Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Gajzor Lajos azután nemcsak Bardócsáig, nemcsak a hidközi csárdáig, de elvitte Závár Mihályt egészen hazáig.
- Ugyan, hogy hagyta volna el a szegény öreget.
- Jók voltak egymásnak, vigasztalták egymást, mert mindig csak legjobban vigasztalhat az, kit ugyanegy helyen történt, hasonnemü baj köt hozzánk.
Az az igazi bajtárs.
Lajos megcsapdosta a kis mokányokat a szép erdőszélen, a két folyamka: a Gernye és Böde között, s azután mulattatta, szórakoztatta az öreget, azaz beszélt másról.
Különösen a forradalomról szeretett nagyon beszélni, mint verték, mint püfölték ezen a hosszu sikon végig, végesvégig a németet; megmutogatta az ut és a Gernye mellett a térségben, az erdőszélen széllyelszórt, s már rég begyepesedett sirhalmokat ; megmagyarázta az egész bardócsai csatatért, - merre vonult hosszan sebesen a riadva hátráló ellenség, mint szedett föl hidat maga után, mint pörkölt, mint gyujtott föl nyomán tanyát, csárdát, amit utjában talált, mint zugott az ágyu, s mint rohantak ők dalolva, szuronyszegezve utánok a himes pázsiton, erdőn, berken, folyamon, sikon, égő üszkökön estétől reggelig és reggeltől-estig Sárkuttól Dörgözig, Dörgöztül Bardócsáig.
Csata volt mindennap, s mégis mintha ugyanegy csata lett volna az, - nyolcz mértföldnyi hosszon, három éjjel, három nap, és mégis mindenki dalolt a negyedik reggel - aki élve maradt.
- Tudom, - felelt Závár Mihály borus emlékezéssel.
- Az a bizonyos huszárkapitány is itt e csatában esett el valahol.
Azt hitte, hogy talán már beszélt róla neki.
És nézték, lesték, talán találgatták is a sirhalmokat, amint azok az utfélen elmaradoztak.
- Ugy-e jó karban, szép állapotban vannak még meg a sirhalmok? - folytatá Lajos boldog dicsekvéssel, s még mosolyogva is a szomoru dologhoz.
- Mi viselünk gondot rájok.
Én vagyok a temetőcsősz meg az édes anyám.
Az ifju arczát nemes lelkesülés lángja ragyogta be, - oly szép, oly ellenállhatlanul kedves volt igy, hogy Závár Mihály édes melegséggel fogadá képét fördeni a szivében , mintha onnan szakadt volna; - édes boldog könyes szemeit le nem vette róla, el nem szalasztotta mosolygó szép szája legkisebb szavát.
Pedig beszélt az azután sok hiábavalóságot is, melynek fele nem volt egyéb mint gyermekjáték.
- Mégis arany volt az mind...
A sziv tudta, mindaz csak azért ragyog , hogy eszébe ne jusson fájni.
Az árvagyermeknek is csillogót jártat szeme előtt az anyja, midőn sirni akar... dalol hozzá, pedig majdnem ömlik ki a köny a szeméből...
S ezt mind tudta Závár Mihály, mind érezte, mint e haló, hervadó mező a futó permet öntözését, melyben ragyogva együtt játszik vele a mosolygó napsugár.
Megszerette, mint tulajdon vérét, tulajdon fiát.
Bár azzá is tehetné; s lenne is arra mód.
Zsuzsikával is olyan szépen tudtak egymásra nézni a vacsora alatt.
Szegény legény a szegény ember leányára.
És azután sirt, zokogott, midőn egy kedves vendéget tejbe-vajba fürösztő nap után egymástól elváltak.
Mintha azt érezte volna, hogy szivének jobbik, egészségesebb, épebb fele vál el tőle , mely játszva bir még dobogni, örülni, táplálkozni a reményen, szembe szállni a sorssal, várni, bizni, nevetni, mosolyogni... és szivének eme fele nélkül családjának szomoru magányában, átkos sorsában ujra vissza fog esni a tépelődés sötét és tehetetlen komorságába.
Ilyenkor azt érzi az ember, hogy a másikat soha sem látja többé...
Igen természetesen, mert vele együtt szeretne boldog lenni.
Hogyne látná.
Hiszen van ami összeköti őket, - a közös szerencsétlenség, a közös baj, melyben szavakkal kötelezték magokat egymásnak.
Olyan hiába, olyan ok nélkül gyarlóan érzékenyek az öreg emberek.
Az öregség hozza azt magával, az idő rövidségétől mérve a napok édességét.
Mindig fogják tudni, mennyire haladt a másik a nyomozásban.
Az egyiknek eredménye , érdeke, öröme a másiknak is.
És milyen érdeke?
Egész életérdeke.
Mindkettőjöknek minden vagyona függ attól.
Táplálta magát a semmit tevő, a pihenő, a váró reménynyel, - s csakhamar igaz lett , hogy a vigasztaló angyal ment el tőle Gajzor Lajossal...
Megunta azt a reményt, mely nem egyéb mint a kétség első lépcsője, egy hét mulva reménytelenség.
És már egy pár hó telt el.
Semmi kedvező hir.
- Sem az égen, sem az embereknél egy biztató sugár.
Csak reggel volt vidor, este rendesen csüggedt volt, szomoru.
És az idő eljár.
Maholnap itt a számadás, a keserves átadás napja.
Tenni kellene már valamit, segiteni valamit a dolgon.
- De mit?
Senki sem tudott valami okosat, valami elfogadhatót tanácsolni akit kérdezett.
A legsötétebb, legmélyebb gondolatokba mélyedt számadása előtt és törte a fejét tenyerében.
- Miként?
Miként?
Bármint törte, bármint kinlódott: az a hatezer forint csak ott volt, ott maradt előtte felirva az árvák könyvében a 6-ik lapon:
»Czank Klára született 1840-ben.
Atyja: Czank Lajos † 1849-ben.
Anyja: Stromszky Hedvig † 1847-ben.
Gyámja: Farkas Márton.
Tőkéje: 6000 forint.
Kamatozik: 1849. márczius elseje óta.«
Hátha nem volna ez ott.
Hátha ki lenne törölve, ki lenne tépve az egész lap s mindenütt, ahol csak előfordul.
Mi lenne akkor?
Börtönbe jutna.
Hiszen nyilvános az egész dolog.
Hej, ha ez hamarább eszébe jutott volna, - ne ő firtatta, ne ő kezdte volna meg a dolgot, - hiszen olyan könnyen el lehetett volna bánni ilyen ügygyel, mely kit sem érdekel a faluban, kivált olyan zavaros időkben.
Csata volt a faluban, a falun keresztül...
A falu háza mellett három épület égett le.
- Az irásokat, a könyveket nem a jegyző pinczéjébe kellett volna hordani, hanem elmenekülni vele, s elvesziteni valahol, - valósággal pedig a tüzbe dobni.
Akkor még nem volt annak semmi nyoma máshol, csak az ő kezei között.
- Hej! ha ez akkor eszébe jutott volna.
- Szerencse, hogy eszembe nem jutott.
Hiszen akkor gazember lennék én most.
- Már pedig inkább legyek koldus mint gazember.
- De elveszik mindenemet, minden vagyonomat, házamat, egész telek földemet .
Vagyontalan koldus leszek.
A mások gyermekeiét hiven megőriztem, s nem hagyok semmit a saját gyermekeimnek.
Rossz apa vagyok, s büntetésül vénségemre magamnak sem lesz mit ennem.
Závár Mihály csüggedten lekönyökölt és szomoruan leereszté homlokát mind a két tenyerébe.
Olyan forró volt az mint az izzó parázs, s nemcsak a tépelődő lélek küzdése, hanem az agyvelő éles fájdalma is hasgatta, mely kegyetlenül átszurt a halantéktól a szemöldökig.
Majdnem szétrepedt és még sem tudott kitalálni semmit.
Csak keserves és lázas feltevések maradtak biztatói, - az esetlen, az utolsó könyörtelen gondolatok...
- Oh istenem, mi is segithetne rajtam!
- Hátha meghalna az a leány?
És látta amint viszik abban a világos kék vizfestékü koporsóban, fehér szemfödéllel .
A fátyol leng a kis fehér kereszten, s a rekedt kántor félrecsavaritott szájjal énekel az elhunyt szép rózsaszálról...
Mit segitene az, ha meghalna.
Csakugyan maradna örököse.
Most nem törődik vele senki .
Idegen vidékről nem is tudakozódnak utána rokonai.
Mit bánják akárhol van.
Vagy van-e a világon.
Akkor bezzeg jelentkeznének gyorsan utána.
- Annak, aki meghal s vagyona marad, mindjárt van azután rokona is, aki nagyon szerette.
Vagy pedig: hátha férjhez menne az a leány, akkor, mint nagykoruval, meg lehetne vele egyezni, megértetni vele öröksége siralmas történetét, - megkérni, hogy szánakozzék az árvák szegény nyomorult atyján, ki az ő öröksége miatt jut koldusbotra, - meg lehetne vele alkudni a negyedében, vagyha nem is a negyedében, legalább a felében.
És számitott reszketve, izgatottan a tollal kezében, - mennyiben is lehetne vele megalkudni.
Mit ér mindez.
Tizennégy éves leány nem szokott férjhez menni, - s ha szokás lenne is, ki venne el egy oly szegény árva ügyefogyott teremtést, kinek ilyen kétséges körülmények között lebeg az öröksége, - s kin egyéb szép, egyéb meglátnivaló nincs , mint értelmes nagy kék szemei, - s ha volna is, ki venne, ki szeretne meg oly czérnahitvány gyenge teremtést, ki alkatának gyengeségénél fogva is alig látszik tizenkét évesnél idősebbnek, - még nem leány, csupán gyermek.
Semmi, semmi sem segit.
Az a hatezer forint ott van felirva, - ott van feljegyezve , ez ott marad feljegyezve.
A faggyugyertya esténkint gombos, hosszu kanóczra égett le előtte, amint ott ült nagy könyvénél a falu házánál.
A biró uram, nótárius uram régen aludni mentek.
Szánták is talán, de mit tehettek róla, mit tehettek egyebet, ha az ész megáll, a sziv hogy lenne képes tovább mozdulni a sajnálkozásnál.
Závár Mihály uram napról napra csodálatosabb lett előttök.
Mikor legjobban el volt mélyedve a számadásba, - mintha álmokba, képzelgésekbe járna, vagy talán nem is volna egészen magánál - el nem tudták gondolni miért, miért nem, és mi összefüggése van a soha nem hallott, talán csak álmodott névnek a dologgal, - sokszor több izben elmondogatá magában:
- Hol járhat most Durucz Tamás?
S arra nem felelt sem ő, sem más.
És Závár Mihály uramnál napról napra mindinkább előjöttek ilyen álomkóros pillanatok , órák, bámész, tehetetlen merengések, melyeknek önkénytelenül átadta magát, s melyekben érzé magát legjobban, hive vagy magával boldogul elhitetve, hogy csakis álmodik ily szomoru világot.
Lehetetlen is az!
Hiszen nincs is ilyen nevü család az egész Sárkuton.
Mit keresne ily idegen nevü árva az ő főkönyvében, ahol csupán Árpások, Babosok, Csorbák, Kovácsok, Vargák és Hörömpők maradékai vannak bejegyezve.
Mit kereshetne 6000 forint ottan, ahol a Juliánnák , Annák, Máriák, Jánosok és Mihályok után 40, 50, vagy legfölebb 100-200 frt tőke van kitüntetve.
És fölveté szemeit, hogy a körülötte látható szegénységről is csak nagyobb biztatást s nagyobb meggyőzést szerezzen magának.
- Látta és nézte a falu házának a százados egyszerü butorait, a barnára mázolt nagy szekrényt, tetején a poros iratkötegekkel s rovásokkal, a hosszu padot, a tölgyfaszékeket megforditott körtealaku támlával, s szivalaku lyukkal a támla közepén, sárkányfejre bekanyaritva a két oldalon, s csak ugy befurt, beékelt szétálló lábakkal, ugy amint azok csak két kézvonóval és baltával voltak megnagyolva, a vén fogast a békóval, a bilincscsel, a füzérvassal, a körtés mázsával és tányéros fonttal, a kakukkos órát a falon, mely ketyegett tompán , egyhanguan s végre a feszületet, mely szomoruan lehajtott fővel nézett alá az asztal tulsó végére, hirdetve a vértanuságot, az igazlelküséget s a véghetetlen nagy emberszeretetet...
Koszoru volt bánatos csüggedt feje fölött, de be volt lepve porral.
- Nem!
Nem! nem álom, - szólott ő mintegy fölriadva, - s oda mutatott az asztal végére, - tompán, busan idézve az emlékezéseket...
Ott ült a kapitány, mellette a kis leány.
Ott állt Farkas Márton.
A boldogult biró itt ült, itt a nótárius.
Irta az árvatartási egyezséget.
A kapitány mondta a tollába szegény, mintha érezte volna, hogy mily sürgős és szükséges az.
Mondta, hogy nem hurczolhatja többé ilyen veszélyes időben magával a szegény ártatlan kis leányt .
Kivül már fujták a riadót.
Oh istenem!
Milyen pillantás volt az, hogy el voltunk érzékenyülve mindnyájan.
Egyezer, kétezer, háromezer, hatezer olvasta le gyorsan , sietve egymásután.
S azután még olyan becsületes volt, hogy pontosan ő maga adott irást nekem arról, hogy mennyit és mily bankjegyekben adott által.
A kis leány kezét megfogta Farkas Márton, - igérte, esküdött, hogy atyja helyett atyja fog lenni, jól gondját fogja viselni.
Teheti is Farkas Márton, jómódu ember, - s a kamatokat szedni fogja.
Szedte is mindig.
- A biró uram sirt, én is sirtam, alig birtuk az okmányokat aláirni.
Egyszerre egy ágyu dördült meg.
A kapitány gyorsan karjaiba kapta a kis leányt, csókjaival boritotta, kirohant az ajtón, és azután nem látta többé.
Oh istenem, hogy és mily elevenen emlékezem én mindezekre, mintha csak tegnap történtek volna.
Megtörölte homlokát és némi vigasztalódó könnyüléssel mondogatá:
- Hála istennek, nem vagyok megbolondulva.
Még jóizüen nevetett is hozzá örömében.
- Hát tutor uram még mindig itt van? - szólt hozzá egy hang, melynek tulajdonosa az ajtót benyitotta, anélkül, hogy jó reggelt kivánt volna.
- Vagy talán korábban feljött mint én?
- Biz én már nem emlékszem rá, biró uram.
Lehet, hogy korábban feljöttem.
A biró uram mosolygó titkolózással, rejtőzködéssel közelgett felé.
- Én pedig valami kedveset is adok kegyelmednek.
Az este levelet hozott a posta hozzám a kegyelmed számára.
Nagyon természetes, hogy annak kedvesnek kell lenni.
Legalább a jó biró uram igy gondolkozik.
Irni csak azért szoktunk, hogy megörvendeztessük egymást.
Kinek jutna eszébe szomoru dolgokat irni.
Csak a törvényes hatóságok ily kegyetlenek.
- Oh, bizonyosan az a jó Lajos, - szólt Závár Mihály - örömmel kapva a levél után, s boldog reménynyel téve utána amint feltörte:
- Mindjárt megtudjuk hát, mi az eddigi eredménye.
Mi eredménye lett az ő, a Lajos fáradozásainak a gazember után, ki őket megrabolta.
Semmi.
- Se hire se hamva.
- Nem tud róla senki.
Magyarország nagy tenger, ha a felszinén usznék is, nehéz benne megtalálni egy csepp olajat, még ha zsandár keresi is.
Amin legjobban megakadt Závár Mihály szeme, s legjobban megütődött, az volt:
- Nincs többé becsületes ember a világon, már három adóst szólitott meg, azokat , kiket legjobbaknak, legbecsületesebbeknek tartott.
Egy éppen közel rokona az édes anyjának.
Mind a hárman azt mondják, azt fogadkozzák, hogy nem tartoznak többé semmivel, adósságaikat az utolsó fillérig kifizették.
Ha nem hiszi Lajos, bizonyitson ellenkezőt.
Mutassa elő adós-leveleiket.
- Kezdett érteni mindent.
A jó Lajos még azután irt sok mást is, - ugyan hogy jutott eszébe - még Durucz Tamásról is irt.
Durucz Tamást már harmadszor kisérték vissza csavargásából a hazájába a székvárosba , vagy amint most mondják - hogy tisztességgel és bocsánattal legyen elmondva - haza tolonczozták.
Szegény Durucz Tamás.
Sajnálta a szegény öreg Durucz Tamást nagyon.
Istenem! hát a szegény ember a mai világban még a rablóját sem keresheti szabadon a saját édes hazájában.
De ime még utóirat is van.
»Bizzunk istenben.
Tudja az ég, én nem csüggedek.
Azt hiszem, végre is meg fogjuk tudni, hol jár.
Az éjjel igen jót álmodtam.
Én most remélem a legjobbakat.«
És Závár Mihály arcza e jelentéktelenségre is nekiderült.
Lajos a legjobbakat reméli.
De hát mit, miből, mi alapon, miként reméli Lajos?
Mindegy, a legjobbakat reméli.
- Kell valaminek lenni, amibe reményét veti.
Hinni kell, vagy legalább ha hinni nem, - hitetni valakivel.
- Ezt meg kell mutatni a szegény öreg anyjuknak, meggyőzni a felől, hogy örömhir az; az se busuljon, az se sirdogáljon mindig.
Sietett haza.
Ott kellett elmenni a Farkas Mártonnak, a jómódu árendásnak a telke, a majorja előtt , akinek az uristen ugy felvitte a dolgát.
Megáldotta, amiért az árvát magához vette.
A Farkas Márton telke a domboldalon lehajolt az egész utra a patakig, s felnyult hátul az erdőig.
Keritése nem volt sehol, csak a nagy aklot, a hodályt körité a szalmagarád.
A téres udvaron hajszolta egy borzas barna vézna kis lány viseltes sárga viganóban a sipitó pulykákat az erdő felé s a libákat a patakra.
A kis leány dalolt.
Egy egyszerü ostoba kis gyermekdal volt az:
»Haja liba, haja liba haja gyöngyöm haja,
Haja gyöngyöm, haja gyöngyöm szép asszony libája...
Jó asszony libája.«
Závár Mihály megállt és nézte.
Csak keserü fájdalommal tudott rá nézni.
- Te vagy, te vagy szerencsétlen, mind te vagy oka az én keserves sorsomnak.
És amint a kis lány ott elsuhant mellette a libák után a patak felé, - ajkai, pillái megreszkettek, megkapta a leányka borzas fejét és megcsókolta a homlokát.
Ez csak bámult utána, nagy értelmes és érzésteli szemeivel.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE