Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
2.
Az apa azt eszelte ki, hogy érkezésöket senkivel sem közlik Párisban.
Látta, hogy a fiú nagyon kimerült és a boulognei fürdőzésen túl is kímélnie kell magát.
Nem írt tehát senkinek.
- Inkognitóban töltünk két hetet, - mondta kellő fontossággal - nem megyünk sehová , nem mutatkozunk sehol.
Azalatt te csak egyél sokat, aludjál sokat és pihenj.
Megérkeztek egy forró júliusi napon.
A narancssárga vászonfüggönyök mögött homályos volt a szoba, a fiú egész nap heverészett, az első nap fel sem kelt az ágyból , három-négy napig csak úgy lézengett egy szál úszónadrágban, mialatt az utcán még az ízzó levegő is elájult a párisi hőségtől.
Néha gondolattalanul futtatta végig ujjait a zongorán, aztán megint csak végigheveredett a díványon és álmodozva vonultatta el maga előtt londoni emlékeit.
Ezek közül kivált egyet idézett fel újra és újra magában; azt a gyermekkari hangversenyt, amelyet a St. Paul-székesegyházban hallgatott végig.
Hatezer gyereket vonultatott itt fel az anglikán egyház valamilyen ünnepe.
Ezek a gyerekek már az elemi osztályokban gondos oktatást kaptak az egyházi énekből.
Amit hatezren együtt előadtak, annak valami megrendítő szépsége volt.
Ha most visszagondolt arra a megdicsőült pillanatra, mikor Haydn egy harmóniájának hallatára végigborzongott hátgerincén a teljes szépség édes fájdalma, sóvár vágyódás fogta el, hogy ezekbe a kherubi hangokba meneküljön vissza, a hatezer szopránhang bűvös ezüst-óceánjába.
Ötödik nap levelet hozott a posta.
Liszt Ádám izgatottan olvasta fel fiának: a szépművészeti minisztérium felszólította François Liszt kiskorú zeneszerzőt, hogy dalművét az erre illetékes zsűri előtt nyolc napon belül mutassa be.
- Megáll az eszem, - hüledezett az apa, - a szerepeket még nem írattuk ki, egyetlen énekes nem ismeri az áriáit.
Most mi az ördögöt csináljak?
Mindenesetre rohanok a minisztériumba.
S mialatt ruháit kapkodta, még a következő élettapasztalatot szűrte le, inkább magának, semmint fiának:
- A túlnagy protekció éppen olyan baj néha, mint a semmi.
Az udvarnál kijártam, hogy nyomják egy kicsit a dolgot a minisztériumban.
Hát nyomták.
Most megőrülök, hogy mit csináljak.
Délben azzal a hírrel jött vissza, hogy ott helyben megírt ugyan egy kérvényt tizennégy napi halasztásért, de megmondták neki, hogy a halasztást ne remélje.
Az Opera igazgatóságának sürgős a dolog, mert a műsortervet össze kell állítani.
Most tehát neki a munkának.
Liszt Ádám tíz ember helyett tudott intézkedni, ha nekiment valaminek.
Aznap estére már kottamásolókról gondoskodott, akik a főbb áriákat a főszereplők számára kiírják .
Végigjárta a kiszemelt szereplőket, fellármázta a szövegírókat.
Tárgyalt, szervezett , kapacitált.
Korán reggel talpon volt, egy nap tízszer jött haza és tízszer ment el hazulról, az emberek egész seregét mozgósította, érdekeltette.
S ha a nyolcadik napon nem is, de két hét mulva az operát a zsűri elé lehetett terjeszteni.
Az Académie Royale tanácstermében együtt ült az egész illetékes társaság.
A zöld asztalnál az elnöki székben ott ült az elegáns és merev Cherubini.
Mellette két oldalról a bírálóbizottsági tagok: Berton, az összhangzattan tanára és maga is operaszerző, Catel, az akadémikus és szintén operaszerző, Le Sueur, a zeneszerzés tanára, operai karmester, szintén operaszerző és Boieldieu, a zeneszerzés másik tanára, szintén operaszerző.
Ott volt öt fiatal énekes, többnyire zeneakadémiai növendékek, akik csekély fellépti díjért vállalkoztak a bemutatón való közreműködésre, két fiatalember és három kisasszony.
Ott volt a két szövegíró , Théaulon és De Rance.
Ott volt a sápadt és ujjaival idegesen doboló apa.
S végül ott ült a zongoránál a tizennegyedik évéhez közelgő gyerek, élesen figyelve a mindenható öt öreg minden elhangozható parancsára.
Cherubini maga elé vette a vezérkönyvet.
A szerzőnek nem kellett kotta.
- Kezdhetjük.
Halljuk talán a nyitányt.
A szerző eljátszotta a nyitányt.
Úgy játszotta el, ahogyan a világ első zongorása eljátszhatik egy nyitányt.
Mikor elhangzott, Cherubini négy társára nézett, először balfelől kettőre, aztán jobbfelől kettőre.
Mind a négyen bólintottak, erre maga Cherubini is bólintott.
- A recitativókat talán hagyjuk.
Halljuk a... hogy hívják?
Sanche?
Igen.
Tehát Sanche áriáját.
Az egyik fiatalember elénekelte az áriát, úgy, ahogy.
A szerző kísérte zongorán.
Most már Boieldieu megszólalt:
- Ez nagyon csinos.
Ha a többi is ilyen lesz, akkor nagyon fogok örülni.
Végigmentek valamennyi zárt számon.
A vége felé már nem is hallgatták végig mindegyiket.
Az a fiatal énekesnő, aki az apród szerepét lett volna hivatva elénekelni, hiába jött el, az ő részeit meg sem hallgatták.
Sok dícsérő megjegyzés hangzott el.
Az utolsó ütem után Cherubini felállott.
- Köszönjük.
A döntést a szerző írásban fogja megkapni.
Azzal bólintott és eltávozott, utána a négy hatalmas férfiú.
Kimentek, mint a bíróság, mikor ítélethozatalra vonulnak vissza.
Az öreg Boieldieu azonban nyájasan és bíztatóan visszaintett az ajtóból a gyereknek.
Ők szedték kottáikat és hazamentek.
De az apa délután addig ólálkodott az Académie Royale tájékán, amíg sikerült megtudnia a döntést: a bírálóbizottság előadásra ajánlja a darabot.
De a gyerek ezt csak másnap reggel tudta meg.
Liszt Ádám végigfutkosta a kiszemelt szereplőket, egész este velük tárgyalt, aztán még a szövegírókkal tanácskozott hajnalig.
Mire hazakerült, fia már aludt.
Tíz napig tartott csupán, ami más daraboknál évekig szokott tartani: augusztus tizenegyedikén megérkezett az írásbeli értesítés az Operaház igazgatóságától.
A darabot elfogadták előadásra.
Sőt mivel már az ősz folyamán elő akarják adni, kéretik a szerző, hogy másnap fáradjon be az igazgatósághoz a szereposztás eszközlése végett.
A szerző másnap atyja kíséretében elment a Rue Le Peletierbeli büszke épületbe.
Ott be akarta jelentetni fiát és magát Duplantys igazgató úrnál.
De a szolga rögtön ezt felelte:
- Csak tessék befáradni.
Az igazgató úrnál a karmester úr van bent, már várják az urakat.
"Az urakat."
A tizennégyéves szerző szíve megdobbant és arcán pír futott keresztül .
Beléptek.
Az igazgató és a karmester igen nyájasan fogadták őket.
Sőt Duplantys külön tréfát csinált abból, hogy a gyereket "szerző úr" -nak nevezte folyton és mókásan mély tisztelettel kérdezte nézetét egyik-másik szereplő alkalmasságáról.
De ezt a hangot kénytelen volt gyorsan abbahagyni, mert a fiú komolyan vette, elfogadta és olyan méltóságot tanusított, hogy ezen csak félig lehetett mosolyogni.
A szereposztással percek alatt készen lettek, minden szerep alakítója önként adódott s mindegyikkel már eleve elintézte a dolgot a szerző apja.
Lényeges kérdés alapjában véve csak az volt, hogy a tenorszerepet a fiatal Nourrit énekelje, aki nemrég foglalta el a színháznál nagynevű atyja örökét és puszta neve már sikert jelentett.
A varázsló baritonszerepére jó volt Prévost.
Elzirét vállalta az olasz koloratúrénekesnő , Grassari, a mezzo-szerepre Frémont kisasszonyt szemelték ki, az apród szerepére nézve pedig Liszt Ádám ragaszkodott a feltűnően csinostermetű cseh énekesnő, Jowurek kisasszony felléptetéséhez, amelynek az igazgatóság részéről nem merült fel semmi akadálya.
A ballet főszerepe Montessu kisasszonynak jutott.
De felmerült valami más, ami halálos sápadtságot vont hirtelen a szerző arcára.
A karmester ugyanis így szólt:
- Meg kell aztán még beszélnünk a húzásokat.
- Milyen húzásokat? - rémült meg a gyerek.
- Vannak a darabban túlhosszadalmas részek, azokon rövidíteni kell.
Ne rémülj meg , fiacskám, ez a világon minden szerzőnél így van.
Rossiniból is húzni kell és ő mindig belátja.
Lásd be te is.
Majd végigmegyünk a darabon, én már kijelöltem az illető részeket.
Nem kell ezt éppen ma megcsinálni, ráér egy-két napon belül.
De meg kell csinálni, mert azzal sok munkát takarítunk meg a szerepezésnél és a zenekari anyagnál.
Talán holnap ilyenkor gyere be megint.
A fiú azon vette észre magát, hogy már el is búcsúzott és apjával megy lefelé a lépcsőn.
Csak akkor kezdett el sírni.
Hirtelen tört ki.
Megállt a lépcsőn és sírva kiáltotta:
- Nem engedem, hogy kihúzzanak belőle!
Borzasztó, hogy amivel annyit dolgoztam, azt most kihúzzák!
Nem engedem!
Théaulon miért nincs itt ilyenkor?
És De Rance miért nincs itt ilyenkor?
És maga miért engedi, papa?
- Megmondták, hogy ők nem lesznek itt, mert fölösleges.
Ne bőgj itt a lépcsőn, nem szégyelled magad?
Gondolod, hogy volt már szerző, aki itt bőgött a lépcsőn?
- Nem bánom, nem engedek húzni belőle!
Nem lehetett lecsillapítani.
Otthon is sírt.
Délután átmentek Erardékhoz, a Muette-palotába.
Ott mindenki természetesnek találta, hogy egy operából húznak .
Odajött a két szövegíró is, akik szintén természetesnek találták.
Számtalan operaszöveget írtak már és még egyetlenegy darabja sem került színre húzás nélkül egyiknek sem.
A gyerek egyedül maradt fájdalmával, amelyben senkisem osztozott meg vele.
Másnap a két szövegíró is megjelent a karmesternél, mert nagyon megkérte őket .
Minden halálra ítélt taktusnál külön alkura volt szükség.
A gyerek valósággal rimánkodott a felnőtteknek, hogy ezt is hagyják benn, azt is hagyják benn s ha nem ment a dolog, rimánkodott apjának, hogy rimánkodjék ő is.
Valami keveset sikerült visszamentenie, de a csatát végeredményben elvesztette.
Fájdalmasan gyűlölni kezdte a karmestert.
Otthon nem lehetett szavát venni.
Mikor apja összeszidta ezért a túlságos érzékenységért, vállat vonva komoran mondta:
- Most már az egésztől elment a kedvem.
Legjobb volna, ha oda sem mennék.
Engedje meg, papa, hogy a bemutatóra el se menjek.
Apja kurtán-furcsán rászólt, hogy ne okoskodjék.
Fájdalmát legfeljebb édesanyjával közölhette volna, akinek rendesen és szabályos időközökben irogatott.
De levélben sem panaszkodhatta ki magát.
A levelek, mielőtt elindultak, mindig apja cenzuráján mentek keresztül.
Az Erard-házhoz nagy vendég érkezett: az öregúr veje, Spontini.
Berlinből jött , Erardék nagy hűhót csaptak vele.
Áthívták a gyereket, hogy bemutassák neki.
A fiú az ismeretség első tíz percében már elpanaszolta a híres szerzőnek, hogy zenéjéből húztak.
De az is részvétlenül hallgatta.
Sőt úgy vélte, hogy húzás nélkül soha még darab nem került színre.
A gyereket a zongorához ültették és eljátszatták vele az Impromptut, amelyben Spontini-dallamok is szerepeltek.
A húzásokról nem esett több szó.
Lassanként behegedtek a sebei.
Az idő haladt, a szerepeket kiírták.
S egy szép napon kitűzték a "Don Sanche" első zongorapróbáját.
Reggel kilenckor Nourrit próbálta áriáit a zongorateremben.
A karmester nem nagy örömére a gyerek is ott lábatlankodott a próbákon.
És ott volt ettől fogva minden próbán.
Otthon színészkedve élte bele magát a gondokkal terhelt szerző szerepébe.
Nem apjának játszott, saját magának.
Nagyot sóhajtott a vacsoránál és ráncolt homlokkal így szólt:
- Holnap már korán próbám van.
Az a duett még mindig nem jól megy.
Már nem tudom, mit csináljak velük.
Szeretett ismerőseinek panaszkodni, hogy mennyi dolga van a próbákkal.
Szeretett társalgás közben ilyen kifejezéseket használni: "Egyszer, mikor éppen az operám fináléját komponáltam..."
Vagy: "Grassari kisasszonytól hallottam, a darabom primadonnájától, hogy..."
Szeretett Mozartról beszélni és említeni, hogy annak La finta semplice című gyermekkori darabjában sok egészen kellemes rész található .
Szerette hangoztatni, hogy nagyon fáradt.
Pedig éppen mostanában nem érzett fáradtságot.
A lassan formálódó előadás készültét figyelte s a színházi szervezet száz meg száz érdekessége bizsergő feszültségben tartotta idegeit.
Látta a próbát "lemenni" a zongorateremből a színpadra.
Látta a rendező munkáját.
Figyelte a "zenejavító" próbát.
Nézte a díszletek érthetetlen színmezőit és ámulva látta, hogyan alakul ki belőlük az elvarázsolt várkastély képe .
Álldogált a jelenésre váró kórussal a színfalak mögött, hallgatta a pajkos és szabadszájú beszélgetésöket.
Az enyv, a friss díszletfesték, a színpadi por, a gázlámpák szagából összeálló külön színházi szag az orrába vette magát.
S egy napon már nemcsak darabja miatt ment a színházba, hanem mert a kulisszák erős varázsa rabul ejtette.
A kórusban egy folyton vihogó szőke lány is énekelt, bizonyos Noir kisasszony , színházi becézőnevén Coco.
Mindenki tudta és természetes dolognak találta, hogy a kis szőke Coco a tenoristához, Nourrithoz, tartozik.
Pajzán célzások a gyerek előtt is világossá tették, hogy Nourrit, a nők kedvence és Coco között valami olyan összefüggés van, amelyen tűnődni neki tilos és bűnös dolog.
Tisztességesen elhessegette magától ezeket a gondolatokat, de azok annál makacsabbul jelentkeztek.
Ő hősiesen küzdött.
Egyetlen napot sem mulasztott el anélkül, hogy be ne tért volna valamelyik templomba.
Ott mélységes buzgalommal imádkozott és mindennap újra és újra fogadalmat tett, hogy nem fog bűnös gondolatokkal foglalkozni.
De mihelyt belépett a színpadra, a következő pillanatban már meghallotta a kórus tereferélő csoportjában Coco nevetését.
Azonnal odament hozzá köszönni.
S ettől kezdve egy szót, egy hangot sem figyelt darabjából.
A tenoristát figyelte, hogy a próba közben mikor és hogyan néz a leányra.
Október elején jártak már.
A színház kitűzte a végleges dátumokat: tizenötödikére a főpróbát, tizenhetedikére a bemutatót.
A darab színesedett, alakult, kerekedett.
S ahogy a nagy napok egyre közelebb jöttek, az ő személyének színházi rangjában is észrevehető változás történt.
Az első próbán ő volt a világhírű csodagyerek, bámulták idegenül, mint valami furcsa állatot.
Később mindenki megbarátkozott vele, maguk közé ültették, Londonról meséltették, kulisszamenti színész-ugratásokba avatták s mialatt apja lent ült a földszint sorában közvetlenül a karmester háta mögött, ő nem sok ügyet vetett magára a darabra.
Afféle színházi gyerek lett belőle, akit a nagyok elfogadnak, mert ott van.
De most kezdett mindenkinek eszébe jutni, hogy ő a szerző.
- Nagy siker lesz, - mondta neki a súgó nyájasan.
- Félsz nagyon? - kérdezte Prévost, a baritonista.
- Majd meglátom, hogyan fogsz meghajolni, - tréfált Nourrit.
Fontossága napról-napra nőtt.
Az utolsó főpróbákat már a földszintről nézte és hallgatta, színészek és kóristák körében, akiknek éppen nem volt jelenésök .
Leggyakrabban Coco ült mellette, a pajtása.
Mikor az utolsó főpróba elérkezett s a próbatáblán megjelent a nagy szó: répétition générale, a fiú lent ült az első sorban apja mellett, másik oldalán a szépművészeti minisztérium egy előkelősége, még tovább a zeneakadémia és a sajtó emberei, hátuk mögött emberekkel teli nézőtér.
Ez már olyan volt, mint egy bemutató.
A gyerek a kinyomtatott szövegkönyvet tartotta kezében .
Előszó volt benne a szerzőktől, amely róla szólt.
Az ujsághírek tizenkét évesnek mondták.
Az egész teremben mindenki csodát várt.
Ezen a főpróbán botrány történt.
A gyerek csak annyit hallott, mikor függöny után felment színpadra, hogy apja és a karmester beszélgetéséből hirtelen kicsattan a karmester türelmetlenül kitörő hangja:
- Uram, hagyjon nekem békét, ne beszéljen bele folyton abba, ami nem az ön dolga.
Az a ritenuto az én dolgom, nem az öné!
Különben is ön írta a darabot?
- Nem én írtam, - kiáltott dühösen az apja hangja, - de én képviselem azt, aki írta!
A gyerek megijedt.
Megfogta a Coco kezét és gyorsan húzni kezdte egy kulissza mögé , mialatt a színpadról a Nourrit csendesebb, békítő hangja hallatszott feléjök.
- Mit akarsz? - kérdezte a leány.
- Bújjunk el.
A karmesternek van igaza.
Ha meglátnak, nekem kell szólnom.
És azt nem tehetem.
Coco meglepetve ránézett a gyerekre:
- Látod, ez szép.
Milyen nobilis kis gavallér vagy.
Ránézett és furcsa hangon hozzátette:
- És milyen szép fiúcska vagy.
Hirtelen megkapta a fiú fejét és megcsókolta.
Ő pedig nem tudta, hogy mi történik vele, csak már utána vette észre: átfogta a leány derekát és szenvedélyes erővel , ügyetlenül magához szorította.
A leány azonnal kiperdült a fogásból.
De villogó szemmel visszanézett:
- Nézd csak!
Úgy ölelsz, mint egy férfi.
Hiszen te titokban már férfi vagy.
Téged mond apád tizenkét évesnek?
Ezentúl óvakodni fogok tőled.
A színpadon még javában ordítozott a karmester Liszt papával.
Idekint a fiú halkan , boldogan felszabadultan kacagott.
A leány került-fordult és eltűnt.
Őt már javában keresték.
Gratulálók, rajongók, régi ismerősök, akik most kerültek fel a színpadra a nézőtérről.
A következő pillanatban már száz kérdésre kellett felelnie.
A bemutató estéjén pazar közönséggel telt meg a színház.
A főnemesség mind eljött , hogy újra divatba jött kedvencének tapsoljon.
Nourrit gyönyörűen énekelt, áriáját és duettjét meg is ismételték.
A szerző az előadást a színpadról hallgatta végig , izgatott volt és kimondhatatlanul boldog, de nagyoskodva igyekezett nyugalmat erőltetni arcára.
Mikor a függöny lement, a szereplők, kivált Nourrit többször megjelenhettek a nagy tapsra.
Egyszer csak apja meglökte:
- Indulj, téged hívnak.
Ugyanekkor egy kéz nyúlt feléje, a Nourrit keze.
Együtt ment ki a tenoristával a függöny elé.
Ott már előre elkészített nagyos és méltóságteljes mozdulattal meg akart hajolni, de ebben a pillanatban Nourrit megragadta, felemelte és megcsókolta.
Mire a megdöbbent gyerek mérgesen ki tudta magát szabadítani és leugrani, már lement a függöny.
Ő szenvedélyes haraggal kiáltott a tenoristára:
- Mit csinált velem?
Miért tesz engem nevetségessé?
Mit vesz engem az ölébe, mint egy gyereket?
- Ne okoskodjál, hiszen gyerek vagy.
- Gyerek vagyok? - kiáltotta a fiú villogó szemmel, - kérdezze meg csak Noir kisasszonyt, hogy férfi vagyok-e, vagy sem.
A tenorista meghökkenve nézett a gyerekre.
Nem hitt a fülének.
De egyszerre felhördült:
- Hol az a bestia?
És elszaladt az öltözők irányába.
A színpadon zűrzavar és suttogás keletkezett, de már ment mindenki kifelé.
A gyerekért jöttek: hívják a páholyokban.
Apja kézenfogva indult vele, de ő kabátigazítás örve alatt kiszabadította a kezét.
- Mit beszéltél te arról a leányról?
- Semmit.
Azt mondta nekem, hogy én már férfi vagyok.
- Miért mondta ezt?
Történt valami?
- Dehogy.
Csak úgy mondta.
Néhány páholyba bementek hajbókolni, de ekkor az igazgatósági szolga jött értök, hogy rögtön menjenek le a színpadra.
Ott állt izgatottan az igazgató, hogy Nourrit lemondta a második előadást és meg akarja pofozni a szerzőt, de azt nem hajlandó megmondani, hogy miért.
Liszt Ádám rögtön intézkedett: a szerző menjen haza, ő majd bemegy a Nourrit öltözőjébe és rendet csinál.
A gyerek már rég aludt, mikor apja hazajött.
Vacsora nélkül feküdt le bemutatója napján.
Apja felköltötte.
- Elintéztem a dolgot.
Félreértés volt az egész.
Nourrit és az a leány együtt mentek vacsorázni.
Látod, miket csinálsz?
- Én nem csináltam semmit.
- Csak majdnem felborítottad az előadást.
Nourrit azt hitte, hogy a leányt elcsábítottad.
A gyerek ujjongva ült fel az ágyban.
- Azt hitte?
Elhitte?
- Úgy látszik.
Most már aludjál tovább.
És ne félj, amíg én melletted vagyok.
A gyerek lelkendező boldogsággal fordult a fal felé.
És arra gondolt, hogy négy nap mulva, október huszonkettedikén, óriási változás fog történni a világban.
Ezen a napon tölti be tizennegyedik évét.
S ha ezen a napon korát kérdezik, joggal felelheti:
- Tizenöt leszek.
Köhögött egyet az ágyában.
És köhögésének igyekezett mélyebb, férfiasabb színt adni , ahogy apjától hallotta.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE