Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Gerendi Fülöp nem volt megelégedve a küldetéssel.
Az jutott eszébe, hogy László tulajdonképpen mégis csak haszontalan ember, s ő maga olyan rövidlátó volt, hogy ezt csak most vette észre...
Rosszkedvüen, békétlen hangulatban érkezett lakására.
Az emeletre vezető harminczkét lépcsőt talán még sohasem lépte olyan nehezen, mint most.
Valami hiba van ebben a dologban...
Valahogy másképpen kellett volna...
Benn ledobta kabátját, kalapját, odahúzta iróasztala elé a széket és gondolkozni kezdett.
Megigérte, hogy meg fogja írni küldetése eredményét.
Megtegye?
Valahogy úgy jön, hogy az az ember nem érdemli...
- Milyen közönségesek vagyunk, - mormogta lehangoltan.
Abból, hogy ő a világon van, nincsen senkinek semmi haszna.
Az ő élete nem jelent semmit, a benne lappangó erő parlagon hever.
Költi a jövedelmét, járja a kávéházakat , unatkozik a szinházakban, szívja a levegőt és azzal vége.
Éppen mint László és a többiek, a kikkel együtt élt eddig.
A midőn ez az ember magával hozta a szép Rózát és azt mondotta nekik, hogy a felesége, - emlékszik, hogy egy pillanatra kellemetlen szégyenérzet lopódzott szívébe, mert eszébe jutott, hogy íme még ennek a közönséges embernek is van már czélja a világon, csak neki nincsen.
Akkor elhatározta, hogy szakít eddigi haszontalan, frivol életmódjával, meg fogja gyűlölni a társaság könnyelműségét, a mely mindent megbocsát az embereknek, ha az illem discret válaszfalait nem sértik meg, és maga veszi kezébe a gazdaságot.
Szorgalmas lesz , dolgozni fog, - nyáron falun fog lakni s csak télen a fővárosban.
Egy-két év alatt belegyakorolja magát a munkás ember teendőibe, s csakhamar megházasodik ő is.
Aztán megtudta, hogy László hazudott...
Milyen szégyen!
De im visszagondol reá, hogy akkoriban nem érezte ezt a szégyent.
Az villant keresztül a fején, hogy mostanában egyenlő ebben a súlyos pontban a férfi és egyenlő a nő.
Egyik könnyelműbb és léhább, mint a másik; a társadalom pedig megelégszik az ámítással, a csalással és az illem nyúlékony szabályainak megtartásával, a melyek mellett kényelmesen meg lehet élni...
Utálatos dolog!
Véget fog neki vetni; elhagyja a várost, elfelejti ezt az egész dolgot és két-három év mulva, ha megúnja az idegen földet és biztos lesz benne, hogy ennek a mostani hitvány életmódnak még nyoma sem maradt meg többé: fölkeresi az ősi házat és dolgozni fog.
Nehány percz mulva becsengette öreg cselédjét és meghagyta neki, hogy készüljön, mert kihajtatnak az indóházba.
- Télviz idején, úrfi?
- Ne okoskodjék, Miska!
Húzza elő az utazótáskát és hozza rendbe.
A délutáni gyorsvonatig készen legyen.
- Aztán hová szaladozunk, instálom? kérdezte dunnyogó hangon az öreg.
- Még nem tudom.
- Meg tetszik fagyni...
- Elmehet.
- Jó, jó, most is ebben a vékony lebernyegben tetszett kibomlani az utczára, pedig hányszor megmondtam már, hogy ez igen-igen nagy bolondság volna...
A megboldogult nagyságos asszony, Isten nyugasztalja, ugyancsak a szívemre köté, hogy vigyáznék az úrfira cseppet, mert az úrfi sohasem ügyel.
Instálom, miért nem ügyel ?..
Fog egy akkora podagrát, mint ez a ház, aztán ficzkándozhatik, azt mondom...
Az ifjú kihallgatta türelmesen a lassú dunnyogást és nem felelt semmit.
Az öreggel nem lehetett birni.
Makacs fejü, szívós, érdes székely ember volt, tele jósággal , bosszantással, szeretettel és kellemetlenkedéssel.
Hajdanta az ölében hordta.
- Mondanék valamit úrfi...
- Beszéljen!
- Azt én, hogy immár ne lopnók itt hiába többet az Úr Isten napját, hanem mennénk haza.
No, no! instálom... tudom én, hogy csak úgy sundám-bundám még nem jöhetne el oda, mert ott ki tudja hogy miféle állapottal vagyon azóta a régi szép udvar-házunk ; hanem úgy instálom, hogy én fölülnék a gőzösre, elmennék haza és körüllátnám magamat az otthon való állapotokon.
Aztán megbeszélleném az úrfinak őket és visszamennénk.
Fülöpnek gyors ötlete támadt.
- Gondoltam erre, Miska; felelte hirtelen és az öreghez lépett; - ha maga hazamegy előbb és rendbe hozza a kastélyt, pár hét mulva én is leutazom.
Jó lesz?
- Roppant jó lesz, instálom! mondotta kezeit dörzsölgetve az öreg.
Hazamegyek én még ma!
Hála Istennek, csakhogy már egyszer elpusztulhatok innét.
Ordináré hely ám ez a ménkő nagy város, úrfi!
Alig várom, hogy a sarkammal álljak feléje -
- Készüljön, Mihály, - vágott szavába az ifju; - a két órai vonattal elindulhat.
- El én!
Megyek én egyben!
Hojjé!
Micsoda szamár is voltam én, hogy ezt már régen nem bökdösém ki a nagyságos úrnak!
S az öreg sietve ment.
Délután félkettőkor készen volt.
Felvette bundáját, kezébe kapta az utazótáskát és bejelentette, hogy im Istennek ajánlja az ifju urat, ő megy.
- Kocsin menjen kend; elkésik.
- Nem a!
Szedegetvén szaporán a lábamat, elérek idejében.
Az úrfi itten marad?
- Nem tudom, Miska...
- Hát én honnan tudjam, hogy merre jár?
- Megírom kendnek.
Valószinűleg Bécsbe megyek.
Maga feljön oda, érti?
- Igenis, értem!
- Menjen!
- Az Isten áldja meg az úrfit!
Vegye fel a téli felsőt, ha künn jár; fertelmes hideg vagyon; lefagy az lónak a szarva; mormogta kedélyesen az öreg, miközben kifelé igyekezett az ajtón.
Lenn aztán meg sem állt addig, a mig az indóház tágas perronjára nem ért.
Elérkezett idejében; húsz perczczel hamarabb, mint kellett volna.
A hófuvás megakasztotta a közlekedést; az utolsó vonat két órai késéssel érkezett meg.
Ez a hír sehogy sem tetszett a vén sasnak.
Türelmetlenül, topogva lépte a szines koczkás váróterem földjét, húzogatta a marczona bajuszát, s kijelentette a fagyoskodó portásnak, hogy az nem rendén levő dolog, a mi mostanában ezekkel a kényes masinákkal járja.
Hol az egyik köhögi el magát valahol az úton, hol a másik.
Egy kis rongyos hó elég, hogy beleakadjanak.
De hát akkor legalább ne bolondítsák ok nélkül az embert és mondják meg, a hogy illik, hogy a masinákat az ördög szántja; nincs furvérozás, mehessék minden böcsületes ember a tulajdon lábán, ha dolga vagyon, avagy kabalákkal, ha sietős az útja.
Morgott, zsörtölődött az öreg, a végén azonban mégis csak fölkapaszkodott a készen álló vonatra, s az egyik vaggon félrevaló sarokülésében , bundájába temette magát.
Öt percznyi várakozás után kirobogott a vonat az indóházból s kivágtatott a pusztaságba.
Havas, homályos mezők végig a rákosi pusztán.
Egy-egy károgó varjú a szürkés párázatban.
Egy-egy gubbasztó verébcsalád a magukban álló kútak havas kámváin, - egyébb semmi.
A vén sas haza gondolt.
Rég volt otthon; azóta sok minden megváltozhatott.
Az öreg biró már nem él, az bizonyos.
A szegény jó Peszternákné is kiköltözhetett már ebből a siralomvölgyből, s valószinűleg a kajla fülű borbély sem támasztja görbe hátával a kocsma falát.
Bárdos a jólelkű, szaporabeszédű falusi nótárius azonban bizonyosan életben van még, mert hát beszélt valamit minap róla a Fülöp úrfi...
Majd meglátja!
A vonat csak száguldjon végig mentől sebesebben a végnélkül való rónaságon, a mely álmossá és hallgataggá teszi az embert.
*
Bárdos jegyző volt a kis faluban.
Ismerte minden gyermek és nem haragudott reá senki .
Mozgékony, szürke emberke volt, szürkébb, mint egy kopott veréb, de epétlenebb, mint a galamb.
Elvégzett mindent, a mivel megbízták, járt-kelt, futott, lamentált , dolgozott, végezte a napi robotját, s ennek a világnak a sorsával tökéletesen meg volt elégedve.
Nem pótolt aczélszeget a kis falucska benső háztartásában, hanem azért azok közé a sokat biró, jóféle faszegek közé tartozott, a melyeknek a pótlása ugyan nem kerül sokba, de nélkülözni sem lehet őket.
Volt gazdasága is, arra azonban nem sokat adott.
Volt egy leánya is, - az volt a szemefénye.
Felesége halála után azt beczézte, azt simogatta, annak a kedvében járt , s a midőn eljött az ideje, hogy Rózát fölvigye nagynénje a városba, a hol majd világot fog látni és ügyes leánynyá képezi ki magát, a kis szürke emberke csak hosszas rábeszélések után szánta reá a fejét arra, hogy ehhez a tervhez beleegyezését adja.
A néni azonban addig-addig bizonyítgatta neki, hogy az ő szándéka mindenekben üdvös és helyén való, - mig végül kényszeredve, nem jó szívvel, de mégis csak útnak eresztette a leányt, s azóta csak a leveleit látta.
Ebben az időben történt, hogy testvér nénjének a fia árván maradt.
Bárdos utána ment és magához vette a fiút, a kit Lőrincznek hívtak.
Reá egy hétre meghalt a bátyja, ki erdész volt a pálosok régi birtokain, s egy szép kis leánykát hagyott hátra.
Halálos ágyán az ő oltalmába ajánlotta árva gyermekét, s a jólelkű Bárdos könyes szemekkel tett igéretet, hogy az árvát gondozni fogja.
A leányt Sibil-nek hívták.
Igy került a házába eltávozott gyermeke helyébe egyszerre kettő.
Ettől az időtől kezdve aztán szó sem volt csendességről többé.
A kis Sibil jóformán gyermek volt még, de csintalan és nyughatatlan ördög, a ki egy perczig sem tudott békén lenni, s bizony akárhányszor arczon legyintette Lőrinczet, az unokabátyját, ha nem adott neki mindenekben igazságot, akár volt igaza, akár nem volt.
Bárdosnak elég dolga volt velük.
Tegnap békíteni kellett őket, - ma ismét.
Sok esztendő óta viszont most először történt, hogy valaki rosszat mondott róla.
Az új erdész ugyanis, a kit elhalt bátyja helyébe hoztak, egy napon kölcsön pénzt kért tőle.
Szívesen adott volna, de akkor éppen neki sem volt.
Az a szeplős, rőt ember aztán, ki úgy nézett ki, a maga eres, vékony nyakával, mint egy megpaprikázott fejű, sovány gólya , mérgében azt fogta reá, hogy fösvény, zsugori, a kinek még a szeme se jól áll.
Ezt persze nem hitte senki, - de Bárdosnak mégis rosszul esett.
Lőrincz, a fiú, tizenhét éves volt.
Abban a korban, a midőn eszmélni kezdünk és megragad a természet titokzatos zsongása a maga nagyságával, rejtelmeivel és édességeivel, a melyekről még semmit sem tudunk.
A midőn megrázkódunk egy mellettünk véletlenül lehulló falevélnek a zizzenésétől, - holott máskülömben roppant erősek , bízók, kevélyek és vakmerők vagyunk.
Te is az voltál, én is, Lőrincz is, ki e mellett élénk, gyorsan kihevülő, valóságos eleven szikra természet volt, tele ezerféle színes, sugaras képpel a feje és egyszerre kilobbanó lelkesedéssel a szíve.
Járta a Sibil otthonát, az erdőt, bámulta reggeltől estig a füveket, a fákat és leste kendermagos csapó-kalitkával a madarakat.
Bárdos akárhányszor figyelmeztette:
- Vigyázz a bogárkára, Lőrincz, bajotok esik.
- Vigyázok, édes bácsi!
- Itthon maradjatok ma, fiam, jobb lesz.
- Itthon maradunk!
Persze, persze...
A szürke ember jól tudta, hogy mire haza jön, a gyerekeknek csak hűlt helyét találja a házban, de nem ellenkezett.
Jót tesz a friss levegő az ilyen eleven népnek, hadd részesüljenek benne, a mig módjukban van.
Lőrincz kisérte a leányt, együtt mászták a köves meredeket, keresték a vércsék és a kopogó harkályok tarka tojásait, együtt kiabáltak mindenféle furcsa szavakat a visszhangnak, és együtt épitettek ügyesen faragott csepp malmocskákat az érre.
Bárdos be is akarta küldeni egy ízben a fiút az iskolába, hogy tanuljon.
Fel is pakolta gondosan, sok szeretettel, hanem a mikor Lőrincz fölmászott szomorkodó arczczal a szekérbe és lehorgasztotta elbúsult szívvel a fejét, a Sibil sötétkék szemében megjelent egy köny, azután a Lőrincz pilláin is egy, azután a jegyző is elfordult és maga elé nézett a földre, a hol apró hangyák mászkáltak a porban.
És azután egy szót sem szóltak, csak leszállt csendesen a fiú, bevitték a ládát és kifogták a lovakat a hámból.
Ráér még!...
Itthon marad a Lőrinczke.
Máskor meg az történt, hogy az új erdész ráüzent durva szóval a jegyzőre, hogy ne ereszsze többé a gyerekeket az erdőbe, mivelhogy igen rongálják a fákat, s ezt ő nem tűrheti tovább.
Tudni kell, hogy azok a fák éppen csak harminczezer holdon vonultak le a láthatár felé...
Ez tisztára szekatúra volt.
Az a paprikázott fejű, goromba kamasz haragítani akarta a jó kis embert, valószinűleg azért, mert nem tudott neki azonnal pénzt kölcsönözni, - ezúttal azonban felsült a mamlaszságával, mert a jegyző éppen nem haragudott.
Nem is érdemelt volna ekkora kitüntetést az a lábatlankodó »vörös betyár« - a mint a falusiak röptében elnevezték.
A jegyző egyszerűen maga elé hívta Lőrinczet is, a leányt is és meghagyta nekik, hogy ne menjenek többé az erdőbe, mert im kárt tesznek a harminczezer holdas rengetegben.
Ne menjenek különösen a Pálos-rendi barátok régi zárdaromjához, hová gyakran ellátogat az új erdész.
- Rátok les, kis Sibil és szégyenszemre elfog.
A leány akkor félrehivata Lőrinczet a kertbe, s ott előbb komolyan végignézte.
Azután összefonta mellén a karját, felbigyesztette az ajakát és igy szólt:
- Félsz attól az embertől, Lőrincz?
A fiú vállait vonogatta.
» Nem én !«
- Jól van hát, - mondotta durczásan a leány, már most csak azért is odamegyünk.
Az erdőbe is, a romokhoz is.
Te férfi vagy.
Az vagy?
- Az vagyok.
- Az vagy!
Még ma megyünk, - folytatta heveskedve a leány és fenyegetődzött, hogy majd megmutatja annak a csúf betyárnak, miképpen parancsolgasson abban az erdőben , melyben huszonnyolcz esztendeig az ő édes apja parancsolt, az pedig becsületes, jó ember volt.
- Estefelé kimegyünk, Lőrincz.
- Jól van.
A Pálos-rendiek régi zárdaromját nagy tölgyek árnyékolták és bús, sötét hely volt .
Ott halt meg a parasztnép felénk való, híres haramia-hőse, Král Jozso, a »certov sin «, az ördög fia, kinek vasfű volt a tenyerében, s a bőre olyan kemény, hogy azon semmiféle puskagolyó nem repülhetett át.
Csatangolta a vidéket ez a félelmes rabló , összetüzött mindenkivel és legyőzött minden embert, mert a hosszú, fehér szakállú , gyíkszemű, pikkelyes bőrű hegyi manók is szövetséges társai voltak.
Hanem mikor aztán egy dörömbölő, gonosz viharos éjszakán megölte a Pálosok vicariusát, Bonifácz pátert , a második tölgy alatt belecsapott a tüzes villám és korommá égette a testét.
Ez volt a vége.
A megbarnúlt falakra loncz kúszik, s fenn valami haragoszöld, apró levelű , gyenge növény szorong a beomlott kövek hasadékai között.
Parasztgyermekek még a tájékát is elkerülik ennek a magában hallgató romnak.
Nem hoz szerencsét, a ki fölkeresi.
Baj éri az embert.
Beég a vetése, veres tejet ad a kecskéje s neki háborodva szakadatlanúl kotkodácsolni kezd a szegény asszony tyúkja .
A tehenek egész éjszakán keresztül bőgnek az istállóban, a lovak leharapják magukról a hámot, s a máskülömben is babonás köznép még ostobább lesz tőle.
A kápolnaszerű omladvány alatt tágas kripta van, hol sok száz páter alszik-porlik a fülkék boltozataiban, s a honnan kóbor lelkei pátereknek, világos nyári éjszakákon , midőn a romoktól jobbkézt elterülő zsombékos, nádas ingoványon apró, sárgás-piros lidérczlángocskák indulnak futni az árnyas partok felé, s a magas bérczek között utálatos, nagy fülesbaglyok huhukkolnak bele az éjjeli csendességbe: kijönnek fehér lepedőikben a holdvilágra és halotti éneket dúdolnak hosszan elnyujtott, búgó , szomorú hangon...
A kápolna falain levő kopott, régi festmények életre kelnek hirtelen erre a búgó gyászénekre és lelépnek onnan meztelen testek, gyermekfejek, és kilépnek vérző tagjaikkal a szent martyrok.
De mindezektől nem fél a leány.
A vad természet vaddá és merészszé növelte ölén.
Édes apja, a bátor vadász, ha magával vitte kötelességszerű járásai közben a rengetegbe, meg se tűrte volna, hogy féljen.
Még gyermek, de ne féljen.
Mitől is?
Im esteledik.
A magas bérczeket áttetsző, finom párázat árnyékolja, s hazatérő gulyák kolompolnak az erdőség alatt.
A romok között Sibil áll és int Lőrincznek, hogy jöjjön.
Markolja meg botját, a mit az imént vágtak, s tekintsen le az omladványról.
És ha ott látja leskelődni a paprikást, rohanja meg és verje le vitézül, had' emlegesse, hogy egyszer parancsolni mert abban az erdőségben, a melyben az ő édes apja volt egykor úr és a mely neki nem idegen hely, hanem »haza «.
A fiú marokra fogta a botot és visszaintett.
Lesi már!
Lenn az aljban azonban hiába futotta körül tekintetével a sűrűséget, mert nem volt ott a szeplős erdész.
- Fél a gyáva! - mondta a leány és fölnevetett vígan.
Annál jobb!
Lőrincz, mindennap eljövünk ide, csak úgy, mint eddig.
Majd meglátjuk, hogy mit akar az a pity-poty ember.
Te erős vagy, Lőrincz, megvered.
A fiú felgyűrte a kabátja ujját és megforgatta kiragyogó tekintettel a súlyos botot.
- Agyonverem!
- Nem; csak megvered, - javította ki a leány; azzal megfogta a kezét, s az omladékokon felvitte a bástyára, mely a zárda nyugati szegletén állt valami őrtoronyforma gyanánt.
Tetejéről be lehetett látni a völgyet, az ingoványt, az egész falut, a Gerendi kastély kupoláját, s tiszta időben a nagy messzeségben kéklő podoli hegycsucsokat is a százhatvan láb magas »Király« szirttel, honnan Király Domokost, a gyergyói kapitányt lökték le hajdanán az alattomosan támadó, gyáva szászok, s kapának ezen miserabilis causáért pars pro toto a régeni főemberek egyenként huszonöt virgácsot Nagyságos Apaffy Mihály uram erdélyi fejedelem ő kegyelmétől »uti justitia et exempla fiat, canis mater!
Dixi et scripsi in Giwla-Fejerwar, Ammen !«
Mire a tetőre értek, a leány haragosan kiáltott fel.
Elszakadt az ujjaskája, s éppen a mellén.
Most mindjárt kivillan a fehér bőre.
- Adj tüt! - mondta bosszankodva.
- Honnan, ha nincs? felelte zavartan a fiú és kivonta kezét a leányéból.
Leültek a kövekre.
Lőrincz sípot faragott fűzfából, - tölgylevelekből, kicsiny, kék virágocskákból koszorút kötött a leány.
Mikor készen volt, fejére tette.
A tiszteletes úrnak igaza volt, midőn rossz ördögnek nevezte el a minap.
Nehány percz mulva felugrott a kőről , s titkolódzva súgta a fiúnak, hogy menjenek le innen egyenesen a kápolnába, mert ott még nem volt, csak az ajtónál, s az semmi.
Beljebb szeretne menni...
- Ne menjünk oda, Sibil, - intette a fiú, de a leány akkor már szaporán mászott lefelé a köveken és nem hallgatott reá.
Megcsúszott, le-lesiklott a lábáról, - nem bánta.
A feslés még jobban kibomlott mellén, a fiú oda bámult arra a helyre és ismét rákiáltott akaratlanul, hevesen:
- Ne menj!
Rá se' ügyelt a leány.
Rossz ördög...
Kihevült, izgatott arczczal érkezett le a kápolna ajtajához és fölnézett.
- Gyere!
A fiú mit tegyen?
Lement ő is.
A leány, az akaratos, durczás gyermek pedig meglökte , a mikor melléje jött és rákiáltott:
- Maradj itt, ha félsz!
- Nem azért...
- Maradj csak, egyedül megyek -
Azonban visszanézett, hogy jön -e utána Lőrincz arra a titokzatos, csendes helyre , melytől a lehúnyó nap éppen most búcsúztatja a sugarait.
Aranyos a fal is, a levegő is.
Fenn pillangó libben.
A leány előre lépett s visszafojtott lélegzettel, nagy szemekkel nézett körül.
Kezében tartotta a fiú kezét, ki lesütött fejjel , megzavarodva állt és ezt mormogta: »forduljunk vissza «...
Különös hely...
A falakon szivárványos napsugár reszket.
A falakon benn a homályos mélyedésekben , mozdulatlan, sárga keresztes pókok ülnek hálóik közepén.
A falakon mindenféle régi képek, elfakulva, szétmálva, töredezve, keskeny penész erezettel tarkán, itt-ott azonban kirívó tisztaságban.
Itt egy angyalfej, ott egy láb, egy kéz, egy oltár-szobor.
Barna felhők látszanak a megrepedezett menyezeten, s a szentély komor és barátságtalan.
Az a hely azonban, a hol álltak, derűlt, ingerlő és behízelgő.
A leány érezte az aranyos levegőt, mely hajával játszott, és nem mert megmozdulni .
Körüljártatta kék szemeit a képeken, s lassankint sötét pírt és kiállhatatlan hőséget érzett az arczán, mintha mind oda verte volna ki dobogó szíve a vért.
Különös hely ...
Egy angyalfej, egy női láb.
Ott pálma-levelek, s egy homályos, kopott, meztelen test .
Szentkép...
Türelmetlen szorítást érzett a kezén.
Gyorsan a fiúra nézett, ki visszanézte.
Egy pillanat az egész, egy lehellet, egyetlen szikra a ködben...
Lőrincz! rebegte ijedt borzongással, s fázódva lökte el kezéből a fiú kezét.
A másik perczben már kifutott a kápolnából és futott tovább tüskén, köveken keresztül egészen az erdőszélig.
Ott kimerülten leült és bevárta a fiút.
Azután hallgatva, másfelé tekingetve lépegettek egymás mellett egészen hazáig, a hová teljes alkonyodáskor érkeztek meg.
És nem volt emberi hatalom többé, a mely tovább is a faluban tartsa a fiút.
Megy tanulni a városba.
Sokat fog tanulni, híres ember lesz a szorgalma után, s majd meglátják, hogy miképen fog ő még visszatérni egyszer.
A midőn megcsókolta a jegyző kezét, jóságos arczczal mondta neki a szürke ember.
- Jó légy, Lőrinczke fiam.
A fiú földre sütötte szemeit, mikor a leányhoz közeledett, s félénken nyujtotta kezét.
Alig érintette a leányét, ki húzódott és gyorsan félrenézett.
Lőrincz ekkor fölvetette a fejét és fölkiáltott.
- Isten áldja, édes bácsi!
Azzal felült gyorsan a szekérbe, a mely kidöczögött az országútra, s a város felé tartott.
Bárdos egy pillanatig nézte, azután megfordult és fürkésző, nyugtalan arczczal tekintett a leányra, ki a tornácz sarkába húzódva ült.
- Mi bajod van, gyermek?
A »gyermek« összerezzent, mosolygott, megvonogatta a vállát és azt felelte:
- Semmi.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE