Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
A grófné szerencséjére éppen oda vetődött mellé Gereczey urambátyám, egy kedves , derék öreg ur, megfogta azt.
- Azt méltóztatik tőlem a grófné kérdezni, - felelt neki Gereczey bácsi, - hogy miféle ember ez a Füzér Dini?
Az egy olyan fiatal uri ember, ki nem szereti az uri társaságokat, s éppen azért azok sem igen szeretik; pedig különben, mint afféle ezerholdas birtokos, ki elég észszel, elég müveltséggel bir, közöttünk szivesen látott lett volna.
Én nem haragszom a szegény bolondra, de nem helyeslem tetteit .
Rendetlenség- és könnyelmüségben foly élete.
Ő csak a paraszt-társaságokat szereti , nem is társalkodás, hanem valóságos barátkozás, czimboraság az, a mit velük üz.
Bor , táncz, zene között folytatott tivornya az ő eleme, melynek nem csak saját házánál áldozik, de még a csárdákba is megalázza magát s ott versenyt iszik, versenyt dalol korhely betyárokkal, s boldog, ha egy-egy könnyelmü csárdásnővel virradtig rakja a tánczot.
«Negéd, mondja a grófné, önmagával eltelt eredetiség,» nem negéd, nem az eredetiség hóbortja ez, több, mert az egész életrendszert vezeti.
«Szerencsétlen szenvedély, a gyönyörök félszeg fölfogása» mondja a grófné, több, több, én legalább többnek tartom, mert ő nem csak boldogsággal, hanem - a mint látszik - a komoly meggyőződés határozottságával viszi ez életet.
Tehát érdeknek kell hozzá kötve lenni , és az érdek... ez érdek gyanus én előttem...
Különben mindez közöttünk csak bizalmasan mondatott.
A grófné igenlőleg szoritá meg Gereczey bácsi kezét; szavainak hatása alatt már más irányt kezde venni érdekeltsége, midőn a különös ifju, a banda előtt bokázva, éppen e pillanatban ért a sátor nyitott végéhez.
Megjelenése bátor és könnyed volt, nyájasság özönlött róla, s az imént hallottakkal ellentétes illemes, természetes udvariasság, melylyel fövegét leemelve, egy meghajtásban élénk, sugárzó, nyilt tekintetét körülvetve, az összes társaságot üdvözölte, meglepte a grófnét.
Ez az ember kellemesebb, mint hire; mozdulatai , tekintete, melyeket uriasság mellett még finomság is szinezett, majdnem magyarázhatlanokká, hihetetlenekké tették azon szégyenitő fogalmakat, melyeket a grófné Gereczey titkos sejtéseiből meritett.
Ő a fő, a vállak, a termet büszke fönhordását inkább férfias délczegségnek, mint betyáros negédnek volt hajlandó tekinteni; s ha ez utóbbi lett volna is, az oly finom kiadásban volt eléállitva, hogy nem volt a nézőnek kellemetlen.
Meglehet, a grófné részrehajló volt, mert a fiatal ember igen szép, eredeti magyar alak volt, és értelmes, nyilt tekintete csupa vonzó kifejezésekből volt összeállitva , kedélymelegségből az ajkak pajzán mosolyában, szerelmes tűzből az ábrándos szemekben , gyors, éles ész kinyomatából a derült homlokban.
A grófné egy közönséges betyárt várt, vagy legfölebb is egy nóbel betyárt, s jelenik meg helyette egy nyalka, karcsú, értelmes arczkifejezésü ifjú, kinek előtte minden betyársága csak a pitykés dolmányban, a bőrös nadrágban, árvalányhajas kalapban állanak, melyek nemcsak jól illenek neki, de még délczegebb, kellemesebb jelenséggé teszik.
A sejtelmek többi részét megingatja a rokonszenv, melyet tánczos-dalos bohósága ébreszt.
A grófné nem irtózott, nem rémült meg tőle, mosolygott rajta, gyönyörködött benne.
Sőt, tudja isten, bár azt igen vontatva vallották volna be, de a többiek is gyönyörködtek egy kicsit; talán gondolták is: «Csak a paraszt-társaságot hagyná abba ezen ember, melyből nem tud kibontakozni, melytől nem tudja megszabaditani semmi hatalom!
Most is mindjárt a paraszt-szépségek után lát, azok közül perdit ki egy kaczkiás menyecskét, mintsem inkább az uri hölgyek között keresne tánczosnőt magának».
A grófné közölte is ez észrevételt a bizalmas Gereczey urambátyámmal, ki még folyvást mellette őrizte titkát.
- Hja, de mikor azok nem igen szivesen tánczolnak vele.
- No, ez különös!
- Különös ?...
És éppen ez a különös szó meg Gereczey urambátyám előtt lett különös, s illett, nem illett, meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze a grófnétól, a mit gondolt.
Azt gondolta: vajjon a társaság is nem hibás-e ez emberrel szemben, s nem élesiti-e folyvást azon kést, melyet ez maga ellen forditott?
A jó urnak pedig alkalom nyilt, igazi falusi arisztokrataként, magukat a grófnéval egy szinvonalba helyezni.
- Tessék csak gondolkozni!
Hát a grófné elmenne-e vele tánczolni?
Gondolta, hogy most megakasztotta.
A grófné azonban mosolyogva felelte:
- Miért ne? - és csodálkozva néze urambátyám szemei közé.
Ámde urambátyám csodálkozott még jobban, csodálkozott szörnyen nagyon, s még vállat is vont hozzá.
- Miért ne? - ismétlé a grófné, hogy a csodálkozásnak magyarázatot adjon, utána tévén: - Ez az ember rendkivül remekül tánczol.
És ezt egyszersmind igen természetes magyarázatnak tartotta, s még Gereczey bácsi is helybenhagyta.
- Igaza van méltóságodnak, rendkivül szépen tánczol.
Különben mindig azt csinálja.
S tudja isten, a grófné iránti illemből-e, vagy a magyar vér buzdult benne: ő is gyönyörködött.
- No, lássa!...
És bizonyosan azon parasztok között, kikkel itt már tánczoltunk , bizonyára több bünösebb, mint e fiatal ember, nem egy tolvaj gézengúz akadt, mégis csak jártuk velük, pedig bizony hatalmasan rossz tánczos is volt nagyobb része, nem oly ügyes, remek tánczos, mint e fiatal ember, kiről azt mondá ön, hogy tévesztett uton jár.
- Hát nem a társadalom hibásabb-e, mely az elvesztettet visszanyerni nem igyekszik?
Gereczey urambátyám e szavakat piros, szép csókolni való ajkakról hallva, olyan magasztos bölcseségnek érezte, hogy arra felelni sem birt hirtelenében; elosont onnan, de jó szive iránti tekintetből valljuk be, a mint ki is tünik, jó föltétellel ballagott el.
A grófné mosolygott magán, midőn arra gondolt, hogy ime, megint pártfogóvá teszi magát, s most éppen egy fiatal ember pártfogójává, kivel szemben azon - részéről indokolhatlan - sajátságos gondolata támad, hogy visszavezesse az uri társaságba.
Az igaz, ez nem vezetés, hanem valóságos hóditás lenne; de éppen az kellenék is hozzá.
Majd egyszer megneheztelnek reá, hogy igy beleavatkozik mindenki ügyébe.
Füzér Dini bámulva tekinte vissza.
Ezt is régen érte meg: Gereczey urambátyám gyöngéd bizalmassággal ütött a vállára táncza közben.
- Mi baja, bátyám? - kérdezé bohó negédességgel, meg sem állva csak egy másodperczre sem.
Az integetett ujjával, szemeivel, folyvást utána somfordált, sugdosva: «Mondok valamit!» s üzte Dinit egyik szögletből a másikba, oly lelkiismeretesen, mintha vele tánczolt volna vagy pedig mintha megbizva lett volna.
- Mondok valamit!
Dini végre hallá szavait, játszian felé hajolva, odahegyezé füleit.
Urambátyám egész ünnepi fontossággal adá elé a dolgot.
- A grófné szeretne veled tánczolni.
Dini hüvelykujjával rámutatott a termetes eladóra, ki előtte mórikálta magát:
- Elébb hadd végezzek ezzel, ni!
Mikor azután letette, odaállt urambátyám elé, s összeütve sarkantyuját, elég hegyesen kérdezé:
- Ime, most már itt vagyok, miben lehetek szolgálatára?
- Vidd el a grófnét tánczolni!
- Jó, jó, de hát elébb mutassa meg nekem, melyik itt az a grófné? - mondá Dini egész komolyan, urambátyám nagy szörnyüködésére.
Szerencsétlen, ez még azt kérdezi, melyik itt az a grófné!
Hát nem ragyog-e ki az ékes hajnalcsillag a közül a sok pislogó, bogárszemü apró csillag közül?
Lehet ennél bolondabbat kérdezni?
Hát még ennek az embernek fel sem tünt az a gyönyörü alak ?
Vagy vak ez az ember?
Urambátyám nem csekély boszankodással csóválta meg fejét, s majdnem ingerülten mutatott oda a feje intésével.
- Az ott, ni!
- Abban, a kékpántlikás linflangban?
- Abban, te szerencsétlen!
Dini méltatta a grófnét arra, hogy egy pár másodperczig szemügyre vette: azután elégülten forditá fejét urambátyám felé s mindjárt közlé is vele birálatát, még pedig kissé megváltozott hangon.
- Szép asszony!...
Hitemre, nagyon szép asszony!
Majd némi érdekeltetést mutatva, tevé kis szünet után elébbi szavaihoz:
- Hát azután miféle grófné ez?
Hogy hivják?
Urambátyám ismét csak megcsóválta a fejét.
Hát ez az ember semmit sem tud már az uri rendről, mintha nem is ezen a vidéken lakoznék; vagy csak azt tudja, hogy ki volt a Panka apja?
Elég boszusan magyarázgatta neki:
- Ez a mi grófnénk, érted?! az ifju gróf özvegye, érted?! a ki az öreg gróftól özvegyi tartásra kapta az ide való birtokot, különben születésére nézve is grófnő , Párdányi Hajnalka grófnő.
- Hajnalka? - kérdé Dini, s elnevette magát.
- Mit nevetsz?!
- Azt, hogy olyan különös neve van.
Lássa, urambátyám, - felelt Dini egy kis gunyorossággal, - az ostorhegyesemet is «Hajnal» -nak hivják.
- Bolond vagy!
Én igen jól, helyesen forditottnak találom e nevet az Aurora névből.
- Aurora! - szólt ismét Dini, most már hosszu képpel.
- Szegény jó apámnak a könyvtárában voltak ilyen nevü apró, zöld könyvek, melyeket oly szivesen olvastatott velem.
- S folytatá némi ábrándozással: - Szép versek, történetkék voltak azokban .
Egyre különösen oly boldogan emlékezem, várjon csak!
Midőn Dini arcza a visszaemlékezés fényében kezde mosolygani, Gereczey bácsi akkor rántá vissza a földre.
- Hagyd azokat, Dini, régen voltak azok!
- Igazsága van, bátyám, régen voltak! - felelt Dini sóhajtva.
- Régen is láttam már ezeket a kis zöld könyveket, azt sem tudom, megvannak-e még valahol, s a mi azt illeti, minek is volnának nekem a könyvek?...
De igaz, mit is akart urambátyám?
- Arra kértelek, tánczolj a grófnéval.
Jer velem, hadd mutassalak be neki!
- Hát ez a komédia minek?!
Hát én nem tudom önmagamat bemutatni?
S ezzel egy szót, egy pillantást sem várt többet, büszke magatartással, fölemelt fővel indult a grófné felé, ki éppen mintha valami érdekes tárgyról lett volna szó , élénk szóváltásba bocsátkozott a mamák által odahivott egy pár fiatal emberrel.
- Csak legalább eszébe jutna, hogy a kalapját le kell vennie! - aggódék magában urambátyám, ki a dolgot most már saját lelkiismeretes ügyévé tette.
Olyan váratlanul történt az egész, annyira nem volt rá elkészülve a grófné, hogy meg lett lepve, s meglepetésében meg is döbbent egy parányit.
Füzér Dini tánczra hivta föl.
Árvalányhajas fövegével kezében, illemes, ügyes meghajtással, könnyedén, zavar nélkül tudta magát bemutatni; a körülállóknak csodálkozásra sem jutott idejük , mikorra eszméltek, már karra füzve, a sátor közepére vitte.
A grófné szerette volna magát tükörben látni, ha nem pirult-e el e nem sejtett meglepetéstől, melyet nagy mértékben fokozott az is, hogy a hozzá intézett szavak lágysággal, szép, csengő hangon s elég választékosan voltak elmondva.
- Engedje méltóságod, hogy bemutassam magamat!
Én Füzér Dénes vagyok, méltóságodnak itt a faluban közbirtokostársa, ki most legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha méltóságoddal egy pár fordulót tánczolhatok.
Parancsoljon velem!
Hiszen ezen szavakban még csak legkisebb szine sem volt a nyerseségnek.
Most a grófné kezdett csodálkozni a közvéleményen.
És ez volt, a mi legjobban meglepte őt, ez volt oka annak, hogy föltette magában ezen, vele, előtte tánczoló ifjun tartva szemeit, őt nem csak szemeivel, hanem a lélek vizsgálódásával is szemlélni; s e vizsgálatban kétkedő kérdést intéze magához : « Vajjon nem csupán csak külsejét ismerik-e ezen embernek azok, kik elitélik?»
Valóban sajnálatraméltó dolog, ha ugy lenne, a mint ők hiszik.
És sajnálta, szánta azt, a ki előtte tánczolt.
Az pedig mitsem tudva sem erről, sem másról a világon, még lelkét is odadobva a táncz szenvedélye áradatának, gyönyörrel, boldogsággal, méltóságosan fönhordott fővel , játékosan lejtő s bokázó könnyü lábain rakta előtte a különvált toborzót; egész arcza mosolygott, de azokban a mosolyokban akár kérkedést, akár elbizottságot hiában keresett volna valaki.
Az a különös negédesség, mely tánczát jellemezte, nem másnak, csak az igazi csárdás , betyáros táncznak volt szinezése.
Tánczolt, és tánczolt szenvedélyből, nem volt egyébre gondja.
Vagy csak éppen egy grófnővel szemben teszi azt, hogy nem csak mozgásaiban, de még tekintetében is mellőz minden oly legkisebb pillantást, mely egy müvelt nőt sértene?
Ezalatt a táncztér a többi tánczosoktól egészen megtisztult, szintugy tisztelettől , mint a jó tánczosok szemlélhetésének gyönyörétől indittatva, egy kör alakult, mely a remek tánczospárt övezve, közepén lejteni engedte.
A két fiatal ember pedig, kiket a grófné imént bizonynyal valamely nehéz feladatra hivott fel, még mindig versengettek egymással.
- Igazán különös a grófnétől ilyesmit kivánni, ezt teljességgel csak uri szeszélynek lehet nevezni, melynek mi még sem vagyunk kötelesek rabszolgái lenni!
Mi jogon tekint ő minket azoknak, hogy még csak helyesnek sem nevezhető kivánságait mint parancsokat tekintsük?
Hogy lehet ilyen esetlenséget csak kigondolni is, hogy mi azt a koldusleányt hivjuk be az utczáról tánczolni?
Hisz ezen még maga Katlan Balázs uram is, a mint hallotta, megbotránkozott; még a vőfélyek is mind, mind elosontak onnan , nehogy nekik váljék kötelességükké e kellemetlen tisztesség.
Valóban igazuk volt az ifjaknak, a vőfélynek, Karton Marczinak saját ajkairól hallották, a mint a násznagyot kérdé:
- Ugy-e, hogy nem lehet, ezen nagy világért sem lehet behozni tánczolni azt a leányt?
A törvényt tevő biró és egyszersmind e fontos napon násznagy uram, Tasla János is azt felelte neki reá:
- Hogy lehetne az?
Sőt méltó jusson mondva: hogyan és mi módon lehetne, mikor az éppenségesen nem lehet? és nagyon ostoba volt az, a ki kigondolta!
Szerencséjére a grófné tánczolt, s azért nem hallotta ezeket az udvariasságokat.
Tánczolt, és pedig folyvást nagyobb tűzzel, szenvedélylyel: tánczosának remeklése kellemes ösztönt adott neki: érezte, hogy ezzel az emberrel lejtve, a táncz egy bohó tündérálom csalfa játékává válik át, melybe egészen belehóbortul a lélek, s testestől-szivestől egy ábrándos világba ringatja magát.
Oda jutott, hogy ő is csak tánczolt, és nem eszmélt semmi másra e világon.
A primás-czigány volt hármójuk között a legokosabb, az hagyta abba, a mint egy szilaj forgásban éppen közelébe értek.
Nekiczifrázta szilajon, azután egy rántással kettévágta a tündérjátékot...
A grófné karja Dini karján maradt pihenve; az egy lépést hátrált, hogy lesikoljék onnan; a grófné egy futó tekintettel megköszönte azt... ő ottfeledte volna.
Dini meghajtá magát.
- Köszönöm méltóságod szivességét!
Hitemre mondom, soha ilyen jó tánczosnővel nem tánczoltam életemben!
S kérhetne a grófné bármit tőlem e pillanatban, nem történhetnék az az eset, hogy meg ne tenném azon örömért, melyet nekem okozott.
Hogy Dini nem udvariasságokat, csupán őszinte örömét kivánta elmondani, meglátszott azon a természetes meginduláson, melylyel e szavakat elmondta.
A grófné nem is mérlegelte e szavak értékét, azoknak utósói annyira megragadták figyelmét, hogy gyorsan felelt, mohón kapott rajtuk.
- És én mindjárt rögtön kérek valamit.
- Parancsoljon!
- Látja ön amott a keritésnél azt a barna parasztleányt, a kinek arcza e szürkületben még búsabbnak tünik fel, mint különben?
Dini arcza egy pillanatra elsötétült.
- Ismerem! - felelt, és hangja némi reszketéstől lett áthatva.
- Annál jobb! - felelt a grófné élénken.
- Legalább én is ismerni fogom ön által, s meg birom fejteni az előzményeket, a visszatetszést, melyet szavaim előidéztek, midőn az ifjakat fölszólitám, hogy tánczolni hivják be.
Dini gúnyosan felelt:
- Ne csodálkozzék azon a grófné, hogy szavai visszatetszettek.
Az azért van, mert azt a leányt Koldus Angyelnak nevezik.
- Koldus Angyelnak? - kérdé a grófné megindult hangon.
- És miért nevezik Koldus Angyelnak?
- Azért, mert koldus leánya, mert az anyja egy szegény, vak koldusasszony.
A nép e nevet adta nekik, s megszokta még akkor, midőn a leány őt picziny korában vezetgette.
A grófné mély részvéttel nézdelt a leány felé.
- Szegény!
Tehát sorsa teszi ilyen bánatossá.
Mindig ilyen?
Dini tompán, sötéten felelt, mintha ő is átérzette volna azt a nagy bánatot.
- Mindig!
- No lássa, eszmémnek annál inkább örülök.
Egy jó napot kell neki szerezni.
Ezért szeretném, ha azt a leányt megtánczoltatná valaki.
Dini megdöbbent, megütközött; de azért rögtön összeszedte magát, s udvarias előzékenységgel nyilatkozott:
- Parancsára megkisérlem, ha bejönne tánczolni.
Ezzel Dini ment egyenesen a leány felé, s csak oly gavalléros üdvözléssel állott meg előtte, mint bármely uri hölgy előtt.
A grófné gyönyörködve, elégülten nézett utána.
A mit ezek az urficskák, ezek a hires parasztlegények, az ő kérésére meg nem tettek, azt ettől az embertől, kit ők betyárnak mondanak, még kérni sem kellett, az már a czélzásnak is engedett.
Nézte, hogyan fog boldogulni.
A leány szégyenkedett, de mosolygott.
Szemeit majd lesüté, majd fölemelte.
Szeretett volna jönni, nem is.
Habozott.
Kérette magát.
Az ifju ember ujra sürgette .
Szabadkozott.
- Angyel!
Megigérem, hogy elő sem hozom neked egy szóval sem, a miket valaha beszéltem.
Ne félj, nem szeretlek már ugy sem! - beszélt hozzá Dini keserü sohajjal .
- Inkább megigérem, hogy az egész táncz alatt egyetlen szót sem fogok szólani.
A leány fölemelte rá nagy, értelmes szemeit, teljesen hitelt adni látszott azoknak, a miket hallott, végre engedett.
Dini kézenfogva vezette a sátorba a leánykát, ki szemlesütve, talán szegényes ruháin szégyenkedve jött mellette; ő pedig derült , fönhordott homlokkal jött, arcza még jobban ragyogott, mint előbb.
A grófné tapsolt örömében.
Mivel a grófnének olyan igen tetszett ez a dolog, igen természetesen, rögtön tetszeni kelle a többieknek is; a ki urnak akarja tartani magát, nem szabad annak mellette elmaradni.
Meg kell mutatni, hogy a tréfát meg lehet érteni.
Hiszen nem egyéb, mint komédia az egész.
De Kuku is, ha huzott valaha szép nótát életében, nem huzott soha ennél szebbet, mint a milyent most rántott rá: szép volt az, szilaj volt az, de epedő keserüségével még a kőnek a szivéből is fájdalmas lelkesülést facsart volna.
Hja! a czigányok látnak igazán azoknak a szivébe, a kiknek huzzák; a nótákban tanulmányozzák és ismerik az érzelemvilágot.
Mintha csak a boldogtalan szerelem vigadott volna.
Mintha csak dalolta volna is a zene azt az édeset, azt a keserüt:
«Mikor nekem muzsikálnak, fáj a szivem fenékig,
Mert nem tudom felejteni azt az egyet, a régit.»
Dini nem birta megállani, sohajtva sugdosá oda:
- Ah!
Angyel, be régen tánczoltunk együtt!
A leány szelid szemrehányást vetett reá bánatos szemeivel.
Most Füzér Dini elereszté Angyel kezét, fövegéhez csapott, bokázáshoz illeszté lábait, a táncz megindult volna, midőn hirtelen, véletlenül-váratlanul a sátor belső feléből egy harmadik egyén közéjük toppant, mintha csak az égből cseppent volna oda.
Döbbentő megjelenés volt az, pedig nem volt egyéb, csak egy kaczkiás kis molnár , hamvaskék ruhájában.
Az ember arcza a bortól és haragtól volt kigyulva, szikrázó szemeket vetett a leányra, ki meg reszketett előtte, mint a nyárfa levele.
- Ki hivott ide?! - rivalgott reá dühösen.
- Nem átallasz ide bejönni hivatlanul?
Nem szokás-e bevárni a leánynak, hogy legénye vezesse be?
Angyel remegett és szeméhez emelte keszkenőjét.
Dini hirtelen szembe állt a mérges emberrel és haraggal lobbantá szemére:
- És ha az a legény szégyenli a leányt bevezetni?
A molnárlegény nem is érdemesité a feleletre; mintha értetné, hogy vele semmi dolga , elfordult tőle s haragjának egész zápora a leány felé zúgott, s egy kevély, megvető szóval vélte megsemmisiteni:
- Hordd el innen magadat!
Szegény Angyel szeretett volna ott e pillanatban elsülyedni; mig szégyentől égő arczát kötényével födé el, keblét majd szétveté a fájdalom; sirt, zokogott, alig birta találni az utat, melyen meneküljön az emberek és megszégyenitése elől.
- No, hiszen szép spektákulum! - mondák sokan magukban.
Pedig ezzel nem volt vége , sőt a spektákulumnak folyamata sem szakadt meg.
Dini odalépett a molnárlegény elé és nem kiáltott, hanem ugy szólván az önkivületes düh lázasságával orditott reá:
- Te... te fogsz elkotródni mindjárt innen!
Az ember elsápadt, de nem mozdult.
Mindenki ugy vélte e pillanatban, hogy Dini össze fogja morzsolni, széttépni darabokra.
Nem!
Két kezének egy mozditása elég volt arra, hogy az az ember eltünjék onnan s kedve ne legyen visszajönni többé.
Megragadta vállainál, s erős karjaival fölemelve a földről, mint egy labdát, kidobta a sátor elé.
- Ember! miért nem emlékezel arra, a mit én neked megigértem?
Dinit ez eset után nem lehetett többé a sátorban látni.
A ház egy sutjába ült be, ott muzsikáltatott magának két czigánynyal, és ivott, ivott keservesen.
Egy szerelmi vetély- és féltékenységi jelenet folyt le itt a grófné szemei előtt , melyet akként értelmezett magának, hogy az uj szerető állott a régivel szemben, s nem éppen nyugodt, szelid modorban.
- Bizony haragudhatnak ezek egy kissé egymásra!
No , de illetlen és szemtelenül sértő is volt azon ember föllépése, ő is haragra lobbant a miatt.
Gereczey urambátyám pedig kötelességének érezte, hogy a történtekért ő kérjen a grófnétól bocsánatot.
A grófnénak ugyan már nem volt többé olyan jó kedve, de az öreg ur ez ötletén mégis elmosolyodott s azután ki is magyarázá az öreg urnak, hogy sajátlag ő a hibás, mert közvetve éppen ő idézte elé e sajnos eseményt, mely előtte egyébiránt korántsem esik megrovás alá, sőt helyesli azt, a mit Dini azzal a szemtelen emberrel cselekedett, a szegény leány oly érzékeny megsértéseért; a nők kötelessége pártját fogni az udvarias embernek, a nagy világban párbajok szoktak származni ilyen esetekben, de itt, a hol helye nem lehet, igen nehéz meghatározni , hogy másként miként járhatott volna el.
Csak azt nem helyesli, hogy Dini most már iszik, a helyett, hogy itt a tánczot folytatná.
Gereczey urambátyám vállat vont.
- Szegény grófnő!
Fiatal, tapasztalatlan, jó szivével a nagy világból jöve, itt a természet ölében az emberekben csak csupa természetességet és tiszta erkölcsöket vél találni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE