeten! - mondta Miklós boldogan, mert nagyon melegen érintette a barátság.

Hirtelen elfeledett mindent és akkor már nem érdekelte más, csak a helyzet bizarr volta: a hajnal, a rejtekhely és a bor .

- De hát voltaképpen miért is torzsalkodsz te folyton azzal a vén szamárral? - kérdezte Tarányi Feri rágyújtva és a tárcát odanyújtva Miklós elé.

- Hidd el, nem egyszer gondoltam már arra , hogy te tulajdonképpen nem is haragszol arra a csodálatos salabakterra, csak önmagadnak van szükséged néha rá, hogy keserűségeket érezz!...

Hát most már bizonyosan elszopogattad a keserűségedet, nesze öblítsd ki a szádat utána !

Töltött .

- Úgy érzem magam at, mint akit rajtacsíptek! - mondta Miklós mosolyogva.

- Bár őszintén megvallom, hogy erre az önkeserítésre még nem gondoltam soha !

- Tulajdonképpen én fojtottam beléd a szót, reám haragudj, ha haragszol, de lásd, megsajnáltam már a vén potyándit, hiszen úgy pislogott , mintha mindjárt ríva fakadna!...

De mi bajod is van vele mindég ?

- Bajom?... talán semmi! - mondta Miklós vállat vonva -, de látod, őbenne látom összezsúfolva mindazt a butaságot, kicsinyességet , köpnivaló óvatosságot, alacsony öncélúságot, ami tönkreteszi az élet nagyszerű simaságát és makacsul a lábad alá keveredik, ha elindulsz, hogy a szépségeket megkeressd, hogy kiélhesd őket !

- Éspedig !?

- Hát hogyan is kezdjem ?...

Tudod, hogy ez a vén szamár, a Tatarek neve ellenére is, orosz származású és én az oroszt mélységesen utálom!

Ki nem állhatom ezeket a nyúlós, lágy embereket, akik keresztet vetnek egymásra, akik ha az utcán megcsúsznak valami dinnyehéjban , fogadalmakat tesznek Szent Vazulnak, akik... ej... hiszen emlékezel, hogy Makarov admirál is szentképeket osztatott ki a matrózai között, mielőtt a csuzimai tengerszorosban tönkreverték a japánok !...

Undorodom ezektől a Köpikoff Vladimirovics Illésektől, akik reggel felkelnek, elmormolják huszonkét verszt hosszúságú reggeli fohászukat, megisznak két vödör teát és harminc stampedli pálinkát, azután átsétálnak a viborgi oldalra, hogy útközben, senkitől sem háborgatva , kigondolhassanak magukban egy szektát, amelynek főistene nem mint a mienk : három, hanem tizenkét egyenlő része oszlik és magukban mindjárt meg is fogalmazzák az ezen önálló isten-részek mindegyikéhez szóló imákat is.

Akkor elmennek az ismerősükhöz, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikolájhoz, leülnek vele szemben, ismét keresztet vetnek egymásra és azután megindul közöttük a gyors ütemű , izgató párbeszéd .

- Jó reggelt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj !

- Jó reggelt, Köpikoff Vladimirovics Illés !

- Hogy van ön, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj ?

- Köszönöm... sem jól... sem rosszul... de mégis úgy... de hiszen mit is tehetünk mi, gyarló emberek, a nagy isten akarata ellen , Köpikoff Vladimirovics Illés ?

- Bizony mit, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!...

De mégis... de mégis... minta egy titkos terv távoli körvonalai kezdenének bennem kibontakozni, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj !

- Mi az, Köpikoff Vladimirovics Illés ?...

Mondja meg nekem , legyen hozzám bizalommal !

- Le fogom köpni önt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj !

- Köpje le ön inkább a nagyatyját, Köpikoff Vladimirovics Illés!... és így még két órán keresztül!...

Brrr!

És a szekták!...

A duhoborcziaké is egyike ezeknek az őrjöngő felekezeteknek, a legundokabb és legbutább, amelyikben benne foglaltatik a többinek minden defektusa, ezért is neveztem el róla ezt a gyüge öreget!

Nem figyelted meg, hogy ahány vallási őrjöngő , a hány társadalomtudományi pótkrisztus, ahány beteg lelkű csodabölcselő szaladgál a világban, az valamennyi ezek közül a lágy, nehéz álomlátók közül szabadult ránk, hogy ahány új megváltás, új, mennyei csodarecept, ahány új társadalmat növesztő elixír bukk a nik fel itt vagy amott, azt valamennyit ezek az öreg, lázas csecsemők találták ki ?...

Ők azok, akik istenkednek és biztatják egymást , hogy nyugodjanak bele a csapásokba, hiszen a nagy Mindenható akarta úgy, de akik, ha őket magukat éri kár, megszaggatják a tegnapi főzeléktől és a mai náthától iszamos ruháikat, ők azok ...

- A jó isten áldjon meg - szakította félbe Tarányi Feri -, látod: már én is istenkedem, de ennek is te vagy az oka - hagyd abba már !...

Ez a szerencsétlen fiskális semmiféle elixírt fel nem talált, no de hiszen jól is nézne ki az az elixír !

Miklós idegesen legyintett .

- Nem akarsz megérteni engem! - folytatta mosolyogva -, hiszen mindez még csak általános valami, mindez még csak a fundamentum, amelyre az én valódi mondanivalóm felépül !

- No his zen jól nézünk ki! - mondta az ősjogász.

- Csak folytasd, mert úgyis tudom, hogy nincsen nyugtod, amíg túl nem adtál rajta, hanem aztán majd kelts fel, ha vége lesz !

- Nem, nem fogsz tudni aludni!... mert én alattomosan, anélkül , hogy magad is észrevennéd , bele fogom lopni lelkedbe azt a gyászos ösztönt, hogy gyűlölködve keresd és ráakadj mindenütt azokra az apró kis aljasságokra , színtelen kis hazugságokra, amelyeket el hagysz suhanni a szemed előtt, mert szürkeségükkel beleolvadnak a köznap unalomszürke testébe, de amelyek maguk a szomorú szürkeség!

Ezek az apró kis gyűlöletességek beülik az élet kevés, drága szépségét, mint a levéltetvek , hogy meg ne találhasd őket, ezek azok, amelyek milliárdnyi mivoltukkal mindég az utadban hemzsegnek, ha az élet nagy s zerű szabadságának, ragyogó őszinteségének felkeresésére indulsz, mert vágyó lelked hajszol feléje!...

De hogyan is tegyem magamat érthetővé ?.. .

Képzeld csak el, mily megnyugtató érzés, mily kellemes csalódás az, ha az ilyen Duhoborczi-féle sivár lelkektől valamely fontos szívességet sikerült kinyerned, mégpedig olyant, amely neki áldozatába került.

Tegyük fel, hogy megszorultál, elmentél a Duhoborczi bácsihoz és kölcsönt kértél tőle.

Duhoborczi bácsi kezedbe nyomja a pénzt, te zsebre teszed és azt gondolo d magadban: lám, milyen egyszerű és kedves ez és főként megint kiesett egy tövis a lelkemből, amely már régóta kínozta azt: az a gyötrő tudat, hogy egy kellemetlen, száraz lelkű ember él állandóan a környezetemben.

- A Duhoborczi bácsi is jó és kellemes em b er - gondolod magadban -, és jó helyen van itt közöttünk !...

Kezet nyújtasz neki és már mennél, ő azonban akkor karodba ölti a karját és úgy beszél meleg bizalmaskodással, a kegyességtől szinte remegő hangon : Adnék én többet is, fiatal barátom, hogyne ad nék, hiszen a Duhoborczi bácsi jó ember, ámde lássa... a feleségem még azt hihetné... már pedig... és ennyi regarddal ugyebár tartozom önmagam iránt?

- Nem tudom, ugyanezeket mondja -e, de feltétlenül olyasmit mond, amire neked ezt kell felelned hálás hajlongások és édes mosolygások közepette: Értem, kedves Duhoborczi bácsi, teljesen méltányolom a helyzetét!

No hallja, az volna még a szép, ha arra akarnám önt kényszeríteni... stb.

Akkor a Duhoborczi bácsi lelke betelik a saját magasztosságától, most már a ka rodat szorongatja és azt rebegi: Hanem más alkalommal ... szerencsésebb esetben... bármikor a legnagyobb készséggel... szinte el is várom!...

Nem, ő akkor már tudja, hogy többé nem lesz gyenge, hogy figyelni fog minden közeledésedre, nehogy meglephesd őt , d e csak nem hagyhatja kiaknázatlanul a alkalmat, amikor nagy és dicső lehet, amikor a tett szívesség révén a jövőre nézve teljes szavahihetőséget arrogálhat a maga számára!?

Ne gondold, hogy ő hiszi, hogy te hiszel benne, óh nem, hiszen a poloska is tudja , hogy utálják, azért csúszik az áldozataihoz éjszaka, titokban .

- De micsoda gyönyörűség a számára a te vergődő kényszerűséged, hogy hinned kell benne!...

És te akkor már szeretnéd a pénzt a Duhoborczi bácsi fejéhez vágni !

- Te!

Ezt a kísérletet meg kellene tenni! - mondta Tarányi Feri nevetve.

- Tudod, hogy nálam elég gyakori az a bizonyos tegyük fel !...

És ami a fő, én egészen bizonyosan nem fogom a fejéhez vágni a pénzt, inkább talán valami egyebet !

- Bolond vagy - mondta Miklós nevetve.

- De mit is mondj ak még neked ?...

Ők azok a kellemetes, diszkrét urak, akik , amikor a maguk dolgáról van szó, finoman elzárkóznak, olyankor nem engednek közel magukhoz senkit, ők csak akkor mozdulnak meg, amikor a másokéról van szó, akkor azután serények és ügyesek, min t a sakkfigurák huszárja: játszi könnyűséggel fúródnak a legelzártabb zugba is, hogy ugyanúgy visszapattanjanak onnét, ha baj fenyeget...

Ők azok, akik a bántottakat így kezdik védelmezni: no, a Csucsorányi nem is olyan rossz ember, bár igaz, hogy... és ig a z az is... és így tovább!...

Ők azok, akik még a rágalmazást is üzleti alapon kezelik; tudják, hogy a befektetés egy része veszendőbe megy , de a többi majd kárpótolja őket érte!...

Az ő jelszavuk: calomnier , calomnier, il en restera toujours quelque chose ! ...

Ezt a fajta embert születésétől haláláig valami sűrű , nyúlós homályosság veszi körül, ami megakadályozza őt abban, hogy túllásson önmagán!... ezek az emberek egészen a halálukig sem lesznek egészen önmaguk , ezer kis részecskéből maradnak összetákolva mindég és ezek a részecskék azokból a más emberekből valók, akiktől az életen való átfurakodásnak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy amolyan szabályát ellesték és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sin c sen róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő.

Ők azok , akik az életre való szakadatlan várás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátottak volna neki , mert önmagukon kívül semmi sem olyan súlyos a s zámukra, hogy a lelkükön esett karcolást simára hengerelhetné !...

Ők azok, akik büszkén verik a mellüket és a köznap unalmas zsongása miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akik elv gyanánt vallják, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék, meg a másik: a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak és azok is ők, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni!...

Végül ők azok, akik az élet híg lötty-levének már c sak azért sem képesek néhány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden vonatkozásban, kitartó konoksággal a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés a kisebbség privilégiuma !

- Alszom már !...

- És ha meghalsz itt előttem, akkor is elmondom végig, ami a lelkemen rágódik, mert még a Duhoborczi bácsik fejéről, a Nagy Duhoborcziról is kell szólanom!...

De várj, előbb még meg kell mondanom, hogy ezek azok az emberek, akik jogosulatlan létüknek, úszó, labilis mivoltuknak metacentrumát, ha az kibille n ik a helyéből, nem alulról taszítják helyre, amint azt az előremenés, az emelkedés, az erő fogalma magával hozná, hanem úgy rángatják vissza egyensúlyi helyzetébe!...

Ha szólniok kellene, hallgatnak, ha szerezni nem tudnak, fogukhoz verik a krajcárt, ha m e nniök kellene, maradnak!...

Ők azok, akik a tőlük függőknek kinyilatkoztatják, hogy mi az ő akaratuk és akkor hálára kötelezetteknek tudják azokat, mert hiszen nem kell gondolkozniok, csak vakon követniök az ő parancsaikat, kegyes uraknak képzelve maguka t zsarnokságukban!...

És áh, itt vagyunk már a fejedelemnél, a Nagy Duhoborczi Bácsinál!...

Ő is, mint ezek ...

Tarányi legyintett és gyorsan teletöltötte a poharaikat .

- A világért se folytasd! - mondta nevetve -, tudom, mi következik!...

Most teológiai fej tegetések következnek!... többször elmondtad már ebbeli elméleteidet, többször megnyugtattál már, hogy nem vagy ellentmondásban , mikor a szerinted nem létezőt szidod, de tudod: nem szeretem az emlékezetemet túlvilági ügyekkel megterhelni!...

Hát: van ?.. . nincs ?

- Úgy nincs !

- Hát akkor kivel pörölsz ?

- Pörölni - senkivel!...

Hanem képzelj el egy díszes, ősi amforát , amelyre egy aggastyánnak az arca van dísz gyanánt ráfaragva, amelyet ravaszul én magam helyeztem a túlvilágra, hogy amikor a keserű nyál már nagyon összegyűlt a számban ...

- Szszsz!...

Egészen új teória, de... haha !

...Tudod mit ?...

Igyunk !

- Óh, most már - igen !

Miklós kétszer egymás után fenékig kiitta a poharát, azután hátrahajolt a székén és felbámult a hajnali égre.

Pár percig csend volt , odafenn a kastélyban is elült a zaj, talán valami nagy kártyajelenet előtt álltak, vagy már leszállt a teremre az úri dőzsölés utolsó jelenete, amelyben a szereplők már csak boldoggá-fáradt testükkel vesznek részt a néma együttesben, lelkük már odafenn sz álldos a hajnali égbolt alatt .

- Ez a teljes békesség! - mondta Miklós ernyedt megelégedéssel .

- Vedd elő kétillesztékű páni sípodat, dúdoljuk el halkan a mi kedves, régi balladánkat !

Tarányi Ferkó apró, ébenfa furulyát vett elő a zsebéből , összeillesztette és halkan, lágyan, mint az ébredő madár szava, fújni kezdte a naiv, szentimentális dallamot, amelyet Miklós komponált össze a zongorán a török-időbeli ballada szövegére .

Abba van, abba van egy csúf török vajda ,

Két korsót karjára, ugy mén a Dunára :

Te Duna közepin, én a Dunaszélin. "

Rántya a gájára, gája tetejire .

" Öleljen mög tégöd pokolbéli Sátán ! "

- "Csókojjon mög tégöd vadbéli oroszlán ! "

- "Feküggyön le melléd magyarok fegyvere ! "

Dunának két széle: koporsóm két széle .

Dunának halaji: koporsóm szögeji .

Az égi madárkák: az én éneklőjim .

Engöm kifogjatok, el is temessetök !

Ugy tugygya mög anyám, hogy engöm sirattok Komáromi szép lány és az eredeti kéziratban a következő megjegyzések előzik meg :

" Ez a történet.

Komáromi szép lány lemönt a Dunára.

Ara mönt egy arany gája, rajta vót egy csuf török vajda .

Monta a szép lánnak: agygyon neki vizet, mert ihatnék.

Mikor nyutotta a korsót, mökfokta a karját, berántotta a szép lánt, osztán monta, hogy hagygya az ü nótáját még eccő edanulhassa .

A szerző .

Amikor vége volt, Tarányi Feri komolyan akarta venni a szokásos da capo al finet, hanem Miklós idegesen felugrott és kisietett a lugasból .

- Nincs már türelmem itt benn! - mondta - nézd ezt a végtelen , ezt az isteni szabadságot !

De ez is csak egy pillanatig tartott, már ismét mást gondolt .

- Most már rendben van minden, gyere menjünk fel ismét hozzájuk és hintsük el közöttük a viszály magvait!...

Nincs nagyobb gyönyörűségem , mint amikor az emberek tépik és marcangolják egymást !

Azzal meg sem várva a társa válaszát, megindult fel a kastély felé.

Tarányi a nyomában .

Már szinte kiléptek az udvar fényességébe, amikor zagyva hangokat hallottak és látták, hogy a hajnali társaság éppen akkor szállingózik alá a lépcsőkön nevetgélve, beszélgetve .

Miklós hirtelen megkapta a barátja kezét .

Odafenn a füstös, borszagú teremben kedélyes és meleg valami lett volna a visszatértük, ott egyike lett volna az italos éjszaka ezer bolondságainak, de odalenn a hűs, józan, világos hajnalon esetleg kínos kimagyarázásokra kerülhetett volna a sor .

A tanácso s jött elül, balján Murányival, aki előzékenyen, időnkint helyeslőleg bólogatva hallgatta a harsogva elmondott ostobaságokat, pedig az arcáról, ha néha felemelte azt a hajnali világosság felé, tisztán le lehetett olvasni, hogy valósággal szenved az ócska , köznapi fecsegés alatt .

- Ami pedig a filozófiát illeti - mondta a tanácsos, botjával hadonászva és fölényesen nevetgélve, mint aki egyéb mérhetetlen tökéletességei mellett igazán megengedhet magának holmi apróbb fogyatékosságokat -, hát én abból mindössz e Platón tantételeinek egyikére emlékszem, hanem arra aztán alaposan, szóról szóra, mert azt feleltem a vizsgán!...

Akarja ?...

Nos tehát: az eszmék, az ideák a dolgoknak ősképei s egyedül bírnak való léttel , míg a természeti tárgyak csak halvány, fogyaték os másolatai az eszméknek !...

Nos, mit szól hozzá ?...

Meg van elégedve a memóriámmal ?.. .

Ennek már... várjon csak!... huszonnyolc éve és még hozzá: amint ma nem értek belőle egyetlen szót sem, úgy akkor sem értettem!...

Nos, nos ?...

De mi a csodát is csinál nék a filozófiával!?...

Nem igaz ?

Murányi ajkai körül finom mosoly játszadozott .

- Tökéletesen igaz! - mondta előzékenyen .

- Mire lenne jó tanácsos úrnak a filozófia, van önnek elég dolga és gondja azon kívül is!...

Egyébként megnyugtathatom tanácsos urat , hogy én, aki már harmadik esztendeje nyaggatom a filozófiát , magam is csak legfeljebb ha jobb dilettáns vagyok!...

A bölcsészet nagyigényű stúdium: egy egész emberi életet követel a maga számára !

A tanácsos hetykén felkapta a fejét és megállt .

- Megnyugta that!?...

Hm!...

Ez nem is rossz!...

Érdekes!...

Mily végtelenül boldog vagyok, hogy... izé úr... hogy is híjják?... nyugalmazott adótiszt, vagy micsoda, megnyugtatta engem, hogy ő is... vagy ő sem ...

Halljátok, urak ?...

Izé úr megnyugtatott engem!...

És aztán hogy minek nekem a filozófia!?...

Igaz, hiszen én csak egy mihaszna miniszteri tanácsos vagyok, akinek éppen elég, ha a szolgálati szabályzatot tudja, míg ellenben Izé úr már régen felette áll az efféle ostobaságoknak, neki már magasabb régiók kellenek!...

Hohó, barátocskám , csak par distance... par distance !

A disztánsz szót, francia tudásának drágakövét, fenséges lassúsággal az orrán keresztül ejtette ki, úgy hogy az így hangzott :

- Disztóónsz !

- De méltóságos uram - rebegte Murányi ijedten -, hiszen méltóságod maga mondotta előbb, hogy önnek ...

- Hja, az én voltam, barátom!...

Csak disztingváljunk: az én voltam !

Murányi nem felelt többé, szegény kis emberke nem messze állt a sírástól.

Iparkodott észrevétlenül elvegyülni a többiek között, erőltetett n evetéssel motyogott néhány zagyva szót, mintha fel sem venné az egészet, de meglátszott rajta, hogy a hangulata, amit a kedves éjszakán felépítgetett a maga számára, egy szempillantás alatt összeroggyant .

- Utálatos ember ez az én drága nagybátyám! - súgta oda Tarányi Feri Miklósnak a félhomályban.

- Akkor miért nem tartotta magát pár disztóónsz Murányitól, amikor a pénzét elnyerte ?...

Hanem őszintén szólva ezt a Murányit is szeretném pofon verni, amiért mindent zsebrerak!...

Vagy talán valami átok ül e z en a szerencsétlen emberen, hogy ezt mindenki lesújtja , legázolja és pedig éppen akkor, amikor a legelőzékenyebb, amikor a legtávolabb áll tőle, hogy bárkit is megbántson ?

- Nincs itt szó semmiféle átokról! - mondta Miklós a kezével legyintve.

- Oly egysze rű ez, mint ahogy a kokett, szabadszájú asszonynak mindenki kétértelműséget, vagy éppen csak egyértelmű szemtelenséget suttog a fülébe!...

Egyik is, másik is valósággal provokálja a dolgot, mert hiszen egész mivolta szinte kiabálva hirdeti: velem lehet !.. . velem szabad!...

Sőt megvallom egészen őszintén, hogy már magamnak is voltak afféle perverz vágyaim, hogy ezt a gyámolytalan, az utálatig illedelmes és szelíd emberkét bosszantsam, ingereljem!...

Pedig rettenetesen fáj a lelkemnek, ha bántják és tudom is egészen bizonyosan, hogy valakivel, aki megbántja, határtalanul otromba leszek még akkor is, ha az illető véletlenül éppen a nagybátyád lenne !

- Óh, kérlek! - mondta az ősjogász előzékenyen.

- Szívesen tercelek neked, ha kívánod !

A társaság akkor már leért az út torkolatához és ott oszladozni kezdett .

A két fiatalember is búcsút vett egymástól; Tarányi Feri a nagybátyja után sietett, hogy még becsalja egy-két pohárka törkölyre a hajnalban nyitó csopaki grájzleroshoz, a Reismannhoz, akit azonban a parasztok a rövidség okáért csak Réznek neveztek .

Miklós is valami hasonlóban törte a fejét, mert megvárta, amíg a testvérei aludni mennek, akkor aztán felsietett az elhagyott ebédlőbe , felnyitotta a faliszekrényt és mohón ivott meg egymás után három pohárka meggypálinkát .

A teremben nehéz, hideg szivarfü st gomolygott, de a nyitott ablakon keresztül illatos hullámokban ömlött be a hajnali levegő.

A Balaton tükre felett visszajáró lelkek halványsárga ködtábora járta hangtalan táncát, a kerti fák szomorúan suhantak össze nedves koronáikkal .

- Óh, isteni egye dülvalóság! - mondta Miklós, karjait kitárva a végtelenség felé -, mily gyönyörű vagy te... mert tudom, ahogy a leányok most otthon alusznak, álmodoznak a boldogságról és talán reám is gondolnak!...

Gyönyörű vagy, mert én magam kerestelek, nem te jöttél e l értem... mert elszakadok tőled, amikor a szívemnek oly édes hang másfelé hív... mert nem a feleségem, hanem a szeretőm vagy!...

Gyönyörű vagy, mert amíg veled élek, senki sem állja útját, hogy lehunyt szemmel , mozdulatlanul bejárjam azokat az utakat, ame lyek felé a lelkem ösztönöz ...

Mert ha ébren keresem őket, eltévedek a végtelen szürkeségben és beverem fejemet a polgárok házainak falába !

Odalépett az ablakhoz, körültekinteni a néma hajnalban, azután megindult lefeküdni.

Ahogy kettőt lépett, a földön hev erve Melchthal Arnoldot pillantotta meg.

Kétségtelenül Duhoborczi bácsi dobta le titokban, hogy ne üldözhesse .

- Tu l'as voulu, Georges Dandin !

Elnevette magát, megvakarta a fejét és felsietett a szobájába .

4. Hétköznapok

Arács felül zsúfoltan rakott szén ásszekér fordult be a kocsiútra, éppen ott, ahol azt mindkét oldalán sűrű sövénykerítés zárta el.

A négy ökör nyolcéves kis gazdája, a maszatos parasztgyerek ott fenn ült rettentő ostorával a boglya tetejét és energikusan üvöltözött, de azért Miklós csak akkor vett tudomást a dologról, amikor az ökrök között fityegő toldalékrúd már szinte a mellét érintette .

Zsebébe gyűrte a könyvet, amelyet olvasott, idegesen körülnézett, majd megfordult és megindult visszafelé és ahol a sövény véget ért, letért a rétekre .

Csodaszép reggel volt, az izzó égen halványkék felhőrongyok úsztak, a magasból csattogva hullt alá a pacsirta éneke.

A déli szél magával hozta a tóról a víz üde illatát, a Balaton magas tükrén a vitorlások vesztegelni látszottak .

Miklós gyönyörködve gázo lta a rét nedves füvét, tűnődve körülnézett, majd hirtelen elhatározással átugrotta a kis öntözőcsatornát és nekivágott a két hatalmas szomorúfűznek, amelyek ott állottak a patakon túl, ahol az elhagyja a konyhakertek szövevényes birodalmát.

Átsietett a p adlón és ott volt a jéghideg forrásnál, amelyet ők az Álom Kutjának neveztek, mert forró délutánokon, a fűzfák nedves árnyékában tündérien szép álmokat tudtak látni gyermekkorukban a patak muzsikájára.

Ott ledobta a kabátját, leheveredett rá és újra bele merült a könyvébe .

Benvenuto Cellini önéletírását olvasta, amit az előző napon kapott a szőke Hortoványinétól, aki azt viszont még itt fenn Pesten lopta ki nagybátyjának, az egyetemi professzornak a könyvtárából, mert érdekes szerelmi gazságokat sejtett benne, hanem amikor az első öt oldalon még egyetlen leányt sem csábítottak el, félredobta a könyvet, amíg most Miklós véletlenül rátalált .

Ezen a napon valamivel korábban kelt mint egyébkor és ahogy megreggelizett, nyomban hóna alá csapta a könyvét, és megi ndult bolyongani, mielőtt még bárki is tönkretehette volna a hangulatát.

Mert hullámszerű hangulat-életet élt, amelynek egyes fázisai minden átmenet nélkül következtek egymásra.

Most már pár napja a jelen nyers valóságaitól, közvetlenül szemlélhetőségeitől való elvonatkozás vágya ejtette rabul ismét - mert nem ez volt az első találkozásuk, -, de nem a csodálatos, mintegy megéledt álomképekből összerakott könyv hatása alatt ; ellenkezőleg: a hangulata sarkalta rá, hogy azt előteremtse .

A fiatalember számára új világ tárult fel ebben a könyvben, mert mindég rajongott a rejtelmes középkor után, hanem a tanulmányai annak csak tömegtörténéseit tárták eléje, a szűkebb körű, vagy éppen teljesen egyéni életbe azonban csak most látott be először .

Pedig tudta, hogy c sak csalja önmagát, tudta, hogy ábrándképekben gyönyörködik, de ragaszkodott hozzájuk, mert táplálták és éltették a lelkét.

És ezzel az érzésével nem állt egyedül.

Velem együtt bizonyára te is úgy látod Bouillon Gottfried piszkos csőcselékét, mintha a C a rmen felvonulásában gyönyörködnél, te is úgy képzeled a Lajosok korát, mint ezer éjszakán át folyó színielőadást, amelynek emberei a véget nem érő lakomák alatt szerelmi ügyeiket hánytorgatják; ha leszáll az éjszaka, gördülékeny jambusok ütemeire próbáljá k ki egymáson toledói pengéiket és aztán hajlongva mondják egymásnak brávó, lovag, ez remek döfés volt, éppen a szívemet járta át !

Holnap éjjel majd viszonzom a ciprusok alatt, amikor donna Belcolore kinéz az ablakán!...

Maga az egész történelem is talán cs ak valamely fényes lovag, ragyogó suite-jével együtt, aki ott jár a nyomodban, édes dolgokat suttog a füledbe, de ha vesztegelsz és a díszes kis csapat elhagy, hogy többé már nem mögötted, hanem előtted látod őket, észreveszed, hogy csak a mellüket borítj a díszruha, mint a színpadi gárdákét .

Miklós csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor a hőség már ott a füzek alatt terhére kezdett lenni.

Akkor megindult a tópart felé .

A nap lángoló sugarai merőlegesen ömlöttek alá a kiszikkadt földre, mindent körülölelt a déli pihenő csenje, a levél sem mozdult, amikor a tóparti lankás felül lövés zaja rezzent át az izzó némaságon.

Nyomban azután sípoló rikácsolás, vergődő csattogás hallatszott és egy hatalmas szárcsa véres teste zuhant le Miklós elé .

- Itt van!

Itt van !

Pipi került elő valahonnét, talán a mályvák között kuporogva leste a hajszát, és sikongva ugrándozta körül a prédát.

Miklósra rá sem nézett, felkapta a madarat a lábánál és megindult vele, de akkor már az apja is kilépett az útra a csőszkunyhó mögül .

- Jó napot uram! - mondta Krascsenics, puskáját vadászosan a hóna alá kapva és jobbját a kalapjához emelve.

- Megbocsájt ugye, ha megijesztettem, ez a buta jószág majdnem a fejére zuhant önnek !

- A magam részéről semmi baj! - mondta Miklós legyintve -, csak az idősebb bátyám kezdi már megsokallni önnek ezeket a bitangolásait !...

Mindig attól tart, hogy meglő valakit!...

És ugyan, mondja csak, mi a csodát tud csinálni ezekkel a pocsék szárcsákkal, hiszen nem ennivaló az ilyesmi , mert büdös !

- Az itteniek nem ér tenek az elkészítéséhez! - mondta a várnagy fitymáló legyintéssel, majd két ujját az ajka előtt összetéve a gourmand-ok ihletével mondta: - A kellő pác, egy kevés mustár és a fácánpecsenyét már el is vihetik előlem!...

Ami pedig a lövöldözést illeti, mélt óztassék megnyugtatni az igen tisztelt tanár urat: ez a kéz nem hibáz !

- Jól van, miszter Nimród, majd megnyugtatom!...

Nos és mi van az amulettemmel ?

Miklós még a múlt héten véletlenül meglátott a balatonfüredi angol hajógyár valamelyik matrózánál egy kül önös kis szerencsetárgyat, amit az egyik külföldi útjáról hozott magával és a várnagyot bízta meg a megszerzésével.

Rendkívül szerette a különös ritkaságokat és gyűjtötte is őket, bár minden rendszer nélkül , hanem utánuk járni már nem volt kedve .

- Áh, voi lá! - mondta a várnagy, aki szívesen villantotta elő itt-ott szerzett tudásait és szinte szenvedélyesen szeretett uraskodni.

- Hiszen már itt is van!...

Jó, hogy méltóztatott szólni !

Zsebéből selyempapírba göngyölt kis csomagot vett elő és átnyújtotta Miklósnak.

Az mohón nyúlt utána és szeretettel nézegette a becses kis apróságot, ami valami miniatűr, ezüsttel cizellált hindu bálványt ábrázolt .

- Óh, pán Krascsenics, c'est trés aimable par vous!...

Ez, ha jól látom, a boldog Siva istenség, a nagy Mahadéva , a szent Trimurti intrikusa, a rombolásnak és a nyomában járó megtisztulásnak az istensége!...

Igen, igen... itt van elválaszthatatlanul hozzáragasztva, kedves neje, Parváti, a ragályok istennője is!...

Én ugyan másra fogom alkalmazni őket, én a lányok ha jlandóságát fogom magam felé fordítani ezzel a talizmánnal, de hisz a magas hitveseknek ez rendkívül mindegy!...

És most mondja meg , signore capitano, mivel tartozom önnek ?...

Mivel vagyok adósa ezért a klenódiumért ?

- Adósom ?...

Legfeljebb talán némi elné zéssel számtalan gyarlóságomért... mindössze ennyit vélek kiérdemelhetni öntől őszinte és tiszteletteljes ragaszkodásomért!...

Az amulett az ön jogos tulajdona, hiszen ezt legutóbbi tartozásom fejében ígértem önnek !

A várnagy meghajtotta magát, majd levett e ezerfelé gyűrött nemezkalapját és legyezni kezdte vele az arcát és akkor is minden mozdulatából annyi természetes, őszinte elegancia sugárzott, amennyi párhuzamba állítva borús kis pozíciójával és bonyolult ügyleteivel, az első pillantásra elárulta a sz ü letett kalandort.

Hanem, hogy ki volt ő voltaképpen és hol töltötte előbbi idejét, azt lehetetlenség volt kicsikarni tőle.

Az a kedves szokása, hogy a legkülönbözőbb nyelveket szerette beszédbe elegyíteni, az egykori tengerésztisztet sejtette benne, a kön nyedség, amellyel annyi rafinériával összeszedett pénzeit szétdobálta és beitta, a volt gazdag embert - de mindez csak a hipotézis értékével bírt.

A lányán kívül, akit bár józan korában el-el szokott döngetni, de akit, ha már be volt rúgva, a térdén lovagoltatott, egyedül Miklós volt az, akihez ez a titok zatos ember, zárkózott lelkének fel-fellobbanó meg eltűnő melegével vonzódott.

Ez az érzése többféle érzéstöredékből rakódott össze mozaikszerűen, amelyek között a fő mindenesetre a helyes üzleti érzékből fakadó vonzalom volt, mert Miklós volt az, akitől a legkülönbözőbb ürügyek alatt, de feltétlenül tudott mindég pénzt szerezni, aki a maga könnyelmű és különösségekre hajló lelkével a legkalandosabb üzletekbe is belement, legnagyobbrészt csak azért, hogy ezt a különös kalandort, akit szokatlan mivolta mia t t mindég értékelt valamire ott a megszokott, egyforma emberek között, némi pénzhez juttassa.

De az is bizonyos, hogy az üzleti szempont mellett igen nagy jelentősége volt annak a körülménynek is, hogy az úri társaság tagjai közül egyedül Miklós volt az , a ki nem sokat törődve a várnagy titokzatos múltjával és apró szennyügyeivel, alkalomadtán szívesen elbeszélgetett vele.

És az úgynevezett nehéz embereket, a nagyképűeket, a fontos moralistákat jobban gyűlölni , ezzel szemben a fölényesen simulékony lelkek d e rűs melegét jobban megbecsülni senki sem tudja úgy, mint a kalandor, aki a tömeg közepében is kietlen egyedülvalóságban áll többiek között .

Voltak pillanatok, amelyekben lelkileg egészen közel állottak egymáshoz, de mivel bizonyos megölhetetlen konvenciók akkor is terpeszkedtek közöttük, valami különös, félig tréfás, de egészen sajátos nyelvezetet találtak ki a maguk számára és annak a révén közeledtek egymáshoz .

- Így nem alkuszunk, monsieur le connétable des comptes de Szentirma et Lovászpatona -, így nem alkuszunk!

Tudva van, de az egyházatyák feljegyzései is tanúságot tesznek róla, hogy a mi Urunk Jézus Kriszt us koporsóját sem őrizték ingyen!...

Az adósság... az adósság , de a nagy Síva isten minden bosszúját reánk zúdítaná, ha ingyen adnók őt kézről kézre!...

Egyébiránt nagyon szépen köszönöm !

Miklós kezet nyújtott a várnagynak és akkor már kezébe is csúsztatta azt a bankjegyet, amelyet a párbeszédjük alatt lopkodott ki a tulajdon zsebéből.

Krascsenics anélkül, hogy reápillantana, zsebébe csúsztatta a bankjegyet, könnyedén meghajolt, azután hirtelen a leányához fordult, aki az előbb még a meglőtt szárcsát him b álgatta diadalmasan bevérezve vele a haját meg a ruháját, most meg pár perce mozdulatlanul állt, koromfekete szemét Miklósra szegezve és vérpiros ajkát mamlaszul nyitva feledve.

Ez a kis nőstény vadállat már régen megértett mindent, már régen tudta, mi fű z i az apját a fiatalemberhez és már régen imádta Miklóst a kék szeméért, a hófehér fogáért, minden lépéséért és durvaságaiért, amelyekkel szidni szokta őt, de amelyek ahelyett, hogy sanyargatták volna a szívét , köréje fonódtak és melengették azt.

Miklóst s ohasem köpte le a leány és ha annak láttára össze is futott a szájában a nyál, az az éhes vadállatok sóvárgásából fakadt .

- Mit csinálsz, te eszelős !? - mordult a lányára a várnagy.

- Tedd le az a dögöt és siess haza!...

Mondd meg, hogy egy óra múlva én is otthon leszek!...

Par diavolo, uram, ez egy szabadon járó őrült, akit ha valamelyik Montépin-regényben élt volna, bizonyára bezárták volna a Bicê tre-be!...

De persze, magam is oka vagyok a dolognak, rendbe kellene hoznom ezt a lányt, de... de nem érek rá !

- No persze - mondta Miklós kissé gonoszul -, a szárcsavadászat és több efféle ...

Krascsenics tragikomikus arcot vágott .

- Uraságod sokkal könnyedebben veszi ezt a szárcsa-ügyet, mint az megérdemelné !... Hiszen említettem, hogy be kell pácolni... és... és ilyesmi...

Hopp, Pipi! - fordult hirtelen a lányához, az ujjaival csettentve, minta a kutyáját apportírozná.

- Indulás !

Pipi még egyszer belenézett mélyen Miklós szemébe, azután megpördült és búcsú nélkül futni kezdett.

Ahogy hirtelen megfordult maga körül , kurta szoknyája szétterült a levegőben, látni engedve hófehér izmos lábát egész a combja közepéig.

Miklós önfeledten nézett utána és pár pillanatig nem is figyelt a várnagy fecsegésére.

Az éles szemű kalandor nagyon jól látta a kis lelki játékot és bár a z arcát egy pillanatra elöntötte a vér a szégyentől és a dühtől , hamarosan előrántotta a jobbik eszét és akkor már tudni is vélte, hogy a közel jövőben mi lesz üzleti összeköttetésük piè ce de resistance-a .

Miklós hirtelen észbe kapott és zavartan nevetgélni kezdett, mintha a várnagy elmésségein derülne, de azért fél szemmel, titokban utánanézett a lánynak, amíg az el nem tűnt az útkanyarodónál.

Pár pillanat múlva látszólag minden a régiben volt újra , hanem azért Miklós valami megszabadulásfélét érzett, ami k or a várnagy rövidesen elköszönt tőle, felajánlva neki további szolgálatait is .

Lesietett a tópartra, valami rejtélyes kézmozdulattal, amelyet csak ők értettek, felnyitotta a fürdőházikójukat, ledobálta a ruháit és belemerült a vízbe.

Siófokról akkor jött át a déli gőzhajó, odaúszott a közelébe és felkiabált a kapitánynak, akivel esténkint Balatonfüreden, a Kisfaludy Szálló teraszán pikétezni szokott csopaki fröccsre, amiket azonban, tekintet nélkül a kártyajárásra, rendesen ő szokott kifizetni .

Amikor a gőzhajó eltűnt a távolban, Miklós hanyatt feküdt a vízen, lehunyta a szemét és úgy várta be, amíg a hajó verte hullámok megérkeznek és elringatják .

Egészen elfeledkezett magáról; a gong távoli hangja még ott érte a vízen .

Akkor hirtelen magára kapkodta a ruháit és hazasietett .

Egészen megizzadt újra, mire hazaért és ahogy benyitott az ebédlőbe, bosszankodva látta, hogy amíg odajárt, vendég érkezett, egy távoli rokon, bizonyos Stronczi bácsi, a világ legunalmasabb embere, aki el nem engedi a világért sem, hog y ebéd után néhány játszma lóversenyest ne játszanak vele .

- No mindegy! - gondolta -, majd valami ürügy alatt megszököm !

De nem kellett megszöknie; a lóverseny ezúttal elmaradt, mert Stronczi bácsi berúgott és a politikáról kezdett beszélni mindaddig, am íg ráerőszakolták, hogy legjobb lesz, ha lefekszik és kipiheni az út fáradalmait.

A fiúk felkísérték az egyik üres emeleti szobába és lefektették a kanapéra.

Hanem amikor a másik kettő már kiment, Miklós visszasompolygott és egy cédulára felírta a követke z ő verset :

No de sebaj, itt a diván !...,

Azt odaillesztette az alvó mellére, azután ő is kiosont .

Ágoston már feküdt, egész hosszában végigdobva magát az ágyon , amikor Miklós benyitott a verandára .

- Stron czi bácsit elintéztem! - mondta nevetve és ő is vetkőzni kezdett.

Ágoston félig már aludt, csak valami értelmetlen motyogással felelt .

Halott csend volt mindenütt, csak az udvar távolából hallatszott néha, amint a vincellér nehéz csizmái alatt meg-megcsiko rdul a porond, odabenn pedig egy neuraszténiás, öreg légy tökéletlenkedett, vergődésében neki-nekiütődve az üvegfalnak .

De a légyzizegés az álmok barátja .

Az öreg hártyaröpü különben sem ízetlenkedett sokáig, még egyszer nekiszaladt nagy erővel az üvegnek és fájdalmában szívettépőn, éles sirámokban zokogni kezdett, de ez a halk, hullámos kis jajveszékelés lassan-lassan elhalt, valami más, különös hangnak adva át prédául az izzó csendességet.

Odakinn a távoli réteken valami elűzött fickó fütyörészett , de r eszketeg, esdeklő melódiából tisztán ki lehetett hallani, hogy a kis száműzött nem jókedvéből fütyörész, hanem csak hogy könnyeit visszafojtsa és nemsokára ijedten elhallgatott, mert odalenn a parti mocsarakban megszólalt a bölömbika és a hangja oly szomo r ún és döbbenetesen kolompolt át a nyári délutánon, mintha sok-sok szegényes temetési menet indult volna meg valahonnét.

Mindenki összeborzadt, az emberi szívek oly sürgetően, oly egyöntetűen kezdtek kalimpálni rémületükben, hogy ebből a félelmes kopácsolá s ból az a sürgős meggyőződés bontakozott ki, hogy ennek okvetlenül végének kell lennie, hogy már csak a nyomban lecsapó vidámság mentheti meg a szomorúakat és ennek a gondolatnak olyan hatalmas ereje volt , hogy a kolompolás nyomban megszűnt és helyét valam ely láthatatlan cigányzenekar vidám ütemei foglalták el.

Állt a bál, pompás emberek táncoltak, a leányok aranyba és fehér selyembe öltözötten járták és ott állt közöttük árván, egyedül a kis Pipi is, táncos nélkül és esdve nézett Miklósra és most nem Pipi , hanem Pipóparapinella hercegnő volt a neve és Miklós oda akart sietni hozzá, hogy táncra kérje, de nem bírt megmozdulni, mert azalatt valaki titokban lekötözte.

Sírás fojtogatta a torkát, érthetetlen könyörgéseket rebegett, hogy oldozzák fel, de mivel sen k i sem jött a segítségére, nekifeszült a köteleknek.

Az izzadság csak úgy dőlt a homlokáról, a kis hercegnő egyre esdeklőbben nézett rá, hogy siessen, mert nyomban vége lesz mindennek és akkor a kötelékek az emberfeletti feszítéstől felszakadtak és Miklós elgyötört teste görcsös dermedtségben hullt vissza az ágyra .

Szörnyű mozdulat volt ez; a báli népség riadtan futott szerteszét , valamennyien egy kis lyuk felé özönlöttek, amelyet a küszöb alatt fúrtak az egerek, amiket akkor úgy emlegettek egymás között r i adt sikoltozással, mint a halál barátait és vigasztalták egymást, hogy azért mégis meg fognak menekülni, mert a lyuk az esthajnali csillagra torkollik és ott olyan hideg van, hogy a csontváz kővé dermed és nem bír mozdulni többé.

Akkor hirtelen elpattant a nagybőgő húrja és a hang hosszan, fájdalmasan zengett, mint az öregember sírása, és a lelkek összezsugorodtak tőle, a siralmas fájdalomtól .

Elviselhetetlen volt mindez, okvetlenül kellett történnie valaminek és nagyszerű megoldásként a föld kettéhasadt é s Miklós összeölelkezve a kis hercegnővel, akinek akkor hirtelen Mályvavirág lett a neve, zuhanni kezdett alá a mélységbe.

Erősen átkarolták egymást, az ajkaikat összetapasztották, de azért Miklós meglátta, hogy a kis hercegnő aranyszoknyácskája fellebbe n t és akkor a keze hirtelen végigsiklott a hófehér bőrön, egyre feljebb és a hercegnő nem fogta meg a remegő kezet még akkor sem, amikor az már mezítelen derekát ölelte .

- Óh édes... drága !...

Miklós érezte, hogy szemét elborítják a boldogság könnyei , felült az ágyában, megtörülte verejtékes homlokát és még egyszer mondta halkan, mosolyogva :

- Oh, édes... drága !...

Feltekintett a padmaly festett deszkázatára, amelyen egy hatalmas keresztes pók sietett hazafelé .

- Mily rettenetes ez! - gondolta - és visszahanyatlott az ágyára .

Háromnegyed hat volt már, amikor Sámuel, a végletekig konsternálva felsietett a verandára, szétkapta a függönyöket és mélységes meggyőződéssel felkiáltott :

- Hát ez már csakugyan disznóság!...

Gongmester, te nyakigláb naplopó!...

És te, te rongy szibarita , te szabályszerű idegőrült, te!...

Meddig hemperegtek még szennyes vackaitokon!...

A nap sugarai immár csak harmincöt fokos szögben hullanak a föld felszínére... az alkonyati párák már... izé ...

Megakadt, abbahagyta és most már a rendes hangján mondta :

- Igazán disznóság!...

Persze, délben teleszívjátok magatokat !...

- Az az undok Stronczi bácsi az oka az egésznek! - mondta Miklós műepével.

- Meddig akar az még itt maradni ?

- Már el is ment! - mondta Sámuel.

- Az ördög tudja, mi lelte , csak összecsomagolt , a cselédeknek azt mondta, hogy ő bizony nem enged bolondot csinálni magából és azzal elhajtatott anélkül, hogy bárkitől is búcsút vett volna!...

Bizonyosan elrestelte magát, amiért berúgott .

- A poézis hatalma! - gondolta Miklós mosolyogva, de úgy tett , mintha semmibe sem venné a dolgot .

- Vigye el az ördög a vén szamarát !

Egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy a dologból még valami kellemetlenség is lehet .

Úgy, félig öltözötten leszaladt a ház mögé, a kúthoz , belemerítette arcát a jéghideg vízbe, led örzsölte a mellét, aztán felment újra.

Valamelyik ócska ruháját öltötte magára és a lábszárvédőit felgombolta, mert az volt a terve, hogy a testvéreit elcsalja a hegyek közé.

De amikor újra lejött a lépcsőn, már más elhatározásra jutott: egyedül óhajtott lenni, hogy az álmait újra átélhesse .

Gyönyörű alkonyat volt, pedig másnapra, vagy talán már az éjszakára eső készült; a Tamás-hegy minden egyes fája mintha ott állt volna közvetlenül a szeme előtt .

Érzései a Szentirmay-kastély felé vonzották volna, de megf ontolta a dolgot és a falu felé indult, hogy egy levelet feladjon.

Egyébként is tudta, hogy ha a kastély felé indult volna is , félúton biztosan visszafordul, mert nagyon tudta a lelki gyönyörűségeit őrizgetni, óvni, rejtegetni, mindég is késlekedő volt a zok valóra váltásában .

Lehajtotta fejét és eltűnődött.

De akkor különös zörej verte fel álmodozásából .

- Ott jön Kapdebó mester a maga guruló köpőládáján!...

Be a bokrok közé !

Óvatosan lebukott, amíg a csopaki jegyző elhajtatott mellette idétlen, kétkerekű laptikáján.

Ki nem állhatta ezt az embert, mert rendkívül művelt, cikornyás mondatokban beszélt és mindég az öreg Szmolenszky különös csínyjeit dicsőítette .

Átsietett a falun és már a Nosztori-völgynél tartott, amikor eszébe jutott, hogy a levelet elfelejtette bedobni .

Megcsóválta a fejét és visszafordult.

Elintézte a levél-ügyet és megindult a Balaton felé, de ahogy a gyalogútra fordult, már megbánta a dolgot .

A szűk, mély útban két női napernyőt látott maga felé közeledni, egy fehéret és egy rózsaszínt .

- Ez Amália és a mamája! - mondta, az ujjával csettentve .

A találkozás akkor már elkerülhetetlen volt .

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, kisztihand Amélie !

A leánynak sohasem mondta, hogy Amália, idegesen undorodott ettől a névtől, mert ha valaki kiejtette előtte, mindig úgy képzelte, hogy az illetőnek a szája tele van az indiai fánk habjával.

Makacsul ragaszkodott ehhez az idioszinkráziához, erre tolt mindent, pedig a valóság az volt, hogy ebben az olvadékony, divatját múlt, vénlányos névben látta és hallotta összezsúfolva a leány minden sajnálatos különösségét , pedig őszintén vonzódott hozzá, sőt azt is tudta, hogy a leány mély szerelmet érez iránta és bár ez a körülmény így, lényegileg akkor még terhére volt, sőt néha határozottan bosszantotta, a ba ráti jóindulatát mindenesetre a leány felé hajlította, amihez azután még hozzájárult a természetes ösztön, hogy az imádóját minél tökéletesebbnek tudhassa.

És ez kissé különös lelki munka volt, mert ha valaki egyenesen a mellének szegezi a kérdést, hogy mik hát azok a sajnálatos különösségek, amelyeket az Amália név átok gyanánt hurcol magában, ő maga sem tudott volna rá kielégítő választ adni.

Amália, aki akkor huszonegy éves volt, a megye régebben elhalt árvaszéki elnökének volt a lánya, csinos volt, mint a legtöbb barátnője, a műveltsége meg éppen messze túltett a legtöbbén.

Jólelkű, minden szép iránt fogékony kedély volt, minden nevén nevezhető hiba nélkül.

És mégis...

A barátnői szerették, kedvére tettek mindent, de mindez csak addig tartott, amíg maguk b an voltak.

Hanem ha férfi tűnt fel a láthatáron, nyomban kiderült, hogy egyikük sem veszi komolyan mint vetélytársnőt és amíg a többiek ilyenkor gyűlölködve figyelték egymás minden mozdulatát, vagy alkalmilag védően összetömörültek, őróla egyszerűen megf e ledkeztek, amiből az lett, hogy a leány a legzajosabb , legvidámabb társaságok közepette egyszerre csak nagy árvaságban találta magát, amikor is aztán az ösztöne arra sarkallta, hogy a látszat megőrzése végett ő is nevessen, amikor a többiek nevetnek, ő i s odadugja közéjük a fejét, ha valami ostoba titok miatt összebújnak, ő is suttogjon, gonoszkodjon és a többi.

Lehet: ha a lány szintén az egész lelkével belevetette volna magát ezekbe az ostobaságokba , mint a többiek, rendbe jött volna minden, hanem ő unt a az effélét és bizonyára ez okozta a bajokat.

Akármint volt is, az ilyesmi mindig sajnálatos és kínos látvány volt és tudjátok, hogy a sajnálat rövidesen megerjed és valami idegenkedéssé romlik .

És hogy a különös voltából fakadó benyomások általánosak és ugyanegyek voltak, az kétségtelen volt abból, hogy távollétében a lányok szeretetteljes sajnálkozással beszéltek róla egymás között, a férfiak pedig mosolyogva súgták egymás fülébe daktilikus lábakon ugrándozó gonosz kis tréfájukat :

- Itt jön A-mália !

Megv olt a képessége ahhoz is, hogy a dolgok kifordítottját hoppon kapja és ennélfogva adott alkalommal könnyen produkált olyasmit, amit a kisigényű vidék szellemességnek szokott nevezni, voltak meglepő és szokatlan ötletei is és mégis...

És mégis: amikor a tö b biek figyelmét valami közérdekű dolog kötötte le, ő valami érdekes és mulatságos otthoni esetről kezdett beszélni, valamely iskoláslány-korabeli csínyjének elmondásába kezdett, közben erőltetetten nevetgélve, pedig meglátszott az arcán, hogy tisztában van a maga unalmas és lehetetlen voltával, de mit tehetett volna egyebet?

Az érzései, gondolatai annyira különállók, annyira egyéniek voltak, hogy féltette őket tékozlóan beledobálni a köznapi fecsegésbe, az éretlen viháncolásba, amikben a felserdült lányok e ltitkolt szerelmes vágyai meg szoktak nyilvánulni, ő azokat csak otthon és csak az előtt óhajtotta volna előcsillantani, akit a magáéihoz hasonló érzésekkel vélt felruházottnak.

Legközelebbi barátnői is egyhangúlag azt mondották volna róla, hogy a férfit u nja és egy kissé lenézi - aminthogy a típusoktól tényleg el is húzódott -, pedig izzó szerelmi gondolatokat táplált magában, amelyekben a regényes elválaszthatatlanul össze volt fonódva az érzékivel.

Miklóst imádta, mert az különös, könnyelmű és érdekes v o lt, mert mélytüzű szeméből, annak minden villanásából szerelmes vágyakozás árulkodott önmagára és legfőképpen, mert ha a társaságban volt , újra meg újra át kellett szenvednie a féltékenység minden kínját, amikor a fiatalember titokban csókot nyomott a bar á tnői hajára, vállára és kezére .

Mindezt pedig Miklós szóról szóra ugyanígy sejtette, talán tudta is és néha, félálmában sikerült is a maga érdeklődését, néha éppen a vágyait is felkorbácsolnia a különálló leányka iránt, de ha a dolog a valóság felé fordult, elhúzódott tőle, mert érezte, hogy nincs lelki ereje az általános érdeklődés központjából kilépve, önmagát elkülönöznie, sőt olyankor valami gyáva kényszert érzett, hogy ő is úgy, kissé félvállról bánjon a leánnyal, mint a többiek.

Lehet, hogy Amália ug y anazon az éjszakán élt át valami pokolbelien izzó szerelmi kalandot, amelyen Miklós is sokáig vergődött ébren a reá való gondolásban és mégis...

És mégis: ha másnap találkoztak, mérsékeltek és kissé idegenek voltak egymással szemben, Miklós a már mondott a k miatt, a leányka meg szemérmes félénkségből .

Miklós ilyenkor erős ígéreteket tett önmagának, hogy ezután még csak gondolatban sem foglalkozik a leánnyal, de hiába; akkor már úgy volt , mint aki rászokott arra, hogy az ajkát harapdálja: már a vére is kiserked , de ő azért csak marja önmagát .

- Mily jó, hogy találkozunk magával! - mondta a mama, aki ismerte a lánya szerelmét és nagy örömmel látta volna, ha az viszonzásra talál.

- Már régen akartam kérdezni magától valamit !

Nem volt semmi kérdeznivalója, de bízott az anyai szeretet elpusztíthatatlan erejében, egyébként úgyis tudta, hogy a lánya majd segítségére siet .

A malmot csak meg kell indítani, a többi a kövek dolga .

- Parancsoljon, nagyságos asszonyom!...

Itt benn jártam a faluban, egy levelet kellett feladnom.

És maguk, kedves Amélie !?

Haszontalanságokról fecsegve ballagtak; a kérdés, az úgy magától elsikkadt .

Már felkanyarodtak az országútra, amikor Amália azt mondta :

- Olyan gyönyörű az idő, vétek lenne még hazamenni!...

Van kedve egyet sétálni ?

- Természetesen! - mondta Miklós mérsékelt meggyőződéssel.

- A dolgom miatt egészen jól ráérek !

Bosszankodott a lányra is, de akkor már későn volt .

- Az én lábaimnak már elég v olt! - mondta a mama, szendén megütögetve öreg combjait.

- Menjenek csak maguk, viseljék jól magukat és te, Amál - ő meg éppen így hívta: Amál! - okvetlen légy otthon legkésőbben fél nyolcra !

Elment, vissza-visszatekintett, utóbb már a zsebkendőjét lobogta tta és ez az ósdi formátlanság, vagy talán tréfának induló kedveskedés még jobban felbosszantotta Miklóst .

- Ezek bizonyára altorjai báró Apor Péter idejében éltek először! - gondolta némi gyűlölködéssel.

Rögtön ezután lecsapott rá a különvilágúak, a tépett idegzetűek fanatikus magányimádata, a menekülés lázas vágya a paradicsommá magasztosult berek, vagy a szent titkok templomává avatott nyárfaliget után, amelyeken az előbb fásult közönnyel jött keresztül.

Ismerem: mélységes keserűség ez, de csak pár pillanatig tart, mert a lélek nem bírná tovább .

A pillanat elmúlt.

Miklós lelke ernyedt és ájult önfeledtségéből íme ez a hazugság pattant ki :

- Csodálatos a véletlen munkája: már napok óta nem láttam magát... az éjszaka magáról álmodtam és... íme, itt van !

Amália szemét a szerelem meleg köde borította el .

- Rólam ?...

És mit ?

- Azt, hogy megcsókoltam az ajkát !

A szerelmes lány érezte, hogy a vére perzseli a testét; a sírásba áthajló boldogsággal küzdve indult neki végső, reménytelen küzdelmének .

- Megtisztel ő megkülönböztetés, hogy rólam csak álmodni merte - rebegte halkan -, mert ...

Elhallgatott .

- Nem értem!...

Miért hangsúlyozta úgy azt, hogy rólam !?

- Nos, mert a barátnőimet ...

- Igen ...

- Valóban is ...

Miklós szíve megtelt boldogsággal .

- Mit mond ?...

Elámították!...

Ki mondta ?!...

- Nincsen szükségem senkire!...

Látok és hallok !

- Óh, ez rendkívül hízeleg nekem, Amelie, de mégis... higgye el !...

Amália lehajtotta a fejét; a szeme könnybe borult .

- Óh nem... ne gondolja, hogy megfigyeltem... hiszen nincsen semmi közöm a dologhoz... de nem zárhatom le a szememet és nem én tehetek róla, ha maga oly vigyázatlan...

Lehet: ha más volna ott olyankor, nem én , talán jobban vigyázna, de én, tudom, én kivétel vagyok!

Én mindég és mindenütt kivétel vagyok... én vagyo k a született kivétel!...

Mindenki ott volt, csak Amália hiányzott!

Itt és itt mindenki rózsaszínben jelent meg, csak Amálián volt fehér ruha... mindenkit értesítettünk, csak Amáliát nem, de hiszen ő kivétel, ő úgyis unja az ilyesmit... mindenki jól mulat o tt, csak Amália nem, de hiszen ő kivétel, ő másban leli a gyönyörűségét, ő csak otthon szeret ülni a könyvei között!...

És Amáliát soha senki sem próbálta megszabadítani a kölönctől, hogy mindég és mindenütt kivétel legyen !

Pár percig némán haladtak; akko r már keresztezték a tópartra vezető utat és rátértek a keskeny kis ösvényre, amely az Álom Kútjához vitt.

Ott csak egyesével juthattak előbbre; Miklós lehajtott fejjel, szomorúan lépkedett a leány nyomában.

Az alkonyat akkor kezdett leszállni, a tópart f elül felzendült a békák esti siralma.

Oly szomorú, oly édes és különös volt mindez, a fiatalember szíve megtelt szerető sajnálattal; az az érzés lepte meg, hogy jónak lenni jó és hogy e magasztos estén gyönyörűség lenne a szomorúságot megfojtani .

Hirtelen megállt és halkan azt mondta :

- Kedves Amélie ...

A lányka megfordult és kérdőleg nézett rá .

- Kedves Amélie... én szeretném magát megszabadítani a kölöncétől !

- Megszabadítani ?...

Hogyan ?

- Lám: az előbb azt mondta, hogy én sorra megcsókoltam valamennyi barátnőjét, csak ...

A lányka arca lángba borult .

- Nem mondtam semmi többet !

- Nem is kellett, hogy mondjon, a többi önként következik !...

Azután pedig bevallotta, hogy örökösen kivételnek lenni ...

A leány erőtlenül felemelte remegő kis kezét, de akkor már későn volt minden.

Miklós megfogta a remegő kezecskét, odaölelte a lány derekához, másik kezével szinte durván felemelte az arcát és az ajkát rátapasztotta az övére .

Amália halkan sírdogált; sokáig álltak mozdulatlanul úgy , összeölelkezve.

Odabenn a faluba n valami szerelmes parasztlegény szívet tépőn kornyikálta :

Akit szeret, annak nem kell ...

- Tökfilkó! - mondta Miklós meggyőződéssel .

Mindketten elnevették magukat, de Miklós lelkén hirtelen valami hidegség suhant keresztül .

Érezte, hogy Melchthal Arnold kísértete bukkant fel mögötte .

- Most pedig siessünk, mert majd kikapunk a mamától !

*

- Hát ti csirkefogók, ti hol ténferegtek itt ?

A két Tarányi gyerek hátratett kézzel állott Miklós előtt .

Sűrűn szipákoltak, pislogtak és orgyilkos pillantásokat lövelltek az ősi ellenségre .

- Bácsi kérem - mondta az egyik elővigyázatosan, oldalba döfve a másikat -, ez a ronda ordít ám mindig, nem én !

Miklós elnevette magát, valami jutott az eszébe .

- Nem baj, nó - mondotta.

- Az ordításért már kaptatok tizenkilenc pofont, az már el van feledve !...

Hanem mondanék én nektek valamit!...

Hallottam, hogy mind a ketten kitűnő futók vagytok!...

Nohát én szeretném kipróbálni, hogy kettőtök közül ki tud jobban futni!...

Figyeljetek!...

Álljatok szé p en egymás mellé... így ni!... hazafelé fordulva... így... így !

No már most én majd olvasok, hogy: egy - kettő - három! és amikor azt mondom: rom! - akkor ti elkezdtek szaladni, ahogy csak tudtok!...

És amelyitek előbb hazaér, az kap tőlem két hatost!...

N o s tehát!...

Eeegy... kettő... há-rom !

A fickók őrülten nyargalni kezdtek és nemsokára eltűntek a porfelhőben .

Miklós felkacagott .

- Ha ez a két haramiavezér hazaér, otthon először is összepofozzák egymást a verseny kimenetele miatt!...

Akkor visszafutnak i de a pályadíjért, engem már nem találnak itt, akkor ismét összepofozzák egymást a csalódás felett érzett bánatukban!...

Mi pedig, re bene gesta, gyerünk egy fröccsre !

*

Az este már leszállt egészen, Amália ablaka kivilágosodott .

- Ott most két boldog asszo ny suttog egymásnak fontos titkokat!...

Brrr!...

De mit is műveltem ismét!?...

Rettenetes !

Halkan fütyörészni kezdte: la donna è mobile... azután gyors léptekkel megindult vissza, Arács felé.

Amikor a saját udvarukon átment , odaszólt az egyik szolgalegényn ek, hogy később jön haza vacsorázni, azzal besietett a falusi kocsmába.

Valahányszor az impressziói ide-oda rángatták a lelkét, mindég odamenekült a hallgatag parasztlegények közé.

Azok végtelenül szerették , nemcsak azért, mert itatta őket, hanem mert ére z ték a maguk és őközötte levő mérhetetlen távolságot és ő mégis ott volt közöttük anélkül, hogy akarna tőlük valamit és nem baj, ha leszamarazza és buta parasztoknak nevezi is őket .

Ő is szeretett ott lenni közöttük, főként a nyárvégi esős estéken és sokái g el tudta hallgatni az öregebbek csodálatos történeteit , különös tanulságokat magukban hordó istenkedéseit .

Odakinn sziszegve szitált a hűvös eső, apró cseppjei kanyargós patakokká verődtek a szivárványos ablaküvegen, odabenn a dróton aláfüggő petróleumlámpás nehéz csatában állt a pipafüsttel, a legények hallgattak vagy buta tréfákat ismételgettek ezerszer, a soros öreg pedig, aki elé Miklós odaállíttatta a fél messzelyt, halkan, tűnődve mesélt, amiközben ernyedetlen munkával szép tulipánvirágokat köpött a padlóra.

A terem másik vége üres, elhagyott volt, ott már csak derengve reszketett a lámpa fénye; az volt a színpad, amelyet a mesék csodaemberei népesítettek be Miklós számára.

Ott látta felbukkanni a domború mellű csodaezredest, aki akkorákat tudott ki á ltani, hogy három privadiner is megsiketült alatta - minden katonaviselt parasztembernek van ily csodálatos brigadérosa -, ott, az üres hordó mögül előtoppanva pillantotta meg a tréfás Csömböllék bácsit, aki Paloznakon élt és ott is halt meg ezelőtt harmi n c évvel és aki olyan tréfákat és ijesztéseket tudott kifundálni srófos eszével, hogy a menyecskék és lányok beteggé rikoltozták magukat; ott járt fel-alá, hátratett kézzel a pohorányi jegyző, aki mindétig bizonyos pillangókat látott, hogy aszongya: azok a z ő saját gondolatai lennének - amíg be nem vitték a városba, az ispitába, ahol a híres Kerényi doktor kivagdalta az agyvelejét és szubilimentommal kiöblítette a fejét, hogy megöldösse abban az őrültségi gombákat; ott járkált egy szál véres ingben, a kezei t tördelve a Berta Gábor egyetlen leánya, az Eszter, a maga penetenciájában, amiért a kisded magzatát elirtotta, aki is a felsőörsi káptalanyi ispánytól fogantatott - és ott sóhajtozott és huhogott baglyok módjára a Rimányi Ferkó, akit az ijedelem ölt meg v agy tíz évvel azelőtt - vagy van talán már tizenkettővel is -, éppen Szent Mihály hajnalán, ami onnét bizonyos, hogy azon az estén harangozták utoljára a hetet.

- Rimányi Ferkó derék, szálas egy legény volt , ember lett légyen, akitől megijedett, csak éppe n hogy szerette az erejét mutogatni, öklével nagyokat ütött az asztalra, sokat szidta a jóistent és fogadkozott, hogy ő az ördögtől sem fél.

- Hát jó, történt azonban egyszer, hogy a lovasi kántortanító, régen hektikás volt már, az volt a rendje - meghala é s a holttestét kivitték a lovasi temető cintermébe.

Ez még délután történt és estvelen hozta meg a hírét a Puczornyik, a postás - de csak olyan gyalog-postás -, és itt, ezen a helyen hánytorgattuk meg innét és amonnét a dolgot, amint az már szokás.

Hát eg yszer az a bolond Csike Jóska - sohasem is volt annak az esze egészen a helyén - azt mondja a Ferkónak :

- No, Ferkó, te vitézi ember vagy, hát nem sajnálnék három liter bort, ha kijönnél velem a lovasi temetőbe és megvakarnád a kántor úr orrát, hiszen tudod, hogy mindétig viszkedett szegénynek, ha mérgelődött .

Szóra szó következett, egyszerre a Ferkó azt mondja :

- Kimenek!..

Kimenek és megvakarom!...

Tedd le a foréntot a Varcz úrnál, a kocsmárosnál, én is leteszem!...

Ha nem vakarom meg, az én foréntomat isszuk meg, ha megvakarom, a tiédet !

- Csitítottuk őket, beszéltünk, hogy így, úgy, de hijába !...

Négyen mentünk ki: én, a Ferkó, a Csike Jóska meg a Puczornyik, merthogy ő hozta meg a hírt, de meg járatosabb is volt ott, mint mi. Sütött a hold akkor éppen, d e az éjtszaka már híves volt; a Ferkó énekelte vitézi mórikával - mintha most is hallanám -, hogy aszongya: liliom a babám arca!...

Mondok neki szép szóval: Ferkó, jere vissza!...

Azt mondja, noszogassam a nagyapámat!...

Hát jó... amint a paloznaki határba érünk, a Ferkó még mindétig dalloz, de hallom ám, hogy a hangja kihagy, mintha fázna.

- Ferkó - mondtam neki megint -, jere vissza!...

Akkor nem felelt...

Menünk odébb, hát egyszer csak ott van előttünk a lovasi temető, de csak úgy fürdött a holdvilágban , mintha nappal volna, a vaskeresztek hegye úgy fénylett, de úgy!...

Utoljára mondtam neki: Ferkó... de nem is hagyta végigmondanom , lehajtotta a fejét és halkan mondotta: már késő, miért nem szóltál előbb!?...

Erősítgettem, hogy szóltam, de ő már nem hall g atott rám.

Nem hallgatott ez akkor már senkire, talán nem is látott már, az arca hosszúra kinyújtódott és csak ment előre, mint az eszelős!

Na - mondok -, itt baj lesz!...

Én nem akarom senkinek a romlását , én elbúvok!...

Béállottam egy égerfa mögé, onnét szemlélődtem, de azért mindent láthattam és hallhattam.

Hát látom ám, hogy Puczornyik valami mesterkedéssel felnyitja a cinterem ajtaját, bemegyen és hangos imádkozással meggyújtja a halott fejénél álló egyik gyertyát, azután nagy sietve kihátrál és azt m ondja a Rimányi gyereknek :

- No Ferkó, itt van a te időd !

A Ferkó csak állt ott mozdulatlanul és az arcát felszegte a holdas égre .

- No, Ferkó - mondja megint a Puczornyik -, elszállott már a te bátorságod, gyerünk vissza a zsidóhoz, aztán majd megisszuk a foréntodat !

Akkor a Ferkó lekapta tekintetét az égről és kemény léptekkel bement a cinterembe .

A többiek odafenekedtek az ajtóhoz és bekandikáltak .

Úgy tetszett nekem, mintha egy év tellett volna el, nem is hallottam mást, mint a szívem dobogását.

Egyszer azonban csak hallom ám , hogy a Csike Jóska azt mondja halkan :

- Elfútta a szél a gyertyát !

Hát nyomban azután nagy sikojtozás, jajveszékelés keletkezett , hogy aszongya :

- Jaj, megfogott!...

Teremtő isten, megfogott !

De olyan különös volt a sikojtozás, mint ha valamely kisgyerek rimánkodott volna az anyja után, ha a tulajdon két szememmel nem láttam volna, hogy a Rimányi Ferkó ment be a cinterembe, el sem hittem volna, hogy őtőle jön a nagy siránkozás .

Nosza, szerteszaladtunk és csak másnap hallottuk, hogy a Rimányi Ferkót megtalálták hóttan a ravatal mellett, odalenn feküdött a földön és a ruhája bele volt akadva a koporsó szögletébe .

Szinte tíz óra volt már, amikor Miklós belépett az ebédlőbe .

Ott már csak ketten voltak: Sámuel és Ágoston; az édesanyjuk mi ndjárt vacsora után fel szokott menni a szobájába .

Ágoston egy felboncolt dongólegyet vizsgálgatott óriási nagyítóján keresztül, Sámuel valami tudományos munkát olvasott, de amikor az öccse belépett, feltekintett .

- Bizonyosan megint a kocsmában voltál, bundaszagú barátaid között !

- Ott voltam !

- Különös csodabogár is vagy te!...

Más fiatalember a te korodban azt sem tudja, hol a feje a sok tennivaló miatt, tanul, terveket kovácsol, tesz-vesz, miegyéb, te meg az arácsi parasztok buta meséin andalogsz !

Miklós nem felelt, hirtelen bekapta a vacsoráját és lement ismét a kertbe .

Pompás éjszaka volt, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak az égen, a felhők nyomtalanul eltűntek, csak a lágyan lebegő, illatos pára emlékeztetett az esőre .

Nekitámaszkodott a diófa törzsének, lehunyta a szemét, hogy az éjszaka minden szépségét, minden boldogságát összehalmozhassa a lelkében .

Sok fájdalmat okozott már neki régebben, hogy az elmúlt percek mézét nem szívta fel az utolsó cseppig, most úgy gondolta: itt van ismét a percek egyike, holnap már ez is elröppent visszahozhatatlanul.

Holnap már ez t is megsiratja talán, amíg hát itt van, kimeríti belőle a boldogságot egészen .

De nem ment vele semmire; lelke józan, közönyös maradt .

A konyha fénye hosszú, tűzvörös sávban feküdt végig a nedves füvön; ott fenn a cselédlányok vasalták ünnepi ruháikat, ha lk dudorászásuk lehallatszott az udvarra .

- Óh jaj, hiszen holnap vasárnap !

Az ünnepnapok mindig lehangolták, a parádéba öltözött , kisuvikszolt parasztok keserű mosolyra ingerelték, a balatonfüredi kálvinista templom harangjának délutáni végtelen kongása szomorú álmosságot font a lelkére, a cselédnép viháncolása felingerelte és az így felzaklatott kedély továbbépítette, kibővítette, elképzelt részletekkel gazdagította a gyűlöletanyagot, hogy beteges szenvedni vágyással belemerülhessen egészen .

Elképzelte , hogy az iparosok ilyenkor összeülnek valamelyiküknél, a félszemű Suhajda bácsi, a paloznaki pintérmester ezredszer is elmondja buta csínyjeit, amelyeket, amint mondta, vándoréveiben követett el, amelyeket azonban valóságban a Regélő Bácsi Naptárában olva s ott és amelyeket ugyanebben az órában ezer más öregebb magyar iparos mesélgetett hűlt szájú hallgatóinak; a buta, öreg Bugyi bácsi most találós meséket mond a legényeknek és lányoknak a kovácsműhely előtt és milliomodszor is megkérdezi, hogy hány lába v a n ennihány birkának és a marhafaggyúval kipomádézott aranyifjúság milliomodszor sem találja ki, hogy csak kettő, mert aki a birkáknak enni hány, az - ember!...

Ünnepnapok alkonyatán szomorú és levert volt; olyankor mindég visszatért hozzá egyik régi kísért ete.

Még jogászkorában, itt fenn Pesten, volt egy időszaka , amikor vasárnaponkint átjárt Budára egy hivatalnokcsaládhoz tarokkozni, mert akkoriban szerelmes volt a lányba, a sápadt arcú Blankába.

A szerelem hamar elröppent a szennyszagú, ripszbútoros, al a csony szobákban, de a kártyadélutánok azért még megmaradtak egy ideig; a rekedt hangú, öreg Szvorcsák, az apa időnkint szájához emelte maszatos poharát és megfontoltan szürcsölte kadarka fröccsét, amely hatnapi elgondolás után löttyent valósággá minden va sárnap, el nem mulasztván megemlíteni, hogy a régi igazság: ki vizet tölt borba, guta üti orrba, immár meg vagyon cáfolva; a Kovalevszki úr, a vidám és elmés miniszteri számtiszt mindég azt mondta, ha a tizenhármas tarokkot hívta: Dreizehnte bringt a Kénig ! - és ha mégsem kapott rá királyt a partnerétől, hozzátette vidám rím gyanánt; de nem mindétig!... ha pikket hívott, így szólt : Piccolomini war ein Fürst, ha pedig kárót, ez a versike csendült fel ajkán :

Weil er gern'geschlafen hätt !...

Blanka csábos pillantásokat lövellt lovagjára, Miklós pedig szinte elaludt az unalomtól, akkor is kongott a Szilágyi Dezső téri kálvinista templom harangja és Miklós olyankor arra gondolt, hogy az öreg Unalom most odafenn ül szétvetett lábbal a ház tetején, vakargatja a fejét, meg-megsimítja frissen beretvált állát és bután ismételgeti :

- Dreizehnte bringt a Kénig !

- Áh, holnap ismét vasárnap !

5. Mérleg

A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fe hér seb hasította fel, amit az alkonyati szellő ütött rajta.

És a nyugati égboltot a naplemente nyomán szomorúsárga fátyol fedezgette , amelyen keresztül már az ősz tekintett alá átveendő birtokára .

Az idő meghűvösödött, gyakrabban esett már; ilyenkor a nyugtalan, izgága lélek megernyed, elveszíti támadékonyságát, sőt az első napon, amelyen a hordozója már az üvegfal biztos védelme mögül nézi a szürke esőfonalakat, amelyen már örömmel gondol a védett hely melegére - kezdi ismét élvezni tudni a diadalmas véd e kezés apró örömeit, amelyekről oly hálátlanul megfeledkezett , amikor az első tavaszi fényözön szerteömlött.

Az emberátlag ilyenkor veszít energiájából, mintha ösztönösen készülne a nagy téli álomra, de az elérhetetlent-keresés átkos kiváltságával megver t lélek ilyenkor tárja fel mindjobban önmagát mindenek befogadására .

Az esős napokon, amelyeket vagy otthon töltött vendégeik közepette, vagy a szomszédoknál, mint maga is vendég, Miklós lassan-lassan visszatért kedves lelki játékához, az emberek megfigyeléséhez.

Végéig vitt és kielemzett minden jelentősebb szót, minden szokatlan mozdulatot, mintha valami nagyszabású írásmű számára gyűjtögetné az anyagot, pedig esze ágában sem volt az ilyesmi, képzeletében tovább folytatott félbeszakadt, érdekesebb párbeszédeket, logikájával nyomon követett minden, látszólag nyomtalanul és súlytalanul elröppenő mondatot, befejezte egy-egy töredékesen ismert jellem kiépítését, elképzelt csoportokat vonultatott el maga előtt.

És nem tudta , hogy a tout comprendre c'est tout p ardonnez zsákutcájában jár álmodozva, nem tudta, hogy fabatkát sem ér az egész, mert az embereknek csak a tetteit kell tudomásul venni , azokból kell a hasznos tanulságot kimenteni, nem baj, ha az hazug és igaztalan is, majd való és méltányos lesz, amikor már az ezer többi is azt mondta rá, hogy való és méltányos .

Közeledett az elválás; a vendégkultusz, mint más nyarakon is , ilyenkor kulminált, de a férfitivornyák alábbhagytak, jó volt már aludni a ködös hajnalokon, jó volt frissen és épen ébredni, mert az e mberre nem leselkedett már a hőség, hogy megint legázolja és összetörje.

Úgyis hátravolt még az elkerülhetetlen búcsúéjszaka; mostanában inkább alkonyatonkint jöttek össze és teniszeztek, jachtoztak, a nyirkos , hűvös estéket meg kártya mellett töltötték .

A nagy hőség elmúltával a kedélyek is megcsillapodtak; az apró gyűlölködések, torzsalkodások felszívódtak a hűs végtelenségbe .

Miklós egyik estén besétált Balatonfüredre és az eszplanád platánjai alatt, vagy száz lépésnyire maga előtt a von Fladnitzburg ba ronesszek hófehér csoportját pillantotta meg .

Von Fladnitzburgékat, egy elhalt altábornagy feleségét és leányait még Pestről ismerte, ott táncolt végig a lányokkal két operabált .

Az ifjú baronesszek már nem is voltak olyan túlságosan ifjak, aminők gyanánt a köztudatban éltek, hanem azért pompás jelenség volt mind a három, főként a középső, a Nunci - Mária Annunciáta volt a neve -, aki egészen bizonyosan rabszíjra fűzhetett volna száz imádót - köztük valaha Miklóst is -, csak az volt a baj, hogy a száz köz ött egyetlenegy parti sem akadt volna.

Tudjátok, hogy az altábornagyi pálya nem aranykockákkal van kikövezve.

Balatonfüredre csak vagy tíz napja érkeztek meg, hogy miután a francia riviérát ismét eredménytelenül tanulmányozták végig, az utószezont ott tölt sék; már mélyen leszállított igényekkel.

Miklós véletlenül találkozott velük az utolsó regattán és azóta, anélkül, hogy otthon említést tett volna a találkozásról, néha-néha, mint ezen a napon is, megszökött rendes környezetéből.

Hízelgett neki az általá n os feltűnést keltő jövevények társasága, meg azután voltak pillanatok, amelyekben a régi szerelem is ébredezni kezdett megint a lelkében, bár egészen bizonyos volt felőle, hogy letörné azt, ha az vissza akarná szerezni egykori hatalmát.

Inkább csak kellem e s játék volt az egész; fontos és édes pillanatok voltak Miklós számára azok, amelyekben a három leány társaságában összetalálkozott a régiekkel.

A baronesszek ilyenkor pontos és kimerítő tudósítást kívántak tőle minden egyes ismerősét illetőleg és Miklós , mivel a lányok, főként pedig a Nunci, gyakran emlegették régi szellemességét és ötletességét, az ilyen alkalmakkor kötelességének érezte , hogy a régiek mindegyikét, különösen a lányokat, egy-egy szellemes , talpraesett, gonosz ötlettel garnírozva tálalja f el a három éhes leányzó számára, hogy azok annál nagyobb gyönyörűséggel roppanthassák össze őket hófehér fogaikkal.

Egy alkalommal Amáliával és az édesanyjával is találkoztak és akkor Miklós a szelíd kis örök-kivételről, ezt a kivétel-minőségét is megemlí t ve, mint valamely fosszil, de becses és drága csodabogárról beszélt, mint a szent skarabeuszhoz hasonló rejtelmes klenódiumról, aki kincset ér, de csak annak a számára, aki a klenádium titkát megérti.

Az első pillanatban határozottan meg volt elégedve re j telmes kijelentésével, bár annak értelmével önmaga sem volt egészen tisztában, csak azt érezte, hogy ha már nem bírt ellenállni az esprit kísértésének, legalább gyengéd és elismerő is volt a lánykával szemben, illetőleg a háta mögött.

De alig hogy elvált von Fladnitzburgéktól, már fanyar megbánással gondolt vissza árulására, mert egészen tisztán érezte, hogy árulást követett el, amikor a szerelmes lány különös titkát, az örökkivétel rejtelmes dogmáját kiszolgáltatta a fehér fogú éheseknek.

Hátha még tudta volna, milyen formában fog a skarabeus-ügy visszakerülni Amáliához !?

Megemlítettem, hogy a baronesszek lekonyult igényekkel érkeztek Balatonfüredre, az idő is rövid volt, nem lehetett sokat teketóriázni.

Von Fladnitzburgék pár nap alatt a környék minden számottevő úri családjával ismeretséget kötöttek, köztük Amáliáékkal i s , akik, csak úgy, mint a többiek, titkos örömmel látták az előkelő jövevények közeledését.

Egyidejűleg a rekognoszkálás is befejeződött és megállapítást nyert, hogy Miklós ez idő szerint, mint a Szmolenszky-birtok leendő kezelője és mint innét és amonnét csinos örökségek várományosa, bármikor elfogadható kérő gyanánt kezelendő.

Természetes, hogy ezek után a von Fladnitzburg leányok részéről Miklóst illetően megindult a kisajátítási eljárás, amit szinte lehetetlenség lett volna célszerűbben elkezdeni; mint Miklósnak a régi, megszokott társaságtól való elidegenítésével .

A többi önként következik: Amália már néhány nap múlva tudta, hogy Miklós őt valami csúf, kellemetlen csodabogárhoz hasonlította, és hogy csak ők, a baronesszek fékezték meg, hogy még jobban b ele ne dűljön az impertinens gúnyolódásba .

Amália azon az éjszakán sokat sírt, bár könnyeit megédesítette a jó öreg romantika, a szerelmi szenvedés sajgó gyönyörűsége.

De hallgatott , féltve őrizgette új titkát, ami csak még hevesebb lángra lobbantotta szív ében a Miklós iránt való szerelmet, különben is, a csókos este óta mindössze háromszor találkoztak, és Miklós mindannyiszor, kissé pimaszul, kimódolta, hogy egyetlen percre se legyen négyszemközt a leánykával.

Más anya a történtek után már régen leszerelte volna őt cselfogásaival együtt, hanem Amália édesanyja éppen olyan szelíd és gyámoltalan volt, mint a leánya.

Csak vártak, reménykedtek , esténkint, elalvás előtt csodaboldog látomásaikat suttogták el egymásnak , amiket azután mindegyikük továbbszőtt álma i ban, az anya a nyugalom aranyszőnyegévé, a leány meg a buja titkokkal telt nászágy függönyévé illesztve össze a szálakat .

Miklós a csók után egészen tisztán látta, tudta, mik lennének a további teendői, de mivel pillanatnyi, mesterséges felhevülése után a fájdalmas megbánás és a szánalom unalma töltötte el lelkét, ha a leányra gondolt, kénytelen volt cinkosául fogadni az ócska kifogást, hogy elvégre csak nem vehet nőül minden leányt, akit már megcsókolt életében, és hogy amit tett, arra inkább a szánalom é s a barátság, mint a vére vitte rá.

Reggelente, ébredés után , amikor az önámítás a legritkábban szokott sikerülni, egészen világosan emlékezett ugyan rá, mily különös, szokatlan, új gyönyörűséggel töltötte el az a csók a testét, lelkét, ugyanakkor teljesen tisztában volt a windsori víg nőknek - így nevezte Tarányi Blankát és vidám barátnőit - és az Amáliának adott csók között levő különbséggel is, de aztán napközben rendbejött a dolog .

Végeredményben most, hogy már az árulása következményeitől is kellett tar tania - mert látta hogy a von Fladnitzburg baronesszek Amáliával is barátságot kötöttek -, ez a kényelmes álmodozó valahogy úgy gondolta a dolgot, hogy egyszer majd csak levelet fog kapni Amáliától , amelyben az megírja neki, hogy mivel szíve a csalódást nem bírja elviselni, elutazik örökre, többé már nem fogják látni egymást és ő - a leány - iparkodik majd valami derék, jellemes ember nejévé lenni - itt nem lenne baj, ha a leány pár kellemetlen célzást is tenne a jellemet illetőleg, sőt ő azt határozott a n megérdemelné -, Miklós pedig csak menjen tovább a maga választotta úton, ő azért mindig szeretettel fog visszagondolni rá, sohasem felejti el az Álom Kútjánál töltött gyönyörű perceket... és a többi... ő aztán majd felel erre a levélre - oh mily pompás s orokban fog felelni rá! -, nyers őszinteséggel meg fogja vallani, hogy bármi is volt az indító oka annak, amit tett - ezt a sejtelmes kitételt nem lesz képes megtagadni önmagától -, férfiasan parancsolni kellett volna tudnia önmagának, de neki már átka az , hogy balsorsa legyen az asszonyoknak, akiket a sors az útjába hoz, ő a fanatikusok hitével hiszi, sőt tudja, hogy a sátán el fog jönni érte és leragadja magával a poklok fenekére ...

Sokszor elpirult magában, sokszor egészen nyíltan meg is mondta önmagának , hogy mindez gyermekes pimaszság, de amikor álmokkal telt , drága kényelmének értékét latolgatta, a daudeti levélváltás következetesen felbukkant előtte .

Amália levele azonban csak nem jött, következésképpen ő sem küldhette el a válaszát, amiért is valami állandó rettegés tartotta fogva, hogy éppen az utolsó napokban képtelen lesz majd elkerülni a megbeszélést .

Ezekben a napokban Miklós gyakrabban elment a rozzant házba , hosszan eltöprengve a maga sorsán.

Leült az ódon kerevetre és fejét a kezére hajtva elhallgatta a szú örökgyászú zenéjét, vagy a rozzant zsalu repedésein keresztül kitekintett a Balaton tükrére.

Alkonyattal szokott odajárni, hogy végignézhesse az árnyak felvonulását és hogy érezhesse a sötétség és a magány izgalmas félelmeit, mindezekre pedi g a szabadulás gyönyörűségét.

Amikor odakinn a körvonalak kezdtek már összefolyni, amikor a fák lombjai elvesztették finom tagozottságukat és lágy, fekete tömeggé egyesültek, amikor a tó tükre felett a haldokló nap testéből fakadt vértócsák sötétkékre v á ltak, úgy vélte látni, mintha az árnyak között sötét alak ólálkodna egyre szűkebb körben a házikó körül, őreá lesve, hogy torkon kaphassa és elhurcolhassa magával.

A hatalmas ismeretlen felbukkant meg eltűnt, néha ott kóválygott közvetlenül a ház előtt; m egrázta annak ajtaját.

Volt úgy is, hogy Miklós odakinn a fekete konyhában hallotta a lépéseit, nehéz sóhajtozását .

Amikor aztán kisurrant az elhagyott házból, felkerült az országútra, hogy ha valamelyik ismerősével találkozna, azt mondhassa, hogy odaát volt tekézni Kabdebónál, a csopaki jegyzőnél.

Útközben aztán eltűnődött, néha jóízűen el is mosolygott a saját különös fantáziája felett , nem egyszer bosszankodott is, hogy azt ilyen buta ködemberek megteremtésére fecsérli és mivel ezen a réven gyakran s z embetalálkozott a kérdéssel, hogy voltaképpen mit keres, mit vár az élettől, mert az, amit eddig keresett, elérhetetlen !? - rendesen ingerült lett és ilyenkor nem is nagyon bánta volna, ha a ködember hirtelen felbukkanik előtte és két-három pofont elhelye z a római császárokéra emlékeztető felséges arcán .

Szeptember kilencedikén Sámuel és Ágoston elutaztak, őnekik már dolguk volt Pesten; másnap, tizedikén pedig, Miklós hitvalló napján, ami Miklósnak nemcsak név-, de egyben születésnapja is volt, nagy ebéd volt Szmolenszkyéknál, de azon az ismerős családoknak csak a férfi tagjai vettek részt, úgyhogy a háziasszonyon és helyettesén, a vénkisasszonyon kívül a vendégseregnek nem is volt nőtagja.

Vannak ugyan hangulatok, amelyekben az ember úgy érzi, hogy jobb is ez így, asszony nélkül, de legtöbbször mégis valami vendéglőszerűség ül az ilyen társaság felett.

Legjobb az úgy, hogy az asszonyok is legyenek ott addig, amíg a titokzatosan növekvő mámor a féktelen szabadság vágyára nem kezdi bujtogatni az embert, akkor azonban tűnjenek el, minden búcsúzkodás nélkül, mert az ilyesmi megint azt az érzést váltja ki az idegesebbekből, mintha valamely merev küszöbfát fektettek volna keresztül a termen, amely a mulatozás drága idejét két külön epochára osztaná.

Úgy, asszony n é lkül nem is bírták sokáig, már ahogy a feketét felszolgálták , előkerült a kártya .

Szokás szerint valami kommersz-játékkal kezdték és a sorshúzás ezúttal is Duhoborczi bácsit jelölte ki első osztó gyanánt .

- Az ügyvéd úr oszt! - mondta Miklós komolyan és nem pillantott fel, nehogy az általános meg döbbenés láttára elnevesse magát.

Amióta Tatarek oly meghatottan tiltakozott a Duhoborczi név ellen, ő pedig önmagában megértette azt, türelmetlenül várt erre a pillanatra, mint a gyerek, aki valami pompás csínyt eszelt ki .

- Az ügyvéd úr oszt! - ismételte Tarányi Ferkó mély hangon, a torkát fontosan reszelgetve.

- Lássuk, mit oszt az ügyvéd úr ?!

Az ifjú Tarányi már be volt csípve kissé és módfelett örült neki, hogy visszaringathatta magát a diákos csínyek, az egyetemi kurjongatások korszakába .

Duhoborczi bácsi kövér füle kipirult; a tökéletlen öreg az első pillanatban úgy érezte, hogy lelkét mennyei boldogság tölti el, de amikor a derűre húzódó arcvonásokat megpillantotta és főként amikor az ősjogász továbbfűzte a tréfát, már látta, hogy csak ú jabb csíny az egész, és akkor tehetetlenül kapkodni kezdett , mert nem tudta, miként viselje magát.

De amikor utóbb innen is onnan is felhangzott az ügyvéd úr , határtalan, tehetetlen, fekete szomorúság csapott le rá, ami aztán utóbb, hogy főként Tarányi Ferkó nem hagyta békében, elszánt, gonosz dühhé erjedt a lelkében.

Sötét elhatározásra jutott: a hazárdjátékban, ha egy kis corriger la fortune-be fog is kerülni, ki fogja fosztani az értelmi szerzőt, Miklóst és a bűntett végrehajtóját, az ősjogászt.

Még ugy anezeket a jogászi kifejezéseket is használta magában; hiába , az ügyvédi lélek visszajár kísérteni .

De erre nem került a sor .

Miklós nem bírta megállani, hogy úgy fél szemmel rá ne pillantson a fiskális arcára és akkor valóban megértett mindent.

Megértette , hogy a kövér potyondinak jelentéktelen lelkét a leggonoszabb érzések marcangolják: a rémület, a tehetetlen düh és a kétségbeesés szomo rúsága és akkor hirtelen mintha hályog esett volna le a szeméről és bámulva kérdezgette, hogy ugyan hogy'is volt képes a saját nyugalmát annyiszor tönkretenni emiatt a jelentéktelen élősdi miatt?

Azután is megmaradt az ügyvéd úr mellett, de abból egyre in kább kihagyta azt az arrogáns akcentust, amellyel kezdte és annak helyébe baráti komolyságot ültetett, Tarányi Ferkót pedig egészen nyíltan leintette a gyerekeskedése miatt.

És azután különös gyönyörűséggel figyelgette, hogyan játszódik le ezredszer is a régi történet: Duhoborczi bácsi az első pillanatokban rajongó szeretettel és tisztelettel hálálta meg ősi ellenségének baráti indulatát, a kártyát is egyenesen a kezébe adta, nem mint a többinek, egy-két elejtett szavával szinte rákapcsolódott a fiatalem b erre, hanem lassankint egészen természetesnek találta a dolgot és az egész modorába önbizalom, itt-ott némi hősiesség is szövődött.

És Miklós akkor határozottan érezte, hogy képtelen lenne visszacsinálni a dolgot .

A tanácsosnak az ebéd kezdetén rosszkedve volt; még tegnap levelet kapott Pestről, amelyben az osztályában történt bizonyos személyi változásokról értesítették, és ezek nem voltak ínyére, hanem később, ahogy ivott, hepciáskodó, duhaj jókedve támadt, aminek persze megint a szerencsétlen Murányi i tta meg a levét.

Pár szóval meg kell emlékeznem az esetről , mert fontos változásoknak lett az okozója .

Úgy történt, hogy játék közben Hoffmann nyugalmazott ezredes , aki Balatonfüredről ment ki hozzájuk ebédvendégnek, amikor egy kontra-volátot elvesztett, s zokás szerint felsóhajtott :

- No nem baj, lesz ez még rosszabbul is !

- Hja bizony! - sóhajtott valaki -, igazán nem tudom, mi lesz velünk !

Erről aztán valahogy az ország akkori züllött állapotaira fordult a beszéd és az ezredes, aki egyébként már régi ismerősük volt, a tömegek további magatartását illetőleg Murányihoz fordult kérdésével, nem sokat törődve az olyan csekélységekkel, hogy Murányi a filozófiával szeretett bíbelődni, ez meg a pszichológia körébe tartozik... hiszen annyira hasonlít egymáshoz a k ét szó, hogy igazán kár volna disztinkciókkal vesződni.

Murányi azonban, mivel véletlenül csakugyan foglalkozott ezekkel a kérdésekkel , rendkívül szerényen azt válaszolta, hogy szívesen elmondaná a maga igénytelen véleményét arról, hogy mit vár a jövőtől , de attól fél, hogy ez úgy fog feltűnni, mintha jósolni akarna , már pedig ő nem jós... ha tehát felmentik ez alól a gyanú alól ...

- Felmentjük... fel! - mondta a tanácsos gúnyos-fölényesen -, csak ne kerekítsen akkora feneket a dolognak, kedves úr !

Murányi akkor mondani kezdte, hogy így és amúgy és ezért meg viszont amazért és bár nem... de mégis... és végül kijelentette, hogy logikus gondolkozás után az ember egészen biztosra veheti, hogy az évek óta agyon sanyargatott tömegek részéről ugyan feltétlenül be fog állni a reakció, hogy ez át fog menni a túlzásokba is, de végül, amikor ismét lehiggad minden, voltaképpen ott leszünk ismét, ahol voltunk, mert, úgy látszik, ez az élet normája, amire elég garancia, hogy így van már a világ teremtése óta .

- Új Dániel jelent meg közöttünk, uraim! - mondta Tarányi tanácsos, szélesen kihúzva hangjának ünnepies regiszterét.

- Új Dániel jelent meg közöttünk, mi pedig ünnepeljük örömmel a próféták királyát !

Murányi szelíden megcsóválta a fejét és kesernyés mosollyal azt mondta :

- Lám, milyen jó volt elővigyázatosnak lennem, csak az a kár , hogy mégsem értem el a célomat!...

Mégsem kerülhettem el, hogy próféta ne legyen belőlem !

- Ejh, igaz is! - mondta a tanácsos epésen, ledobva a kártyáját - hogyan jön maga ahhoz, hogy itt ne künk előadásokat tartson oly óriási nagy kérdésekről , amelyekhez mi hozzányúlni sem merünk!?...

Maga, kedves barátom, itt lapít egész télen keresztül, itt bújja csodafene könyveit, amelyekből aztán lehetetlen teóriákat kovácsolt össze a maga számára és ak k or azután előáll és prédikálni kezd nekünk ... nekünk , akik ott élünk a valóságos élet kellős közepén, akiknek a rangunk, az összeköttetéseink...

Ejh, de mit vitatkozom én itt egy szerencsétlen álmodozóval!?...

Ennél bizony okosabb, ha folytatjuk a játékot !...

Osszon, kedves alezredes úr !

Murányi ismét megcsóválta a fejét, szelíden letette a kártyát és felállt .

- Óh, a próféta haragszik! - mondta a tanácsos, bosszantóan vigyorogva.

- Dániel mester elhagy bennünket... mi lesz belőlünk !?

- Mily undok az öreg! - súgta oda Tarányi Ferkó Miklósnak.

- Mily undok és arcátlan!...

Csak a szüleim ne ragaszkodnának ahhoz, hogy a télen ott lakjam nála, majd mondanék neki egyet-mást, de így, ha összeveszek vele, pokollá teszi az életemet !

- Nos, én nem fogok nála lakni a télen - mondta Miklós elfo jtott dühvel -, hát majd mondok neki egyet-mást!...

Valóban , kedves Murányi úr - folytatta hangosan, odafordulva a leintett ember felé -, valóban csak egy prófétának lehet ilyen mennyei béketűrése!...

Én az ön helyében ...

Nem folytatta, összeharapta az ajkát, nehogy többet mondjon a kelleténél .

- Nos, fiatal barátom... nos, mit tenne ön a próféta helyében ? - kérdezte a tanácsos kihívóan, amiközben a fejébe tóduló vértől kigyúlt az arca.

- Nos, csak bátran ...

Miklós bántó mosolyt erőltetett az arcára; hidege n mondta :

- Igazán nem a bátorság hiánya tart vissza attól, hogy megmondjam önnek azt, amit végtelenül szeretnék megmondani, hanem csupán az , hogy most, a testvéreim távollétében házigazdája vagyok önnek.

De ebben a minőségemben is van valami mondanivalóm és azt meg is fogom mondani!...

Tehát, kedves tanácsos úr , Murányi úr éppúgy vendégem nekem, mint ön és én a leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy az én vendégemmel bárki is kellemetlenkedjen !...

- Tiltakozik !?... tiltakozik!? - lihegte a tanácsos , szinte fuldokolva a dühtől.

- Nekem, Tarányi miniszteri tanácsosnak mond ilyesmit egy fiatalember, aki végre is ...

Nem tudta mit mondjon, mit tegyen; felállt, idegesen babrált az asztalon, azután ismét visszacsapta magát a székre .

- Nos, csak bátran, kedves tanácsos úr! - mondta Miklós, kihívó nevetéssel .

- Hallatlan!... hallatlan!... nyöszörögte Tarányi egészen összetörve.

- Nem is tudom, mit válaszoljak .

- Semmit, kedves tanácsos úr! - mondta Miklós, most már szelíden, mert attól tartott, hogy a hatalmas, vérmes embert, aki hozzá még jócskán ivott is, valami baj éri.

- Nincs erre mit felelnie, tisztelt uram , hiszen egy percnyi nyugodt gondolkozás után ön maga is be fogja látni, hogy igazam van!... folytassák az urak a játékot, mintha semmi sem történt volna !

Nehogy a helyzet még jobban elmérgesedjen, feltűnés nélkül kiment .

Neki magának is szüksége volt a magányra és a nyugalomra, mert érezte, hogy a vér a fejébe tódult és hogy az egész teste remeg az indulattól .

A délután meleg volt, a nyaralók lehunyták zsaluszemeiket a verőfény előtt; csend volt mindenütt .

Céltalanul bolyongott fel-alá, egyre hánytorgatva magában a kínos jelenet részleteit és amikor végre meghiggadt kissé, azt határozta , hogy lesétál az árnyas dűlőúton a tópartra, azután visszajön és felmegy ismét az ebédlőbe, hogy rendbehozza a dolgokat.

A tanácsos legyőzése örömmel töltötte el, arra is gondolt, hogy mily boldog lehet most Murányi; halkan dudorászni kezdte a zoo-genealógiai nótát: egy tücsök meg egy tücsök - összevissza két tücsök ...

De a szíve nyugtalanul hánykolódott azután is; az erős borok felizgatták, talán ha iszik még pár pohárral, rendbejött volna minden, de éppen csak a tehetetlen nyugtalanságig jutott el.

A fülledt meleg is izgatta; gondolatvilágában szédítő táncot jártak a ké pek, a beszédfoszlányok .

Az útja közepén járhatott, amikor az elhagyott csőszkunyhó mögül tréfásan-zsémbelő női hangokat hallott :

- Nem hallgatsz, te utálatos!...

Nyomban kitekerem a nyakadat!...

Te, te... te piszkos jószág!

Tyhü, a mindenit!... most meg megharaptad az ujjamat !

A beszédbe éretlen kölyökkutya-ugatás, dühös morgás, egy-egy buta vakkantás vegyült és Miklós akkor már tudta, mi történik.

Az orrcimpái hirtelen kifeszültek, mert heves, izzó, bizonytalan remény közelítette meg .

És nem csalódott .

Pipi hempergett ott a földön, az ő vincellérjük kiskutyájával játszva és körös-körül nem volt egy lélek sem .

Miklós dobogó szívvel állt meg a leány előtt, az felnézett rá ; de aztán, mintha ott sem lett volna, folytatta a hancúrozást.

Nehéz szőke haja félig leomolva hullt a vállára, blúzáról le voltak szakadva a gombok , és Miklós, ahogy a lány előrehajolt, tisztán láthatta annak hófehér, kemény melleit, amint ideges, kapkodó mozdulataitól egymáshoz simultak, meg rugalmasan szétpattantak ismét.

Miklós a homlokára szorította a kezét, mert szédülni kezdett, valamit akart mondani, de a torka elszorult és a nyelve leragadt az izgalomtól.

A leány felkapta a nyavalyás kis dögöt és ijesztgetőleg nyújtogatni kezdte a fiatalember felé .

- Harapd meg!...

Edd meg!...

Au vau !

Sikoltozott, nevetett, elővillantotta fehér fogsorát .

Miklós hirtelen körültekintett, de nem látott sehol senkit .

Akkor letérdelt a leánnyal szemben, ujjával bosszantani kezdte a kutyát és lázasan suttogta :

- Hát egyél meg, vagy én eszem meg a gazdádat !

- Hát egye meg... ott lakik! - ujjongott a lány, eldobva a kutyát és ujjával a vincellér háza felé mutogatva.

Féktelenül nevetni kezdett, a fejét lehajtotta és az arcát beletemette a tenyerébe .

Miklós odahajolt hozzá és bódultan csókolgatni kezdte a haját , de az nem törődött vele, csak nevetett tovább, csak nevetett tovább akkor is, amikor Miklós átölelte és apró, rózsaszínű fülét, meg a kezét kezdte csókdosni.

Egyszer azonban hirtelen abbahagyta a nevetést , felkapta az arcát és kiöltötte a nyelvét Miklós fel é .

Az pedig akkor újra meglátta a lány fehér mellét, ott , közvetlenül maga előtt.

Akkor már nem tudta, mit cselekszik, hirtelen átkapta a leány derekát, hanyatt fordította úgy, hogy annak a feje odaesett a karjára és esztelen suttogások között csókolni kez d te az ajkát.

A lány tehetetlenül vergődött, hánykolódásában összehúzta a testét, miközben a rövid szoknya visszacsúszott a térdeiről .

Miklós összeharapta a lány ajkát, a keze pedig végigsiklott annak bársonyos , fehér combján.

Pipi akkor mozdulatlanná derm edt, mélyen felsóhajtott, miközben forró lehelete odacsapódott a fiatalember arcába .

Valaki jött valahol; tisztán lehetett hallani, amint nehéz lépések gázolják a nedves füvet .

A leány hirtelen ellökte magától a fiatalembert, riadtan felült, és azt mondta rekedt suttogással :

- Az apám !...

Hirtelen térdre vetette magát és négykézláb eltűnt a kunyhó mögött .

A lépések elhaltak, pár pillanatra csend lett mindenütt, akkor azonban újra lehetett hallani a fű suhogását, de már távolabbról és a folyócskán túl, a füzek mögött feltűnt a várnagy erőtel jes alakja, amint puskával a hóna alatt lefelé tartott a nádasok közé .

Miklós csak akkor tudott rágondolni, minő pillanatokat élt át és érezte, amint a homlokán megfagy a veríték.

Kereste a leányt , szólongatta, de az akkor már nem volt sehol.

Ki tudja, merre tűnt el és hogyan .

A fiatalember pár pillanatig bódultan állt, majd sietve megindult vissza a kastély felé.

Inni vágyott, mértéktelenül inni, hogy el ne röppenhessen előle az elmúlt percek egyetlen szilánkja se .

Ahogy az udvarra lépett, bámulva hallotta , hogy odafenn az ebédlőben furulyáznak .

- Úgy látszik, nagy muri van ott fenn, de hiszen éppen ez kell most nekem! - gondolta mosolyogva.

- Ez a mai nap az én napom !

Amikor benyitott, különös kép tárult eléje .

Az asztal félre volt tolva, a terem közepén a tanácsos és Murányi táncoltak összefogózva, Tarányi Feri a kályha tetején ült és furulyázott, a többiek meg fél lábon ugrándozva kísérték a mennyei zenét , egyik a sétapálcáján hegedülve, másik a tányérját verve a kése nyelével, a harmadik meg az orra cimpáját ütögetve .

A tanácsos, amikor megpillantotta Miklóst, kitárta feléje a karjait és felkiáltott :

- Gyere ide Miklós öcsém, hadd öleljelek meg!...

Látod , összebékültünk Dani prófétával és most béketáncot járunk!...

Gyere, táncolj te is .

- Ilyen muzsikára nem táncolok egy miniszteri tanácsossal! - kiáltotta Miklós tréfásan .

Azzal kisietett megint, valamit súgott az egyik léhűtő béreslegény fülébe, végül azt mondta neki hangosan :

- Lódulj és vissza ne jöjj nélkülük !

A falufüredi cigányok este nyolckor kezdt ék és reggel hatkor végezték.

És ez az éjszaka a Glicínia-lugas történetébe aranybetűkkel van beírva .

Miklós részeg volt, amikor leülve az ágya szélére, révetegen széttekintett magányában és nagynak és hatalmasnak érezte magát, mert a részeg ember az isten vetélytársa, aki pompás új világot teremt a réginek buta zökkenői nélkül, de a művét nem fejezheti be soha, mert a féltékeny öreg gáncsot vet neki, hogy beleessen a sárba; vagy tévutakra csábítja a gondolatait, hogy a céljukat el ne érhessék soha.

Talán az ő lelkéből is a mámor perceiben pattant ki a genézis gondolata, de aztán az aggastyánok féltékeny fösvénységével és gyámoltalan kapkodásával belerejtette a mámort a szőlő gerezdjeibe, ahol azonban az ember rátalált.

Most hát nincsen már más segítség: a mámoros lélek mellé le kell küldeni a régi, hű Eónok egyikét , hogy az a gödör fekete nyílását árnyéknak hazudja előtte és belebuktassa .

Nincs hátra más, mint az, hogy amikor a részeg már megkezdte az emlékezés munkáját, szomorú dolgokat suttogjon a fülébe elhalt kedveseiről, amíg annak könny szökik a szemébe .

Miklós töprengve ült az ágya szélén; kiitta utolsó cseppig a pálinkás üveget, amit valaki tréfából rejtett a zsebébe .

- Napóleon on leon oleon, apoleon eon poleon... mily különös is: a hatalmas név hat más szót rejt magában és mint puszta emlék is letiporja a világot!...

Napóleon a népek oroszlánja, aki elpusztítja a városaikat !...

Kitől is hallottam ezt ?...

Ah igen, az én elhalt bátyámtól, aki úgy szerette a titkos, különös tudásokat!...

Mily szépek i s ezek, csak ne bujkálna nyomukban az örökös nyugtalanság, hogy haszontalanok, mert sem ki nem kelnek, sem házat építeni nem lehet belőlük, de még csak megenni sem jók, mert amint a nagy józanok mondják: sületlenek !...

De hiszen a klasszika-filológiát sem kenheted kenyérre, és nem az -e a tudások királynője ?.. .

Felállt, az ablakhoz lépett és kibámult a reggelbe .

- Rettentően részeg lehetek! - gondolta -, nincs az a hárompróbás őrült, akinek a fejében ilyen zűrzavar tombolna!...

Ugyan hol mászhatott be hozz ám a klasszika-filológia és mely úton-módon kerülök össze a korzikai félistennel ?...

És miért sírok voltaképpen ?...

Csodálatos!...

Csak nem a filológiát siratom, hiszen nincsen semmi baja!...

Vagy talán abban is annak az átoknak a szimbólumát siratom, hogy mindaz, amiben gyönyörűség lakozik vagy ami után a lélek vágyódik, az kárhozatos, vagy legalább maga után kénytelen hurcolni a gyanút, hogy haszontalan időfecsérlés!?...

Nem tudom, hogy mindezt, ahogy most így átcikázik az agyvelőmön, holnap megérteném- e magam is, de ma értem, szörnyen értem és oly végtelenül szomorú vagyok !

Ledobálta a ruháit, hanyatt vetette magát az ágyán és abban a pillanatban elaludt.

De nemsokára felriadt ismét arra, hogy remeg az egész teste a hidegtől.

Bezárta az ablakot, bebújt mélyen a takarója alá és az átmelegedés apró boldogságai között szenderült el ismét.

És megint Pipit látta valami szívsajgatóan gyönyörűséges álom miliőjében, de amikor délben felébredt, nem emlékezett többé az álom részleteire, azok helyén csak sajgó , é d es fájdalom maradt.

Ahogy talpra állt és érezte, amint a napfényes, élő élet belevájja vonszoló csáklyáit a lelkébe, a segélytelen egyedülvalóság, a lejtő felé való vak lódulás szédülete fogta el.

És ez a szédülés hasonlít a mákony mérgéhez: az új embert f öldre dobja és porrá kicsinyíti, de aki akár csak gondolatban is barátságot kötött vele, annak megmutatja titkos gyönyörűségeit .

*

A felső termekben már megkezdték a csomagolást; az első társzekeret délutánra várták a városból .

Miklós szomorúan járt a feld últ szobákban, hallgatva saját lépteinek visszhangját.

Ez a visszhang a pusztulásnak, az enyészetnek előreküldött szállásmestere: ha kedveseid temetéséről hazamégy, őt már ott találod, ha a kedves helyet akarod elhagyni, meg sem várja, amíg elmégy .

Ha boldogabb helyek felé visz is az utad, a válás megviseli a lelkedet, Miklós pedig úgy hagyta el mindég a Glicínia-lugast, mintha örökre el kellene szakadniok .

Még három napot szándékoztak ott kinn tölteni .

Amint csak tehette, megszökött hazulról, nem szerette nézni a válás előkészületeit; a sürgő-forgó emberek, a néma, üres szekerek láttán szorongó érzés szállta meg: most állítják fel az udvaron a drága halott ravatalát .

Alkonyattal besurrant az elhagyott házba, leült a kerevetre és engedte, hogy a gondolatai szabadon mehessenek a maguk útjára.

De ez nyugtalanná tette; felkelt, ide-oda bolyongott és motozni kezdett itt-is , amott is, pedig ismerte már a rozzant szobácska minden zugát.

Kitárta a szekrény ajtaját, belemártotta az ujját az üres deszkák sötétszürke , vastag porába; ott lenn a szekrény fenekén egy ódon egérfogó álmodott régi sikereiről, mellette ócska könyv hevert .

- Mi ez ?...

Ezt még nem is láttam !...

Mozdulatlanul nézte a sötét ürességet, az odvas fa és a penész szaga körüllengte az arcát; hirtelen elvonult előtte az elmúlt nyár története...

Hányszor jön vissza még a régi boldogság ?

Megfogta a szekrény szélét és mélyen beléhajolt; vonzotta a fekete semmi .

- Mi lesz jövőre, és azután ?...

És azután...

Az évek elmennek... a szerelem elfogy !

Könnycsepp futott vég ig az arcán és halk koppanással esett a régi könyvre, ahol a portól furcsa, szürke golyócska lett belőle .

Elnevette magát .

- Mily tökfilkó vagyok!...

Mindég így húzom, halasztom a dolgomat!...

Már az előbb fel kellett volna vennem !

Lehajolt, felvette a gyű rött füzetet és lefújta róla a port .

Méhner Vilmos képes naptára volt az ezernyolcszáz-nyolcvanhatodik közönséges esztendőre .

Visszaült a helyére és felütötte a könyvet mindjárt az első lapon.

- Makár...

Genovéva...

Titusz...

Teleszfór...

Milyen különös , álomszerű érzés vesz erőt az emberen, ha a névnapoknak ezt az örökös, forgó táncát nézi!...

Hol vannak az ősi téli éjszakák?... hol van az eltűnt farsangok kísérteti népe ?...

Mily csodás lenne, ha valamely régen elhalt Makár ideülne mellém vagy ha Szent G e novéva eljönne értem, hogy elvigyen magával szent városába, a csodás Párizsba!?...

És Teleszfór!?...

Micsoda név ez ?...

Nem ismerek egyetlen Teleszfórt sem!...

Mily szomorú lehet ez a nap, hogy ő nem névnapja senkinek, hogy őneki nem örül senki, amikor ő j ön, az emberek csak kérdően tekintgetnek egymásra: neked talán van valakid, mert nekem nincsen kedves Teleszfórom !...

Elnézte a furcsa, szigorú arcokat, amelyek a holdat ábrázolják különböző fázisaiban, a hónapok felett díszelgő szimbolikus fametszeteket , amelyeken örökéletű vadászok lövöldözik már ősi idők óta a vadkacsát ugyanarról a különös alakú csónakról, mint ötven évvel azelőtt; másutt szögletes mozdulatokkal, delien pattintgatva táncolnak a letörhetetlen kezű cigány muzsikájára, ismét másutt szánta n ak, vetnek, aratnak, végül boldog arccal körülállják a szőrös kis karácsonyfát, ami valami elzüllött fogkeféhez hasonlít.

És a képek mellett rejtelmes jelek, furcsa rajzok, itt egy kanna, amelyből halak potyognak, emitt egy méla kos, amelyiknek az arca ol y an, mint egy öreg zsidó bérlője, két összenőtt kisgyerek, egy mérleg, aminőt a patikusok használnak, egy kiselejtezett, bánatos, öreg rák... egy rosszul nevelt vadász, aki talpig hajadonfőtt lövöldözi nyilait a semmiségbe... milyen meleglelkű, rejtőző em b erke lehetett az, aki ilyen különösségeken törte a fejét !...

Lássuk csak: mi van most ?...

Szeptember ?...

Szeptember a mérleg hava!...

No lám, ezt sem tudtam!...

Azután jön a skorpió, az őrült vadász, a bakkecske... ki hinné, hogy ily elhagyott helyen ily illusztris társaságra bukkanik az ember ?.. .

A betűk és képek összefolytak a szeme előtt, akkor vette csak észre, hogy az est leszállt.

Hirtelen idegenszerű érzés fogta el, gyorsan kiosont a házból, de az ajtót gondosan becsukta maga után .

Felkerült az országút felé, hogy egy-egy fontosabb bokrot, fát , útszegletet, rongyos kerítést, amelyekhez bármily ócska emléke tapadt , jobban szemügyre vegyen és bevéssen az emlékezetébe.

Gyengének érezte magát , gondolnia kellett arra: hátha az érzései árja elsodorja magával , kell hogy legyen majd, ami nagy erővel visszavonja a hazai tájakra .

Hanem már a harmadik lépése után megfeledkezett mindenről , szomorú, régi áriákat dúdolt, utóbb meg egyre figyelmesebben nézte az egyik nyaraló hirtelen kivilágosodott teraszát .

Abban a nyaralóban lakott a kis Amália-csoport .

Egy pillanatra megállt, aztán hirtelen elhatározással megindult a fényesség felé .

Ahogy ott járt már a nyaraló közvetlen közelében, meglassította a lépteit, hogy a kavics zörgése se árulhassa el, szerette volna látni p ár pillanatra a két szelíd, rejtőző asszony belső életét anélkül, hogy azok tudnának róla .

A terasz magasan feküdt és mivel a tó felül már útra kelt a hűvös esti szél, vitorlavászon függönyei is be voltak húzva és rajtuk csak egy-egy női fej árnyéka suhant végig.

De Miklós látni akart mindent, látni akarta a mellőzöttek, az elvonultak estéjének minden részletét: halkan , hangtalanul felmászott a vörös homokkőből összerótt párkányzatra és bekandikált a függöny résein .

Az öregasszony ott ült az egyik fonott ná dszékben, valami régi ékszerrel babrált, Amália ott állt előtte és halkan, kedvesen felolvasott neki valami rokoni levelet; a vincellér leánya akkor terítette meg a vacsoraasztalt .

- A piszok érintése után szinte ellenállhatatlanul von magához ez a fenséges tisztaság !

Leereszkedett ismét hangtalanul, visszasompolygott a dűlőút kanyarulatáig, aztán bátor, őszinte léptekkel megindult megint a nyaraló felé .

Ahogy a bejáró függönyeit széthúzta és váratlanul megjelent a lámpa fénykörében, erősen színpadinak érezte a jelenetet, de az ilyesmi mindég boldog örömmel töltötte el a lelkét és a színszerűség ezúttal némileg stílusos is volt, mert tudta jól, milyen fontos személy ő ott, ahová oly érdekes váratlansággal belépett .

Amália hátrafordult, és ahogy megpillantotta a jövevényt, az arca halálsápadtra vált .

- Miklós!? - mondta halkan, remegő hangon.

- Miért ?...

Csak nem búcsúzni jött már ?

- Nem, kedves Amália, az korán volna még, hiszen teljes három napom van még hátra... csak erre bolyongtam és a lámpafény oly barátságosan hívogatott !

Fölényes jóakarón mosolygott, mint aki kedves újsággal jött , azután odahajolt a lányhoz és a fülébe súgta :

- Becsalt a lámpafény, mint kósza és félbolond kollégáimat, az esti bogarakat, pedig alighanem én is össze fogom égetni magamat benne !

Látta hogy a leány arca kipirul a boldog izgalomtól és titokban átkozni kezdte magát nyegle hányavetisége miatt.

Kezet csókolt az asszonynak, leült melléje és mulatságos, ostoba pletykákat kezdett mesélni neki, amiket úgy szeretnek hallgatni az ilyen elkülönült öregasszonyok.

De a szeme, az egyre ott járt a lány arcán; most már következetesnek kellett lennie, de meg Amália rendkívül kedves jelenség is volt a lámpa meleg fényében, szemében a félénk, boldog sejtelmek tüzével.

Amikor azonban a cselédlány kérdően nézett az asszonyára, hogy tálalhat -e, hirtelen felemelkedett és mentegetni kezdte magát az alkalmatlan idő miatt .

- Szó sincs róla, hogy elengednénk! - mondta az asszony nyílt , barátságos nevetgéléssel -, majd csak akad valami a maga számára is !

Az éjszaka hűvös volt, az öregasszony beburkolózott ódon török sáljába, amelyről már több ízben elmesélte, hogy azt még az anyjától örökölte, visszaült a fonott székbe és eleinte szeretetteljes és megfontolt diszkrécióból, utóbb azonban valósággal szundik álni kezdett .

A fiatalok ottmaradtak az asztalnál, hogy amint tréfásan mondták, italozzanak, de meglehetősen komolyan fogták fel a dolgot.

Miklós gyakran töltött a nehéz csopakiból, nemcsak magának, a lánynak is, és az nem bírta megállni, hogy mindannyiszo r meg ne kóstolja az álmok folyékony cinkosát - ezt a lehetetlen metaforát is Miklós találta ki akkor, bizarrul ugrándozó fecsegése közben -, valahányszor a fiatalember odaértette poharát az övéhez és mélyen belenézett a szemébe .

Miklós a leány rózsaszínű párnás ujjacskáival játszott és az nem húzta vissza a kezét; összefüggéstelen mondatokban szidta önmagát, a javíthatatlan álomlátót, eleinte csak burkolt célzásokat tett a maga istengyűlöletére, amiért az útját állja annak, hogy az ember betölthesse legs zebb elgondolásait, de utóbb egyre jobban belemerült a dologba és végül részletesen elmondta a mennyei inspektorral való minden ügyét-baját .

Amália titkon el-elmosolyodott, hiszen éppen ezt imádta a fiatal különcben, ezt a zilált rendszertelenséget, ezt a bizarr céltalanságot, ezt az izzó nyugtalanságot - vérét felbodrozta a látvány, hogy a fiatalember egyre mámorosabb lesz, egyre közelebb hozza a székét az övéhez és a szeme szinte fátyolos lett a vergődő izgalomtól, valahányszor Miklós erősebben megszorí totta a kezét .

- Az örök, a névtelen szerelem az, ami mindezt az értelmetlen őrültséget mondatja velem és az örök, a névtelen szerelem lesz az is, ami az ajkamat lezárja örökre! - mondta Miklós és akkor maga is meg volt győződve a maga érdekes, különös trag édiájáról .

A leány szemét hirtelen elbontotta a könny és annak egyik cseppje odaesett a fiatalember kezére .

Miklós megdöbbenve kapta fel a fejét és amikor meglátta a lány ködös, izzó szemét, odavonta kezét az ajkához és megcsókolta .

- Mi baj van, édes kis Amáliám? - kérdezte becézően .

- Kedves Miklós - suttogta a leány, zavarában a fiatalember ujjaival babrálva -, őszinte szívből kívánom, hogy a névtelen szerelem minél későbben zárja le az ajkát... hanem a múltkor pár percre lezárhatta volna !...

Mosolyogni próbált, de a könnyek ismét elöntötték a szemét .

- Nem sajnálta a szegény kis csodabogarat ?.. .

Miklósnak megdermedt a lelke; szerette volna torkon ragadni önmagát.

Már tudta, hogy el van árulva, és azt is tudta, ki árulta el .

Lelkendezve, forró szavakkal kezdte védelmezni magát, elmondta szóról szóra a baronesszek kel folytatott párbeszédét, azután pedig a dühtől, a megbánás-szította gyűlölettől remegő hangon azt mondta :

- Lássa, kedves Amelie... lássa... ez is azok közül való , amiket az előbb mondottam!...

Akkor, azzal a két lelketlen, cicomás bábuval beszélve vala mi ellenállhatatlan vágy szállt meg, hogy a maga drága valóságában tárjam fel a kedves, szent skarabeusz csodálatos kivoltát !

Odaszorította a lányka két kezét a maga izzó arcához .

- Úgy látszik - mondta érzelmesen -, hogy csak a teljes magányban bízhatom meg !...

Pár pillanatig tűnődve hallgatott, azután eleinte lassan , szórakozottan, utóbb egyre szaporábban mesélni kezdte, hogy ő minden látszat ellenére is milyen elvonult, rejtőző életet él, feltárta az ócska ház titkát és végül azt mondta :

- Onnét jöttem ma este is !...

Amália boldogan mosolygott és halkan azt kérdezte :

- Ugyan mit tud csinálni ott, az egérkirály udvarában ?

- A gondolataimmal bajlódom... ápolgatom a lelkemben élő ősszomorúságot... elbeszélgetek az elmúlt idők kísérteteivel... ma meg éppen feltörtem az egérkirály bibliotékáját és milyen csodás, álomra hívó dolgokat találtam benne! - tette hozzá nevetve.

- Egy ócska kalendáriumot lapozgattam és barátságot kötöttem az elvarázsolt szüretelőkkel, a megdermedt skorpióval, az elpusztíthatatlan vadássza l ... és milyen érdekes dolgokat tudtam meg belőle!...

Vagy maga talán tudta, kedves kis Amelie, hogy most, szeptemberben a mérleg havában vagyunk ?

- Az iskolából emlékszem még a régi versre: kos, bika, ikrek , rák, az oroszlán és arató-szűz, mérleg után ollós, nyilas és bak, kanna halakkal! - de ki törődik ma már a skorpióval vagy a mérleggel ?

- Ki törődik!?...

Hát például én! - mondta Miklós fontosan, már megint nem tudva ellenállni a pillanat hívásának.

Mert ez a pillanat ötletet rejtett magában, fordulatos , regényes ötletet .

- Kedves Amelie - mondta meleg suttogással -, én akkor is ... ott is... az Álom Kútjánál... tudom jól... megkínoztam a maga lelkét is... a magamét is... most megint úgy gondolja, úgy érzi, hogy megbántottam!...

Az én lapom aránytalanul meg van terhelve a maga javára... most a mérleg havában vagyunk, csináljunk mérleget!...

Ezen a nyáron... tavaly is... nagy messzeségben éltünk egymástól mi ketten, ha itt voltunk is egymás közelében!...

Legyen ezután megfordítva: legyünk ezután egymás mellett akkor is, ha nem láthatjuk talán egymást, bár erre ezután nem igen fog sor kerülni!... fogadjon el, kérem, lovagjának itt is, Pesten is !

- Feljön Pestre? - kérdezte a lányka halkan, remegő ajakkal .

- Eddig is az volt a szándékom - mondta Miklós mosolyogva -, nem volnék képes megmaradni többé a kisvárosban!...

Most pedig, hogy elfogadott a lovagja gyanánt... természetesen !

Karját szelíden, lágyan a lány dereka köré fonta; az pedig meg sem mozdult, lesütötte a szemét .

- Kedves Miklós... az istenre kérem... vigyázzon... meglát bennünket az anyám !

Miklós nem állhatott ellen az ördögének, mosolyogva azt mondta :

- Őtőle nincs mit félnünk, kedves Amélie !

Megcsókolta a leány haját, majd, amikor az felkapta a fejét, az ajkát is .

Csillagos, hűvös éjszaka volt, amikor Miklós megindult hazafelé.

Kissé, nagyon kevéssé be volt csípve; az, amit tett, ezer új benyomást keltve fészkelődött a lelkében.

A történtek egy-egy részlete diadalmas örömmel töltötte el, nyomban azután azonban csüggedt megbánást érzett, de végül, amint az nála történni szokott, mindent magába nyelt a végzetszerűség egykedvű iróniája .

- Éreztem, hogy az a z esetlen vén szamár, a tanácsos, feltétlenül bajba dönt!...

Ha azon a délutánon fel nem bőszít azzal a szerencsétlen Murányival, én nem megyek le kószálni dühömben, következésképpen nem is találkozom Pipivel ...

Ha Pipivel nem találkozom először , nem talál kozom vele másodszor sem, vagy ha mégis, úgy a találkozásunk a régi comme il faut csevegésre: na te kócos!... meg ilyesmire szorítkozott volna!...

Ha ez így történt volna, a lelkembe nem fészkelődött volna be a romlás, a mélységtől, az ürességtől való fél e lem, a morális horror vacui, nem a szabadulásnak a tisztaság után kapkodó vágya, következésképpen... ejh, hát következésképpen én most nem ténferegnék itt az éjszakában, a lelkemen egy újabb, mázsányi súllyal!...

Mindennek az a nagyképű ember az oka !

Sietett haza, hogy az édesanyját még ébren találva elpasziánszozhasson vele.

Ez így szokott lenni: amikor magukra maradtak , összebújtak és felébredt közöttük a régi barátság.

Mert amíg Miklós diákgyerek volt, nagyon szerették egymást .

De másként történt .

Ahogy az országútról befordult a dűlőútra, a rozzant kerítésen ülve hatalmas férfialakot pillantott meg, puskáját a két térde közé szorítva .

Szinte még csak az árnyékát látta, már tudta, ki az, de akkor már nem volt visszatérés .

- Jóestét uram! - mondta a várnag y felemelkedve és kezét katonásan a kalapja mellé tette - hol jár ön erre ebben a késői órában ?

- Jóestét mynheer! - mondta Miklós zavartan, erőltetett mosollyal, mert az első pillanatban nem volt tisztában a helyzettel - én nem keresek semmit, mert amit kerestem, azt már megtaláltam... de hiszen egészen jól van ez!...

Hanem talán én kérdem öntől: mit keres itt ilyenkor, puskásan... csak nem számít ezen a vidéken, ilyenkor valami nemesebb vadra ?

És ebben a pár szóban jobban otthon volt Miklós, mint volt ta lán évtizedek óta az atyai házban, vagy a kedves Glicínia-lugason.

Az első pillanat, az ösztönös megdöbbenés pillanata még nem volt az övé, de a második már igen, mert abban már megsejtenivalókkal telt elmésségre nyílt alkalma, a harmadik meg éppen, mert abban már benne volt a vetélkedés, a dac, a túlszárnyalás gondolata, amit még sokkalta ízesebbé tett a bizonytalanság érzése.

Mert ezzel a különös, kalandos emberrel soha senki sem lehetett teljesen tisztában, pedig hátha a múltkor meglátta a hempergésüket ?

- Óh, mylord - mondta a várnagy énekes hangon, különösen mosolyogva -, hiszen az attól függ, hogy ki mit tart nemes vadnak!?...

És tőlem, mio caro capitano, mint öreg vadásztól szívesen veheti a tanítást , hogy a legfelségesebb izgalmat az a vad okozza - akármit mondjanak is a türelmes lesipuskások -, amelyik váratlanul, önmagától jön be a rayonba !

Miklóst kezdte elhagyni a türelme; érezte, hogy a szeme elhomályosul a rejtett indulattól.

Hajszolta a bor is, az emlékek bizarr serege is: most már minden gondolatát betöltötte a leszámolás vágya , jóllehet nem tudott még semmi bizonyosat .

- Értem! - mondta izgatottan.

- Ön tehát nem várt itt senkire és semmire!...

Hogy erre nem jöttem rá magamtól!?...

Hiszen az oly kedves , régi népszokás ezen a vidéken, hogy az emberek éjszaka kiülnek töltött puskával az út mellé, csak éppen hogy ott üljenek!...

Ejh! - mondta hirtelen, ahogy már nem tudott erőt venni rejtegetett dühén -, fair play!...

Engem várt !?

A várnagy csendesen nevetgélt, puskáját a vállára akasztotta csövével lefelé és várt néhány pillanatig.

Csendesen mondta :

- Monsieur valami fontos dolgot művelhetett ma este, ami felizgatta...

A kérdést pedig oly elszántan szegezi nekem - folytatta egyre mosolyogva -, hogy hirtelenében nem is tudok rá határozott választ adni !...

Mert hogy önre vártam volna, hogy ön lett volna az a bizonyos nemes vad ?.. .

Ennek nincsen sok értelme, de meg különben is ön, éppen ellenkezően, a legszelídebb, legmegértőbb emberek egyike !

Különösen nevetett, elővillantva fogsorát, amelyben a hóf ehér, ép fogak a legkalandosabb sorrendben sorakoztak az odvas , barna roncsokkal és szeretetteljesen, szinte atyailag ápolgatva simogatta a puskája csövét .

- De viszont azt sem mondhatnám - folytatta, tiszteletteljes , tréfás hangon -, hogy nem vártam önt ! ...

Ahogy ott üldögéltem, az országút friss kavicsán, már messziről megismertem az ön lépéseit - vadászfülem van -, és elhatároztam , hogy bevárom önt, signore... hiszen olyan szép az éjszaka... ön nemsokára elhagy bennünket... úgy gondoltam, hogyha önnek is úgy fog tetszeni, elkísérem önt és a zavartalan csendben elbeszélgetünk kissé!

But only if you please !

- Legyen szerencsém! - mondta Miklós nevetve, és megindult a várnagy mellett .

Még akkor sem tudott semmi bizonyosat - a holdas, csendes éj színpadán ol y más a hang és minden mozdulat -, csak az volt előtte kétségtelen, hogy ez az ember nem olyan, mint más és hogy különös mivoltával az egész nyári éjszakát is ki tudta zökkenteni a megszokottak közül.

És ez azután el is intézett mindent .

- Sőt építsük ki, tegyük tökéletesebbé a programot - tette hozzá nevetve, amiközben előhúzta a tárcáját és mindketten rágyújtottak.

- Ön elkísér engem hazáig, akkor a hátsó ajtón beosonunk, felmegyünk az én szobámba és én majd szép csendesen elintézem a borkérdést!...

What is your opinion, my dear !?

- Óh, quelle idée, monsieur, quelle idée!...

Ma úgyis rossz napom volt... a torkomon gyufát lehetne gyújtani !

- Éppen a tempo! - mondta Miklós, elővéve a gyújtót.

Akkor már ott voltak az urasági kastélynál, Miklós csendesen felvezette a vendégét , azután elment bor után.

A Glicínia-lugas e tekintetben mintaszerűen volt berendezve; pár perc múlva már vissza is jöhetett .

Csendesen, szinte suttogva beszélgettek, a petróleumlámpa odasütött a kalandor cserszínű, éles arcába, kettőjük között ott állt a borosüveg, odakinn csillagfényes, néma, hűvös éjszaka és mindenütt bizonyos rejtelmes elintézetlenség: Miklós éjszakája volt ez.

Beszéltek erről és amarról, de mivel Miklós egy váratlan pillanatban egészen tisztán vélte látni a helyzetet , hirtelen azt mondta :

- Úgy hallom, hogy a nemes Lear király nyugtalanul fészkelődik szűk otthonában !

Kihúzta a fiókot és a pikékártyát kicsapta az asztalra .

A kalandor döcögve nevetgélt, benyúlt a csizmája szárába , szurtos kis csomagot vont elő belőle, lassan kibontotta és két-három gyűrött, apró bankjegyet dobott az asztalra .

Miklós úri diszkrécióval elnézett a sötét mennyezetre, amin fekete, nagy árnyéktömegek csúsztak ide-oda lomhán, de akkor mélységes szomorúság, az undor rémülete fogta el, mintha trágyával kipárnázott mélységbe tekintett volna alá és sóvárogva gondolt vissza a pillanatra , amelyben a rejtelmes skarabeusz hófehér kezét csókolgatta .

A hajnal violaszínű vére már ráfeccsent a Tamás-hegy szürkülő boltozatára, amikor elváltak .

A várnagy akkor besöpörte a pénzt, ami garmadában állt előtte, felállt , megveregette a zsebét és unott hangon azt mondta :

- Thank you for playing, mister!...

Nos, mit izen uraságod az én kis vadmacskámnak ?

- Gazember! - gondolta Miklós, de a vadmacska szó hirtelen felkava rta a vérét.

Váratlanul egészen tisztán állt előtte annak az izzó délutánnak minden pillanata .

- Nos... mit izenjek!? - mondta erőltetett nyugalommal.

- Viselje jól magát... de hiszen úgyis találkozunk még !...

- Rövidesen... aligha! - mondta Krascsenics je lentősen.

- Hanem hogy elvégre mégis csak találkozunk, az egészen bizonyos !

Elővillantotta csodálatos fogsorát, cinkosian mosolygott, azzal megfordult a sarkán és elment .

Miklós kitárta az ablak szárnyait, hogy a borgőz, a tivornya bűze kiszálljon a hajnal ba.

Rákönyökölt az ablak párkányára és fejét a kezére hajtotta .

A várnagy akkor lépett ki a kapun, tétova léptekkel megindult , de amikor a fenyvescsoporthoz ért, megállt, visszanézett, és barátságosan , cinkosi bizalmaskodással integetni kezdett Miklósnak .

Az visszakapta a fejét, de azért jól látta, amint Krascsenics átcsap a dűlőútra, Csopak felé, és ott, ahol már biztonságban vélte magát , számolgatni kezdi a pénzét .

- No te máriás huncut - mondta Miklós önmagának -, ezt a mérleget jól elintézted!...

Itt e gészen jó helyen lenne egy kétágú akasztófa, amelynek egyik ágán Krascsenics Vilmos, a chevalier sans peure et sans reproche, a másikon pedig ifjabb Szmolenszky úr, a kiváló dzsentlmen és mérlegképes könyvelő járná a menüettet az éjszakai szél muzsikájára !

A várnagy daliás alakja végleg eltűnt az Aigner sváb pincéje mögött, sehol egy lélek sem járt, csend volt mindenütt, csak valahonnan nagyon-nagyon messziről rezzent át néha valami kopácsoló hang a hűs vidék felett, mintha valamely vidám éjszakázónak a kop orsóját szegeznék be, aki a nyár virágaival együtt elment örökre .

Miklós nem is vette észre, hogy a tekintete már régen ott függ mozdulatlanul a távoli nyaraló lefüggönyözött ablakain, amelyben a kis skarabeusz szunnyad és álmodik a lovagjáról.

És amikor v égül mégis észrevette - eltagadnám szívesen, de akkor Miklós terhére csalnék -, két nehéz könnycsepp esett a szeméből az ablak párkányára.

Gyorsan letörülte őket, kiugrott az ablakon, és céltalanul , vergődő lélekkel bolyongott a hajnalban .

A falu mögött, a zegzugos kis völgyben is felszakadt a köd és lilás gomolyokban húzódott le a tó felé, egyre oszolva, eltűnve, csak egyetlen ködfolt nem enyészett el, az lelapult a földre és a pusztuló bokrok között lappangva egyre jött Miklós felé, mint az orgyilkos .

- Brrr!

Hiszen ez a múltkori jövevény, aki egész a rozzant házikó ajtajáig eljött utánam !

Visszasietett a szobájába és lefeküdt .

Délben ébredt fel; odakinn szürke és sötét volt a világ, apró , hideg esőcseppek verték az ablakot .

Ebédnél csak ketten voltak az é desanyjával.

Amikor a feketét az asztalra tették, Miklós elővette a piké-kártyát, odahúzódott az anyja mellé, átölelte és azt mondta :

- Most a tiéd vagyok egészen... most pasziánszozni fogunk egész estig !

Az anyja csodálkozva nézett rá, nevetve ingatta a fejét , ismerte már fiának ezeket a Canossa-járásait .

Hanem két játszma után a fiatalember végigdobta magát a pamlagon és elaludt .

Még csak egyszer verte fel Glicínia-lugas csendjét a falufüredi cigány hegedűje, azután az urasági kastély ablakain leszaladtak a redőnyök és másnap a hűvös csendesség bevonult ismét régi erősségeibe .

1. Filodémosz inkognitóban

Szakadt az eső, amikor Miklós kilépett a kapu alól, az aszfalt tekervényes síkjai már vízben úsztak, a langy nyári eső tavacskáiban éppen akkor csillant fel a meggyújtott utcalámpák visszfénye , tündéri, ragyogó lánccá fonódva ott lenn a feneketlen mélységben, amint a lámpagyújtogató odább-odább haladt tekintélyes karnagyi pálcájával .

- Felveszi, elmegy, leteszi, felmegy, lemegy, felveszi, el megy!... minő szamárságok jutnak eszembe, pedig valóban látni vélem magam előtt a kampólábú Krízseket, a veszprémi lámpagyújtogatót, amint a létrájával egyik lámparúdtól a másikhoz ténferedik !...

A zsúfolt villamosok sziszegve túrták a vizet, a bérkocsiso k kalapjának lehajtott pereméről apró vízesések indultak alá, a lemaradt gyalogjárók a falhoz lapulva surrantak tova, ernyőik drótjával súrolva a házak falát .

Miklós tétován álldogált a kiugró üvegmennyezet alatt, amíg sikerült elcsípnie egy bérkocsit, akk or beugrott abba, és a kocsisnak odakiáltotta a lakása címét .

Bosszankodott is, nevetett is, leginkább azonban szidta önmagát.

Odafenn a klubban, ahová délutánonkint járni szokott, a büfés kisasszonynak ma, amikor ő felment, nagyon fájt a foga, ő tehát rá s zólt a pincérekre, hogy ne csináljanak olyan istentelen zajt a tányérokkal, hiszen láthatják, mennyire szenved a szegény, rőthajú Katóka .

Még ahogy a lépcsőn felment is, a szerencsétlen lány sorsán tűnődött, hogy most, amikor a foga fáj, amikor az ember a mennybolt kárpitját szeretné kettéhasítani, most is ott kell ülnie az üvegtrónusban és busa görbe vonalakat kell firkálnia, ahányszor egy-egy frakkos futóbolond beleordít valamit a fülébe.

Azután elfelejtette az egészet, de most, ahogy lejött ismét és megkér dezte a lánytól, hogy javult -e már a helyzet, az meglehetősen fanyarul fogadta és tapintatosan tudtára adta, hogy ott, abban a körletben csakis őneki van joga parancsolni, senkinek másnak és amikor aztán ő elképedt ezen a gaz hűtlenségen, akkor a lány bos szantó vállrángatás között azt mondta neki: hja, akkor még fájt a fogam, de azóta elmúlt!...

Végtelenül bosszantotta ez az impertinens, buta logika, de persze nem a maga mivoltában, hanem mint az örök asszonyi butaság és önkény megnyilatkozása.

Ő legalább abban a pillanatban úgy szerette volna hinni, hogy a dolog csak ennyiben áll és bár bosszantó, de nincs tovább, hanem ahogy egyre többet tűnődött felette , lassankint felismerte bosszúsága valódi okát: rájött, hogy a leánynak tökéletesen igaza van, aminthog y mindég is az önkényesnek lesz igaza, ha bírja ezt az önkényt , a töprengőket és doktrinereket pedig félretaszítja a rohanó élet, és ezek , amikor napjában ezerszer is újra felkapaszkodnak a filozófia ingatag emelvényére, hogy hátha onnét sikerülni fog moso l yogva alátekinteniök a tülekedőkre, voltaképpen csak abban reménykednek, hogy hátha mászás közben a keserű bosszúság kipottyanik a zsebükből.

Mert azt már kétségtelenül megállapította magáról Miklós, hogy ő is a töprengők, a gyengék közé született és ha e d dig a fiatalság ereje vissza is tudta rángatni, a legutóbbi, öt hónap - amióta Amáliát, még az ősszel, nőül vette - nyílt vallomásra és csatlakozásra kényszerítette.

Ez alatt az idő alatt szomorú, erőtlen és tépelődő lett .

Belehúzódott mélyen a kocsi sarká ba, és elnézte az ablakon képződő apró folyócskákat; mint minden ideges és érzékeny ember, ő is rendkívül meg tudta becsülni a biztonság érzését.

Mindez azonban csak pár pillanatig tartott, akkor aztán arra kezdett gondolni, hogyan is lesz tovább, hiszen m ég csak fél nyolc, korán van, sohasem szoktak tíz óra előtt vacsorázni, ha most hazamegy, megindul a gyengéd szavak és kérdések özöne, a kínálgatás, és mindez oly szörnyű, mert akármily unalmas és kisszerű, is , mégis csak a szeretetből fakad, valahogy hát mégis kíméletesen intézendő el.

Az anyósa is ott lakott náluk , az talán még jobban kényeztette, mint a felesége, sőt nyíltan szemrehányásokat is tett a legázolt kis Amáliának és mindég olyankor éppen , amikor egy-egy szeretetteljes, bátortalan megjegyzésé b en szemmel láthatóan annak volt igaza, és mindez kínos rendetlenséget idézett elő Miklós lelkében.

- Különben is volna néhány komoly megbeszélnivalóm Bitskeivel! - mondta magában de akkor hirtelen elpirult, mert ebben a pillanatban nyíltan rajtakapta magá t a hazugságon.

Tudta már, hogy az indulás pillanatában is tisztában volt az este további történetével, tudta, hogy a barátjával nincsen semmi megbeszélnivalója és tudta főként, hogy az egész komédiát azzal a nyugodt, biztos tudattal csinálja végig, hogy v é gül úgyis csak úgy lesz majd, amint ő akarja .

Amire a házuk elé értek, a heves, kora tavaszi eső már laza , ritka csöpörgéssé satnyult.

Csodás este volt... ezen az estén a gyalogjáró szélén álló fák is pazarul öntötték azt a halvány illatot, amelyet a piszk os kövezet alul ki tudtak maguknak könyörögni .

Miklós tökéletesen végigjátszotta a szerepét, még az első kis lépcsősoron is felsietett, amíg azt nem hallotta, hogy a kocsija befordul a sarkon, csak akkor fordult meg és indult visszafelé, felhajtotta a gall érját, hátratette a kezeit és fütyörészve nekiindult Budának .

A Duna-part már fényben úszott, és Miklós a két part ragyogó fénysorának láttára arra gondolt, hogy olyan az az alvó, pompás város testén, amilyen lehetett a gyémánt-ékszer a sötétbőrű Kleopátra nyakán.

A vízről a remorkörök jajgató búgása rebbent szét, és ha az uszályhajók sötét tömege végigsiklott a víz nyugodt sivatagán, a part pontonjai nyögve emelkedtek és süllyedeztek: nagy úr a víz, legyen meg az ő titokzatos akarata!...

Az eső már elá l lt egészen, hűvös lett, az eső pocsolyáiban visszatükröző millió fénypont valamely tündéri álomképpé varázsolta az egész panorámát .

Miklós már odaát járt Budán, a Szarvas tér ócska házai között , onnét aztán befordult a Kereszt utcába és belépett a szokott vendéglőbe .

Az udvar sötét volt, az asztalok az eső elől lebillentve hevertek szerteszét, mint borcsaták elhullott hősei, hanem a házból világosság szűrődött elő és kihallatszott az ivók zagyva zsibongása.

Ahogy benyitotta az ajtót, kellemesen érte a szobai melegség; odasietett egyenesen az egyik eldugott sarokasztalhoz, amelynél régi és különös barátja, Bitskei Lajos üldögélt egyedül, várva őt, mert bár nem voltak összebeszélve , körülbelül bizonyosra vette, hogy Miklós el fog jönni, amint már eljött eze r szer is azóta, hogy nős volt.

A szokatlan és titokzatos Bitskei egyébként még jogászkori jó barátja volt, amikor is nem egyszer nyújtott neki hathatós segítséget egy-egy szerelmi bonyodalmában és egyébben is .

Periodikus baráti életet éltek: volt, hogy éve k ig nem találkoztak, máskor ismét úgy érezték, hogy nem lehetnek meg egymás nélkül, homlokegyenest ellenkező természetük mellett is, bár volt egy-két titokzatos lelki srófjuk, amelyik hajszálnyira ugyanarra a kvintre járt.

A különösen erős vonzalomnak azonban mégis az lehetett a valódi titka , hogy a jó barát a rejtőző, rendkívül finom lelkű megértők ma már kihaló szektájához tartozott.

Baráti közelségében mint tavaszi verőfényen olvadtak le Miklós lelkéről az élet jeges szorításai, társaságában Miklós ismé t vidám és önmaga előtt ártatlan lett és ezt a kedves lelki játékot nem tudta megzavarni az sem, hogy Miklóst gyakorta felbosszantotta barátjának elvekkel való megrakottsága, kálvinistás nehézkessége, naivan makacs titokzatossága és fontoskodó tekervényess é ge, pedig Miklós alkalomadtán, amikor ideges és keserű volt , szívesen torzsalkodott, gyűlölködött magában a sajátságos jó baráttal, de a legközelebbi találkozásnál vége lett ismét az egésznek.

Miklós idővel Bitskeit egészen belevonta a maga gondolatvilágá ba és együttléteik alkalmával közösen tréfálkoztak a mennyei kampósbot felett .

A budai régi kiskocsmák mindegyike boldog, biztos kápolnaként él a törzslakók álmaiban, amelybe be lehet siklani nyugalomért az ott kinn tomboló tülekedésből.

Ezek a kiskocsmák boltozatosak, nyáron hűvösek, télen melegek és mindég tiszták és többnyire csendesek, ha tömve vannak is, mert a népük szelíd; a budai kiskocsmák olyanok, mintha az ember a csintalan , vidéki nagybátyjához menne látogatóba, akinél éppen névnapi ünnep áll .

Mi klós, már ahogy belépett, érezte, hogy ma nagy erővel vonják a régi szabadságnak ezek a kedves, emlékezetes keretei, tudta, hogy ma szokatlan melegséggel fognak összebújni, mert bántotta a maga pontosan végigjátszott árulása, abszolúcióra volt szüksége, a m it csak a különös jó barát adhatott meg neki, és ezek az abszolúciók is különösek és titokzatosak voltak, mint atyai kútfejük: nem jegecedtek szavakká, mint egyházi testvéreik, hanem csak más értelmű szavakból, talán csak magából a hangulatból bontakozta k elő .

- Ma este parádit fogunk inni, tudod, hogy az zsongítólag szokott hatni belső mivoltunkra, már pedig látom, hogy ma ismét idegesebb vagy, mint egyébkor! - mondta Bitskei, csengetve a poharán .

- Igazad van: ideges vagyok mint mindannyiszor, ahányszor aljasságot művelek... de különben is felbőszített egy buta nőstény !

Elmondta az esetét, amire a bölcselő hangosan felnevetett .

- Nincsen dolgod, öreg, ez a titka annak, hogy minden ostoba aprósággal oly sokáig elpiszmogsz!...

Ülnél csak nyolctól kettőig a z állampénztárban, mint én és veszekednél csak ...

Miklós bosszúsan legyintett .

- Hagyd el, kérlek, ezt már sokszor elmondtad!...

Észrevettem , hogy ti, akik nem tehettek másként, panaszba öltöztetett fölényeskedéssel beszéltek velünk a nyakatokon csüngő robotról és érdekes, hogy ebben a mindnyájatokkal közös lelki kényszerűségtekben együtt van a savanyú szőlőről szóló mese tanulsága a való igazsággal, mert bár egészen bizonyos, hogy amíg kialudatlanul beténferegtek a börtönötökbe, irigykedve gondoltok ránk , de ezzel szemben bizonyos az is, hogy én meg viszont irigykedve nézem kollegiális nyüzsgésteket, az arcotokról visszatükröződő apró gondjaitokat, ha valami hivatalban van dolgom!...

De hát hiszen mindez szintén kvadrál az én ősi tanításaimmal... hiszen t udod: csak bepiszkolni mindent, ami tiszta, csak megcsonkítani mindent, ami teljesnek készül ...

- Úgy érzem: az inspektor úrnak ma megint meleg estéje lesz! - mondta Bitskei és zötyögve nevetgélt.

- De ma én is segítek, mert valóban temérdek buta dolgok ren deltettek az ember köré!...

Ma engem is sok minden felbosszantott, bár tudod, hogy én, mint pozitivista, a panaszaimat sokkal nyugodtabban és egyszerűbben intézem el, mint te .

- Ejh, pozitivizmus, vagy bármely izmus... hiszen mindez teljes félreértése a dolgoknak!...

Hiszen ezekben az izmus-okban az ellentét fogalma lappang és az én álláspontomra is valami ellentétes izmusság gyanúját erőszakolják, pedig hiszen jól tudod, miről van mindössze szó!...

Várj csak, hogy a jövőben ilyesmivel ne fokozd a dühömet , még egyszer és röviden összefoglalom a dolgokat!

Az kétségtelen, ugyebár , hogy mindnyájunk lelkében ott motoszkál a valami szebb, nagyobb, tisztább után kapkodó vágy, mindnyájunk torkát szorongatja a nagyszerű szabadság után való szomjúság, mindnyájan é r ezzük az álomszerű, dicsően szomorú bódulatot, amely akkor fog el bennünket, ha tudatunkon egy-egy pillanatra átlövell a vágyott csodavilág ősi képe, vagy talán emlékezete.

- Gondolj csak vissza gyerekkorodra, amikor a bűvös nézőcske üvegképeinek láttára szinte szeretted volna kitárni a karjaidat, hogy magadhoz ölelhesd az egész csodálatos üvegvárost, mert tudtad bizonyosan, hogy ott öröm és boldogság várna rád... vagy gondolj vissza akár csak arra, amikor otthon, falun, színes üvegdarabkákon keresztül nézt ed a nyári erdőt, a nedves rétet, ugye, hogy a rózsaszínű fák hívtak: menj oda közéjük, ott megtalálod vidám tánci körben mind a kedveseidet, azokat is, akik már elhaltak és ott nincs okod mitől félni, a romlás nem juthat be a rózsapiros, árnyas birodalom b a, ott nem kell megdöbbenve visszaszivakodnod, ha valamely jó reménységed kiszaladt a szádon, mert ott úgy is lesz valóban minden, ahogy elgondoltad... ugye hogy a szomorúsárga liget lágy és hűvös ágyad gyanánt kínálkozott, amelyben aludván sírni fogsz ma j d mindörökre, de a könnyeid majd a túlvilági, fájdalmas boldogság patakjává verődve folydogálnak át a lelkeden!?...

Ördögadta, itt még költő lesz belőlem... no mindegy, költsünk tovább: bizonyos, hogy az emberi szívbe valamely tündöklő túlvilági penge van beletörve, az sajgatja egyre, az ösztökélt a csodaorvosság megkeresésére, hát... várj csak... előbb igyunk!... így ni, most lenyeltem a kis poétát, most már hát nyugodtan folytatom majd: a lelked minden redője kívánja a nagyszerű másvilágot és a pompás t ü ndérmese betetőzésére nem volna hátra más, mint ezt a másvilágot úgy berendezned, ahogy álmaidban kívánod, tökéletes uralkodót ültetni a trónusára... igen: és ehelyett a baromi embercsorda kitalál és összetákol egy ily tökéletlen, makacs vénembert, akinek az ostobaságait és nyakas önzését önmaga előtt sem tudja eltakargatni egyébbel, mint a bárgyú nyafogással: ne kérdezd, miért ?... hogyan?... majd odaát megtudsz mindent, szaladj csak vakon neki az ismeretlennek!...

Nos, ennyi az egész és hát nem rettenet es ez !?...

- Eléggé sivár és lesújtó ugyan, de hidd el: az emberi életben igen sok olyan gyilkosan sivár reménytelenség ólálkodik körülöttünk, amelyik sokkal közelebb van hozzánk, mint az a tündéri utolsó reménység és amelyik csak az ezer-másfelé kóválygó zsibongó gondolataink tömkelege miatt nem jut hozzá a torkunkhoz, hogy megfojthasson bennünket!...

Gondolj egyébre ... nézd, mily pompásan sárga ez a bor... csípd nyakon az öreg úristent, és dugd bele fejjel lefelé, amíg utolsót rúg csámpás lábával !

Ittak, sokáig hallgattak, aztán megint csak Miklós beszélt .

- Te csak eltréfálod a dolgot, pedig ha egyébként nem is , legalább a művészetnek a nevében, amit te is imádsz, kellene fellázadnod az ellen a durva kezdetlegesség ellen, amellyel a túlvilág magasztos, tündéri témáját tönkretették!

Az ember szinte elhinni sem képes, hogy az iszlám a maga forró keleti fantáziájával sem képes továbbfejleszteni a mennyországot a földi gyönyörűségek apotheozisánál... és a mienk!?...

Sehol egyetlen új szín, egyetlen merészívű g o ndolat... legfeljebb naiv álmok megteljesedése: fanatikus , dühödt istenimádat, az egyénnek a teljes odaadás híg löttyében való boldog felolvadása, sehol egy szó a földi életben úgyis porig gázolt emberi akaratnak bár koldusszegény megteljesedéséről, ehely e tt találkozás a régi kedvesekkel, dugdosott és epedve vágyott földi titkok megtudása... minő gyerekségek!... figyelj csak: ma úgy gondold , hogy az életedet adnád azért, ha újra találkoznál a régi kedveseddel, de aztán múlik az idő, észrevétlenül új gondo l atok lopóznak a lelkedbe, lassan-lassan kiváltódnak a téged környező emberek, anélkül, hogy valami különösebb esemény történt volna veled és egy év múlva már bosszant, ha új kedveseid képei közé váratlanul betolakodik a régié, két év múlva már le kell hun y nod a szemedet, hogy a régi arcvonásokat össze tudd illeszteni !

Pedig nem történt veled semmi, te meg sem igen mozdultál, csak az idő szállt el feletted...

Ma úgy érzed, hogy nem tehetne boldogabbá semmi, mintha megtudnád: mit gondol felőled ez vagy amaz , és egy év múlva?... ugyanúgy, mint az előbb!...

Ma azt hiszed , hogy ez és ez az ember fontos szerepet tölt be az életedben; vonzódsz hozzá a lelked minden melegével és két év múlva közönyösen mentek el egymás mellett, vagy éppen bújtok egymás elől, csak a zért, mert azóta új emberek léptek az érdeklődésed körébe... és mindez még itt, ebben a silány kis rovar-életben, ahol oly nagy fontossága van rád nézve minden apróságnak... és ezeket a buta kis boldogságokat merik ígérgetni nekünk ott, ahová a mindenség titkainak megtudásával is kecsegtethetnének bennünket, a fantázia legsilányabb hányadával is !?

A jó barát nagyot ivott, aztán megreszelte a torkát .

- Tudod, barátom, minden intelligens ember egy teljesen külön istent és a túlvilágnak egy teljesen külön képé t hordozza a lelkében és az, amelyik a köztudatban él, ennek a millió külön képzetnek a tökéletlen összejegecesedése, aminek csak a mindenkit megközelítően kielégítő reprezentálás a feladata, semmi más !

Miklós nevetett .

- Hiszen csak a művészlelkű ember keserű haragjáról volt szó , amit a kontárkodás piszkált fel benne !

Akkor a mellettük levő asztalhoz három jövevény telepedett le : két kövér, haramiaképű polgár és egy cingár kis fölényes, aki időnkint fontossá igazította ványadt, kikoplalt denevérarcát, fontos idegeskedéssel dobolt az asztalon és rá-rápillantott piszkosfehér kamásnijára, ami rozzant cipőjét fedezgette.

Orrcsíptetőjének zsinórja át volt húzva a füle felett, a nadrágja felgyűrtre volt vasalva - mindmegannyi egy-egy fontos eleme az eleganciának -, legfontosabb volt azonban az a jéghideg hallgatás, amellyel elzárkózott a két kövér nyúlós diskurzusa elől.

A fröccseik mellé papírt és tintát kértek, azután összedugták a fejüket .

Bitskei a terveiről kezdett beszélni, mert őneki mindég voltak fontos és titkos tervei: egyszer röpiratot tervezett, amely a társadalom egynémely rákfenéjét leendett hivatva orvosolni, azután az egyik, ugyancsak erősen egyéni tisztviselőtársával oly csodálatos lőfegyvert konstruált , amely az elsütőjét másnap hátba lövi, mert a golyó megkerüli a Földet, ismét máskor az agyvelőgyulladás biztos gyógymódját állapította meg egy kis hidrofórcsőnek a beteg fejébe való besrófolása útján, most pedig egy megírandó bölcseleti munka részleteivel bíbelődött - de Miklós már nem volt képes r áfigyelni, pedig magában nagyon jól szokott mulatni Filodémosz álmain.

( Tréfásan Filodémosznak nevezte a bölcselkedő jó barátot.)

Az új , hármas társaság dödögése foglalkoztatta: az egyik zsiványarc eladta a kocsmáját a másiknak és most az adásvételi szer z ődést tervezgették.

Gyűlölet volt hallgatni, ahogyan rágták , fosztogatták egymást, azok az undorig kapzsi, jogilag teljesen lehetetlen kautélák pedig, amelyeket egyik is, másik is hozzáfűzött a maga tervezetéhez, valósággal felbőszítették az amúgy is inge r lékeny fiatalembert.

Pedig még hátravolt a harmadiknak, a fölényes ügynök úrnak rendkívül művelt, hideg, leereszkedő, oktató, békítő és bizalomébresztő nyafogása.

Amikor pedig egyszer a doktor úr - Szedlacsek, az ügynök - egy utolérhetetlen legyintés kíséretében azt mondta: csak logikával dolgozzunk, uraim, csak logikával !

Miklós már nem bírta tovább .

Fizettek és megindultak .

Ezeket az esti sétákat nagyon szerették, hanem ma Miklóst , amikor a közeli templom toronyórája elütötte a fél tizet, nyugtalanság fogta el, mert tudta, hogy feltétlenül megvárják a vacso rával.

Ez az oktalan, kicsinyes előzékenység már többször elkedvetlenítette, de hiába kérte a két asszonyt, azok makacsul megmaradtak a meggyőződésükben, hogy szeretetreméltók és gyengédek, arról talán az ösztönükben sem bírva sejtelemmel, hogy valójában e rőszakosak a szenzibilis és könnyen hangolható fiatalemberrel szemben .

Amikor elváltak, melegen megszorította Filodémosz kezét , meghívta őt másnapra feketére, azután hazasietett .

Szokása volt, hogy amikor megérkezett vagy elment, megcsókolta a felesége kez ét, azután meg a haját.

És ilyenkor mindég rabul ejtette pár pillanatra az a rejtelmes érzés, amelyik minden köszörült lelkű embert elfog, ha olyan nőt kell megcsókolnia, akivel szemben testi vágya nincs .

Titokzatos érzés ez, és valahogyan feltétlenül rok o na a másiknak, amelyik meg a férficsóktól döbbenti vissza az ép lelkű férfit .

Mert az ő sajátságos együttesükben már a pár hónap alatt is elkallódott az a vágy, amely az asszonyt és a férfit egymás karjába hajtja .

Az első hetekben sóvárogva rohanták meg eg ymást, de azután a jóságos úristen újra eljátszotta régi játékát: meghervasztotta a szelíd kis Amáliát - mint ahogyan száz új asszony közül nyolcvan elbetegesedik -, a kis skarabeusz megsápadt, körülötte lázak kóvályogtak, pár hétre le kellett feküdnie, és ő erre az időre fodros, fehér főkötőt tett a fejére; azt gondolta szegényke, hogy ez kellemes és vonzó és sejtelme sem volt róla : mily reménytelenül szánalmas és siváran szomorú a jóságos, szerető asszonynak a szerelemmel való ilyen meddő mesterkedése.

M áskor meg odahívta magához a férjét, leültette az ágya szélére , sovány karjait a nyaka köré fonta és a halálról kezdett suttogni a fülébe , kérdezgetve, hogy eljön -e majd a sírjához és ültet -e rá szomorúsárga violavirágot?

Miklós ilyenkor sírni kezdett, a sz ívében gyilkos riadalmak ébredtek, menekülnie kellett : kigondolt valami bágyadt mesét, elszökött hazulról, felkereste a vidám pajtásokat vagy felment a klubjába kártyázni.

Vágyainak szárnya pedig lecsappant és nem tárult ki később sem, amikor Amália már i s mét a régi volt, mert a megújhodás lépésről lépésre ott folyt le előtte és a legkitűnőbb pecsenye sem ízlik, ha a szakács ott készíti el a szemed láttára .

Amíg ettek, a két asszony beszámolt az elmúlt délutánnak azokról az apró-cseprő eseményeiről, amelyek csak őket érdekelték, de amelyekről azt hitték, hogy Miklós is kíváncsian várja őket.

Miklós ilyenkor híven mímelte a figyelmest, de az esze másutt járt, ha pedig rajtakapta magát, azon kezdett töprengeni, hogyan lehetséges, hogy egyikük sem veszi észre az arcán a csalást, holott a beszéd, a közlés gyönyörűségének nem is maga az élőszó a fontosabb része, hanem annak a tükörképe, amely ott játszik a hallgató vonásain .

- Kedves Amelie - mondta a csend egy percében -, Bitskei holnap délután eljön hozzánk feketére !

- Örülök rajta - mondta Amália -, csak őszintén szólva nem értem meg magának ezt az egyre erősbödő rejtőzését.

Összebújik ezzel a csodálatos bölcselővel ahelyett, hogy mint korábban, eljárna azokba a társaságokba ...

- Kedvesem - mondta Miklós kissé idegesen -, ha jól emlékszem, már többször említettem magának , hogy azokat a társaságokat, vagy hogy asszonyibban mondjam: azokat a köröket, amelyekre maga gondol, az unalomig meguntam.

Amit ők mondhatnak nekem, az nem érdekel, amit meg én szeretnék monda ni nekik, azt nem értik meg .

Elpirult kissé, mert érezte a maga nemcsak nagyképű, de gyermekes mivoltát is, mert magában nagyon jól tudta, hogy efféle fontos kijelentéseket többnyire a húszéves, érdekeskedő kis életuntak szoktak tenni .

Tizenegy óra tájban váltak szét, akkor Miklós bement a maga szobájába.

Mert külön szobában aludtak, bár természetesen ez az eltávolodás sem egészen őszinte alapon indult Miklós részéről.

- Amint említettem, az első hetekben szenvedélyesen keresték egymást, de azért Miklósnak már akkor is terhére volt a közös hálószoba, mert az ilyesmi sok kiábrándulást hord magával, lévén a szerelem kényes virág, amit öntözni ugyan kell, de szagoltatni nem illik.

Nem is kellemes, mert időnkint verejtékszaga van.

Csakhogy akkor nem tudott voln a ürügyet találni a szecesszióra, ami az érzelgősségre hajlamos Amáliát el ne szomorította volna.

Hanem amikor a fiatal asszony megbetegedett, Miklós, minden sajgó szánalma és aggódó szeretete mellett is tűrhetetlennek érezte az éjszakai rabságot.

Kigondol t a hát, hogy éjszaka sem tud meglenni dohányzás nélkül, a füst árt a betegnek, azután némi halk könyörgések és csókos próbálkozások után átköltözött a lakás legszélső szobájába, amelynek ablaka a szomszédos ház nagy, lombos udvarára nyílt .

Ezen az estén mé g valamivel korábban is elváltak, mert Miklós azt mondta, hogy írnia kell az intézőjének .

Amikor ugyanis nyilvánvaló lett, hogy Miklósnak semmi szándéka sincsen bármi közpályára lépni, az édesanyja meg a testvérei rábízták a birtok kezelését, ők maguk bizonyos évjáradékra szorítkozva.

Ez a kezelés ugyan egy-egy havonta megírt levéllel már el is volt intézve - az öreg Boros, az intéző vezette az egész gazdaságot -, hanem azért megadta Miklósnak a földesúr kellemetes címét és jellegét, ezenkívül pedig tartal m at adott az életének.

Legalább az első, de még a második hónapban is nyalábszám vásárolta a gazdasági könyveket, írt is egy humortól szikrázó értekezést - ezt ő maga mondta így -, a trágya gazdaságos elosztásáról, hanem azután egészen felszippantotta őt a nagyvárosi élet .

Sámuel akkor már magántanár volt az egyetemen és minden percét az új és újabb tudásnak szánta, Ágoston, vidéki létére is, erősen divatban volt a fővárosi társaságokban, az özvegy édesanya, von Fladnitzburg kisasszonnyal együtt szintén Bu d apesten élt már, továbbálmodva az elmúltakat a kis tabáni házban, amelyet egészében béreltek a számára - Boros, az intéző, úgy csinált mindent, ahogyan neki éppen tetszett, de mivel neki mindég az tetszett, ami a legtisztább volt, a Szmolenszky-birtok, ha a szomszédos uradalmak ezerszerte modernebb és intenzívebb kezelése mellett le is maradt, egyre szilárdabb és biztosabb bázisokon állt .

És itt ünnepélyesen megígérem, hogy a Szmolenszky-család vagyoni viszonyai a regény további folyamán sem fognak összezil álódni - legfeljebb talán csak megállnak a fejlődésben az ősi magyar lomhaság miatt -, pedig az ördög-elvitte emberek történetéhez már a legősibb alvilági kódexek tanúsága szerint is hozzátartozik az anyagi romlás, kivéve természetesen, ha az illető előbb , a saját lelkét illetőleg, szabályszerű adásvételi szerződést köt dr. Mefisztófelesz Mór köz- és váltóügyvéddel (Alvilág utca 2. Saját ház ), mert az ilyen esetekben a földi jólét nemcsak természetes, hanem a contractus bilaterálisnak, a kétoldalú szerződ ésnek egyik oldalát alkotja: conditio, sine qua non .

Miklósnak ezen az estén semmi írnivalója sem volt Boros számára, csak egyedül akart lenni, mert szomorú és ernyedt volt .

Amikor belépett a szobájába, szemközt találta magát az átellenes fal nagy, földig é rő velencei tükrével.

A koratavaszéji telihold besütött az ablakon; nem gyújtotta fel a lámpát, úgy nézegette magát a tükörben.

És érdekesnek és elhagyottnak és szépnek látta magát, mert a tükör és a titokzatosság szebbé, teljesebbé és fontosabbá tesz mi n dent.

És az álomszerűen szép, az életfelettien tiszta mindég is csak ily hazug álutakon juthat el a maga igazához, a valóságban mindég és mindenütt a romlás és a piszok győz.

- Nem Shakespeare ette meg a sírbolti férgeket, azok ették meg őt .

Még vagy egy óra hosszáig olvasta Turgenyev vadásztörténeteit , azután lefeküdt és azon nyomban el is aludt .

- Kezeit csókolom, hő... hő!...

Szervusz Miklós... itt vagyok !

Filodémosz jött, a kezeit dörzsölgetve, mint rendesen .

Az asztal dúsan meg volt terítve édességek kel, gyümölccsel, pompás borokkal és szivarcsodákkal.

Mert Miklós nem csupán a parádét szerette, hanem magát a testi jóllétet is, amint talán mindenki, aki nem a lábain cammog keresztül, hanem a gondolatai szárnyán száll át az életen.

A nyögve evők, a k é jesen sóhajtozók, a hasukon dobolgatók, a nyúlós kövérkék, a szopogatósak és édesen csemcsegők... óh, azok undorítók - de viszont a bifszteket vagy a chateaubriand-t nem falni kell, hanem a magadévá kell tenned művészi rafinériával, mint a szépasszonyt.

A borral meg éppen finoman, úri módon meg kell előbb beszélned a dolgot, mert a bor felel, ha kérdezed, amit azonban hiába próbálnál felfejteni az asszonyod előtt, az csak nevetne, mert az asszony még az alacsonyabb gyönyörűségek megértésére is képtelen.

Es küszöm neked a nagy istenre, akit pedig úgy tisztelek, mint veszprémi nagybátyámat, az öreg királyi tanácsost, aki sohasem küldött nekem egy rozsdás maravédit sem, hogy száz asszony közül kilencven csak azért eszik, mert ennie kell, a férjének azért adja od a magát, mert oda kell adnia, a szeretőjének pedig azért, mert csalni édes és csalni jó, és amikor annak lakásából, re bene gesta, kilép , egészen bizonyosan csak ugyanazt a kellemes lelki zsibongást érzi, semmit többet, mint amikor sikerült a villamosról l elépnie anélkül, hogy a jegyét megváltotta volna.

- Okosan és szépen enni: művészet és lelki nobilitás, Anthelme Brillat-Savarin, a Physiologie du goût szerzője egészen bizonyosan nagyobb író, mint Pekár Gyula, az aszkétának pedig ne higgy, ő a testi gyönyörűséget némi diszázsióval átváltja lelkiekre, ennyi az egész .

Filodémosz, mint minden téren, az evés terén is középlény volt az életművész és a nyögve evő között .

Amikor leült, sasszemével szemlét tartott az asztal kincsei felett, azután ismét a kezét dörzsölgetve, hogy mintegy az erejét összpontosítsa, lecsapott reájuk .

A szelíd lelkű Amáliát rendszerint felbosszantotta kissé a bölcselő ádáz rohama - van is abban valami ösztönösen természetes, ha idegenszerű érzés fog el, amikor a szerzeményedet kegyetlen ül dilacerálják a szemed láttára, még ha arra szántad is .

Miklós ilyenkor még mosolygott, még elhitte, hogy mindez így van rendjében és hogy különben is oly csekélység az egész, hogy észre sem kell vennie - de az ujjaival már idegesen kapargált a széke tám láján, mert már érezte, hogy közel vannak az ő percei is , amelyekben ő sem kerülheti el a gyötrelmes belső gyűlölködéseket .

Ezek a percek akkor következtek el, amikor Filodémosz, mindent abszorbeálván maga körül, hanyatt dőlt a székén és bocsánatot kért a háziaktól, hogy most vagy tíz percig nem fog szólani, mert most kezdődik az emésztés, és azt megzavarni szentségtörés.

Mindég ezt a ragyogó hasonlatot használta és azután az arcát szobormerevvé, de mélyen töprengővé igazítva , malmozni kezdett az ujjával .

L ehetetlen, hogy észre ne vette légyen a többiek össze-összepillantását, a rejtett mosolygásokat - mindegy: meg sem mozdult , csak ha néha egy-egy kis teltségi csuklás meg nem rázta a mellét.

Amikor aztán az idő betelt, széttárta a karjait, felült a székén és felkiáltott :

- Készen vagyunk, hő... hő !

Elégedetten nevetgélt, mint aki diadalmas humort fecskendezett maga köré .

Mindezek után természetesen bárki is joggal gyanakodhatik Miklósra, hogy csak valamely esztelen szeszélyből választotta ki ezt a csodabogarat legmeghittebb barátja gyanánt, aki előtt bármikor kész volt a lelkét feltárni.

De ez tévedés.

Filodémosz becsületes, jó, és mélységesen okos volt minden nehézkes csodálatosságai közepette is, amelyekbe különben talán szerelmes is volt kissé; lelke maga s an szállt és szabadon, mint a sas, amely a felhők között kanyargó útjában meg sem láthatja az unalomsárga konvenciókat.

Ha egymással beszéltek, újak és újabbak lettek, a szívükből pedig bőven rajzottak azok a rejtett pompák és gyönyörűségek, amelyek ott é l nek minden szívben, de legtöbbször elhalnak anélkül, hogy a hordozójuk akárcsak tudna is felőlük.

- Filodémosz nemes és fennkölt lelkű volt és nem ő tehetett róla, hogy a repülés gyönyörűségei körül kóválygó álmai mindörökre csak groteszk, olykor keserű b osszút álló álmok maradtak, mert az erudíciótól meg nem támasztott gyenge mivolta nem bírta lerázni magáról a két kölöncöt, amelyet a sorsa ráakasztott: a polgári lelki béke nyavalyás félelmeit, meg a Luther Calvin-féle bükkfából kiesztergályozott vallás- é s életbölcseletet.

Nemes szenzibilitása barátilag feltárta előtte a valót, amivel bizonyára tisztában is volt, de mert mégsem bírt vele, a struccpolitika útmutatása alapján a saját becslése szerint érdekes és fontos félhomállyal vette körül magát, zagyva é s sejtelmes kijelentéseket tett.

És hogy mindezeknek önmagával szemben is súlya legyen, kinevezte magát érdekesnek és különcnek, nem is gondolva arra, hogy ebbéli minősége kifelé egészen más megállapításban sűrűsödik össze.

Filodémosz, kifelé, nehéz fiú v olt; Filodémosz spártai elvei kifelé sűrű és nyúlós fontoskodásban mutatkoztak meg, férfias és megrendíthetetlen elhatározásai pedig, ugyancsak kifelé, gyakran a tizenhat éves ifjú új életprogramjának el-elcsukló, kettős hangon tett kinyilatkoztatásaih o z voltak hasonlók.

- És itt azután érthetővé is válik részint az, hogy Filodémosz később valóban is, a saját akaratán kívül is elszigetelődött a szeretetreméltóság tökéletes hiánya miatt, részint meg hogy Miklós, aki ennyire ismerte őt, miért vonzódott ho z zá olyan elementáris erővel: Miklós az igazi Filodémoszt szerette, nem pedig azt, akivé ő önmagát félig tudva, félig öntudatlanul , stilizálta.

Voltak pillanatok, amelyekben egy-egy ilyen emésztési jelenet , vagy a bölcselő más formátlansága nyomán szinte a gyűlölet árnya suhant át az ideges és minden ízében úri érzésű fiatalember lelkén, de azután ismét lesimított mindent a becses, meleg tudat, hogy ez az ember az egyetlen, aki ismeri őt, ez az egyetlen, aki vele együtt tudja és érzi, hogy neki, Miklósnak , v égzetszerűen kell továbbmennie a pusztulás felé, mert a visszafordulás üres, kietlen és szomorú.

Csak ők ketten tudták, hogy Miklós pusztul, hogy a lelke elrongyolódik, mert naponta elpattanik benne egy-egy szál, amely azt az őt környező világhányadrészhe z erősítette.

Csak ők ketten tudták, hogy az éjszakai könnyek, a hangtalan, titkos jajveszékelések ezeket a szálakat össze nem ragasztják ismét, hogy megállni csak az tud, aki kiszúrja a tulajdon szemeit és ólmot önt a tulajdon fülébe, hogy ne lásson és ne halljon, mert aki látni és hallani akar, annak mennie kell tovább az ismeretlen úton.

És csak ők ketten tudták, hogy igézetes sorsuknak ezek a kijelöltjei, tudva vagy csak sejtve, de önként mennek előre a ködös lankaságon, mert látni és tudni akarnak, hog y ezek nem félnek a poklok tüzétől sem, mert abban is a nagy világosságot óhajtják.

- Nem volt szó közöttük soha ilyesmiről, de mindegyik tudta a másikról, hogy az viszont mennyit tud őfelőle .

Amikor a feketét megitták, Filodémosz szétsodorta a bajuszát , csettentett a nyelvével és azt mondta :

- Ez jó volt!

Ezt szeretem!...

Jó feketét csak az asszonykánál lehet inni !

Amáliát asszonykának hívta, amivel a házban való bennfentes voltát akarta önmaga és esetleg a többi vendég előtt dokumentálni.

Azután felállt, ugyancsak a bennfentesek előrehajló, biccentő lépéseivel odament a pohárszékhez és elhozta a konyakot.

Amáliát és az édesanyját ezek az ártatlan kis bizalmaskodások is bosszantották, Miklós azonban szerető megértéssel gondolta: mennyi lelki melegség forrá s a lehet az efféle színes apróság az elhagyott, egyedülálló bölcselőre nézve, akiről még azt is tudta bizonyosan, hogy regényes és akarva-reménytelen ábrándokkal környezi a feleségét .

A hölgyek felálltak és Amália kissé csípősen azt mondta a férjének :

- Mi most magatokra hagyunk benneteket!

Bölcseljetek!

Mi az ilyesmihez nem értünk !

Miklós idegesen felelte :

- Kedves Amélie, ezt a tréfát már többször megcsinálta, pedig láthatja, hogy méltatlanokra pazarolja az espritjét!...

Nem lennék tolakodó , ha azt indítvá nyoznám, hogy talán inkább a megfelelő borokról és ilyesmiről szíveskedjen gondoskodni !?

A fiatal asszony mélységes szemén apró homály suhant keresztül ; végtelenül bántották őt ezek a formátlan fölényeskedések.

Miklóst magát is bántotta a tulajdon hányavet isége, de voltak percei, amelyekben képtelen volt úrrá lenni maga felett .

Amikor az asszonyok elmentek, Filodémosz fel-alá járt a szobában, pár pillanatig hallgatott, majd a torkát köszörülve azt mondta :

- Nem kellene, barátom, nem kellene!...

És főként énelőttem nem!...

Mert bár nem vagyok idegen nálatok, de viszont ...

Miklós végigdobta magát a kereveten .

- Ha édeskés vagyok - mondta már megint elméskedve -, önmagam undorodom magamtól.

Ha fanyar vagyok, azt, egészen érthetően, a feleségem nem szereti!

Végül, ha ízetlen vagyok, az mindkettőnket elkedvetleníti !...

Mit tegyek ?

- Légy... jóízű!...

Hö... hő !

- Lásd - mondta Miklós, most már őszintén nevetve -, ilyenforma az, ha a bölcselő elméskedni akar...

Brrr... jóízű!...

Hát van undorítóbb , mint a jóízű ember ?...

Várj csak, itt jut valami az eszembe, bár igazán csak az eszmetársulás során, mert hiszen itt most egészen másról lett volna szó közöttünk.

Emlékszem, hogy amikor gyerekkoromban kezembe került egy-egy Jókai-regény és olvastam a jóízű, anekdotás öreg urakról, akik öcsémuramnak szólították a jurátusokat és a csibukjaik borostyáncsöcsét szopogatva, tréfás eseteket meséltek nekik az egyszeri cigányról és a zsidóról, vagy éppen azt is elárulták gonoszkodva , hogy a dévaj legátus hogyan fogta meg a tisztelete s úr szakácsnéjának a lába szárát, miközben az asszonyok sikongva rebbentek szét - mindég arra gondoltam, hogy minő gyönyörűség lehetett ott lenni e jóságos, jóízű öregurak között, akik kérés nélkül is háromszor elismételték az anekdota csattanóját és hog y egy-egy ily téli este emléke mily sokáig bolyonghatott még az ódon kúria környékén, be-benézve az ablakon, hogy újra láthassa a nevető arcokat, a csínytevő egymást-lökdöséseket...

Te Filodémosz!...

Képzeld el , ha most ide hozzánk csak becsosszanna egy il y en jóízű öregúr, leülne oda az anyósom karosszékébe és nagy harákolások és boros szörcsögések között harminckilencszer egymásután elmondaná annak a közmondásnak az eredetét, hogy nem úgy verik a cigányt , vagy még humorosabban és jóízűbben: a csigánt !?...

Vagy, várj csak, mondok még egyebet is, hanem csak halkan , mert félek, hogy Beöthy Zsolt meghallja és fejbeüt csontos öklével, vagy Gyulai Pál szelleme az éjszaka megrángatja a fülemet...

Az elmúlt hét egyik estéjén színházban voltam, a Cornevillei harangok előadását néztem végig, és a Gáspár apó dala, tudod az , hogy :

Szép csákót és süveget ...

nagyon elszomorított, mert az apámra emlékeztetett, aki még gyerekkoromban felhozott egy szer Pestre és ővele együtt hallottam ezt a dalt először - színház után néhány jó barátommal együtt elmentem vacsorázni, miegyéb , bizony szinte hajnal volt már, amikor hazavetődtem, de a Gáspár apó dala nem ment ki a fülemből.

Nem mertem lefeküdni, mielőt t el nem felejtem, azért kutatni kezdtem a könyvtárban és Mikszáth egyik kötete került a kezembe.

A vármegye rókája című elbeszélést kezdtem olvasni és az ilyenformán kezdődött :

- Egészen más idők jártak, más emberek uralkodtak akkoriban .

Élő ember alig emlékszik már arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtékpipa lógott a szájában s az tartatott a legs z abadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyölte a Rákóczi-nótát ...

- Tudom: unalmas, ugye? - mondta Filodémosz nevetve és kiitta a borát .

- Nem... ez az unalmas szó itt nincsen egészen a helyén! - felelte Miklós elgondolkozva.

- Talán helyesebb, ha azt mondo m, hogy reménytelen, vagy még inkább: tikkasztó, olyan mint a napégette mező, amelyen mire átjutsz, a te fejed is lebillenik, mint az esparzett kelyhe...

De félre ne érts: nem a fájó visszaemlékezésektől , hiszen az a szolgabírói világ förtelmesen ostoba l e hetett, eltekintve attól az egyetlen gyönyörű kvalitásától , hogy akkoriban a disznó parasztot még üthették, mint a répát, ami ma már , fájdalom, lehetetlen - hanem attól a gondolattól, hogy valaki a tollal, az emberi lélek villámhárítójával, a körmét pisz kálja .

- Nem, nem, ne szakíts félbe, tudom, hogy zagyva, beteges hánykolódás mindez, de nincs nyugta a lelkemnek, amíg ki nem ürítem belőle azt a meleg, sűrű váladékot, amelyet annak még a másvilágról hozott sebe termel ki magából!...

Nyugtalan és ideges vagyok... de várj csak: azt akartam mondani, hogy én még nem írtam életemben semmi mást, csak néhány levelet, de azokban nem azt írtam meg, hogy a Turhándi bácsi, a nagyeszű zalai vicispán milyen pompás tulipánokat tudott köpködni maga köré, hanem azt, ami a lelkemet égette, vagy a szívemet táncra penderítette !...

Mert ez minden, egyéb nincsen is: ha szétdobálod Dickens puszta ház-át , odalenn a pince sötét boltozatai alatt feltétlenül megtalálod a gyémánttá dermedt emberi szívet; Dosztojevszkij Marmeladowjának u ndorító vackát éjszakánkint emberi lelkek táncolják körül és hintenek rá virágozom, de a nagyeszű Turhándi bácsit hiába fűrészeled szét ezer darabra, nem találsz benne mást, mint öt krajcár ára penészes fifikát , meg a tegnapi töltött káposzta roncsait, am i vel torkig ette magát!

Minden otromba márványtuskó közepén ott áll a milói Vénusz, csak éppen annyit kell tudni, hogy mennyi márványt kell leválasztani az isteni testről.

Praxitielész egy hajszálnyival sem üt le belőle többet vagy kevesebbet, te pedig soh a meg nem találod őt, ha a körmöddel téped is a hideg követ !...

Pedig milyen rettenetes az, ha az ember nem találja meg, akit keres!...

De lám, már megint másról beszélek, legalább is úgy látszik és úgy hangzik , ugye, pedig hidd el: úgy érzem, hogy amikor a gondolataim így vonaglanak, akár a vidatánc betegei, akármiről szólok is, mindig csak arról az egyről, arról az egy bizonyosról beszélek , ami nem hagy nyugton, ami egyre ösztökél, hogy menjek el innen valahová messzire, nem tudom, hogy hová és nem tudom miért és azt sem tudom, mi az a titokzatos valami ...

- Azt hiszem, nem is fogod tudni soha - mondta Filodémosz szomorúan -, amíg az érzéseidet meg nem fegyelmezed!

A gondolat az érzésnek csak az unokája, az érzés a nemtő és a te érzéseid között egyenetlenség, vad zűrzavar tombol...

Láttam és hallottam az előbb is, amikor a feleségeddel ...

Filodémosz lehajtotta a fejét és az asztalterítő ráncaiból hegyes-völgyes vidéket gyurmált és annak közepére odatette házikó gyanánt a borosüveg dugóját.

És abban a házikóban lakott volna ő... együtt ...

Amáliával...

Silánynak és selejtesnek érezte magát, mert rajtakapta a gondolatait, hogy az egri bikavér sötétvörös hullámain egyre közelebb ringatóznak a halaványarcú asszonyhoz...

És rajtakapta magát a ravasz fondorlaton , amellyel őreá fordította a szót, és azt is csak most tudta meg , hogy lelkében már régen készült a percre, amelyben kicsalja Miklósból a vallomást, hogy láthasson, tudhasson mindent, mert fülledt, magányos éjszakáin nem egyszer kellett arra gondolnia, hogy talán éppen most, ezekben a percekben pirul ki az indulattól a kis bálvány hófehér arca ...

A koratavaszi alkonyat már kezdett leszállni; az árnyék egyre magasabbra siklott felfelé a falakon .

- Tudom, hogy utánarepülnél, ha átszállna a másvilágra - mondta F ilodémosz szomorúan -, és azért mégis sebzed és mérgezed a lelkét!...

Mert az érzéseid olyan homályban bolyonganak, aminő itt borul most kettőnk fölé ...

Miklós felemelkedett fektéből, odament az asztalhoz ; teletöltötte a poharát, magasra emelte, azután hal kan azt mondta :

- Nem, Filodémoszom, nem úgy van!...

Ez a kérdés világos és tiszta, mint a nyárdéli nap!...

Való igaz, kétségtelen, hogy utánaszállanék , mert jobban szeretem őt, mint talán az édesanyja, de itt, ebben az életben már sohasem lehet közöttünk másként, mint amint van!...

Mert csak a lelkét szeretem!...

Mi ketten: te és én, mi egyek vagyunk, mi tudhatunk egymásról mindent... lásd : egyszer beteg volt szegényke, a halált emlegette, megtépdeste a lelkemet és azóta - vége !

Kihajtotta a poharát, amit eddig szórakozottan vizsgálgatott, azután zsebre tett kézzel fel-alá kezdett járni a szobában.

Odakinn, a rügyező fák világoszöld lombjai között dideregve csipogtak a verebek; az eső lassan szitálni kezdett .

Akkor felnyílt az ajtó és Amália lépett be rajt a. Már elfelejtette a kesernyés hangulatot, amelyet onnét vitt ki magával közülük, már ismét a régi Miklóshoz jött vissza és a csodálatos bölcselő még csodálatosabb bogarai is messzire elszálltak a lelkétől .

- Miért ültök itt sötétben?... olyan félelmes és hideg ez a félhomály !

Felgyújtotta a lámpát, odament a férjéhez, megsimogatta összekuszált, a bortól már csapzott haját és szelíden azt kérdezte :

- Küldessek be még bort, vagy talán elég is volt már ?

Miklós megcsókolta a kezét és tréfás-vitézkedve azt mondta :

- Amint ön is tudhatná, mélyen tisztelt asszonyom, csodálatos kis skarabeuszom, a borból sohasem elég!...

Küldessen be még vagy két üveggel, azután majd beszélhetünk a fegyver szünetről !

Amália kisietett, de az ajtóból tréfásan megfenyegette a férjét .

- Az én árva fejemmel nem törődik senki, az én hajamat nem simogatja meg senki! - mondta Filodémosz tréfásnak induló, de komollyá savanyodó hangon.

Csak ennyit akart mondani, úgy g ondolta, hogy a többit majd csak önmagával beszéli meg; észre sem vette, amint kicsúszott a száján :

- Ha az enyém volna, a tenyeremen hordanám, ha pedig ...

Észbekapott és szégyenteljes megdöbbenéssel elhallgatott .

Miklósnak a bortól már lázban égett a szeme; elnevette magát , odament Filodémoszhoz, vállára tette a kezét és mosolyogva azt mondta :

- Szegény, szegény bölcselőm te!...

Látod, a filozófia száraz kenyér!...

Hidd el, hogy jobb a pecsenye!

Tudod mit... súgok neked valamit !

Tölcsért csinált a tenyeréből, odahajolt a bölcselő füléhez és valamit súgott neki .

Filodémosz arca halotthalvány lett .

Felállt és merőn nézett Miklósra .

Az végigsimogatta remegő kezével a homlokát, lenézett a szőnyeg arabeszkjeire és halkan azt mondta :

- Filodémosz... ha te olyan okos volnál, amint az egy Filodémoszhoz illik, nagyon jól tudnád, hogy addig úgysem lesz nyugtom, amíg az ördög el nem visz magával !

2. A nagyhét

Tavaly hallottam, hogy a Balaton-parti Arács községben meghalt az öreg Réz zsidó .

Ha utánaszámítok, lehetett kétszáz esztendős, amikor elhalt , mert már az édesapám is olyan vénnek ismerte, mint mi gyerekek, amikor a nyarakat odakint töltöttük az arácsi szőlőben.

Még a taplósapkája is ugyanaz volt - milyen szomorúan lóghat az most a fogason !

Riesz Salamonnak hívták, de az arácsi parasztoknak könnyebb volt a Réz, az ő pátriárkai flegmájának meg teljesen mindegy volt - miatta akár pakfon-zsidónak is hívhatták volna, csak nála vegyék az ostornyelet , meg a pálinkát.

Pedig ha a parasztok már mindenáron valami fémről akarták elnevezni, inkább hívhatták volna aranyzsidónak, mert aranyból volt annak mindene.

Ara n nyal volt befoltozva a feje ott, ahol a púpos Pálfi beverte , amikor az egyik jókedvű gazda elhitette vele, hogy a Réz olyasmit suttog felőle, hogy vasárnaponkint új, díszesebb púpot srófol a hátára, ahogyan más az ünneplőjével teszi.

- Aranyból volt a f é l fogsora, a pápaszeme foglalatja, az órája, a lánca, az óriási pecsétgyűrűje, azután meg aranyból volt a szíve, legfőként pedig az esze .

Különös ember volt: mintha valamelyik középkori rabbi lelke lakott volna benne.

Mindenkiről tudott mindent, mindenkinek még a legbensőbb családi ügyeiben is ő ítélkezett - bármi történt légyen is: a különböző véleményekre ő tette fel a koronát.

Hanem sohasem mondott valami pozitívumot, sohasem mondta, hogy ez fekete, ez jól van, vagy ilyesmit, ő mindég tekervényes példab e szédekben, parabolákban szólt, vagy mielőtt nyilatkozott volna , elmondott valami bonyolult történetet, mint Seifensteiner Salamon és csak azután alkotta meg a párhuzamot a történet és a szóban forgó esemény között .

Semmi a türelméből ki nem hozta és bármi történt is, ő előbb mindenből leszűrte a tanulságot, és csak azután tett-vett, intézkedett.

A parasztok gyakran megpróbálták nyájas szavakkal félbeszakítani: hogy a karádi nyavalya essen abba a bóherba, ne arról meséljen most, hanem adja már azt a kocsike n őt! - nem ért semmit .

Az érettségit követő nyáron egyszer onnét a szőlőből bementem , nem tudom már miért, a városba és csak estefelé sétáltam ki megint gyalog .

De elszámítottam magamat és már csillagos éj volt, amire kiértem.

A nyaraló zárva volt; sehol senki.

Nyomban tudtam, hogy bementek Balatonfüredre cigányt hallgatni és hogy éjfél utáni egy óra előtt nem is jönnek majd haza .

Nem tudtam mit csinálni, besétáltam Arácsra, mert jövet láttam , hogy a kocsma még nyitva van .

Rettentő füst volt odabenn, pedig csak ketten voltak: a Réz zsidó, meg a Danka Imre, a valaha vagyonos felvégi gazda, aki azonban akkoriban már erősen csúszott lefelé.

Kártyáztak, ahogy később láttam : huszonegyeztek.

Az öreg zsidó nagyon elcsodálkozott, ahogy engem meglátott , de aztán elm a gyaráztam neki a dolgot, kértem egy félmessző bort és amikor elhozta a moslékszínű zagyvalékot, leültem egy távoli asztalhoz és a kezemre támasztottam az államat, mintha nem látnék semmit .

Danka előtt már csinos halomban állt a pénz, de egyébként is tudhattam, hogy nyer, mert nagy hangon beszélt, szakadatlanul ivott és bosszantotta partnerét, aki azonban csak egykedvűen mosolygott .

Réz adta a bankot és ilyenforma párbeszéd folyt közöttük :

- Tízes... fizess! - kiáltotta diadalmasan Danka, ahogy az ászra rákapta a tízest.

- Lássa öreg, ez nálam már csak így megy!...

És tudja miért ?...

Mert merek játszani!...

Nem úgy, mint maga, hogy két vas , négy vas!...

Adja csak ide azt a koronát !

- Tessék! - mondta nyugodtan az öreg zsidó.

- Mármost mit tesz a szomszéd úr ?

- Most?!...

Hát mennyi a bank ?...

Húsz krajcár ?...

Én ilyen vacakra nem já tszom!...

Hanem tudja mit ?...

Mennyivel is tartozom én magának még a régiből borért ?...

Ugye, három forént hetvennel ?...

Nohát, csináljunk duplasemmit!...

Ha maga veszít, nem tartozom semmivel, ha én veszejtek, azon módon kifizetem a dupláját!...

Ehun a p énz!...

Jó ?

- Legyen úgy, ahogyan maga akarja! - mondta Réz .

Pár pillanatnyi csend állt be, azután Danka felugrott, döngetni kezdte az asztalt és az örömtől szinte magánkívül kiabált :

- Hát nem tartozom!...

Nem tartozom semmivel!...

El ne feledje , Réz úr!...

Hát így van az, akinek van szíve!...

Nem is úgy kell ám, hogy két vas, meg négy vas!...

Tanuljon tüllem !

- Hja bizony, így van ez, kedves szomszéd uram - mondta a Réz bölcselkedő hangon.

- Aki játszik, az fizessen is !

- Jajajaj!

Csak ne nyavalyogjon!

Csak azt ne!

Nem vénasszony maga!

Lássa, énvelem már sok minden megesett, de én még sohasem nyavalyogtam!...

Hát most majd én leszek a bankos!...

Efforint a bank... mi a tét ?

- Ilyesmit sem lát mindenki - gondoltam magamban, - egy falusi zsidó kocsmáros, aki a vendégével huszonegyezik!...

Hát most már ezt is láttam és elég is volt belőle !

Leakasztottam a fogason függő megbarnult, összekunkorodott újságot .

A V ***-i Közlöny valamelyik múlt évi száma volt, azt kezdtem olvasni.

Rendkívül érdekeltek az izgatóbbnál izgatóbb hírek, hogy az enyingi járás főszolgabírája az egész járás területére elrendelte az ebzárlatot; a devecseri főállatorvos az immár fenyegetővé váló marhavész meggátlására megtette a szükséges lépéseket - szinte magam előtt láttam a kis Becsákot, a m int félméteres lábacskáival éppen a szükséges lépéseket teszi - végül hogy Tarhonya Pilátus tótvázsonyi születésű, harminchat éves róm. kath. csavargó ittasságában belezuhant a cseszneki emésztőgödörbe, de úgy kell neki, majd máskor nem issza le magát!

( A Szerk.)

Szemem előtt már kezdtek megjelenni azok a violaszínű gyűrűcskék, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiszemelteket , amikor hirtelen vad csörömpölés zavarta meg remetei magányomat .

Felkaptam a fejemet és a kártyázókra néztem .

Danka Imre csapott öklével az asztalra, hogy az üres poharak mazurkára lendültek .

A pénzhalmocska már eltűnt előle és az arca sárga volt a méregtől .

- Átkozott lapja! - kiáltotta dühösen -, ez a piszok makkalsó már negyedszer jön közibe a disznónak meg a tízesnek!...

Hát fuccs és megint fuccs!...

Most már nincs többem, mint hat krajcárom!...

De az adósság levan... mi ?

- Levan, persze hogy levan! - mondta mosolyogva a zsidó.

- Hanem most menjünk aludni, Danka szomszéd, majd legközelebb folytathatjuk !

- Ahá!...

Most már menjek haza, ugye ?...

Hat vassal a zsebemben !?

- Hja - mondta a Réz, bibliai mozdulattal emelve fel barnává aszalódott mutatóujját -, mond tam az előbb, hogy aki játszik, az fizessen is!...

Különben is azt mondta Danka szomszéd, hogy maga nem szokott nyavalyogni , panaszkodni !

- Ejh! - legyintett a paraszt indulatosan -, maga mindétig csak tudományoskodik, mindétig csak illen bölcsességeket mo nd!...

Könnyű magának, maga csak szipákol, csak igazgatja az ókuláját, csak adogatja el a subikszot, azután egyre csak gyarapszik !...

Éntülem meg, akármit csinálok, csak elmegy, elmászik a pénz!...

Hej, Réz bácsi, amikor az én édesapám, az isten nyugoszta l ja meg szegényt, hazajött a vásárról, nekünk gyerekeknek, pedig hatan voltunk, mindegyőnknek egy-egy ezüstforintost adott csak úgy játszani!...

Millen világ is volt az akkor!

Ha a forént elveszelődött, hát az sem volt baj!...

Azt szokta mondani, hogy tere m ott még több is, ahol ez termett!...

Hát így tett és azután azért mégis mindétig csak többje lett nékije!...

Én meg, ha az ujjamat levágom is, egyre csak szegényebb leszek!...

A lovasi dűlőt már elette a fene, nemsokára a kövesire is rákerül a sor!

Erősz a kkal nem rángathatom elő a földből a búzát meg a rozsot, az úristennel sem neszezhetek, hogy miért nem bánik velem is úgy, mint mással .

Ha valamihez kezdek, abba belekőtözik a ménkű, ha jádzom, csak veszítek , lassankint semmim sem marad, és amúgy is érzem itt bejürű, hogy utóvégre is egészen komisz, alja ember leszek!...

Maga okos ember, Réz szomszéd, maga mindenre tud bölcsességeket mondani, hát mondja meg nekem, miért van ez így énvelem ?

Az öreg Réz feltolta a pápaszemét a homlokára, kissé gonoszkásan mosolygott, majd hófehér szakállát vakargatva, azt felelte halkan :

- Hát tudja, Danka szomszéd, ez attól van, hogy maga ezt most , éjfél után, itt a kocsmában és így, pityókásan kérdezi!...

Megértett engem ?

Danka Imre bambán bámult az öreg zsidóra, hümmögött valamit , aztán elkotródott .

Miklós hajnalban azt álmodta, hogy a kis skarabeusz egy rózsalevélen ellebegett hozzá, újra megsimogatta a haját, mint délután , azután szállani kezdett fel a magasba.

Kitárta feléje a karjait, de azok tehetetlenül visszaestek, a szeméből izzó könnycseppek folytak alá, de mindez hiábavaló volt, mert a rózsalevél-hajócska csak egyre magasabbra emelkedett, amíg végül eltűnt, és azután már nem volt sehol semmi, csak valami zörögve , nehézkesen gurult feléje a padlón és ez a filozófus humorkás nevetése volt: hö... hő... hö... hő !

Verejtékezve ült fel az ágyában és nem tudta: végigálmodta -e már egyszer mindezt, vagy csak most álmodta azt is, hogy egyszer már látta ezt a képet ?...

Nehéz, homályos körvonalú töprengések között aludt el újra és a reggeli álom sem hozta meg a lelke békességét.

Nehezen várta a percet , amelyben majd újra együtt lehet a titokzatos, szomorú kis kivétellel, hogy megbánó, hangtalan rimánkodásait odafonhassa törékeny dereka köré és hogy a régi, meleg közelségbe lophassa vissza magát hozzá, de ennek is másként kellett történnie .

Amikor Amália bejött hozzá, mosolyogva fogadta őt, de érezte , hogy ez a mosolygás lassankint keserű hiábavalósággá dermed az arcán és ebben a percben azok a csicsóné-cukorból készült lárvácskákra kellett gondolnia, amelyeket gyermekkorában krajcárjával vá s árolt a Bokrosi fűszeresnél és amelyeknek arcvonásai, két ujjának nyomása alatt, mosolyra húzódtak, de nyomban visszaszigorodtak ismét, ha visszapattanhattak eredeti helyzetükbe.

- Amikor a fehér arcú csodabogár odaült az ágya szélére, fájdalmas, vergődő v ágyat érzett, hogy aranyhímzésű szőnyegeket teríthessen a lába alá és azokon összehalmozhassa minden császárok legdúsabb ajándékait, de amikor rájött, hogy a pompás amforákkal és gyémántos diadémokkal is csak a saját érzéseit akarta volna megvesztegetni , egy pillanatra a menekülés lázas vágya lepte meg.

És ez volt minden pillanatai között a legfélelmesebb, mert ebben kellett megtudnia , hogy hiába minden, mert ez az igazi kis skarabeusz, amelyik ott ül az ágya szélén, nem pedig az, amelyik után, hajnali álmá ban, oly esengve, a melle boltozatát fenyegető zokogás között tárta ki a karjait...

Az a kis skarabeusz az ő vergődő lelkéből merült fel , mint Anadyoméné a habokból , ez pedig, szegényke, született, mert egy vidéki árvaszéki elnököt egy estén orvul megszáll t a szerelmes ösztön...

De nem volt menekülés és ezért a lelke egyre inkább összeroggyant, egyre tehetetlenebbül vergődött, most már lealkudott önmagával egészen azoknak, az életben csak félig és csak néha fontos embereknek a példájáig, akiknek a közelség ét valaha sóvárogva kívánta, de akik aztán egyszer mint sohasem látott idegenek tértek vissza hozzá.

Hogy miért, azt nem tudta meg soha és legmélyebb elmerüléseiben sem tudta a gyanúját elszakítani a parasztfurfanggal kifaragott, rosszindulatú mennyei kampós bottól, amelyik az embereket szétpiszkálja egymás közelségéből .

Ezen a napon különben várt reá még egy kanálnyi ebből a titokzatos keserűségből .

Eljött a nagyhét .

Ezt az időszakot a testvérek mindig együtt töltötték - ezúttal is Sámuel, akinek lelkében leg tovább maradtak meg üdén a régi érzések, eljött az öccsét meglátogatni.

Vacsora után érkezett egy csésze teára .

Miklós szeretettel sietett eléje, átölelte és azután faggatni kezdték egymást a dolgaik után.

De az ilyesminek hamar a végére lehet jutni , azt a drága ajándékot pedig, hogy hallgatva is egymás közelében lehessenek, elvették tőlük az élet megváltozott viszonyai, amint az egyik vendégül ment a másikhoz.

Amália végtelenül szerette a sógorát, és ez sokat lendített az ügyön, de azért így is voltak pi l lanatok, amelyekben Miklós lopva rápillantott a bátyjára : mennyire hasonlít ez az én vendégem ahhoz, akivel valaha ikerszerűleg össze voltam forrva!...

Ugyanaz minden vonása, a hangja, minden mozdulata és talán valóban ő is az és én csak azért nem tudom f e lismerni, mert a haladó idővel magam is külön-valakivé lettem !

A Szmolenszkyek egyik ősi tradíciója szerint az asztal csak akkor volt teljes, ha rajta ott állt a kellő mennyiségű bor - ez azután elintézte a távolságokat.

A kis skarabeusz időközben elálmo sodott, és a ringó hintaszékben elszundított, a testvér már szinte ment volna, amikor hirtelen a maga izzó szerelmére, a tudományra fordította a szót és azután ismét órák hosszáig sem tudtak elválni egymástól .

Hajnali három óra volt, amikor Sámuel a kapun kilépett .

Miklós már ott várta őt a nyitott ablaknál és a tekintetével elkísérte, amíg befordult az utcasarkon .

Akkor lehunyta a szemét és a pompás tavaszi éjszakában bebolyongta azokat a tájakat, amelyek szóba jöttek közöttük.

Járt a csodálatos Yellowstone őserdeiben és múltakra vágyó lelkével ott, az ezredéves fák alatt összetalálkozott a nyers, hazátlan kalandorokkal, akik mint aranyásók és erdőirtók egyre inkább nyugat felé vonulva először látták meg ezt a csodavilágot.

Mint másokban, akik forróbb vérrel szület t ek, őbenne is élt a kalandvágy és időnkint felébredve csiklandozni kezdte a lelkét, ezért most a magányos, csendes éjszakai percekben el tudott gyönyörködni azokban a képekben, amelyeket a fantáziája festett eléje, de nyugtalan lelke itt is elrontotta a d olgot, mert nyomban azután arra kellett gondolnia, hogy azok , akiket most a romantikával övezve léptet el maga előtt, éppen azok, ugyanaz a gyülevész, söpredék népség ölte meg a romantikát ott az ezeréves eukaliptuszok tövében, az ősrengeteg csodavirágokk a l hímzett szőnyegén.

Akkor már forrt a lelke, hogy így önmagát emészti és minden kis mámoros szédüléséből önmaga rázza fel magát.

De már nem volt menekvése, amíg a gyilkos méregbe egészen bele nem fúródott ...

Tisztán látta maga előtt a barna pofájú csőcse léket , amint gázolja otromba csizmájával az isteni orchiszok gyenge testét, hallotta a dryádok, a nimfák és oreádok sikoltó zokogását, amint futva futnak egyre beljebb a sötét rengetegbe a röhögő banditák elől...

Az ember a legförtelmesebb mindenek között é s ennek a förtelemnek a söpredéke ...

- Tisztára őrült vagyok! - mondta indulatosan, visszalépve az ablaktól.

- Amikor más békességben hagyna, akkor magam gyilkolom magamat !

Elővette Goncsarov tikkasztó regényét, de a betűk összefolytak a szeme előtt.

A méreg még nem szívódott fel a lelkében: pimasz sihederek , fütyülő utcakölykek táncoltak előtte, vinnyogó röhögés közt köpködve le Bouillon Godofréd vértes vitézeit, akik a segítségére siettek, amíg a félelmes félistenek lángvörös arccal menekültek vissza a s zivárványos középkorba...

Régi sebek tépődtek fel a lelkén , amelyekről már nem is tudott, amelyeket olyankor kapott, ha egy-egy szemtelen fickóval volt találkozása, nagyszerű megtorlások kápráztak át a képzeletén, de azután mint hiábavalókat elűzte őket m agától, mert a piszok mindent benyel és a helyükön nem maradt más, mint a csüggedt szomorúság, hogy minden, ami kedves és szép , elkallódik, szétrongyolódik...

Visszaemlékezett, hogy elmúlt nyári éjszakákon mennyi szívbeli melegséggel tudta ismételni önmagá ban a félelmes, titokzatos várnaggyal folytatott egy-egy fölényes, úrian-könnyed és kissé leereszkedő párbeszédét... talán kicsinyes és gyermekes volt mindez, de szép volt és boldogító, mint az erő és a bátorság minden hajtása - most pedig vissza kell eml é keznie: hányszor torpant össze a lelke a szennyes, fővárosi emberáradat hullámai között .

- De mit is csinálhat most a várnagy, ez a Casanovába oltott Cagliostro ?...

Kitől pénzel?... hány hektoliter pálinkát ivott meg azóta ?.. .

Odalenn már ismét lobog a tav aszi nap, ezer színben tündöklik a Balaton tükre... és a kis vadmacska ...

Kellemes borzongás járta át a testét, de hirtelen elfordította a gondolatait a boldog tájaktól, mert fáradt és szomorú volt, és féltette a nyugalmát.

Újra kihajolt az ablakon és most már zavartalan álmodozással kelt útra ismét...

Ezúttal a Sierra Nevada jeges ormain bolyongott és a Csendes-óceán felett leáldozó nap tűzvörös fényénél áttekintve a végtelent, látta, amint a hegyóriás Los Angelesnél beleszalad Észak-Amerika kígyónyelvébe , a tengerbe nyúló Kaliforniába, hogy annak végén hirtelen megálljon, és a Szent Lukács-fokba meresztve még egyszer az erejét , tiltakozzon az óceán hatalma ellen.

A kiágazása pedig ezalatt már Logánnál elválik tőle, és befelé veszi az útját a kontinens irá n yában.

Ez az óriási Rocky-Mountains, a Sziklás-hegység, amely ahogy elhagyja az angolszász területet és Kalifornia mellett kikanyarodik az öböl belső tengerpartja felé, felveszi a Sierra Madre nevet.

Jelzi, hogy nemsokára spanyol területre ér, sőt már o t t is van: Mexikóban.

- Acapulco felett megint magasra felnéz haragos fehér fejével és ötezer-háromszáz méter magasságból kémlel körül , hogy merre induljon tovább.

Yucatannál leli meg az útját, és ott halad tovább, most már óvatosan, keskenyen, egyes szűk h elyeken szinte úgy, mint a kötéltáncos ott a két óceán vízsivatagja között.

De azután hirtelen megnagyobbodó erővel csap le Dél-Amerikára.

Apró hegység álruhájában átpanamázta magát a Panama-földszoroson és most már Venezuelában van, jó földön, kreol föld ö n, vad földön: égnek ökleli tehát megint a fejét.

Felujjong örömében megint ötezer méter magasságokra, és amikor legyőzte az egyenlítőt , akkor hatezerháromszáz méter magasságból, a Csimborasszó ormairól kiáltja bele Dél-Amerika spanyol-portugál világába : i tt az igazi hódító, aki erősebb Corteznél!

- És ő, aki a Rocky-Mountainsben az angolszász földhódítás fegyvereivel, a vassal és a kőszénnel dolgozott, most áttér a spanyol hódítás rendszerére: tűzzel és emberpusztítással rohan tovább.

Tűzhányóhegyek soroz atává válik, hogy spanyollá vált nevének, a Cordilleras de los Andes-nek, a karakterével is megfeleljen.

A Csimborasszó, a Cotopaxi, az Illimani és végül a rettenetes Aconcagua, amelyik hétezer méter magasságban dühöng lánggal és kénnel: mind egy-egy lángto rka a spanyol conquistádorrá átvadult hegyláncolatnak...

De az óceán azt mondja: csitt!...

Két oldalról siet elő, hogy megállítsa a hatalmas dühöngőt és Patogónia csúcsánál elfogja.

Az óriás beleharap sziklafogával az ellenségébe, a sós vízbe és a Magelh a es-szorosnál keresztülmarcangolja magát rajta, de a két óceán még egyszer megszólal, segítségükre jön már a Déli-sark jégvidéke is, és a Horn-foknál belefojtják a vízbe a zsarnokot...

Talán a Déli-sark két dühöngő örege, a két jeges tűzhányó: az Erebusz é s Terror hörgi el a halála utolsó hangjait !...

- El kell utaznom, új helyeket és új embereket kell megismernem - mondta Miklós hangosan -, mert ha itthon maradok és továbbra is sanyargatom magamat, elvisz az ördög !

Lefeküdt és boldog álmodozások között al udt el.

Még az ébrenlét utolsó pillanatában is komolyan hitte , hogy el fog utazni, azt is határozottan vélte tudni, hogy az elutazása előtt tökéletes rendet kell teremtenie otthon, hogy nyugodtan kelhessen útra.

Nem a birtokra gondolt, nem is hármas kis e g ységük célszerű adminisztrációjára a távollét idejét illetőleg , hanem a saját lelkületére, mert valóban tudta és jól tudta, hogy minden külön világ aszerint forog szabályosan vagy kapkodó összevisszasággal, amint a tengelye biztosan mutat egyazon irányba vagy tétován ide-oda lendül .

De mivel az ilyesmi ellensége a nyugodalmas, boldog álmoknak , ezt a kérdést elhalasztotta másnapra .

*

Már korán reggel, ahogy először felébredt és a padlón imbolygó napfénypocsolyákat nézegette, tudta, hogy mit kell tennie .

Pár nappal azelőtt, a Koronaherceg utcában, szembetalálkozott Lorschnernéval, egy beteges, öregebb törvényszéki bíró fiatal feleségével , aki jogászkorában a kedvese volt.

Az asszony két barátnőjével ment, és Miklós köszönését azzal a fölényesen lenéző mosoly g ással fogadta, amelyet minden asszonynak az ösztöne diktál , amikor a régi szeretőjével találkozik, ha az azóta már más asszonyt tett a magáévá .

Miklóst ez a sztereotip, ócska szerelmi szédelgés akkor felbosszantotta, de aztán elfelejtette az egészet.

Hanem most, a napfényes , józan hajnalon ismét eszébe jutott minden, és akkor már készen is volt a tervével .

Még a mai napon fel fog menni Lorschnernéhoz - legjobb lesz a délutáni órákban, úgy mint régen, olyankor a legnagyobb magyar Bölcs Salamon, amint a férjet egymás között nevezget ték, odabenn eszmecserél a tisztviselő-kaszinóban az ötödéves korpótlékról -, az asszonytól visszakéri a régi szerelmes leveleit, azokat azután este, a lefekvés előtt, a kellő előkészítés után, térden állva át fogja nyújtani a feleségének azzal az ünnepél y es kijelentéssel, hogy a kis skarabeusz valóban csodalény, aki vissza tudta őt tartani a kárhozattól, azzal aztán az alvilág felé vezető útról lekanyarodva nekivág egyenesen a Sierra Nevadának .

És mennyi lelket gyönyörködtető mellékzönge fogja kísérni ezt a nagyszerű indulót !?...

A régi szerelmes asszony, amikor ő megjelenik, meg lesz győződve, hogy a múltkori találkozás újra fellobbantotta szívében a régi szerelmet, hogy a fiatalember most Canossába jött őt meglátogatni, majd begyeskedik, kéretné magát, hanem akkor ő finom mosollyal útját vágja az egésznek, és kijelenti, hogy a leveleiért jött...

Stílusos és fontos pillanat lesz, főként pedig ezzel aztán sztornírozva lesz az a keserű méreg , ami a múltkori mosolygás nyomán gyűlt össze a lelkében .

Tíz óra vo lt, amikor újra felébredt.

És amíg rendbe szedte magát, a tervét a legapróbb részletekig kidolgozta magában.

Tudta, hogy melyik ruháját fogja felvenni, milyen nyakkendőt fog kötni hozzá, és hogy azt a kissé betyáros, elegánsan gyűrődött nemezkalapot fogj a feltenni a fejére, amelyik olyan jól illik kemény, mindent fitymáló Caracalla-arcához...

Érezte, hogy megint gyerekeskedik, hazudozik , de azután pattantott az ujjával és azt mondta :

- Hja, édes barátom, mindent ízléssel, mindent artisztikusan kell csinálni !

Elpirult, megcsóválta a fejét, de azután csak elkezdte kirakni a szekrényből a tervezett ruhadarabokat...

És ezen kár volna nevetni, mert te is így tettél volna a helyében, mi is és aki erőszakot tett volna önmagán, az tökfilkó lett volna.

Mert nem az az igaz, hogy mindent artisztikusan kell csinálni, ez megint csak nagyképű fontoskodás, hanem az, hogy szamár, aki az itt-ott önként kínálkozó cseppnyi kis romantikát is elhajszolja magától .

Alighogy az ebéd utáni feketéjét felhajtotta, elsietett .

Ahogy odaál lt a régi utcasarokra, ahonnét a legnagyobb magyar Bölcs Salamon távozását szokta meglesni, elszorult a szíve...

Sápadt, hideg halottak jártak körülötte és bólogattak, hogy a csodatévő kis skarabeusz nem is élt soha, hogy csak álom mindaz, ami azóta törté n t, hogy ő utoljára itt állt az utcasarkon - azután átszorították hideg kezükkel a torkát, hogy a szeme is könnyes lett belé ... felemelte az arcát, hogy ne lássa a sárga, hideg jövevényeket, de akkor a tavaszi nap áthasította a felhőkárpitot és az izzó nyí láson át a szabadság himnusza hullámzott feléje, és ez még szomorúbb, még reménytelenebb volt, mint a halottak dermedt csoportja .

Hanem amikor a törvényszéki bíró kilépett a kapun, és sürgősen megindult a kaszinója felé, Miklóst kellemes izgalom fogta el.

Régi képek , halk suttogások keltek életre az emlékezetében, de ennél is több bajt okozott az, hogy elérkezett hát a perc, amelyben valóra kell váltania, amit oly örömmel határozott el magában, szerető gondossággal dolgozva ki annak minden részletét.

Hanem ha jól emlékszem, a klazomenaei Anaxagorasz már Krisztus előtt négyszázötvenben tudta, hogy az elhatározástól a cselekvésig hosszú az út , és hogy ez az út a kezdetén dús reményvirágokkal van beültetve, de később egyre zordonabb és kietlenebb lesz.

Ahol is azonban pontosan megjegyzendő, hogy ezt a pompás metaforát már ennek a regénynek az írója illesztette a gondolathoz, mert Anaxagorásznak még sejtelme sem volt arról, hogy a reménynek virágja is van.

De valóban : hányszor elképzeled, hogy majd ezt meg amaz t fogod véghez vinni, hisz oly egyszerű, szinte kellemes lesz az egész, hanem amikor nekivágsz a dolognak, ezer új nehézséget és hangulatrontó apróságot látsz magad elé tornyosulni.

De azért egyszer csak ott találod magadat a célnál, mert az emberi terv el even lélek, a tulajdon lelked egy darabja, amely egyedül is eljár a maga dolgában, ha megindítottad és neked csak menned kell utána , amerre vezet .

Miklós később csak halaványan emlékezett vissza rá, hogyan csengetett be, hogyan küldte be a névjegyét a parádés pesztonkával - Lorschnerné a francia regényekből értesült az efféle félig-titkár házi lotyócska szükséges voltáról -, és végül hogy mint jutott be a rég ismert szalonba.

Pár pillanatig egyedül volt, és erős elfogódottságot érzett, hanem amikor a tekint e te a nehéz szőnyegekkel letakart kerevetre esett, elmosolyodott és halkan azt mondta: üdvözöllek, öreg cimbora, emlékszel -e még rám ?...

A kis kárpitajtó akkor már fel is nyílt, Lorschnerné belépett, pontosan ugyanazzal a mosollyal az ajkán, amely a múltk or úgy felingerelte Miklóst, a fejét kissé félrebillentette és Alphons Daudet-i bágyadt nyöszörgéssel azt kérdezte :

- On revient ... ?

Kezet nyújtott Miklósnak, azután most már Gauthier Margit-szerű szenveleg szeméremmel hozzátette :

- Gondoltam, hogy eljön ...

- Mily tökéletlen és egyszerű! - gondolta Miklós némi keserű lemondással -, hanem a termete, az a régi, sőt, mintha ...

Megcsókolta az asszony kezét, azután hanyagul és szórakozottan , ahogy szokta, azt mondta :

- On revient ?...

Ne higgyen nagyságos asszonyo m az ilyen regényes, lírai axiómákban!...

Különben is, ha ez igaz volna, én most nem itt volnék, hanem a kis szülővárosom akácvirágos sétányain bolyonganék leskelődni, hogy a Jánosi Dodi szőke feje, ibolyakék szeme mikor bukkanik elő a várhegy kanyarodójá n ál!...

Még ha a tizenkettedik szerelemről beszélnének a szalontudósok, de az első!?...

Más hozott ma vissza ebbe a régi, kedves világba ...

Abbahagyta, mert megérezte, hogy ismét ízetlen és fölényeskedő volt.

Különben is az asszony arcán az elkedvetlenedés borúja siklott át, és Miklós, amennyire óvta és féltette a maga hangulatait, annyira megbecsülte a másokéit is.

Akkor már ott ültek egymás mellett; megfogta az asszony ápolt , erős kezét, domború körmeit hegyezgetni kezdte az ujjával és halkan azt mondta :

- Rózsaszínű, gonosz kis szigonyok... hányszor belevájódtatok a szívembe !...

Meg akarta csókolni a kezeit, de az asszony visszahúzta őket és fanyar bizonytalansággal azt kérdezte :

- Minek köszönhetjük hát ezt a rendkívüli, ezt a szokatlan szerencsét ?...

Ám bár, őszintén megvallva, olyanformán látom, hogy maga sincsen egészen tisztában azzal, hogy miért jött !

Miklósnak akkor már nyugtalanul vert a szíve: az asszony szebb volt és üdébb, mint bármikor .

- Amikor beléptem - mondta halkan -, még egészen bizonyos v oltam a szándékom felől, azután jött pár pillanat, amelyekben valóban nem voltam tisztában azzal, hogy voltaképpen mi járatban is vagyok itt, hanem most már ismét tudom .

- Nos ?

Az asszonynak is megdobbant a szíve, mert akkor már mindent tudott, pedig egy s zikrával sem volt okosabb, mint más asszony és nem is kellett , hogy okosabb legyen.

Világoskék hálóköntöst viselt, a nyakán mélyen kihajtva.

Rózsaszínű körmeivel türelmetlenül dobolt a térdén, mintha a választ várná, amiközben lesütött szemével végigsiklo tt a maga termetén, és csak ott állt meg a kis szattyánpapucsnál, ami félig lecsúszott a lábáról.

Azután újra felkapta a fejét, belenézett Miklós szemébe és kérdezte :

- Nos ?

Miklós meglátta a tekintetét, de azután a szeme lesiklott az asszony nyakára és ott megállt .

- On revient toujours... a régi vidékekre! - mondta halkan , bizonytalan hangon.

- Itt a tavasz, csupa napfény az egész világ... mily pompás lehet most a roncevaux-i völgy!...

Óh, ha láthatnám még egyszer !

Amikor még szerették egymást, így nevezték azt a hófehér hajlást, amely az asszony két melle között elvonult .

- Aljas gazember! - mondta az asszony, és megragadta Miklós kezeit.

Gyűlölködve nézett az ellenfélre, de amikor az odahajolt hozzá és megcsókolta az ajkát, nem fordította el a fejét .

- A ljas gazember! - mondta újra, de akkor Miklós kiszabadította a kezeit, az egyikkel átölelte az asszony derekát, a másikkal pedig reszkető sietséggel kinyitotta azt a gránátköves tűt, amely a hálóköntös szárnyait az asszony mellén összetartotta .

- Aljas gaz ember! - mondta az harmadszor is, és a karjait védőleg kitárta .

De hiába tárta, mert maga sem remélt semmit ettől a mozdulattól.

Már régen izzott az ágyéka és álmatlan éjszakákon már többször végigálmodta ezt a percet .

*

- Ezt az ügyet hát comme il faut e lintézte a kiváló férfiú! - gondolta, magától is undorodva , amíg lejött a lépcsőn.

- Szegény kis Amália!...

Az a drága jó úristen az asszonyt mint állandó kisebbítőt állította be az élet képletébe!...

Óh !...

Most pedig már bölcselkedik a kitűnő dzsentlmen !...

Szédült, a szeme előtt régi dolgok pörögtek vonagló táncban és amikor az utcára lépett, a feleségét vélte látni abban a piros tollas kalapban, amelyet az asszonysága első idejében viselt.

Ezt a kalapot nagyon szerette a kis skarabeusz és többször kérdezgette a férjét, hogy jól áll -e az arcához?

Ő mindig azt felelte, hogy tökéletesebbet képzelni sem lehet , pedig mindig szorongó érzéssel kellett látnia, hogy a fiatal asszony sápadt arca a vérvörös keretben szinte hamuszínűvé fakul .

Kimondhatatlanul szomor ú volt, sietett haza, hogy letérdelhessen a felesége előtt és... és hát persze egy újabb körmönfont hazugság révén megcsókolhassa a kezét .

Az útja ott vitte el a jezsuiták temploma előtt.

A templom nyitva volt, a húsvéti ünnepi népség ki-be hullámzott a kitárt ajtón.

Miklós is belebonyolódott a tömegbe, egy pillanatra megállt, majd besietett a templomba.

A padok zsúfolásig telve voltak, nem volt hely másutt, csak két istenkoptató vénasszony között, oda beerőszakolta magát, összekulcsolta a kezeit.

Megpróbá l t imádkozni, de az arca vérbe borult.

A tavaszesti alkonyat már alászállt a templomra, átderengve az üvegszentek színes testén.

Mert a templom tizenkét ablaka a tizenkét apostolt ábrázolta, azokat nézte Miklós szomorúan, egykedvűen.

Az apostolok pedig ke d vesek és nyájasok voltak, mert vergődő embert álltak körül, és az ócska vigasztalás helyett csak hallgattak, és csak egymáshoz küldöttek át a gondolataikat, amelyeket a kósza lélek látása zavart fel átlátszó üvegszívükben.

A szentek a szívükkel gondolkozn a k.

Pál apostol sajnálta, hogy dermedt üvegkezét nem mozdíthatja, mert örömmel írt volna levelet a korinthusbeliekhez a boldog üldözöttekről, akiket a tulajdon árnyékuk kerget.

Az ifjú Bertalan útvesztőre gondolt, amibe a bolyongó lélek tévedt és üvegszí v ében boldoggá avatta azt, mivel még nem tudott semmi sivár bizonyosságot.

Simon apostol gondolta: félek, baj éri! - de János, az evangélista összegyűjtötte szívében a leszálló nap utolsó sugarait, a ragyogó fénykévét átküldte Simonhoz, és az akkor már tu d ta, hogy nincs oka félnie, és bezárta újra üvegszívét.

Máté boldogan nézett a magasba, szent dalokat pengetve a mennyországot a földdel összekötő álmainak színes húrjain.

Végül Tamás apostolra került a sor, a konok kételkedések szentjére, de ő csak egyked v űen nézte Miklóst .

Az istentisztelet végén felzendült az orgona és a bent maradottak eleinte halkan, utóbb félő, egymás elől dugdosott, szemérmes lelkesedéssel énekelni kezdtek.

A két szomszédos öregasszony is rákezdte reszketegen, nyújtva, jogosnak érzet t rimánkodással: ugyan édes isten, miért kéreted magadat annyit?

Küldjél nekem hamarosan kétszáz koronát, hogy kifizethessem a szobaasszonyomat, és végül jól odamondogathassak neki, mert addig csak nem szólhatok, amíg adósa vagyok!?

És felejtsd el azt a harminc évet, amit éjszakánkint az utcán töltöttem, mert hidd el, hogy akkor is mindég égettem mécsest a szobámban szombaton este, elég bajom is volt miatta, egyszer egy részeg tímárlegény, a Gelencsér, még most is emlékszem a nevére, a rosszseb enné meg, ah ol van, le is ütötte az ablak párkányáról!...

És ha nem hiszed , édes jó istenem, kérdezd meg a házbelieket, hogy az unokámat, a Zsófikat , hányszor intem feddő szóval, hogy ne rugaszkodjon el tőled és ne kezdjen ki mindenféle néppel, mint az öreganyja tett e, hanem csak finom urakkal, akik meg is fizetik a gyenge teste fáradságát!...

De hopp!... már megint lemaradtam az énekkel és a Jerzsabekné majd megint azt mondja, hogy elaludtam a délutáni italtól ...

Az egyik öregasszony felemelte a karját, hogy az imakönyvében fordíthasson, és e mozdulat közben a condrái közül viseltes ruhaszag lebbent Miklós felé.

Rémülten ugrott fel, tolakodva igyekezett kifelé, megállás nélkül nyargalt a Duna-partra, a bécsi hajó pontonjánál végre meglassította a lépéseit és felnézett a felhős tavaszesti égre .

És itt lemondóan be kell vallanom, de okvetlenül be kell vallanom, hogy fogalmam sincsen róla: miket gondolt az alatt a tíz perc alatt, amíg ott állt mozdulatlanul és nézte a budai oldal lámpasorának a fekete habokon táncoló visszfényét.

Én is voltam már ilyenformán és mégsem tudom, te is voltál és mégsem tudod, mert ha tudhattad volna, nem is mentél volna haza többé, hanem nekiindultál volna a pompás tavaszi éjszakának , valahová messzire, akárhová ...

Öregen, szomorúan ért haza és útközben, de ismét nem tudom hogy miért, így gondolkozott: - Kinek is mondtam én nemrégiben, hogy te csak tömd tele magadat ezután is kapros túrós rétessel, csak kuglizzál és rikkants nagyokat, én majd ...

Milyen nagyszerű voltam én akkor, emlékszem, és milyen jóízűeket nevethetett befelé az a valaki!...

Haza kell menni és b oldogan kell rikkantani: asszony, asszony, itt vagyok, mi újság !

Közvetlenül a kapu előtt Filodémosszal találkozott .

Meg sem várta, amíg a bölcselő elmondja: miért jött?... mi újság?... fél karjával átölelte és sietve, idegesen azt mondta neki :

- Tudod, hogy mindég öröm az én számomra, ha láthatlak, de most egyenesen ide kellett jönnöd!...

Csak most, hogy veled találkoztam, csak most tudom, hogy úgyis képtelen lettem volna otthon maradni !

Odaintette a legelső bérkocsit, beletuszkolta Filodémoszt és maga is b eült melléje .

- Vigyen bennünket valahová, ahol jó levegő és jó vacsora van !

- Tessék rám bízni... vittem én már a nagyságos urat !

*

Valamelyik városligeti vendéglő fedett teraszán ültek.

Miklós halaványan emlékezett rá, hogy a bölcselő, hosszú, tekervényes és igen kíméletes mondatokban, szóba hozta a kettőjük legutóbbi dolgát, és végül valami olyasfélét említett, hogy ő azonban a kis skarabeuszt - ezt reszketeg, boldog, félő bizalmaskodással mondta -, egészen más hódolattal környezi, semhogy... - azonb a n Miklós nem igen hallgatott rá.

A cigány, ez a förtelmes barna testű pióca, ott muzsikált nem messze tőlük és felzaklatott lelkében ott élt, jajgatott, vergődött a rezgőnyárfa levelének szívet tépő híradása : isten hozzád édes, isten hozzád kedves !...

- Bá r jönne valami nyájas istenség - mondta halkan, félig az asztalra borulva -, aki megmondaná nekem, hogy kit siratok ?...

Úgy rémlik : valami soha nem élt csodaasszonyt siratok én, akinek a szőke haja hullámai oly lágyan omlanak, mint a kis patakéi, amely o t t folydogált a kertünk alatt; akinek az arca olyan, mint a feleségemé, de a szeme oly bágyadtan lobog, mint legelső karácsonyfám sudarán a gyertyácska; akinek a keble fehér, mint a mi régi mezőségeink hóleple, de fehér keblében a szíve oly lázasan ver, mi nt az illatos, pompás szüzeké, akiket a ragyogó bálteremben magamhoz szorítottam; akinek a léptei hangtalanok, mint gyermekkorom mesét hordó néma téli éjszakái, és aki hosszú selyemuszályán mint ragyogó tündéreket maga után vonja az én testet öltött régi , diadalmas álmaimat!...

És óh jaj, akinek a hangja olyan, mint aminő Phrynéé lehetett!...

És ha lehunyom a szememet, hogy világtalan és nemtudó legyek, mint a vak, akkor nem kell más, csak a hangja és ha feltekintek ismét, elfelejtem a hangját, akkor csak őt vágyom vissza, csak ő kell bágyadt szemével, hófehér mellével!...

Lásd: volna miből válogatnom, a lelkemnek bőségesnek és gazdagnak kellene lennie, mint a perzsák királya és ehelyett néha olyan kicsiny vagyok, mint a féreg, a lelkem kincsei egyenkint e l hullanak, cserbenhagynak, szegény és nyomorúságos leszek és érzem, tudom, hogy az aljasság egyre közelebb tolakodik hozzám, lesve a pillanatot, amelyben egészen a szívemig belenyomhat a fertőbe!...

Drága barátom, Filodémosz, te bölcselő és bölcs vagy, mon dd meg nekem, a jó istenre kérlek, miért van ez ?

Filodémosz pár pillanatig tétován, figyelve nézegette az arcát , de aztán elnevette magát .

- Kedvesem, ez azért van, mert te tőlem mindezt most, éjfél után, itt , a vendéglőben és így, félig becsípve kérdezed !. ..

Hö... hő !

3. A sátán csápjai

- Mio corissimo Signore, ön bizonyára csodálkozni fog, hogy mely különös csoda folytán tudhattam én meg az ön kaszinóbeli címét, nehogy azonban a töprengés egyetlen percre is megmérgezze az ön hangulatát , elárulom, hogy tav aly nyáron, amikor Önnek a hindu amulettet átadtam, a párját , amely magát a nagy Parváti istenasszonyt ábrázolja, ravaszul megtartottam magamnak, kiteleltettem, elláttam minden földi jóval, melengettem drága testét, mert nem tűrheti a hideget és ő most h á lából elárul nekem egyet-mást, ami azokra vonatkozik, akikhez engem a legbensőbb szeretet és a legőszintébb tisztelet fűz .

- Még csak egy szerény előrebocsátani valóm van, my honourable gentleman, azután áttérek a mondandóimra.

- Miután tudom, hogy Uraságo d ideges, sokdolgú ember, alapos a gyanúm, hogy ennek a hosszú irkafirkának a láttára a levélpapírt meg fogja fordítani, hogy lássa; ki küldi Önnek ezt a métermázsányi hiábavalóságot, és mert ez az én igénytelen szempontomból sokat lerontana a dologból, el határoztam, hogy a levél alá nem írom oda a nevemet : méltóztassék majd a szövegből kitalálni, hogy ki küldte azt Önnek ?.. .

( Diavolo!...

Csak most jövök rá, hogy la belle déesse Parváti már eddig is bizonyára elárulta a kivoltomat, mert az asszony, még ha hálás is, és még ha istennő is, teljesen képtelen a száját betartani!...

No mindegy ! )

- Ah, ha látná, senor, ezt a mi vidékünket, recte: az ön vidékét most, ebben a tavaszi pompában!...

Akármelyik főisten úgy segéljen engem: mindég undorodtam a poétáktól, akik a holdsugarat is nyersen eszik , holott az csak sauce d'illusionban preparálva ízletes és élvezhető - hanem most, ezen a pompás tavaszi éjszakán, amikor a levelemet írom, bizony isten magam is mindenféle buta rímet keresgélek őszülő fejemben!...

A Bal a ton-parti nádasok téli halaványzöldje már haragossötétre vált , az a lankás pedig, amely az Önök birtokától lehúzódik a tópartig, és amelyen Ön olyan szívesen elbolyongott a nyári estéken, a legelső brusszai szőnyeggyárnak is okvetlenül a dísze lenne !...

Óh, jó uram, méltóztatik -e észrevenni, hogy az a veszedelmes epidémia, amelyet poézisnek is neveznek, már szerénységemet is inficiálta ?

Pedig vannak jóval fontosabb dolgok is, bár ez a fontosság itt egészen egyoldalú valami, mert például az én kedves és tis zteletre méltó jóakaróm feltétlenül mosolyogni fog mindazok felett, amiket mi idelenn, a mi külön világunkban, napokig hánytorgatunk egymás között.

Ebből természetesen az következnék logikusan, hogy tehát tartsuk meg magunknak a fontos dolgainkat, de a kö z lés vágya, mynheer, makacsul bizsergeti az öregedő ember egyre hígabbá löttyenő vérét, aminthogy ez a pompás tavasz mindenben is tettre serkenti az életerőt...

( Parole d'honneur, monsieur: fogalmam sem volt róla , hogy ilyen tekervényes mondatok is kitelne k még ebből a törkölybe ágyalt öreg koponyából ! )

Az arácsi búcsún ezidén mindössze két legényt bicskáztak meg, a Danka Imrét és a süket Pálfit - erről tehát nem érdemes írni.

Valamivel mulatságosabb volt a tenyészállat-kiállítás, amit húsvét vasárnap rendeztek a közeli K **-ban.

Helyesebben nem is maga a kiállítás volt érdekes, én a magam részéről nem is voltam ott, részint mert nagyon nehezemre esne kimozdulnom az ősi vidékről, részint meg mert látok én tenyészállatot itt is eleget, sőt meg vagyok győződve róla, hogy a lovasi bíró, a Hupka Stefi külföldön is aranyérmet nyerne.

Szerénységemet a kiállítás előkészületei töltötték el gyönyörűséggel.

Mivel már vagy egy hónappal ezelőtt híre járt, hogy a kiállítást maga a zalai főispán fogja megnyitni, a paraszt o kon már attól fogva titkos izgalom vett erőt; volt közöttük , akiről a felesége már a hír megérkezésének napján elkezdte lekapargatni az évtizedes szutyokréteget.

Murkovics bácsi, az öreg tanító, a korán kelést, a természet szépségét, a tenyészállatok hasz n os voltát dicsőítő, önkészítette himnuszokat tanított be az iskolásfiúknak és leányoknak - az egyik ilyen mezőgazdasági dal meg is maradt az emlékezetemben, méltóztassék csak elolvasni :

Tenyészbika ...

- amiért is az iskolaépület ablakaiból a későesti órákig lelket üdítő szimfóniák hallatszottak ki, amelyekbe csak egy-egy pofon csattanása vegyített megdöbbentő diszharmóniát.

- A szervezési és alaki munkákat a csopaki jegyző, Kapdebó vállalta magára, akit ön oly végtelenül szeret és nagyra becsül - naponta ezerszer is sorba állította a parasztokat, hogy a Kukonya majd itt fog állni, a Kis Están meg amott, elmagyarázta nekik, hogy ki mit mondjon és ha nem tudják, mit ke l l tenniök, csak az ő kezére figyeljenek, ő majd inteni fog a kellő pillanatban és így tovább -, méltóztassék elhinni: sokszor elgondoltam magamban: milyen szamarak is az emberek, szentül elhiszik önmaguknak, hogy az ilyesmi majd pontosan úgy fog lefolyni , ahogyan azt ők magukban kigondolták és hogy például a zalai főispán hosszasan mérlegeli majd magában, hogy melyik falu küldöttségének a rézpitykéi voltak legjobban kifényesítve és elhatározza magában, hogy azonnal megteszi a szükséges lépéseket a csopaki j egyző érdemrenddel leendő dekorálása ügyében...

Kapdebó mester notabene, megbízható értesüléseim szerint, részesült is efféle kitüntetésben, de csak a ménló szerelmi eszközéről elnevezett rend középkeresztjét kapta meg és ezt, úgy látszik, nem tartja érd e mesnek viselni, legalább még sohasem láttam a mellén ragyogni...

Nos, senor, mindezek után arra gondoltam, hogy az efféle készülődések, izgalmak tehát kárbeveszett dolgok, hanem azután rájöttem , hogy tévedek, mert az ilyen ünnepies aktusoknál nem is maga a z ünnepély a fontos, hanem éppen maguk ezek az előkészületek és ideges, kapkodó izgalmak...

És valóban bámulatos, hogy az életigazságok milyen titokzatos párhuzamban haladnak egymással: vagy nem ugyanúgy van ez a szerelemben, vagy nem szomorúságot és leh angoltságot érez -e az ember, ha valamely régen ápolgatott , kedves terve végre megvalósul ?...

De lám, már megint bölcselkedem és ez bizony kissé komikus lehet egy ütött-kopott falusi várnagynak a tollából .

Talán inkább a vidék őslakóiról fogok írni, ők biz onyára jobban fogják érdekelni az én kedves jóakarómat, mint a bundaszagú parasztok .

A mindég kedves és szeretetreméltó Murányi úr, az elvonult , szelíd lelkű filozófus, akit eddig is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel környeztem, most még hatványozottabb mértékben hódolójává tette csekélységemet, amennyiben szíves volt engem is befogadni megtisztelő barátságába.

Csodálatosan érdekes, valóságos kultúrközpont az ő házikója; a posta majd minden héten szállít neki új és újabb könyvcsomagokat, amiket ő az zal az áhítattal bont fel, amellyel a gourmand szokta a kappant vagy a fácánt feltrancsírozni; az egyes könyveket azután hosszú és alapos megfontolás után illesztve be a maguk helyére.

Mindég újabb és újabb állvány telik meg velük, amelyek között azután éjs zakánkint Schopenhauer, Wundt, Leibnitz, Kant és Schleiermacher lelkei kísértenek...

Ne méltóztassék azt hinni, hogy a filozófiai jártasságommal akarok fényeskedni Ön előtt: mindezekről az illusztris férfiakról, talán az egy Schopenhauert kivéve, halovány sejtelmem sem volt, amíg Murányi úr fel nem tárta előttem megszentelt csarnokait, azóta viszont okvetlenül kell ismernem őket , annyiszor esik róluk szó közöttünk.

Arra feltétlenül emlékszik még mylord , hogy csekélységem, legalább kettőnk között, mindég ő s zinte volt: most is töredelmesen bevallom, hogy a Murányi-akadémiába való beismerkedésem első napjaiban némileg meg is döbbentem a mérhetetlen tudománytól.

Hanem a mester, úgy látszik , megsejtette, hogy a kezdőt nem szabad mindjárt agyonlapítani a tudássa l , azért a kedvemért néha egy-egy esti órára aláereszkedik a gyakorlati psycho-analytika érdekes virányaira, ahol azután már magam is örömmel elsétálgatok a nyomában, mert azt még meg tudom érteni minden különösebb bölcseleti előtanulmányok nélkül is.

Most a nában is egy rendkívül érdekes könyvet olvasunk együtt - vagyis helyesebben: ő olvassa, én pedig hallgatom -, Johann Christoph Adelungnak, a drezdai királyi könyvtár néhai igazgatójának hatkötetes nagy munkáját, a Geschichte der menschlichen Narrheit-et , a mely a legrégibb időktől a nyolcvanas évek elejéig élt nagystílusú szélhámosok és beteg lelkű mániákusok élettörténetét és működését foglalja magában.

Ah, mylord, milyen végtelenül érdekes hallani ezekről a zseniális és különös emberekről!

Van közöttük ha l ottidéző, léleklátó, vallási őrjöngő, istentagadó, félbolond időjós, sarlatán, kabalista, teozófus, csillagjós, rablógyilkos, kéjenc , ördögidéző, látnok, aranycsináló és az Ön által is oly igen tisztelt mennyei atya tudja, miféle hibbanteszű vagy ellenke z ően: zseniális és agyafúrt fickó!...

Oh uram, méltóztasson elhinni, hogy ha az ember egy-egy ilyen lélekemelő biográfiát elolvas , szinte szomorúan és csüggedten látja, mily unalmas és sivár a becsületes élet, amivel szemben mennyi édes izgalom, hány új, p a zar szín kísérheti át az életen az effajta ügyes szédelgőt !...

Ha azután végül kitörik a nyakát ?...

Édes istenem, hát akkor kitörik a nyakát... elvégre a legbecsületesebb embert is a jégre teszik egyszer...

De lám, mily mérhetetlenül buta is tud lenni egy falusi szárcsavadász!...

Én itt csak összevissza firkálok tücsköt-bogarat, nyílt őszinteséggel megirigylem a szélhámosokat és ezenközben elfelejtem, hogy itt a vidéken felőlem is keringenek titokzatos történetek, felőlem is suttognak bárgyú meséket a tö k fejű parasztok és a mindentudó vénasszonyok!...

Hanem, hogy mennyire becsülöm ezeket a mendemondákat, annak ékes bizonysága, hogy soha még senkitől számon nem kértem őket, pedig már régen tudok felőlük, arra pedig, hogy Ön előtt mentegessem magamat... ejh , szinte szégyenlem, hogy az én drága jóakarómat ilyen bárgyúságokkal untatom .

De lovagi szavamra mondom, hogy most már mulatságos dolgok következnek.

Holott a helyzet az, hogy mindeddig dicsekedtem, ezután pedig panaszkodni fogok és a panaszkodás valóban nem tartozik a mulatságos dolgok közé.

Hanem egyrészt a siralmaim bizarr volta - pedig nagyon fájó sebet ütöttek rajtam -, másrészt meg annak a lehetetlen, szánalmasan különös egyénisége, aki oly súlyosan megbántott, valóban nevetségessé teszik az egész ko médiát, ami pedig itt nálunk nagy port vert fel, és amiről ma is egészen bizonyosan sokat suttognak vidékünk irányadó köreiben, ahogyan ezt a Balatonfüredi Ellenőr a múlt héten meg is írta.

Meg vagyok győződve arról is, hogy bárki más, akinek ezekről az eseményekről ilyen nyugodt, beszélgető modorban számolnék be, a gonosz és lelkiismeretlen atyáról tartana oktató előadást a környezetének, és hogy talán éppen Ön az egyetlen, maestro, aki tökéletesen osztja a nagyképűségtől való averziómat, főként olyan ese tekben, amelyekben már egy két méter hosszúságú arc sem csinálhatja vissza a befejezett tényeket .

- Egyébként méltóztassék csak figyelemmel elolvasni, hogy mi történt .

- Mondanom sem kell, hogy mióta az idő melegre, sőt a kalendáriumhoz képest kissé túl melegre fordult, az én lányom, a vadmacska , amint Ön nevezi, ez a bolondos Pipi reggeltől estig a szabadban ugrándozik , táncol, bosszantja a parasztokat, járja az erdőt és hordja haza nyalábszám a virágot.

Télen egész napon el tudott kucorogni az Önök intéző j ének, Boros úrnak a cselédei között, el tudta hallgatni a kétszázéves szakácsné bárgyú meséit a különféle rangú és beosztású tüngyérekről, a hatlábú és kétfejű kísértetekről, a vasorrú bábáról -, de ugyan melyik menyecskének juthat eszébe, hogy éppen ezt a különös szülésznőt hívassa magához szükség esetén? - elég az hozzá, hogy a télen nyugodt lehettem felőle, mert biztos helyen tudhattam , hanem amint felsütött a legelső tavaszi napsugár, hűtlenül szakított a túlvilági karral és azóta szinte bottal kell e sténkint hazaterelnem .

- Ezek az előzmények, kapitányom, amelyek után áttérhetek magára a botrányra .

- Nagypénteken délelőtt történt, hogy amikor a tóparti erdőt jártam, a távolból zagyva női sikoltozást hallottam, megszakítva dörmögő , majd könyörögve nyafogó férfihangtól.

A hangok a Duhoborcziak ősi fészke felől jöttek; futva megindultam a mondott irányban és ott az egyik kis tisztáson a következő kép tárult elém.

Pipi a földön fetrengett nevettében , szinte a haját tépte a gyönyörűségtől, mert tőle pár lép é snyire ott térdelt összetett kezekkel Duhoborczi bácsi a felesége előtt, aki lebontott hajjal, a félbemaradt festéstől sötétzöldben játszó arccal, viharvert alsószoknyában állt vele szemben és félőrülten sikoltozott :

- Csirkehús kellene, vén gazember?

Csirkehús ?...

És éppen nagypénteken ?

- És minden ilyen baljóslatú kérdés után elcsattant egy-egy nyakleves.

Sapristi, mio carissimo signore, én már sok pofont hallottam viharos életemben, de ilyen pofonokat még sohasem hallottam viharos életemben.

Igaz ugyan, hogy a fiskális úr kövér húsos arcát az isten is rezo nátornak teremtette, de azért ezek a hangok csak hivatott művész keze alól kerülhettek ki.

Az egyik éleset csattant, mint a pisztolylövés, a másik búgva sírt át a zöldellő fák között, mint a vadgalamb sírása és volt, amelyik trillázva szökkent a magasba , m int a pacsirta éneke.

Sejthettem már, hogy mi történt, de azért kiszabadítottam infernális helyzetéből Duhoborczi bácsit és talpra állítottam.

Könnyes szemekkel, összekulcsolt kézzel, megroggyanó térdekkel állt előttem, és remegő ajakkal, suttogva fogadko zott, hogy soha, többé még csak rá sem néz igen tisztelt leányom őnagyságára ... nem, uram, teljes lehetetlenség lett volna haragudnom!

Pár korholó szót mondtam neki - hiszen azt már láttam, hogy semmi komolyabb baj sem történhetett, mert az arca véresre vo lt karmolva -, azután sietve elfordultam tőle, hogy a nevetés ki ne robbanjon belőlem .

- Ezzel azután az első felvonás véget is ért és kezdődött a második.

Kézen fogtam igen tisztelt leányom őnagyságát és hazavezettem.

Útközben az úton folytonos vihogás között elmesélte, hogy a földön heverve éppen egy hangyabolyt igazított el , amikor a bokrok közül előlépett Duhoborczi bácsi, letérdelt előtte és azt mondta neki, hogy kap tőle szép piros pántlikát, ha megengedi , hogy az ajkát megcsókolja.

Ez a kis fenevad színleg beleegyezett a dologba , és amikor az ügyvéd sóvárogva feléje nyújtotta az arcát, ő nekiesett a tíz körmével és véresre karmolta.

A lármára elősietett odújából a szigorú hitves és a többit... nos, a többit már láthattam magam is !

- Nem feleltem, hane m amikor hazaértünk, kirántottam hüvelyéből - a csizmám szárából - a lovaglóostoromat és... és itt, kegyes engedelmével, nem folytatom.

Vérzett a szívem, amíg csépeltem az én kis vadmacskámat, de meg kellett lennie.

Már többször észrevettem, hogy ennek a s zabadon járó őrültnek valósággal mániája az, hogy az idősebb férfiakat feltüzelje és azután megcsúfolja.

És hiába feddem, hogy öltözzön rendesen, akár a falnak beszélnék: szinte a térde is ki van a szoknyából, a válla, a karja csupasz, pedig tizenötödik e sztendejében is olyan már, mint a tizennyolc éves leány.

Higgye el, drága jó uram, ezt sem merném másnak megírni, mint Önnek, mert mindenki más fontoskodva csóválgatná a fejét, Ön azonban meg fog érteni engem : képtelen vagyok bármely helyzet elfogulatlan me gértése elől elzárkózni, még ha az a saját rovásomra megy is!...

Ugyan mondjuk meg őszintén, melyikünknek a szíve ne dobbanna meg ebben a pompás tavaszban olyan látványra, amelynek a szerencsétlen Duhoborczi bácsit vesztére sodorta a végzete ?...

Tudom, ho gy végtelenül hibás vagyok magam is, elvégre egy tizenöt éves leányra már vigyázni kellene, mint a drága virágra, de képtelen vagyok megülni otthon, és nincsen is, aki a dolgaimat elvégezné helyettem, az a vén szipirtyó pedig, aki a háztartásomat vezeti, ne m törődik mással, mint a hasával, meg a rózsafüzérrel, amit dugott kis pálinkakortyintások között ezerszer is végigimádkozik napjában .

- Most még hátravan a harmadik, meg a negyedik felvonás és azután szíves engedelmével áttérek a voltaképpen való mondand óimra, illetve a tiszteletteljes kérésemre, mert amint már bátorkodtam említeni, én őszinte fickó vagyok, de meg uraságod úgysem hinné el nekem, hogy pusztán a művészi ihlet adta meg nekem az impulzust ennyi badarság összefirkálására .

- Pipi a verés alatt , mint rendesen, meg sem nyikkant, és amikor végül belefáradtam a páholásba, könnyedén kijelentette, hogy kár volt annyit fárasztanom magamat, ő a jövőben is úgy fog tenni, mint eddig tett, mert a világon csak egyetlen férfi van, a többi ócska kanmajom és ez az egyetlen férfi - ön!...

Akkor, bámulatomban és felháborodásomban nem tudtam neki mit válaszolni, kitaszítottam a szobából , amire ő nekiindult megint az erdőnek .

- Negyedik felvonás, vagyis az egek bosszúja.

- Másnap , nagyszombaton délután, óriási ziv atar volt nálunk, az első ebben az esztendőben.

A mennykő belevágott Duhoborczi bácsi kastélyának különös kis kéményébe és ledöntötte azt...

Tatarek Simon, nyugalomba vonult fiskális férfiassága oly súlyos csapásokat szenvedett e két szent napon, hogy azo k at teljes lehetetlenség lesz kihevernie, Duhoborczi bácsi, mint férfi - megszűnt .

- És most vége minden tréfának .

- Tiszteletteljesen megkérem az én nagylelkű jóakarómat, hogy ha majd a legközelebbi jövőben ellátogat a mi vidékünkre - mert tudom, hogy mint földbirtokos ebben az időben már úgyis feltétlenül eljönne körültekinteni -, legyen kegyes engem erről a különös szerencséről értesíteni, hogy elsiethessek Önhöz tisztelegni és személyesen is megkérhessem: legyen oly szíves és világosítsa fel ezt a szere n csétlen félbolondot, hogy mely vakmerő és őrült álmokat dédelget a bolond fejében, és esetleg kegyeskedjen magas befolyásával odahatni, hogy valamelyik fővárosi intézetben elhelyezhessem, mert érzem , hogy így semmiképpen sincsen rendben a dolog .

- A ránk nézve oly örvendetes közeli viszontlátásig ezer üdvözletet küld Önnek az Ön

legőszintébb és leghálásabb tisztelője .

*

Miklós tűnődve nézte a különös, kusza írást, azután összehajtotta a levelet és megindult a játéktermek felé, amikor a klubszolga jött és j elentette; hogy valaki várja odakinn a foyerben.

Terhére volt a dolog, szeretett volna egyedül maradni a gondolataival, de azért kisietett .

Alighogy kilépett, Tarányi Ferkó, az ősjogász sietett eléje .

- Hozott Isten! - mondta Miklós őszinte örömmel -, a mai napon Glicínia-lugas minden őslakója eljön hozzám látogatóba!...

Még csak a nagybátyád ...

- Nos, ha csak ő hiányzik, majd őbenne is lesz részed még a mai est folyamán! - mondta az ősjogász, végigdobva magát az egyik mélységes kereveten .

- Kezdem nem érteni a dolgot !

- Azért kezdem én ugyanazt nyomban megmagyarázni!

A két kis unokahúgom, akikről már többször meséltem neked, feljött pár hétre a fővárosba.

Tegnapelőtt érkeztek meg, ma este a nagybátyám és én elvisszük őket az operába, és a tegnap esti családi tanácskozáson az a vélemény alakult ki, hogy neked is ott kell lenned feltétlenül.

Őnagyságát, a feleségedet, természetesen nem hívhatjuk meg addig, amíg a két kis vidéki vakarcsot el nem vittük hozzá bemutatni, ami a program szerint holnapután fog meg t örténni.

A páholy már rendelkezésünkre áll, intézd hát el az elintézendőidet, mert fél óra múlva viszlek magammal !

- Nos, akkor most mindenek előtt hazasietek és a feleségemet értesítem a dologról .

- Teljesen fölösleges: éppen tőletek jövök !

- És Amélie beleegyezett ?

- Természetesen !

- Miért volna ez olyan végtelenül természetes ?...

Az asszonyok az ilyesmiben ...

- Az asszonyok igen, de ő nem!

A te feleséged maga a testet , még pedig ugyancsak szép testet öltött szelídség és engedékenység !

- Lásd Ferkó, ez sz ép volt!

Ez nagyon szép volt!

De miért nem udvarolsz közvetlenül őneki?

Vagy csak nem képzeled, hogy én majd tolmácsolni fogom számára ezeket a stilisztikai fenoméneket !

- Rendben van! - mondta az ősjogász örömmel -, még mindég a változatlan, régi jó félbolond vagy!

Pedig kissé aggódtam érted!

A múlt héten egyik este a Kereszt utcai Preiszler-féle vendéglőbe vetődtem és ott véletlenül összeismerkedtem bizonyos Bitskei Lajos nevű csodálatra méltó férfiúval, akivel azután sokat beszélgettünk felőled!...

Ő mo n dta, hogy az utóbbi időben megint nagyon ideges vagy, valami emészti a lelkedet és néha mintha a vesztedet éreznéd!...

Nos, mi a bajod ?

Miklós kissé elpirult és a bajuszát pödörgetve, vontatottan válaszolta :

- Filodémosszal beszéltél ?...

Nincsen semmi külö nös bajom, tudod, hogy mindég ilyen szerencsétlen, szeszélyes , csapongó kedélyem volt...

Hanem abban tökételesen igaza volt a keresztutcai bölcselőnek, hogy néha úgy érzem magamat, mintha az ördög el akarna vinni magával !

- Barátom - mondta az ősjogász legyintve -, azt hiszem, hogy az igazi úr nem várja meg, amíg az ördög eljön érte, hanem ő maga hívja el azt magához, mint ahogyan elizen a szabójáért vagy ahogyan becsengeti az inasát!...

Azt hiszem, hogy aki várja az ördögöt és szepeg tőle, hogy mikor visz i el magával, rendkívül nyugtalan lelki életet élhet, soha sincs tisztában önmagával, folytonos megbánásokkal próbálkozik, holott az öntudatos megbánás, mint minden töredelem és lélek-reparatúra a legtermészetellenesebb, leghazugabb dolog a világon!

Ellenben aki maga hívja el magához az ördögöt ...

Miklós a vállára ütött az ősjogásznak .

- Te Ferkó - mondta félig tréfásan -, én mindég tudtam, hogy te kiváló elme vagy, a huszonegy, a ferbli és a makaó terén láttam is tőled csodálatos produkciókat, hanem hogy az axiómák, aforizmák, gnómák és egyéb élet igazságok gyártásának terén is ilyen szédületes sikereket fogsz elérni ...

- Hja, barátom, az ember tanul és gondolkozik !

Miklós szívét enyhe melegség borította el; úgy érezte, hogy a várnagy levele megmozdul odabenn a belső zsebében, azért a kezével gyengéden végigsimította a mellét ott, a zseb felett.

Már akkor fájt volna tovább is feszegetnie a dolgot, magának akarta megtakarítani a továbbiakat, azért hirtelen azt mondta, megszorítva az ősjogász kezét :

- Hanem most már beszéljünk rólad, Ferkó!...

Ha az e mlékezetem nem csal, neked a jövő hónapban kellene letenned az utolsó szigorlatodat!...

Minő sejtelmekkel közeledsz ehhez a terminushoz ?

- Nálam soha sincsen szó sejtelmekről, mindég csak szigorú bizonyosságokról!...

A szigorlaton egészen bizonyosan meg f ogok bukni !

- Akkor tehát miért mégy neki?

Nem kár a pénzért ?

- A szigorlatnak neki kell mennem, éspedig éppen a pénz miatt !

- A dolog kezd határozottan titokzatossá válni !

- Nos, majd én levakarom róla a rejtélyességet!...

Még az ősszel meghalt az anyai nagybátyám, a szelíd lelkű és kissé híg, sőt talán lötyögős agyvelejű Matolay, nyugalmazott ítélőtáblai bíró, egyben pedig dorogsági földbirtokos és a testamentumában úgy intézkedett, hogy én az örökvagyonból csinos kis havi ellátmányt kapjak egyetemi tanulmányaim idejére .

Ezt a kegyes intézkedését azzal indokolta meg a drága, jó aggastyán, hogy ő szegény szülők gyermeke volt és emlékezik: mennyit kellett nélkülöznie, gyötrődnie, amíg a felső tanulmányait elvégezhette és hogy ezek a gyötrődések mennyire akadályozták őt abban, hogy testének minden atomjáig teleszippantsa magát a tudománnyal, amit pedig oly igen óhajtott volna megtenni...

Tehát megértettél?

A havi járadék arra az időre szól, amíg egyetemi tanulmányaimat végzem.

Hát már most, akármennyire üti i s a guta a rokonaimat, csak nem vagyok bolond, hogy bevégezzem a tanulmányaimat és ezzel elessek az apanázstól ?

- Agyafúrt fickó vagy, Ferkóm, de hát végre is meddig fog ez tartani ?

- Pontosan még egy esztendeig!

Akkor elérem a nagykorúságomat , megkapom az apai része met, a somogyi birtokot, szép, lágy tremolóban elkezdek fütyülni a diplomára és hazamegyek parasztnak!...

Nos, hát még ezek után mit szólsz ehhez az agyvelőhöz ?

- Le a kalappal, uraim !

- Köszönöm!

Hanem most pontosan hét óra van, indulhatunk .

*

Az Operában a Faustot adták .

Miklós eleinte csak mint zagyva hangzavart hallotta a nyitányt , de azután egyre mélyebben merült el bele, hogy elterelje a figyelmét a tanácsossal való találkozás formátlanságairól, és hogy ne kelljen hallania a két vidéki leányka obligát fecsegését, amivel azok a fővárosi életben való jártasságukat akarták könnyeden demonstrálni.

Fejét a kezeire hajtotta, lábával halkan dobolta az ütemet, és félig lehunyt szemmel nézve a fényben úszó színpad díszes és különös alakjait; az az érzése támad t , hogy az emberek valaha valóban olyanok voltak, aminőknek most látja őket, hogy az élet valamikor a szivárvány hét színében parázsló mesék tündöklő fonadéka volt és csak valamely gonosz csillagzat akarta úgy, hogy ő elkésse ezt az aranykort.

Sajgó gyönyö r űséggel hallgatta a sátán hívó szavát, és amíg Mefisztófelesz sötét alakját kísérte a tekintetével, az emlékezetén gyászos sejtések vonultak át, hogy talán ugyanaz ő, aki az elmúlt nyáron ott, a rozzant , puszta házban, az utolsó hajnalon meg a harmatos fö l deken mint titkos értelmű ködgomoly közelgett feléje .

Amikor az előadásnak vége lett, valami ürügy alatt elvált a társaságtól és céltalanul csatangolt az utcákon.

A monumentális áriák még ott doboltak a fülében, de lassan-lassan egyre inkább elhaltak , törékenyebbek lettek, amíg végül szivárványos, gyenge szárnyakhoz lettek hasonlókká, amelyek visszavitték őt a régi vidékre, és ott ismét hangokká formálódván, a Balaton hívó zúgása lett belőlük .

Akkor hirtelen megfordult és hazasietett .

Amália ezúttal is meg várta a vacsorával, de ez most kedvesen és melegen érintette .

Ösztönös vonzódás hajlította a fehér arcú kis bálvány felé, mert csak őhozzá köthette már magát, hogy a virágokkal szegélyzett lejtőn megállhasson .

Amikor egyedül maradtak, odahúzódott a feleség e mellé és néhány tréfás szóval előkészítve őt a szokatlan hallanivalókra, felolvasta neki a várnagy levelét .

És amíg a levél olvastán újra elvonultak előtte a régi dolgok , a hangja néha elhalt, és ilyenkor valamely ismeretlen üldöző lépéseinek dobogását v élte hallani a háta mögött .

Hanem amikor a végére ért, már őszinte könnyedséggel kérdezte a feleségétől :

- Nos, találd ki, ki írta ?

A kis skarabeusz azonban ernyedten, bágyadt közönnyel aludt a pamlagon .

Miklósnak a szíve feldobbant a torkáig.

Pár percig mozdulatlanul nézte az alvót, de aztán kesernyésen mosolygott, és a levelet visszacsúsztatta a zsebébe .

- A sátán az, aki lefogta a szemeit a csápjaival !

4. Búcsúzóra

Kedves Filodémoszom ,

most keltem fel és ilyenkor, amint tudod, ideges vagyok, ezért meg kell bocsátanod, ha levelem itt-ott hézagos lesz.

Nincs türelmem a lyukacsokat kitömködni, de különben is, mi ketten megértjük egymást .

Itt ülök az udvari szoba nyitott ablakánál és amíg a levelemet írom, közben-közben nézegetem az én nyári leánykáimat, ami nt a folyosón hancúroznak, hazajönnek, meg elmennek, hangosan átbeszélnek egymáshoz, terveket szőnek, titokzatosan bosszantják egymást, de mindez csak a mi kedvünkért történik, akik nézzük őket.

Valamennyinek tudom a nevét is - hogyne tudnám, hiszen magam neveztem el őket Olgának, Editnek, Rózsinak, Margitnak és Jolánnak - és mindegyikről tudom, hogy miben összpontosítja lényének minden csáberejét.

Remélem, a régi tréfás értelemben olvasod ezeket az ostobaságokat - szeretném elhinni önmagamnak, hogy tréfás vagyok és derűs -, de annyi egészen bizonyos, hogy valóságos gyönyörűség figyelemmel kísérni ezeket a kis nősténymajmokat.

Olga minden lépésénél előrehajtja kissé a derekát és ezzel válik ki a többiek közül, a szőke Edit szaporán és hangosan beszél, erőlt e tetten nevetgél és neki ez a külön érdekessége; Rózsi fölényes és hideg, Margit kíváncsi kis baba, Jolán pedig titokzatos és mély hangon beszél -, mindegyikük egészen bizonyosan tudja, hogy a többi csak kíséret ő körülötte, mert feltétlenül ő a legérdekes e bb.

Nyári leánykáknak azért nevezem őket, mert elképzelem, hogy amint eljön az első hűvös őszi nap, bebújnak a fészkeikbe és a jövő tavaszig nem is lesznek láthatók .

Hogy miért írtam neked a nyári leánykákról, arról persze fogalmam sincs.

Aminthogy tegnap estétől fogva egyebeket illetőleg is ilyen zagyvák és szétfolyók a tudásaim.

És meg kell vallanom neked, hogy ez a félig tudattalan állapot kellemes és némi fülledt boldogságot hordoz magában , jóllehet a legmélyén fojtott, hangtalan segélykiáltások gomoly ognak .

Egészen bizonyosan, egészen tisztán csak azt tudom, hogy holnap reggel elutazom, lemegyek a birtokunkra, és ide többé nem is jövök vissza soha .

Másnak azt írnám, hogy a dolgaim miatt megyek és ez egészen hihető is lenne.

Oculus domini saginat boves - látod, milyen komoly és nagy tudású vagyok -, hanem neked inkább megvallom, hogy eszem ágában sincsen a mezőgazdasággal bajlódni, még csak pásztorkölteményeket sem akarok faragni , mert az előbbi esetben Boros, az intéző, az utóbbiban pedig Vergiliusz , a bukolikák nagybátyja nevetne jóízűt felettem.

Nem.

Elmegyek , mert valami vagy valaki ösztönöz, küld.

Vagy talán még helyesebb, ha azt mondom, hogy valami vagy valaki hív, vár rám .

Hanem veled szemben, akivel mindég oly közvetlen közelségben álltunk egymá shoz, mégsem lehet ezt a dolgot ilyen egyszerűen, legfeljebb némi fanyalgó szimbolizmussal és ossziáni sejtelmekkel körítve elintéznem .

Érzem, hogy tudtul kell adnom mindazt, amit magam is tudok, bár ez is kevés és hézagos lesz, mert magam sem vagyok tisz t ában ez elhatározásom eredetével.

De különben is: sokszor bizonyos tényeket, élesen körülhatárolt valóságokat is bajos továbbadni a maguk mivoltában... hátha még a megszületésük előtt elhervadt lelki jövevényekre kerül a sor?

Kinek magyarázhatom meg, hogy néha a pillanat egy ezredrészére megszédülök és akkor már tudom is, hogy hiábavaló minden ?...

Látnivaló, hogy a dolgot nem lehet erőltetni .

Van, amit nem emelhetsz ki a lelked melegágyából, mert akkor megdermed , elhal.

Mindezek ellenére is beszámolhatnék n eked néhány jelentéktelenebb eseményről, mint ennek az elhatározásomnak látszólagos eredőiről, de ennek sem lenne sok értelme, mert amint megfigyeltem, azok az emberi dolgok, amelyek egy élet felett határoznak, egyenes vonalban szökkennek az ég felé, enné lfogva egymást seholsem keresztezik, egymáshoz semmi közük sincs.

( De hiszen éppen csak az kell még, hogy a filozófia felé kacsintgassak!

A filozófia még a maga való mivoltában sem ér huszonöt krajcárt, hát még stilizálva vagy szimbolizálva ! )

Egyet mégis megemlítek a történtek közül .

Tarányi Feri tegnap este feljött hozzám a klubba és a beszélgetésünk során valami olyasmit mondott, hogy az igazi úr nem várja meg, amíg az ördög elviszi, hanem maga idézi azt maga elé, mint ahogyan elizen a szabójáért, vagy aho gyan csenget az inasának.

Eleinte hajlandó voltam azt hinni , hogy ez a mondás ütött szeget a fejembe, de aztán rájöttem, hogy ellenkezően: ez a csodálatos kis axióma éppen hogy kirántotta a fejemből azt a szinte már belerozsdásodott kampósszeget, amelyi k re a félben maradt elhatározásaimat, mint nyűtt ruhákat, fel szoktam aggatni .

( Amint láthatod, elmés vagyok, mint mindég.

És főleg következetes.

Már ahogy nekifogtam az írásnak, előkészítettelek, hogy a levelem hézagos és zagyva lesz.

Már pedig, remélem, a zokon, amiket itt összefirkálok, még az igazi Filodémosz sem tudott volna eligazodni, nemhogy te tudnál a te bükkfából kiesztergályozott kálomista kobakoddal.

Ennek azonban az az oka, hogy magam sem tudom, mit akarok, mi a tervem. )

Nincs is sok értelme, h ogy tovább feszegessem a dolgot, hogy tovább próbálkozzak az elhatározásom érthetővé tételével.

Az ilyesmi annál kisszerűbb és nevetségesebb, minél nagyobb horderejű életeseményről van szó, és minél fölényesebben és könnyedebben akar az ember beszélni felő le.

Ha valahol, úgy itt igazán csak az lenne a helyén, hogy az ember kettészakítsa a mellét, megmutassa a lelke minden kis gyüremlését , táncoljon, énekeljen vagy zokogjon, mint az eszeveszett .

És nekem éppen ezt az utolsót kellene választanom: sírnom kellene, meg kellene szaggatnom a ruhámat, mert krisztusi szomorúság gyötör az én fehér arcú kis skarabeuszom miatt, akit el kell hagynom.

Nem tudom miért, de el kell hagynom .

Úr vagyok, elmegyek oda, ahol magam elé idézhetem az én régi ismerősömet, Mefisztófeleszt és meghagyhatom neki, hogy hívjon meg magához .

Mert ismerem őt már régen, láttam őt már gyerekéveim havas téli éjszakáin , láttam később is, amikor a leányok ajkát cs ó koltam, meg is indultam már nehányszor a rezidenciája felé, de mindég visszarántott a tudat, hogy úgyis eljön értem ő maga.

Most már tudom , hogy rajtam van a sor, most már nem állít meg semmi .

Fogalmam sincs róla, mi történik velem tovább, csak annyi bizonyos, hogy ide már nem jövök vissza többé .

Elmegyek megkeresni az én régi ismerősömet .

Elmegyek - elkárhozni .

Isten veled !

5. Régi ismerős

Miklós kocsija halk gördüléssel fordult be az arácsi útra .

A tavaszi verőfény lángolva hullt alá a vidékre, a hegyek boltozatai már zöldbe borultak, a frissen szántott föld fekete küllői kígyózva siettek a Balaton izzó tükre felé .

Amikor a kocsi feljutott a lejtős kanyarodón, a fák világoszöld koronái közül előbukkant a Tarányi-villa piros bádogteteje .

- Ott még a patkányok az urak! - gondolta Miklós mosolyogva , mert a lelkét nyugodalmas boldogság töltötte el.

Pedig útközben gyakran elszorult a torka, ha maga elé idézte azt a kora reggeli percet, amelyben átment a felesége szobájába és megcsókolta az alvó hófehér arcát, az álomtól verejtékes, csapzott haját és amikor az felnyitotta nedveskék szemét , nyugodtan belehazudta a fülébe, hogy pár nap múlva visszatér.

Akkor még a levél is égette a szívét, de most már elmúlt minden, már nem volt semmi kételye, nem töprengett semmi felett.

A régi ismerős hívta .

Amikor lassankint a Szentirmay-kastély hófehér falai is előbukkantak és kitárultak a napfényen, lehunyta a szemét, de akkor a szikrázó tömeg, mint óriási fehér gálya, lassan úszni kezdett feléje .

Az intéző meglepetten fogadta és nyomban hozzá is kezdett volna a számadások előterjesztéséhez, hanem Miklós útját vágta a dolognak azzal , hogy csak üdülni jött pár napra és eszében sincsen gazdasági dolgokkal foglalkozni.

Nyomban ebéd után vissza is vonult a szobájába és lefeküdt ; a korán kelés és az utazás megviselte .

Alighogy a fejét letette, álomtalan mély álomba szédült és a nap szinte nyugovóra hajolt már, amikor felébredt .

Ahogy körültekintett a gerendás szobában, ismét elfogta a szomorúság.

Sietett ki a szabadba .

Úgy intézte , hogy a háziak közül ne találkozzon senkivel és kerülő utakon sétált el az elhagyott házhoz .

Szorongva nyomta be az ajtót; a sötét szobákból dohos levegő csapódott az arcába.

Leült az ócska kerevetre, fejét a tenyerébe hajtotta .

Vissza akarta magát ringatni a régi hangulatokba, de azok eltűntek örökre .

Kitekintett a szivárványos ablakon, a nap akkor bukott le a nosztori hegyek mögött, utolsó sugaraival rózsaszínűre festve a Szentirmay-kastély fehér ormait.

És ezek a lángoló ormok, tündöklő boltozatok hívtá k, csalogatták, mint az alvajárót a holdfény .

Titokban kilépett és megindult a kastély felé .

Úgy gondolta, hogy felhág az országútra, de mégis az erdei gyalogúton folytatta az útját, mert terhére lett volna az ismerősök köszöntése .

Alig hatolt be a fák közé , amikor vele szemben, a dűlőúton sötét alak bukkant fel , puskával a vállán .

Amikor megpillantották egymást, a várnagy lekapta gyűrött nemezkalapját és tréfás alázattal meghajolt .

- Servus humillimus, perillustrissime domine!

Hallottam, hogy meg méltóztatott érkezni és most éppen az ön üdvözlésére akartam sietni !

Pár pillanatig hallgatott, azután titokzatos mosolygással így szólt :

- Hiszen tudtam én azt effendim, hogy találkozunk mi még a nyár előtt!...

És méltóztatik -e tudni, minő vakmerő gondolatom jött, amikor az önök erdészétől értesültem az örvendetes esetről ?...

Jóllehet a tilalom már beállt, tegnap pompás nyulacskát puffantottam le a paloznaki dűlőben, azt ma estére elkészíttettem, úgy gondoltam, hogy talán kegyeskednék leereszkedni hozzánk, hiszen m é g nincsenek itt az urak, akik előtt esetleg...

A nyulat a lánykám pácolta - tette hozzá halkan -, ó, ha méltóztatnék látni, hogy kifejlődött az a kis vadmacska!...

Az öregem ugyan nincsen itthon, még délután bement a városba és ott is marad nehány napig , de hiszen el tudom én a kis lakomát igazítani, magam is !...

Borom, fájdalom, nincsen, mert az eklézsia, méltóztatik tudni...

Szabad tehát remélnem ?

Mosolyogva, kérőleg nézett Miklósra .

- Örömmel! - mondta Miklós, utóbb kissé megrestelve a sietséget, amellyel a meghívást elfogadta.

Hogy némi magyarázatát adja a dolognak, mondogatni kezdte, hogy valósággal szö kött a fővárosból, az idegeinek nyugalomra van szüksége ... hanem amikor eszébe jutott, hogy az efféle vacsorák nem túlságosan alkalmasak az idegek megny ugtatására, belezavarodott a dologba .

A várnagy azonban segítségére sietett .

- Hisz mindez oly természetes! - mondta mosolyogva.

- Nincsen az ilyesmin semmi megmagyarázni való: az igazi úr azt teszi, ami neki éppen tetszik !

- Hanem nekem ilyenformán még haza is kell mennem előbb - mondta Miklós - mert részint meg kell mondanom, hogy ne várjanak, részint pedig a bor irányában ...

Tűnődött pár pillanatig, majd, amikor eszébe jutott, hogy a bor révén feltétlenül kitudódnék a háziak előtt, hogy hová készül, amit pedig mindenképpen el akart kerülni, elővette duzzadó erszényét, pénzt adott a várnagynak, és azt mondta :

- Most jut eszembe, hogy hiszen még nem az a rend Glicínia-lugason, ami nyaranta szokott lenni, így hát a borkérdést még igen bonyolult lenne megol dani, hanem, ha signore capitano lenne oly szíves a csopaki kocsmárosnál beszerezni, őneki pompás italai szoktak lenni !

- Avec plaisire, monsieur - mondta a várnagy, titkolt örömmel vizsgálgatva az erszény tartalmát .

- Tehát pontban fél kilenckor ott leszek! - mondta Miklós , megindulva visszafelé.

- Csak a nyúl aztán el ne szaladjon azalatt !

- Sem a nyúl nem fog elszaladni - mondta a várnagy finom mosollyal -, sem pedig ...

Nem fejezte be, elsietett .

Miklósnak nagyot dobbant a szíve.

Lehunyta a szemét, hogy jobban lá thassa a kis vadmacska körül kóválygó téli álomképeit, amelyek most újra elvonultak előtte .

Az est akkor már leszállt; a messzeségből halavány körvonalakban bontakozott ki a nyaraló, amelyben tavaly nyáron Amália lakott az édesanyjával .

Elfordította róla a tekintetét és hazasietett .

*

Fél kilenc volt, amikor a kastély melléképületéhez érkezett , amelyben a várnagy lakott .

Mielőtt bezörgetett, odament halkan az ablak alá és a függöny résén keresztül bepillantott .

A várnagy egyedül volt, szerető gondossággal r endezgette a már megterített asztalt, majd a borosüvegeket állította sorba.

Az asztalon két hatalmas, vertezüst kandeláber ékeskedett , mindegyikben nyolc-nyolc lobogó gyertya - kétségtelenül a kastélyból kölcsönzött parádé .

A szomszédos szobák ajtajai, job bról és balról, be voltak csukva, az ablakaik is sötétek .

Csicsincsilla hercegnő már alszik .

Bezörgetett .

A várnagy a sarkáig feltárta az ajtót, mélyen meghajtotta magát, karjait kitárta, mint a muzulmánok, valami csodálatos nyelvkeveréken dicsbeszédet intézett a vendégéhez, de a túlzó tréfákon keresztül is látható volt, mennyire örül a látogatásnak .

Nyomban asztalhoz ültek, de a leányról szó sem esett közöttük .

- Ennyiben úgysem maradhat a dolog! - gondolta Miklós.

- Valaminek okvetlenül kell történnie !

Átadta magát a tétova, bizonytalan, boldog várásnak, közben nagyokat hörpintve a lusta csopakiból .

A vacsora már véget ért, székeiken kényelmesen hátradőlve beszélgettek a közelgő nyárról, amikor az egyik ajtó halkan felnyílt és a nyíláson Pipi borzas feje bukkant elő.

Látszott, hogy most kelt ki az ágyból; hálóinge lecsúszott a válláról, de nem törődö tt vele.

Álmosan pislogott, kíváncsian tekintett körül, de amikor Miklóst felismerte, nagy, kerek szeme felnyílt és abból eleinte a csodálkozás, azután az öröm, végül pedig valami csúfondáros mosolygás villant a fiatalember felé .

- Ugorj, vadmacska! - mondta az apja tréfásan.

- Öltözz fel, és mutasd meg magadat a nagyságos úrnak !

A leányka vállat vont, miközben zilált hajának csigái a másik válláról is lecsúsztak .

- Van eszemben! - mondta.

- Amikor éppen olyan szépeket álmodtam !

Még egyszer rávillantotta a szemét Miklósra, azután hirtelen betette az ajtót .

- Bolond - mondta a várnagy legyintve, azután újból megtöltötte a poharaikat és most már kissé bizalmaskodva mondta Miklósnak :

- Igyunk erre az éjszakára!...

Hiszen nem múlt még el !...

Mosolyogva nézett Miklósra, azután kicsapta az asztalra a francia kártyát .

Amikor a gyertyák utolsót lobbantak, a pénz már garmadában állt a várnagy előtt .

Akkor felállt, meghajtotta magát és azt mondta :

- Thank you, mister !

A függöny résein keresztül már bemosolygott a hajnal.

Miklós is felállt és tétován, tanácstalanul nézte a napfényben gomolygó, barna szivarfüstöt .

A várnagy akkor halkan felnyitotta a leányka szobájának ajtaját, odaintette Miklóst és amikor az félig már részegen, sóvárogva bepillantott, tréfás-erőszakosan belökte őt a szobába .

- Mefisztófelesz! - sziszegte Miklós, bámulatában visszafordulva .

- Prego signore - felelte a várnagy impertinens alázattal -, én csak az udvarmestere vagyok, de nemsokára ővele magával is méltóztatik majd találkozni!...

Úgy hallom, itt kóborol ezen a vidéken !

Fejével búcsút intett és behúzta maga mögött az ajtót .

Amikor Csicsincsilla felült az ágyában, Miklós habozva odalépett hozzá és megcsókolta a kezét.

A leány nem felelt és odakint is csend lett nemsokára, mert a várnagy elment és bezárta az épület ajtaját .

Késő délután volt, amik or Miklós felébredt.

Akkor halkan felkelt és kiugrott a nyitott ablakon keresztül .

Az alkonyat már odalenn találta a Balaton partján.

Amikor a lebukó nap utolsó emléke is elsápadt a nyugati égbolton, a nádasok fekete rengetegéből kiemelkedett a félelmes kö dóriás és karjait szétterjesztette a vidék felett .

- Tudom már, ki vagy! - sóhajtotta Miklós egykedvűen .

A jövevény akkor lassan egymásba ölelte sötét ködkarjait és Miklós ott látta közöttük összeroppanni az egész régi, drága vidéket , hallotta a régi kedves emberek jajveszékelését.

Legutoljára Amália sikoltott feléje segítségért, de akkor már nem mozdíthatta a karjait .

Amikor pedig Mefisztofelesz végül neki is hívólag intett sötét ködfejével, szótlanul megindult utána, hogy vendége lehessen .

Cholnoky László

Piroska

RÉGI ISMERŐS

ELSŐ KÖNYV

MÁSODIK KÖNYV

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Cholnoky László

Piroska

RÉGI ISMERŐS

ELSŐ KÖNYV

MÁSODIK KÖNYV