II. FEJEZET.
A BÁRÁNYBŐRBE ÖLTÖZÖTT FARKAS.
A hajnal rózsaszínű derengése mosolygott be az íves ablakokon, midőn a kamarás úr befejezte titkárának szóló levelét.
Még egyszer figyelmesen végigolvasta, nem feledett-e ki belőle valamit.
«...Mindenekelőtt kövess el mindent, - írta, - hogy hitelezőim egy ideig még békében maradjanak.
Igérj meg nekik mindent, adj meg, amit kérnek, bármilyen kamat legyen is.
Különösen annak a vérszopó, uzsorás gazembernek, Tulpenbauernak, vedd igéretét , hogy egy-két hónapig nem mozdul és ama bizonyos aláírásokkal ellátott váltókat pénzesládája rejtekében fogja őrizni.»
E mondatnál őméltósága kissé izgatottan simogatta homlokát.
«...A hivatalos kasszában lévő hiányokat illetőleg - olvasta tovább - bízom tapasztalt ügyességedben, hogy egy ideig még el tudod úgy palástolni, amint megbeszéltük.
Csak Tulpenbauert igyekezz mindenáron türelemre bírni.
Ez a fő!
Levelem vétele után menj el, kedves Ulrik azonnal a vén gazemberhez, mert ha e veszedelmes váltókat az aláíróknak bemutatják, mi menthetetlenül veszve vagyunk, mert azonnal elrendelik a hivatalos kasszavizsgálatot.
Ámbár úgy beszéltük meg a dolgot, hogy megérkezésem után azonnal bátyámhoz fordulok , hogy segítsen ki egy megfelelő summával, erről azonban egy időre le kellett tennem , hogy bizalmát és szeretetét megnyerhessem.
Várakoznom kell segítő és megmentő szövetségesemre: a jó alkalomra, mely most se hagyott cserben, miután bátyám távollétében megbecsülhetetlen segítőt és szövetségest nyertünk volt nevelőm és házitanítóm, Tarafás Bence személyében.
E derék férfiúval a következő beszélgetést folytattuk, mely, minden magyarázat helyett, téged is tájékozni fog az itteni viszonyokról...»
Őméltósága itt újra bemártotta a tollat.
Ámbár szóról szóra igyekezett visszaadni Tarafás urammal folytatott beszélgetését, úgy látszik, itt-ott mégis kihagyhatott valamit, mert gyors kézzel, hosszú közbeszúrásokkal pótolta a kifeledt részeket .
Azután tovább olvasott:
«Bátyám késő este érkezett haza és én szerető testvérként fiammal azonnal elébe siettem a folyosóra.
Tárt karokkal siettem feléje, mire arca jéghideg, büszke kifejezést öltött és jobbját tiltakozva nyujtotta felém.
- Egy lépést se tovább, nem ismerjük egymást! - kiáltotta metsző, fagyos hangon.
De fiam elhalványodott arccal, mankóján feléje kopogott és remegő hangon szólalt meg:
- Ez nem lehet Balázs bácsi, akiről én annyi jót és nemeset hallottam!
Bácsi, hát így fogadsz bennünket?...
Erre arcáról azonnal eltűnt a haragos kifejezés és fiamat melegen magához ölelte:
- Isten hozott benneteket! - szólt azután egészen más hangon és egy Rudolfra vetett jelentős pillantással nekem is kezét nyujtotta.
Pillantása persze azt jelentette, hogy ezt egyedül csak fiam kedvéért teszi.
Mintha nekem nem lenne mindegy.
A fő az, hogy célomat elérjem!
Szegény Balázs!
Teljes életében együgyű, érzelgő bolond volt, azért soha ki nem állhattam.
Hanem, Ulrik barátom, fiamat jó volt elhozni!
Nélküle hajótörést szenvedett volna minden számításunk, míg így reményeink már a legelső estén szépen virágzásnak indultak.
Amint az ebédlőbe értünk, Balázs még egyszer karjaiba szorította fiamat és hosszasan nézte a gyertyák világánál.
- Sok szépet és jót hallottam rólad, Rudolf s egészen így képzeltelek el, csak nem ilyen beteges színben!
No de majd az itteni levegő helyrehoz, csakhogy akkor sokáig itt kell ám maradnod! - mondta Balázs megindult hangon.
- Egyes-egyedül Rudolf gyógyulása végett jöttünk.
Ha egy-két évre fiadnak fogadod , itt hagyom, Balázs! - szóltam közbe.
- Igazán?
Akarsz az én fiam lenni, Rudolf?
Itt akarsz maradni ebben az unalmas kastélyban, vén medve nagybátyád mellett? - kérdezte Balázs úr.
- Hálás szívvel és örömest!
Ameddig akarod, itt maradok, mert szeretetedet ki akarom érdemelni.
Tanulni itt is lehet! - felelte rá fiam.
- No, akkor tüstént ismerkedjetek meg és legyetek jóbarátok az én fogadott és nevelt fiammal: Véghvári Elemérrel! - folytatta az én apai érzelmekkel büszkélkedő kedves bátyám és a hátamögött álló fiút Rudolf karjaiba tolta.
- Mi már ismerjük és szeretjük egymást! - fecsegett az én máskor oly szótalan fiam .
Mintha kicserélték volna.
Meg szerettem volna tapsolni, oly melegen összeölelgette új barátját.
Megvallom néked, Ulrik, hogy egy percre szinte visszariasztottak ennek a hitvány tacskónak a szemei.
Heves szeretettel és ujjongó örömmel ugrott a fiam nyakába:
- Már az erdőben is sejtettem, mintha valami súgta volna, hogy jóbarátok leszünk! - kiáltotta és ekkor egészen gyermek volt.
De midőn én legbarátságosabb mosolyommal nyujtottam neki jobbomat, olyan gyanakodó s fürkésző tekintettel meresztette rám villogó fekete szemeit, mintha lelkembe látott volna - és e pillantás egy férfi kihívó, bátor pillantása volt...
Balázs csodálkozó kérdésére én dicsérő szavakkal elmondtam, hogy az erdőben találkoztunk, ahol ő segítette ki megrekedt hintónkat.
- Te ezt nekem nem is említetted, Elemér? - szólt Balázs szemrehányó pillantással.
- Hisz nem tudtam, kicsodák! - felelte a fiú pirosra gyúlt arccal.
- Azért nem szóltál, úgy-e, hogy meg ne dicsérjelek?
Jól van, fiam, de a szerénységet se szabad túlságba vinni.
A kastély lelkésze és Elemér nevelője szintén bejött a vacsorához és hogy teljes legyen az ismerkedés, házunk vén szolgája, Mátyás megkezdte a felszolgálást.
Míg a vacsorát fogyasztottuk, addig én tisztába jöttem egynémely dologgal...
Az én kedves Balázs bátyámat már ismered!
Rajongó bolond, akinek a legósdibb fogalmai vannak a jellem, hazafiság, a név becsülete s más efféle korunkba nem illő, idejét múlt agyrémekről.
Pater Vitál, a nevelő nagyon tudós ember lehet, de bátyámnak második kiadása, ámbár jámbor könyvmoly létére, szemeinek némelykor nagyon is áthatóan éles és fürkésző pillantása van.
De azért mégsem kell annyira félni tőle, mint Tarafás uram gyűlölködésében állította.
Azt azonban, amiket erről a tizennégyéves tacskónak látszó fiúról mondott, mindenben aláírom...
Annyi szent, hogy tettetni, alakoskodni nem tud.
Tekintetéből nyíltan kiolvasom ellenszenvét és bizalmatlanságát.
De én már egy igen furfangos tervecskét forgatok a fejemben, amivel, azt hiszem, horogra keríthetjük...
Most jön a negyedik személy, akit eddig se te, se én nem ismertünk, az én Rudolf fiam.
Otthon harapófogóval kellett kiszedni minden szavát, itt: fecseg, mint a szarka és már az első este mindenkinek a szeretetét megnyerte.
Most bánom csak, hogy nem magam neveltem, hanem idegenekre bíztam.
Azok az átkozott nevelők annyira teletömték mindenféle erkölcsi együgyűségekkel, hogy noha félénk, engedékeny természetű, egész úton mégis ellenkezni mert velem.
Majd megevett a méreg, mikor köpönyeget kellett fordítanom és erkölcsöt prédikálnom.
Még szerencse, hogy el tudtam altatni a gyanúját és most azon a ponton állok, hogy saját fiamtól kell legjobban óvakodnom, nehogy kártyáimba lásson és megsejtse, hogy az én kezem intézi a dolgokat...
A vacsora végeztével az történt, amit sejtettem.
Midőn magunkra maradtunk Balázzsal, egyszerre eltűnt arcáról a vidám szívélyesség .
Fagyos, visszautasító lett velem szemben s nem hittem volna, hogy az én együgyű , elparasztosodott bátyám olyan metsző gúnnyal tud vagdalkozni:
- No, most megvallhatod, miért jöttél!
Nyakig úszol az adósságban és egy jó csomó pénz kellene, úgy-e?
Hanem erre hiába vársz!
Jobb helyre is tudom tenni, mint a te pazarlásaidat fizetni...
Hosszú lenne egészen éjfélig tartó vitatkozásunkat és az ő szenvedélyes szemrehányásait s fenyegetődzéseit leírni.
Megtapsoltad volna tehetségemet, ha láttad volna, milyen türelmes megbánással fogadta a királyi tanácsos és kamarás öccs az idősebb bátya, a paraszt, korholásait s jó útra térítő prédikálását.
Szántam-bántam büneimet, javulást igértem, mert hát mit nem tesz az ember, ha torkán van a kés.
A dolog vége az lett, hogy fiam kedvéért még egyszer, de utoljára megbocsátott.
- A gyerekeknek sejteniök se szabad a mi vitánkat és hogy te engem a végletekig elkeserítettél! - mondta mély megindulással, midőn szobáinkba távoztunk...
Magad is beláthatod tehát, hogy egyelőre szó sem lehet a pénzkérdésről, hanem várni kell a jó alkalmat.
Egészen nem fog megbocsátani soha, hanem azért kifizeti adósságaimat a fiam miatt.
Miután efelől biztos vagyok, türelmesen kell várnom, míg ő maga hozakodik elő ezzel...»
Eddig tartott a levél fontosabb része.
Őméltósága elégedett mosollyal pecsételte le és titkárának: Eckhardt Ulriknak címezte az udvari kancelláriában.
Azután eloltotta a csonkig égett viaszgyertyákat és vetkőzni kezdett, hogy reggelig még néhány órát pihenhessen.
Mély álmából azonban csakhamar felriasztotta a reggelire hívó harang kondulása .
Szeretett volna ugyan még egy kicsit pihenni, de még a régi időkből tudta, hogy bátyja mily sokat tart a rendre és pontosságra.
Becsöngette tehát Vencelt és álmosan, ásítozva fogott az öltözködéshez.
- Az úrfiak a kertre néző szobában vannak.
Ott van reggelire terítve! - újságolta a lábujjhegyen ide-oda csoszogó Vencel.
Őméltósága egy ablakmelletti karosszékbe ereszkedett, azután átengedte magát pótolhatatlan Vencelje műértő kezeinek.
E pillanatban a kastély ura, Sághvári Balázs, jelent meg a reggeliző szobában és jókedvűen köszöntötte a fiúkat.
Hatalmas termetét csipőig érő sötét cseresznyeszín prémes kurta dolmány s ugyanilyen színű magyar nadrág fedte.
Sűrű fehér haját hátrafelé simítva hordta, de nem copfba fonva, hanem magyarosan , egyik fülétől a másikig görbe fésűvel leszorítva, mely viselet még nyíltabb s jóindulatúbb kifejezést kölcsönzött amúgy is nemes, ősmagyar vonású arcának.
A kamarás úr bosszúsan szorította össze ajkait.
- Ugyancsak jól bírja magát az öreg, pedig közel jár a hetvenhez!
Várhatok, míg kibőjtölöm!
- Mialatt Vencel a füleit takaró hármas vuklikat sütögette és egész hajporfelleget szórt a fejére, mindenféle gondolatok forogtak agyában.
- Mit szólnál hozzá, Vencel, ha engem is olyan kuruc adjusztirungban látnál, mint bátyámat? - kérdezte leereszkedő tréfával, midőn komornyikja a copf végét másliba kötötte.
- Jesszasz!
Ilyen barbár szokást magára venne?
Magasságod Bécsben mindig az első divatot követte! - merészkedett megjegyezni Vencel.
- Hja, barátom, más szél, más köpönyeg!
Ha farkasok közt vagy, azokkal kell ordítanod! - jegyezte meg őméltósága bölcselkedő hangon s öltözködését befejezve , lement a reggelizőbe.
Mindenkit a legnyájasabb szavakkal és mézes mosollyal üdvözölt , beillatosított kezét tüntető szívélyességgel nyujtotta Elemér felé.
- Jó reggelt, kedves kis rokon!
Most látom csak, milyen vonzó külsőd van!
Valóságos dalia vagy máris!
Eközben félresandítva leste, szavai milyen hatást tesznek?
Bátyja tekintete jólesőleg megvillant.
Elemér azonban csak olyan visszautasító, hideg daccal fogadta, mint tegnap...
- Ide ülök melléd, kis barátom!
Megengeded, kedves Balázs?
Bővebben meg akarok veled ismerkedni s velem is oly jóbarátságot kell kötnöd, mint Rudolffal! - szólt és még szívélyesebben mosolygott rá.
- Ez a fiú csakugyan nem tud színlelni!
Nyíltan kimutatja, hogy ellenségének tart - gondolta magában, miközben kellemes meglepetéssel vette észre, hogy gyönyörű ó-sѐvresi porcellánban illatos kávét hoz be az öreg Mátyás.
Már előre borzongott attól, hogy neki is bátyja reggelijében kell részt venni, aki becsületes jó magyar szokás szerint egy kis kupa fűszeres meleg bort, hideg sültet és paprikás szalonnát reggelizett és e reggelit a két fiú is megosztotta vele...
- Ördöngős fickó!
Akarva se tudna jobban kedvében járni az öregnek! - gondolta , félszemével fiára tekintgetve, aki Elemérrel együtt mindenféle apró szolgálatokkal és figyelmességekkel kedveskedett bátyjának.
A reggeli vége felé már messziről alázatosan köszöngetve, Cseresznyés uram közeledett...
- Ó, a mi régi hűséges Cseresznyésünk! - üdvözölte őméltósága olyan szívélyességgel , hogy a derék, egyszerű férfiú el se merte hinni, hogy ez neki szól.
Balázs úr reggelivel kínálta, de a tiszttartó alássan megköszönte.
Ő már régen túl van rajta és csak azt jött jelenteni, hogy a park végében álló vár toronyboltozata az éjjel leszakadt.
Ő ugyan már intézkedett, hogy tüstént hozzáfogjanak a takarításhoz , de egyebekben a további parancsokat várja...
- Miféle vár az? - kérdezte Rudolf.
- Igaz, te még nem láttad! - felelte Elemér.
- Ez a Sághváriak ősi fészke s annyi érdekes monda és történeti emlék fűződik mohos bástyáihoz, hogy féltékeny gonddal őrizzük, tatarozgatjuk az idő viszontagságai ellen...
Sághvári Huba nem egyszer verte el a tatárokat falai alól és üldözött Béla királyunk három napig pihent vendégszerető fedele alatt.
Sághvári Aba pedig a parasztlázadás idején négy napig rejtőzködött a tövében viruló vén gesztenyefa védő lombjai között és annak gyümölcseiből táplálkozott...
- Milyen szép és érdekes mindez!
Most megszólalt Cseresznyés uram:
- Az úrfi számára is volna valami üzenetem.
Az erdőkerülő Pistája kora hajnalban azzal a hírrel állított be, hogy ráakadt a borztanyára.
Amikor tetszik, ki lehet ásni és meglesz a kívánt borztarisznya.
Elemér kitörő örömmel ugrott a tiszttartó nyakába.
- Te is velünk jössz, Rudolf!
Mert ilyet még nem láttál.
Majd befogom kis kocsimba a ponnikat és kiviszlek.
Üzenje ki, Cseresznyés apó, hogy holnap...
Most pedig, mivel úgyis oda igyekszik, elkísérjük a várhoz!
Támaszkodjál a karomra, Rudolf!
- Bravó!
Valóságos katonavér buzog e fiúban!
Nem csodálnám, ha annak készülnél! - kiáltott fel őméltósága jól színlelt elragadtatással.
- Hiszen az akarok lenni! - felelte rá Elemér határozottan.
- Menjetek csak, kedveseim! - mondta a kamarás úr nyájasan integetve, midőn fia Elemér karjába kapaszkodott.
- Megcsaltak!
Mégsem lehet oly rossz, amilyennek mondták.
Vagy talán a szülői ház emlékei a jó és igaz érzelmeit kezdik ébresztgetni szívében! - gondolta Balázs úr testvéri örömmel.
- Te, Balázs, már csak bevallom, nevelt fiad valóságos boszorkánymester!
Az első rohamra mindjárt bevette a szívemet.
Olyan szép, derék, olyan megnyerő a viselkedése , hogy máris fiamként szeretem!
És e perctől fogva nem múlt el egyetlen nap se, hogy azonnal heves védelmébe ne vette volna, ha Elemér valaki részéről intésben vagy megrovásban részesült.
Természetesen emiatt nap-nap után tüzes vitái voltak ebéd és vacsora után páter Vitállal, aki a dorgatóriumot éppoly nélkülözhetetlennek tartotta, mint a mindennapi kenyeret.
- Méltóságodat gyengéd érzelmei elragadják, - mondta egy ízben a lelkész szokott szelídségével - csak a saját engedelmes, hajlékony természetű fiáról vesz példát .
Elemér szintén a legjobb fiú, de heves, lobbanékony és akaratos természetét mérsékelni, zabolázni kell....
- Mély érzésű, tisztelendő atyám, mély érzésű!
- Nem tagadom, hogy az, de mégis amellett maradok, amit mondtam!
Nemcsak a dorgálás , hanem még a pálca is nélkülözhetetlen kelléke a nevelésnek, ott ahol kell... és Elemért is bizony párszor jól végig raktam, mikor akaratos önfejűségében nem akart a jó szóra hallgatni.
Őméltósága méltatlankodva ugrott fel helyéről.
- Micsoda?
Ezt az okos, mélyérzésű fiút megverni!
Bocsásson meg, tisztelendő atyám , de ez hallatlan valami!
És te tűröd ezt, Balázs! - kiáltott szörnyűlködve.
- De méltóságos kamarás úr! - mentegette magát ijedtében dadogva a jámbor tisztelendő, mintha csakugyan valami rosszat cselekedett volna.
Sághvári Balázs nevetett.
- Bizony Isten, jobban szereted Elemért, mint én, aki csecsemőkora óta neveltem .
Vigyázz magadra, Ottó, mert ha elcsábítod tőlem, cserébe elveszem a fiadat.
Rudolf máris nagyon a szívemhez van nőve! - mondta tréfásan.
A kamarás úr mosolyogva mutogatta jól ápolt fogait, magában pedig elégedetten nevetett, hogy ilyen ügyesen rendezte a vitát.
Egyik célját már elérte: fia megszerettette magát bátyjával... most már tehát csak a saját helyzetét kell megerősítenie, hogy bátyja eljátszott bizalmát és szeretetét ismét visszanyerje és e megerősödött állásból gyanú nélkül kezdhessen cselszövényeihez...
Apró ravaszkodások és képmutatás által ezt a célját is hamarább elérte, mintsem hinni merte volna...
Tarafástól már az első napon megtudta, hogy a rá árulkodó bécsi kémet Rübe Johannesnek hívják.
Egy pillanat alatt készen volt tervével és egyszer, mikor valami részeg szolgáról folyt a szó, ügyes fordulattal így kezdett beszélni:
- Furcsa esetem volt évekkel ezelőtt nékem is egy részeg fickóval!
Vencel komornyikom elhalt feleségének egyik testvérhúga faképnél hagyta a részeges urát, aki mindenképpen vissza szerette volna csalogatni.
De a szegény asszonynak elég volt a kínzásból és ütlegekből, tehát nem hajlott a szavára.
Ekkor fenyegetni kezdte, sőt egy ízben késsel támadt reá.
A szegény asszony kétségbeesve borult lábaim elé és pártfogásomat kérte, mire én e durvaságokon fellázadva, azonnal a rendőrfőnökhöz siettem és bár a részeges ipse maga is titkos rendőrügynök volt, pár hétre mégis a hüvösre tették Rübe Johannes uramat...
Balázs úr és a tisztelendő e névre meglepetten néztek össze.
- Most jön a java! - folytatta tovább könnyed mosollyal.
- Midőn kieresztették, első dolga volt újra leinni magát és bolond, részeg fővel lakásomra tört, amiért feleségét pártfogásomba vettem; e tréfája azonban félesztendei börtönbe került.
Ez aztán annyira megjuhászította őkelmét, hogy többé se nálam, se feleségénél nem alkalmatlankodott.
Vitál atya egyetértő tekintetet vetett a kastély urával, mintha ezt akarná mondani:
- Nem mondtam?
Az az árulkodás bosszú műve volt!
Azt a sok rosszat és elvetemültséget csak bosszúból találta ki az a gazember!
- Balázs néma bocsánatkéréssel nyujtotta jobbját öccse felé.
Őméltósága remekül játszotta a meglepettet, magában pedig jót nevetett mind a kettőn .
Midőn lementek, minden lépésnél, mintha saját földjén járna, büszkén és diadalmasan dobbantott a lábával a talajra.
Most már elérkezettnek látta az időt, erősnek érezte magát cselszövényei megkezdésére...