Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Péczely József
Rozika visszajött
Keletkezés ideje
1943
Fejezet
5
Bekezdés
1500
Mondat
3698
Szó
21520
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
Kövi Kovács András hazafelé tartott a járás székhelyéről.
Két fiatal almásderes trappolt a szánkó előtt, mely nesztelenül siklott a puha hóban...
András napok óta szándékolt beruccanni a városba, de az édesanyja riogatta:
- Ne menj!...
Még valami bajod lehet!...
Nizd, most olyan világ van, hogy legjobb idehaza.
András ellenkezett:
- Éppen azt akarom megtudni, hogy csakugyan olyan bolond világ van-e ?...
Itt a faluban sok minden tücsköt-bogarat összebeszélnek az emberek.
Vagy igaz, vagy se!
Én a harmadát, negyedét se hiszem.
Nem is lehet más, csak szóvirág!...
Hiszen ha ujság volna!...
De azok is egyszerre elhallgattak.
Hát akkor honnan, miből tudja meg az ember az igazat?
Erzsók asszony azonban nem engedett.
Kiadta a legerősebb tromfját:
- Ne menj!
Ne!...
Én félek...
Aztán itt van a kislányod!
Marika!...
Mi lesz velünk?
András megadta magát.
Meg, mert maga is úgy találta, hogy az édesanyja félhet.
Nem alaptalanul.
Egyszer-egyszer a faluban olyan emberek járják sorra a házakat , akiknek még a szemük sem áll jól.
Gabonát, jószágokat, ruhaféléket szednek össze ... ingyen.
Papirost ugyan adnak róla, de senkise hiszi, hogy abból pénz lesz valaha .
Bizalmiak.
Így nevezik őket.
Népvezetők, akik nagy hanggal, teleszájjal beszélnek:
- Uj világ kezdődik!... - így okosítják a falut.
- A gyárakat átveszik a munkások, a földeket a napszámosok.
Azoké lesz ennekutána a föld is, az ipar is, akik benne verejtékeznek.
Ez az igazság!
A kis emberekre süt ezután a nap!
Azaz mindenkire egyformán!
Mert egyenlőség lesz a szó szoros értelmében.
Mindenben egyenlőség !
Lakóházakban, lakásban, földben, iparban.
Első sorban az emberekben!
Egyik is az, ami a másik.
Nem lesz személyválogatás.
A ruha is egy.
Alsóban, felsőben.
Egy matéria .
Még a napi ételben is.
Mindenkinek egyugyanaz.
Pergelt vagy sült hús, lebbencs , krumpli vagy kaszásleves...
Nagy kondérokban főznek az asszonyok a piactéren.
Tizen , ötvenen, százan.
Attól függ, hogy hol, mennyien laknak.
Falukban, városokban.
Reggel , délben, este sort állnak az emberek csajkákkal.
Az asszonyok merítik a nagy kanalat...
"Ez a tied!"
Azzal tovább!
Legfőbb ugyan az, hogy minden embernek csak négy órát szabad dolgozni naponta.
Egy perccel se többet!
Azontúl pihenés...
Az asszonyoknak is csak úgy!
Négy óra!
Ki van számítva, hogy ez éppen elegendő a rendesen beosztott élet fönntartására.
Mert gyüjteni nem szabad!
Az veszélyeztetné az egyenlőséget.
De amúgyse gyüjthetne senki, mert a pénzt megsemmisítik.
Nem lesz rá semmi szükség.
Munkája után mindenkinek jegyet adnak.
Arra megkap mindent, amire éppen szüksége van, a központtól.
András hitetlenkedett:
- Szamár beszéd!
Ennyire mégse gabalyodhatott meg egy egész ország!
Na, majd megtudja.
S Andrásnak nem volt maradása a faluban.
Jött-ment; forgolódott.
Ki a házba, be a szobába... végig az utcán, vissza.
Könyvet vett elő, olvasott, azaz akart, de nem tudott.
Addig-addig, hogy azt mondta az édesanyjának:
- Mégis bemegyek...
Pár óra alatt megtudok mindent s még éjfél előtt itthon vagyok.
Most már Erzsók asszony nem ellenkezett.
Látta, hogy ezen is át kell esni.
Andrásnak nincs egy nyugodt perce s nem is lesz addig, amíg szét nem néz a városban, amíg a sok szófia beszédből meg nem tudja, hogy abban mi és mennyi a pelyva s mennyi a mag?
Hát András megtudott mindent.
S abba a "mindenben" nem volt köszönet.
Hallotta, de a két szemével is láthatta, hogy milyen fonákjára fordult minden .
Közigazgatásban, iparban, kereskedelemben, földben...
Ezt nem hitte volna.
Mi lesz ennek a vége?
Hogy jó nem, az bizonyos!
Kedveszegetten bandukolt az utcákon föl s alá.
Vigyázta az embereket.
Mit beszélnek ?
Meg azt is, hogy kinek, mi van az arcára írva?
Aztán várta, hogy megállítja valamelyik dologkerülő s követeli tőle a pénzét, meg a ruháját: - Add ide!
Az ilyen esetek napirenden voltak: - Add ide a pénzed... órád... a kabátod!
- S tanácsos volt ennek a fölszólításnak engedelmeskedni.
Egyszer aztán hallotta is a háta mögött:
- Állj meg hé!
Visszafordult.
Bence Gábor volt.
A Szelistyei grófok ispánja, akivel együtt taposták úgy tizenöt-tizenhat esztendőkkel ennekelőtte a szarvasi öreg gimnázium küszöbét.
- Szervusz András!...
Csak megösmered talán a deákkori cimborádat?
András örvendezve nyujtotta előre mindkét kezét:
- Hogyne!
Hogyne Gabikám!...
Szervusz!
S megölelte a nyulánk cimborát.
- Hol jársz erre?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
Újra és újra meg-megrázták egymás kezét.
- Hogy vagy?
- Csak.
Hát te?
András is azt mondta:
- Csak.
Aztán Gábor indítványára bementek a Városi szálloda éttermébe...
Leültek egy félreeső asztal mellé, ahol nyugodtabban beszélgethettek.
- Bolond ez az állapot - mondta András, amint leültek.
- Mit szólsz hozzá?
Gábor legyintett:
- Semmit.
- Téged nem bánt?
- Nem.
Hogy András elmeredt szemmel, csodálkozva nézett rá, azt mondta:
- Olyan ez András, hidd el, mint a hideglelés...
Rövidéletű.
- Te azt hiszed?
- Nemcsak hiszem, hanem bizonyosan tudom.
- Miből?
- Ösmerem a fajtámat.
Ha beveszi is a maszlagot, nem nyeli le, hanem megforgatja a szájában, aztán ha se íze, se bűze, hát kiköpi.
Mindjárt alá is támasztotta ezt az állítását:
- Nálunk jóformán mi se történt... s ezután se fog történni semmi komédia.
Igaz, hogy ezt jórészben Vas Péternek, a bíránknak köszönhetjük.
Nyakas magyar ember.
Igazi magyar!
Amint csáléra kezdett fordulni az emberek esze, a hazatérő katonáktól elszedte a fegyvert.
Kiállt a falu végére az esküdt emberekkel s amint szállingóztak a hadfiak, magához intette őket:
- Na...
Jancsi, Pista, Palkó... vége a lakodalomnak?
- Vége.
- Ott hagytad a frontot?
- Ott.
- Oszt nem sül ki a szemed?
Mi ?...
Hogy állsz így az apád, anyád... a fiad, feleséged elé?...
Szégyelheted magad!...
Hoci azt a puskát!
S már vette is le a katona válláról vagy ki a kezéből.
Volt, aki okoskodott.
Azt a bíró úr ott nyomban móresre tanította:
- Te akarsz velem szembeszállni?
Velem, a bíráddal?...
Hát ki segítette a feleséged... lányod... apád, anyád, amíg odavoltál?
Ez a köszönet?
Igaz, már az első nap nyolc-tíz fegyveres nemzetőr állt mögötte.
Később több is ...
Mindössze egyszer törték át a gátat.
De az se volt nagy eset.
Egyik délután valaki bekiáltotta a faluháza ablakán:
- Rámolják a szövetkezetet!
Csakhogy a bíró úr kinn volt a falu alatt.
Mire odáig ért a hír s besietett, már üres volt a bolt.
De másnap, harmadnap este szégyenkezve vitték vissza az elhordott portékákat az emberek, asszonyok... pedig a bíró úr csak a magyar becsületet emlegette előttük, azt is szép szóval: A magyar ember így... a magyar ember úgy...
A boltnak alig veszett kárba valamije...
- Hát, ha szorosan vesszük, nálunk se esett nagyobb hiba - ejtegette meg fejét az András.
- Jobbadán csak szájaskodtak az emberek: Így lesz, úgy lesz!
Urak őrzik majd a kondát!
Bárók, grófok... ésatöbbi.
Meghogy mindent fölosztanak, piacon eszik az ételt, mindenkire szűrt húznak...
Ostobaságok!...
De már itt a székhelyünkön nagy kirobbanások történtek...
A főjegyzőt lelőtték az irodájában.
Rátámadtak: - Te basáskodtál, amíg odavoltunk?
Nesze!
- Egy vasutast meg azért szúrtak le, mert nem akarta prédára engedni a lezárt teherkocsikat.
Egy öreg gazda meg fejszével állt a magtára elé: - Nem engedem!...
- Egyszerre három bajonettet taszítottak bele...
Most ugyan úgy hallom, hogy megtorpantak valamennyire.
Nem lobognak olyan nagy lánggal .
Csakhogy a tűz, melyet most is állandóan fújnak, nem aludt ki!
- Kialszik - mondta a Gábor.
- Hidd el, minden tűz kialszik egyszer.
- Majd... egyszer.
Nem mondom.
De addig sok ember megpörkölődik mellette.
Aztán az se bizonyos, hogy nem igazodnak-e végezetül a muszkák után?
Gábor megrázta a fejét:
- Te sötéten látsz!
Mire András csak annyit mondott:
- Bár úgy volna!
Később, amikor már fölmelegedtek az étterem füstös levegőjében, a jó erős bor mellett sutba tették a semmire se jó jelent.
Képeket elevenítettek föl a régi diákéletből .
Színes, tarka-barkán mosolygó képeket, melyek az idő távlatában egyre nőttek , növekedtek értékükben.
Hogy volt, mint volt?...
- Hej, ha azok a gyönyörűségesen szép napsugaras napok még egyszer visszatérnének!...
Ezt az óhajt ugyan nem szokták szóba önteni az emberek, de rendszerint ott él a szívük mélyén s az sugárzik a szembogaruk tükréből.
- Ha még egyszer...
András homlokán hova-tovább elsímultak a komolykodó ráncok, szája szögletéről elolvadtak a keserű vonások s helyükbe a gondtalan öröm vidám kobzosai ültek.
Hát szép is volt az a gondtalan vidám diákélet.
Csodaszép.
Se leírni, se elmondani nem lehet.
Az apja bevitte Szarvasra.
Taníttatta.
De csak hat osztályon át.
Akkor kivette.
Hiába mondták a tanárok:
- Vétek...
Legjobb tanuló az iskolában!
Az öreg makacskodott:
- Nem azért hoztam ide, hogy pantallóba bujjon!
Négyszáz hold föld várja otthon !
Annak gazda kell!
S meg kellett válni a kis komáktól, pajtásoktól, a jó cimboráktól.
Többek között Bence Gábortól is, aki a legjobb, a legmegértőbb barátja volt.
Azóta nem is találkoztak.
- Hogy élsz?
- Igy-e! - mondta Gábor hetykélkedve.
- Legényesen.
- Még mindig?
- Igen.
- Nem akadtál még rá?
- Nem.
- Na, majd...
Aztán Gábor tudakolta:
- Hát te?
- Én - sóhajtott András a lelke mélyéből - közel két esztendeig nagyon boldog voltam...
Aztán a Teremtő magához vette az asszonykámat...
Vigaszul egy csöppnyi kislányt adott helyette: Marikát...
Lehangolódtak mindketten.
Gábor sajnálta is, hogy ezt a húrt megpendítette.
De nem tudta, hogy Andrást ilyen nagy csapás érte.
Hiszen ha csak sejti...
Már mindegy .
Megtörtént.
Most aztán minden igyekezetével azon volt, hogy ezt a percet feledtesse Andrással.
Elmondta, hogy merre, hol járt.
Mi mindent látott.
Milyen figurákkal találkozott az életben.
Addig-addig, hogy András újra fölvillanyozódott.
Közbe-közbe szólt.
Majd ő is hozott föl eseteket, ami vele történt...
Valósággal lesték egymás szájáról a szót...
Közben koccintottak s ittak.
Mintha csak nehéz terheket raktak volna le a vállaikról, egyre könnyebben és könnyebben érezték magukat.
Igaz, ebbe a cigány is belejátszott.
A banda régi, felejthetetlen szép nótákat pattogtatott ki a száraz fából.
Egyiket a másik után.
De olyan szívbizseregtetően, olyan álombaringatóan, hogy azt akaratlanul is utána kellett dudolni...
Közbe-közbe fölpattant a lelkük mélyén leülepedett emlékek közül egyik-másik...
- Emlékszel?...
S a sötét kapuszárnyak, melyeket az idő hajtogatni kezdett befelé, kinyíltak...
A sétatéri randevuk... a kis cukrászkisasszony... a városerdei majálisok...
- Hát a történet-tanárunkra emlékszel?...
A kis Bodrogi.
"A magyar történet a legelső tantárgy!"
De sokszor elmondta...
Öt-hat órán át magyarázott...
Utána: "Na ma felelés!..."
Ekkor az a betyár Kabán Jóska elővette a fuvoláját, egyet csiptetett a szemével s fujni kezdte: "Fakó lovam a Murza..."
Mi meg dúdolva kísérni kezdtük négy hangra: "Tisza vizét megussza..."
Hej, hogy tudta az a huncut Jóska billegtetni , cifrázni!...
Nincs az a cigány!
Sírt, jajgatott, zokogott a fuvolája...
Emlékszel?.. .
Az ajtószárnyak alsó része, meg a küszöb között volt úgy kétujjnyi üres rész.
A délelőtti nap éppen odasütött, de boruttas időben is lehetett látni az árnyékról, ha valaki a küszöbre lépett.
Bodroginak meg az volt a szokása, hogy csengetés után két-három perc s már nyitotta az ajtót...
Mindig mosolyogva jött.
Mosolygott a szeme , szája...
Amint az ajtót betette maga után, kétszer, háromszor is megbiccentette a fejét, aztán: "Üljenek le barátaim!"...
Hogy szerettük a kis kurucot!
Mert az volt .
Kuruc.
Vérbeli!
A nótázásunkat is szerette.
Tudtuk.
Nem szakította félbe soha.
Állt a küszöbön s várta a végét.
De hát némelyik nótának, főként a kuruc nótának néha igen sok a strófája!
Legtöbb feleltetéskor!
A Jóska meg nagy kalefaktor volt.
A Kabán Jóska!
- Ugyan merre színészkedhetik most?
- Úgy hallottam, hogy Aradon tanár a siketnémáknál...
- Hát a Pista Zsiga...
Szász János...
Azok is jó cimborák voltak!
- Talán megvannak valamerre, ha el nem nyelte őket a nagy világégés.
András csak jóval éjfél után ugrott föl a székről:
- Hű, az árgyélusát!
- Nézte az óráját, rázogatta a fejét: - Hogy elszaladt az idő!
- Fizetett.
- Na, ezt se hittem volna, hogy én valaha így megfeledkezek magamról!
Gábornak meg-megrázogatta a kezét:
- Örülök, hogy találkoztunk...
Ugyan keress fel egyszer.
Kopogtass be hozzánk ...
Akkor majd folytatjuk!
- Hát... hacsak időt tudok rá szakítani...
A szán repült.
A két almásderes szügybevágott fejjel kapkodta a lábait...
András a nagy farkasbundából ki-kimosolyogva meg-megcsóválta a fejét:
- Ennek a Gábornak kutyabaja!
Most is csak az, aki volt.
Még mindig gyerek.
Semmi se esik a lelkére.
Vagy ha ráesik, hát odase.
Lerázza, mint subáról a vizet.
Könnyen vesz mindent.
Félvállról.
Az életút árnyékos oldalát nem ismeri.
Mindig csak a napon .
Boldog ember!
Irigyelni lehet érte.
Ez a mostani bolond világ se bántja.
Majd elmulik.
"Olyan ez, - mondta, - mint a hideglelés.
Jön, megy, bújkál.
Egyik-egyik embert megrázza, de csak fölhagy vele.
Még orvos se kell neki.
Magától elmúlik" ...
Igaz volna?
A lovak egyenletesen haladtak.
András csak a hajtószárat libbentette egyszer-egyszer...
Hirtelen ráncba szaladt a homloka.
Az otthon jutott az eszébe.
Az édesanyja.
Még bizonyosan fenn van.
Ül a tűzhely előtt.
Virraszt.
Minden kis neszre fölüti a fejét .
Figyel...
Mintha csengők csilingelését hallaná.
Jön az András.
Végre...
Aztán megingatja a fejét: Nem...
Pedig már éjfél is elmult.
Jól elmult.
Az idő lassan kúszik előre.
Igen lassan.
Hallja, hogy az óra egyet üt, majd kettőt.
Pedig azt mondta, hogy még éjfél előtt...
S mindjárt három óra!
Mi történt vele?
Ijedezik .
Rémképeket lát.
Megtámadták az úton?
Vagy még a városban?...
Városban sok a rossz ember: "Itt egy módbanélő, üssük agyon!"
A vagyon most vörös posztó.
S az éhes emberek nagyon megszaporodtak.
Azok most nem néznek se Istent, se embert.
Olyanok , mint a vadállatok.
Sok minden borzasztóságot hallani róluk.
Ezt tudhatná.
De mondtam is neki: "Ne menj!
Maradj itthon!
Mit törődsz te a más bajával?"
De csak bement.
S most ehol-e!...
Ül a kis széken összekulcsolt kezekkel s ijedezik, rémüldözik: "Mi lesz most már a kis Marikával, ha Andrást valami baj érte?..."
Erre nem gondolt.
Erről egészen megfeledkezett.
Nagyon is beleélte magát a multba, a gondnélküli szép diákéletbe.
Hiszen ha régi jó pajtásával, Bence Gáborral nem találkozik ?...
De most már csak egy negyedóra...
A lovak hirtelen megtorpantak s a szánkó oldalt vágódott...
András megrántotta a gyeplőt:
- Na bolondok!
Fölegyenesedett s az ostor után nyult.
- Kozák!
S az ostort megpattantotta.
De a lovak nem akartak előre haladni.
Feszítették az első lábaikat s egyre csak oldalt, az árok felé farolva toporzékoltak...
- Mi van veletek?
Fölállt a szánkóban s a lovak elé tekintett...
Csak ekkor látta András, hogy valami sötét tárgy van a hóban, a lovak előtt.
- Hahó!
A lovak megálltak.
András lelépett a szánról.
- Na, mi az?
Lehajolt.
- Ember volna?
Jobban odanézett.
- Az a. Csakugyan.
Ember.
Hóval félig betakarva.
Nem is ember, hanem asszony vagy lány.
Megcsóválta a fejét.
- Hát ez hogy került ide?...
Szánkóról esett le s nem vették észre?...
Vagy neki indult gyalogosan az országútnak, aztán rosszul lett, összeesett, elvesztette az eszméletét...
Még szerencse, hogy a lovaknak van eszük, nem gázolták el .
Félreugrottak...
Hanem hát most ?...
Hm.
Van-e benne élet ?...
S ha nincs ?...
Ezt ugyan nehéz lesz kitudni!
Ehhez orvos kellene!
András ijedezve nézte...
Kivágott kis cipő, olcsó kartonszoknya, pruszlik...
Egyik hajfonata a vállán átvetve, másik meg elcsapódva a hóban...
- Lány.
Parasztlány.
Jobbmódú gazda lánya.
Cipője, arca, síma tenyere azt mutatja .
Fiatal teremtés.
Legfeljebb ha húsz esztendős.
Vagy annyi se.
Megrázintotta a vállánál fogva:
- Hallod?
De az, mint a darab fa.
Azonban a dereka hajlott, a két karja is, ami azt mutatta , hogy él.
András fölegyenesedett, s körültekintett a hósivatagban.
Mit csináljon ezzel a szegény lánnyal?
Itt az uton nem hagyhatja.
Jön egy kocsi, szánkó... vagy ami rosszabb, autó...
Azzal semmit nem segítene rajta, ha félre tenné az útból.
Reggelre csonttá fagyna...
Hát nem is hagyja itt...
Tekintgetett jobbra, balra.
Csak legalább egy tanya volna a közelben...
De még csak egy kunyhót se látott se közelbe, se távolast.
Eh, nincs itt más mód, fölteszi a szánkóra, aztán csak addig bírja, amíg hazaér...
A lányt átfogta a vállainál, meg a térdhajlásban.
Fölemelte s odavitte a szánkóhoz.
Vigyázva a két ülés között az alsó deszkákra fektette.
Amikor a kezét kihúzta a vállai alól, szinte ijedve nézte a tenyerét.
Csupa vér volt.
Úgy ütötték volna le?
Megtámadta valaki az úton?...
De miért támadták volna meg?
Egy lányt?
Paraszt lányt , akinek se pénze, se ékszere...
Az okot keresve odanézett, ahol a lány feküdt.
A nyomára.
Ahol a feje feküdt, egy nagy, alvadt vértócsa volt a hóban...
Közvetlen mellette egy szakajtónyi bazaltkocka.
Annak az éle is véres...
Most már tudta, hogy a lány abba vághatta a fejét, amikor elesett.
András föllépett a szánkóra s a lány fejét fölemelte.
Oldalt, a jobb füle mögött nagy seb volt.
A vér még mindig szivárgott belőle.
Ezt el kell kötni.
Elővette a zsebkendőjét.
Egy jó maroknyi havat belenyomott, aztán vigyázva rákötötte a sebre.
Két pokróc volt az ülésen.
Azokat a lány alá igazította.
Majd kibujt a farkasbőrbundájából s azt a lányra borította.
Nehogy megfázzon.
Na, most már gyerünk!
Az almásdereseket nem kellett biztatni.
Mintha csak tudták volna, hogy most még jobban kell sietni.
A hó valósággal porzott a patáik alatt.
A kopasz fák, bokrok szinte egybefolytak az útszélen...
András egyszer-egyszer hátratekintett.
Mi van a lánnyal?
Él?
Majd azon tünődött, hogy hova vigye?
Haza?
A házához?...
S ha reggelig elpusztul?
A fejcsontja beszakadt s az agyvelő megsérült...
Mégis csak orvos tudná megmondani , hogy mekkora a baj.
De azt is, hogy lehet-e rajta segíteni?
Csakhogy orvos nincs a faluban.
A szomszéd községbe kell érte menni.
Az meg jóval túl van a falun!
Másfél óra oda még jó lovakkal is, és ugyanannyi vissza.
De akkor csak reggel kerülhetne az édesanyja elé, aki azidőre meg teljesen elvesztené a fejét.
Nem tudott határozni, mert az is ott motoszkált a fejében, hogy hátha a sérülése nem is veszedelmes.
Elesett, fejét belevágta a bazaltkockába, de éppen csak annyira, hogy a fejbőre fölhasadt.
Reggelre jóformán semmi baja.
- Bár úgy volna! - szakadt föl belőle az óhaj.
De azért, amint a házuk elé ért, a nyitott kapun át befordult az udvarra...
Be, mert a két eshetőség között talált egy harmadikat.
A beteg lányt nem töreti át a szomszéd községbe, hanem a bérest küldi el az orvosért.
Erzsók asszony nem feküdt le.
Ott bóbiskolt a banyakemence padkáján.
Időnként oda-odapislantott a láncos órára.
Éjfél...
Egy óra... kettő...
Mi van az Andrással?...
Csak nem történt valami baja?
Az borzasztó volna!
Meg-megejtegette a fejét:
- Tudtam én - sopánkodott.
- Mondtam, de nem hallgatott rám!
S most itt van ni!
Majdnem minden negyedórában odatipegett a kis Marika ágyához.
Nézte, hogy jól alszik-e?
Meg-megsimogatta az aranyszőke haját, igazgatta a feje alját s betakargatta.
Majd visszaült a padkára s tovább vigyázta az óra lassú járását.
Ez egyszer rémítő lassan mászott előre a mutató.
Már a három órát is elütötte, amikor csilingelést hallott az udvarról.
Na, csakhogy egyszer már!
András belépett.
- Jól odamaradtál! - fogadta az öregasszony némi szemrehányással.
De azért a hangjában több volt az öröm, mint a neheztelés.
András nem mentegetődzött, csak a kezével legyintett, aztán annyit mondott:
- Vesse meg a másik ágyat is!
Erzsók asszony kétkedve nézett Andrásra.
Olyanformán, mint aki a mondottból egy szót se ért.
- A másik ágyat?...
Minek?
- Beteget hoztam.
- Beteget?
- Azt.
S azzal már ment is kifelé...
- Beteget hozott ide... - dörmögött Erzsók asszony.
- Oszt éppen ideplántálja a kis házba.
Mért nem viszi föl magához?
Hisz ott több a hely!...
Aztán itt még felnyügösködi a kis Marikát!
Annak meg aludni kell.
Azonban azt tudta, hogy Andrással nem tanácsos ellenkezni.
Ha ő azt mondja, hogy meg kell vetni a másik ágyat, hát akkor meg kell vetni.
Itt nincs más mód.
Szót kell fogadni.
Hozzá is fogott sebtiben.
A terítőt fölhajtotta, a párnákat fölrázogatta , megütögette.
Új cihát húzott mindenikre.
Lepedőt is tisztát.
Azidőre András is végzett odakinn.
Ott áll már az ajtóban.
Két erős karja között egy fiatal lány.
Erzsók asszony majdnem kiejtette kezéből a paplant, úgy megütődött.
- Hát ez kicsoda?
- A beteg.
- De kicsoda?
András a vállát rándította:
- Nem tudom.
Erzsók asszony még jobban csodálkozott.
- Nem tudod?
- Nem
- Hát akkó ?...
Hogy András nem felelt, azt kérdezte:
- A városból hoztad?
- Nem...
Az úton találtam a hóban.
Ott feküdt élettelenül Remete alatt...
S a lányt vigyázva odafektette a vetett ágyra.
Közben még annyit mondott:
- A bérest átküldtem Fokhátra az orvosért.
- Azokkal a fáradt lovakkal?
- Azokkal.
Kifelé menve, András visszaszólt az ajtóból:
- Ha valami baj adódna, hát szóljon!
Nem fekszem le, mert mindjárt hajnalodik ...
Aztán az orvossal is szeretnék beszélni, ha a beteget megvizsgálta.
Erzsók asszony egy-két pillanatig mereven nézte a beteget, aztán megcsóválta a fejét:
- Ej, ej, ez az András!...
Egy idegen s mindjárt orvos!
Pedig lehetséges, hogy nincs is olyan nagy baja.
Csak megijedt valamitől...
De amikor a zsebkendőt levette a lány fejéről, összecsapta a két tenyerét:
- Szent Isten!
Vizet töltött a lavorba.
Egy tiszta törülközőt beleáztatott s addig mosta a sebet , amíg az szépen kitisztult.
Utána vigyázva bekötözte.
- Szegény...
Te szegény... - mondogatta.
A lány, míg vele bajlódott, kétszer-háromszor is fölnyitotta a szemét, de mindjárt le is csukta.
Erzsók ilyenkor megbiztatta:
- Jó helyen vagy...
Semmi baj...
Ne félj!
Majd néhányszor végigsimította a lány sápadt homlokát.
- Semmi, semmi...
Begyógyul hamarosan.
Hisz fiatal vagy.
A fiatal test meg sokat kibir!
Csak aluggy nyugodtan...
Az alvás félorvosság!
A kis cipőket lehúzta a lány lábáról, felsőruháiból kifejtette, kihámozta, aztán , hisz már világosodni kezdett, nem feküdt le.
Nem, már azért se, mert úgyis jön az orvos.
A nap már földugta vörös fejét az ég peremére, amikor az orvos megérkezett.
Erzsók asszony nyitotta ki előtte az ajtót.
- Jöjjön, jöjjön doktor úr...
Talán még nem késő, mert szegénynek a feje...
Odabenn elmondta, hogy András úgy hajnal felé hozta a szánkóval...
Benn volt a városban.
Amikor jött hazafelé, az úton találta.
Fején egy óriási seb.
S hiába szólongatja, nem felel.
Talán nem is tud.
Annyira oda van.
Se holt, se eleven.
Pedig melegbe tette.
Fejsebét kimosta...
- Adtam volna neki egy kortynyi jó erős bort is, de hiába!
Nem birtam bele lelket verni!
- Na nézzük!... - mondta az orvos.
- Hátha nekem sikerül.
Amikor az orvos nagysokára végzett a beteggel, azt mondta az öregasszony:
- A fiam szeretne beszélni az orvos úrral!
Az orvos összeszedte a szerszámait, táskába rakta, aztán Erzsók asszony szavaira rábiccentette a fejét:
- Én is.
András már a nagyház ámbitusán várta az orvost.
Ott járkált föl s alá a cementtéglákon s egyre sűrűbben tekintgetett az alsó kisház felé.
Jön-e már ?...
Ugyan mit csinálhat annyi tengersok ideig?
Olyan komoly baja volna annak a lánynak ?
Vagyhogy magához tért s most mondja a sorát az orvosnak: Kicsoda, hogy hívják s hogy került az országútra?...
Voltaképpen ő is erre volt kíváncsi.
Erre is, mert amikor bevitte a kisházba, a lámpavilágnál úgy látta, hogy formás az arca, a bőre ápolt.
Nem égette a nap, a szél nem marta...
Talán nem is parasztlány?
Amikor az orvos végre kilépett a kisház cserényajtaján, megkönnyebbülve mondta:
- Na, végre!
- Még semmi bizonyosat nem tudok mondani - kezdte az orvos András tudakozódására.
- Ez a hosszan tartó eszméletlenség nem mutat jóra.
A fejsebe is súlyos...
Kissé eltűnődve hozzátette:
- Csak ne legyen nagyfokú!...
András csodálkozva nézett rá.
- Micsoda?
- Az agyrázkódás.
- Belepusztulhat?
Az orvos megforgatta szájában a szivarját.
- Mindenre kell számítani.
Arra is, hogy kiheveri, arra is, hogy nem.
Fiatal s ez nagy előny.
Én bízok benne.
Van ugyan még harmadik eshetőség is... de ez ritkán fordul elő... s ebben az esetben nem is tartom valószínűnek...
- Mi az?
- Fölgyógyulhat néhány hét alatt teljesen... de nyomok maradnak utána!
- Nyomok?
- Igen...
De mondhatjuk úgy is, hogy zavarok.
Vagyis, kihagyások a memóriában .
Részben vagy egészben.
Ami azonban később javulhat.
Persze csak a kihagyásos esetben .
De ha teljesen elveszti az emlékezetét, ha az elé olyan sűrű köd ereszkedik, hogy nem lát át rajta, akkor előbbi élete mindaddig homályban marad, amíg valami hirtelen támadt megrázó eset nem történik vele...
Akkor lehet, hogy a köd fölszakad...
András fejében a gondolatok ide-oda vándoroltak.
Ha ilyen súlyos az eset, akkor öreg édesanyját nem terhelheti a beteg ápolásával hosszú heteken, esetleg hónapokon keresztül.
Van neki amúgyis elég dolga.
Főzés, takarítás...
Aztán a kis Marika.
Most még egy nehéz beteg is ?...
Egy olyan beteg, akiről azt se tudják, hogy kicsoda ?
Hovávaló?
A hozzátartozói merre laknak?
Igaz, a segítség kötelesség.
Ezt meg is tette.
Nem hagyta az országúton.
De hogy hónapokig itt vesződjenek vele, azt senkise kívánhatja.
Ott a kórház.
Hogy messze van ?...
Most jó az út.
Szánkóval két óra , harmadfél.
A szánkó nem kocsi.
A szánkó nem ráz.
Csinálnak neki kényelmes fekvőhelyet, jól betakargatják...
De hogy szabad-e most, ilyen súlyos állapotban elszállítani, azt csak az orvos tudja megmondani...
Meg is kérdezte:
- Nem jobb volna neki a kórházban?
Az orvos helybenhagyta:
- Jobb volna.
Bizonyosan jobb!
Erre már én is gondoltam.
Csakhogy most még nem lehet .
Nem merném vállalni a felelősséget!
De öt-hat nap mulva... talán.
- Nem is úgy értem - sietett András a válasszal -, hogy most mindjárt...
Csak amikor már veszély nélkül...
Tíz-tizenkét nap pergett le az idő rokkáján... s a közvetlen veszély elmúlt.
Ekkor az orvos azt mondta Andrásnak:
- Most már mehet a kórházba...
Azaz vigyázva el lehet szállítani.
Úgyde, amikor András ezt megmondta Erzsók asszonynak, az hallani se akart a kórházról:
- Neked volna lelked ilyen betegen kitenni a veszélynek?
Hisz belepusztulhat!
- Kényelmes fekhelyet készítünk neki a szánkón...
- S útközben elkapja egy förgeteg ?...
- Szép, tiszta időben indítjuk el...
Nem kell félni!
Aztán neki is jobb lesz a kórházban.
Ott mindig kéznél van az orvos s ha hirtelen valami változása adódik, csak csengetnek...
- Neki már nem csengetnek!
Én tudom!
Az orvos már nem olyan fontos!
Jobban kell neki a gondoskodó szeretet s az odaadó ápolás...
- A kórházban szakképzett ápolók vannak.
Erzsók asszony kivette a szót András szájából:
- Azt akarod ezzel mondani, hogy én nem tudom ápolni?
Hogy én nem értek hozzá?
András látta, hogy édesanyja bántva érzi magát s ezért takarodót fujt:
- Dehogy mondom!
Dehogy!
- Hát akkor hagyd még.
Hisz olyan kedves...
Marika is szereti...
Oda-odaül az ágya szélére s játszanak...
- Hát már olyan jól van, hogy játszik?
- Na, ne úgy ércsd azt, hogy játszik.
Még nem ugrál, nem szaladgál, de már olyan szépen elbeszélgetnek a Marikával, hogy öröm látni és hallgatni.
- Miket mond?
- Hát... mindenfélét.
Leginkább ugyan a Marikát kérdezgeti: "Mi ez?...
Mi az?... "
Mutogat összevissza a kemencére, fogasra, komótra... mindenre.
Néha engem is tudakol : mondjam meg, hogy került ő ide?
Honnan ?...
Miért ?...
Aztán meg: ki vagyok én?
Hát a Marika?
Ki hozta ide?
Mondtam neki, hogy te.
Akkor megint azért faggatott, hogy miért?...
Amikor elbeszéltem neki, csak a két szemét meresztette...
- Hát azt mondta-e már, hogy ő kicsoda?
Hogy került az országútra?
Hová való?
Erzsók asszony megingatta a fejét:
- Nem.
Arról nem tud semmit.
Amikor erről kérdeztem, a fejét ingatta.
Pedig erőltette az eszét.
Láttam, hogy töri magát.
De hiába.
- Nem alakoskodásból?
- Láccik, hogy nem ösmered!...
Nem olyan lány az, hogy alakoskoggyon!
- Hát nem bánom - mondja András - maradjon még valameddig...
- Valameddig?...
Azt mondod, hogy valameddig?...
Hát aztán hova menjen?
Hiszen nincs szegénynek hova!
- Valakije csak van!
Apja, anyja, testvére, rokona...
- S ha nincs?
András nem engedett:
- Az lehetetlen!
De Erzsók asszony se:
- Miért volna lehetetlen?
Rengeteg sok árva van most az országban!
Ezt már András se tagadhatta.
Mondta is:
- Az igaz.
Sok az árva.
Igen sok.
Lehet, hogy ő is...
De akkor se maradhat itt örökké!
Ebbe a kijelentésbe végre Erzsók asszony is megnyugodott:
- Nem is úgy gondoltam, hogy örökké...
Csak addig, amíg összeszedi magát.
- Hát jó.
Legyen úgy.
Maradjon, ha édesanyámnak nincs terhére...
- Hogy nekem terhemre volna ?...
Hát úgy ismersz te engem?
András erre a föltett kérdésre nem felelt, csak mosolyogva ejtegette a fejét.
Mit mondjon?
Látta, hogy öreg édesanyja nagyon megszerette a betegét, kiérezte minden szavából.
Nagyon szereti.
Hát szeresse!
Egy nap azt mondta Erzsók asszony Andrásnak:
- Hallod-e?...
Egyszer már meglátogathatnád a betegedet!
- A betegemet?
- Persze, hogy a betegedet.
Te hoztad, hát elsőben is a tied!
Majd kedveskedve hozzáfűzte:
- Csak utánad az enyém, meg a Marikáé.
András ellenkezett:
- Mit nézzek rajta?
Ez a keményen adott rideg szó Erzsók asszonyt szíven érte s ezért rosszalólag csóválta meg a fejét:
- Ejnye András, ejnye...
Ezt nem hittem volna!
Még majd azt hiszi az a szegény teremtés, hogy haragszol rá.
András rándított egyet a vállán.
- Na, nem bánom...
Majd ha fölkel...
S ez a nap is elérkezett.
Andrásnak ekkor azt mondta az anyja:
- Délebédre odale terítek most már neked is újfent.
Szegényke már fönn van.
Erőre kapott.
András ráhagyta:
- Jó!
S délebédkor találkoztak.
A lány ott ült a kemence padkáján.
Lábai alatt gyalogszék.
Ölében a kis Marika.
András odalépett hozzá:
- Na, hogy vagy?
A lány fölállt.
Marikát leeresztette a földre s tágranyílt szemmel nézett Andrásra...
Tudta, hogy kicsoda.
Látta jönni, menni az udvaron.
De Erzsók asszony is világosította.
András, a fiam.
Marika apja.
De hogy szemtől-szembe került vele, kissé összeszorult benne a lélek.
Ez az ember szedte őt fel az országútról.
Idehozta a házához.
Ápoltatta , gyógyíttatta.
Erzsók asszony sok mindent elmondott Andrásról, a feleségéről, akinek életébe került a Marika születése.
Harmadfél esztendeje.
Azóta az Andrást mintha kicserélték volna.
Sokat szótlankodik.
Jön, megy horgasztott fejjel.
Ki a tanyára , vissza.
Nagyon szerette a feleségét, Rozikát.
Hát kár is érte.
Nagy kár.
Olyan jó volt, olyan drága, mint a falat kenyér!
Amellett szép és kedves...
De nagy kár Andrásért is!
Azelőtt olyan volt, mintha az egész világ az övé lett volna!
Beszédes , jókedvű.
Sokszor dallos is.
Száján ki nem szaladt volna egy kemény szó.
Minden úgy volt neki jó, ahogy volt.
Mindenben szépet látott.
Legszebbet a Rozikájában.
Hát az csoda volt, ahogy ők éltek.
Csakhogy hát rövid ideig.
Alig két-két esztendő.
Azóta olyan, mint a szikkadt tapló.
Nem fogja a szikra.
Pedig ennek a kis Marikának anya kellene.
Én?...
Meddig élek én?
Hetven esztendő...
Még kimondani is sok.
Mi lehet hátra?
Már legfölebb csak heteket, hónapokat számíthat az ember...
De Andrásnak hiába az okos szó.
Mintha nem is hallaná.
Odase figyel.
Akár a falra hányt borsó.
Lepereg róla.
Pedig erős, szép szál ember.
Mint a jegenye.
Nem azért mondom, mert az enyém , az én fiam, de nincs párja hat vármegyében.
Szalmájára se, magjára se.
Tanult , okos, jószívű ember.
Tudom, hogy kapva-kapna rajta akármelyik birtokos lány!
De hiába...
De azért reménykedek.
Majd.
Mert minden seb begyógyul egyszer!
A tied is , galambom!
S ez az ember most ott áll előtte a maga valóságában.
Szája szélén, a szeme szegletében egy kis mosoly is vibrált, amint kérdezte: "Hogy vagy?"
S csodálatosképpen már az első pillanatban ő is annak látta, akinek az édesanyja : formás fiatalembernek, akinek az arcáról erő, jóság és meleg sugárzik...
De Andrásnak is kigömbölyödött a két szeme.
Őt meg a lány fogta meg.
Ezt nem hitte volna.
Mondta ugyan az anyja, elejtett néha-néha egy-egy szót:
- Kedves, szép, aranyos...
Szája mint az érett cseresznye... szeme, mint a kárbunkulus!
Nagy s mintha lánggal égne!
De hát Erzsók asszony mindenkit könnyen eresztett a szívéhez s akit nagyon megszeretett, arra rárakta volna a csillagos eget.
- Na, hogy vagy?
A melegen adott kérdő szó rezgett a szoba párás levegőjében, ide-odahullámzott s egymásután többször odaütődött a lány füléhez.
Már mozdult a szája, hogy feleletet adjon, amikor a kis Marika odaszaladt az apjához s átölelve annak a térdét , megelőzte:
- Jól!
András fölemelte Marikát, magához szorította s megcsókolta az arcát.
- Hát te azt honnan tudod?
A lány igazolta Marikát, bólintott a fejével, aztán azt mondta:
- Köszönöm, hogy nem hagyott az országúton...
András egy önkéntelen mozdulattal a lány álla alá nyult s fölemelte a fejét.
- Nem kell azt köszönnöd.
Amit én tettem, azt mindenki megtette volna.
Erzsók asszony közbeszólt:
- Üljetek már az asztalhoz, mert elhül a leves!
Ebéd után András ott maradt a kis házban.
Úgy, mint azelőtt.
Egy kis beszélgetésre .
Ilyenkor mondta el András mindig, hogy mi ujság van a tanyán, milyenek a vetések, mi a munka s mit végeztek.
Meg azt is sorra vette, hogy mi-minden adódott elő a faluban .
De néha rátért a nagyvilági eseményekre is...
Itt és itt, ez és ez...
Hír mindig volt elégségesen.
De most a szó nem fakadt olyan könnyen, mint ennekelőtte.
Nem, mert András fejéből kiesett a tanya, falu s az egész nagyvilág.
Az járt a fejében, hogy ki lehet ez a lány?
Miért nem beszél?
Csakugyan úgy volna, ahogy az orvos mondta?
Nem emlékszik ?
Elvesztette a multját?
Kiesett belőle?
Igaz, hallott már ilyen eseteket.
A háborúban is megtörtént.
Bevágott a gránát a kavernába s a megmaradtak közül egyik-másik azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány?
Még a nevét is elfelejtette.
De írták az ujságok is: Itt és itt találtak olyan ágrólszakadt katonát, aki azt se tudta megmondani, hogy hova való...
Hónapokig feküdt a kórházban, látogatta az apja, anyja s azokat se ismerte föl.
Mint a hülye..
De ez a lány nem hülye.
Értelmesen beszél, a szeme tiszta .
Mosolyog a Marikára, Erzsók asszonyra.
Szereti őket.
Látszik rajta.
Minden szavából , minden mozdulatából kitetszik.
Azt is észrevette, hogy őt is vigyázza úgy lopva.
De amint rátekint, mindjárt elkapja a szemét.
Néha minden átmenet nélkül magába mélyed .
Ekkor bizonyosan a lelke mélyén keresgél.
Azt a sötét fátyolt tépdesi, ami a multját takarja...
Hátha ő is segítene neki?
Egy kis tünődés után meg is kérdezte:
- Tudod-e már, hogy ki vagy?
Hogy honnan szakadtál?
Emlékszel-e?
A lány, mint aki mély álomból ébred, fölütötte a fejét.
Ránézett Andrásra s megrázta a fejét.
De egy mély, nehéz lélekzet után mondta is:
- Nem...
Nem tudom...
S mindjárt utána egy nagy könnycsepp kibuggyant a szeméből.
Erzsók asszony egy szempillantás alatt mellette termett s átölelte:
- Nem baj lelkem...
Sohse fájlald!... - csitítgatta.
- Majd egyszer... később!
Ne búsulj!
Mindennek eljön az ideje!
De hetek, hónapok multával se emlékezett a lány semmire.
Hiába törte a fejét.
Sűrű , sötét köd meredezett előtte, melyen sehogyse bírt átlátni.
Feszegette, repedést , nyílást keresett rajta, de nem talált...
Ki is hát ő voltaképpen?
Hova, kihez tartozik?
Kikhez?
Néha órákig ezen őrlődött.
Két kezébe fogta a fejét s összehúzott szempillákkal merevedett a szoba földjére, kinn a fák koronáira, az ég aljára...
Csak amikor a Marikát ajnározta, amikor vele játszott, akkor símult ki az arca, fénylett a két szeme, nevetett a szája s élt benne az élet.
Hovatovább Andrásnak is több és több gondot, fejtörést okozott a lány.
Mindig többet és többet.
Nem azért, mintha szabadulni szeretett volna tőle.
Nem.
Sőt!
Telt, mult az idő s András többet tartózkodott a kis házban, mint a nagyban.
A tanyára se járt ki olyan sűrűn.
Pedig tavasztelőn a föld erősen kívánja a gazda szemét.
A munka sűrűsödik.
Szántás, vetés...
De Andrásnak vagy halaszthatatlan dolga akadt a községben, vagy otthon gyülemlett meg a munkája.
De a Marika is fogta.
Egyre okosabb , aranyosabb lett.
Néha órákig nem bírt tőle szabadulni.
Egyszer-egyszer az idő már kiengedte őket a kertbe.
Ott játszottak kergetősdit, bujócskát a talált lánnyal.
Egy alkalommal András is közibük kevergőzött.
Marika belevonta a játékba.
Rákiáltott:
- Megfoglak!
András nem akarta a Marika kedvét szegni, hát ide-odaugrott, meg-megszaladt...
Marika kimondhatatlanul örült, hogy az édesapja is játszik vele.
Nevetett, kacagott , sikongott...
A játék nagy hevében aztán megtörtént, hogy András is éppen ugyanazon bokor mögé huzódott, amelyik mögött már ott kuporgott a talált lány...
Akkor már a kergetősdit összekötötték a bujócskával.
Marika jött, közeledett...
Ők tovább curukkoltak, nehogy a Marika észrevegye őket...
S amikor a kislány mégis rájuk bukkant, szaladtak, menekültek..
Erzsók asszony az ablakból figyelte a játékot.
Amikor András is beállt a kergetősdibe, majd-majd sírva fakadt örömében.
- Jó Isten... csakhogy ezt megértem!
A lány, mintha nem is evilágbéli volna, oly könnyen szökdécselt.
A lába alig-alig érte a földet.
Szeme villogott, az arca meg mint a nyíló rózsa...
András meg mint a gyerek...
Hahotázott, ugrabugrált... meg-megszaladt...
Az öreg szüle hol az Andrást figyelte, hol meg a lányt.
Marikát jóformán észre se vette.
Csak a két nagyon tartotta a szemét.
Azokat méricskélte.
Asszonyi szemmel.
Úgy gondolatban egyre közelebb és közelebb hozta őket egymáshoz...
- Pászolnának! - állapította meg.
Nagysokára aztán azt is észrevette, hogy a nagy játékban összetaposták a veteményes ágyait.
Akkor az anya helyébe nagyhirtelen a gazdasszony nyomakodott.
Kikiáltott a nyitott ablakon:
- Vigyázzatok!...
A borsóágyaim!...
S mutató ujjával odafenyegetett:
- Megverlek benneteket!
De ebben a fenyegetésben mintha több lett volna a biztatás, mint a pirongatás...
András még idejében jelentette a faluházánál, hogy egy leányt talált sebesülten az országúton.
Parasztos ruhájú, húsz esztendő körüli leányt, aki elvesztette az emlékező tehetségét.
Nem tudja, hogy kicsoda, mi a neve.
Se azt, hogy az országútra hogy került.
Nem emlékszik...
A bírák uraimék azt mondták:
- Hát ha semmire se emlékszik az a lány, akkor nincs más mód, várni kell addig, amíg megjön az esze.
A falu addig nem tehet semmit.
Ha András találta s fölszedte, hát tartsa, majdcsak kurentálja valaki.
- Várni kell vele - mondta az egyik esküdt.
- Most olyan világ van, hogy semmit se lehet tenni.
De már nem sokáig tart.
Szegedről megindultak...
András hát várt.
Néha-néha kiruccantak a tanyára is.
- Kell Marikának a szabad levegő!
András rendszerint ezzel pakolta fel őket a kocsira.
Ott történt...
András mutogatta a lánynak a vetéseket: a buján növő lucernát, a haragos zöldlevelű tengeriket, a szárba szökni készülő búzát, a szőkülő rozs- és árpatáblákat, melyek szélén már itt-ott egy-egy piros pipacs, meg a kékes-zöld búzavirág hivalkodva illegette magát.
A nap bársonyos tűzében fürdött minden.
A gyenge szellő lágy símogatása alatt ide-odahajladozott a kalászthányó könnyű fejek tengere.
Ringott .
Tele volt a föld háta igéretekkel.
Élni akaró életekkel.
Álomba ringató, lelket gyönyörködtető lágy muzsikával...
- Nézd ezt a tengerit...
Ezt a búzát...
Talán még sohase volt ilyen szép!
Messze bennjártak a táblák között, amikor a fejük fölött egy kis pacsirta, fönn a magasban csattogni kezdett...
András megfogta a lány kezét.
Megálltak.
Hallgatták a kis dalos örömujjongó himnuszát, melyet mintha csak kizárólag nekik csattogta volna...
Egymásra néztek.
Szemükből valami csodálatos tűz sugárzott.
Összekapcsolódott a lelkük.
- Én téged - mondta András egy kis erőgyűjtés után - még szólítani se tudlak.
A lány szíve-lelke ott bíborosodott a tekintetében.
Mit mondjon ennek az embernek , aki több volt előtte mindennél, aki, úgy érezte, a lelkéből neki adott legtöbbet .
Most is.
Szavait szinte abba burkolva nyujtotta elébe.
Nem tud szólítani?...
Lám, Erzsók asszony már az első napokban tudta:
- Lelkem, galambom...
A kis Marika is!
De azt nem hallotta senki.
Vagy ha Erzsók asszony hallotta is, nem vette tudomásul.
Legalább eddig úgy mutatta.
Pedig azóta de sokszor mondta már:
- Kisanya.
Legelőször a csacska kis száját be is tapasztotta a tenyerével.
- Nem szabad.
Tiltakozott.
De a kis csöppségnek hiába beszélt.
Később, amikor egyedül voltak s valamiért makrancoskodott a kicsi, ő maga fenyegette meg ezzel a szóval:
- Akkor téged nem szeret a kisanya!
Így.
"Lelkem... galambom... kisanya..."
Csak ő nem tudja szólítani.
Csupán csak egyszer szaladt ki a száján:
- Kedves.
Ezt nem felejti el soha.
- Add ide kedves!
A gereblyét kérte el tőle a kertben, ahol Erzsók asszonynak segédkezett palántázni .
Már éppen végeztek, amikor András odajött.
Ő az utakat egyengette.
Húzgálta a porhanyó földet.
- Add ide kedves!
S a gereblyét kivette a kezéből.
Még annyit mondott később:
- Megárthat!
Akkor egyszerre olyan sebesen kezdett dobogni a szíve, hogy a kezével önkéntelenül odakapott.
"Félti az András!"
- Ez tikk-takkolt benne.
Félti a kedvest.
Mert ezt mondta: Kedves.
Ő a kedves...
Andrásnak.
Hát akkor szólítsa ezután úgy: "Kedves".
Csakhogy ezt nem mondhatja neki.
András látta, hogy a lány tilódik.
Küszködik magával.
Azt is tudta, hogy mi megy végbe a lelkében.
Ezért ösztökélni kezdte:
- Na?...
Mongyad!
A lány lekapta szemét Andrásról, mert hirtelen pirosság öntötte el az arcát.
Érezte , hogy most mi következik, de nem mert rágondolni, pedig azzal volt tele az egész lelke.
Zavarában azt mondta:
- Szólítson úgy, ahogy akar...
Andrásnak nagyot dobbant a szíve.
- Ahogy én akarlak?
"Ahogy én akarlak?"...
De szóba már nem önthette az akaratát, mert a lány megelőzte:
- Ugye, Rozikának hívták a kis Marika édesét?
- Annak.
- Hátha nem sajnálja tőlem?...
András nem bírta magát tovább türtőztetni, megfogta a lány másik kezét is:
- Úgy, úgy...
Igazad van...
Hisz én is erre gondoltam...
Ez ég már bennem hetek , hónapok óta...
Légy te ennekutána az én Rozikám!
S András odahúzta erősen dobogó, széles mellére az ő Rozikáját.
Kéz-kézbefogva mentek vissza a tanyaházba...
Erzsók asszony zöldborsót fejtegetett az ámbituson...
Amint András meglátta az édesanyját, odakiáltott:
- Anyám!...
Talán el se hiszi?...
Erzsók asszony összecsapta a két tenyerét s fölugrott a zsámolyszékről, mire a sok kifejtett borsó ezer felé gurult.
De törődött is azzal valaki...
- Istenem!...
Hát mégis ?...
András örömében kiabálni szeretett volna.
Tudja meg az egész világ az ő mérhetetlen nagy boldogságát.
Egyenesedett a nyaka, feszült a melle.
Majd hirtelen fölolvadt benne a féktelenkedő nagy akarat s gyöngyök alakjában kiült a két szem sarkába.
Rozika ott térdelt az öregasszony előtt.
Két kis tenyerébe fogta Erzsók asszony ráncos kezét s azt csókolgatta szavakba nem önthető boldogsággal:
- Anyám... édes jó anyám!
S ezt olyan magafeledten, olyan síró nevetéssel mondta, hogy Erzsók asszony ijedten kuporodott mellé.
- Te aranyos... te drága kis szentem... édes kicsi kis lányom...
S ott összeölelkezve örömkönnyeket sírtak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE