ELTE regénykorpusz

Schultz doktor nem bizott tulságosan expediciója teljes sikerében, ugy határozta tehát, hogy nem mozdul vendége mellől, hanem szobaleányt küld a hölgyek után.

Később azonban, meggondolva, hogy ez nagyon is feltünő polgári vonás volna, mást határozott.

- Magam jelentem be önt, édes báró; kérem, foglaljon helyet.

- Várni fogom, doktor.

- Mindjárt itt leszünk; ah! előre örülök annak a szenzációnak, melyet óriási hiremmel előidézek.

Mily meglepetés!

Adamovics mama el lesz ragadtatva.

Igen, igen! azt hiszem... a kedves mama el lesz ragadtatva...

A doktor sebbel-lobbal nyitott be a szomszéd terembe vezető ajtón.

A báró egyedül maradt a szalon homályában s kiváncsian nézett körül.

Gyönyörü butorok; előkelő izlés a legkisebb disztárgy elrendezésében is.

Sehol semmi nyoma a dúsgazdag nyárspolgárnak.

Diszkrét elegancia, hivalkodó pompa és csillogás nélkül.

A szalon e kellemes, finom berendezéséből senki sem találta volna ki, hogy a milliomos Schultz doktor házában van, ki e nemes izlésnek nyilván nem a saját fejétől hódol.

- Lujzának mindig kitünő izlése volt, - dunnyogta elgondolkozva a báró s némi nyugtalansággal tekintett az ajtóra.

Még volna idő.

Észrevétlenül visszavonulhatna itt is, mint a hogy Dieppe-ben tette .

Semmi különös nincs az egészben, - az ember végre is találkozhat elvált hitvesével a nélkül, hogy ostoba jeleneteket kellene átélnie, a milyenekről kettőjük között szó sem lehet, - de mégis csak furcsa egy kissé, s mintha egy csipetnyi frivolság is volna benne.

Lehet egyébiránt, hogy képzelődés az egész.

Az ellenben - gondolta magában bosszankodva a báró, - hogy ez a nagy oszlop doktor, ez a tetőtől talpig becsületes, jószivü nábob, Isten tudja miféle ideált utánzó esetlen allűrjeivel aligha okos ember, - mintha nem volna képzelődés.

Szereti nejét - s hát a hitves?

Ha a doktor igazi vonzalmat érezne neje iránt, lehetetlen, hogy az ő jelenlétét jó szemmel nézze.

Próbára akarja tenni?

A báró tünődve nézett maga elé s vállat vonva mormogta: »Ezért a butaságért meg találnék haragudni, doktor «...

Több gondolkozásra nem volt idő; a szomszéd terembe vezető ajtó kinyilt, s belépett rajta az orvos neje.

Szentgáli tiszteletteljes meghajlással üdvözölte a nyulánk, szőke hölgyet, ki testhez simuló világos, nyersselyem toiletteben, bizalmas mosolylyal ajkai körül sietett vendége elé, s kedves tartózkodással nyujtotta elébe kezét.

- Isten hozta, barátom; végre, végre! mondotta dallamos, mély hangon, melyre jól emlékezett a báró, - akkoriban azonban sokkal hidegebb volt ez a hang, mint most.

- Lássa, nem is akartam elhinni Ottónak, hogy ön csakugyan itt van.

Rég lemondtunk róla a mamával, hogy valaha lássuk.

Szegény mama!

Annyira meg van lepetve, hogy nem tud magához térni; már vagy tizszer ismételte, hogy nem hisz az egészből semmit, mert lehetetlen, hogy ön ne ugy viselje magát velünk szemben, mint Dieppe-ben, - emlékszik?

Nem volt szép öntől; sokáig nehezteltünk...

- Kegyelmezzenek, asszonyom.

- El van feledve!

Még egyszer, barátom, isten hozta!

Ah, hisz bolondság tulajdonképen az egész élet, - nem érdemes, hogy komolyan vegye az ember...

Jól esik tehát, ha egy régi bolondságnak a kompanistáját négy évi távollét után ismét szemtől-szembe látjuk.

Foglaljon helyet és beszéljen.

Rég hallottam a hangját.

Nyugodtabb most ?

Valamikor csupa sötét dráma és tragédia volt az élet, - derültebb most?

- Mindent kivertem a fejemből, - felelte mosolyogva, egy világfi könnyü eleganciájával a báró s helyet foglalt a szőke asszonynyal szemben egy széken.

Tele vagyok filozófiával és nyugalommal.

- Drágán szerezte?

S az asszony elnevette magát.

Nyilt bizalommal, kiváncsian, fürkészve nézte a férfi szép, hideg arcát, s csodálkozva kiáltott fel: »Meg se látszik önön az élet, - olyan , mint régen, sőt - ne vegye bóknak, - most sokkal érdekesebb mint régen.

Ah! ha élne a jó, öreg ezredes, az én örökké nyugtalankodó, szigoru bácsim, mennyire csodálná önt !

Ezt mondaná: bámulom férjedet, Louise, Guido egészen megváltozott.

Istenem, bocsánat !

Férjemnek neveztem önt...

A báró tréfás komolysággal tiltakozott:

- Ne nevezzen férjének, asszonyom, - százszor már bocsánatot kértem öntől, hogy mások akaratából inkább semmint a magunkéból egykor hitvestársak voltunk; - ne kényszeritsen reá, hogy bocsánatkéréseimet megujitsam.

- Annyira irtózik tőlem?

- Nem öntől, hanem a multtól.

- Ah! hát nem felejtette el?

Emlékszik mindenre most is?

Igaza van.

A mik a multban történtek önnel és velem, nem olyan egyszerü dolgok, hogy csak ugy könnyü szerrel , pár év alatt el lehessen felejteni őket, pedig nagyon helyes volna, ha elfelednők .

Remélem azonban, hogy már megvigasztalódott s többé nem szentimentális.

- Az nem vagyok.

- Filozófus, azt mondta?

- Majdnem filozófus, - felelte a báró, s csendesen mosolygott.

Mint ön, asszonyom , kedves Louise...

Örömmel látom, hogy szintén megvigasztalódott és férjhez ment.

- Igen; férjhez mentem...

- Schultz doktor derék ember.

- Gazdag.

- Jó szivű, nemeslelkü férfiu.

Kevés tiszteletreméltóbb embert ismerek, mint ő.

- Gazdag, - felelte száraz hangon az asszony s kicsit nyugtalanul rezzent össze.

Egy lehellet az egész...

A másik pillanatban már mosolygott megint, s lesimitva homlokáról fényes, szőke haját, gyermekes vidámsággal bámult nagy, nedves szemeivel a báró szeme közé.

- Ne nehezteljen, hogy nézem, de alig tudok betelni önnel .

Megváltozott, Guidó, alig ismerek önre!

Mondja csak, ha jól tudom, most harmincnégy éves?

- Harminchat.

- Harminchat; lehetetlen!

Hiszen fiatalabb mint volt!

Valamivel barnább, de sokkal fiatalabb.

Mily sáppadt volt egykor, mennyire szomorú és érzékeny...

Oh! ha ön belül a szive körül is ily előnyös módon változott meg, akkor csak gratulálni lehet annak a csillagnak, a kit ön nőül fog venni.

- Azt hiszi, hogy megházasodom?

- Bizonyosan tudom.

Nőül fog venni egy hölgyet, a ki gazdag.

A báró udvarias, de fanyar hangon szólt:

- Ebből a megjegyzésből azt következtetem, édes Louise, hogy ön körülbelől pontosan van informálva és legdiszkrétebb viszonyaimat is jól ismeri.

- Eltalálta, Guido, - felelte őszintén az asszony, s egy kevés meleg vér öntötte el arcának gömbölyü vonásait, - mindent hallottam, a mi önnel történt.

Tudom, hogy vissza kellett jönnie külföldről, mert tönkrement.

- Ugy van.

- Nem tuloz a hir?

- Ezuttal nem.

Minden ugy történt, a hogy az emberek beszélik.

Könnyelmü életmódommal vagyoni helyzetemet annyira tönkretettem, hogy egy kis jóakarattal bizvást koldusnak tarthatom magam.

Hiába!

Az én életemben mindig végzetes szerepet játszott a nő.

Meg kellett tehát nekem is győződnöm róla, hogy minden nagy szerencsétlenség - önöktől jön.

- Mindnyájunk nevében köszönöm...

A báró mosolyogva intett.

- Ön kivétel, asszonyom.

Önnek én okoztam szerencsétlenséget akkor, midőn nőül vettem.

A hölgyvilág összes többi tagjaival szemben azonban nekem van igazam, s ezt be is tudnám bizonyitani.

- Kisértse meg.

- Mulattatná a dolog?

- Oh, nagyon!

Várjon, erről még beszélni fogunk.

Most még csak egyet, - vallja meg őszintén, ugy -e nem szivesen engedett Ottónak?

- Nem.

- Köszönöm, - felelte az asszony s gyorsan felállt.

Egy pillanatig habozva nézte a bárót, ki szintén elhagyta helyét, - aztán kezét nyujtotta neki s komolyan , tartózkodva mondta: Ez legalább őszinte válasz, - vártam öntől...

- Önnel szemben, édes Louise, mindenkor őszinte voltam.

Hibát, sőt menthetetlen bünt követtem el, midőn nőül vettem, - méltányos tehát, hogy legalább őszinteségemmel kárpótoljam azokért a kellemetlenségekért, melyeket két évi házasságunk alatt miattam elszenvedett.

És most, asszonyom, - folytatta ismét mosolyogva a báró, - fogadja nyugodt és kényelmes uj helyzetében szerencsekivánataimat; örülök, hogy láttam, - távoznom kell.

- Csak nem akar visszamenni?

- De igen.

- Most este... azon a sötét, hegyi uton.

Guidó...

- Haza találok.

Vén kastélyom összes fehér arcu kisértetei kétségbe volnának esve, ha nem térnék vissza.

Pompás lakásom van!

Minden régi és méltóságos; boltives, nehéz , faragott termek, százados butorok, fakó képek, mennyezetes, óriási ágyak...

Mintha a középkor lovagregéinek misztikus homályában élnék s minden percben tartanom kellene tőle, hogy egyszer csak fölpattan valamelyik viharos éjjelen a fegyverterem ajtaja, s kilépnek onnan boldogult őseim talpig acélos vasban.

Nagyon regényes!

Megérdemelné , hogy buzgóbb méltánylója legyen, mint én.

A báró komolyan búcsúzott.

Nemsokára teljes sötétség nyeli el a nedves, szeptemberi tájat, - sietnie kell.

- Maradjon, Guidó, - kérte a delnő.

- Lehetetlen, asszonyom, - felelte tréfás pathosszal a báró, s meghajolt mélyen a szőke asszony előtt; - hozzá tartozik életem jövendőbeli programmjához, hogy soha többé szenvedést önnek ne okozzak, - már pedig, ha tovább találnék maradni az ön közelében, semmint az eszélyesség javasolná, könnyen megtörténhetik, hogy ez a közeledés végzetes katasztrófát sodorna maga után.

Remélem, hogy ily kolosszális udvariatlanság után többé nem tartóztat?

- Nem uram, - felelte büszke mosolylyal az asszony, - nem tartóztatom, jóllehet azt , hogy megmeneküljön tőlünk, könnyebben is elérhette volna.

- Édes Louise, - s a báró majdnem nyersen lökte le ajakáról a szavakat, - jegyezze meg magának, hogy én önt éppen ugy nem veszem semmibe, mint bármely más nőt.

Önök hálátlan és ideges teremtések, - minden eddigi fájdalmamat önöknek köszönhetem .

Találja tehát természetesnek, hogy komédiát üzök önökből, ha tehetem, - mert önök az okai, hogy önbecsülésemet örökre elvesztettem.

- Uram... rebegte meglepetve a delnő, s ijedten, félelemmel bámult a báró fekete arcára, melyen mintha villámok cikáztak volna végig ebben a percben.

- Bocsásson meg, Lujza... sajnálom önt...

Jobb sorsot érdemelt volna, mint a milyenben eddig része volt.

Ej, de hát ki tehet róla, hogy ily borzasztó komédia az egész világ!...

Jó éjt...

Az asszony mozdulatlanul, megzavarodva állt.

Eszébe se jutott, hogy behivja férjét .

Erre egyébiránt nem is volt szükség; Schultz doktor meghallotta a báró bucsuzó szavait, berontott a szobába s hangosan tiltakozott.

- Tartsa meg igéretét uram, tartsa meg igéretét és ne feledje, hogy hadi fogságban van!

Drága Louise, kérem, hivja segitségül a mamát.

Csak nem teszi fel rólunk, hogy ebben az órában elbocsátjuk?

- Mennem kell, kedves doktor, - felelt mosolyogva a báró.

A nagy, oszlop doktor bántó nyiltsággal kiáltott fel:

- Csak nem zsenirozzák magukat, teringettét, - ha én örülök a viszontlátásnak ?

Gentlemanek között minden más eshetőség ki van zárva... azt hiszem... kérem, gondolja meg báró, hogy egy nábob doktor fogságából nem oly könnyü dolog kiszabadulni , hehehe...

Bocsássa meg önhittségemet, uram, azt képzeltem, hogy némi rokonszenvet érez irántam, pedig hát ime még arra se tart érdemesnek, hogy huszonnégy óráig vendégem legyen.

- Máskor, orvos ur, máskor, - s Szentgáli hideg udvariassággal szoritotta meg a lelkendező doktor kezét.

Azután füléhez hajolt, s halkan sugta: várnak reám otthon...

A doktor elégedetten dörzsölte kezét s nevetve integetett.

- Oppá, az más... az más...

Azt hittem, hogy más más...

No, de ha igy van, báró ur, akkor ez természetesen más; isten ments, hogy erőszakoskodásom miatt egyetlen kellemes percet is elveszitsen.

Drága Louise, ne hivja segitségül a mamát.

Foglyunknak mennie kell.

Fontos okai vannak.

Lemondok a porkoláb jogairól .

Szabadjon azonban engedélyét kérnem, hogy holnap meglátogathassam és, ha lehetséges , ismét hadi fogollyá tegyem.

Beleegyezik?

Nem veri vissza ostromomat?

- Szivesen látom, doktor.

- Kedves Louise, kérem, tanuskodjék majd mellettem; ön is hallja, hogy szivesen látnak.

Most pedig nem tartóztatom tovább, báró ur; viszontlátásra, isten önnel !

Magára vessen, ha a sötét uton baleset éri.

- Ismerem az utat, doktor ur; jó éjt!

- Jó éjt! - mondta a delnő és félrenézett.

A doktor hirtelen elkapta fejét, s nagy széles arcán szinte világitott a szétömlő mosoly.

- Adja át kérem üdvözletemet Adamovics mamának, s fejezze ki előtte sajnálkozásomat is, hogy ezuttal nem találkozhattunk.

Nyilván rosszul érzi magát?

- Alszik, - felelte nevetve az orvos; - a jó mama ilyenkor már álomba szenderül s másnap délelőtt kilenc óráig csöndes édességgel alszik.

Lekisérem báró ur ; jőjjön!

- Jó éjt, asszonyom! - ismételte könnyü, udvarias fejhajtással a báró, s gyorsan elhagyta a termet.

- Jó éjt, - lehellte a delnő.

Schultz doktor lármás szolgálatkészséggel nyomult vendége után az udvarra, s kiabált öblös, mély hangján cselédek után.

- Meg kell nyergelni ő méltósága lovát, - Johann üljön nyeregbe és kisérje haza a báró urat.

A kocsis lámpával világitson...

Fél perc mulva meggondolta a dolgot, visszaparancsolta összes rendelkezéseit s befogatott a hintóba.

Kocsin biztosabb az út.

Kétségbe kellene esnie, ha valami baj érné a bárót .

Semmi ellentmondás, örökös szemrehányásokat érezne és soha semmivel se tudná levezekelni bünét.

Benn a villa szalónjában ezalatt kinyilt a szomszédos ajtó, s belépett rajta Adamovics mama.

Gyönyörü surah-pongyola folyt le a tiszteletreméltó matróna elhizott alakjáról, értékes gyürük villogtak ujjain, - minden drága volt rajta, mindenből bőven, gazdagon, méter számra.

S gondos aggodalommal elrendezve mindez, fejének finom, gyémántos coiffure-jétől kezdve le egészen a himzett japán selyem papucsokig , melyeknek csokrát vert arany pillangó foglalta össze.

A derék urnő megjelenésének szinpadias pompájával élénken emlékeztetett a Pont-Puff hercegasszony harmadik felvonására.

Egy-két papirtorony, nehány kasirozott szikla, s a kerekes kút hiányzott csak, hogy a csalódás tökéletes legyen.

Ha ehhez még a kórus dévaj énekét is hozzá képzeli az ember:

Kegyes hercegnő, nagyasszonyunk,

Mi csak szegény lányok vagyunk.

Szeretni illik, sőt szabad is,

Szerettél egykor ah! magad is

Azért lett rajtad minden hamis...

nehány másodpercig senki sem kételkedett volna benne, hogy nem a Puff-hercegasszony méltóságos alakját látja.

Adamovics mama egy percig fürkészve nézett körül, azután leányához fordult, s az elhizott nők sajátságosan kellemetlen, zsiros hangján kérdezte:

- Elment az az ember?

- Azt hiszem, igen...

- Um Gottes willen, mi jutott eszetekbe, hogy ide hozzátok!

- Nem én hivtam.

- Remélem is!

- Hogy érted ezt mama?

- Kedves gyermekem, felelt ingerülten a derék matróna, óvakodni fogok tőle, hogy bővebb magyarázatokba bocsátkozzam.

Nem veszed észre, hogy te is, férjed is nevetségesek vagytok?

Férjed - könnyelmü ember! soha se lesz érzéke a tapintatos modor iránt.

Jó ember, elfogadható ember, de gyermek, igazi gyermek...

Ide hivni előbbi férjedet, skandál!

Schultzné az ablakhoz lépett s könnyed fitymálással vonogatta gömbölyü, meleg vállát.

- Ez az Ottó dolga.

- A tied is Louise, a tied is!

Szentgáli nem oka, hogy ide jött.

A báró gavallér , tapintatos, figyelmes, van érzéke a helyzetek iránt - a dieppei fürdőn se közeledett hozzánk soha - tudja, hogy nincs nevetségesebb, mint ha elvált házastársak találkoznak és nincs émelygősebb, mint ha ez a találka az uj férj jelenlétében, sőt az ő közbenjárásával történik.

Persze Ottó... az ő határtalan rövidlátásával - azt képzeli, hogy gentlemanek között könnyen megy az ilyesmi.

- Nem értelek, mama...

- Elég világosan beszélek.

A delnő enyelegve felelt:

- Ugy tetszik, mintha sérteni akarnál.

- Nem akarlak!

Szegény megboldogult onklidnak, az ezredesnek azonban nagyon igaza volt akkor, midőn kijelentette, hogy veled sohasem lehet tisztába jönni.

Anyai kötelességem tehát, hogy minden meggondolatlan lépést megakadályozzak.

- Csak nem képzeled mama, hogy Guido...

- Semmit sem képzelek!

- Hogy Guido veszedelmes?

- Ah, quelle comedie!

Mi jut eszedbe?

S a kövér asszonyság borzadva vonta összébb mellén a drága csipkét.

Ez a szörnyüség eszembe se jut.

Figyelmeztetlek azonban, hogy az emberek minden lépésünket élénk figyelemmel kisérik.

Az emberek, gyermekem , mindent elengednek, csak a nevetséges szituációkat nem, mert ezeken mulatni lehet .

Ugyan gondoljátok meg az istenért, van -e nevetségesebb helyzet annál, mint ha egy volt férjet egykori neje udvarias mosolygásra kényszerit azzal, hogy szivélyes modorban bánik vele?

S végül még egyet!

Szentgáli alapjában meg van változva; nagyon csalódol, ha azt hiszed, hogy ez az ur ma is az, ki régen volt.

Oh, nem! nem az, nem az...

- Tudom, anyám.

- Ugy látszik nem tudod! heveskedett Adamovics mama, s ideges haraggal forgatta duzzadt, fehér ujjain a gyürüket, miközben fáradtan dőlt a kerevet bársonyos puhaságába.

Ha tudnád, megtiltottad volna Ottónak, hogy ide hozza.

- Nem mondtam, hogy tegye.

- De tudtál róla?

- Nem.

- Ugy?

Ez változtat a dolgon.

Örülök neki.

Férjeddel azonban még tárgyalni fogok .

Könnyelmü ember... nem tudja, mit cselekszik...

Szóval, kedves gyermekem, Szentgálit kénytelen vagyok előtted leleplezni.

Ismerem magunkat; legfőbb gyengeségünk a részvét.

Oh ez veszélyes... ez nagyon veszélyes...

Tudd meg tehát, hogy Szentgáli -

- Tönkrement.

- Nemcsak az; más is tönkre megy, - magyarázta oktató hangon a mama, - csakhogy nem ugy és nem azért, a miért ő.

Sok változást láttam már (boldogult atyád élete elég bő alkalmat nyujtott reá, hogy megfigyeléseket tehessek ), oly kolosszális változást azonban, mint a Guidóé, soha.

Mi volt ez az ember egykor és mi lett belőle!

Lieber Gott, mi lett belőle!

Franciaországi tartózkodása tele van kalandokkal.

Kalandokkal , gyermekem, kalandokkal... suttogta borzadozva a derék urnő, s elrendezte fényes toilettején a ráncokat, mialatt mélyen föllélegzett s tágra nyitotta szemét, - tudd meg, hogy kalandjai közben mitől sem rettent vissza.

Nyilvános viszonya a Dramatique egy könnyelmü teremtésével... várj csak, a nevét , igen a nevét... valami Mlle Therèse Simplon, azt hiszem... köztudomásu volt.

Szinte tűntetőleg hivalkodott vele.

Dieppe-ben is együtt voltak, s nem állok jót róla, hogy most nincsenek -e együtt.

A szőke asszony Adamovics mama felé fordult s biztos hangsulylyal, nyugodtan mondta:

- Nincsenek, anyám.

Mlle Therèse Amerikába szökött Cocard urral.

- Louise, Louise, te tudod! - kiáltott fel ámulva a mama, s még jobban kimeresztette hatalmas meglepetésében szemét.

- Az istenért, honnan tudod?

Ki mondta, ki beszélt neked effélékről, miféle szemtelen ember bátorkodott?

- Légy nyugodt, mama, ugy hallottam.

- Kitől?

- A La reine M. Louise terrasz pincérjétől.

- Egy pincér!

- Igen, egy pincér.

Ezek a figyelmes emberek mindent tudnak s egy-két aranyért mindent elárulnak.

- Te... te megfizetted a La reine terrasz pincérjét azért, hogy Szentgáliról részleteket beszéljen neked?

- Ugy van, édes mama.

- Szerencsétlen gyermek, alig merem megkérdezni, hogy mi birt erre a meggondolatlanságra...

- A kiváncsiság.

- Kiváncsiság!

- És az unalom.

- Unalom, um Gottes willen!... mit fogok hallani...

Schultzné mosolygott s ártatlan bájjal vonogatta vállát csak ugy mint az imént .

Azután Adamovics mamához fordult, megsimogatta hizelegve az izgatott matróna karját , s a fiatal asszonyok utánozhatatlan kedvességével mondta:

- Semmit sem fogsz hallani, anyám.

Istenem, hát egyelőre nincsen miről.

Megtettem a kedvedért, hogy elfogadtam Schultz urat, s ezzel lemondtam mindenről, a mi életemet kissé megvilágitotta volna, - azt azonban se te, se Ottó nem tilthatjátok meg nekem , hogy fantáziámat kedvem szerint használhassam.

- De Louise, Louise!... borzadok attól, a mit mondasz.

Csak nem azt akarod mondani , hogy Szentgálira gondolsz?

- Nem tudom...

- Erre a tönkrement emberre, Lujza!

- Elég szomoru, hogy szegény lett.

- Nem a szegénység, hanem romlottsága!

- Bizony, az is szomoru...

- S te mégis!

Gyermek - te mégis -

- Sajnáljuk egymást, édes mama, - mosolygott vidáman, az izgalomnak legkisebb jele nélkül a delnő, s halkan dudolni kezdett: »egy-két perc csak a világ «...

Ő engem sajnál, én őt.

Meglehet, hogy ő több joggal, mint én.

A mi pedig azokat a kalandokat illeti, ah! drága mamám, ki biztosit engem arról, hogy Schultz ur sohasem tévedett.

- Nevetséges beszéd.

Férjed sokkal...

Igen... ő sokkal... egyszerübb és...

Mein Gott , még gyöngédtelenségre ragadtatom magamat kitünő férjed iránt, e miatt a borzasztó Szentgáli miatt.

Miért is hallgattam az ezredesre, miért is hallgattam reá, - ugy van! az ő unszolása nélkül sohasem lettél volna Guido neje.

Persze, a szegény ezredes nem tudhatta, hogy ennek a szörnyü embernek fekete vétek terheli lelkét...

- Ne bántsuk a multat, anyám.

Adamovics mama kicsit meghökkent.

Leányának hangja száraz és éles.

A mosoly eltünt arcáról.

A derék hölgy ösztönszerüen érezte, hogy egy hajszállal tovább ment, semmint kellett volna.

Tapasztalásból tudta, hogy leánya erre az egy pontra nézve semmiféle megjegyzést nem fogad el.

Fáj neki a multnak ez a része, melyre célzott... az isten tudja...

Lehet, hogy egyéb is füződik hozzá, nemcsak a fájdalom.

Annyi bizonyos, hogy jóvá kellene tenni valahogy azt az átlépett hajszálat, s lehetőleg ugy, hogy az anyai tekintély csorbát ne szenvedjen.

- Ne neheztelj, Louise, - mondá engesztelő hangon, - észrevételemmel nem akartam sérteni senkit.

- Tudom; ne beszéljünk róla.

- Kellemetlen neked?

- Igen.

- Mondd csak gyermekem, - puhatolódzott óvatosan a mama, s világért se nézett volna föl e pillanatban a földről, melynek bolyhos szőnyegében szinte elsülyedt lába, - egyedül a magad személye miatt kellemetlen neked ez a dolog, vagy Szentgáli miatt is?

- Nem fogok felelni mama, - kérlek, ne kérdezz.

Adamovics mama elérkezettnek látta az időt a visszavonulásra.

Ugy cselekedett tehát mint minden okos anya, ki pozicióját veszélyben látva, a tekintély megmentése végett még női kiváncsiságának föláldozására is kész.

Fölkelt a karosszék puha mélységéből , megigazitotta derekán a selyem princesse-szalagot, s mosolyogva, jóindulattal járult leánya elé, hogy megcsókolja.

A szőke asszony szórakozottnak látszott.

- Aludni mész, mama?

- Ugy van, gyermekem, jó éjt!

- Jó éjt!

- Szép álmokat, Louise, - mondotta az érdemes hölgy s megcsókolta szinpadias pose-zal a leányát.

- Ne feledd, gyermekem, hogy én az élet bármely körülményei között sírig hű anyád maradok, a kinek keblén minden vész és vihar ellen biztos menedéket találsz.

S a »sírig hű anya« ügyesen festett hosszú szempilláin megjelent egy csepp.

- Szerencsétlenségtől féltelek, édes leányom... rebegte sikerült csüggedéssel, s szemeihez emelte finom zsebkendőjét, melyen az aranyszállal himzett Adamovics cimer és monogramm pontosan kivül került.

Azután szótlanul, vontatott léptekkel, suhogó selyem felhőkbe burkolva haladt végig a szalón szőnyegein s a szomszéd terembe vezető ajtónál eltünt.

Belülről kihallszott mély sóhaja.

Ezt azonban nyilván nem találta eléggé hatásosnak, mert másodszor is sóhajtott, ezuttal már elcsukló, nehéz hangon , egy kezdődő zokogás elfojtott bánatával, mint a király-gyilkosság után Lady Macbeth.

Schultzné az ablakhoz lépett.

Homályos párák nyomták el a kilátást, - a fürdő parkjának fái fekete rémek gyanánt meredtek bele a ködbe, s minden nyirkos és hideg volt.

Az asszony borzongva huzódott vissza.

A kivülről beömlő nedves levegő megremegtette testét.

Különös gondolatok kergethették egymást a szőke fejben; gyönge mosoly fakadt tőlük a véres kis női ajakra, hasonló szin dolgában a győzelemmel.

Pár perc mulva belépett Schultz doktor s majdnem alázatos hangon jelentette, hogy a bárónál nincs makacsabb ember a világon; nem tudta rábirni, hogy kocsiba üljön.

Lovon ment haza, s még a kocsist is visszaküldte.

- Nagy kedvem volna utána menni, - mondta elégedetlenül; sötét van, s a szentgáli kastély majdnem három negyed óra.

- Ön nagyon figyelmes ember, Ottó.

S a delnő mosolyogva kinálta meg üléssel férjét, ki nyomban helyet foglalt s neje engedelmével szivarra gyujtott.

- A mama aludni ment?

- Igen.

- Haragudott Szentgáli miatt?

- Egy kissé.

Mondja csak, Ottó, - hogy néz ki az a kastély, a hol most Szentgáli lakik?

A doktor sajátságos mosolylyal nézett a nejére.

- Tőlem kérdezi, Louise?

- Öntől, barátom, mert én már régen nem voltam ott.

Az ember végre is kiváncsi, - ne csodálja tehát, ha én is kiváncsi vagyok.

A midőn önnel Párisban megismerkedtem , előre kijelentettem, hogy ajánlatát elfogadom, korlátozást azonban, - jól értse meg Ottó - semmiféle tekintetben nem fogok tűrni.

Legkisebb gyanu az ön részéről elég , hogy megegyezésünk értelmében szakithassak önnel.

Bocsánat, hogy megegyezésünkre figyelmeztetem, de...

- Panasza van reám, Lujza?

- Nincs; nem is azért... de... ha mosolyogni látom -

- Rendelkezzék velem és én sohasem fogok mosolyogni, - felelte hévvel a férfi, s kissé remegő, szenvedélyes, majdnem eltikkadt hangon suttogta: - szeretem önt Lujza... azt tehet velem, a mit akar...

Mindent megteszek, a mit tőlem kiván - eltűröm szeszélyeit, engedelmeskedni fogok ezután is minden parancsának, - ha ismét látni óhajtja a bárót, ismét meg fogom lesni lovaglása közben, mint ma, és ide hozom önnek...

Nem fogja leolvasni arcomról a féltékenységet.

Nem fogja látni, hogy mekkora fájdalmat okoz nekem az ön szeszélyes akarata, s hogy akkor, midőn vidáman szoritom meg a báró kezét, majdnem megfulladok...

- Mi lelte önt, az istenért?

- Semmi, csak kegyetlenségnek tartom azt, a mit velem tesz, - mormogta összerázkódva a doktor, s a kezefejét nézte, mely vértől duzzadt e percben, s reszketett benne minden aprócska ideg.

- Kegyetlenség?

Emlékezzék szerződésünkre...

- Tudom, - nem felejtettem el és nem is félek.

- Vigyázzon, Ottó!

- S az asszony elfordult büszkén, sértődve, s egész a hajáig belepirult abba, a mit mondott: megtiltom, hogy arra célozzon, amire gondol.

- Semmire se gondolok, Louise, a mi sérthetné önt, - felelte gyorsan az orvos, s bámulva nézett nejére: mire gondol?

- Hagyjuk abba, barátom, ez veszélyes théma.

Nem szeretném, ha félreértések támadnának köztünk.

Feleljen inkább arra, a mit kérdeztem és legyen nyugodt.

Az izgatottság nem méltó önhöz.

Hagyja a pose-okat a mamának; mi ugy sem érhetnők el azt a tökélyt, melyen ő áll.

Volt a szentgáli kastélyban?

- Nem voltam, - mondta a doktor, s nyugalmat erőszakolt magára.

Meghunyászkodva , alázatosan ült ott a széken: egy óriás, kit megtör egy női tekintet.

Még azt a nyitott ablakot sem merte észrevenni, melyen aligha utána nem hajolt ki a szép szőke asszony, a kinek ideges, finom lényét nem képes megérteni.

- Parancsolja meg nekem azonban, hogy oda menjek és el fogok menni.

- Nem kivánom, hogy ujabb fájdalmat érezzen, Ottó, felelte ingerkedve a nő, s fölbigyesztette bájos durcássággal az ajakát, - egyelőre elég volt a dresszurából .

Hja, kedvesem, - előre mondtam, hogy sok, sok keserüséget fogok okozni önnek ; okosabb lett volna tehát, ha idejekorán visszavonul és nem áldozza fel nyugalmát értem.

A nyugalom drága kincs.

Csendesen, puhán, egyformán élni, hallgatni ama bizonyos fali óra egyhangu ketyegését s irtózni minden emóciótól, oh! ez oly ideális...

Nincs hozzá kedve?

A nagy, oszlop doktor szeliden felelt:

- Volna, önnel.

- Velem, barátom?

- S az asszony elnevette magát.

Jókedvű, friss és gyönyörü volt .

Piros, mint a rózsa.

- Önnel, édes Louise... suttogta elragadtatva a férfi s dobogó szivvel csodálta nejét.

- Nos, Ottó, szegény ördögöm, akkor az ön nyugalmának örökre vége.

Féltékeny?

- Miért kinoz?

- Mulattat!

Nincs érdekesebb látvány egy torreronál, ha ugy viseli magát mint egy gyerek.

Meg vagyok önnel elégedve.

Nem álmos?

Schultz doktor lehajolt, megcsókolta neje kezét, s érzelmes, udvarias hangon mondta:

- Ha akarja, Louise, álmos vagyok.

- Köszönöm; jó éjt!

- Jó éjt.

S az orvos azonnal elhagyta a szalont.

Künn csakhamar elhangzottak sulyos léptei a veranda földjén, s minden elcsendesedett.

Tompa hallgatás nehezedett a levegőre.

A piros török lámpa rózsás ködbe burkolta a hölgyet, ki egy percig tünődve állt, azután a tükör elé lépett s nyugtalanul, elégedetlenül lehelte maga elé:

- Jó ember... jó ember...

Adamovics mama lélegzetét visszafojtva, hallgatódzott a szomszédos ajtó redős függönyei mögött, de csak egy ideges lábacska bosszus dobbantását hallotta a fényezett padlón, s egy elfojtott, haragos asszonyi hangot:

- Milyen jó ember ez...

*

Adamovics mama ijedten rezzent össze.

Fogalma se volt róla, hogy mit kellene most tenni.

Erős szimpathiái a fellengző anyai kitörések iránt azt tanácsolták, hogy lépjen a szalonba s szigoru, fenséges modorban vonja kérdőre leányát e megjegyzés miatt, melyet immorálisnak tartott.

A jelenet igen hatásos volna.

Egy anya, ki gyermeke fehérségét őrzi s vejének védelmére kel.

Az eredmény azonban kétséges, s könnyen megeshetik, hogy az anyai tekintély bukását vonhatná maga után.

A nemes hölgy tehát lemondott erről a gyönyörü szerepről, melyet eljátszhatott volna; épen oly csendesen, mint a hogy jött, lábujjhegyen visszalopódzott hálószobájába, s ott mély sóhajjal fogott alvási előkészületeinek megtételéhez, melyek fölöttébb bonyolódott , s körülbelől másfél órai időbe kerülő müveletek voltak.

Schultzné nem hagyta el a szalónt.

A baloldali sarokablak mellett állt egy gyöngyházzal diszitett törpe toilette-asztal ; a mellé leült s megnyomott rajta egy gombot.

Piciny tintatartó került felszinre a mélyedésből.

A fiókban levélpapir, tollak, tűk, szines selymek hevertek össze-vissza.

Pár perc mulva mosolygó női arc hajolt a papiros fölé, s a keskeny acéltoll előbb lassan, akadozva, később azonban ideges gyorsasággal percegett végig a papiroson.

Schultz-villa, szeptember 30.

Kedves barátom!

Mentől tovább gondolkozom rajta, annál nevetségesebbnek találom, hogy ön ma itt volt .

Bocsánat a kifejezésért, - találjon mást és én szivesen elfogadom azt is, magamtól azonban nem vagyok reá képes.

Midőn mindennek vége lett s ön előbb Montreálba, majd Párisba menekült ama dráma után, melynek eljátszásában nekem is szerepet juttatott , nagy hálával gondoltam önre.

Őszintén beszélek, - le voltam kötelezve önnek, hogy nagy messzeségeket keres, s még a lehetőségét is ki akarja zárni, hogy bolyongásaink közben valaha találkozzunk.

Igy gondolkoztam: Guidó sok fájdalmat okozott nekem , megvannak azonban mentségei is.

Párisba való eltünése aztán teljesen kiengesztelt, s én egy pillanatig sem gondoltam többé haraggal önre.

Elhatároztam, hogy követni fogom példáját, s ha lehetséges, önt és a szentgáli kastélyt - bizalmas kis kék boudoiromat ebben a vén kastélyban, melyben sokszor sírtam... istenem! most már ezt is bevallhatom, nem fog gúnyolni érte? - szóval mindent, a mi arra a két esztendőre emlékeztet, el fogom felejteni.

Rá birtam tehát a mamát, hogy elutazzunk.

Könnyen ment, - az ezredes, - szegény, jó onklim, ki nagyon szerette önt, pár hónap mulva meghalt, családi birtokunkat eladtuk, semmi sem kötött többé haza, - mehettünk szabadon a merre akartunk.

Titokban ugy gondolkoztam, hogy soha többé nem fogok hazai földre lépni.

Pár nap mulva csakugyan elutaztunk.

Örültem a szabadságnak.

Akkor volt benne igazi részem életemben először, s mondhatom, hogy most is gyönyörrel gondolok reá.

Tizenhét éves koromig az intézet egyhangu, fehér falai között ásitoztam a számtan, földrajz, fizika és más száraz tankönyvek között, melyekből semmit sem kellett elfelednem, mert semmit sem tanultam meg, azután az ezredessel és a mamával elhagytam az intézetet és pár hónap mulva már egy szomoru ember neje lettem, az öné Guidó, - legyen megbocsátva önnek, hogy ezt a hibát akkor elkövette.

Ah! én nem tudtam a világról semmit, különben nem egyeztem volna bele.

Mit vernek fejébe a leánynak?

Azt, hogy férjhez kell mennie, mert ez igy szokás.

Ön jó partie , beszélte az ezredes, s abban a társadalmi körben, melybe beleszülettem, a nő első kötelessége az eszélyesség.

Mit tudtam én, hogy az eszélyességen kivül, melynek értelmét jóformán föl se fogtam - még más is szükséges, ahoz, hogy igazi hitvese legyek férjemnek...

Ön, barátom, nem igyekezett megtanitani reá; nem is tanultam meg, nem is tudtam, nem is gyakoroltam soha.

Olyannak tetszett az egész, mint egy kötelesség, melyet nem lehet elháritani.

Nem sokat törődtem vele tehát, hogy ön lesz a férjem.

Ön, vagy más, - ha kötelességről, a nő ugynevezett rendeltetéséről van szó , melyről hosszú beszédeket hallottam már az intézetben - soror Angelika, szegény szeplős teremtés egyébről se tudott beszélni, csak erről és ugy, hogy okos lamentációinak tizedrészét se értettem meg; azt hiszem, ő sem értette magamagát, - nos, tehát ha rendeltetésről van szó, akkor végre is mindegy, hogy kinek az oldala mellett gyakorolja az ember a lemondást...

Ez azonban nem tartozik a dologra.

A monte-carlói játékteremről akarok megemlékezni , melyet élénk emlékemben őrzök.

Volt Monte-Carlóban?

Gyönyörü hely!

Levegője, vize , élete mind más mint máshol; azt hiszem, sehol se alakul ugy át pár nap alatt az ember mint ott.

Miért tagadnám, kimondhatatlanul örültem, hogy naponként alig egyszer-kétszer jutott eszembe a mult.

Odaérkezésünk nyolcadik napján már csak ugy gondoltam vissza önre, a szentgáli kastélyra, a krizbai plébánosra, s főleg arra a szerencsétlenre...

Annára... bocsánat, hogy leirom a nevét, jogaim voltak reá, hogy gyülöljem ezt a leányt... mintha sürü fátyolon keresztül néznék egy homályos festményt, melyet alig kivehetőleg világit meg egy magikus lámpának sápadt fénye.

Mamának szintén tetszett ez a fényes világ.

Bemutathatta toilettejeit, kritizálhatta a legszebb berendezést, hisz ismeri a mamát.

Semmi sem örvendezteti meg jobban , mintha egy-egy hôtelben legendák kelnek kincseiről szárnyra.

Eltalálja ugy -e, hogy mi sem különböztünk monte-carloi szokások dolgában a többiektől.

Játszani kezdtünk.

Volt ott egy angol lady, - nevét elfelejtettem, - a ki csodálatos szerencsével játszott.

Oly hidegvérrel, annyi önuralommal, az izgalomnak legcsekélyebb jele nélkül, hogy még a legszárazabb croupier-k is tisztelettel tekintettek reá!

Ki sem mondhatom, mennyire ingerelt ez a világos szőke hősnő.

Utánozni akartam, s azt mondják, hogy ez sikerült is nekem.

Nyugodt és hideg voltam, - belül azonban reszketett minden izem.

Lázas fagy ömlött végig tagjaimon , szédültem, kétségbe voltam esve... harmincezer frankot vesztettem...

Mamának nem szóltam az egészről semmit.

Másnap vissza fogom nyerni az egészet, s a dolog rendben lesz.

Igy gondolkozik minden játékos.

Nem csodálom, hogy ezen a fényes , bűnös helyen annyian lövik magukat főbe.

Szörnyüség ez az elvakult düh a szerencse idézésében... megint elvesztettem tizennyolcezer frankot...

Nagyon fájt a fejem.

Kábulva, jéghideg tagokkal vonultam vissza.

A Stefani-terem csillárai óriási lángokká nőttek szemeim előtt.

Egy ember közeledett hozzám .

Részvéttel, udvariasan hozott egy széket, de én visszautasitottam...

Halk moraj zsongott végig a termen... az angol lady elvesztett százezer frankot.

Ez egyszerre visszaadta erőmet.

- Ki ez a nő? - kérdeztem magamhoz térve, és ugy éreztem, mintha ujjá születtem volna.

- Lady Alice Gunter Londonból - felelte egy férfi hang; - nem óhajt, asszonyom, egy pohár vizet?

- Köszönöm, nem, - feleltem visszautasitva ajánlatát, s figyelmesebben néztem rá .

Azonnal bemutatta magát: Dr. Schultz Ottó orvos.

Valahol már hallottam ezt a nevet ; milliomos nábob hirében állott... azt hiszem, hogy az ezredes emlegette.

Valami nagyszerü kórházról volt szó, melyet sok pénzzel ez az ur épittetett.

- Értesiteni fogom ő nagyságát, hogy ön rosszul érzi magát.

- Fölösleges; köszönöm.

- Semmiben sem állhatok rendelkezésére?

- Nem, uram.

Schultz ur ügyetlenül, de a gyöngédségnek annyi őszinte hódolatával hajtotta meg magát és vonult félre, hogy már-már megbántam kemény szavaimat.

Némi engeszteléssel néztem vissza rá, s ő elértette ezt a tekintetet; arca egyszerre kiderült.

Szemeiből hálát és köszönetet olvastam ki.

Ez megnyugtatott.

Nem szerettem volna, ha akár gyöngédtelennek, akár udvariatlannak tart.

Ösztönszerüleg éreztem, hogy ez az ember ismer engem és ismeri anyámat is, különben nem ajánlkozott volna, hogy fölkeresi .

Többet aztán nem gondoltam reá.

Fölmentem hôtelünkbe, s ott bevallottam a hibát , melyet elkövettem.

A mama vigasztalt; nem találta soknak az elvesztett összeget , kikötötte azonban, hogy többé nem fogok játszani, a mit ünnepélyesen megigértem és meg is tartottam.

Pár nap mulva aztán elhagytuk Monte-Carlót és Franciaországba utaztunk.

Párisban a Bld Exelmans 69. száma alatt béreltünk lakást, ezuttal a mama izlése szerint.

Nagyon kedves, szép lakásunk volt; tizenkétezer frankba került , tartottunk fogatot is, szóval igen kényelmes, fényes szituációt teremtettünk magunknak.

Nem unja ezt a hosszadalmasságot?

Siessek?

Igaza van.

Le kell számolnom Schultz urral, a ki nyomon követett mindenfelé s csakhamar alkalmat talált arra is, hogy közelebbi ismeretségbe jöjjön velünk.

Engem eleinte bosszantott ez a kitartás.

Közönséges, egyszerü, csöppet sem érdekes alak, - ez Schultz ur; mama azonban el volt ragadtatva.

A doktor félénk, hódolatteljes modora, imponáló, feltünő alakja, s főleg nagy vagyona, mama tetszését azonnal megnyerték.

Később én is hozzá szoktam.

Arra azonban, hogy neje legyek, mindaddig nem gondoltam, mig a mama - ugy egy év mulva párisi tartózkodásunk után - a legnagyobb zavar és kétségbeesés kifejezésével tudtomra nem adta, hogy Schultz ur nélkül eddigi életmódunknak véget kell vetnünk.

Mit tudom én, mi került annyi pénzbe !

Elköltöttük.

Ekkor tudtam meg azt is, hogy ön Párisban van, s egy Therèse Simplon nevü teremtés körében tartózkodik.

Nevettem rajta.

Ime, én titokban őrzöm az ön emlékét - nem tagadom, igenis , gondoltam önre - ön azonban egészen más!

Ej, barátom, valljuk be, hogy ez igen nagy csunyaság volt öntől.

De nevettem rajta!

Végre is, igy gondolkoztam: ha már zuhanni kell, s az ideálok tisztaságából a legsivárabb próza gyanus vizeibe sülyedünk, legyen ez a zuhanás tökéletes és imponáló.

Ön igy cselekedett.

Én csak önuralmamat vesztettem el, s egyszerre oly kitünő embernek ismertem el Schultz Ottó urat, ki nagy vagyona nélkül is megérdemli, hogy megbecsüljék.

Azt hiszem, hogy egy pillanatig sem gondolkoztam tovább; még az nap elfogadtam Schultz ur ajánlatát, s bizonyos meleg önszeretettel néztem azt a tuláradó, őszinte boldogságot, melyet e derék ember szivében én okoztam.

Nehány hét mulva neje lettem, s nem volt reá okom, hogy elhatározásom miatt megbánást érezzék.

Ne vegye megbántásnak, - vagy nem bánom vegye, nem törődöm az ön érzelmeivel... de oly mély gyöngédségről, mint a milyenre Schultz ur képes, önnek valószinüleg fogalma sincs.

Azaz, bocsánat, dieppei szerepléséről majdnem megfeledkeztem.

Ott ön fölajánlotta nekünk egész lakását, a nélkül hogy tudtuk volna, kinek köszönhetjük ezt a lekötelező előzékenységet.

- Az az ismeretlen nagyon derék ember, - jegyezte meg a mama.

- Mily szép tőle, hogy segitett zavarunkon, s lakosztályát udvariasan átengedte.

Schultz ur mosolygott.

- Oh igen, azon ismeretlen valódi gentleman.

- Életemet is feláldoznám érte! - kiáltotta szokásos tulzásával a mama, s emlékszem , e percben ugy felsikoltott, hogy mindnyájan összerázkódtunk.

Schultz ur rémülten sietett a karosszékhez, melybe a mama félig aléltan lehanyatlott.

- Az égre, asszonyom, mi történt?

- Itt, itt... rebegte mama, és Schultz ur felé nyujtotta ujját, melyen aprócska vércsepp piroslott.

Valami szálka ment az ujjamba... istenem!... ugy -e veszélyes?

Férjem biztositotta, hogy nem veszélyes, s az orvosok biztos ügyességével azonnal eltávolitotta a szálkát.

A mama extázisára nem igen lehet számitani.

Ha ő életét akarja valakiért feláldozni, ez nem jelent többet, mintha ezt mondaná: az ön kedvéért, uram, kilenc óra helyett ma csak tiz órakor keresem fel az operát.

- Ne gondolja barátom, hogy ha tudtam volna, hogy az a »valódi gentleman «, ki lakását nekünk átengedte, senki más, mint ön, ezt a nagyszerü áldozatot elfogadtam volna.

Nem, nem!

Kész lettem volna inkább azonnal elutazni a fürdőről, semhogy abban a lakásban vegyek lélegzetet, melyben előttem Mlle Therèse, ez a nyomorult teremtés tartózkodott.

Oh, biztositom, hogy soha sem léptem volna abba a lakásba...

A »valódi gentleman« kilétét azonban csak akkor tudtam meg, midőn önt először pillantottam meg a sétányon, s a La Reine M. Louise terrasz pincérjével közelebbi ismeretségbe léptem .

Igen uram, én gyakori jegyzékváltást folytattam ezzel az ügyes pincérrel és mindent megtudtam önről, a mi egyáltalában csak megtudható.

Nem tagadom, ezek a fölfedezések bosszantottak.

Az ön előbbi érzékeny és szentimentális lénye után ily borzasztó változást álmodni se mertem volna!

Hogyan , kérdeztem ámultan, lehetséges -e, hogy ön, ki oly mélyen érző, finom indulatokkal való embernek mutatta magát, aránylag rövid idő alatt ily szörnyü változáson ment volna át?

Hát nem csalás volt -e akkor előbbi lénye?

Keserüsége, fájdalma, érzékenysége , minden, minden, nem volt -e komédia?

Kit akart félrevezetni?

Engem?

Hisz engem már akkor félrevezetett, midőn oltár elé léptünk és ott hazudott... hazudott...

Ingerült voltam önre; megérdemelte, mert emlékemet semmibe se vette.

Barátom, ezt egy »valódi gentleman« aligha szokta elkövetni.

Persze ön ezt gondolta: Lujza teljesen szakitott emlékemmel azzal, hogy férjhez ment, - nem tartozunk egymásnak semmivel.

Igaza van , óh! meglehet... de öntől azért még sem volt szép.

Az uzsonna alatt utasitottam a pincéremet, hogy tudja meg, ki az a nő és mióta van itt.

- Neve Mlle Therèse Simplon, a Dramatique tánckarából; anyja Eufèmie Simplon öltöztetőnő a nagy operában.

Gyönyörű család!

Anya és leány méltók egymáshoz.

- Mióta van itt?

- Két hét óta.

- Honnan jött?

- Párisból.

- Egyedül?

Ki van vele?

- Monsieur le baron deHongrie, - felelte mindenttudó pincérem, s parancsomra előadta az ön ottani életének egész programmját.

- Meg voltam elégedve.

Tehát egészen a gyanus vizek mélyén... semmi nyoma a mult fehér ideáljainak...

Egy Therèse Simplon a tánckarból, s vetélytársa egy Cocardnak!

Egy Cocard, egy elcsapott szinész és ön , drága barátom!

Higyje el, rég nem nevettem oly őszinte szivből, mint akkor.

Annyira kicsinynek, annyira közönségesnek tetszett nekem az ön egész lénye, - oly természetesnek találtam, hogy csak szánalommal tekintsek önre, mintha soha egyebet nem érdemelt volna.

Örültem bukásának, mert az az én diadalomat jelentette.

Meglehet , hogy én sem cselekedtem se okos, se önmagamhoz következetes dolgot, midőn az ön nevét Schultz ur nevével fölcseréltem, amit azonban ön tett, arra csak igen hosszas keresés után találnék megfelelő kifejezést; feltéve, ha véleményemre esetleg kiváncsi volna , ami egyelőre nem tulságosan valószinü.

Mai látogatásával azonban mindent jóvá tett, s megváltozott uj lényére föltette a koronát is.

» Jegyezze meg magának, hogy én önt épen ugy nem veszem semmibe, mint bármily más nőt.«

Remélem, egészen helyesen idézem az ön szavait?

De jegyezze meg magának, barátom, hogy ez erélyes gorombaság hatás nélkül pattant a levegőbe, mert én nem veszem komolyan azt, amit ön mond vagy ezután mondani fog.

Abba a páholyba, a hová leszállni jónak látta, mi nem követhetjük önt.

Mai látogatásának nevetséges humorát azonban méltányolni tudom.

A mamának igaza van: nincs komikusabb , mintha én kényszeritem reá, hogy udvarias bókokat mondjon nekem a férjem jelenlétében.

S hátha még ugy alakulna ez a nevetséges szituáció, hogy ön szentgáli magányában, ama romantikus kastély ódon kertjében egyszer csak ugy találná, hogy megbánni valói vannak és hogy méltatlanul bánt velem akkor, midőn majdnem erőszakkal idézett elő szakadást kettőnk között.

Érzi, mily klasszikus humor rejlik ebben a bolondságban?

- Asszonyom, - mondaná ön, - végzetes félreértés történt.

- Ah! uram... felelném én, - valóban azt hiszi?

- Meggondoltam a dolgot.

- Elég ideje volt reá.

- Sajnálom, a mi történt, - folytatná ön, s bizonyos tompaságot is kölcsönözne hangjának, a mi hasonló helyzetben soha sem szokta hatását téveszteni, - s most oly dilemmába kerültem, melyből nem látok szabadulást.

- Mily szerencsétlenség! - bámulnék én.

Ön erre egy pillanatig elhallgatna, mert érezné, hogy az, amit mondani készül , nemcsak képtelen fantázia, hanem sértés is, melyet én azonnal vissza fogok utasitani .

Ez az apró lelkiismeretbeli aggodalom azonban csak egy pillanatig feszélyezné önt.

A ki árkot ugrott, sőt bele is esett az árokba, az egy oly akadálytól, melynél mindössze szavakról van szó, nem retten vissza...

Nézze, hová ragad a következtetés!

Majdnem megsértettem önt, pedig ezzel a mai látogatásával hálára kötelezett.

Megmentett a képzelődéstől, - fogadja köszönetemet érte.

Most már nem vagyok többé kiváncsi önre.

Látni óhajtottam, hogy megváltozott lényét közelről csodálhassam.

Megtörtént; női kiváncsiságom ki van elégitve és én teljesen nyugodt vagyok.

Meg vagyok róla győződve, hogy zavart magaviseletemet nem fogja félremagyarázni.

Izgatott voltam, látta, nem tagadhatom el, - de erre nincs is szükség.

Végre is, ön férjem volt, - s ez jelent valamit.

Most azonban már nyugodt vagyok, mert bebizonyitotta, hogy a regényesség és szentimentalizmus iránt való egykori hajlamait teljesen elveszitve, igen csekély különbség választja el ama boldog tucat emberektől, kik Schultz urhoz hasonlóan az érzelmek végzetes mélységére képtelenek.

Ah, igen, ha ellentállt volna Schultz urnak és azt feleli unszolására, hogy nem kiván látni, - ez egészen más világitásban mutatta volna be önt.

Ez erős, biztos és tiszteletreméltó udvariatlanság lett volna, mely felköltötte volna érdeklődésemet.

Sajátságos, hogy önökben oly kevés tehetség van az érdekes helyzetek fölismerésére .

Arra pedig, hogy egy-egy érdekesnek igérkező helyzet kinálkozó előnyeit föl is használják - egyikök sem gondol, jóllehet dicsekvés dolgában mi soha sem vehetjük fel önökkel a versenyt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ezt a sok pontot nem azért biggyesztem ide, mintha jelentenének valamit, hanem azért , mert be akarom fejezni ezt a rettenetesen hosszu levelet és nem tudom hogyan?

A mit eddig olvasott, az látszólag igen kuszált és kevés összefüggéssel dicsekvő mindenféle, lehet azonban, hogy ön mindent ki fog találni belőle, még azt is, a mit kitaláltatni nem áll szándékomban.

Hiába gondolkozom azonban egy szellemes fordulat fölött, nem jut eszembe semmi; meg kell tehát elégednie azzal, a mit leirtam.

A méla akkordot és a hatásos végszót gondolja hozzá , s a »forma kerekdedsége« - a mama sokatmondó kifejezése szerint - meg lesz mentve.

Nagyon lekötelezne, ha többé nem látnám.

Schultz ur nemcsak igen derék és főleg igen jó ember, de tapasztalt orvos is, a ki könnyen arra gondolhatna, hogy beteg vagyok, - szeszélyességem és megtámadott idegeim folytán teljesen képtelen arra, hogy tetteim jelentőségét mérlegelni tudjam .

Beláthatja, hogy nem szeretnék ebbe a gyanuba keveredni.

Sajátságos mulatságot találok azonban abban, hogy irjak önnek s nehány ismeretlen adattal megismertessem .

Itt ülök tehát az iróasztal mellett és irok.

Hangulatom kifogástalan, kedélyem nyugodt, a környezettel meg vagyok elégedve.

Pontban tizenkét óra, éjfél.

Regényes időpont... szellemek járnak...

Ha most egy bőrszárnyu vámpir repülne be az ablakon és azt kérdezné:

- Nincs valami kivánságod, mondd el és én teljesiteni fogok mindent, a mit parancsolsz.

Tudja mit felelnék neki?

- Végy karjaidba, kedves szörnyeteg, és szállits át a harmadik szobába, - nagyon álmos vagyok.

- Ez minden, a mit kivánsz?

- Minden, minden!

Kérem, ne mosolyogjon, midőn ezt a képzelt párbeszédet elolvassa, - biztositom, hogy nagyon őszinte voltam.

Istenem, hisz a legfőbb kincs, mi részünkre jutott: az alvás .

Schultz urnak igaza van, ha napjában tiz órát alszik.

Jótékony hatása az álomnak fölér érték dolgában tiz annyi gyönyörével az ébrenlétnek.

Az ember nem emlékszik semmire, ütere lassan, lomhán ver, fantáziája nem müködik, fájdalmas képei a multnak nem üldözik, - nos, barátom, hát mondja: van -e nagyobb boldogság ennél?

- Aludni megyek, isten önnel!

Nemde, mily őszintén nyilatkozom?

Apropos!

Mi lesz az ön nyilatkozatával, a melynek bizonyitását megigérte?

Föntartja meggyőződését, vagy elszalad?

Máskor ne nyilatkozzék ily meggondolatlanul, s legyen hálás, hogy a válasz alól ezuttal fölmenti önt

Schultzné .

Abonyi Árpád

A mammuth

A HITVES.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Abonyi Árpád

A mammuth

A HITVES.