Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tolnai Lajos
A polgármester úr : Regény
Keletkezés ideje
1885
Fejezet
2
Bekezdés
3148
Mondat
6135
Szó
74999
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ
I
Isten hozta a tudós urakat!
Az ügyvéd urak bírókat kértek, s a befolyásosabbakat le is foglalták, az orvos urak pár híres kapacitást fajukból, a tanár urak a jelesebb kartársakból válogattak, főképp a pestiekből, hová és kikhez annak idején gyermekeikkel maguk is esetleg bekopogtathatnak.
A más rendű hivatalnokok is szoros szemle alá vették a vándorló múzsákat.
A kereskedők egy-egy rokon után néztek, ha talán kaptak.
Az egyház és főiskola átengedte kiüresített tantermeit.
- Éljen, éljen! - hangzott ezalatt föl s alá az utcákon.
A nép szíve csordultig telt örömmel, s ennek nem tudott ellenállani.
Dr. Szorítsd László úr felette boldog volt, mert megérkezett a híres országos himnusz-szavaló és ódaköltő, Czilley.
Ezer csókkal fogadta a lánglelkű költőt, az ezeregyediket akkorra tartogatta, mikor a királyi tanácsosság meglesz.
- Czilley Béla is kapott pár fiatal vezérköltőt, akik által magát a legközelebbi választásoknál a magyar akadémiába is ajánltassa.
Ez a legkevesebb, amit a barátságos ellátásért egy székely költő várhat és nyerhet.
A főispán úr ablakaiban le voltak eresztve a vitorlavászon függönyök, mint mindig , ha nem grófot vagy valami miniszteri küldöttet várnak.
Csak egy lyukon kandikált ki a fekete szakács és mellőle egy olyanforma kócos hajú öregember, mint a méltóságos főispán úr.
A tudósok elnöke a báró úrhoz szállt, kivel Pesten ösmerkedett meg.
Csigadomby úr, Lívia és pár ifjú zsurnaliszta Tarczali úr kedves vendége lett .
Lívia nem tudott betelni e kis székely házzal.
Öröm, zaj, hegedűszó, tűzoltó-trombita és kocsik dübörgése töltötte be a várost .
Mindenki kedves akart lenni és igen jó, hogy menjen el a vendégszerető város híre messzire, vigyék meg a szegény magyarországiak övéiknek, hogy láttak egyszer igazán egy kis jó világot, látták, milyen a nyájasság, fáinság, és hogy egy ilyen ökölnyi kis városban is, amekkora Várhegy, Szegedhez, Debrecenhez, Kecskeméthez képest, milyen tisztességes vendéglői szobát lehet kapni - naponként egypár rossz forintért.
Vörös úr és István bácsi is örvendhettek.
Lejött Pardi János úr feleségestül pár jó barátjával, be is szállásolta magát a derék céhmesterhez.
Kijelentették, hogy nagyszerűen fognak inni.
S azt gondolták, ennek fog csak igazán örvendeni még a bátyámuram, de, hanem - nem örvendett, azt morogta, hogy himlős volt az egész ház.
- Így mi is himlősek voltunk, bátyó - kacagott egy ragyavert kórista tudós.
- Úgy hát követ a kőhöz.
Csak legyen bor, jó erdélyi bor, és borszéki borvíz.
Hoztunk szép új nótákat.
Felvesszük a házát, kedves bátyám.
Vagy egy hétig itt mulatunk , aztán be Gyergyóba.
István bácsi őszinte, egyenes ember volt, és bevallotta lelkében, hogy nem bánná , ha a Gyergyó felé való utazás minél előbb megeshetnék.
Sohasem szerette a sok alkalmatlan embert.
Most még, akikért Pesten úgy törte magát, a szép magyarországi nótákat is elengedte volna.
Vörös Károly úr - kéretlenül is kapott írókat, művészeket.
Hámossy László úr, a híres Olvasótár szerkesztője két jeles munkatársával csak úgy lépett be a csinos Vörös-féle portára, mint édes tulajdonába.
Vörösnét s a leányait atyafiságos csókokban részeltette, és szerencsésnek vallotta magát, hogy ím beválthatta Pesten kedves Károly barátjának tett ígéretét.
- Gyönyörű szép kis várostok van, fiam - mondá bizodalmasan Hámossy úr -, a főpiac különösen impozáns.
Lefestetem, kőre rajzoltatom.
Itt a festőm, én megírom hozzá a szöveget, és itt Ormós Géza a pártfogástok mellett egy csomó megrendelőt melegiben gyűjt is reá.
A festő egy kopott zubbonyos, kopasz, sárga ember, bemutatta magát.
- Fischer Pál táj- és genre-festő... és, és... szobafestő is esetleg.
- De a legjelesebbek közül - jegyzé meg Hámossy úr.
- Ajánlhatom.
- Ormós Géza vagyok - hajlongott elegánsan a lombos, szőke hajú, csupa inggallér és mandzsetta legényke -, költő és műfordító.
- De nagyszerű, második Czilley.
Mindent fordít: regényt, verset, drámát, eposzt , esztétikát, matézist, históriát - csak jól megfizessék.
Olyan keze van, mint a villám és aranyos.
Német, francia, angol, arab, török, kínai.
Ez a divat; most a magyar irodalom csak az olyat tartja valaminek, aki műfordító.
Tökéletes igaza is van.
Rég így kellett volna.
Egy csomó zöld, kék, lilaszín, sárga, vörös, kockázott kisebb-nagyobb, egész félölig menő előfizetési, felhívási, értesítő, tudósító ívet nyújtott át a vendéglősének és a fehér kötényes, bormérő kisasszonykáknak, azzal a megjegyzéssel, hogy még szebbek is jönnek.
De ha valahol, a polgármesteréknél volt világ.
Tarczaliné - ezt meg kell adni, kitűnő gazdaasszony volt, és nagyban értette, hogy kell a vendéget ellátni.
Sokszor fájt is a szívének, hogy férje annyira idegenkedik a nagyobb társaságtól, holott ha lehet valamiben igazi élvezet, hát akkor a szívélyes barátságban csak.
Tarczaliné úgy érezte: itt az idő, hogy előálljon, ezt megköveteli férje állása, a mostani is, hát még ami jövendő; megköveteli a két növekedő leány szerencséje és az a kitüntető kegyesség, amellyel a tudósok férjét már Pesten fölékesítették.
A szomorúbb napokban, mikor férjét a Bethlehem-féle emberek annyira megcsalták: egy húr pendült meg a jó anya szívében titkon, melyről soha senkinek se szólt: hogy hátha elmennének innen máshova lakni, más hivatalba...
Hova? mibe?
Nem habozott ilyenkor bevallani a jó nő, hogy ő számít arra az emlegetett főispánságra.
Itt az idő - gondolá - megtudni mindent, és éppen ezektől a nagy tudós uraktól , kik bizonyosan odafönt a minisztereknél igen sokat tehetnek.
Meglátja ő, mit lehet tenni, és mi van azokban a régóta hirdetett és írt újságokban?
Örömmel gondolt hatalmas eszközeire: a jó sültekre, borokra, tésztákra , befőttekre, eltett almákra, és ezekhez vette még természetes józan eszét, világos látását, ami eddig soha meg nem csalta.
Tagadhatatlanul, megfizethetetlen segítségére volt mindezekben - értve a vendégeskedést - a jó Bokros úr, aki ismét a régi lett, bizodalmas barát, férjének legőszintébb védője, magasztalója, ellenségeinek ócsárlója, s a borok kitűnő kezelője.
Bokros úr úgy is viselte magát, hogy kifogástalanul; későn, korán a háznál és kéznél volt.
Ó, valóban megfizethetetlen egy ilyen belső ember.
Bokros úr egészen bezárhatta a saját kamaráját, pincéjét, csűrét, mert itt Tarczaliéknál reggeltől estig el volt foglalva: de be is zárta a leghatalmasabb lakatokkal.
Pőrére vetkőzött, s mint egy lelkes udvarbíró, úgy intézkedett , működött a vendégek körül.
Végre maga is majdnem azt gondolta, hogy ezek az urak és asszonyságok - bizony pedig napról napra többen kezdtek lenni - egészen az ő tulajdon kosztján, borán volnának.
Tarczali úrnak régi barátai mind megjöttek: Bethlehemék, Mihályfiék, a tanácsos urak.
Az előkelőbb és szóvivőbb polgárok úgy jártak-keltek szeretett pártfőnökük hajlékában, mintha a legcsekélyebb szakadás se lett volna közöttük.
Büszkék voltak reá, és ezt a Tarczali-féle igen sikerült ebédeken és népes vacsorákon hatalmas székely pohárköszöntőkben ki is fejezték.
Az egylet elnöke, a tisztes öreg Kabay Pál, egy alkalommal külön vette és karon fogta Tarczalit, s kivitte a kertbe - kémsétára.
- Te itt, öregem, e felséges hegyek közt nagyon jól vagy - kezdé a költői lendületű társalgást jó szemerjai dohány mellett.
- Talán...
- Nono, nem kell szerénykedni.
A nép rajong érted, azt mindenből látom.
Boraid pompásak, barátom, Pesten egy pohár jó bort, tiszta, hamisítatlan bort aranyért sem kapna az ember.
Levegőtök csupa balzsam.
Csupa egészség vagytok, barátom , mindnyájan - ez a fő.
Ah én! látod, de a költői emóciók megölik a testet.
Olvastad közelebbi ditirambjaimat?
Nagyszerűen nyilatkozott róluk a pesti zsurnalisztika .
Ennek ötletéből - azt gondoltam, pajtás, hogyha nős volnék, nem bánom, megülném a huszonöt éves házassági jubileumomat.
- Előre is gratuláltam volna, ha...
- Köszönöm, forrón köszönöm.
Ugyanekkorra gondoltam összes műveim kiadását is , két, vastag kötet költeményt, hollandi legfinomabb merített papíron hatvan-hetven példányt legjobb barátim számára számozottan, sajátkezűleg beírt és még sehol meg nem jelent verseimmel, a legpazarabb díszkötésben.
Természetesen egy példányt neked is küldök.
Úgy veszem észre, ezek a székelyek nem fölötte mód lelkesednek a könyvekért.
Éljenezni eléggé éljeneznek, abban nincs hiány, de szöknek minden művészeti célú megrendelésektől.
Mit gondolsz, hány előfizetőt lehetne itt s a vidéken - összes műveimre - halászni?
Tarczali úgy tett, mintha nem hallaná.
S Kabay úr átnyújtott egy csomag nagy díszű előfizetési ívet.
- Megjegyzem: a nők tehetnek itt igen sokat, kedves, szép, angyali leányaid.
- Tudod, én naiv, ártatlan leánykákra számítok.
Nos - ó! - a filagóriában Csigadomby Líviájával.
Barátom nekem távoznom kell.
Észrevettek.
Igaz, hogy áll a Gábor követsége?
Jóízű nevetés szárnyain suhant el Kabay úr a szőlőlugasok közt.
- Hát az a vén gvardián mit hazudott annyit? - szólt messziről, finom szivarja füstjén át a másik vén gavallér, szürke fürteit művészien illesztgetve magas, okos homlokára.
Lívia szemérmesen bontakozott ki - a már kétségkívül jegyese, de még nem férje - karjai közül.
A magas, nyúlánk, rendkívül kecses termetű hölgy szinte gyermekleánynak látszott , ha bájos mosolyáról és félénk, ártatlan magatartásáról kellett volna fölvenni éveit.
De ama néhány habvonalú redő, mely a sok festéket, mérges szépítő porokat hirdette s az a pár erős vonás, mely a finom keskeny ajkak szögletein húzódott alá - kíméletlenül beszélt a harmincon túli virágkorról.
Párosával - mint ezt a legtisztább szerelem mutatja - lépett ki a filagóriából a két boldog művész a jó Tarczali bácsi elé.
Mindketten átölelték a polgármestert, mintha apjuk lett volna.
Mely embert ne villanyozna föl egy szép ifjú hölgy ölelése és kedves nyájaskodása ezen a komor , barátságtalan világon?
Tarczali úr - ami csak városára lehetett előnyös - megfrissült, örvendetesen megvidámodott.
Reggel volt még az idő; harmatos a fű, levél, virág; áthatóbb, balzsamosabb a lég , kékebb, tisztább a magas mennyboltozat.
Csigadomby úr nem volt féltékeny egy családapával szemközt, kinek nagy leányai vannak már: örömest engedte, hogy Lívia pár percig egyedül lehessen a polgármesterrel.
Valami rózsákat nézegetett, melyek kezdtek kövér bimbókba szökni.
- Maga, édes Tarczali - tekintett föl Lívia mély átható szemeivel a polgármesterre ( a tegezést a féltékeny és műveletlen polgármesterné iránti tekintetből elhagyta ) , és szorította meg gyöngéden karját -, ugyan mondja csak, hogy élhet ily bosszantóan fád emberek légkörében?
Én meghalnék itt.
Ezek a maga hivataltársai - édes istenem?
Szörnyű együgyű emberek, és magát megennék irigységükben.
Azt mondják, maga lakott Pesten sokáig.
Igen?
- Ifjú koromban.
- Foglalkozott az irodalommal, színműveket írt?
- Jogász koromban írtam egy vígjátékot.
- S adták?
- Néhány évig.
- Mi volt címe?
- "Egy nagyúri hölgy falun "...
- Ah, hisz ez nagyon pompás.
Nem lehetne nekem ebben a darabban lépnem föl itt maguknál?
Egy nap alatt betanulom.
- Ha nem találja rossznak, nagyságod?
- Megvan önnél?
- Valahol meglesz irataim között.
Hogyne lenne meg egy színműíró műve, mikor kérik?
Az volna csak különös.
S mikor egy bájos, ifjú, pesti művésznő kéri...
Ah, most mindennek háttérbe kellett szorulnia.
Minden egyéb tárgynak vége lett.
Tarczali fölhányta régi iratcsomóit, segített neki nője, segítettek leányai, s a " Nagyúri hölgy" szerencsére megkerült.
Csak egy felvonásból állott a darab, és fölötte gyönge művecske volt az ötvenes évekből, le Líviának e percben valóságos tőkepénz.
Mit fog mondani a város, ha megtudja, hogy polgármestere író?
És hogy fog tódulni a színházba?
Hátha még - s egy terv fordult meg Lívia szép fejében -, ha ezt az embert a saját darabjában fel is léptetném?
Fel kell léptetnem mindenáron.
II
Bizottságok.
Történelmi bizottság, összekötve régészettel és genealógiával.
Költészeti bizottság: dalok, balladák, régi könyvek és falusi írók, költők , levelezők.
Természettudományi bizottság: orvosok, gyógyszerészek, tanárok.
Nyelvészeti bizottság: szavak, gyökök, ragok.
A céhek fejei.
Matematikai bizottság: pénzintézetek, uzsorások, semmiből meggazdagodott emberek beható tanulmányozása - nemzetgazdászati tekintetből - a legnagyobb adósok kalauzolása mellett.
Ah, mennyi bizottság!
Írók, költők, tudósok, polgárok, parasztok testvéri magas egyenlőségben - a szellem világában!
Mily szívet emelő a Tarczaliék barátságos, vidám háza.
A pesti vagy bécsi vasúti indulóháznál nem szegi, keresztezi, vágja egymást keresztül-kasul több vonal, mint ahány bizottságfő, alfiók- és mellékbizottság útja itt egybe találkozik.
Minden terv innen száll ki a közönség nemesítésére , kulturális szórakoztatására.
Díszfelolvasás, szavalatokkal, énekkel, vonós és rézhangszerekkel; színműi előadás az előpróbákkal; a nagy bál programja mind, mind e szellemi központból sugárzanak ki.
Ez nekem úgy tetszik, és lehet, hogy ezt Várhegy városában többen is észrevették .
Tarczali Tamás úr hivatalos teendőit (igaz, a napok is szörnyű izgatottak ) lanyhábban végzi, mint kellene.
Talán a város java teszi, de mégis felette sokat ül otthon, hogy darabja betanításánál jelen legyen.
Gizella leánya is játszik egy szende, falusi, ártatlan leánykát - és Líviának s az egész művészi körnek hathatós buzdítására, esdeklő kérésére ő maga fogja játszani a falusi szolgabírót - saját darabjában.
Nem állhatott ellen.
- Hát ez ellenezte az írók idejövetelét? - suttogá gúnyos megjegyzésekkel a rendőrfőnök úr, aki kész lett volna már annálfogva is, hogy sokkal fiatalabb, a szolgabírót játszani.
- Játszatja a maga darabját; vén ember létére ölelkezik saját leánya előtt egy színésznővel.
Illik ez?
- Csúf dolog - hangzik többeknek ajkairól.
- De hisz az előadás fele jövedelmét a polgármester a városi szegények javára kötötte ki.
Kellett volna mégis, hogy a szállongó, sértő hírekből valamit legalább Tarczali úr vagy nagyon is óvatos, gyanakodó felesége meghalljon, és idejekorán figyelembe vegyen.
Mit tesz ahelyett a jó nő?
Egy nap számtalanszor is megöleli, megcsókolja férjét, akit ismét nagyon bámul mint költőt, kit az egész tudós gyülekezet nem győz eléggé szeretni.
Ó, minő öröm is: férjem darabját játsszák.
Minő édes büszkeség: leányom is játszik.
Minő szerencse: az egész világ, a tudós kis világ csak minket keres.
Tarczaliné azalatt, míg férje körül udvaroltak; megszaporította a főzőnőket , egybegyűjtötte a legjobb polgárnékat, akik lakodalmi konyhákon szoktak jeleskedni.
- Ó, édes istenem - fohászkodott fel néha-néha ama felséges pohárköszöntők után , melyekben férjét, őt magát és családját dicsőítették az írók és művészek -, csak ebből az irigy fészekből kiszabadulhassunk.
Soha, még csak álmomban se gondolok reá.
És mentül általánosabb lett az irántuk nyilvánuló tisztelet és szeretet, annál égőbb lett lelkében a vágy, hogy ez emberszóló, irigy, barátságtalan Várhegyből menekülhessenek.
Emlegették is az írók: teneked, Tamás, Pesten volna helyed.
Emlegették a színészek: Nagysád!
Gizella kisasszony egy lángész, egy második Rachel.
Ily fényes tehetségnek Pesten a helye, a nemzet és világ tagjai között.
Meg kell adnom: Tarczaliné leányára nézve más, falusiasabb felfogással volt.
Csak egy jó férjet kért számára, egy díszes, magas állású, derék ifjút, amilyen Pesten bizonyosan van száz meg száz is, nem úgy mint itt, hol legnagyobb leányát egy (ó , nagyon restellte) kis kereskedőcskének vesztegette oda.
Nagyon jó néven vette a felette mód megvidámodott Tarczaliné, hogy férje mennyit letett hidegségéből, mily derült ő is, mint az írók, s mily élénk, mint a művészek.
Én is abban vagyok: mást nem akart elérni, mint jól betanulni szerepét, vigyázni mindenre a legutolsó pontocskáig, hogy a játék összevágólag menjen.
Sápadtan lépett be a mindig szerény ember a művésznő tanulószobájába, mert érezte , hogy egy családapának, polgármesternek nem itt a helye, de ott vetette meg szilárd, férfias gondolatát, hogy ha rá engedte magát beszéltetni e játékra, hát akkor teljes sikerrel feleljen is meg a várakozásoknak.
Úgy játszott, oly hévvel , mint egy valóságos falusi szolgabíró, aki nem engedheti, hogy egy nagyúri hölgy előtt nevetség tárgya legyen.
- Ó, te angyali démon - ragadta karjaiba Csigadomby úr Tarczali ünnepélyes és mégis oly esetlen távozta után a szép művésznőt -, mondd, mit csinálsz ezzel az együgyű szerencsétlennel?
Én itt a másik szobában nem tudom magam tartóztatni , hogy óriási kacagásban ki ne törjek.
- Lassan, lassan, kedves barátom, ezek nagyon jó emberek, meg kell őket becsülnünk, és maga még nem követ, nem is miniszteri tanácsos és egyetemi tanár sem, pedig valamelyiknek kell lennie.
- Nekem?
Egyetemi tanárnak?
Hát nem tudja, hogy én semmit se tudok, csak magát , isteni Líviám, imádni?
- Szép - borult az öreges ember mellére a gyönyörű ifjú hölgy -, én akarom, hogy maga egyetemi tanár legyen, erre határozott ígéretet kell bírnom a minisztertől.
- De hát ezzel a tuskóval itt mégis messzebbre ment.
- Ő igen nemes, komoly férfi, csak biztos ígéretét kell vennünk a követségre, s a többit bízza reám.
- Hallotta, hogy ezek a boldogtalanok Pestre akarnak jönni lakni?
- Én mondtam, mert tudtam, hogy úgysem jönnek.
- És ha jönnek?
- Pest elég lesz nekik és nekünk is.
- Nem, nem.
Ott mit csinálnának ők?
- Félt, barátom?
Szégyellje magát.
- Nem, de itt ezt az embert szeretik, itt valami, ott? - ah, ma mondom meg neki , hogy efféle chimérákkal ne töltse idejét.
- Ön semmit se fog mondani.
És felszökött a művésznő - mintha ezt a jelenetet is játszaná.
- Én sajnálom ezt az embert.
- Ne érzelegjen.
Én is voltam lépcső, ki sajnált engem?
De nem célom itt életrajzi adatokat nyújtani önnek.
Örvendjen, ha lépcsőt talál.
- És Tarczali lépcső?
- Az.
- Magának vagy nekem?
- Mindkettőnknek.
III
Sok jó ismerősünket nem láttuk, éspedig mióta! - holott a főteher az ő vállaikon nyugodott.
Bethlehem József ügyvéd úr, Mihályfi Domonkos főkapitány úr, dr. Szorítsd László úr, a négyszeres-ötszörös elnök, a leendő királyi tanácsos , Czilley Béla úr, a Várhegy szerkesztője s a helyi gimnázium egyik jelessége; a nagy Czilley Károly úr, a költő, ki megy Brassóba, nagy leleplezésre dicskölteményt olvasni fel és babérokat gyűjteni számos koszorúihoz ; a derék, kövér lelkész, Sörös úr, imponáló orrhangjával és a sovány Mózes lelkész úr, aki csak egypár percre jelenhetett meg, de máris fontos dolgokat ígért; a költők, tudósok, írók, művészek, dalárdák, egyletek; s a majd kicsattanó, piros képű örmény-doktor mekegéseivel, s Vanília, a bájos tárcásznő és érdektársai a vidéki írónők, vidéki levelezőink - mint a bányászok a mélyben, a beláthatatlan űrben, saját kis lámpájukkal világolva maguknak - kérdheti, mert kétségkívül kérdezheti is a jóindulatú olvasó: hol vannak?
Örvendek, hogy a becses érdeklődést mutató, meleg kérdést hallhatom.
Velük vagyok, mindenütt velük vagyok, egy percre sem vesztettem el őket szem elől.
Asztalomon fekszik az összes Párizs Egylet alkalmi lapja három formátumban , úgymint dísz, díszebb és legdíszebb alakban jeles cikkekkel, versekkel, rajzokkal , kérdésekkel, magasztalásokkal, bókokkal - azonban, habár sokan azt tartják az ünnepély fénypontjának: a valódi fénypont nem ez, korántsem ez, hanem fog lenni a mai napon, a színi előadás után, a város díszkertjében tartandó nagy polgári és katonai bankett.
Fél hétre jár az idő, rögtön kezdődni fog a színielőadás.
Robognak a kocsik, tódul a nép, úgy a nagy vendégsereg, mint a polgárság.
Felséges az idő, a legszebb tavaszi est.
Kik soha egy krajcárt ki nem adtak volna színházra, most veszekesznek egy kis arasznyi helyért.
Csokros ifjak, kik között vén, kopasz agglegények is szerepelnek, igyekeznek fönntartani a rendet, ha kellene itt valakinek a rend.
És éppen most?
A nőegylet öreg, kifésült, kifestett, kibokrétázott vezérhölgyei is meztelen karokkal - mintha veszedelmes harcra készülnének - elfoglalták rendfenntartó oldal- és sarokszögleteiket.
Az ő bájos mosolyaikban kell megütközni minden derekabb férfi és ifjú szemsugarainak.
- Úgy járok föllebb-alább - susogja egy csomó fiatal legénykének egy felvirágozott, kövér hölgy - mint a nyüst.
Nem látták az uramat?
Nincs itt János Laciné?
Bizony az ő férje egy kis professzornéval most is a cukrász háta mögött suttog.
- Úgy járok itt, mint a nyüst - súg oda két elvirágzott, öreg kisasszonynak, kik igazán már csak a színdarabot várnák - mondják csak, nem látták Károlyt ?...
Ó, istenem, két agg kisasszony!
Hogy látna az egy házas férjet, és miért látná , mikor csak a férjes nők joga lekötni egy-egy szabadonc, életvidor férjet?
Mosolyognak, mellette azonban mégis úgy tetszik, a cukrász felé néznek.
- Úgy járok itt, mint a nyüst - borul majdnem a kövér pap mellére a szegény rendfenntartó hölgy -, nem látta a tiszteletes úr Károlyt vagy János Lacinét?
- Nem láttam, de látom bájos nagysádat, igazán lelkesen működik.
Mit mond ahhoz , hogy a polgármester...
- Engem is fel akartak szólítani, hogy játsszam - vág vissza a nyüstös hölgy -, de tata nem hagyta.
- Ah, mégis botrány... és a leánya is...
- Ah, mégis botrány... nagy botrány...
- Ah, mégis skandalum...
- Ez mégis sok...
- Szemtelenség...
- Cudarság...
- A polgármesteri szék lealacsonyítása...
Mi?
De az.
- Viszonyban van Líviával...
- De a felesége tűri?
Példátlan!
- Én a szemeit ásnám ki az ilyen férjnek...
- Ah, ah! jeh! jeh! - suhan mint a láng, és árad mint a víz a sok megjegyzés innen is, onnan is.
Gyönyörű közönség, borzasztó tömeg.
Csengetés hallatszik, a függöny felgördül.
A polgármester úr ül egy karszéken, oly bús arccal, mintha tudná, hogy ennek a művészi gyönyörnek aligha jól meg nem adja az árát.
Taps, taps, óriási taps.
Azok is, kik döfölték: kendőiket lobogtatják - mialatt belebeg a tündéri, szép, nagyvilági hölgy, a bájos Lívia.
Koszorúk röpülnek, virágok hullanak, üdvözlő versek szóratnak - míg egy alkalmas jelenet közben kiválik a színfalak mögül egy fekete sereg hódoló arccal, kemény , fehér nyakkendővel, és fehér és sárga díszkesztyűkkel.
Czilley Béla úr a szónok.
Hosszúkás, csontos fejét átszellemülten féloldalra hajtja, és egy tálcát táncoltat remegve, és rajta egy díszes gyűrűt, tárcát , melyből szerényen valami bankó kandikál ki, tudtul adva, hogy bentebb többecske is vagyon.
" Hazánk ünnepelt, dicső művésznője!
Mélyen tisztelt Nagysád!
Midőn Várhegy és a székelység lángoló tisztelete részemre juttatta a szerencsét , hogy egy lángeszű művésznő előtt csekélységem legyen a szószóló, jól tudtam, hogy városunk életében ez hosszú idők óta a legmagasztosabb pont.
Dicsőíteni a művészetét, hódolattal venni körül a művészet fölkent papjait és papnéit, egy szívdobbanásban és egy kiáltásban adni hangot a meghatott közönség - igen - igen köréből, kebeléből: csak nagy kultúrnemzetek ténye.
Ide sorakozunk mi is ma.
Csekélység ez, nagy tehetségeidhez, lánglelkedhez mérve, melynek fénye túlhat az Alpokon, felér a Davalaghiri csúcsáig, de amint egyik nagy költőnk mondja: mindegy az áldozat, akár kicsiny, akár nagy, ha mindene az áldozónak - és »Él magyar, áll Buda még ! «"
- Éljen, éljen! - ordítozák, harsogtaták, suttogák, sziszegék, sóhajták, kinek ahogy adták az istenek.
Fölemelő, megható volt nézni, amint Lívia égre vetette nagy szemeit - majd egy lopva tett pillantással megmérlegelte az adománynak csakugyan csekély értékét -, és hebegve, bár jól tudott volna beszélni, és dadogva, mert így szokás még Pesten is - ejté ki e szavakat: - Ó, köszönöm, köszönöm.
Nagy és felséges a székely nép , örök betűkkel írom szívembe nevedet.
" Csak nem fajult el még a székely vér.
Minden kis csöppje aranyakat ér ..."
Hogy mosolyogtak össze a jó barátok, rokonok, testvérek, a családok lelkesült tagjai, hogy éledt dr. Szorítsd László úr s mily közel látta a pillanatot, mikor királyi tanácsos lesz, hogy sírt a polgármesterné, s érezte magát kárpótolva minden szenvedéseiért, hogy rengett a kis deszkabódé a tapsoktól, hogy törekedett Mihályfi Domonkos úr is észrevétetni magát, hogy itt minden az ő akaratából történhetett csak.
Nagy, nagy volt a hatás.
Eltagadhatlanul szertelen.
A kolozsvári vendégeket ette a méreg.
Egyik professzor, aki majdnem tökéletes hasonmása volt Czilley Béla úrnak, csak durvább veretben, kevesebb foggal, de annál öblösebb torokkal, odasúgta az egyik papnak:
- Snassz.
Egészen minket utánoznak.
- Nem vetted észre? - vigyorgott, ugrott, szökött egy kis sovány emberke - az én beszédemet mondta el az ipse, amit Prielle Kornéliának tartottam .
Abbszszólute!
- Nagyszerűen lerántjuk őket.
Jutott taps mindenkinek bőven.
Hármasával jelentek meg a főbb szereplők, kézenfogva egymást: Livius középen , balról Gizella, jobbról Tarczali polgármester úr.
- De jól játszott Tarczali - közlé megjegyzését a főkapitány Csigadomby úrral.
- Ah, bah! sajnáltam szegényt - hajolt a főszerkesztő a főkapitány füléhez , rendkívül bizodalmasan.
- Az együgyűségig hiú ember!
Mily finom tapintat kell oda, hogy az ember jó barátját, annak halálos ellensége előtt ügyesen kigúnyolja!
Domonkos úr hálásan szorította meg a főszerkesztő úr kezét.
- Hát a leányára mit mond szerkesztő úr? - kérdé Bethlehem József úr, amint mentek kifelé.
- Egy kis macska.
Jól nyávog.
A legnagyobb szeretettel ölelte át Domonkos úr túlnan a nagytekintélyű Csigadomby Gábor urat.
Érezték, hogy az a kitűnő vendég az ő emberük, és hogy az a kitűnő hazafi nagyon tisztán lát mindent.
Mire a mulatókertbe értek, már a részvényesek nagy része ott volt az asztalok körül.
Ez volt az a tér - a bankett terme -, ahol mindenki bemutathatta, de törekedett is bemutatni, hogy minő állást foglal el a társadalomban, mekkora befolyása van a város és ország dolgaira, ki ő, és mennyinek tekintsék őt.
Lívia és még néhány művésznő ott ült az asztalfőn.
Ott jár-kel a magas állású Czilley úr, karján a sűrű asztalok sikátorain az ősz dr. Szorítsd László okos kis hátravetett kígyófejével.
Mint egy kevély galamb , felfújja öreg begyét, s úgy tekint végig a nagy közönségen, mint amelynek tudnia kell, hogy ha ő nincs, hát ez az ünnepély sincs.
Főnöki mosollyal üdvözli a professzorokat, a leányiskola tanítóit (ezeket csak a fele szájával ), a húsos , termetes egyházi képviselőket, mint alattvalóit; Madár Dénest, a vén oláh fináncból lett kurátort, a legtrágárabb és erkölcstelenebb életű vénembert a városban; biztatja a kövér Sörös tiszteletest, hogy nos, itt az alkalom, kitegyen magáért, s az eklézsia becsületéért, verje le a szájas kolozsvári vezérférfiakat : észrevétlenül egy listát nyújt át neki, hogy kikről szóljon okvetetlenül, a szabadon levő fél kezével megérinté útközben a Sovány Mózes tiszteletest, ki a legnagyobb műértelemmel rendezi a borokat, és bontja fel kellemes pattanással a borvizek dugóit: úgy, úgy, édes tiszteletes, forgódjék.
Dr. Szorítsd úr széles hatásköréből többeket mutatott be, és egyszersmind úgy alkalmazta beszédét mindig, hogy újabb meg újabb adományai felszínre kerüljenek : öt forint itt, húsz forint ott, három, hét, tíz, sőt tetemesebb összeg is, és mindenkor kulturális ügyben - jusson az méltsás úr tudomására.
Ó, igen, ez öreg férfiú is ács volt, és lépcsőket faragott a régóta áhított királyi tanácsossághoz.
Alázatosabban lépkedett, nagyobbakat köszönt, vékonyabb hangon beszélt, igen, mert azt hitte, hogy az ajánlásnál ezeket is felhozzák.
Itt a főispán úr.
Megjött, nem a tudósok gyűlésére, nem is hogy a kormányt képviselje, hanem hogy e fő banketten a hivatalos toasztot ő mondja el , fölállással - a hármas toasztot.
Mást nem akar.
A főispán úr is ács, mert lépcsőket farag valamely kitűnő ordóhoz.
Itt van , mosolyog, hajlong, kezet nyújt pléhesnek, lakatosnak, az öreg szíjgyártó, félvak Hólyag uramnak, mert azt hiszi, hogy akik itt vannak: mind egytől egyig a tudomány bajnokai, művészek, kultúrmännerek.
Itt sürög-forog a Várhegy szerkesztője, Czilley Béla úr is.
Le-leül egy-egy pesti tudós mellé, és nem hagyja el, míg bruderschaftot nem iszik vele.
Ács ő is: farag utat, hidat valamelyik egyetem felé.
A tudósok - egy-egy kitűnő társuk munkájára, de kölcsönösen - előfizetőket gyűjtenek, pártolókat, alapítókat toboroznak, osztogatják névjegyeiket és fotográfiáikat; a polgárok élvezik az örömet, hogy kedves városuk ekkora dicsőséget aratott, a dalárdisták alig várják, hogy túlessenek a vacsorán, és legszebb dalaikkal megszerezzék a hírlapok magasztalásait.
Csigadomby úr pedig egy kis zárt kört formál a város vezérférfiaival, míg Tarczali, a polgármester, fent a magasban, a főispán mellett, és szemben Líviával átadja szívét a legszebb és legnemesebb álmoknak: tért foglalni Pesten, gyermekeit ott neveltetni, és a hálátlan, mindennap változó városból nem haraggal, de mégis okos emberhez illően , legalkalmasabb időben távozni.
Csöndesen ő is ácsol, ácsol, és íme - egészen beforgácsolja magát.
- Tamás - szervusz, szervusz!
Tamás! - integet onnan hátulról egy kis őszes , pufakos emberke, mosolygó szemekkel, s a pálinkától, bortól kihevült, vörös arccal.
Tarczali úr édes elmerüléssel néz éppen arra a pontra, melyet annak a kis integető emberkének vehetni, ki magát is gondolja a szíves figyelem tárgyának, de a polgármester úr igazán nem lát semmit.
- Szervusz! - áll föl most a pufók emberke, egy tele poharat emelvén magasra.
Most sincs válasz.
Gyorsan kiissza a poharat, kirúgja maga alól a széket, s odaszalad Tarczali úrhoz.
- Én vagyok - vigyorog jókedvvel a kövér emberke vastag télikabátban, holott mások vékony felöltőben is alig állják a meleget - Bencze János.
Mélyen elszomorodik Tarczali, mikor látja a régi ismerőst.
- Már rég föl akartalak keresni, de igen el voltál foglalva, s te most igen nagy úr vagy, Tamás.
Istennek hála, én is jól vagyok - s kitárta kabátját, hogy mutassa, hogy mellény is van rajta, és nem is egészen rossz, és valami fekete zsinóron óra is - ha ez igaz.
Már öt esztendeje lakunk Pesten.
Ugye hogy eltelt az idő? nőm csókoltatja nődet, leányaim a lányaidat üdvözlik.
Te Tamás, teremtette ! mind férjhez adtam őket.
Itt soha még egy szabólegénynek se tudtam volna a nyakára sózni egyiket is.
Ott barátom, nagy becse van a leánynak.
Ó, ha egyszer szerencsénk lehetne.
Nagyszerűen vagyunk.
Itt éltem, haltam volna a komisz ügyvédség mellett, jó órában legyen mondva - ohó, de ti jobb bort isztok, egy pohárral szabad, Tamás (s ivott) - te, pompásan élünk.
Élet csak ott van, és milyen!
Megint inni akart.
- Kérlek, János, most hagyj magamra, holnap szívesen látunk ebédre.
- Megteszem, régi barátomnak megteszem.
Csókra csucsorította a boros száját, s a legverőfényesebb örömmel visszadülöngött helyére.
Ott elbeszélte, hogy ő és Tarczali a legjobb barátok.
Nagyobb tisztelettel kezdték venni e rongyos embert, a rongyosabb, ösmeretlenebb áltudósok, művészek, s közelebb tolták hozzá tele poharaikat.
S János eljöttnek látta az időt, hogy ő is ácsoljon.
Dolgozott is keményen.
- Igen, én és Tamás, mi a legjobb barátok vagyunk.
- S fölállt, s meghajtotta magát Tamás előtt.
Ácsolt János úr, ácsolt, ácsolt, mint a többiek - faragta a lépcsőket.
IV
Sohasem érezte eddig Tarczali úr, hogy a polgármesteri hivatal teher, hiszen ha keserűsége volt is, a munka űzte el bánatát, édesítette életét, s adott neki erőt , hogy irigyei hálóját keresztültörje, s ím most, mint a rab, úgy szeretett volna szabadulni hivatalos aktáitól - e nehéz láncoktól.
A tudósok mennek ki Vaníliához, s onnan a havasok közé pisztrángot fogni, oláh táncot látni, s dudát hallani.
A fő vezető Lívia.
Egész kora reggeltől fogva ablaka alatt gyülekeznek és indulnak a kocsik pántlikás lovakkal, felbokrétázott művészekkel, költőkkel és dicső, szép hölgyekkel.
Mint a város első hivatalnokának, neki is ott kellene talán lenni, annál is inkább, mert ő is író félig-meddig, s ha a sors közbe nem vág goromba kezével, nemsokára valóságos író lesz Pesten, a Csigadomby úr lapjának szerkesztője.
Mivelhogy Csigadomby úr követ legyen, csak hetek kérdése, s akkor a megállapodás szerént a nagy napi pártlapot ő veendi által.
Tarczali úr majdnem úgy érezte, mintha ez a szép, nagy, napi pártlap már a kezében volna vezércikkestől, tárcástól, levelestől, összes hatalmas befolyásával.
Minek ül akkor ő itt?
Az első tanácsosra rábízhatná az ügyeket - teszik azt más polgármesterek is - minek?
Minek?
Mert még becsületes ember: látja feleségét és gyermekeit is - igaz, hogy másvalakit is lát már, de még csak lát.
Minek?
Mert a kötelesség ott ül mellette, és ezt a leánynál, gyermeknél gyöngébb teremtést, nem akarja kilökni az ajtón.
Minek?
Mert azt meg nem tűri, hogy a rendőrfőnök őt a szájába vegye, és minden mészáros , kereskedőlegény pohár boráért odacsapja az asztalra, hogy ehol: ez a ti polgármesteretek, ez hanyag, csavargó ember, akinél én százszorta különb vagyok.
Minek?
Ah, de oly nehéz a keze, alig tud egy-egy sort leírni; oly homályos a szeme, hogy a vén városszolgát is alig látja, aki egy csomó ügydarabot tart elébe; úgy dobog a szíve, s a feje úgy ég, mintha szemtől szembe lesemmirevalózta volna valaki.
Hol az a valaki, hogy mellen ragadja?
Most még csak a háta mögött és jó távol.
Jönnek-mennek az ügyes-bajos emberek, mert ámbár az egész város örömest lenne mulató Párizs Egylet, de a per, veszekedés, rendetlenség, lopás, csalás nem tud nyugodni, s mindenki a polgármester úrhoz fordul, hogy ha ő a város feje, hát mutassa is meg.
És foly a munka gyorsan, emberségesen.
Delet harangoztak.
- Egy úr várakozik idekinn a folyosón, aligha nem Bencze János, aki ezek előtt vagy hét évvel cókostól, mókostól Pestre költözött.
Az, aki itt mindenét elette , itta, akinek az a sok rossz leánya volt - magyarázá a vén szolga, azt hívén, hogy a polgármester úr nem is tudja már ki légyen az a Bencze János.
- Bocsássa be.
- Szervusz, lelkem Tamás! - ugrik, mint egy vidám, háládatos, vén komondor gazdájára, vagy régi jó emberére a kis pufók őszes ember, nagy, szürke, télies kabátjában, ebben a forró, szép májusi időben.
- Ah, be rég voltunk együtt.
Hej valamikor sok jó napokat töltöttünk együtt, mikor mint ifjú legény ide kerültél .
Persze, akkor én nagyon jól álltam, borom bőven volt, szalonna a kamarában örökké , borvíz, friss hagyma, jó túró - csak nincs párja Erdélynek.
Hanem Pesten is meg lehet ám ragadni a szerencsét.
- Ülj le, János, gyújts rá, ott a szivar, még egypár aktát kell elvégeznem.
- Akár százat.
Te diktáld, írom én.
Most is írnok vagyok a városházánál, egyik vőm relációján.
Erősen szeretik az írásomat.
Pesten csak erdélyi legyen az ember , könnyen boldogul.
Igaz, mi összetartunk, nem hagyjuk magunkat.
Akadémián , egyetemen, ördögön, poklon minden jó dolog a mi kezünkön megy át.
Czilley Károly a legnagyobb poéta, tudod azt?
Aztán meg Gara Pali.
Sándor is gyönyörűen kapaszkodik.
Mindig egy-egy mágnás vagy főpap karján látom.
- Nono Arany - mormogá mosolyogva Tarczali - talán csak mégis több, mint Czilley?
- Nem, engem úgyse, nem.
Te, bizony nem.
Vén ember az már.
- De Ujlaki Lőrinc...
- Azt szilánkokba vágta Gara réges-rég.
Csak a német meg angol olvassa Ujlakit.
- Te, ha én felmennék - veti föl tekintetét Tarczali.
- Hova?
- Pestre.
- Minek?
Hiszen itt te kisisten vagy.
Hogy gondolsz olyat!
- Mindenki maga tudja a maga dolgát.
- Az úgy van.
Hallom, Mihályfi nagy ellenséged, pedig te juttattad kenyérbe .
Bethlehem Jóska is - ó, micsoda hitvány egy gyerek volt - szerepet játszik .
Persze, néha a szamarakra is eljő az idő.
Annyi az csak.
Egy korbács-suhintásodra világgá futnak.
Ez tetszett Tarczalinak, bár többnek tartotta az említett férfiakat, és nyugodtabban nézett János barátjára.
Ó, a hízelgés a szenteknek is jólesik talán.
Csak el kell találni a hangot jól, s mindjárt tisztábban, szebben folyik az ének .
Bencze János úr szerencsésen eltalálta.
Dicsérte Pestet, felkerekedett honfitársait, akik mindenütt a legjobb posztokat foglalták el, minisztériumoknál, egyleteknél, iskolákon, vasúton, hajón , szárazon, vízen, még az országházában is.
Tarczali is - bár eredetileg Baranya megyéből származott - e szerencsés emberek közt látta magát.
Hisz ő is erdélyi.
Aki húsz évig egy helyt lakik: oda való az már csonttal, vérrel.
Mennyi magas pártfogója lesz egyszerre.
Dehogynem megy, hogyne menne?
Megverné az Isten, ha elvetné a kínálva kínált szerencsét.
- S drága -e ott a lakás? - kérdi János úrtól útközben.
- Dehogy drága.
Van ott ezer meg ezer, hanem miért kérded?
János úr valamit kezdett, mint igen okos, szemes ember, gyanítani.
Már a banketteken suttogták (ó, nem lehet elrejteni semmit ), hogy Lívia meg Tarczali jól volnának; a szépasszony rávetette a szemét a férfias, deli termetű polgármesterre, sőt hogy Pestre is tennék - mint erdélyit -, valami magas miniszteriális hivatalba.
Ki tudja, mi igaz, mi nem - gondolá Bencze úr -, az ördög sohasem alszik.
- Fordított egyet gyorsan az állapotokon.
- Nagyon szép lakások vannak; közelebbről három kúriai bírónak is, kik Erdélyből mentek Pestre, ugyancsak én szereztem lakást.
Igen meg voltak elégedve - ha valamikor Isten úgy adná, Tamás, hogy te is a kúriához mennél - adja Isten minél előbb -, parancsolj velem.
Már az ablakból látta Tarczaliné, hogy ki jön Tamással.
Annyian jártak mostanában, hívatlanul, bejelentés nélkül is Tarczaliékhoz ebédre , vacsorára, hogy egy bejelentetlen vendég nem tűnhetett föl erősen.
De egy ily korcs, semmirevaló ember, és a Tamás karján!
Tarczalinét elfutotta a méreg.
Elsápadt és készült, hogy azt az alacsony csavargót egy szóra se méltatja.
Meggondolhatná az az ember is (a férj) jobban az efféléket.
Tarczali úr - ellenkezőleg hitestársával - nagyon nyájasan mutatta be kedves vendégét családjának.
Bencze János úr - mint az ilyen fráterek szoktak - ámult, bámult, hogy őnagysága mily pompás színben van, a leányok mily gyönyörűen felnőttek, de Aladár mekkora ember lett, még szálasabb mint atyja, hogy minden milyen uras, kényelmes itt ; látszik, az Isten mindig velük volt.
A nyomorult ember, bármennyire el tudja is, ha kell, rejteni, takarni nyomorúságát, koldus voltát - egy óvatlan, bús percben, mintha a szél lebbentené föl a sebről a leplet, elárulja valódi helyzetét.
- Istennek hála, nincs panaszunk - szólt a polgármesterné, a rongyos ember őszinte hangján egy kissé meglágyulva.
- De nem is lehet.
Mekkora szép szobák s milyen világosak, ilyen kellene legalább egy a leányaimnak.
Nagyon felséges, finom munkát végeznek, színházakhoz, urakhoz , grófnékhoz.
Hm!
Öt szoba, három utcai, kettő udvari - de milyen udvar, a Városligetben nem lehet különb.
Milyen bútorok!
Mi a mieinket mind eladtuk , gondoltuk, ott olcsóbban vehetünk (dehogy azért, János ! ), sohasem tenném többet.
- Hogyne? - nevették a lányok a bolond Bencze Jánost.
És a bolond Bencze Jánosnak egy nagy, csillogó könny gördült ki a szeméből.
- Mekkora öröm, ha az ember azt mondhatja: ez az én házam!
Pesten csak a suszteroknak meg pékeknek van házuk.
Aztán a házbér!
Olyan, mint mikor a rabot kedden, pénteken vallatják - és bottal.
Hangosan fölkacagtak a leányok.
De mindnyájan, és Bokros úr is, ki az ebéd illatára mint házi barát pontosan megérkezett, és a vidám zajba most lépett be.
János úr ezt a régi barátot megölelgette, ha kevesebb tűzzel is, mint Tarczalit.
- Hát, te vén? - kérdé Bokros úr barátságosan.
- Jól vagyok, pompásan, és te?
Látom neked nincs mit enned most se, mint régebben .
Megházasodtál -e már?
Most is másokon élődöl? hova smucigoskodol? kinek gyűjtesz ?
Hagynád bár az én unokáimra.
- Hát vannak? - fordult e pont felé a jól megdöfött Bokros úr, ki azonban úgy látszott, tréfának vett mindent.
- Már tizenegy unokám van, minden leányomat férjhez adtam.
Nesze, itt egy halotti cédula, egy apatársam most közelebbről halt meg.
- Itt minden atyafi föl van írva.
Kézről kézre járt a lap.
Tarczaliné kezdett több figyelemmel lenni egy oly apa iránt, ki minden leányát oly idején férjhez tudta adni - és Pesten.
Boldog napja volt János úrnak.
Hatalmasan evett, ivott, míg a végén elérzékenyedve nagy hajjal fölállt, hogy erdélyiesen hála-poharat köszöntsön.
- Az Isten az én legkedvesebb barátomat, Tarczali Tamást, a leendő kúriai bírót , sokáig éltesse - dicső családjával együtt.
- Éljen, éljen - visszhangozták az egymásba nyíló szép termek.
V
Nem mondom, hogy nem volt, mert volt egy igen alkalmas pont, ahol a legsikeresebben bemutathattam volna Várhegy és vidéke íróit, és hogy nem tettem , csak szerénységüknek hódoltam.
Melyik volt e pont?
Az ismerkedési estély.
Ott kullogtak szegények alázatos, azonban mégis öntudatos orcával a fővárosi notabilitások asztalai körül, tízen, tizenöten, folyvást mosolyogtak, hajlongtak , és egyik a másiktól várta volna a bátor kezdeményezést a bemutatásra.
Hiába!
Akkor még nem volt fejük; vezérek, főnökök voltak mind, egytől egyig .
Alapjában büszkék, mint a Kont társai: a harminc nemesek, és elhatározva arra , hogy a zsarnok előtt - a fővárosi írói testület előtt - nem fogják térdeiket meghajtani.
Inkább, ha kell, névtelenül, dísztelenül, akadémiai és Kisfaludy-társasági passzus nélkül, elhullanak egytől egyig mint a függetlenség vértanúi.
Hogyan? de hát vannak Erdélyben - hova csak a medvékre jön a fényes világ, és ünnepeltetésre egy-egy író -, hát volnának itt írók?
Volnának, volnának, éppen úgy, mint Svájcban savoyárdok, akik bemennek Párizsba, s ott élelmességüknél fogva csakhamar akadémikusok, lapszerkesztők, államtitkárok, sőt, miniszterek is lesznek.
Erdély is jobbadán így van íróival, költőivel.
De vannak oly szerencsétlenek is, mint mindenütt a földön, kiket falujuk , városkájuk rögéhez köt elszabadulhatatlanul, az ádáz sors!
Ez ádáz sors martalékai azok, kiknek e szűk kis fejezetet szántam.
Nagy bátorságot öntött a szerény, de oda kell tennem, egyszersmind büszke apostolok lelkébe az a diadal, melyet Tarczali, az egyszerre csak meteorként feltűnt nagy elme szerzett.
Hozzá fordulnak tehát, hogy lenne ő vezérük.
A polgármester tudta, hogy van Várhegyen egy kiváló férfiú, kire minden elnökség már mintegy szabva van - az öreg dr. Szorítsd László úr - azért is e polcra őt ajánlotta, maga személyére megelégedvén az alelnökség tisztességével.
Mert igenis, manapság, ha két diót osztunk is el: szükséges ehhez két elnök , legalább két titkár, pénztárnok, ügyvéd és gazda.
A hamarosan (bár régóta gomolygó) most itt, minden zaj nélkül egybeverődött kis , titkos, tudós társaság, e két jeles férfiút választotta gyenge lőcseinek támogatójául.
- Ó, mi szerencsés véletlen! - csapta össze markát igen nagy felindulással az öreg dr. Szorítsd László úr, egy hatalmas lépéssel érezvén már most magát közelebb az álmok legédesebbikéhez: a Nagyságos, erdélyiesen: Méltóságos királyi Tanácsossághoz.
- De miféle íróegyesület lenne ez? - kiáltott föl a sok élettapasztalással bíró aggastyán.
Hisz itt tudós embert nem is képzelek.
Bár az elfogadással rögtön készen volt, de mégis, tessék-lássék, egy kis gondolkozási időt kért, valójában csak azért, hogy az elfogadási aktus a rokonok és néhány helyt levő, nagyobb hivatalnok jelenléte által minél ünnepélyesebb díszt nyerjen.
- Édes Károly - szólt az öreg doktor pesti nagy vendégéhez -, mit jegyez meg arra , hogy itt Erdélyben a székely földön írói egyesület teremtődjék?
- Az eszme merész, majdnem őrültséggel határos, de kivitelét jó felfogás mellett lehetetlennek mégis nem tartom.
Első mindenesetre, hogy elnöke legalábbis Gara Pál... vagy... legyen...
- De hát az olyan jeles író, öcsém?
- Ah, éppen nem, igenis közönséges poéta, de nagyon praktikus, s egy ilyen társulat nagy bölcsességet kíván.
Hanem az a kérdés, mit akar?
- Az, az - én is azt mondom, de képtelen vagyok elgondolni.
- Kinek a fejében motoszkált az a bogár? - kacagott fel Czilley úr.
- Hát került ide valahonnan - azt mondják Pesten is lakott, valami féleszű katolikus pap, ki holmi Aranka együgyű relációkon addig fúrt-faragott, járt-kelt , különben meg kell vallani, beszélni tud, míg egy csomó ábrándozót összeszedett, s azokkal most írói társaságot akar itt fundálni.
- Veszett bolond dolog!
S kik a társai innen Várhegyről?
Szörnyű érdekes, méltó egy Csiky Gergely tollára, de talán magam dolgozom ki felsőbb vígjátéknak, amihez Csiky éppen nem ért.
Mondja csak.
Ej, ezt szeretem, a kétszáz aranyra jó tárgy .
Garával megcsináljuk.
- De engem ne vegyen bele, Károly - szólt majdnem elsápadva az öreg dr. Szorítsd.
- Nem, nem - nevetett jókedvvel Czilley úr.
- Egyik tag a vén Keszeg, ki vidéki leveleket ír, s mindenkit megénekel egy kis jó ebédért, vagy leránt néhány forintért.
Nagy literátornak tartja magát, s kiadott füzetkéit örökösen a belső zsebében hordozza.
- Jó alak, mintha látnám, valódi vidéki típus.
- Az öreg Juon kancellista, egy kis, száraz, kopasz emberke, becsületes ember, de szörnyű szerencsétlen.
Valamikor a kancellisták prézese volt, s most szüntelen arról fantáziál, hogy neki elnöknek vagy kúriai bírónak kellene lennie, holott semmit sem tanul, és az egész világot rágja, amiért ő ma is csak írnok.
Gazdag feleségének jóformán mindenét elette.
Különben nagyon becsületes, jó nép.
Azt mondja, bosszút áll a társadalmon.
Temérdek verset ír.
Kétszer gyógyítottam nagy betegségből, de igazán jobb lett volna, ha csöndesen meghal.
Jó ember.
- Tovább - jegyezgetett Czilley úr, éspedig rögtön kész versekbe.
- Eredeti Jakab Albert is.
Megyei hivatalnok volt, jó móddal, de rest, kártyás , amellett dicsvágyó.
Apja híres ódákat írt a múlt században - ó, nem is apja, még a nagyapja.
Most ő ezekkel grasszál.
- Ez is jeles.
- Szégyellem, hogy közülünk is, a professzoraim közül is akadtak hívei.
Azért is fogadom el az elnökséget, hogy ezeket a szerencsétleneket ráncban tartsam.
- Kik ezek?
- Az a különös, hogy a leggyengébbek.
Habarcz József, régi okmányokat és vén könyveket gyűjt, s azt hiszi tudós.
Néhány pesti historikus egész bolonddá tette .
Megy városról városra, bújja a levéltárakat, összeszed minden bolondságot, s teljesen elhanyagolja a dolgait.
Jó, most legalább a szemem előtt lesz.
Nagy borivó.
Azt mondják, azért is jár levéltárazni vidékekre.
S mutogatja a hízelgő leveleket, amiket Magyarországról kap.
Vannak szép levelei, azokat szortírozza , alfabétumozza, és boldog.
S egy kis uzsorával is foglalkozik.
- Különben szeret jól enni, inni?
- Másutt.
- De a fejükről nem beszélt még László bácsi.
- Minden percben várom őket, most jönnek hozzám küldöttségileg átadni az elnöki megválasztatást.
Ahol, jönnek is, a patika előtt...
Nyolc-kilenc fekete ruhás, középkorú ember ballagott az eszme szentségétől áthatva, dr. Szorítsd László háza felé.
- Az a vezetőjük - mutatott az öreg doktor egy magas, izmos, vállas papra.
- Mintha láttam volna valamikor - gondolkozik Czilley úr komor tekintettel.
- Szörnyű szerencsétlen egy ember, annyit mondhatok.
Azt mondják, református volt eredetileg, és ott is pap, de mindenkivel összeveszett, senkivel se tudott békében élni, s elöljáróit is szemtől szembe összeszidta.
Mondják, tanult ember lett volna pedig.
Most itt hányódik a plébánosnál.
Sok nyelvet ért, de az ő nyelvét itt senki sem érti.
Sokszor az ember szánhatja, sehova se jár, minden szó megsérti, s mindenkin keresztülmegy.
Valami nagy cél lebeghetett előtte, nem érte el - ki tudja, hol hibázta el a dolgot?
Annyi igaz, hogy ebben a városba kár .
Ránézve is jobb volna, ha egy agy- vagy szívguta leszólítaná e nem neki való színpadról.
Az ilyen izgága emberek minek élnek?
- Iszik -e?
Most se? - tette hozzá akaratlanul is Czilley úr.
- Kártyázik -e?
Nem?
- Soha.
Hiszen a kártyázás, ivás az embert még szelídítené.
Elbizakodott.
- Van -e barátja?
Nincs?
Ugye nincs ?...
Itt sincs?
Sehol se lesz!
- Senki.
Ezek is inkább tisztelik, de félnek tőle.
Néha oly csendes, mint egy gyermek, alázatos, félénk, óvatos, előzékeny, mintha éppen erőnek erejével ezekben akarná magát gyakorolni, majd egyetlen nem tetsző szóra vagy tekintetre nyers , durva lesz, mint egy paraszt, kíméletlen és minden embert lábbal taposó.
Engemet is már több versben megmart.
Czilley úr lehajtotta fejét, letette az irónt, s mintha valami megborzongatta volna: összébb vonta kabátját.
- Szegény, szegény - mormogá.
Kopogtattak, a küldöttség belépett.
Korábban találtak jönni, mert a meghívottak még nem jelentek meg, abban a közönséges gyakorlatban, hogy fél órával legalábbis, később kell jönni a tisztesség okáért.
Elöl állott a vezető.
Magas, herkulesi termetű ember, alig annyi őszülő, szőke hajjal, mely vastag tarkóját és széles halántékát valamennyire befolyhatta.
Apró , kékes szemei, piros, szelídes, mosolygó, nagyocska szája, kissé kiálló pofacsontjai, széles, boltozatos homloka, majdnem a halántékig nyúló s a végén felkunkorodó szemöldöke, egyenes, de a túl nagy archoz mérve kis szabású oroszos orra, nem azt a benyomást tették a nézőre, aki rokonszenvet gerjeszt.
Hozzájárult ehhez a kopott, igen elviselt és mégis tiszta ruha.
Czilley Károly úr a komor, éles tekintet elől egy percre elkapta fejét.
- Méltóságos Czilley Károly úr, tisztelendő Késő Pál úr - mutatá be az öreg doktor a két embert egymásnak.
Késő Pál úr fehér, sárgás arcát élénk pír borította el, de csak egy szempillantásig, hogy még halaványabb színt nyerjen.
Czilley úr nem pirult el; a szerencsés, boldog ember mindig jobban tud parancsolni magának.
A küldöttség többi tagja is bemutattatott.
Dr. Szorítsd László úr, mint rendesen, mikor egy-egy elnökséggel tisztelte és kereste meg az áldott szerencse, most is a legkomolyabb állásba helyezte magát ; hátra ütött homlokú kígyófejét még hátrább szegte; sátoros, nyitott, tubákos bajuszát mozgatta, mint valamely csápot; egyet-kettőt köhécselt, s belemerült abba a szent érzésbe, melybe mindenkor bele szokott merülni, mikor számos és magas érdemeinek tudata különösebben eltöltötte jó sors kegyelte szívét.
Megírott és betanult beszédecskéjét forgatta (mint a száradó szénát a sovány réten) kopár elméjében.
Valami úgy sütött a barázdás homlokára, oly égető fénnyel , hogy ez semmi esetre se lehetett más, mint a királyi tanácsosság.
Annak lehet csak oly kellemes verőfénye.
- Nagyon jól tudom - kezdé Késő Pál úr -, hogy midőn az alakulásban levő, kis írótársaság elnöki tisztének elfogadására kérjük tekintetességedet, nem számos kitüntetéseihez új kitüntetést, hanem a közügy érdekében fölvett terheihez új terhet jöttünk erős vállaira helyezni.
Elfogadja -e ?...
( Tette inkább szónokilag e kérdést Késő úr.)
- Elfogadom - dadogá ihletetten dr. Szorítsd úr, mintha esketnék vagy vallatnák.
Késő Pál úr egy kissé elmosolyodott, amit csak Czilley úr vett észre (Most is a régi gúny s embermegvetés - mondá magában Czilley úr )...
- Azt a kötelességet , mely ugyanakkor, midőn semmi világi kitüntetést nem nyújt, ami pedig a fő lenne , kiteszi hordozóját az éretlenek, nyers materialisták gúnyos megjegyzéseinek.
Mit akar az az írói kör, mely névtelen, nem híres emberekből mer alakulni, és éppen itt, e távol hegyek között, minden összeköttetési előnyöktől elzárva?
Nincsen -e virágzó fővárosunk, fényes tudományos akadémiánk, nem gondoskodik -e ez kellőképpen az egész ország szellemi táplálékáról?
Mi szükség majmolásból, egy olyannemű céhet alkotni, mely homlokán a tudomány művelését hordozza, de majd kebelében a tehetetlenséggel hazudtolja meg e dicső törekvést?
Mi szükség e szellem aranyát, ezüstjét keresni és egybegyűjteni Erdélyben, mikor a természet gazdagon ellátta hegyeinket valódi arannyal és ezüsttel?
Nem -e ez a fontosabb?
A tudomány odafönt ferde irányt vett, eredeti termelés helyett puszta fordításokból táplálkozik, mely kényelmesebb, és a léháknak, kapzsi kezeknek jövedelmezőbb; a szépirodalom, költészet elvesztette fenségét, mert a gyors munka hasonlít a fűzfához, hirtelen hajt, lombot vet, de gyümölcsöt sohasem hoz.
A mi célunk igaz alapra vinni vissza azt, amit kúfár elmék a maguk hasznára zsákmányoltak ki - és talán ezekkel (társaira mutat) akarjuk visszazökkenteni a kereket?
Nem, nem, mi csak a vadoncok vagyunk, értéktelenek magunkban, de jönni fog az ifjabb nemzedék, tiszta tűzzel, az ideál meg nem vesztegetett szentségével , jönni fog haragjával, mely elégesse azt, ami rongy, és megalkossa azt, ami ha durvább, csiszolatlanabb is: de nemzeti, de magyar.
El kell jönni a tudomány Petőfijének, az idegen copfok leszaggatójának, a tudomány komoly, teremtő Aranyának.
És innen jő az el?
Mit tudom én!
De mint a zsidó: én itt is kinyitom ablakomat, karomat, szívemet , várva az igaz magyar tudományosság messiását.
Mi tisztában vagyunk célunkkal, akar -e bennünket a tekintetes úr támogatni, együtt tartani, bölcsességével vezetni?
- Igenis - köszönöm - dadogá, majd pattogó, rikácsoló, sok elnöki beszédével egybeszerkesztett mondásait az aggastyán, növekedő hévvel, elragadtatva Késő Pál úr lángoló tekintetétől.
VI
Mindenki kedves akart még egyszer lenni, hogy vendég és vendéglátó a legjobb benyomást tegyék egymás lelkére.
A fukar István bácsi is megnyitotta kamaráját.
Felhívta Pardi úrékat, hogy hát csak elő a legszebb nótáikkal, mert mindétig élt, halt a szép magyar nótákért .
Tulajdonképp az volt célja, hogy vigyék el vendégszerető, jó hírét a fővárosba.
És hogyha valamelyik fia vagy rokona egykor oda kerülne, hát tudják ezek a részeg komédiások is, hogy mi a kötelesség.
Úgy dalolt a vén céhmester, majd felvette az utcát.
Bethlehem József úr nagy celebrációt tartott a leendő követ Csigadomby úr tiszteletére, ugyanakkor átvett egy hatszáz forintos váltót az előleges kiadásokra, arcképes zászlókra, borokra és így tovább.
Mihályfy úr hasonló kedvezményekben részesült - titkon.
Czilley Béla úr kiadta nagyszerű magasztalásokkal Lívia életrajzát, hogy odafent Pesten egye a méreg a kollegánékat.
Dr. Szorítsd László úr az egész professzorátussal, ifjúsággal és minden egyletével aláíratott a Czilley Károly úr jubiláris díszköteteire.
Még egyebeket is helyezett kilátásba, hogy a jubileum napján erdélyi küldöttség jelenjen meg Pesten.
- Csak aztán, édes Károly - a királyi tanácsosság, de ezt se magamért, csak a kedves városomért, nemzetemért, hazám boldogításáért.
Mivel lehetne a miniszter úrnak kedveskednünk?
Egy utcát elneveztetek a nevéről.
Mit tegyünk még?
Mondja el neki, édes Károly, hogy én évenként úgy a leányiskoláinkban, mint kollégiumunkban , mondja el neki hadd tudja meg: számos szép, fehér tallérokat osztogatok ki tulajdon kezeimmel.
Régóta teszem.
Más már százszor megkapta volna azt a tanácsosságot, de én mindig túlságos szerény voltam, gyűlöltem még az olyat is , aki tolakodik.
Bélát is be kellene valahogy csúsztatnunk bár a kolozsvári egyetemhez tanárnak.
Nagyon derék fiú.
Béla korhely, rest, kártyás, iszákos.
Nem is tudom, mit csinálok azzal a fiúval .
Néhány angol könyvet magam fordítottam helyette, csakhogy ajánlhassam.
Semmi vizsgát se tett.
Bár az akadémiába tudnám beválasztatni, mint erdélyit.
Így tán lehetne.
- Meglátom, beszélni fogok Gara Pállal, Alázatos Taksonnyal.
Megpróbálom, de most szörnyen sokan vagyunk Erdélyből; a bohóc lapok igen ránk kaptak.
- No csak, édes Károly, tudja, én mindent megtettem magukért - nem felhányásképp mondom -, egyetlen óhajtásom van ezen a világon, ez se magamért, isten látja...
- A királyi tanácsosság?
Okvetlen meglesz.
Annyi, mint a bizonyos.
- Hát a Vasárnapi Újságban - ugyanakkor, mint erdélyi emberét - nem lehetne -e kiadni az arcképemet?
A költséget szívesen viselném.
Az ifjúságra felette jó hatással lenne.
Ezt is egyébként csak szeretett hazámért, a kultúra felvirágzásáért... mert azt jól tudja, hogy én holmi nevetséges porveréseknek barátja sohasem voltam.
Az én életem nyitott könyv.
A két ember átölelte egymást, s a haza szent ügyéért úgy sétáltak sokáig a fás , lombos udvaron.
Mint két nyitott könyvből, úgy lehetett belőlük olvasni.
Eljött az idő, hogy Lívia és Csigadomby úr is készülődjék, és tegyen minél több kedves ígéretet.
- Ó, olyan unalmas ez az utolsó nap - vágott egy csomó ringy-rongy iparos-egyleti , dalárdái, tűzoltós koszorút a földhöz Lívia -, szeretnék megszökni.
Megőszülnék , ha még egy napot e közt a sok együgyű, vigyorgó, fukar ember közt kellene töltenem.
Gábor, a váltók lejártak, ki gondoskodik róluk?
Innen a maga regényes , bérces hazájából nagyon vékonyan viszünk.
Soha annyi bolond toasztot, mint itt !
Ezek a bolondok bele vannak őrülve az egymás magasztalásába.
Csömörlésig mennek .
Hát a követség?
- Bizonyos.
De képzelje, az a szemtelen ügyvéd nem hagyott addig nyugtot, míg egy hatszáz forintos váltót előleges költségekre alá nem írtam.
A rendőrfőnök is addig ölelgetett, csókolgatott, míg pár százast ki nem édesgetett a zsebemből.
- Hiszen Tarczali mindent megtett volna pénz nélkül is - a magáéból.
Hogy lehetett maga ily rémítő együgyű?
Ó, minő gyermek!
Mindenütt megcsalják.
- Édesem, az az oka, hogy Tarczalit le akarom rázni a nyakamról.
Egy bolond percben neki ígértem a Tükör szerkesztését, ha követ lehetek, mert akkor egyetemi tanár is lehetek - s most minden gondolata Pest és a lap és az irodalom.
Szörnyűség, amilyen hiúk ezek a kisvárosi filkók.
Mind egy-egy nagyság és miniszter ez.
Csigadomby úr határozottan kijelentette, hogy ő Tarczalival mindenáron szakítani fog.
Lívia abban a korban volt már, mikor a kacér nő a leglelkiismeretlenebb játékot űzi áldozataival, csakhogy fenntarthassa még értékét.
A jó Tarczali-család a legmelegebb szeretettel vált meg kedves vendégeitől .
Mindenét odaadta volna: borát, kenyerét - a lelkét.
Lívia kifogyhatatlan volt a leányok magasztalásában, Gizella fényes tehetségének dicséretében, a mama ritka gazdaasszonyi erényeinek méltánylásában, és többször a leghevesebb csókok közt jelentette ki, hogy élete legédesebb napjai azok, melyeket e regényes, szép hazában a legjobb és legboldogabb család körében töltött.
Hogy adja ő ezt vissza!?
Tarczalinak négyszemközt azt is elmondta, hogy magától elvárom, hogy engemet Pesten minél előbb fölkeres.
Érti ezt, minél előbb?
- Miért minél előbb? - dobbant meg zavaros érzésben az ember szíve.
- Magának Pesten a helye.
- És forrón megszorította Tarczali Tamás kezét.
- Miért Pesten?
Nagy drámaírói tehetség.
Darabja igen tetszett.
S ha a Tükör szerkesztését átveszi, valóban tőle függ oly pályát teremtenie magának, gyermekeinek, aminőt itt sohasem volt képes.
Még elég ifjú arra, hogy merjen.
Mások is mertek, és boldogultak.
És már különben is, ezek a várhegyiek őt soha meg nem értik, ingadozók , kétszínűek, hálátlanok.
Öreg korára mit várhatna itt?
Megvallotta magában, hogy ezek az írók, művészek igen becsületes, egymást támogató emberek, ha összevesznek is, mint a testvérek, ki is békülnek azonnal.
Soha nem hagyják egymást.
Várhegy lelkes, hazafias polgársága is még egybe ki akart tenni magáért.
Ünnepélyes közgyűlést hívott össze, ahol az örmény doktor hápogó ajánlatára határozatba ment, hogy egy hatvan szekérből álló bizottmány egész a harmadik határig kísérje a tudósokat, ott még egy barátságos poharat ürítsenek egymással ; határozatba ment, hogy a tanácsház nagytermében márványlap örökítse meg a gyűlés napját, évét, havát, hogy hányan voltak és ki volt az elnök, alelnök, jegyző , pénztárnok, és hogy a dr. Szorítsd László úr neve is oda vésődjék.
Ezenkívül a fertálymesterek sürgősen eljárták a házakat, hogy minden zászló kidugódjék, s ahol nem volna, még ott is ki kell szúrni valamit.
Céhek előálljanak, tűzoltó-banda szóljon, s a dalárdák a város végén énekeljék el az " Isten áldd meg a magyart ".
Menjen az első banda is, hogyha úgy kívántatnék: a fiatal tudósok egy-egy tetszetős gyepen egy kis atyafiságos táncot is rögtönözhessenek.
Telegramok röpülnek a két haza minden főbb pontjára.
Pestre özönnel küldi a híres Fejes Eduárd, a huszonhat lap levelezője:
Várhegy, május...
18...
Nagyszerű lelkesedés, 700 tudós .
Polgárság frenetikus örömben.
Az ősz dr. Szorítsd László úr egybeölelkezve a Párizs Egylet elnökével.
Székelyek, magyarok vérszövetséget kötnek .
Várhegy, május...
18...
Jövő évi nagygyűlés az Alpári síkon, a hét vezérek halmain, dalárdák, írók, művészek egyesülve.
Impozáns .
Zaj, zsivaj, édes, szívet-lelket fogó üdvkiáltás jobbról-balról.
Szekerek robognak, igyekező öreg tudósok szaladnak szekereik felé, ifjú költők koszorúsan , bokrétásan, ihletett mosollyal sorakoznak a főtéren.
Mindenki látni és láttatni akar.
- Csönd, halljuk! - remegteti meg az üde, május levegőt a tömeg követelő hangja.
Egy kis, peckes, törpe emberke, hosszú, vörös bajusszal, hullámos, sűrű, vereses szőke hajjal lép fel valami emelvényre.
- No, itt megint egy csomó szamár beszéd lesz - zúg, morog az indulni kezdő tudós sereg -, hagynák már az ördögbe a sok ízetlen tereferéjüket.
Amellett azonban barátságos hangon kiabálják: halljuk, halljuk.
A vörös emberke szétnéz, ragyogó arcával, és hetyke, pattogó hangon kezdi: "Hazánk dísze, virága!
Tudósaink, költőink, művészeink ..."
- Halljuk - szól bele az örmény doktor, mintha ő akarna beszélni.
- De ez szemtelenség - morog Czilley Béla úr -, egy segédtanár!
Mily elbizakodás .
Ki kérte fel, hogy beszéljen.
Mindenüvé odatolja magát.
Halljuk - döf egyet botjával.
Hát halljuk.
" Erdély a közelebbi időkben egy holt ember volt ..."
- Már hogy lett volna, miféle szamárság - dörmögnek több helyt -, mit akar az ilyen fajankó.
" Igenis, de önök, uraim, bűvös szavaikkal felköltöttek bennünket.
Igenis, mi élünk, szívünk dobog, lelkünk emelkedik, szemeink a hála könnyeiben fürödnek .
Koszorút elő !..."
" Ne távozzék innen egyetlen jelesebb tudósunk is, hogy koszorú ne ékesítse mellét ..."
Az erre rendelt intéző-bizottság gyorsan munkához lát és csakhamar számos új koszorúst üdvözölhet a nemzet.
A hosszú beszédre föláll a Párizs Egylet elnöke, és azzal a jól álló büszkeséggel, mely ily elnököt meg is illet, harsogja válaszát.
Úgyis kevesen hallják már, mert soknak fél lába már a kocsin, hintón, szekerén , tehát csak a felséges kis beszéd zárszavait idézem:
Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér !
- Éljen, éljen!
" Isten áldd meg a magyart !"
VII
Az egész Várhegy, pártkülönbség nélkül érezte azt a jótékony valamit, hogy hajoljon meg Tarczali előtt.
Hogyne hajolna meg?
Tarczaliból még ezután lesz ember, Pestre fog költözni, nagy hivatalba lép, mert most már mindenki láthatta , hogy itt nem maradhat.
Miért nem maradhat?
Erre különböző családok különbözőképpen feleltek.
Sok szegény hivatalnok majdnem a kézcsókolásig ment, ha találkozott a polgármesterrel.
Hogyne?
Számtalan szegény tanuló ifjúnak lehet ő ott patrónusa.
S bizonyosan lesz is.
Mindig kitűnő, jó lelkű ember volt - egyeztek meg az ügyes-bajos tisztelők.
Még Bethlehemék és a rendőrfőnök úrék is úgy bántak vele , mint a tojással.
Akarták, hogy a legjobb emlékkel távozzék Tamás barátunk.
Ó , milyen készek voltak befogni a lovakat, s hogy versenyeztek annak megmutatásában , hogy: a legjobb embere én vagyok; de bizony én; senki más, mint én!
A violaszín tanácsos kivette szájából a pipát - amit ugyan ritkán cselekedett meg -, s odakiáltotta a tanácsban egy tervezgető beszélgetés alkalmával: már abban, hogy ki tisztelte legjobban a polgármestert, senki által sem engedem magamat felülmúlatni.
Ugyanígy nyilatkozott Buzás, a pénztárnok, éspedig a piacon, nagy néptömeg előtt, hogy ez jusson Tarczali fülébe.
Buzásnak sok apró gyermeke volt , és kettő Pestre készült kereskedőnek.
Az előzékeny gyógyszerész úr naponként be-beköszöntött irodájába valami ürügy alatt - és mindig gratulált, meghatottan gratulált.
A nagy becsülésben részesülő aggastyán, dr. Szorítsd László úr, mint főiskolai gondnok akárhányszor találkozott a polgármesterrel, örökké a derék ifjúról , Aladárról beszélt: Aladár kitűnő fiú, mint egy leány, oly szelíd, nagy latin, de milyen görög, nem dicsérem, ne tessék azt gondolni a polgármester úrnak, hogy valakit dicsérek, de ami igaz, azt el kell mondanom.
Fényes jövő, az, az!
Az, az!
- Tamás bácsi, lelkem - simult oda hozzá ezután többször Domonkos úr, a főkapitány -, ne fárassza magát, hogy ide menjen, oda menjen, én örömest elvégezem.
Van időm .
Engedje meg, végezzem én.
Engedje meg.
Fölötte téved az, aki azt akarja elhitetni magával, hogy az emberekben nincs tiszta szív, áldozatkészség, meleg barátság, ó, van: de valami különös okoknál fogva mégis most kezdett félni az emberektől.
Aggódva tekintett férjére, és szerette volna, ha az szintén jobban fél az emberektől.
- Hagynál fel kérlek az aggodalmaiddal - szól a zaklatásokra érdes hangon Tarczali úr -, én mindennap nem kezdhetek új tervet.
- Hát ki kezd? talán én? - válaszol egy falusi asszony nyers közvetlenségével Tarczaliné.
- Ki volt inkább eddig azon, hogy innen elmenjünk?
- Sajnáltalak.
- Mi okból?
- Láttam, hogy nem értenek meg, s legjobb szándékaidat félremagyarázzák.
- És most? - kérdé a férj azzal a mosollyal, mely gúnyos akar lenni, de melyet a szerető nő melegnek talál.
- Nagyon hízelegnek az emberek.
- Máskor az volt a baj, hogy nem méltányoltak.
- Ha engem mellőztek, azt mindig el tudtam tűrni, de hogy téged bántsanak, aki mindig gyönge voltál és érzékeny...
- Kérlek, nem értjük egymást - fordult el nejétől a férj.
- Nem betegedtél -e bele mindig, ha ellenségeid valami kérdésben megbuktattak?
- Mi, úgy látom, nem értjük egymást.
- Talán csak te nem engemet?
Addig, míg a tudósok ide nem jöttek, sohasem volt arról szó, hogy nem értenél.
Minden kicsiny dicsőség elragad, és minden veszteség a földre ver.
Nincs miért Pestre menned?
- És ki mondja ezt nekem? - csattant fel Tarczali oly hangon, melyen eddig sohasem beszélt.
- Jobb volna, ha nem én mondanám?
- Te most, Ágnes, nem tudod mit beszélsz.
- Hála Isten, ha eddig mindig tudtam.
- Miért kerülöd a szót, ami a nyelveden van?
Én tudom, mi van a szívedben, de amiatt nem nekem kell pirulnom, hanem valaki másnak.
- És mi van az én szívemben?
Rossz asszony voltam eddig?
Cifrálkodó, rest , elhanyagoltam a házamat, a kedvedért nem tettem meg semmit?
Légy te őszintébb , mint én, és bátrabb.
Szólj.
- Mióta a tudósok gyűlése eloszlott, nem tudom kedvedet kapni.
- Vajon az egész gyűlés alatt gondoltál -e erre?
( S Lívia képe bontakozott ki.)
- Minő sértő vádak ezek?
Mindenki tisztelettel van irántam, még ellenségeim is megtértek, s otthonom kezd pokollá válni.
- Tamás - eddig nem hallottam pokolról -, talán készíti valaki?
Ki az...
- Igen, ezt nem érdemlem.
- Hízelegjek én is, mint Mihályfi és Bethlehem?
Akik alig várják, hogy szabadulhassanak tőled.
- Sohasem kívántam, de az ellenkezőre se vagyok méltó.
- És énnekem olyan van a szívemben - fordult vissza a nő égető tárgyára -, ami miatt pirulnom kellene?
Tamás!
Megcsaltalak?
- Ilyesmit senki se mond.
Az égő arc, a könnyekbe borult, női szemek, a remegő ajkak, mindent kimondhattak szó nélkül, mert szóval hogy mondja ki azt egy hű asszony, aminek a gondolatától is irtózik?
Te - mást szeretsz !
Tarczali nem követett még el egy lépést is, ami házaséletüket meghomályosította volna, de engedett annak a vágynak, hogy lelkének szabadabb röptöt engedjen, s oly szellemes társadalomba igyekezzék, ahol igazi terét ő is megtalálja.
Tért keresett.
Hiszen ezt közösen együtt határozták meg a férj és nő.
Azonban - okoskodék Tarczali úr - egy asszonyi szív változásait mely szem mérhetné meg?
Első nap !
Igen, minden ember életében van egy első nap!
A Tarczali Tamás, a szelíd , emberséges, tiszta Tarczali Tamás első napja ma jött el.
Nem volt szép nap; sötét felhők borították be az eget, villámlott, dörgött, s a rekkenő hőség elől még a falak is a földbe akartak bújni.
Tarczali is kikötőbe vonult - Pestre.
Ott fellegtelen volt az ég, derült, sugaras az idő, mosolyogva jártak-keltek az emberek, és Lívia, a gyönyörűséges Lívia leeresztett függönyök mellett tanult , szerepeket tanult.
Mért ne lehetne az, hogy az ő darabjait tanulja, az új színköltő darabjait, a Tarczali Tamás új és újabb és legújabb darabjait?
Szebbnél szebb alakok jelentek meg lelki szemei előtt szenvedéllyel, lángoló szerelemmel telve.
Látta a bámulók tekintetét, a felé - az ösmeretlen költő felé irányzott arcokat, hallotta a riadó tapsot, és érezte ama puha bársonykezek szorítását, melyeknek elösmerő kitüntetésében már itt egy gyenge darabért részesült.
Még nincs túl a férfikor szebb évein - keresi a támpontokat az irodalmi világban - hányan léptek fel negyvenéves korukban, sőt később.
Juvenalis a negyven éven túl volt, mikor föllépett, és Milton is az ötvenen, mikor Elveszett paradicsomát írta: ő íme a negyven felé jár, mikor Visszanyert paradicsomához fog.
Kétszeres szorgalommal fog dolgozni , tanulmányokat tesz, lapot teremt, és megmutatja, hogy nem futott hazug álmok után.
Mindig, mindig a bátorító Lívia mosolyát látta, ama tündérét, ki visszaadta őt ifjúkora varázsképeinek, aki megmentette a sötét börtönből, az együgyű, fondor lelkű emberek, bárdolatlan önzők örvényéből.
Hogy fog egykor visszatérni, hosszú rabsága színhelyére, e kis városkába?!...
Elég erős fantáziája volt még, hogy koszorú nélkül ne képzelje homlokát, és hódoló tekintetek nélkül ellenségeit.
Egy rövid percecskét se talált arra most e röpkedései közben, hogy betekintsen a tágas, tiszta szép konyhába, ahol a ropogó tűzön, bús tekintettel egy igen szép malacocskát forgat Tarczaliné, a Tamásom, a kedves Tamásom számára.
Pompás, friss fejes salátával van tele egy nagy zöld cseréptál - mert a salátát is igen kedveli Tamásom -, és egy kis, finom, tejfölös spárga is árasztgatja kellemes illatát a vaslábosból - Tamásom számára.
Jól tudta Tarczaliné, hogy a férjeket semmivel sem lehet jobban elvadítani a háztól, mint a rossz étellel, és semmit se vesznek kedvesebben, mintha egy-egy kedvenc ételük kerül az asztalra.
Ilyenkor a legdurvább ember is azon van, hogy próbáljon mosolyogni, és sok goromba szavaiból egy szebbet kikeresni.
A jó feleségnek is körülbelül ez a nap volt első igazi szomorú napja.
Míg ezelőtt csak néhány héttel is folyvást a szép jövővel foglalkozott, mikor Tamás kúriai bíró lesz, és Pesten laknak, vagy főispán - amint az egész városban egyszerre oly erősen rebesgették -, és ennek a sok irigy léleknek fittyet hányhatnak az orra alá, és a ma így, holnap úgy polgárságnak is megmondhatják: nem kellett az alázatos, becsületes, egyenes ember, adjon az Isten maguknak magukhoz valót (mert tisztességes bosszút, kérdem, ki ne szeretne állani ? ).
Most Tarczaliné mind-mind a jelennel tépelődött, és ha meg akart pihenni: a múltba szállott, az elszállt édes , boldog esztendőkbe.
Feltűnt előtte, hogy ez az ember most milyen hamar indulatba jő, milyen mérges, egyetlen útbaigazító szót dehogy akarna meghallani?
Százszor elnevette a legkorholóbb megjegyzéseket, és egy csókja mindig volt készletben: most? - eh, hadd el, ne beszélj, nem kezdhetek mindennap új tervekbe !
Tamás, Tamás, ne tagadd: rossz útra tértél!
S a lobogó tűztől -e, mert attól is lehet, vagy a heves sírástól, szörnyű mód kipirult a nő arca.
Szorgalmatosan locsolgatta bő zsírral a gyönyörűen pirosodó malacot, melynek ma szép föladat jutott, hogy a régi csókot visszaszerezze.
- Nem megyünk innen, miért mennénk? - folytatá okoskodásait - csak azért sem, hogy ezeket a Bethlehemeket ölje meg a méreg.
( Nem azért, hanem mert félt attól a kitűnő művésznőtől, akit az Isten egyenesen az ő zúgolódásuk, elégedetlenségük miatt hozott reájuk.)
- Milyen konyha ez, nagy, világos, mellette kamara, de jó; a padlásra följáró, de alkalmas; és innen az egész udvart, csűrt, gabonást, istállót, ólakat mindent lehetett látni.
Hol kaphatna az ember ilyen alkalmatosságot?
A kerttel is mit csinálnának?
Fákat összetörnék, szőlőlugast összerongálnák, a finom virágfajokat kiirtanák - nem, nem, nem megyünk.
Maradunk.
Ha huszonegy évig élhettünk itt jól , együtt, ezután is elélhetünk.
Egy kézmozdulattal letörölte a kúriai bíróságot, valamint a díszes főispánságot is, míg egyúttal az ócska, polgármesteri széket gondosan leporolgatta.
És ezen művelet után szembetűnően megvigasztalódott.
A két otthon levő leány is munkához látott.
Mit dolgoztak?
Szabtak, vágtak , hasítottak, nyírtak, férceltek, díszítettek; működtek a jövő számára.
Énekeltek is, és gyakorolták magukat a Líviától eltanult nagyszerű mozdulatokban, amint ő monda: pose-okban.
Kezekkel, vállakkal, nyakkal, mellel, fejjel, szemekkel - hogy csupa gyönyörűség volt ezt a két csinos polgármesterleányt nézni.
- Én drámai színésznő leszek - feszítette ki lábait a széles arcú, nagyocska orrú Adrienne.
És mindjárt szavalt is valamit a Szász Károly felséges verseiből, a híres díszódákból.
Gizella rögtön kivette a szót nővére szájából, és gyorsan pergette, fátyolozott , erőtlen hangon azt a szerepet, amit édesatyja darabjából tanult.
Úgy nekihevült , úgy zihált; a csillogó, szép szemei úgy lobogtak, vékony, piros ajkai úgy dobálták a hatásos sorokat, semmi se kellett más, csak közönség, hogy a taps, mint akkor , most is fölharsanjon.
Talán föl is harsant, mert a bájos leányka, mintha hajtogatta volna magát.
Mily kedves, két, ártatlan gyermek; Tarczali Tamás úr mily nagyszerű jövőt fog ezek számára Pesten teremteni!...
Ahelyett hogy a leányok készítették volna nyári ruháikat, titkon színésznői kosztümöket hevenyésztek, csipkéket varrtak a nyakra, a mellre, a kéz-ujjra , tollakat alkalmaztak a kalapokra és sétáltak a tükör előtt - hercegnőileg - sőt királynőileg.
Isten megengedi olykor a fiataloknak, hogy minden jól és zavartalanul menjen.
Most is ideverődnek hozzám a nagy tükörből azok a derült, boldog, üde gyermekleány-arcok mosolyaikkal, bókolásaikkal, de még mintha a kacagásaikat is hallanám!
Most az egyszer - a jó nők iránt érzett tiszteletem mellett is ki kell mondanom -, hogy hiába volt a finom, pompás ebéd!
A leányok is csak úgy dobták-vetették a legízesebb falatokat, és az édesapa még csak észre se vette, hogy a citrommal felékesített malacfej mily felhívólag néz reá.
Ezer szerencse volt, hogy Bokros úr még idejében megjelent, és szokott feláldozó modorával megmentette a konyha becsületét, és szíves volt a pince becsületéért is mindent megmozdítani és elkövetni.
Saláta, spárga - minden reá nehezült!
Tarczali úr komor volt, alig szólt egyet-kettőt, ennek az egy-két szónak is az volt a foglalatja:
- Még ma el kell utaznom Pestre.
- Igen, az erdő - magyarázta Bokros úr, hosszasan nézve a tele poharat, és mintha orvosság lett volna, hirtelen kiürítve.
Még tán meg is rázkódott.
Tarczaliné mélyen elpirult, szíven kapta valami, nem szólt, holott a férj felvilágosításokat forgatott fejében.
- Azt mondom, Tamás - vette fel a szót Bokros úr -, csinálj valamit azzal az erdővel, pereld ki a városnak, mert a polgárság, jóllehet az intelligencia hízeleg érdemeidért, de a polgárság...
- Miért zúg?
- Miért zúg? - ivott előbb a jó barát - azt mondja: az urak lekenyereznek.
Azért magasztalnak.
Igen, lekenyereznek.
- Engemet? - pattant fel a polgármester.
- Szerencsétlen egy nép!
Majd meglátja kije voltam, ha más ül a helyembe.
- És valóban le akarsz mondani?
Ezért?
Mikor?
- Elhatároztam.
De a város érdekeit mindenkor szívemen hordom.
- Nem is tudom, mit mondjak - tusakodék a jó barát -, egész éjjeleken nem tudok amiatt aludni.
Én belebetegszem, én veletek megyek, én itt e szívtelen városban meg nem maradok.
Engemet itt megölnének, amért örökké veled tartottam.
Én mondhatom, egészen feláldoztam magamat éretted, de büszke vagyok erre.
Túlságosan hű szívvel vert meg az Isten.
De menj, s adja az ég, jöjj vissza minél előbb mint főispán.
Ne is adj el semmit, a boraidat éppen nem, kezelni fogom, mint a tulajdon magamét.
A kertedet is ügyelni fogom, a házat kiadjuk, bízd reám.
A földeket is elszerzem a legjobb kezekre.
De uram teremtőm mégis, mi lesz belőlem nálatok nélkül?!
Zsíros szájával, zsíros kezeivel, ételpecsétes kabátjával a legbensőbb részvét és hűség képe volt e veres, kis, kurta ember.
Sírt, leborult, és hangosan zokogott.
Nagy homlokát az asztalhoz verdesve.
Tarczali nejére nézett, és fájt szívének, hogy az a nő nem tud megindulni, mert önző, korlátolt eszű és ím, ez az egyszerű ember nem bír a fölindulásával.
Meghatottan nézte e hű barátot, életének ez igaz oszlopát, melyhez kétségkívül bármikor támaszkodhatni fog.
Poharakat töltött, és örömmel, fájdalommal vegyes hangulattal ivott.
Tagadhatlan igaz, a házasfelek hidegen váltak el egymástól.
De bár annyit kérdett volna Tarczaliné:
- Tamás, mikorra várjunk?
Vagy egy kis ajándékot küldött volna Líviának, aki oly jó volt a gyerekekhez , izent volna valamit - semmit, semmit!
- Szegény boldogtalan asszony te - rágta keserű érzéssel e szavakat az úton Tarczali -, mi ért tégedet?
Hát van teneked énbennem okod kételkedni?
Csaltalak én meg valaha?
Ó, szegény Ágnes, ha huszonegy évig hű voltam hozzád, ha fiatalságom esztendeiben senkit a szívembe nem bocsátottam, hát ezután fognék hitvány lenni?
Embereket, bírákat, tanárokat, orvosokat, ügyvédeket, fiatal és öreg házasokat hozott fel, akik szabad életet folytatnak, és még dicsekedni mernek vele.
Az a vén Szorítsd éppen most...
Mihályfi minden évben másokkal tart.
Bethlehemnek fogalma sincs arról, mi a hűség - vagy úgy! én is ilyen vagyok!
Eleget kínoztál, szegény asszony, a féltékenységeddel, de eltűrtem; már túl vagyok a fiatal kor esztendein , most nem fogom ez ízetlenséget kiállani.
Okod nincs, ha nem mérsékeled magadat...
VIII
A szép napok s a dicső jövő előérzetében Tarczali Tamáson nagy mértékben erőt vett a meghatottság.
Nem fogadta ugyan senki, mint némely utazót egész család, de azért mégis örömmel bevallotta magának, hogy álmainak boldog valósulása előtt áll .
S ilyenkor az ember magas, szinte félisteni lény.
Így ebben a magas helyzetében már többször elkiáltotta: - hej, kocsis, Diadal utca 7. szám - mikor, íme, egy magas, sovány, erősen kifestett úrnő, úgy a negyven és ötven összesimuló határán , s egy teljesen borotvált arcú, öreges ember piros, kék, violaszín arcfoltokkal - egyik innen, a másik túl - megragadja.
- Ah, ah, kedves polgármester úr - (most semmi tekintetes vagy nagyságos címezés , semmi erdélyi ékesség) -, ah édes jó Tarczali úr, hol jár itt?
Nem is méltóztat reánk emlékezni?
Persze, persze - ó, most egészen másképp vagyunk.
Világosítsd fel, édes Amál, mert soha ránk nem ösmer.
Az Amálnak nevezett úrnő - ami nála kétségkívül csak udvarias begyakorolt törvény volt - kitárta karjait (hosszú, sovány, csontos karok voltak, majdnem zöld színű , fekete selyemköntösben); és egy másodpercig tartó bámulás és ünnepélyes mosoly után Tarczali urat hevesen megölelte.
- Helyes, helyes, úgy, úgy, nem bánom - mutatá élénk taglejtéssel az öreg úr , magasra emelve cilinderkalapját -, Tarczali úr ezt megérdemli tőlünk, ezt a testvéri érzést.
- Bakalovics úrékhoz van szerencsém?
- Tökéletesen - hangsúlyozá Bakalovics úr egy szörnyű bő, lötyögő, szürke kabátban, s elnyűtt félcipőben.
Bakalovicsné karon fogta Tarczali urat, és oly sóváran nézett az erőteljes, szép emberre, hogy ez csak emelhette a polgármester értékét ama hat-hét tagból álló női és férfi-csoport előtt, mely ösmerőseinket körülfogta, és leírhatlan barátságos mosollyal üdvözölte.
Egy magas, kiaszott arcú, a sok borotválástól majdnem kék színű, barna ifjú ember ünnepélyes modorban jelentette Bakalovicsné úrasszonynak, hogy egy omnibusz le van foglalva a társulat részére, és rendelkezésükre áll.
Mindnyájan elférnek rajta.
- Pompás, ön velünk jő Tarczali, a "Két kecské " -hez szállunk - dörzsölte vállát Bakalovicsné a polgármester úrhoz, azzal a finom kacérsággal, mely bizonyosan az első percben rabul ejthet bármely férfinemű halandót.
Bakalovics úr teljes tüdejéből nevetett, és így, ezzel a vidám hangulattal szorongatta meg a polgármester kezeit.
- Nem vagyok már ügynök, Isten megmentett attól a nyomorult állástól.
Örvendek , hogy ismét a magam nyelvén beszélhetek, és folytathatom régi hivatalomat.
Mindig hálával gondolok arra, hogy mennyire sajnált ön kedves úri lakásában, mikor oly szívszorító módon hazudtam, és hogy egypár lelketlen kötést csináljak: rabságba vetettem a szívemet, amelyik a csalásnak még az árnyékától is irtózott mindenkor .
Hiszen épp ennek voltam az áldozata, de nemesen, nemes ügyekért veszni: isteneknek tetsző dolog.
Hallottam, hogy a híres principálisaim csúfos módon elbuktak, s az egész háló tönkrement.
No, én még a hajó süllyedése előtt elszabadulhattam közülük.
Micsoda? azok közül egy se fog tömlöcbe kerülni, pedig ketteje-háromja ...
Bocsásson meg, kedves uram, akkori orcátlanságaimért.
Nem tehettem mást, nekem mindent forsriftmészig kellett cselekednem.
Ó, tudok én erről temérdeket beszélni .
Jézusom, most jut eszembe: ön, uram, vígjátékokat ír, és nagyszerűeket!
A legpompásabban jó ez is.
Gyönyörűen fogom kiállítani - fölséges művészeim vannak , hősöm - s a magas, kiélt arcú ifjúra mutatott - második Lendvay de a numero 1.
Én hős apa vagyok, Lear, de minő Lear.
Ezt látnia kell önnek egyszer, uram.
Ó, de minő szerencse, hogy találkozánk.
Nőm Desdemona, Cordelia, Cleopatra, Semiramis , az Ártatlanság, Venus az Istenek lakomáján.
Ó, uram, élet csak nálunk van.
Én most színigazgató vagyok - a nőm neve alatt.
Tetszik ösmerni a Farkas Amália társaságát?
A legjobb nevű társulatok egyike: dráma-, népszínmű- , operett-társaság.
Kitűnő újdonságaink vannak...
- Kérem, ha nem alkalmatlan önnek, szívesen felajánljuk szekerünket - fordult cleopátrai mosollyal Bakalovicsné Tarczalihoz.
Alkalmatlan, nem alkalmatlan - az mind ok nélkül való dolog volt.
Tarczali urat feltolták az omnibuszba legfelől, az igazgató úr és neje közé, s a tíz-tizenöt tagból álló szövetkezet is elfoglalta helyét, nők, férfiak, ifjak, öregek.
De szinte fáj kimondanom, nekem úgy tetszett, mintha mindnyájan már kész öregek lettek volna, hanem vidám, nevető, játszó öregek.
Mindnyájan beszéltek, énekeltek , dudorásztak, vitatkoztak, kedveskedtek, bohóskodtak - midőn a valódi élet főképp e cselekményeken alapul.
Jókedv, hamisítatlan megelégedés tette elragadóvá társalgásukat.
Meg volt -e parancsolva?
De úgy kell lenni, hogy meg volt: az omnibusz a leglassúbb tempóban úszott a kikötő felé, hol a "Két kecské " -nél már mindenről volt gondoskodva számukra - kétségkívül.
Mivel oly vidáman másképp nem mehetett volna egy társaság.
Így vélekedem én e tárgyban.
- Ó, én sohase fogom elfelejteni - szólt Bakalovicsné szende cordéliai tekintettel -, hogy ön mily jó volt hozzánk - és közelebb helyezkedett a nő a polgármester úrhoz, mintha társának akarna kényelmesebb helyet csinálni.
- A szép Eliz, a bájos Gizella, az imponáló Adrienne, hát a fess Aladár és a jó kicsi mama hogy van?
Ah , mennyit beszélünk róluk!
Tarczali érezhette, hogy egy szerető nő mennyire nem tud magán uralkodni - mert Bakalovicsné majd összepréselte kezét, lábát.
- Férjem szerencsésen eladta a birtokait, felmondta szomorú hivatalát, gyermekeit kielégítette, és én régi társaságomat újból szerveztem - a legkitűnőbb alapon .
Közelebbről férjem, hogy egy iskola és templom alapjára gyűjtsön, ahol gyermekeskedett vagy gyógyszerészkedett...
- Igen, angyalom, gyógyszerészkedett tizenkét évig köztiszteletben és szeretetben - meg kellett hoznom azt az áldozatot, de kárunk se volt benne.
- Férjem kiment Szerbiába, mert ő eredetileg szerb.
- Ah, rég volt! magyar vagyok lelkem teljéig.
- És képzelje, ez az út meghozta a szerencsénket.
Hosszasan semmi sem ment Márknak, mindenütt bukott, túlságosan ragaszkodott a becsülethez - az együgyűségig; mindenütt megcsalták -, s egyszer eltalálta, hogy kell bánni a világgal.
- Az méltó az elbeszélésre - vett elő a férj zsebéből egy csomó lapot.
- Bementem Szerbiába, mint magyar apostol, a rokonaim látogatására, ha tudnék tőlük még valamit kicsikarni, mert, uram, a korpáig jutottunk!
Hogy gyűjtök iskola, templom számára - nevetség!
És uram! addig siránkoztam, beszéltem a szerb-magyar barátságról, hogy a fejedelem is támogatott, és én, uram, a tuskó: szereztem vagy tízezer forintot, melyből ötöt nőm használt fel színi stafírozásra.
Nézze, olvassa, hogy fogadtak Bolondváron, mint egy kis istent , hogy örömömben majd belebolondultam.
Soha én többet, ha százszor születném a világra, nem lennék a becsület komédiása, ha nem tudnám, minő port hintsek a hálátlan világ szemébe.
Mundus vult decipi: decipiatur ergo.
Olvassa, vagy ha megengedi: olvasom én.
S recsegő, borízű hangon olvasta a magasztaló cikket:
" Bakalovics Márk, városunk egykori közszeretetben álló jeles polgára, ma nevezetes színész, április 5-én érkezett meg Bolondvárra.
A pályaudvaron a város polgárságából, Bakalovics hő tisztelőiből, s a görög egyesült főtanoda testületileg kivonult ifjúságából álló nagy és impozáns közönség fogadta.
A hét óra és nyolc perckor berobogó vonatról - melyet maga az állomásfőnök vezetett hazafiúi érzésből - úgy vették le az ősz férfiút, mert a legnagyobb elérzékenyedésig meg volt indulva.
Szép volt nézni, hogy sír.
Bakalovicsot harsogó éljen fogadta, mely után előállott a tűzoltótestület zenekara, és gyönyörűen intonálta az országos dalt, hogy:
Jogász-legény ...
Az ifjúság frenetikus morajban adott kifejezést magas tetszésének.
Majd Piros György tanár lépett hozzá, s mondotta el üdvözlő beszédét, mire Bakalovics fennkölt szavakban válaszolt, kifejezve örömét az annyira várt viszontlátás felett.
Az ifjúság és a klérus érezve ama becses áldozatokat, ama derék summát, melyet a kiváló hazafi egyházunk és tornyunk támogatására gyűjtött, egy vad nép kebelében , éltetve szállásáig kísérte őt, s nagyban készülődik, tiszteletének lelkes ovációkon adni erélyes kifejezést.
Bakalovics Márk kétségkívül érdemes, nemcsak a görög egyesült hitfelekezet hálájára, hanem a nemzetére is, melynek az elfogult szerbeket barátjaivá tette, megismertette magában és felolvasásaiban és szóló játékaiban derék fajunkat, kiket a szerb skupcsina előtt csak mint ó földmívelőket és híres betyárokat és korteseket említett a gonosz fáma.
Lerajzolta nemzetünket nemes jellemével, speciális hóbortjaival, de fogékonyságával is a legmagasabb kulturális törekvések iránt; lerajzolta költőinket, államférfiainkat, kik manapság a világ első emberei közé emelkedtek, s ők, a disznóhajcsár szerb kereskedők , megszerettek bennünket.
Bakalovics, az ősz apostol, városról városra járt, és mindenütt tartott beszédeiben bemutatta, hogy a szerb után körülbelül mi következünk.
Ötezer forintot sikerült összeszereznie , melyet ezennel oltárunkra tesz.
Mondjunk neki egy hatalmas éljent - ez önzetlen kitűnő férfiúnak ..."
A tisztes öreg férfiú hátradőlt, és úgy kacagott, mialatt Bakalovicsné megragadta a Tarczali úr jobb kezét, és több, bizonyosan fontos okokból - ki sem eresztette.
- Mondja most már, barátomuram, nem szamár ez a világ.
Míg én szorgalmasan méregetem a medicinát, törekszem felhajtani alázatosan a recepteket, szolgálok fűnek-fának - és kutyaliter megbukom; míg én ügynökösködöm a híres Glóriával, és igyekszem kötélre fűzni az áldozatokat őszinte emberbaráti érzésből, hát szinte megvernek, kitaszigálnak, és majdhogy éhen halok, és végre is megszököm: íme, egy kis porveréssel boldogulok, az Isten fölemel, megveregeti a vállamat, hogy jól van, Márk, látom megjött az élni való eszed.
- És tisztességes kenyérhez jutok , kedves jó tekintetes uram.
Hát kérdem, mi ez?
Ma okvetlen a vendégünk lesz, el nem bocsátjuk a körünkből - ugye nem, drága Amál?
A drága Amál intett hévteljesen, mint Júlia, ki kész inkább a méregpoharat kiüríteni, semhogy föltett szándékától elálljon, és már orcájával, a lángoló orcájával horzsolta Tarczali úr vállát.
Végre is meg kellett eskü alatt ígérnie Tarczali Tamás úrnak, hogy ez estét a kedves társaság kebelében töltendi.
Erre nézve az intrikus és komikus színész , amaz kövér, de apró hiúzszemű, emez sovány, de széles, hatalmas szájú, javabeli egyén, ajánlkoztak, hogy esteli nyolc órakor a városnak akármelyik szögletéből is ide hurcolják a tekintetes urat élve avagy halva, hanem okvetetlenül.
Semmi szabadkozás.
- Pomázon fogunk játszani pár darabot, már holnap és holnapután - lépett be a szorosabb baráti körbe egy törpe, vaskos, veresszőke hölgy...
- Szendénk - ajánlotta az igazgatónő fogcsikorgatva, és egy mosollyal tudtára adva az érdekes hölgynek, hogy: hallgasson most.
Három másik hölgy is kérte a szerencsét, hogy őket is nézné meg Tarczali úr.
- Népszínműénekes, operett-szubrett - mutatá be őket teljes megelégedéssel Bakalovics úr.
- Felségesen dolgoznak.
A nőmnek igen finom ízlése van, rendet tart, és fixumot ad.
A férfiak bemutatása se maradhatott most már el.
- Törvényszéki bíró volt - jegyzé meg a komikusnál Bakalovics úr -, valóságos királyi bíró, s nálunk talált révpartot.
- Hogyhogy? - kérdé akaratlanul is Tarczali, sejtve, hogy valami nyomós ítélet hajtotta e kikötőbe a szerencsétlen hajót - hogyan, uram?
- Az nagyon egyszerű, polgármester úr - nem fértem a bőrömbe, addig vackolódtam és gyaláztam az állásomat, látva, hogy nálamnál szamarabbak, részeges disznók , hamiskártyások már rég magas polcon szemtelenkednek -, hogy egyszer csak megkaptam a végkielégítést.
Feleségem meghalt, persze úgy írtuk a lapoknak: tüdővészben , az bizony szégyenletében és kenyérhiányban.
Három gyermekem itt van.
És a három vézna leány alakjában három kardalnoknőt mutatott be az igazgatóné.
Fölkeltek és erőnek erejével kezet csókoltak a polgármester úrnak.
Tarczali úr merően föltekintett, ha valahogy a szemébe gyűlt könnyeket így visszafojthatná.
- És hogy érzi magát itt a tekintetes úr? - kérdé a polgármester.
- Nevetem magamat, uram, és látom, mások is tudnak rajtam nevetni.
Örvendek, ha egy-két nyomorult apának a bánatát eloszlathatom.
Különben, Isten látja lelkemet , sohasem siratom azt, ami többé vissza nem jő!
Először minden szerepemben olyan voltam, mint az őrült, és ezzel mindenkor igen megnyertem a közönség tetszését .
Nem győztek nevetni, még ha sírtam is, kacagtak.
Isten úgyse uram, a közönségnek ez a nagy kedve mentett meg az igazi tébolyodástól.
A komikus nagy szája olyan sajátságos fél síró alakot vett, hogy Tarczali urat leküzdhetlen kacagásroham fogta el.
A három leány is nevetett, és ki tudja, nem volt -e ez rájuk nézve is valóságos áldás!
Az omnibusz megállott, mivel Tarczali úr meghagyta, hogy a Diadal utca 7. számnál megálljon.
A szegény jó emberek alig tudtak tőle megválni, egyik botját, a másik esernyőjét, a harmadik bőröndjét vitte utána.
Majdhogy a tenyerükön nem vitték fel a második emelet azon sarok-osztályába, ahol a Tükör szerkesztőségi irodáját hirdették kifestett karok, hosszú ujjakkal és óriás betűk hátravetett nyakkal.
- Ah! - szökött ki hajadonfőn, leányos, égő gyermekded arccal Fehér Károly úr, a Csigadomby úr írnoka a folyosóra.
- Itthon van Gábor barátom? - csókolta összevissza örvendező érzéssel Tarczali Tamás az ifjút.
- Itthon van, polgármester úr, ó, be örvendek - s ezek az urak is itt ?...
- Mi uram, színészek vagyunk - Farkas Amál társaságából, most megyünk Pomázra , onnan a Vértesalja felé, fölötte lekötelezne ön, ha az igen tisztelt szerkesztőség pár sorocskával kegyeskednék utunkat megemlíteni.
Társaságunk harminc tagból áll , a legjobb dráma-, népszínmű- és operett-társaság.
Éppen Kassa vidékéről jövünk.
- Talán a polgármester úrral együtt...
- Együtt jöttünk...
- Legyenek nyugodtak, uraim, még a mai számba beveszem.
Üdvözlöm önöket.
Farkas Amál? - kérdé az ifjú még egyszer e nevet.
- Farkas Amál - válaszolák a színész urak.
- Pomáz?
- Pomáz, aztán Vértesalja.
Harmincan vagyunk, köztünk: Peleji , Katona, Istvánfi - híres vidéki színészek.
- Nem felejtem el, uraim.
- Peleji, a komikus.
- Katona, az intrikus.
- Istvánfi, édes úr, Istvánfi Erdélyből - a hősszerelmes -, én!
S még a földszintről, talán az omnibuszról is oda verődött a Tükör irodájába - édes úr, kérjük: Geleji, Katona, Istvánfi...
A kopott omnibusz színültig megtelt örömmel, hogy ilyen pompás fogást ejtettek - Tarczali által.
De talán még ezeknél a boldog színész uraknál is derültebb érzelmekkel lépett be Tarczali Tamás úr a Csigadomby Gábor szerkesztő úr magánirodájába.
Csigadomby úr éppen villásreggelizett.
Le volt hajolva a tányérjára, és mintha egy jó darabig nem is akarna föltekinteni.
- Jó reggelt, édes Gábor - kezdé Tarczali úr, mint igen érzékeny ember, a hideg elmerülésen, melyből már fölserkenhetett volna, megütődve.
- Tamás! - húzta meg hosszan e szót a szerkesztő úr, le sem téve a villát - hogyan?
Ej, ej, te egészen megleptél.
Nem kelt föl.
Evett tovább.
Értésére akarta adni a falusi embernek minél előbb , hogy Pest nem Várhegy ám!
Barátom, itt mindenkinek dolgozni kell, a kenyér drága és ritka madár.
Ti úsztok mindenben.
Tulajdonképp féltette tőle Líviát, s ezt a tolakodó, erkölcstelen embert le akarta rázni a nyakáról.
- Hogy oly szíves voltál, és erősen meghagytad, hogy sehova se szóljak, mint tehozzád: engedj meg, hogy egyenesen ide tartottam.
Tarczali alig tudta letenni a bőröndöt, a keze reszketett.
- Foglalj helyet.
És Gábor úr a rostélyos jobb felét hirtelen lefoglalta, és egy tele pohár vörös bort is ivott.
A vén, szürke gavallér úgy ki volt fésülve, öltözködve, mintha egyenesen bálba akart volna innen menni.
Föltette szemcsíptetőjét, és jól megnézte a polgármestert, mert hátha nem is ösmeri már.
Pesti emberek, írók sokfelé járnak , nem lehet tőlük kívánni, hogy minden fajankót megösmerjenek, akivel per tu poharat ittak valaha, s akinek a vendégszeretetét hetekig élvezték családostul.
- Apropos!
Reggeliztél -e már?
Csigadomby úr szép fehér kezével félretolta terítékét, és szivarra gyújtott.
- Fehér! menjen csak be a nénémhez, ha tudnának hamar egy kis kávét.
Ti, falusiak , persze kávét isztok.
Ott jó a tej.
Nekem, mert ideges vagyok, orvosaim sültet rendeltek.
A sült is rossz.
Fehér Károly szégyenletében, hogy Tarczalit így fogadják, mélyen elpirult, s kérőleg tekintett a polgármesterre.
- Kávé? nincs kávé - döcögött be egy ősz, öreg asszony -, hogy gondolod, Gábor , hogy ilyenkor még kávé legyen a háznál - hadará vastag orrhangon.
- De lemehettek a kávéházba.
Hideg föl sem vevéssel, mint a nagy urak írnokjukat - bemutatta a szerkesztő úr nénjének a várhegyi polgármestert.
Az öregasszony hirtelen simított egyet kócos, ősz haján, s kitelhető nyájassággal nyújtotta kezét Tarczalinak.
- Ön a várhegyi polgármester?
- Igen, nagysád - még ma.
- Hogyan? hát talán le akar mondani?
- Meglehet.
- Dehogy mond, tréfa az egész, néném.
Tamás barátom egy igen tréfás ember.
Timót néni, ebédre ugye itthon maradhatunk?
- Az nagyon természetes.
Akinél te két hétig ültél, az kedves vendégem.
Hát neje , hogy van?
Hallom, igen kedves leányai vannak?
S egy már férjnél is, egy gazdag kereskedőnél.
Az én férjem is kereskedő volt Becskereken.
Éppen olyan volt, mint ön, világra az az arc, az a szem, orr, csak a haja volt sokkal szebb, sűrűbb, és tán valamivel magasabb volt még, mint ön.
Várjon...
Az öregasszony felkapott egy kefét, és kezdte Tarczali ruháját a leggyöngédebben kefélni.
- Ki nem állhattam szegény jó férjemen is a pelyhet.
Gábort is én szoktattam tisztaságra, és aki ide jár, annak tisztának kell lenni.
No, azt mondhatom, ha ön olyan becsületes erkölcsű, amilyen csinos arcú - hát meg lehet elégedve a nője .
Csakhogy nem hiszem.
A szép embereknek vérükben van a léhaság.
- Ugyan, Timót néni...
- Hallgass, majd elmondom az öcsémuramnak, hogy ki vagy.
Ezt a fiút egészen én neveltem, míg ide nem költöztünk; azóta az asszonyok nevelik.
Majd megadja az árát, mint szegény uram.
Radovánovics Timót ma is élne, ha megelégedett volna az én tiszta szívemmel, hűségemmel, szorgalmammal, de benne volt a friss rác vér , amelyik nem tud egy mellett maradni.
Hogy kértem pedig, mint az Istent: te Timót , hagyj fel, hagyj fel - tudta ő kiket értek, a papnét meg a tiszttartónét meg a fele várost - nem, nem!
És ölelt, még a lábam nyomát is csókolta.
Ó, jó ember volt!
Tíz évig éltünk együtt, s meghalt, elszáradt, elhervadt! mint egy szép virág!
Az öreg tutma asszonyság törölgette bőséges könnyeit, és szeretettel áldozott a gyönyörű múltnak.
- Nem háborgatom önöket, maradjanak, csak azt kérdem öcsémuramtól: mit szeret , miféle sültet? tésztát? salátát? olajjal, ecettel? öntve? forrázva? tojással?
Az én Timótom finom olajjal ette.
No, lesz ilyen is, olyan is.
Van jó halunk , szereti?
Csak maradjanak.
S az öreg hölgy még egyszer körülnézte Tarczalit; még egyszer kifejezte bámulatát , hogy oly csodálatosan hasonlít drága elhervadt virágjához, csakhogy az valamivel mégis szebb volt, vidorabb, kacagóbb, mozgékonyabb: s nyájas hajlongások közt távozott.
De hirtelen visszaszökött, és a kefével a Tarczali hátáról egy szénaszálat levett - úgy röptiben.
- Az Istenért, hol járt ön?
Széna között?
- Kocsin mentem a vasútig - mosolygott Tarczali.
- És nem tudta ön rendbe szedni magát?
- Nekem is éppen olyan feleségem van - bocsánatot kérek asszonynénémtől -, aki mindig öltöztet.
- Értem.
Akkor ön is olyan Timót lesz.
- Még eddig nem voltam.
- Hanem talán ezután akar?
Hagyjon fel vele, áldatlan dolog ez!
Édes, jó öcsém , szerette feleségét, mert hallom jó, ha nem is valami szép, és öregebb, mint ön - úgy hallottam: de nemes lélek.
Egy hű, erényes feleséggel a világ összes hitvány szépasszonya nem ér föl.
Ezt mondtam én Timótnak.
Ha hallgat rám: ma is él, s Becskereken nincs boldogabb asszony, mint én, jóllehet az Isten egy gyermeket sem adott.
Csak maradjanak.
Még egyszer visszafutott.
- Ó, be hasonlít a drága Timótomhoz!
A halat hogy szereti? kirántva? úgy is jó .
Forrázva? - még jobb.
No, bízza rám.
Két órakor ebédelünk.
Tudja?
Nem várunk senkire.
Timót mindig pontos volt.
Eltűnt, és csakugyan nem tért többé vissza.
Alig telt bele pár perc, és Timót néni gondoskodott a kávéról.
Ím, a pesti , keményítőszínű tej és vöröses fekete ott párolog a vendég előtt.
Két, kisujj nagyságú ráncos kifli is ajánlja magát.
És három pohár víz.
- Nos, halljuk, öreg, mi hozott most téged ide Pestre?
Hivatalos- vagy magánügy? - kérdé nagy álmosan, ásítozva, ujjait ropogtatva Csigadomby.
- Mind a kettő.
Én törekedtem ígéretemet beváltani, és teljességgel hiszem, hogy a választáson fényesen keresztülviszlek.
Csigadomby úr mosolygott, s úgy a pipaszárán át gyengén megérintette Tarczali kezét - mintegy néminemű köszönetképpen.
- És mennyit költöttél reám?
- Kérlek! - szólt megsértődve a polgármester - én szenzál még nem voltam.
- Jó, jó, barátom, itt nem patétizálunk.
Mi mindennek megadjuk az árát - és azzal kvitt.
Pest a realitások világa.
Itt nincs idill.
- Nem értelek.
- Te ellenzéki vagy, ugye?
- Természetes.
- Én kénytelen vagyok átlépni a kormánypártba, s így, ha követetek lennék: te mit sem tehetnél érettem.
- Ezt nekem nem úgy adtad elő, és Várhegyen nem is ez irányban van megindítva a mozgalom.
- Akkor sajnálom a fáradságodat, édes öreg, készséggel kiegyenlítem, de követ mégis onnan leszek.
Értesz engemet?
- Hogyhogy? - szólt, nézve a szerkesztőt, ki tárcáját ütögette kacagva.
- Mihályfi Domonkos és Bethlehem mint pártonkívülit ajánlanak.
- Így én is szívesen reád szavazok.
- Jó, de - mégis maradnál ki a választási mozgalmakból, öreg.
Te jó polgármester vagy: reád ott van szükség.
Te ide közibénk semmi esetre se jöjj.
Itt el fogsz veszni.
- De azt most mondod, Gábor? - szólt szédülve, sápadva Tarczali.
- Hát mikor mondjam?
Én senkit se szeretek kifacsarni, mint a citromot.
Én a becsületből élek, lapomat, nevemet ez tartja fenn.
Azt, hogy tégedet ide csaljalak, aztán nyomorba döntselek: csak elképzelhedd, hogy nem teszem.
Egy karakter, ha tudod, mi az.
- De - szédült e szemtelen kifejezés súly alatt a polgármester.
- Kérlek, nem fejtettem ki.
Mit akarnál voltaképpen itt?
- Azt gondolom, már odalent megbeszéltük ezt részletesen.
Én követté választatlak , te átadod nekem lapodat - te ajánltad magad, én nem is gondoltam reá soha -, s ide költözöm.
Ez gyermekeim jövőjére is nagy befolyással lesz.
És ha ki kell mondanom : én a Rubikonon már átmentem.
- Mi az, mi az Rubikon? beszélj határozottan.
- Te jól tudod, mit tett Caesar, mikor a Rubikonon átment.
- No, igen - tette föl lábait az asztalra, a Tarczali kávéja mellé.
Bizony nem tudta, mi a Rubikon.
- Tehát ...?
- Beszélj világosan.
Ti, erdélyiek, szörnyen szeretitek a takart beszédet.
Tedd meg azt, pajtás, hogy itt ne használj rébuszokat.
- Sohasem is szoktam.
Ravaszsággal, ha valakit: nem engemet lehet vádolni .
Szeretném, ha te beszéltél volna nyíltabban, most nem volnék itt.
Egyébiránt, ha hibáztam, elhordozom a következményeket.
- Jó, de most mit akarsz?
Én nyugodtan hallgatlak.
- E percben távozni, és végezni dolgaimat - azt akarom.
- De ma még nem utazol el?
Ebédre csak eljössz?
Tarczali hirtelen fölállott, és haragtól, szégyentől villogó szemekkel fordult a szerkesztő úr felé.
- Köszönöm figyelmedet, még nem utazom.
Dolgom van.
- Kérlek, gondoljuk át a dolgot jól, s ebéd után folytatjuk.
Légy meggyőződve , hogy igazabb barátod, mint én: nincs.
És jegyezd meg, hogy nem minden kedvünk elleni beszéd származik kedvetlenségből.
Ha nem osztom is nézeteidet: annyival inkább törekszem szerencséden.
Ezt határozott jellememtől mindig várhatod.
Némileg csöndesültebb kedéllyel lépett ki Tarczali Tamás a szerkesztő úrtól, mint azt a beszéd heve, folyama várni engedte.
A polgármester úr lázas fejjel, dobogó szívvel ment a kúria felé.
Egy kis, finom levelecskét vett ki belső zsebéből: a Lívia levelét, melyet jónak látott odahaza, Várhegyen, békesség okáért ott tartani a polgármesteri irodában , mint hivatalos aktát.
Oda is volt címezve, ott is kapta.
Pest, június 20. 18 ...
Kedves Tarczali !
Fölötte lekötelezne maga engemet, ha egy vígjátékot írna számomra.
Ezt a sok irigy pályatársnőt hadd verném le a földig.
De a tárgyat én adom, és a szcenírozást is én szeretném beosztani.
Magának nagyon szép tehetsége van, és merem jósolni, hogy itt kitűnő körökben, gyorsan kifejlődnének magas tulajdonai.
Molière-nek is Párizsba kellett jönnie, hogy lásson, élvezzen és alkosson.
A mi kis vígjátékíróink is itt vannak, de ezeket maga, kedves barátom, egy szárnycsapással felülmúlhatja.
Jöjjön és merjen.
Ha férfi volnék, a pokolba lemennék a dicsőségért.
Kérem, ne szóljon erről senkinek, míg velem nem beszélt.
Én égek a vágytól Önt láthatni .
Líviája .
Tarczali ezt a levelet soha senkinek se mutatta, róla senkivel nem beszélt, és mintha valami mérges tárgy volna: ő maga se merte se elővenni, se róla gondolkozni.
Nem is ezért jött fel - ó nem! de most megnézte, hogy tájékoztassa magát, mielőtt Líviához belépne.
Vére lángba borult.
Nincs egy lélek, aki elmondhatná: Tarczali megszegte férji esküjét.
Most a negyvenen túl - de különben egy férfi a jelen korban kinek tartozik számolni tetteiről?
Még volt idő, hogy visszaforduljon; a hitvány Csigadombyt emberül leszidja, és még az esti vonattal hazainduljon.
Nevesse ki bolondságait, Várhegyig sokat nevethet ; és néhány hónapot töröljön ki életéből.
Áldja Istenét, hogy beletekinthetett a tükörbe, s látta azt a világot, melytől eddig egyszerű jelleme és közönséges útja megóvta: és éljen annak s azoknak, kinek és kiknek tartozik.
Ha ezután kevesebbet vár az emberektől: éppen jól fogja tenni.
Gondolt -e effélékre?
Igen, de azt felelte: eh, gyáva nem leszek.
Mint klasszikus műveltségű ember, használta a klasszikusok tanácsát:
Audaces fortuna juvat, timidosque repellit .
A klasszikusok után pedig mindenkor bátran mehetünk.
A jellem, a tisztaság, a bölcsesség, a látás csak náluk van, volt és lesz is.
Csak haladjon az a kocsi egyaránt.
- Mária utca 14. szám - kiáltott be a bérkocsis.
- Itt vagyunk.
Tarczali Tamás úr oly komolyan, oly méltányolható férfias eréllyel haladt fel a második emeletre, mintha az erdő-ügyben menne a kúriai referens úrhoz .
Argumentumaival készen volt.
Egy csinos, szép, szőke szobaleány állotta útját, és kiterjesztett karokkal kiáltotta németül, és rögtön franciául: uram, uram, kérem!
- Lívia őnagyságát itthon találhatom?
- Igen, ha kegyes lesz megengedni.
- De itthon van?
Tarczali ritkán járt Pesten, mégis tudta, vagy csak érezte, vagy reá parancsolt a lázongó vér, hogy itt ajándék nélkül illetlen egy lépést is tenni tovább.
A leány mély alázattal hajolt meg és kérdé:
- A grófot hogy jelentsem be, azt hiszem, gróf Felsdorf.
- Nem, itt névjegyem.
Lívia a zajra közelebb jött az ajtóhoz, és örömsikollyal jelenté, hogy az az úr azonnal bebocsátandó.
- Édes, édes jó Tarczalim - tartá sokáig kezében Lívia a Tarczali kezeit.
- Ön nagyon, nagyon boldoggá tett engemet.
Hittem, hogy ön el fog jönni.
Ily tehetséget elvesztegetni falun - nem szabad, egy színműírónak fejlődni csak nagy színházak mellett lehetséges.
Ez megdönthetlen igazság, édes barátom.
Hisz -e ön bennem ?
Merné -e egészen reám bízni magát?
Feleljen nyugodtan.
Lívia maga mellé vonta a széles, ruganyos kerevetre.
A bájos színésznő szemei a merész nézésben még nagyobbak, lángolóbbak lettek.
Oly élesen, mereven nézte Tarczalit - minden biztató, ingerlő mosoly nélkül, hogy még egy léha kéjenc ember is megdöbbent volna a szigorú kérdésekre.
- Várjon, édes barátom.
Ne feleljen még.
Meglátogatta ön Gábort?
- Igen.
- Beszéltek a lapról, feljövetelről?
- Ő nincs amellett, hogy feljöjjek és átvegyem a lapot.
- Az egy ingadozó gyermekember.
Szép zsurnalisztikai tehetség, de nem tanult semmit, csak itt-ott szedte fejébe, amit tud.
Nők körében töltötte el egész életét.
Képzelje, az az ember már kétszer nősült, és kétszer vált.
Amely férfi képes ily jellemtelenségre - erőtlen, gyarló nővel szemközt -, az olyanról hamar készen vagyunk, mit tartsunk.
De jó szív, határtalan jó szív - és most tanulni akar.
Képviselővé kell lennie.
Ma a semmi emberkéket csak az emelheti föl és a párbaj a zsurnalisztikai életben.
Természetesen ezt csak én mondom - Palmerston lord után.
Jegyezze meg ön, csak én mondom - Palmerston lord után, ki angol miniszterelnök volt, ki azonban egészen más nevelésben részesült, mint a mi modern követecskéink, kiket mint a törmeléket az árvíz, a párt innen, onnan hozza össze legtöbbször.
Ó, kétségkívül vannak igen jelentékeny kivételek.
Annak idején mindenesetre az fog lenni ön is, uram.
Lívia most már egy cseppet távolabb ült.
- Ernesztin! - szivarokat.
Ernesztin mély hajlongással, finom regália szivarokat tett az asztalra.
- Igen, édes Tarczalim, Gábor mindenképp meg akarná tartani lapját, de az nem lehet.
- Miért? ha szabad kérdeznem.
- A miniszter, anyai ágon távoli rokonom, megígérte, hogy Csigadombyt a bölcsészeti karnál valamelyik székre kinevezi.
Ha lehetett, tolakodó ajánlatok útján, közönséges iskolamesterből, minden diploma nélkül, mint Amerikában a suszterokból, miniszteri tanácsos, éppen úgy lehet egy zsurnalisztából egyetemi tanár.
Ez, mint a miniszter monda: a modern eszmék vívmánya, kell ezt tenni - jegyzé meg igen helyesen a miniszter - a sok újdonsült doktorral szemben.
A tudományban legalább meg kell őriznünk a republikai színt.
Furcsa volna, ha a pedáns tudákosság diadalt tudna ülni a szabad szellem fölött.
Hál'istennek, németek nem vagyunk.
Tehát Gábornak le kell mondani a lapról annyival is inkább, mert amint képviselőül választják, ígérete szerint azonnal átmegy a kormánypártra.
Ma ez is közönségesen bevett és megengedett sakkhúzás.
Az ellenzék természetesen mocskolni fogja, míg ő hasonlót tesz, hasonló előnyökért .
Határozott ellenzéki -e ön?
- Igen.
- No, a programot elengedem.
- Meri -e védeni exponálással is nézeteit?
- Azt gondolom, elveimért semmi áldozattól se féltem soha.
- Ez igen szükséges is, főképp aki tekintélyt akar szerezni.
Párbaja volt már önnek?
Igen, tudom, volt.
Ez nagyon szép.
- Restellem.
- Én pedig érette becsülöm.
Ha feljő, ezekre készen legyen.
Gondoskodni fogok , hogy ama bizonyos pisztolyokat szerezzük meg.
Ah, ne féljen: Carrel Armand-ok nálunk nem születnek.
Úgy vívni vagy lőni, hogy valamelyik ottmaradjon: csak a magyar mágnás szokott - az egész világon.
A magyar irodalomban - ez is költészet , éspedig nagyon szegény.
Önben sok van a mágnásból, dacos is, érzékeny is , föláldozó is, és tréfát nem ösmer.
Ó, én sokat megfigyeltem.
Azért akarom, hogy ide jöjjön.
Lívia kezét nyújtotta, melyet megszorított Tarczali, de nem csókolt meg.
- A lap az öné - ez bizonyos.
Eddig az én pénzem volt a kaucióban, ha átveszi , természetesen a kauciót önnek kell letennie.
Hajlandó -e erre, édes Tarczalim?
Én nő vagyok, de szeretek mindent nyíltan tenni, mindent.
A lap biztos jövedelmet ad , tekintélyt az intéző körökben, követi állást, a legkönnyebben, s ha bíró vagy miniszteri tanácsos akarna ön lenni: csak egy levelébe kerül.
Bukásról tehát szó sem lehet.
Gyermekeit itt nagyon könnyen célhoz juttathatja, és végre egy falusi polgármesterség, amely egy tudatlan, megvesztegethető nép szeszélyétől, sokszor bosszújától függ: elenyésző kicsi dolog - mindenesetre ilyen embernél, mint ön.
Közelebb ült Lívia, és módot talált abban, hogy a kezét a Tarczali kezében felejtse.
- Tehát, édes barátom, határozott?
- Én, nagysád, határoztam.
- Feljő?
- Feljövök.
- Átveszi a lapot?
- Átveszem.
- A feltételeivel?
- A feltételeivel.
- A szerződést kiállíthatjuk?
- Bármikor.
- Ma este nálam - vacsora előtt?
- Szolgálatára állok.
- Még egyet.
- Parancsoljon.
- E szerződés csak akkor fog életbe lépni, azon napon, mikor Gábor a várhegyi mandátumot átvette.
Belenyugszik ön?
- Belenyugszom.
Lívia hevesen oda vetette magát a Tarczali karjaiba.
A bámuló embert csókjaival borította el.
- Most ön a mienk - most ön az enyém.
.....
Ha ezt Ágnes látná!
IX
Mikor egy célt ért, boldog ember megy az úton, főképp robogó kocsin, elfelejt minden sérelmet, hálátlanságot, méltatlan gyanúsítást, és szeretne mindenkinek köszönni.
Valami gyermekes, édes kiengesztelődése ez a szívnek.
Azt hiszi , mindenünnen őt nézik, a szerencséjét megtudták, és az ébren levő felebaráti indulat gratulálni akar.
Pesten legalább - mért ne volna ez lehető?
Ott az emberek sokkal műveltebbek.
Tarczali úr a mámortól, örömtől, a siker boldog tudatától állandóan mosolygott, és minden percben készen tartotta magát a köszöntésre.
Hisz Vásárhegyen, ha csak egy jól végzett komisszióról ment is haza, nem győzte fogadni az üdvözléseket .
Le-lekapta forró fejéről a kalapot, hogy a fővárosi balzsamos levegő járja át jól a lüktető halántékait.
Most már tisztán látta, hogy, de sőt meg is tudta, hogy Csigadomby Gábor félti tőle Líviát, tőle, a családos embertől, a családos apától.
Ez se közönséges szerencse.
Csak hadd féltse már.
Az ellenvetésektől ezután mit se fél.
A lap az övé, egy nagy politikai napilap összeköttetésekkel, fent mint alant, befolyással az állam legvitálisabb kérdéseire, tanácsadással, támadással, hatalommal egész fel, fel beláthatatlan magasságig.
Úgy állt ott a kopott fiákerban, mint valamely felette fontos elnöki széken; látta maga körül írótársait, munkatársait, a bizottmányi tagokat, a képviselőket, kik mindnyájan várják az ő döntő szavait .
Ilyesvalaminek az árnyéka környezte egyszer, mikor (még ifjú volt) a vidék főbb birtokossága őt kérte fel egy helyi lap szerkesztésére.
Akkor is - pedig tudni való, hogy egy vidéki szerkesztő a legszegényebb paródiája a szerkesztőnek, értve egy fővárosi szerkesztőt -, hogy zsongták körül minden oldalról: szerkesztő úr , kedves szerkesztő úr, instálnók így, instálnók úgy, könyörgöm, esedezem (erdélyi beszéd ), méltóztatnék, kegyeskednék, parancsoljon... hát most?
Ej, meg kell azt bocsátani egy komoly, becsületes, férfias embernek is, ha hisz és hinni tud.
Sok ugyan a csalódás szerte mindenfelé, de aki óvatos, bölcs és számot vet magával és a körülményekkel, nem szabad, hogy egy hajszálnyit is hibázzon.
Így vélekedett Tarczali Tamás.
Arra gondolt, hogy ennyi mindenért mit kell fizetnie: a lapért, hova a kaució és tulajdonossági jog is értendő, fizet tizenkétezer forintot két - fél éves részletben -, a teljes szerkesztői fölszerelésért alig pár ezret.
És a lap évi tiszta jövedelme - a Lívia naplója szerint -, de ez oly fényes összeg volt, hogy senkinek sem akarta megmutatni Tarczali úr, még a levegő atomjainak sem, azért is - mint szörnyű óvatos ember -, akinek a fővárosban nagyon résen kell lenni , rátette a kezét a hatalmas summára.
Nem utolsó, sőt első öröme volt e nagy jövőjű vásárban, hogy színműveket ír - azon körülményen azonban csodálkozott, hogy Lívia e tételről mit sem szólott, holott a levél éppen ezt tárgyazta.
Színműveket ír (s már is zsibongott egy csomó felséges alak a fejében ), vígjáték, dráma, egymás után következik.
Előtte állott az az óriási hatás, melyet várhegyi, kis darabja az egész nagy tudós gyülekezetre tett .
Mi pedig ez a semmiség azokhoz a művekhez képest, melyeket itt fog teremteni?
Attól sem idegenkedett, hogy Gizella színésznő legyen.
Be fogja adni a konzervatóriumba.
Mit fog mondani Várhegy?
Az sem utolsó kártya a játékban, melyet ellenségeink leverése, megszégyenítése ad .
Nem bizony.
De attól itt sem állott el, hogy a város erdőügyét tisztázni fogja , megmutatandó, hogy mennyire alacsonyak voltak azok, kik őt gyanúsítani nem átallották.
Mindenre lesz itt ereje, hatalma.
S ím! mindennek okozó kútforrása, amit pedig leghevesebben ellenzett: a kultúrgyűlés.
Lám, mégse lehet tudni, mi fordul az embernek szerencséjére.
Ha a tudósok nem jönnek, ha azok őt itt szeretettel föl nem karolják, ha Lívia ki nem ássa iratcsomóiból azt a gyenge (ó, nem tartotta gyöngének) vígjátékot; ő akkor egész életét azok közt a nyomorult, műveletlen, önző, irigy, alattomos emberek között tölthette volna el.
Ám a sors, a jó sors nem engedte ezt.
Most már csak az van hátra, hogy ragadjon meg minden tisztességes eszközt, legyen ébren, és az, aminek meg kell jönni, nem fog sokáig elmaradni.
Ezzel zárta be okoskodásait, s mint tenni szokta sokszor, mint elnök , polgármester: enunciálta a határozatot.
Nem olyan alázatos, félénk, tétova tekintettel lépett ő most be Csigadomby Gábor úrhoz, mint reggel.
De majdnem úgy, mint otthon polgármesteri irodájába.
Rendező tekintettel, vasakarattal, szigorú rendszeretettel.
És mi ez itt?
Szerkesztői szállás volna ez?
Két füstös udvari szoba, néhány darab ringy-rongy bútorral, s egy csomó földön heverő újsággal és elhányt papírdarabbal.
Rendnek , tisztaságnak még a híre-hamva sincs itt.
Nézné meg valaki Várhegyen az ő irodáját .
Minő világos, hatalmas terem az, s minő tiszta, mint egy úri szalon.
Majd, majd - gondolá nem éppen jó kedvvel, de nem is minden öröm nélkül.
És kik dolgoznak itt?
A nagyobb közös szobában három kurta kis asztalkánál majdnem egy-egy gyermekember .
Fehér Károly itt, amott a más kettőnél még gyermekebb forma legényke.
Hát ilyenek az írók egy nagy napilapnál?
Ezek írják azokat a hatalmas dörgő ellenzéki támadásokat?
Hát a szerkesztő szobája?
Ott is két asztal.
Egyik üres - Csigadomby úr nincs honn -, elment miniszteri tanácsra.
A másik asztalnál egy (no egy mégis) vén kopasz, pápaszemes, köpcös, alkalmasan hasas emberke.
De alig szól egyet-kettőt - a legudvariasabb kérdésre is.
No, majd fog szólni, ha megtudja, ki a szerkesztő.
Tarczali úr a futólagos szemle után lassan, nesztelenül átmegy Timót nénihez.
Ideje is, mert már terítve az asztal, s most adja az utasításokat Csigadomby úr nénjének, hogy azt a szerencsétlen flótást (Tarczalit) törekedjék mindenképp lebeszélni, nehogy Pestre hozza a famíliáját, mert az borzasztó alkalmatlanságot fogna csinálni nekünk.
Mondja el Timót néni, hogy itt minden iszonyú drága , kenyér, vaj, zsír, hús, bor, szállás, ruha, itt még a vízért is annyit fizet az ember, mint másutt a jóravaló borért.
Nem mondhatta tovább, pedig bizonyosan sok jót és hasznost el fogott volna mondani, mert kopogtatott Tarczali Tamás úr.
- Szervusz - lépeget lassan a belépő felé, egy készen tartott barátságos szivarkával Csigadomby úr -, hát mit végeztél a kúrián?
Ajánltalak Lőrincz Pali bárónak, de egy kis jó bort elfogad ám az szívesen, persze, nem közvetlenül, hanem általam.
Gyújts rá.
Olvastad a lapokat?
Nem még.
Jer, hallgasd meg, mit írtam a belügyminiszterről.
Rettenetesen nekimegyek, szétszedem, de holnap nála fogok ebédelni.
A belügy után az oktatásügy következik.
Egy-két matadort megtollászunk .
Magával a miniszterrel most fegyverszünetem van.
Becsületes, de nagyon informálható, gyenge ember, alig van egyetlen eredeti gondolata, s amellett úgy szeretné játszani a nagy írót.
Oda van örömében, ha egy-egy német riporter valamelyik Magazinban egy kicsit megveregeti a nagyméltóságú vállait.
Ó, barátom , ez a mi nagy kis világunk szörnyű nevetséges egy majmolás.
De hallgasd csak.
A legdurvább kitételek hömpölyögtek a sáros cikkecskében: tudatlan, lelketlen , áruló - mintha csak egy vidéki, erdélyi lapból vette volna át a jelesebb frázisokat.
Tarczali föl-fölkapta a fejét, s lángoló haraggal fordult a szerkesztő felé.
- Nos - ugye? megadom!
- Ez borzasztó!
- Így kell írni.
- Így sohasem fogok, az én lapom ily hangon nem fog beszélni soha.
Hisz én az utcaseprővel emberségesebben beszélek.
Ha feddem, megmondom hibáját, kiszabom büntetését, de ily szavakért egy napszámos is beperelne a járásbíróságnál.
Egy miniszter mindig magát a nemzetet képviseli, s a nemzet sérthetetlen, mint a király.
- Mint a király?
Gyermek vagy.
Oldalutakon annak is neki megyünk.
- A koronás királynak?
- Hallgass.
Másról beszélünk, de a nép megérti, kit mosunk, s egy-egy förtelmes cikk után özönlik az előfizető.
Barátom, a magyar hírlapíró másképp meg nem él.
Ma vasvillával és nem stílussal dolgozunk, aki jobban bírja bátorsággal , meztelenséggel - hát az olvasó közönség az olyan körül csoportosul.
Van nekem odabenn két kis tót gyerekem, a bárd nem élesebb, mint ők.
Ha haj van: farba rúgatom őket vagy alkalmilag jó móddal, a bácsi pisztolyaival kiállok magam, s minden szerencsésen keresztülvitt skandalum után: aratok .
Az alföld paprikához van szokva.
Ellátom én.
A parlamentből kapjuk a hangot.
Ha egy Deákot gazembernek nevezhetünk, mert mi egy hazaáruló: még a gazembernél is több, akkor kérdem, egy igazi hitványra micsoda kifejezést használjak?
Útonálló , rabló, hóhér, bitang, suhanc - no és efféle.
- De hát ti Deákot gazembernek tartjátok?
Mernétek ezt tenni!
- Ó, a világért sem, a nyelvét szakítanám ki, ha egy német annak nevezné -, én a világ legnemesebb karakterének tartom Deákot; de ez a hírlapi modern magyar stíl.
Tudja az ördög, ki hozta hozzánk.
Hanem jól tette.
Én csak egy ispán voltam, de ma egyetemi katedra vár reám.
És ha nem volna mind a két kezem tövig szemetes, sáros, ha tollamat nem epébe mártanám, hát a kicsi kutya se állana velem szóba, pajtás!
A szubvenciós zsurnaliszta pocskolja a nemzet egyik részét, feneketlen, eszeveszett mocskolódással, mert aszerént fizetik és becsülik odafönt az intéző körök; az ellenzéki író mit tehet mást: dorongolja, szúrja, vádolja, gázolja a nemzet másik felét.
- Ó Istenem!
- Ugye?
Szégyellem én is, hogy a magyar zsurnalisztika idáig jutott, azért törekszem minél előbb valami egyetemi katedrába.
Díszesen feltornyozott ősz hajjal, kimáslizva, kifodrozva lebegett be a beszélők közé Timót néni.
Jelentette, hogy tálalva van, és kérte a Tarczali úr karját.
- Megálljon, öcsémuram, megint tele van pehellyel, hol a zavaros világában járt ? hol az a kefe?
És kefélte Tarczali urat, egy-egy simítással Gábor öccsét is.
- Azokon a kúriai bírókon is bizony elférne egy kis kefe - pattogott a néni.
- Az én lelkem Timótom ilyen gyűrődött ruhával elibém nem mert volna állani.
Így, így már tetszik nekem, öcsémuram.
Milyen vállas, piros, egészséges.
Vétek volna ilyen ember Pestre.
Valóságos Timótom, csakhogy ő még szebb volt, mert ifjabb volt.
S mint egy deli grófné - vitte be Timót néni Tarczali Timótot.
Az első fogás étel után odafordul a néni Tarczali úrhoz:
- Nos, mit szól erre a fekete levesre?
- Én nemigen értek az ételekhez, de azt hiszem, ez a leves kitűnő.
- Gondolom én is.
És mit gondol, mibe került ez a hitvány kis leves?
- Nem tudom - ütődött meg a különös kérdésen a polgármester.
- Nem, ugye?
És maga akar Pestre jönni, a nyomorúságba?
Hisz itt tudja meg, fiam , maga a leves annyiba kerül, mint falun egy nagy ebéd.
Következett a másik fogás.
- Hát mit szól a halra?
- Már ez igazán nagyszerű.
- És ez a rongyos állat, mit gondol mibe került?
- Nem tudom.
- Kétségbeesnék a felesége, ha megtudná, mennyit kell egy ilyen darabocska halért kiadni.
Egy ruhát vehetne az árán a fiának.
Tarczali letette a villát, ez a néniféle oktatás borsnak igen csípős volt.
Otthon falun nem kérdik a vendégtől, és Gábor úrtól sem kérdezték: ez s ez mibe kerülhetett, míg itt az effélékkel az embernek a szemeit szedik ki.
- No, csak egyék, ne gondolja, hogy sajnálom.
Fösvény nem vagyok, de nem akarnám , hogy öcsémuram valami bogár után rossz helyre menjen.
Bizony Tarczalinak majd a torkán akadt a drága falat.
Minden étel után megtette Timót néni kérdéseit, és megmagyarázta, hogy aki jó helyről, jó módból nyomorúságba akar menni: hát az csak minél előbb szedje össze magát, és jöjjön Pestre.
- Hát erre a borra, erre a haszontalan lőrére mit szól?
Igyék.
Ne féljen, mert nem sajnálom.
Én is iszom, de Becskereken a kocsisomnak se adtam volna ilyen lotyadékot.
Igyék.
Ugye?
S egy ilyen orvosságos üveg bor egy-két forint.
Tetszik ?
Hát arra a kis nyúzott ürgekappanra mit mond?
Láttam, jó étvággyal ette , gondoltam, gyere csak Pestre, majd megtudod, mit fizetsz egy csirkecsont ropogtatásért.
Ó, édes öcsémuram, igaz -e.
Gábor mondja: maga Pestre akar jönni , úri módból ide koldusnak?
- Koldusnak nem akarok...
- Nono, ne haragudjék.
Timótommal is így beszéltem, mert a javát akartam.
Nem hallgatott reám, hej, ha hallgat: ma is Becskereken élünk, s minő élet van ott!
De én már vén vagyok, s nekem mindegy.
Magának jó felesége, négy gyermeke, jó hivatala: ugyan kedves öcsém ki az a lelketlen, aki magát elcsábította?
Kötni való az!
Tarczali erősen elpirult, s lesütötte szemeit.
- Engemet, kedves néni, senki sem csábított el.
Amit akarok, azt jól elgondoltam , és nem hiszem, hogy valaki rám süthetné, hogy valaha bolondot csináltam.
- Egész Timót, az is így beszélt.
Te - mondok -, annál a kövér, fehér képű rác tiszttartónénál voltál megint.
Én? - ripakodott rám Radovánovics Timót - Isten látja, hogy olyasmit nem tettem.
Ember nincs, aki rám süthetné, hogy valaha letértem az erény útjáról, kivéve azt, mikor egyet rám húzott a pap.
Többről nem tudok.
No, jól van, Timót, aranyos Timótom.
Nincs baj.
De addig esküdözött, hogy elszáradt, elhervadt, olyan lett mikor a koporsóba jutott, mint az imádságos könyvbe tett, szárított, préselt levél.
A hetven éven túljáró asszonyság félrefordult, és megsiratta kedves Timótját.
Ebéd után egy kicsit mégis gondolkozott Tarczali úr, hogy ez az öregasszony bolond -e, vagy ő nem látna tisztán?
Hogyne látna tisztán, mikor falakon, házakon keresztül is jól látja, Líviát...
Líviát?
És nem Ágnest és gyermekeit?
Nem Líviát éppen, vagy azt is, de a jövőt, amit egy családapának főképpen látnia kell.
Én is azt mondom, amit a fekete kávé után Tarczali úr mondott Timót néninek , hogy:
- Minden ember maga tudja legjobban, hol és mit csinálnak azok a legbelső srófocskák, melyeknek pontos és egybevágó működésétől függ egy emberi becsületes életnek szabályos folyása.
Ezeket a srófokat okos ember nem mutatja senkinek.
- Nem, nem, öcsémuram, Radovanovics Timót sem mutatta.
X
Ernesztin, mikor másnap a fényes írói és művészi estély után úrnője öltöztetése közben rendre szedte éles francia nyelvével a kisebb-nagyobb urakat, s látta, hogy őnagysága majdnem minden pontnál osztja finom megjegyzéseit, a tegnap délelőtti jelenethez fordult.
De előbb megállott, hogy lehetőleg szemügyre vegye asszonya vonásait.
Ahhoz nem volt szokva, hogy valamit ne értsen, és hogy bármi fontosabbat is előtte eltitkoljanak.
Párizsban, ahonnan ő jött, egy jól nevelt komorna - az úrnő valódi helyettese.
Így kell ennek lenni Pesten is.
- Asszonyom, mit akart ön azzal a szép falusi úrral?
Lívia arcát hirtelen pír borította el.
- Szépnek találod?
- De betegnek, vagy igen együgyűnek.
- Miért?
- Az egyszer sem csókolta vissza önt.
Ha rokon, akkor igen pedáns, ha barát, akkor én ajtót mutattam volna neki.
- És reszketett a leány csengő hangja.
- Kérlek, édes Ernesztin, ne ránts akkorát a hajamon, nézetedet pedig egy darabig felfüggesztheted.
Ma Donna Dianát kell adnom, ahhoz pedig teljes zavartalan hangulat kell.
Azt gondolom, megértettél?
Tarczali Tamás nem ott töltötte ifjúságát, és nem foroghatott oly magas körökben , hogy a lovagi szabályokat, melyeket egy nős, gyermekes apának is tudnia kell , kívánatos érvényre emelhette volna.
Nem volt érzéketlen ember, már forrott , küzdött, de a szerénység vagy óvatosság, talán a húsz-huszonkét év tiszta múlt emléke is megkötötte idegeit.
Átment már azon a vékony, alig látható vonalon, mely a hűséget, annak fenséges határait megvonja, kívül állott a közönséges családi szentély törékeny kapuján, hanem még a legelső rezzenésre visszahúzódhatott , anélkül hogy valaki amaz Egyetlenen kívül észrevehette volna.
Szükséges -e ez a férfiatlan ingadozás, az önként kínálkozó gyönyörökkel szemközt , mikor aki itt áll, annak a legegyügyűbb feleség sem hisz többet?
És szükséges -e magasabb mértéket keresni, mint aminővel a reális világ helyesen megelégszik?
Észre lehet -e venni a szelíd, remegő aggastyán hófehér fürtjein a mocskos múltat? a márványfényes, tar homlokon, melyből a lángész égi szikrái pattognak, azt a hitvány, aljas, Borgia-életet, melybe egy nyomorult favágó nem tudott, nem mert belegázolni?
Minek tartsa a társadalom s a józan ítélet az olyan puha szájút, aki nem szégyell tiszta kézzel állani, mikor itt a nevetségesség oly szégyenteljes?
Ha egy negyed lépést hévvel, lázongó gyönyörrel megtettél , a többitől mi tart vissza?
És fog -e?
Ha bűnös szemeid delej folyama az övével egybesimult; ha ajkad forró lehelete, mint a harmat, kezeire ült; ha reszkető hangod elárulta, hogy tiltott vágy kerget: nos, akkor én nem tudom, mennyire vegyem le előtted kalapomat, vagy egyáltalán le is vegyem -e?
És van -e szükség olyan emberre, nőre, aki előtt még a gondolatban is kényszerítve legyünk kalapot emelni?
És mi különösebb haszon volna az olyanban?
Mit adnának érte?
Tarczali Tamás, a közönséges falusi ember büszkén fölemelt fejjel tekintett fel leveléről, melyet épp most ír nejének, és mosolyogva mondja magában: ha Ágnes láttál volna! és ti s gyermekeim, ha láttatok volna...
Eddig sohasem gondolt arra, hogy effélékkel dicsekedjék.
Most széles, erős melle kifeszült, és szemei lobogó lángban égtek.
Megírta, hogy Isten segítségével ezután más életük lesz, művelt emberek közt fognak élni, Lívia a leányoknak valóságos jóltevője máris, és később még többet fog tenni érettük.
A nagy napilapot átvette, a szerződést is a legalkalmasabban megkötötte.
Azt gondolom, a január első száma már a nevem alatt jelenik meg .
Előbb is megjelenhetnék, de némely szerződéseknek le kell előbb a maguk rendén járniok.
Legalábbis tiszta négyezer forint jövedelmet remélek a teljes kiadások levonása után.
Hogy képviselő legyek, s a párt győzelmével miniszteri tanácsos vagy magasabb fokú bíró, az semmi nehézségbe sem fog ütközni.
Abban munkáljon Bokros barátom, hogy az augusztus 12-én megejtendő követválasztáskor Csigadomby a lehető legfényesebben menjen keresztül.
Bort adhat okosan.
A tanyák ki vannak jelölve.
Azt a semmirevaló Pávay Pétert, azt a kolontos csizmadiát idején befogja, és féken tartsa.
A többit is rendezze.
De távozásunkról senkinek ne szólj.
Amiatt a bolond párbaj miatt kétségkívül bajom lesz, tudtam is, de talán sikerül a tárgyalást februárig elhúznom .
Biztosítva vagyok.
S nevemen - azt mondják az itteni írók - fölötte sokat lendített.
Rögös Máté már ajánlkozott is vezér cikk-írónak, de nem fogadtam el .
Jellemtelen ember.
Szerkesztői irodám olyan legyen, mint polgármesteri irodám volt.
Alacsonyságot, korrupciót nem tűrök, egy egészen tiszta, becsületes hangot akarok behozni munkatársaim közé.
Ma már beszélek egy csomó kitűnő íróval, és a szerződéseket megkezdem.
Légy, édes jó Ágnes, teljes hittel jövőnk iránt.
Hiszem, hogy e lépésemet nem lesz okom megbánni.
Megvallom különben , sokáig osztottam aggodalmaidat, de egypár - majd otthon elmondandó - körülmény egészen megnyugtatott, és föltételemben megerősített.
Szállást is kaptam már , a D i a d a l u t c a (nevetnem kell e különös név fölött) 7. szám alatt, az első emeleten.
Utcára lesz két nagy szobánk, a többi - a szerkesztői irodával együtt az udvarra nyílik.
Hanem milyenek itt az udvarok!
Természetesen, tiszta , fás, gyepes udvar és kert csak falun lehet.
Ezeket a hiányokat itt más előnyök pótolják bőven.
Ó, mily felséges város ez a Pest!
Sohasem hittem, hogy a jó sors valaha ide juttasson.
Szeretném, ha Béláékat is ide tudnám költöztetni minél előbb.
Kétségkívül isten erre is reá segít.
Mindent, mindent megteszek a jövőtökért, boldogságotokért ...
Örömest ide írnám az egész boldog levelet, de a történet majd kimutatja a többit a maga rendén, és hiszem a legderültebb jelenetekben.
Tarczali úr, az új szerkesztő, egész biztosan fordul be a Váci utca egyik kis mellékutcácskájába, hol egy ódon, emeletes házikó, sötét, udvari helyiségében , földszint, a kúttal szemközt, valami széles levelű fa költői árnyékában a Párizs Egylet egyik elnöke lakik, Kabay Pál úr.
A költő valóban otthon van.
Dolgozik, tollal, ollóval, ragaccsal szorgalmatosan .
Jól elviselt virágos hálókabátja telides-teli papírszeletekkel.
- Vajon nem háborgatlak, tisztelt barátom - szólal meg az előre bocsátott , tiszteletteljes üdvözlés után a polgármester úr.
- Ah, várj csak - kapkod ide-oda kabátján, egy csomó újsággal leterítve a műszerszámokat, és megtisztogatva magát a gyári hulladékoktól -, no most rendelkezésedre állok, kedves öregem.
Az öreg író barátságosan fölemelkedik, megölelgeti vendégét, megsimogatja annak finom ruháit, és mosollyal, melyben több a keserű, mint édes, ülteti le egy magas támlájú, vánkosokkal kicifrázott zsöllyébe.
- Hát hol a bőröndöd, holmid, mert remélem máshova nem szálltál, mint hozzám ?
Mindent azonnal ide kell szállítani.
Én magányosan lakom, sem apróm, sem öregem - két szobám: bőven elférünk.
Te már, amint látom, látogatásokból jössz, mert egész plein parade vagy.
A kúrián? persze, ti mind oda jártok.
Pereltek, húztok, csaltok - jah, ti vagytok az igazi boldog emberek!
Hoztál -e egy kis finom erdélyi bort , mert itt...
Pompás színben vagy.
Hm! lekopnál itt!
Hosszas kitérések, kanyarodások után visszatért Tarczali, ahova bátran térhetett volna azonnal, hogy ide fog költözni a fővárosba.
- Hogy a mennykőbe? - dobd el azt a szivart, adok másikat - hát te ide akarsz költözni közibénk?
( Elcsaptak tán? - kérdé magában.)
- Ide, édes barátom.
De hát így örvendesz ennek?
Ej-ej! - mosolyog Tarczali.
- Igazán, nem is tudom, mit mondjak, és egyáltalán mondjak -e erre valamit?
- Kérlek, egész őszintén; azért jöttem hozzád.
Lapot szerkesztek.
- Ki az ördög verte ezt a fejedbe?
És lapot akarsz szerkeszteni - igaz, mai nap ez már könnyű, mert az olló és a csiriz két jelentékeny munkatárs és faktor az új magyar zsurnalisztikában - de te egy becsületes, tisztességes, komoly, s hozzá pompás helyzetben levő ember!
Öreg - veregette meg a vén legény vendége vállait -, ne tagadd, te valami szép lánnyal szöktél ide? válni akarsz a feleségedtől , vagy összevesztél a tanáccsal, a várossal?
Beszélj, ne tréfálj, eleget tréfálunk mi a mindennapi kenyérért - sírva is.
Kedves nőd? szép gyermekeid?
Jól vannak ?
Pajtás, te a világ legboldogabb embere vagy.
Ott minden ember ostobább, mint te, s ez, barátom, kitűnő előny.
Hát az a tökfejű, vén Szorítsd?
Képzeld, az a jó ember azért a pár ebédért egy hosszú levélben arra kér, hogy a Vasárnapi Újságban adnók ki az arcképét, mint a gyűlés előtt ezt neki Czilley megígérte, s hogy a literatúráért mennyit tett.
Elküldte a fotográfiáját is és az életrajzát is.
Soha ilyen szemtelen magasztalást!
Nézd.
No, tisztelem az önzetlen hazafiságát.
- Ezt Czilley Béla írta - mosolygott Tarczali úr.
- No, tisztelem ezt a frátert is az egyenességéért.
Sokat megtesz az ember a gond súlya alatt, de hogy egy tökfilkót így fölmagasztaljunk - az még az öreg újságban is sok.
Lopjon, akkor írunk róla.
Kövessen el egy érdekes rablógyilkosságot, akkor közöljük ott hátul a sakktábla fölött az arcképét is, de csak azért, mert egypár ebédet adott, s egypár tallért kiosztogatott az iskolában - de még kell neki királyi tanácsosság is?
- Átvettem a Csigadomby lapját - vitte át a beszédet magára Tarczali.
- A Tükört?
Egészen, mint egy új kávéházat, s megnyitod zenével?
- Igen - nevetett is, haragudott is a furcsa beszéd miatt Tarczali.
- Mikor?
- Tegnap este vettem át.
A szerződést meg is kötöttük.
Most munkatársakat akarok szerződtetni.
Ez látogatásom legfőbb célja, benned bízom legjobban.
S Tarczali átnyújtotta a kész szerződést.
- Ez más! - fordult egyet a sarkán Kabay Pál úr.
- Tehát te a lapnak tulajdonosa , majd felelős szerkesztője lész, s a lap a te neved alatt január 1-én volna megindulandó?
Szép.
A Tükör nem áll rosszul, bár éppen fényesen sem, mert Gábor barátunk rossz fizető, s jobb írói elhagyogatták.
És mi a programod?
Lássuk.
Kabay levetette hálókabátját, s azalatt, míg Tarczali eszméit, terveit fejtegette , tisztességes feketébe öltözött.
Látta, hogy itt egy oly ügylet fog megköttetni , aminek egy író csak örvendhet.
És többé nem is sajnálkozott a boldogtalan polgármesteren.
Ő tudja, mit akar, amit arat, ő lássa.
Egy nagy napilap szerkesztőjévé lenni és egy jó csomó pénzt besöpörni, nem bolondság!
Hm, hátha mégis több esze van ennek a falusi fickónak, mint az ember hinné.
Az erdélyiek élelmesek - azok egyhamar nem mennek tőrbe -, ha pénze van, tud fizetni szépen , akkor emberben, íróban itt nem lesz hiányosság.
Kellemetes melegség kezdte átjárni az öreg költő tagjait, fülei mozogtak, mint a vadászé, mikor a nyulat látja lövésre botorkálni.
- Tehát a program? mert a programok világát éljük, uram!
- Oly lapot akarok adni a közönség kezébe, mely úgy tartalomban, mint hangban tiszteletet vívjon ki.
- Ez a mi dolgunk lesz, barátom.
De hogy szép lisztet őrölj: állandó sebes víz kell ám oda - azaz pénz, pénz, sok, sok pénz.
- Tudom.
- Van?
Kétségkívül van, te tehát ember vagy.
De mennyi van?
- A kauciót leteszem, a jogot megváltom.
- Tovább.
- A szerelvényt és szerkesztői irodát és lakást...
- Megtartod?
Nem kellett volna.
Csínján a pénzzel.
Jobb lakást ajánlottam volna én.
Első, hogy az írókat fizesd jól; papiros, nyomás, dísz, pompa - mind kicsiség .
Jour fixeket adni az íróknak, szájasabb képviselőknek; tartani jó konyhát, jó pincét, ez a lényeges.
Aztán pontosan fizetni, mint a halál, és ne félj, mert a miniszter titkát is kicsalom.
Még azt is, mennyit lopott, ha lopott.
- Lapomból minden botrány, személyeskedés, becsületsértés, orvtámadás, nyegleség határozottan ki lesz zárva.
( No akkor aztán be is lesz te, pajtás, zárva a bolondok házába, vagy elmehetsz koldulni - gondolá, de nem mondá Kabay úr, ki vagy száz forint havi honoráriumot már a zsebében érzett ebből a kötésből.)
- Tovább.
- A művészeteket, kritikát a legjobb erőkkel szeretném képviseltetni.
- Bízd rám.
Gara Pál, Czilley, Alázatos Taksony ez új Triás, mint Toldy írná.
- Vezércikkekre megvesztegethetetlen tollat.
- Bízd rám.
Itt az öcsém.
- Azt a sok Ponsont, Montepint eredeti regényekkel akarom fölcserélni.
- Bízd rám.
Akár magam is írok, bár még eddig nem írtam.
- A gazdasági rovatra különös súlyt fektetek.
- Helyes.
Itt az öcsém ismét.
Hatalmas erő.
- Tehát kit gondolsz, hogy megnyerjünk még?
- Egyszer minden kiváló nevet megszerzünk, ez a szokás; fölírjuk az előfizetési fölhívásra, egypár cikket adunk tőlük, s megyünk szép csöndesen a magunk lovain .
Ezt minden lap úgy teszi.
Teremtünk aztán egy csomó kis poétából állandó dicséretekkel nagyot, s fizetjük olcsón, a nagyokat meg lehúzzuk, s a közönség nem kívánja őket látni - ez így szokás, s a publikum gyűl: klikket, áttörhetetlen falanxot alkotunk, s csak legyen pénz, pár év alatt százezrek fölött rendelkezhetel.
Tarczalinak kábult a feje a sok különösség miatt.
- Biztosítalak, hogy itt nagy ember lehetsz.
Csak pénz, pénz, pénz.
Sok pénz!
Most éppen válponton vagyunk.
A Kemény, Eötvös ereje, műgondja kiveszett az irodalomból, vígjátékunk eszméletlen bohózattá vált, drámánk nincs.
Egy Schiller nem tudni akadni köztünk, mert üzlet, pénzszerzés a színköltészet is.
Líránk világfájdalom és szófestés, a nemzeti ér kiapadt.
Utánzunk, amire a sok olcsó műfordítás ragadt bennünket.
Tudományunk is csak aprólékoskodó szőrszálhasogatás , zsákszámra gyűjtött adathalmaz - és fordítás és fordítás átkozott örökös fordítás.
Az egész akadémia maholnap egy fordító-műhellyé válik, s akadémikus is csak az lesz, aki vagy testvére, sógora, leendő sógora annak a néhány főmatadornak, vagy beáll fordítónak - festő helyett, mázolónak, művész helyett: mesterembernek.
Kellene, hogy jöjjön ide valaki, de ésszel, lélekkel , bátorsággal, herkulesi erővel, hogy szétcsapjon ebben a kufár zsivajban - és pénzzel, hogy teremthetne egy állandó areopágot.
Nekem erre, persze se erőm, se pénzem, se bátorságom, de ha neked legalább volna pénzed és bátorságod: ész csak kerülne itt köztünk valahogy.
Nem félteném én a magyart, de így? - veszett , korruptus, sógorsági, komasági világ ez itt!
Annak a felkapaszkodott, néhány üres fejű és terméketlen szívű embernek úgy hízelegnek itt, hogy Caesárnak , Augustusnak, Nérónak nem volt több talpnyaló rabszolgája.
Én nem megyek nekik , mert élnem kell, rögtön kitoloncoltatnának innen, amilyen erőszakoskodók, hanem ha te elszánnád magadat!
Van -e erőd, barátom, meg pénzed? akkor jer és száz torok üdvözöl.
Máskülönben, édes Oféliám - eredj kolostorba!
XI
- De hát ilyen világ van itt? - mormogá, amint távozott Kabay úrtól.
S ahelyett hogy okosan megijedt volna, és némi kárral is a szerződést elszakította volna itt, és sietett volna haza, hol bizonyosan ezer meg ezer baj várja már , azzal tépelődött, hogy minő eszközökkel és módokkal fogja ő megmutatni, mi a nemes munka, az igazi jó munka.
Ő, egy falusi polgármester!
Mintha tolvajokkal, csellengőkkel, rossz cselédekkel, hazug mesteremberekkel , hamis mértékű boltosokkal, berekpásztorokkal és csaló flaszterezőkkel avagy egy intrikus rendőrfőnökkel, hanyag tanácsossal, és borbélylegényből lett ostoba jegyzővel volna dolga.
Ő egy falusi polgármester!
Rendet akarna szabni a szellem bajnokainak életrendjében!
Tarczali Tamás úr reáment az ingó hídra, melyen az istenek járnak, a nagy Kazinczy dicső "istenfiai."
S majd szinte nem is a vasúton, hanem ezen a hídon ment egész hazáig.
Itthon van.
Egy puskalövésre nem rebbennek föl nagyobb hirtelenséggel a darvak, mint ahogy a kis csinos Várhegy neki iramodott arra a hírre, hogy Tarczali odafent nagy hivatalt kapott a tudósok által; a legközelebbi gyűlésen le is mond a polgármesterségről, és még a szüretet se várják be - mennek mindenestül.
Az emberek nem éppen olyan rosszak, mint sok keserű szívű halandó azt hiszi, és elhitetni nem átallaná.
Nem mindenütt fogadták ez újságot örvendezéssel.
Mért megy? - kérdék a kisebb utcákban - nem szerzett elég szép jószágot köztünk ?
Meguntuk?
Vagy megbántottuk?
A többiek mind úgy halogattak el a székükben, őkelme is nem tudta volna ezt bevárni?
Hisz nem fiatal már.
Haljon meg köztünk.
A cigányok is felette sajnálták, márpedig akit a cigány sajnál: annak nagyon jó embernek kell lenni.
Csak a csizmadiaság sorakozott élénken, ez a római had, amelyiknek örökös forrongás és választás kell.
A fekete, kormos Padurán rögtön meg is indult a főbb emberekhez a listával, hogy no, uraim, kit válasszunk, itt vagyok, parancsoljanak .
Mozogjunk.
És tartotta a kezét a foglalóért.
A papok is nyájasabban és jelentősebben kezdtek ide-oda köszöngetni.
Mindjárt látta ebből a nép, hogy valami megmozdulhatott.
Meg a tanácsház, hogy minden ember már egy fokkal fellebb érezte magát.
A városszolga börtönőr lett; a börtönőr negyed kapitány; a negyed kapitány adóellenőr; a tót ellenőr pénztárnok; a hatalmas Buzás polgármesterjelölt; a rendőrkapitány polgármester - és Bethlehem egy csomó új pénzes hivatalocska ura, s a tanács egyetemes kormányzója.
Dr. Szorítsd László úrnak is voltak elvei és rokonai, s azok a jó rokonok most mind reá néztek.
Egy oly tökéletes önzetlen kultúrférfinak, mint a doktor úr, nem lehet az ilyen tekinteteket közönyösen venni.
Nem is vette.
Megindult alázatos és reszkető hanggal a professzor urakhoz - nincs -e beteg? a papokhoz, hogy a fizetésfölemelést egy kissé megemelje.
Ah!
A hatalmasabb polgárokhoz.
Nos?
Azok tudták már, hogy ez a nos? mit tesz , és készségesen vigyorogtak, hogy ők életre-halálra a doktor úr parancsait várják .
Betekintett az egyletek gyűléseire, és apró ajándékocskákat bocsátott előre futárképpen - az ismeretes tallérocskákat (kapandó aranyokért ).
Ilyenkor látja az ember, mily előnyökkel jár az, ha valaki minden elnökséget megszerez.
Csak emelje fel a botját vagy az esernyőjét, vagy kiáltson egyet, s özönlik a sok lekötelezett vagy leköteleztetni vágyó polgár.
A város arra mozdul , amerre ő akarja.
Befolyás, hatalom nélkül annyi az ember, mint a törött fűrész .
Ezt az igazságot mindjárt az ábécével együtt kellene tanítani az iskolákban.
Talán a kultuszminisztérium tesz is erre nézve egy középiskolai új reformjavaslatot.
István bácsi, Károly barátom, az ácsok, pléhesek, kőmívesek, a gyógyszerész, az intézőbb ügyvédek, tűzoltók, korcsmárosok, szeszgyárosok meggyorsították lépteiket.
Egy szék fog megüresedni, ki ül arra minél hamarabb?
Ez társadalmi kérdés, és mélyen bevág az emberinem boldogításába.
Hát az a sok évi hű szolgálat , áldozatkészség - erre nézve, hogy gondolkozik a város?
Majd előáll a tűzoltó banda.
Várhegyen mostanában az szokott eleget tenni mindezekért.
Meglátjuk.
Egy ember, egy nemes indulatú férfiú jött haza Pestről, a tudomány, irodalom , művészet, költészet, magas politikai gyúpontjából, azzal a becsületes elhatározással, hogy amit nyolc-tíz éven keresztül mint polgármester egy kis városban a közügy érdekében, igazságosan megtett, azt most vigye át egy szélesebb térre, s kísértse meg, hogy kell irtani a szellemi gyomot, s hogy kell követni a géniuszt, a színköltészet mezején.
Nincsen -e ebben nagy és bűnös tévedés?
Azoknak, kik az ideál emberei, semminemű áldozattól nem szabad visszarettenniük.
S nekem úgy tetszik, Tarczali fölemelkedett a földről, s eszményi célt tűzött maga elé.
Hívja -e az ilyen embert, vagy kergeti valami?
Hívta -e Brutust, vagy kergette -e valami Caesart?
Rubiconja mind a kettőnek megvolt.
Én a mindennapi, kicsiny, zavaros, elenyésző életben vizsgálok, követek egy embert, és lesem, hogy fölveszi -e a Dejanira köntösét, föl kell -e vennie, vagy megtalálja -e azt az eszközt, mellyel ismét közibénk állhat, boldog ember lehet, és megszabadul a készen váró máglyától?
Harmadik napja, hogy itthon van már Tarczali Tamás úr.
Az első kérdéseken ostromokon átesett.
Most mind ő, mind neje rendezett érvekkel állanak felfogásaik mellett.
Mintha kicserélték volna mindkettőt.
A szerető, gyöngéd öltöztető , férjét imádó nőből egy makacs, éles, hideg asszony lett, és a szelíd, engedelmes férjből egy izgatott, követelő, ellenmondást nem ösmerő ember.
- Itt semmit sem fogok eladni - intett elutasítólag hevesen a nő - nem, még egy csebret sem.
- Mindent el akarsz hozni talán.
- Amit lehet, elviszek, a többit megtalálhatom még.
- Mondd ki határozottan, ellene vagy a Pestre költözésnek, és éppen te, aki egykor annyira ócsároltad Várhegyet és asszonyait.
- Más is ócsárolja, ha bántják.
Tégedet sokszor megsértettek, s ez mélyen bántott engemet.
Most minden megváltozott.
- És én is megváltozzam?
- Miért ne?
- Mert a becsületes embereknek az a szokásuk és törvényük, hogy ma legyenek fehérek, holnap feketék; ma kormánypártiak, holnap ellenzékiek; ma szidjunk össze valakit, holnap kérleljük meg alázatosan?
- Nem tudom, mi a szokásuk, de én koldussá erőnek erejével gyermekeimet nem teszem.
- Hát nem mutattam ki tisztán tételről tételre, hogy a lapból, a legközönségesebb számítás szerint is, minden költséget levonva, tiszta négy vagy három ezer forintunk marad, s abból kényelmesen élhetünk.
A leányok nevelkedhetnek, Aladár a szemeink előtt végezheti tanulmányait.
Ne hidd, hogy a levegőbe építettem.
Nem egy napi tervünk, óhajtásunk az, hogy a megromlott emberek közül szabadulhassunk .
Te, te voltál legjobban rajta, én eleinte tudni sem akartam ilyesmiről.
- De most nagyon akarsz.
S vad tűzben lobogtak a hitvestárs vérben forgó szemei.
- Kétségkívül.
- Ajánlotta Lívia?
( Most már egészen itt volt Lívia !)
- Látod - lépett közelebb a férj nejéhez -, ez a te fő ellenvetésed.
Találtál -e valaha hűtlenségben? jártam -e kocsmákat? kártyáztam -e? vesztegető voltam -e?
- Mindenütt, ó édesem, nem lehettem a nyomodban.
Nincs miért annak, aki nem bűnös , ennyire védekezni.
És eddig te sem tetted, hogy védekezzél.
- Nem kényszerítettél reá?
- Azt gondolom, ma se vallatlak.
Tedd, amit akarsz.
Eleget ültél együtt itt is Líviával, holott egy polgármester, akinek nagy gyermekei vannak...
- Kérlek, egy szó gyanúsítást sem tűrök.
- Ugye?
A kígyó sem tűri, hogy a fejére lépjenek.
Tamás!...
- Válogasd meg szavaidat, Ágnes.
- És te meg a tetteidet.
Tarczali megragadta neje kezeit.
- Az élő Istenre, gyermekeink üdvére mondom, Ágnes, semmi okod és jogod nincs ellenem így lépni fel, és kérlek, nyugodj meg abban, hogy amit akarok, mindnyájunk legszentebb boldogsága.
A férj átölelte és hevesen megcsókolta nejét, kinek könnyei omlottak.
- Tedd, Tamás, amit akarsz, és elmegyek veled, mondj le a hivatalodról, hiszen ilyen hivatala...
- Ó, akár kúriai bíró lehetek.
- Nem, az nem lehetsz, de valamiképp csak megélhetünk, úgy is, ha ügyvéd lennél.
- Arra nem lesz szükségünk soha.
Vannak lapok, amelyek már húsz, harminc évesek .
Pontos, lelkiismeretes kezelés mellett lehetetlen megbuknom.
S hanyag ember - te jól tudod - soha nem voltam.
Gizellát beadjuk a színi képezdébe, nagy talentum .
Valami öt-hatezer forintos állomása lehet.
Minden színésznő jobban megy férjhez , mint egy hivatalnok vagy földbirtokos leánya, Aladár legyen ügyvéd, vagy ami akar , s később a lapot is szerkesztheti.
Egy lap, édesem, roppant hatalom!
Ha láttad volna, hogy azok az írók, tudósok, képviselők mit tettek velem, a tenyerükön hordoztak, s vígjátékírói tehetségemet hogy emelték az égig - hisz azok csak nem akartak megcsalni?
Hisz látni csak én is látok, gyermek nem vagyok már.
Ha láttad volna, nem ingadoznál.
- De ha a lap megbukik...
- Édesem, te azt nem érted, az meg nem bukhatik.
Egy ellenzéki lap a legbiztosabb mai nap.
Odafent úgy mondják.
- De hát miért adta oda Csigadomby úr?
- Ő, amint követ lesz...
- Miért nem te inkább?
- Én?
De most?
Hát nem Gábornak ígértem?
Később.
Most ő, ha követ lesz, elveszi Líviát, s egyetemi tanár fog lenni.
Igen, igen.
Ez az egész.
S akkor, mint egyetemi tanár, lapot úgysem szerkeszthet.
Ez az utóbbi házassági pont valamit enyhített Tarczaliné sajgó szívén.
Kissé csöndesebb, szeretetteljesebb hangon kérdé:
- És ezeket honnan tudod?
- Magától Gábortól és menyasszonyától.
- Menyasszonya? - annak a vén embernek?
- Igen.
És Lívia valamelyik miniszternek igen közeli rokona.
Ó, édes Ágnes, élni csak ott lehet, valamire az ember csak ott mehet, ott van tér, alkalom , ösmerkedni.
Ha én - azaz, ha pártom kormányra jut - akkor én úgy vagyok a miniszteremmel, mint itt a főispánnal: nálam nélkül mit sem tehet.
Egy napi politikai lap nagy hatalom.
Követ?
Ó, az első üresedésnél lehetek követ, ezt pártom bizonyosan megadja, s most vedd a követséget, a lapot, a vígjátékot, és nézd, mi lehet ebből a jövedelem?
Kétezerötszáz - négyezer, esetleg öt, a vígjáték is fölmegy ezerötszázra - hol azt gondolom, hét-nyolcezer, sőt, valamivel több sem lehetetlen.
Tőled függ, annyit szereznünk, s úgy élnünk, hogy a nyomorult fészket örökre elfelejtsük.
Igen, édes jó Ágnes.
Mely asszonyt ne csábítanának el a nem éppen levegőbe írt képek?
És az is, hogy Lívia férjhez megy, nem lesz színésznő - mert ő csak a színésznőtől félt -, és hogy a gyermekek jobb társaságot láthatnak, és ő is nem marad tekintetes asszony, amely cím Erdélyben már a muzsikus cigánynéké és kosztadó asszonyoké: ezek mind, mind a legszorgalmatosabban törögették az ő hatalmas argumentumait.
Úgy tett, mintha még mind erősen ellenezné a Pestre költözködést, a közben azonban már, lelke ott lebegett az új, fényes, emeleti szálláson.
Istennek hála, csókkal, kiengesztelődéssel, és némi-némi egyetértéssel végezték be a házasfelek a komoran indult vitatkozásukat.
A gyermekek tudják meg legelőbb, hogy tart -e még a harag a szülők között, vagy megtörtént -e már a békesség?
Az a fontoskodó, komoly, amellett egyre nevetni vágyó arc minden szónál, beszédnél tisztábban megmondja, hogy: nono, hehe!
Ezt az édes, várva várt hehé-t már a gyermekek kiáltják tele szívvel, örömtől csillogó könnyekkel.
- Apa, kedves, drága, jó apa! - ölelte át a két leány a kifelé tartó édesapát - megyünk Pestre?
Mama nem bánja?
Ó menjünk, lelkem apám.
- Most még nem tudom - mosolygott Tarczali úr a jövőnek bizonyosan előre érzett édességével.
- Tudod - csókolta forrón Gizella.
- Jó, hát tudom - elevenedett a boldog apa szíve egyre jobban.
- De ugye, ne mondjuk senkinek? - kezdé, mintha tanácsolná Adrienne - csak az egy Papné néni tudja, de az mindennap itt ült a nyakunkon, és hol fenyegetőzött, hol meg sírt, amíg mama elmondta neki egészen, hogy apa akar menni, de ő velünk marad , egy tapodtat se megy Várhegyről.
- És?
- És akkor azt mondta Papné néni, hát akkor bizony nem lesz a pesti útból semmi .
Ohó - még gúnyolódott, apám kedves -, hogy sokan mennének biz ott úrnak Bécsbe is , csak volna miből.
Maradunk, maradunk, húgomasszony, csakhogy az öcsém, a Tamás öcsém, aligha lesz itt többet polgármester.
- Miért? - kérdé akaratlanul is az apa, és megütődve.
- Te ne beszélnél annyit - vágott a kisebb szavába Gizella, összevont, haragos szemöldökkel.
- Csak mondjad - biztatá az apa.
- Mert jól tudja a polgárság, hogy apa nem a város ügyében, nem az erdő dolgaiban járogat Pestre, hanem hivatalt keres.
- Nem úgy mondta - tolta félre Gizella húgát.
- Még többet is mondott.
- Mit?
- Hogy apátok már úgyis átadogatott minden kisebb hivatalt a rendőrkapitánynak, s a polgármesterség csak úgy lóg a vállán, mint egy lyukas, megunt, rongyos köpenyeg.
Lefújja a szél, lefújja a szél, így mondta - bizonyítá Adrienne tüzesen -, de tudom, én Istenem, felvenné még a sárból is, száz lyukkal is - mondá Papné néni.
- Nem így mondta, Adrienne.
- Én senki kedvéért nem szoktam hazudni, mint egy valaki - tudod?
No ezt a gyönyörű napot szinte elrontotta a két ágaskodó leány.
A város iránti teljes gyűlölettel, s a vállán lógó lyukas köpönyegnek: a gyarló kis polgármesterségnek merős-merőben való megvetésével sietett Tarczali Tamás úr a polgármesteri irodába.
Még be se lépett jóformán, s asztalához se ült, hogy a távolléte alatt magasra halmozódott teendőket gyorsan lejártassa, midőn egy kis, sovány, őszes ember , apróra nyírt, szürke hajjal, magas, domború homlokkal, egész feketés, barna, redős arccal, de jóságos, szelíd mosollyal, folyvást hajlongva, mélyen, majdnem a földig - amit valamikor mint hivatalnok tanult meg szigorú, német parancsolatra -, lépegetett óvatos tisztelettel felé.
Jól ismerte a polgármester a kis embert, mert rögtön fölkelt, és a legnagyobb nyájassággal karjaiba zárta.
- Kedves Zsigám, hát mi jó hordoz téged itt?
Ritkán látlak.
Foglalj helyet, rögtön a te dolgodat látom el, ha valamiben fáradnál.
A sovány, kis ember leült a mutatott, ócska díványra, s hogy megelőzze a polgármestert - egy harmad darabka szivart igyekezett meggyújtani.
- Nem, nem , édes Zsigám, ez Pestről való, valami nagy úr kínált meg vele, én pedig most tégedet, az én állandó patrónusomat.
Csak nagy nehezen tudta reá erőszakolni Tarczali úr a szivart.
Mivel a kis, őszes ember nehéz beszédű volt, és örömesebb hajlongott, mint beszélt: hirtelen, mint régi, kedves barátjának, Tarczali elbeszélte bizodalmasan pesti élményeit, majdnem egész teljességében.
- Lássam, Zsiga, mi erre a véleményed?
- Hogy ne menj.
- Ilyen helyről, olyan emberek közé?
Te mondtad ezt, ki mindig a legjobb indulattal voltál irántam?
- Rég meg akartalak keresni - de mióta fiam meghalt, nem kedves előttem semmi -, de úgy látom, káros lett volna még tovább is késnem.
Tarczali úr néhány szót ejtett a szép tizenhat éves ifjúról, ki szívben, lélekben hasonmása lett volna apjának.
- Hadd nyugodjék szegény Géza.
Ne menj, semmiért se menj.
A kis ember fölvetette fejét, egypár tömött füstfelhőt fútt, hallgatott, egy pontra nézett mereven.
Elhiszem, ott is fiát látta.
Azt kellett hogy lássa, mert sötét szemei meggyűltek könnyekkel.
- Ne menj - úgy is lehetett érteni, hogy fiának mondja, mert karjait kitárta, úgy is, hogy Tarczali ne menjen, mert hirtelen reá szögezte szemeit és mosolygott.
- Ne menjek?
- Ne.
Tudod, valahányszor megharagudtál egy-egy hitvány emberre, mindjárt le akartál mondani, hogy mész, elfogadtad tanácsomat, és nem bántad meg.
Mi itt tisztelünk, becsülünk és mindig megválasztunk, mert tudjuk, hogy ezt a helyet náladnál senki jobban be nem tölti.
- Köszönöm, édes barátom, de a pohár csordultig van.
Mennem kell.
Ma is olyan dolgokat hallottam, amiket önérzetes embernek tűrni nem szabad, ha csak a gyávaság bélyegét arcára nem akarja süttetni.
Ez a nép nem ért engemet.
Ennek egy facsaros eszű zsarnok, önző ember kell.
Azt hiszem, kapni olyat.
- Pesten sok ember van.
- Ugye különb, mint én?
Tudom, de tisztább szándékkal, egyenesebb úton, mint én , nem sok.
- Itt nálunk még kevesebb, azért maradj itt.
Új embereket lehet még szerezni a negyven éven túl is, de megtartani és szeretni - senkinek.
- Az irodalom, költészet, kötelesség, munka, nem csalnak meg.
- Már sokat megcsaltak.
Tűrj, ne haragudj senkire, az emberek megszégyenlik magukat, és úgy tesznek, mint az én egykori kevély főnököm, báró Welden.
Én mindig alázattal köszöntöttem, bár nem érdemelte meg, ő gőgösen számba se vett.
Egyszer nagy beteg leszek: odajön az ágyamhoz, és úgy sirat, mintha édestestvére lettem volna.
A világ is ilyen.
Teljes megelégedéssel és férfias büszkeséggel kísérte ki egy negyedóra múlva Tarczali úr régi barátját, ki egy nyugalmazott, német időbeli hivatalnok volt, de mintaképe a szerénységnek és becsületességnek.
Jólesett lelkének, hogy határozottan kimondhatta: nem, nem maradok.
Megyek , követem sorsomat, melyet, ha Isten ad, nyugodtan fogadok, mert rossz nem lehet az , ami az ő kezéből származik.
Tizenegy óra tájt nagy hanggal, sarkantyúcsörömpöléssel törtet be hozzá Petrás ezredes úr.
- Hallja maga, azt hallom, valami szörnyű szamárságot akar csinálni?
- Kitől hallotta méltóságod?
- A vén bárótól, aki magát formaliter sajnálja.
Azt mondja ma a kaszinóban: annak a polgármesternek valami schilleri ábrándosság van a fejében, addig ideáloskodik , hogy legszebben kikapják a kutyák kezéből a kenyeret.
Halljam, mit akar, pajtás?
A sorssal, tudja ne duellírozzunk, mert az nem hitvány revolverzsurnaliszta, az úgy lő, Tamás bácsi, mint a parancsolat.
Mit akar maga?
Innen elmenni?
Pestre?
Csak nem zsurnalisztának? holmi Schillernek?
- Annak is, ezredes úr - nevetett jókedvvel.
- A bizony, azután a szép színésznő után.
Hallja, le lehet azt ide csalni máskor is.
Maga nem mehet.
Hát azt a mennykő kaszárnyát ki építi föl?
Maga mindenhez értett, s maga szerette a katonát; aki következik, ki tudja, miféle boros szájú szent lesz.
Az a napi parancs, hogy: marad.
Petrás bácsi ma délután odamegy magukhoz, hogy azt az okos, bölcs asszonykát körülvegye.
Az ezredes úr is eredménytelenül ment el.
E diadal még jobban megerősítette Tarczali Tamás urat.
Úgy egy óra tájt, már éppen távozni akart a hivatalból, mikor evez befelé Pap József úr a violaszín tarkójával, és hosszú szárú tajtpipájával, és Buzás pénztárnok úr, a maga igen okos, kevély képével.
- Egy szónk vagyon, polgármester úr - kezdi Pap tanácsos úr.
- Egy bizodalmas szavunk - s itt a pénztárnok, mintha valami pénzt olvasna , hirtelen számított -, hat szem között.
A hivataltársak helyet foglaltak.
Pap úr vette fel a szót, de úgy, hogy minden percben belevágott a pénztárnok , nehogy az ő súlya elmaradjon.
- Most nem mint hivataltársak, de mint őszinte, jó barátaid jelentünk meg.
- Ex consilio meo - intett fejével Buzás úr.
- Úgy rebesgetik, éspedig hazajöveteled óta nagyon erősen, hogy le akarnál mondani.
- Az nem fog megtörténhetni - vágott oda Buzás úr kevély fejtartással.
- Mi és a polgárság - folytatja Pap úr pipázva.
- Abban állapodtunk meg - egészíté ki Buzás úr, hogy lemondásodat nem fogadjuk el .
Hanem igenis, ezt összekötjük a minden esztendőben fölmerült fizetésemeléssel .
Érted most megteszik, s ez jó pof lesz a hencegő Domonkos úrnak, ki már-már polgármesternek tartja magát.
Részeg, ravasz, hálátlan korcs életűje.
- Nagyon köszönöm irántam való bizodalmatokat, és el sem is felejtem soha, de én Mihályfi Domonkos iránt más véleménnyel vagyok.
Ugyanis, ő egy élénk, népszerű , eszes ifjú ember, még talán némely dolgokban forratlan, de...
- Mosdatlan - hánykolódék székén Buzás úr.
- Uralkodni vágyó - toldja Pap úr -, és titkon ellenünk áskálódó.
- Valami jöttment tót, Árvából.
- Nem székely, téged mindig szerettünk, mert veled...
- Tudtunk élni - ütötte reá a pecsétet a pénztárnok.
- Egyetértés...
- Fraternitás...
- Most állasz legmagasabban.
- Ne mozdulj, mert minden mozdulásod csak lefelé menetel.
- Egyszóval: ma nem időszerű mozdulnod.
Ezt akartuk értésedre adni.
( Ma nem - mondá magában Tarczali -, értelek ravasz rókák, de néhány év múlva , mikor a nép előtt agyonrágtátok becsületemet - akkor takarodhatom !)
Ezeket is úgy bocsátotta el Tarczali úr, mint az ezredest.
Meleg, szép napok jöttek; gyönyörűen megérett a gyümölcs, s egy népes közgyűlésen , mikor a Csigadomby úr követté választása már megtörtént, mindeneket elérzékenyítő beszédben? - nem, már akkor senki sem érzékenyedett el, úgy csinálták ki, dr. Szorítsd László úr, Bethlehemék, Mihályfiék, Czilley Béla, az örmény doktor s a gyógyszerész, és a jókor, idejében, sok titokkal hozzájok pártolt Bokros úr - tehát egy kitűnően kidolgozott beszédében Tarczali Tamás úr a polgármesterségről lemondott.
Még csak egyetlen szóval se marasztalták, ahelyett némelyek felugráltak, odamentek hozzá, és gratuláltak neki a nagyszerű pesti hivatalhoz, laphoz, fényes jövőhöz.
Az öreg szatócs is odament hozzá, megkínálta burnóttal, mely tiszteletének kifejezése akart lenni, és szólt:
- Méltóságos úr, mert tudom, hogy nem tekintetes úr többé - emlékezzék reá, hogy azt mindétig begbánja.
Beg... beg... - makogá.
- Éljen, éljen - zúgták már künn a kapu alatt a hálás polgárok és régi jó barátok -, éljen az új polgármester: Domonkos úr, a nép embere!
XII
Nem, ó nem az a legnagyobb nyomorúság és fájdalom - amint egy nagy költő akarja velünk elhitetni -, mikor az ember a nélkülözés, elhagyatottság keserű napjaiban visszaemlékezik a bőséges, boldog időkre, szakadatlan vidám órákra, hanem az , mikor egy fölfelé törekvő egyénnek olyan kis lelkű és korlátolt eszű felesége van , aki egyáltalában nem tudja vagy egyáltalában nem is akarja őt megérteni.
A párjához láncolt rabnak állapota nem lehet kínosabb.
Tarczali Tamás úr volt az az ember, aki ez állításomnak a legteljesebb mértékben igazat adott.
Íme most, mikor már szabad, független; a hitvány, árulkodó, ingatag tömeg nem köti; gyarló, kisvárosi kollegatus magas eszméiben nem akadályozza ; mikor a legszebb pálya előtte; mikor minden percnek édes örömben lehetett lefolynia, előáll egy makacs asszony, s mindenre azt mondja: ezt nem adom el, ez apámé volt, ez meg az édesanyámé; ezt a kertet éppen a születésem napján vették a drága szüleim; ezeket a lovakat meg én neveltem a medgyesfalusi ménesből - és így semmiképpen sem adom.
- De hát, édes Ágnes! - kiáltott fel napról napra élesebben a leendő szerkesztő úr - nem akarsz engem felfogni?
- Ó, felfogtalak.
- Te féltesz, szégyelld magadat, asszony.
- Miért? tán nem vagyok szeretőd, hogy ne legyen szabad féltenem?
Igenis , féltelek, de nem Líviától, hanem a rossz barátaidtól.
Nem vesztegetem el a házamat.
- Jó árt adnak érette.
Ekkora telek, ilyen ház - és ötezer forint? - annyit csak egy örmény adhat, akinek az apja hamis bankón gazdagodott meg, lopott ökrökön meg a kártyán.
Bizebán Jakab rögtön kifizeti.
- Nem adom.
- A földekből nyolcezer forint nem jő ki.
A földnek nincs most ára, csak a háznak .
De kérdem, ha állandóan Pesten lakunk, és ha még Béláékat is felköltöztetjük, és ha soha többé ide nem akarsz jönni: mi szükség akkor száz mérföldnyi távolban, egy ilyen házra és kezelhetetlen birtokra?
( Hol van most egy jó barát, egy Bokros, aki a szegény férjet támogassa? egy hatalmas nyelv ellenében?
Bokrosnak egy új barát után kellett néznie, hogy befolyását a városi ügyekre megtarthassa.
Idejében átpártolt Mihályfi úrékhoz, és most a főkapitány ügyeit rendezi, s az ő ebédeit dicséri.)
- Mit tudsz te előre - vág férje szavába a nő ízetlen bölcselkedéssel.
- Nem hajt -e vissza a sors? nem kerget -e vissza az áradat?
- Nem úgy tettem le az alapokat.
Első pillanatban még az árvízre gondolt Tarczali, melytől ez a balgatag asszony fél, és válaszolni akarta, hogy a Duna nem az többé, ami volt, most engedelmes gyermek, akitől senki se fél, de csakhamar észrevette, hogy Ágnes, mint az erdélyi asszonyok, szeret metaforákban beszélni, azért is hozzá alkalmazottan felelt.
- Nem vízre építek.
- De fövenyre.
- Becsületes, szorgalmas munkára.
- És ha meg találsz betegedni ?...
- Elég munkatársam lesz.
Túlon-túl, a legkitűnőbbek.
- Ha ismét párbajokba keveredel, s nyomorékká tesznek vagy lelőnek, elcsuknak?
- Ezek nem asszony körébe vágó dolgok.
- Nem, hanem majd koldustarisznyákat szabni - az az én körömbe vág?
- Mindig sötét lelkű voltál.
Ah! el kellett volna az ily beszédek súlya alatt veszni szegény Tarczali úrnak, ha gyermekei vidámságában, féktelen örömében nem talált volna egy kis enyhet.
Gizella örökké szerepeket játszott, Adrienne szavalt, Aladár az irodalomban élt, és magas , dicső ábrándképeket kergetett.
Búra bú, civódásra civódás, könnyre könny, haragra harag, neheztelésre gyűlölet.
Így teltek a szép, őszi napok, amiket már úgy volt, hogy Tarczali úr Pesten élvez a kedves családjával, az irodalom, művészet és költészet bajnokai szellemdús társaságában.
Lassan-lassan engedni kezdett a feleség.
Erős a szeretet hatalma.
Tarczaliné, amint látta, hogy férje napról napra komorodik, és fegyvereit tisztogatja, és rendes foglalkozás híján félnapokat is elvadász az erdőkben, és mégsem eszik, és álmatlanul, mély sóhajtásokkal tölti az éjjeleket, és amit nem tett eddig - szótlanul ül órákon át a ház háta mögött, ahova legkevésbé láthatni : le-leborult és jajgatva sírt.
Imádkozott, letérdelt, tördelte kezeit, és kérte az Istentől a tanácsot.
Hát mit tegyen?
- Jól van, Uram! ha te akarod, hogy mindent eladjunk (azt gondolta szerető szívében, az Isten így akarja ), hát legyen a te akaratod.
És előbb a két pompás bivalyt, láncostul, majd a lovakat a csikókkal, kocsikkal , szekerekkel, gazdasági eszközökkel bocsátották áruba, ezután egy-egy jó földet , rétet, erdődarabot.
Hogy siratta a két buta bivalyt, még a fényes, kopott láncaikat is megcsókolgatta .
Szerencse, hogy ezt a paraszt emberek nem tartják nevetségesnek, úrinők meg nem látták.
A lovaktól meg éppen alig tudott megválni, és ölelte a fénylő, kemény nyakukat, megsimogatta hosszú, hullámos üstökeiket, meghúzogatta sokszor saját kezeivel befont, tündöklő serényeiket, s egyet-egyet húzott hegyes, kis éber füleiken, mint mikor néhanapján, utazás közben magas, fárasztó hegy tetején, ezzel a nyájas figyelemmel akart kedveskedni a nemes, okos állatoknak.
Most összekötötték őket durván, s ahogy a piszkos, örmény hajcsár kihajtotta - igen, mert úgy mondhatom - szülei udvarából, vastag korbácsával nagyot húzott a kövér, almáspej-faraikra; bizonyosan, hogy ezzel megmutassa nekik (mint az árván maradt szeretett gyermekeknek szokta az erélyes mostoha ), minő lesz ezután az élet!
- Borzasztó dolog ez! - kiabálta fenyegetőleg boltjában, s lakásában is későn-korán Halmos Béla kereskedő úr - amit ez a szerencsétlen apa cselekszik .
Hova tette az eszét, azt a szép, becsületes eszét?
Eliz neheztelő, sőt indulatos hangon kért ki minden sértő nyilatkozatot édesatyjára nézve.
- Ha még egyszer, Béla, így szólasz - tudd meg, egy percig sem ülök a házadban.
- Mert igazat szóltam?
Megbánjátok még.
A szegény fiatalasszony ilyenkor elszaladt szüleihez, hogy ő törekedjék lebeszélni apját, anyját az utazásról.
Tarczali úr, mint aki nagyon biztos a szerencsében és okosságban, csak mosolygott.
- Nektek is utánunk kell jönnötök, Eliz.
Gondoskodtam én már arról.
Mondd meg a férjednek: ne aggódjék, én bolondot - Istennek hála! - még sohasem cselekedtem.
S tedd hozzá, édes jó leányom: puskám golyóra van töltve, ez a dolog nem egy meggondolatlan tréfa.
Tudom, mi a kötelességem.
S úgy tetszett, mintha a széles, derült homlokot vastag redők tördelnék összevissza.
Megölelte leányát, és hosszan sokáig csókolta ajkát, homlokát, szemeit.
- Most eredj haza, szívem, s meg ne lássam, hogy szomorkodol, mert azt kellene hinnem, hogy vagy bolondnak vagy könnyelműnek tartotok.
Értettél?
Megvidámodott Eliz, de csak úgy, hogy egész hazáig sírt, fel-felsóhajtva: de hát nem akar ezen változtatni a jó Isten? szüksége van neki arra, hogy az én jó szüleim innen örökre elszakadjanak ?...
Otthon keményen nekirontott a férjének, hogy az ő szülei ellen egy szót is többet ki ne ejtsen a száján.
- Nem, nem, Eliz, de megmondom, hogy apád itt fog meghalni énnálam.
- És talán kidobnád? - sikoltott felszökve a fiatal nő.
- Ó, Isten őrizzen!
Jer, állj a liszthez; a múltkor is egy nagy vasrudat elloptak - nem azért mondom, de sohase vigyázhatunk eléggé.
Sok nép, rossz nép.
S a fiatal kereskedőpár karonfogva futott a tolvajok közé.
Egy darabig ott fityegett a Tarczaliék szép, nagy, sárga házán a szomorú tábla : Ez a ház és telek örök áron eladó, hogy legyen elég alkalma a rosszakaróknak vidám vicceket faragni, és a büszke expolgármesteren szabadon, megtorlás nélkül nagyokat nevetni.
Végre egy más cédulát ragasztottak a kapura: Eladatott - hogy a sok szemtelen járás-kelés megszűnjék.
- Hogy vették meg?
Nem adtak érte többet ötezernél, holott jó testvérek között is megért volna nyolcat, de kilencet is.
- Látod - mondá örömmel Tarczali úr nejének, ki komoran olvasgatta a csekély összeget -, ha akkor adod, amikor én mondom, legalább is kétezerrel többet kapunk .
A sánta Szökő István megvette volna örömest, az most úgy is eszeveszetten szórja a szép örökségét, és nem tudja, mit csináljon.
A felesége föltekintett a bankókról, s e tekintetben az volt összefoglalva röviden: szegény Tamás, te is olyan Szökő István vagy!
Mint a hó: szépen elolvadt, elment minden az utolsó kapáig, fúróig.
És Tarczali Tamáséknak, a gazdag, boldog polgármesteréknek csak annyijuk se maradt Várhegyen , mint éppen nekem, még egy kis rongyos, tenyérnyi, lósóskás, bogáncskórós, puszta házhelyük sem, ahova egykor, ha az a bizonyos áradat úgy hozná: hát egy kis vackot ragaszthatnának.
De kérdem, minek is lett volna?
Pesten vagyon ház bőségesen, és amint olvashatjuk , folyvást építenek, rohamosan építenek.
Az első egyetértő megállapodás úgy volt, hogy a meleg Gál napján mennek csak, hogy egyetlen szüretet hadd töltsenek még Erdélyben, tehát a végleges utazás Márton napjára határoztatott.
Szent Mihály nap körül járhatott az idő, gyönyörű, erdélyi ősz volt; fényben úsztak a hegyek, épek voltak a fák levelei, rég nem láttak az emberek oly gazdag gyümölcsszüretet, aminőre a jelenben lehetett számítani, Tarczali úr vén batul-almafái alatt sétálgatott dologtalanul, de mélyen elmerülve gondolataiba.
- Édesapám - futott hozzá Adrienne -, Késő Pál tisztelendő úr van itt.
- Én, én - mormogá mély, rezgő hangon a magas atlétai alak, ki mindjárt a leányka után lépegetett.
- Ha megengedi: itt maradhatunk.
Tarczali kedves filagóriájába vezette vendégét.
- Tehát csakugyan felköltöznek tisztelt barátomuramék - tért választott tárgyára tisztelendő Késő Pál úr.
- Fel, barátomuram.
- Elsősorban boldognak mondom, inkább szerencsésnek.
Szép!
S hosszan elgondolkozott a két ember.
- De sajnálom is - tette hozzá a lelkész úr, széles, fénylő homlokát a nap felé tartva.
- Miért? - kérdé jóleső érdeklődéssel, mintegy diadallal Tarczali úr.
- Itt mindent már megindítottunk volna együtt.
Kár, mindkettőnkre veszteség, oly nehezen esik megállanom, hogy némely dolgot el ne beszéljek.
Tanácsot adni kéretlenül, és elhallgatni a figyelmeztető intéseket: nem férfiasság.
Eh, legyen !
Lelkem mélyéből örvendtem, hogy önben társaságunk egy igen hasznos tagot nyerend , munkást és pártfogót, e szegény, lenézett elfelejtett, mostoha gyermeknek tartott Erdély számára - íme, elszalasztottuk.
Ott semmi se lesz - ne vegye ön rossz néven, hogy így beszélek -, itt nagyon sokat tehetett volna.
Erdélynek nincs irodalma.
- De van a magyar hazának, én két hazát nem ismerek.
- Jó, ha a földet vesszük, de nem lát ön népünk természetében, szokásaiban , vágyaiban, múltjában, törekvéseiben két külön világot?
- Ebben van valami igaz.
- Nem látja azt, hogy a mi ifjainknak alig egytizede juthat fel célhoz furfang , alacsony hízelgés nélkül az irodalmi téren, és nem érti -e, hogy a jellemnek a férgessége a költőt alkotásaiban is megöli?
Ha valahol, nem a költészetben kell -e az eredeti vonásoknak kitűnniük; a tudományban a lelkiismeretes műgondnak , egyenességnek tért foglalnia?
- Nagyon igaz, de szükséges -e ezért, hogy az irodalomban is legyen Királyhágónk?
- Nem válaszfalat akarok, csak ebbe a várba is külön katonaságot és fegyverzetet .
Itt, uram, valamikor külön kormányzat volt, külön társadalmi és irodalmi élet - és Erdély sem egyiket, sem másikat nem szégyellheti.
Pest a magyarra és székelyre nézve nem a gyomor, melynek mindent meg kelljen emésztenie, és nem is a templom , nem is Róma, ahonnan a hivatalos áldást és abszolutóriumot kelljen várnia - a költészetben is.
Mi nem akarunk mást, csak egy kis imaházat a tiszta vallás gyakorlatára, melyet üzérek, önző kalmárok még nem vetkőztettek ki eredeti akcentusából.
Rosszul fogom fel a dolgot?
Keményen ítélek, kivihetetlent akarok ?
Erdély szégyellje magát, Erdély híres nemesi és mágnási osztálya, ha ennek szükségességét Apafi óta nem tudja megérezni.
Abban üdvözölném az ön Pestre távozását, hogy lesz szószólónk a Czilleyek és Garák hitvány intrikája ellen , ott, ahol a füleket a hízelgés és rágalmazás nem tömte még egészen be.
Ne kérjen ön nekünk rendjeleket, ne díszes hivatalokat - tartsák és osszák ki azokat Czilleyék sógoraiknak, bérenceiknek, fiaiknak, testvéreiknek -, csak annyi helyet engedjenek nekünk a miniszter előszobájában, hogy kérelmünket előadhassuk.
Ha van a miniszternek egy kétes becsű és keletű falfreskóra négy-öt ezer forintja, néhány kezdő tanár és művészjelöltre évi hét-nyolc ezer, sőt több ezer forintja, vegyen észre minket is, és ne higgye, hogy e gyengeségéért a történelem elítélendi őt .
Szóljon, tegyen, sürgessen, beszéljen, írjon, és Erdély ifjúsága hálával fogja emlegetni az ön nevét.
Íme egy levele e gőgös, kis eszű Czilleynek, ki most a pesti írói körökben, úgy hiszem, domináns .
Mindketten ott működtünk egy határszéli városkában Keresztes-Dombon, és egykor tanulótársak valánk.
Az ő kenyere akkor is a hízelgés volt, a nagyobbak előtti föltétlen hódolat, az árulkodás, a más műveivel való pompázás, és célt ért.
Ma ő követeli, hogy mindenki hódoljon nevének.
Fordításból él, nagy írókból, s mint az ökörszem a nagyobb madarak vállain, állandóan a magasban lakik.
Nem bánom!
Engem nyugodttá tesz a tudat, ha rongyokban kell is járnom, s ha éhen kell is elvesznem , hogy az igazságot, erkölcsöt soha be nem mocskoltam.
Uram, él valami bennem, ami azt súgja, hogy az én jeltelen síromat valamikor többen fölkeresik, mint ahányan ma kalapot emelnek az ő csinált virágkoszorúi előtt.
Egyszer a kezemben volt - porrá törhettem volna, ma is megtehetném - nem, nem: haladjon!
Régóta nem ismerjük egymást.
Hogy félt, szökött, hogy bújt előlem itt is a pulya! fényes címeivel , lopott - de!
Csak nehogy valamikor szóljon ön előtte rólam, mert el van veszve , Tarczali barátom!
Mint minden alacsony lélek, ő is bosszúálló az utolsó határig .
Sokszor éreztem súlyát, ma is érzem.
Garának legbensőbb barátja.
Vigyázzon , örvendeni fogunk, ha látjuk boldogságát és szerencséjét: ne feledje el kis társaságunkat.
Ne nevesse ki, és mert erőtlen, ne vesse meg.
Én hiszem, hogy Erdély egykor büszkén nyújtja kezét munkálkodásunkhoz.
Késő úr azt hitte, hogy ezt hinni és reményleni: nem késő még! s arra még nem telt el az idő, hogy ilyenszerű ember is csötöljék-botoljék e dicső világon!
Kölcsönösen föllelkesedtek egymás szavain, és sorra kóstolgatták a számtalan finom alma-, körte- és szilva fajokat.
Úgy néztek a rakott fákra, mint a jövő felséges díszkötésű műremekeire.
Nem lehetett volna eltalálni, melyik ember a boldogabb.
A szép - utolsó szüret - igen, meg kell említenem.
Hitványul folyt le.
Gondolni lehetett, mert Várhegy értelmisége és polgársága most már tüntetőleg a Bethlehem-Mihályfi gráciáját kereste, azét, amelyik a hivatalokat és jóféle koncokat fogja ezután osztogatni.
Ezen csak Tarczaliék csodálkoztak.
Most már alig várták, hogy minél előbb elköltözhessenek.
Hideg, havas esővel köszöntött be Márton napja.
A jó, új borokra alkalmas idő - de utazásra!
No, és esőben, hóban, sárban ki kívánhatná, hogy valamely jótét lélek kitegye magát az őszi meghűlésnek?
Igaz!
Tarczaliék ennek is tulajdonították, hogy résztvevő szekerek és hintók, és özönlő gyalogos tisztelők nem kísérték ki a határig.
Halmos Béla kedvéért néhány derék kereskedő, néhány kíváncsi, jó barát, kinek ügyes-bajos dologban gyakran fel kellett rándulnia Pestre - és egy-két becsületes szomszéd mondta el kisebb-nagyobb pátosszal, hogy: Isten, Isten áldja meg - ej, ej!
De a fényes díszküldöttség a kommunitásból, de a hálás tanács, de a hű ellenzéki párt, István bácsi, Vörös úr, a nagy ács, a kövér piros pléhes, a flaszterező ...
De ha hideg volt, és szakadatlanul esett a fertelmes hó!
Vagy hát legalább a tűzoltó-banda, mely még a távozó cseh péknek is búcsúszerenádot adott (igaz, a főparancsnok becses indítványa folytán ?! ), nem rukkolhatott volna ki volt polgármestere tiszteletére??
Elmaradt, elmaradt!
Ki tudná azt, hogy valósággal miért?
Tarczali úr, mint a váló asszony, ki még mindig szereti rossz, lelketlen társát , egyenkint kezdte magában fölszámítgatni: mit tett a város hasznára.
Középületeket emelt, erős kőburkolatot teremtett a legtöbb utcában, a céhek hanyag, hűtelen pénzkezelését rendbehozta, az adóviszonyokon enyhített, a hivatalos életben számos visszaélést megorvosolt, az árvaügyet kitűnő állásra juttatta, a polgárságot néhány erőszakoskodó főuzsorás körmei közül egy kis takarékpénztár által szerencsésen kivette...
Az erdő - éppen előtte állott a peres erdő messzire terjedő, hatalmas tölgyfáival ! -, az erdő ez vonta el tőle a nép szívét!
Bár lelke a mellőzés és hálátlanság által végtelenül meg volt sértve, mégis föltette magában, hogy nem tekintve a kínosan tapasztalt és soha nem remélt méltatlanságokat, teljes erejéből azon lesz, hogy e botránykövet minél előbb elmozdítsa, és bebizonyítsa; hogy igaz szolgálataiért nem ezt érdemelte!
Hideg volt, sűrűn esett a hó, mégis alig győzte törülgetni széles homlokáról a bőven hulló verejtéket.
Ajkai remegtek, kevés kellett volna, hogy sírjon.
Túlságos érzékenykedés!
Ó , istenem! ez egykori komoly, talán büszke, szigorú ember minden percben visszatekintett, hogy nem jő -e a tanács és a kommunitás?
De mire jönne, ily kutya mostoha időben?
Természetes, hogy nem jött.
Senki se jött.
Tarczaliné asszony volt tehát szerencsés, mert ő eszerint sírhatott bátran, és bizony élt is e jogával derekasan.
Bevallotta, hogy azokat a szegényeket siratja : Halmos Bélát, és Elizt, kiket nagyon félt itt, és siratja azokat, kik a temetőben nyugosznak!
Egykor azt mondta, ha innen elszabadulhatok, vissza se nézek többé e szívtelen fészekre, és most ő is sokszor visszatekintett arra a városra, ahol gyermekeskedett, ahol oly hosszú időn át boldog volt, ahol férjét imádták egyszer , ahol a főispán után az első emberek ők voltak, ahol a templomban övék volt a főhely.
Pesten, ki tudja a templomba majd bejuthatnak -e?
Teremtő atyám - szakadozott bújában a jó asszony -, de hisz én nem is akartam, hogy menjünk !
( Dehogynem akarta !)
- De Korondiné - fordult a leányokhoz, kik valami édes székely dalt dudorásztak -, de Garasosné, de Papné, Buzásné: egyik se jött el!
Mily irigység - no , megálljatok!...
Megadja még a jó Isten, hogy azt százszorosan visszaadhatom!
De gyökeresen megváltozott a kedélyük, amint a vasúti kupékban elhelyezkedtek.
Itt maguk voltak, együtt voltak, és lassanként mosolyogtak, eddegéltek , nevetgéltek.
A szélsebességgel robogó vonat hamar elhagyta Várhegynek még az utolsó szögletét , berkét is.
Közeledtek a nagyváradi hamvas, kék hegyek, majd ráléptek a széles , határtalan magyar síkságra.
Aladár fölállt, kinyitotta az ablakot, nagy, fényes szemeivel elmerengett a puszta távolban, és szavalni kezdett:
Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli .
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztor legény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül - Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül .
( Petőfi )
Vagy igen: mindnyájan sírdogáltak, a leányok hangosan zokogtak, sőt még Tarczali úr is keservesen sajnálta, hogy minden úgy eltűnt!
Úgy elkomorodott! - hogy csak egy kicsiny, kis prücsök sem hegedül az egész úton!
Ennek tulajdonítom részemről, hogy a család csak akkor szökött fel, mikor a konduktor Kőbányánál elkérte a jegyeket, és jelentette: Pest.
Pest! ah, felséges Pest!
De ni!
Kabay úr, Csigadomby úr, Timót néni, ott Lívia, Fehér úr, Báthori Sándor a főhisztorikus, ah, a rángatós szemű és fél arcú Alázatos Taksony, az ifjú Nádori - nono még Bencze János úr is kihozta tenger sok leányát.
Mi ez?
Hát az, hogy a legnagyobb szeretettel szedték le az urak és hölgyek a Tarczali-családot.
Éljenzéssel fogadták, és rögtön vitték a Hungáriába , díszebédre.
- No látod, édes Ágnes! ugye mondtam, hogy ember, hogy szív, hogy műveltség csak itt van?
Sírsz -e még?
Hiszed -e most már, hogy helyt vagyunk? - szorongatá Tarczali úr kiderült felesége örömtől reszkető kezeit.
- Nos, Ágnes ?...
XIII
Tarczaliné szívében a régi láng, a régi bizodalom, a régi büszkeség egész teljességében föléledt, mikor látta, és napról napra nagyobb mértékben, hogy az ő Tamása mennyire kiválik e közül a sok hóbortos lótófutó, sörényes, kopasz , szemüveges, nagyokat mondó és örökösen pénzt kérő, vagy legalább arra célzó tudós , író és művész közül.
Milyen égőpiros képe van az ő urának, milyen két válla, s amellett mégis milyen egyenes, karcsú; mily okos, és csöndesen vidám; míg azok akkorákat nevetnek, és úgy el-elvetik magukat a kanapékon, székeken, mintha csupa komédiások volnának.
Csak a pénz ne fogyna oly borzasztó nagyon.
Mindjárt az első nap feljött a háziúr.
Ki kellett fizetni az első negyedévi házbért.
Ilyen adót még sose fizettek.
Jött Csigadomby úr - ki kellett fizetni az irodai bútorok árát.
Megjelentek a munkatársak - s mint egykor atyjauránál Várhegyen karácson harmadnapján szokott az történni a cselédek szegődtetésénél: megírták a szerződéseket, és átvették az első járulékokat.
Omlott-olvadt a pénz.
Egy nagy úr jött: hozta egy másik nagy úr.
- Szervusz - nyújtotta sárgás, kövér kezét egy pápaszemes, ősz szakállú, deres hajú úr, per tu szólítván Tarczali Tamást -, sokat beszéltünk rólad, te egészen a mi emberünk lész.
A legjobbkor jöttél.
Bemutatom magamat újból: Czilley Ulrik - és nevetett szellemesen, és megcsókolta Tarczalit.
- Ah - sóhajtott az öröm és elragadtatás csillogó könnyeivel Tarczali úr -, mennyire le vagyok kötelezve e szerencse által, hogy hazám egyik jeles költőjét szegény hajlékomban tisztelhetem.
- Hagyjuk el, legyünk egészen bizodalmasan, mi mindnyájan egy helyről valók vagyunk - motyogá, hadará a kisebbik, ugrándozó, szürke emberke, nagy, kidülledt , fekete szemeivel, és szörnyű kopott, kis felsőkabátjával alkalmazván szavaihoz a magyarázást.
- Megösmertetünk Jánossal is, Zsigóval is, Ferenccel is, Pistával is , Palival is, az egész teleppel.
Minden az első lépéstől függ.
Sándor nem volt még itt?
Báthori?
Eljő?
- De hát mutassam be, Tamás: Gara Pál - ajánlá társát Czilley úr.
- Ezt a szerencsét egy napon, hazám két legnagyobb emberét!
- Programod készen van már a laphoz? - vágott szavukba Czilley.
- Ezt együttesen kell megkészítenünk - állott elő Gara Pál rekedtes hangon , követelvén az intézkedési jogot.
- Mi választjuk a munkatársakat is - a veteránokból, és egy-két saját tőkénk hajtotta új sarokból.
Versírót, beszélyírót tárcaírót, regényírót, kritikust, riportert mind, mind a mi osztályunkból és klikkünkből kell alkalmaznunk.
Egyöntetűség - ez a fő.
Nagy eposzokról, nagy külföldi írókról, amerikai új csillagokról bőven ellát a Czilley tolla.
- A kritikát a hazai írókról, és nehány kapaszkodó új óriásról átveszi Gara Pali .
Ami nem a mi céhünkből való: azt ütjük az elkeseredésig : színészt, költőt, képviselőt, nyelvészt, tanárt egyaránt.
Ez különben minden nagyobb irodalomban, ahol léteznek irodalmi akadémikus céhek, így szokott lenni , és így is van.
Valamit írsz, valami gyenge, angol tanulmányt, és beveszünk a Kisfaludy-társaságba; írsz a cigány költészetről vagy oláh királyokról - lehet más után is -, és fordítasz valamit angolból, német szövegből csak, valamelyik német filozófust vagy politikust bemutatod, német kútfők után, és kész az akadémiai szék.
Ajánl Pali vagy Taksony, vagy szóval valamelyik szövetségünk, s a többi a mi dolgunk lesz.
- Ó, ó, - hiszen én még mit sem tudok.
- Semmi! ó, mi is csak így jutottunk be, egymás hátán, egymás bocskorában.
Aki kívül van: csak hadd vicsorgassa a fogát, ide nem, míg a hűbéri esküt és zárdafogadalmat le nem teszi.
- Valami jó, érdekfeszítő regényed van -e már a tárcába? - tolta odább könyökével társát Czilley úr.
- Fordítani én szoktam és mindent.
- Még nincs.
- Nesze, hoztam egyet, olasz regény.
Zajt fog csapni, de mi is megteszünk mellette, amit csak lehet.
Testvéreim megteszik a magukét; öt lap van a kezükön , mind jól szubvencionált lap.
Azok belefúnak a kürtbe, s a közönség alig fogja várni a regényt.
Kérlek, két kötet lesz, s az ára négyszáz forint.
Ugye átadhatod azonnal?
Hogy a regényből csak fél kötetet adok át, azért van, mert az eredetiben is csak most közli a Purgatorio.
-
Tarczali úr hogy eresszen el két ily nagyságot? s vele akadémiát, minden dicsőséget?
Kifizette a kért summát.
Gara úr is átadott néhány gyermekmesét igen szép rímekben, s egy részletet egy nagy költői beszélyből, mellyel Byronnal, Puskinnal vagy Goethével könnyű leend egy színvonalra emelkednie.
- A versekért, darabját számítva adj most csak ötven forintot, az akadémiával is így fizettetem.
Később díjazhatod valamivel jobban is, speciális kritikáimat.
Ütéseim fájnak, és biztosan ölnek.
Ó, sok hencegő óriást elpusztítottam már, de vagy kettőt teremtettem is.
Ily bátorító és felvilágosító fejtegetések után, hogyne fizetett volna szegény Tarczali az akadémiai tarifa szerint?
- Nos, Ágnes - fordult Tarczali a dicsőség édes borzongatásaival neje felé a két úr távozta után -, hát ezekre mit mondasz!
Van már bizodalmad jövőnk iránt!...
Különben vendég vendéget ért házuknál, és azt láthatta, hogy a köztisztelet erősen hozzájuk szegődött.
Sokszor húszan, de harmincan is ültek az asztalnál, és mind csak a megindított Tükört és rendkívül tapintatos szerkesztőjét, Tarczalit dicsérték - az új Zsigót.
Azt se tagadhatta, hogy az előfizetők özönlöttek, és a szerencse nem rejtette el magát.
Ajánlatok, hízelgések, magasztalások, levelek - ó igen, ezek csomósan , summásan érkeztek mindennap.
De mégis, mikor egy-egy bizodalmasabb estén szóra fogta férjét, hogy: Tamás , számoljunk; és Tamás indulatosan utasított vissza minden efféle asszonyos ügyetlen beavatkozást egy szerkesztő belügyeibe, hát kezdett kifejleni nála valami szívdobogás-féle női betegség.
Abba a rögeszmébe esett, hogy az írók a Dárius kincsét is hamar fel tudnák egymás közt osztani.
Szállásuk nagyon szép volt, azzal meg lehetett elégedni; öt-hat kényelmes szoba az első emeleten, a Diadal utcában, felséges nagy ablakok, ajtók, kockapadlózat , drága porcelán kemencék, a termekben gázvilágítás, a konyhában kész kút egy kis rézcsapon - hiszen ez egy rendet, tisztaságot szerető asszonyra mind jól hathatott.
És egy-egy percben - mikor a szívdobogás nem bántotta - hatott is.
A két leány beíratkozott a színiképezdébe, azokkal nem lehetett bírni, okvetlen arra a dicső pályára akartak lépni, amelyen egy-egy nagy művésznő kevés idő alatt százezreket szerezhet.
Gizella énekesnői pályára készült, Adrienne a drámát választotta, Aladár pedig beiratkozott ugyan jogásznak, de minden idejét a színházak körül töltötte, és Lívia néni pártfogolása útján örökösen az ifjabb művésznők körében élt.
Hiszen a papa színdarabokat írt, és ő maga is számtalanszor megfordult a színház udvarán mint szerkesztő, mint író és úgy is mint a színészek igen kedves embere.
Lívia s Tarczali kerülték egymást, semmi módon sem tudtak jól lenni, Tarczali kíméletlen megjegyzéseket tett otthon róla, mint oly nőről, kinek minél ritkábban lenne szabad a Tarczali-család küszöbét átlépnie.
Ez az egyetlen pont volt az, amely Tarczaliné szívét teljes örömmel töltötte be , melyért mindent eltűrt, s melynek hatása az első pesti évet kellemessé tette.
XIV
A Tükör emelkedett, bár Rögös Mátyás, a csúfosan levert egykori fél, arcátlan támadásokat intézett ellene, s oly takart formában, hogy újabb kiállásokra alkalmat nem nyújtott.
Jó lövő embertől még a legvérmesebb fiatalok is szívesen visszahúzódnak.
Mátyás urat törött oldalbordái a legnemesebb önmérséklésre vezették, mikor nyílt sisakkal beszélt.
Titkon, mások neve alatt a szabad kezet annál mohóbban használta.
Oly írót - főképp lapszerkesztőt -, akit erősen törnek, gúnyolnak, ha e kellemes helyzetet jól fel tudja idejében használni, az olvasó közönség rohamosan keres fel.
Igazságot, becsületet, elnyomott jogot, férfias erőt, bátorságot , áldozatkészséget lát ott, ahol az ostrom nem akar szűnni.
Mért bántanák, ha nem volna becsületes? - így fogja fel a kérdést.
Mért üldöznék, ha nem a nép embere volna? - így veszi tenyerére az ismeretlen költőt, ki hirtelen népszerűvé válhatik.
Arról, hogy az ország, főképp a tiszta ellenzéki alföld városaiban, gunyhóiban mily szeretet tárgya a Tükör, Tarczali úr majd alig vett tudomást.
A számtalan, e tárgyú levelet megmosolyogta, s a kosárba vetette .
Darabokat, vígjátékokat írt ő, s szüntelen a színész urakkal érintkezett.
A divatos politikusok, A miniszter fogók, A kerület árus című rövidebb vígjátékai gyors egymásutánban kerültek asztalra, és bő vacsora mellett felolvasásra.
Lelkes éljenzések, a csókolódzásig menő elragadtatások mutatták, hogy a diadal országos leend.
Tarczali éles, ki nem facsarodott falusi eszével nagyon hamar észrevette, hogy Gara egy igen közepes poéta, és Czilley egy közönséges pénzhajhász, aki ír akármiről, csak pénzt, pénzt lásson.
A Báthori sűrű tárcacikkeit Erdély örökös égig magasztalásáról - mintha annak minden fejedelme egy-egy Nagy Károly vagy Napóleon volna - igen bosszantóknak találta, és kereken visszavetette.
" Kérlek, ne csináljuk a históriát - mondá egyszer, mikor a Barcsay híres táncáról adott egy teletorkú dicseriádot -, jobban szeretném, a tényeket magasztalás nélkül."
- És ezzel borzasztó felségsértést követett el a regényes föld nagy gladiátora ellen.
" Kedves Tamás! - írá Czilley úr csakhamar.
Itt küldök egy felséges ódát a leendő kultuszminiszterről, ki vagy Zichy Antal lesz vagy Sennyey vagy báró Apor vagy Szécsen gróf vagy akárki - de minél előbb, s így nekem sietnem kell, hogy első hódoló én legyek, mivel sokakra kell gondolnom, kérlek, közöld ezzel az alá tett megjegyzéssel: *** Nem tehetjük, hogy a közönség legélénkebb figyelmét fel ne hívjuk e remek ódára, mely Alázatos Taksony kitűnő esztétikusunk szerint is - újabb óda-költészetünk legkimagaslóbb alkotása.
Felséges a hang, erőteljes a nyelv, plasztikaiak a képek, s a technika utolérhetetlen.
Üdvözöljük a jeles költőt, de a nagy férfiút is, kihez e lángoló sorok írvák.
Küldj kérlek ötven forintot.
Csókol barátod, Czilley.
Vezércikkedet a miniszternek bemutattam.
El van ragadtatva.
Táborunkba kell jönnöd - és a parlamentbe.
Egy tárcát adok holnap Plautusról vagy Virgilről vagy Alfieriről vagy Csonka Pistáról vagy a Bogár-gyerekekről, mellékelnéd ide érette a tíz forintot.
Újra csókol Ulrikod. "
Tarczali, mintha a várhegyi polgármesteri irodában ülne, hidegen végigfutotta az alulról felfelé, felülről lefelé, oldalt, közepett, derékszögűleg, négyszögben rímelő árkusos ákombákumot és visszaküldte, hogy: nincs pénz!
S a vers is úgy tetszik: igen túlzó.
S mint Várhegyen - mikor egy igazságos ítéletet erőszakolt ki a sok oldalról körüljárt tanácsos uraktól - fölemelt büszke homlokkal pecsételte be és toloncoltatta vissza az émelygős verseményt és szemtelen öndicséretet.
Pedig a lap a legszebben indult, s a Tükörről nyolc-kilenc szubvencionált kicsi és nagy lap zengett magasztaló himnuszokat.
Nagy baj, mikor az embernek rögeszméje, hogy: Becsületes legyen!
Tarczali szerencsésen ráment Lívia mosolygása után a modern erkölcsök hídjára, s onnan mint egy félénk gyermek visszaódalgott.
" Nem, nem !"
És miért nem?
Ki számoltatta volna?
Hát nem lehet egy okos embernek ügyesen hazudni ? saját jól felfogott érdekében? családja, jó híre, dicsősége, boldogsága érdekében?
Jól fogalmazott hazugság többet ér, mint egy egész könyv: De officiis ...
Kabay Pál úr lépett a szerkesztőségbe, s az asztalra tette kalapját, kesztyűjét , szemüvegét, s átölelte Tarczalit.
- Hallgass meg.
Mint az őrült rohant be hozzám Czilley.
Mutatta a leveledet.
Azt a nyomorultat - kezdé ő - én tettem emberré , munkatársait én szereztem, a kormánynál én mutattam be, a kaszinóban én vezettem , s mit tett?
- Semmit, csak meguntam az egzekúciót.
- No, de ne und meg pajtás, ha itt akarsz élni.
Én utálom mint a bűnömet, s minden atyafiságát megvetem - magamban, de inkább összetűzök egy útonálló rablóval, mint vele.
Az csak pénzemet veszi el és legfeljebb életemet: ez nevemet öli meg.
Írat Alázatossal egy irodalomtörténetet, s ott lepocskoltat.
Azt száz iskolában tanítják, száz buta magyarázza, ezer meg ezer ifjú tanulja, s tönkre vagyok téve az örök életig.
Ez így van.
Rögtön írj egy bocsánatkérő levelet, küldd a pénzt , hívd meg vacsorára, simítsd el a dolgot, mert ha őt elveszted: az égő láva alól épen jöhetsz ki, hanem az ő nyelve megesz.
Egyetlen embered se fog lenni.
Lapod megbukik, darabodat még ma visszavetik, elmehetsz vissza Várhegyre, vagy ahova az ő keze nem ér - drabantnak.
Hol az a pénz? add ide, viszem neki.
Aztán hagyj fel az idealista ostobaságaiddal.
Itt nem Árkádiában élünk, mint Várhegyen.
- Meg fogom mutatni, hogy az ilyen hitvány gyomot kiirtom az irodalom kertjéből.
- Te irtod ki?
Szegény Tamás!
Add ide azt a pénzt, és gyógyulj meg.
Ma még mindent helyrehozhatsz, holnap semmit.
Apropos, mint hallom Ulriktól, Csigadombyt kinevezték egyetemi tanárnak, s esküszik Líviával e hó 15-én.
- Az nem lehet.
Oly ostoba embert, mint Csigadomby - hisz magántanári előadását is Fehér Károly írta.
- De nagyszerű volt.
S a miniszter nem járhat utána, ki honnan szerzi a tudományát.
Ő csak a munkát veszi, s az ajánlatot.
- Ki-ki magáért felelős.
Hol az a pénz!
Vigyem, Ulrik a kaszinóban vár.
Borzasztóan veszt.
- Jó, hát mondjad , hogy most nincs pénzed.
Adok én Ulriknak a te nevedben, s te visszaadod.
Minden jó lesz.
De látod, nem engedhetem, hogy naivságoddal éppen most tedd magad tönkre , mikor néhány nap múlva adják a darabodat.
Azt a millió intrikát te nem képzeled , amit Czilley rád zúdít.
Ilyen korban, mint te vagy, egyszer sem szabad már bukni .
Érts meg.
Tarczali Tamás, mintha a kis várhegyi polgármesteri széken ülne, és valami hamisbankó-csináló vaskereskedő vagy bőrkereskedő örmény meg akarná vesztegetni : keményen tartotta magát.
Egy krajcárt sem adott.
Még ezzel a merev, szigorú képpel ült, mikor egy-két görbedt, sovány, kurta ősz hajú, magyar ruhás úr taszította be ajtaját.
- Itthon van Tarczali? - kiáltá éles süvöltő hangon.
- Itthon vagyok.
- Hazaárulás, szentségtörés - járt-kelt villogó, zöld szemekkel, mint a vad ketrecében a magyar ruhás úr.
- Mi a baj, Ábrahám?
- Ezt a mostani képviselőházat fel kellene vettetni.
- Miért?
- Minden erkölcs kiveszett a lelkéből.
Nem tudom keresztülvinni a polgári házasságot.
Csak azért, mert én indítványoztam, saját pártom leszavazott.
Ezzel a zsidókat akartam megölni.
Megállj, Eötvös.
Megkeserülöd.
Olyan dinamitot teszek a készülő miniszteri széked alá, hogy soha az excellenciás címet meg nem hallod.
Ha vén nem volnék már, a komisz Ábrahám nevemet megváltoztatnám, csak azért, hogy zsidó nevet viseljek.
Írtam Kossuthnak, s ő sem ért meg.
- Ah, ő is meg van vakítva!
Én már Kossuthtabb vagyok tíz fokkal, mint ő.
Ezután csak lapodnak dolgozom, huszonöten vagyunk, egész hadtestet hozunk táborodba.
Add ki ezt a cikket, szét akarom vetni a pártot, hogy a dühöngő egyenetlenséget ebbe a mélységbe süllyesszem.
Fél Magyarországot adom ezzel a cikkel.
Le a zsidókkal !
Kossuthtal!
Eh! nem ebbe a világba való ő már!
Mire vár, mit akar ő?
Tegye amit mondunk, nyomja reá pecsétjét, akkor él: ellenkezőleg megtanítjuk.
Ami Párizsban volt a kommün: az vagyunk itt mi. Ez az igazi magyar párt.
- Tagadom.
- Mit mondtál?
De hallom, fél lábod a kormány kalodájában már.
Törvényszéki elnökség kell?
Várj egy kissé: nálunk államtitkár lehetsz.
- Oly elvekkel soha.
Ti nem tudjátok, mit akartok: titeket a bosszú hajt, és nem a haza szent ügye.
Szenvedély nélkül is meg lehet mondani az igazságot, anélkül hogy rágalmaznók egymást.
Mi sokkal kisebb nép vagyunk, semhogy szükség volna egymás becsületét besározni.
Az igazság keresése ne ragadjon botrányra.
A francia, angol bolondoskodhatik, elég hatalmas és eszes hozzá: nekünk minden szót meg kellene előbb rágnunk, mielőtt kimondjuk.
Mi a szót is kardnak vesszük, amellyel okvetlen vágnunk kell.
Nagy tévedés.
Szerfölött!
- Ne te ne!
Nem tévesztettem én el az ajtót?
Hát te miféle párthoz tartoznál ?
Vajon előfizetőid nagy részét nem mi toboroztuk azzal, hogy: le Deákkal, Giczivel , Tiszával, s éljen a szabadság, testvériség, egyenlőség, az új birtokrendezés?
Úgy gondolom, ezt a zászlót bontottuk ki.
Te jól megszedted magadat, a mi hátunkon átmentél a vízen, s most ah... ejh! ni!
No várj!
- Sohasem csaltam, de csalatni sem akarok.
- De nagyon látom.
Rendesen, aki a kormányhoz akar átcsapni, így kezdi: ti kommunisták vagytok; ti kivihetetlent akartok, ti forradalomba hajtjátok a nemzetet.
Ó, sok tarka madár fútta már ezt a sípot!
Fújjad, de biztosítalak arról , hogy nemsokára magadnak fúvod.
Itt a szerkesztő - fel akarlak szerencsétlen ember világosítani: hát egy nagy semmi, s éppen ebben a semmiségében hatalom ő.
Írja azt, amit mondunk; adja ki azt, amit írunk; támadja meg azt, akit kijelölünk; vívjon minden héten egy skandalózus párbajt; eresszen meg egy csomó szenzácionális személyi hírt miniszteri változásokról; a legmagasabb körökben való botrányokról; tegye lapját élénkké a gyilkosságok gyors és pontos közlése által; tartson külön levelezőt a bolgár, szerb és román udvaroknál; beszéltesse a kuodéc királyokat, s ha rajta kapják, hogy hazudott : üsse el valamivel, s neve, lapja, pártja felvirágzik.
Barátom, egy igazi jó szerkesztő annyi, mint egy érdekét jól felfogó vendéglős.
Tegye fel a sapkáját, ha szégyenli kalap nélkül - de egyetlen szót se szóljon -, és a közönség becsületesen megfizet mindent.
Tedd le a tudákos nagyzolást, ez ölt meg Várhegyen is, és élj tanácsaim szerint.
Ezt a cikket még ma rögtön közöld ciceróval.
Légy okos.
- Még a legkisebb betűvel sem Ábrahám, ha nem találom jónak.
S Tarczaliban volt annyi erő és méltóság, hogy nevetett, ámbár eleinte azt gondolta, hogy ezt a bolondot a gallérjánál fogva veti ki.
Ennyi döfést, gorombaságot, arcul csapást egy öntudatos szerkesztő hol hever ki vajon?
Otthon, jó ebéd után, kedves, szerető családi körben a feketekávé mellett , a kényelmes zsöllyében.
Tarczalihoz az egész ebéd alatt se a felesége, se a leánya egy nyájas szót nem szóltak.
Eleinte nemigen vette észre, mert saját tépő gondolataival volt elfoglalva: színművével, a bosszúálló Líviával; az egyetemi tanárrá kinevezett Csigadombyval, ez együgyű fráterrel; a nemtelen Czilleyvel, ki a költészetből mesterséget és kalmárkodást csinál; Kabayval, kiben pedig volna szív: de majd , hogy több kérdésére se kapott illő választ, nejéhez fordult.
- Nos, nektek mi bajotok? - szólt kedvetlenül Tarczali, amint családjához lépett.
Gizella lebittyesztette ajkait, s kissé gúnyosan dobta oda: - Ha Fehér nem szűnik meg engem bosszantani kiállhatatlan követeléseivel, vidékre szerződöm; s ha pályám félbe szakad: apám lássa.
- Házadat, az ősi házamat, földjeimet, saját magam nevelésű, drága lovaimat eladtad - most a leányaidat akarod eladni? - csattant fel a nő.
- Singer Matild Párizsban húszezer forintot kap, pedig azt mondja Elvira, neki közel se volt másodéves korában olyan hangja, mint nekem.
De én, igenis, dobjam el a pályámat, s menjek Fehérhez, s legyek egy vidéki, szegény tanárné vagy egy rongyos szerkesztőné a külvárosban.
Járjak kosárral a piacra, mint a vén vuklis , bóbitás Timót néni vagy Boros tanárné, ki a szobákat is maga súrolja a két kis leányával.
Ezt akarná apám.
- Fehér úr, tudd meg, egy kitűnő ifjú, egy oly képzett tudós, hogy ma lehetne egyetemi tanár, és mindenek felett becsületes ember.
- Egy moly, aki a lelkét eszi meg az embernek, nagy, kevély, kutató szemeivel - lépett közbe az édesanya.
- Már Várhegyen vérig sértette.
- Minden színésznőnek - veté oda Adrienne - halálos ellensége.
- Egy komoly tudós, egy feddhetlen életű ifjú - tudjátok!
- A papának, mert használhatja - én nem használhatom; nekem a bölcsessége nem kell.
Én színésznő akarok lenni, Hollósi Kornélia, aki most - tudja apám ! százezrekkel bír, száz eze ... rek ... kel.
- Ó, leányom, annak hangja van, és volt.
- És nekem?
- És Gizellának? - szökött fel mind a három nő.
- Gyenge melled van, vékony és kis terjedelmű hangod, és meg is késtél.
Tízéves korodban vagy ilyenkor tájt kellett volna kezdened, most mi lehetsz?
Egy vidéki , gyönge operettistáné.
Sírás, fenyegetés, kiabálás akarta megédesíteni a keserű, erős feketekávét, de Tarczali úr nem várta be, fölkelt, és a kétségbeesés szélére lökött családot magára hagyta.
Forró fejjel sietett ki - ó, nem a híres várhegyi terebélyes almafák alá, hanem a bűzös, lármás, kőszénfüstös, sötét udvarra -, nem, nem, csak a keskeny, vasrácsos folyosóra egy csomó apró gyerek és vinnyogó szakácsné közé, hogy egy kis, jó , friss levegőt szívjon ziháló tüdejébe.
XV
Már nem a Diadal utcában laknak Tarczali Tamás úrék, megunták a fölötte lármás lakást, de meg nyolc-kilenc szobára nincs is éppen szükségük.
Kiköltözködtek a Józsefvárosba, s az Ősz utca 26. szám alatt fogadtak egy földszinti kis lakást , három utcai szobával, s egy udvari helyiséggel, mely szerkesztői irodának azért is nagyon alkalmas, hogy csöndes, és mert Tarczali úr erős fejzúgása miatt mindig a csöndességet keresi.
Sokat dolgozik, Fehér úr teendőit is - akit a családi békesség kedvéért el kellett bocsátania a szerkesztőségből - ő végzi.
Magvas úr helyett is - ki a külföldész volt, de ki Czilleyvel való rokonsága miatt távozott a Tükörtől - ő ollóz, két tót diák foglalkozik most az irodában, két igen ügyes trencséni fiú, egyik kicsapott nevelő, de nagy nyelvész, és fölötte éles tollú, a másik már minden irányú és pártszínezetű lapnál dolgozott, és így mindig széljárás felé tartja a felhajló, fitos orrát.
Mindent azonnal kiszimatol, és bár igen megfizethető, de felette hasznos voltánál fogva, mint másutt, itt is az a neve, hogy megfizethetetlen.
Ez a két derék ifjú az ő jobb és bal keze.
Hát Aladár?
Közelebb valami kedvetlen összeütközések miatt - melyek pedig a zsurnalisztikában napirenden levők -, annyira megbosszankodott Tarczali úr, hogy Aladárnak határozottan megtiltott minden hírlapíróskodást.
- Gazdatiszt légy inkább, de erdész, hogy csak vadakkal találkozzál - oktatta az apa fiát - vagy bányász, hogy örökké a föld alatt élj, s a mécsednél messzebb egy arasszal se láss, de író vagy efféle - soha.
És most Aladár úr üres idejét egészen a színházaknak szentelheti, de szenteli is.
A két tót atyafi csöndesen bontogatja a lapokat, harap, rúg, rabol, mialatt a szerkesztő úr vezércikket gyárt.
Az olcsó pénzről.
Bevallja, ó, egy apa, kinek elég terhes háztartása van , hogyne vallaná be, hogy valami olcsó pénz most nála is igen elkelne.
Az az Ábrahámék által alapított, új ellenzéki lap, s a Rögös Mátyás örökös vagdalózása, a Tarczali múltjának újabb meg újabb sarkokról való felvétele erősen megapasztotta a Tükör előfizető közönségét.
Hogy lehet az oly hirtelen?
A kétharmada mintha összebeszélés után történnék, egy negyedév végén csak így ni! - elment.
És éppen most érkeztek holmi végrehajtások is Csigadombyné részéről, a maradék háromezer forintra, mely törvényes járulékaival szinte négyezerre rúgott.
Nagy rúgás!
Ó, bölcs teremtő!
Mily jól tetted, hogy most látogattad meg Tarczalit erős fejzúgással.
Ez a hatalmas fejzúgás a sok gond között most rá nézve egész szórakoztató gyógyszer.
- Briczky - fordul egyik kezéhez a szerkesztő úr -, mi van a sajtóban rólunk?
- Cirógatják a szerkesztő urat, de gonoszul.
A miniszterfogókat bírálják.
- Hiszen még nem is adták.
- Az a fő, hogy akkor üssék agyon a darabot, mikor még színre se került.
A Czilley és Gara keze itt van.
De a körmükre koppantok.
Levágom a Gara verseit.
Ez a kevély ember, aki annyi poétát összevissza mart - bőg, ha egyet ütnek reá.
Egy gyenge szúrást nem tud eltűrni.
- Ne bántsuk.
Bosszúállásnak venné.
Nem engedem.
- Jó, hát akkor a szappanról írok.
A posta.
Levelek, de nem olyan halommal, mint ezelőtt másfél évvel.
- Várhegyről? mi ez?
S eltagadhatatlan örömmel bontja föl a levelet, hogy legalább a nevét hallja boldogsága egykori helyének.
Egy névjegy.
Dr. Szorítsd László, királyi tanácsos, orvossebésztudor, szülészmester, városi és kórházi főorvos, egyházi és iskolai főgondnok, iparegyleti elnök, címzetes tűzoltófőkapitány... (és még számos fő- és alelnök ).
Kéri a Tükör nagybecsű hasábjain a királyi tanácsosság szíves megemlítését, valamint néhány kegyes sort egyéb hazafiúi és kultúrérdemeiről, és: Mikor látjuk városunk falai között , tisztelt Barátomuram?
- Aláhúzva, mint ha éppen ez lett volna a fődolog!
- Ó, ravasz együgyűség, telhetetlen hiúság! - mormogja szédítő fejzúgása közepette.
S alázatos engedelmességgel ír néhány méltányló sort e szerencsés kúszónövényről.
- Papa - nyit be a szerkesztői irodába rendkívüli örömmel Gizella kisasszony -, jaj, ki van itt?
Jöjjön, jöjjön.
Szigligeti Edvárd úr.
Őszbe borult hajú, nemes, hosszas, halavány arcú, tündöklő szemű ember, jóságos biztató mosollyal.
Tarczali örömében alig tud egy-két szót szólni.
Érzi, hogy e látogatás darabja sorsát adja tudtul, oly férfi ajkairól, ki a nemzet örök dicsősége.
- A miniszterfogókat a jövő keddre tűztem ki... de...
- Tudom, művemnek sok gyengéje van.
- Nem, szerkesztő úr, a darab komikumja erős, jellemei néhány vonással jól vannak egyénítve, a nyelvezete sok szépséget fog felmutatni... de...
- Meséje, tudom, laza.
- No, nem erős, én mégis sikert jósolnék, hanem kérem, hallgasson ki.
Nem gondolja ön, hogy Czilley és Gara nagyon sokat árthatnak?
- Nekem?
- Művének.
- Ha jó: nem árthatnak.
- Ó, barátom, nem az a fő, milyen a darab, hanem ki írta? barátunk -e , ellenségünk -e? fiunk, sógorunk, érdektársunk?
- Ettől nem félek, csak a közönség legyen mellettem.
- Jó.
De ha a kritika önt összetöri, és főképp a kritika arisztokráciája: akkor A miniszterfogók két-három előadás után lemarad a műsorról, és legjobb akaratom mellett is keveset tehetek, pedig lelkem mélyéből örvendek minden - még egy kis tehetségnek is.
- Mit tegyek?
- Ön, ha jól hallottam, megsértette Czilleyt.
Nem akarok magándolgaikba avatkozni , de ez irodalmi ügy, s az ön diadala az én édes örömöm is.
Egyenlítsük ki differenciáikat - s ön egy nagy akadályt győzött le.
- Nem tudom, uram.
- Tudnia kell.
Az ő kezük évek hosszú során szaggatta - nem mondom koszorúmat -, de bizonyosan szívemet.
Én se mentem feléjük.
Mit nyertem vele? kedvemet vesztettem el, és vele sokszor legjobb gondolataimat, inspirációmat.
Igaz, később , nagyon sokára, letették a fegyvert, mert egy vén, mankón járó embert nem tisztesség és kéj kergetni!
Ön előtt a jövő, legyen kíméletes, gyöngéd, béketűrő , megbocsátó, s az istenek nem fogják megvonni koszorúikat.
Fölkelt, s a legnyájasabb barátsággal nyújtotta búcsúra kezét.
- Apám - fogták össze a leányok kezeiket, s kérték atyjukat a nagy költő távozta után -, menjen el Czilleyhez.
- Tamásom - borult a nő férje vállaira -, az én kedvemért tedd meg, ha annak a nagy embernek a szava nem lenne előtted parancsolat.
Kabult, tántorgott Tarczali úr - s kereste az ösvényt, amelyen valahova induljon.
A nők nem hagyták neki békét, addig kérlelték, addig-addig emlegették előtte a dicsőséget, a fényes jövőt, a halhatatlan, nemes költő meleg szavait, hogy végre szólt:
- Megyek, de tudom, hogy rosszabbat teszek, mintha nem mennék.
Még jobban fognak kergetni, döfni, és most már joggal, mert szegényebb is vagyok, mint voltam , lapom rosszabbul áll, nem tudok úgy fizetni, mint szeretnék, s mindent gyávaságomra rónak majd.
- Nem, nem, apám, csak menjen!
Aranyos, kedves apám!
- Te mindent túl sötét színben látsz, Tamás.
Azok jó emberek, te voltál kevély , elbíztad magadat a kis szerencsében.
Valld be.
- Nem úgy van, csak az igazságnak engedtem.
- Kocsit rendelünk.
- Gyalog megyek, addig is hadd gondolkozom.
- De még délelőtt, ilyenkor otthon van.
- Talán Garához megyek, az ha gőgösebb is - eszesebb.
- Czilleyhez - az nyájasabb.
- Hagyjatok magamra, mert zúg a fejem, nem látok.
( Nos, édes ifjú barátom, vagy bukott szerencsétlen írótársam, ha voltál valaha ilyen kellemes helyzetben?
Igen?
Akkor kísérjük el a Lipótvárosba, a szép gazdag Nádor utcába, a Röckel-házba Tarczali Tamás urat.)
Ott ballag Tarczali Tamás úr éppen a nagy takarékpénztári új épület előtt.
Fölnéz a tornyos, csillogó, égbe törő palotára.
Nos, mit lehet azon csodálkozni, hogy a pénz ily nagyszerű házban lakik?
Azt nem éri el minden hatalma mellett is, hogy az égben lakjék, de e földön a legelső hely az övé, s a templom is jóval utána következik.
Hogy ezeket Tarczali gondolja -e, de mért ne gondolhatná?
Lassan, vontatva halad, mint akinek több siratni, mint kapni valója van, s alig veszi észre, hogy azon a robogó hintón, szembe vele az új egyetemi tanár jő , feleségével, Líviával.
Az új pár kecsesen fordítja el fejét a Tükör szerkesztőjétől.
Vádolja -e a lelkiismeret a szerkesztő urat, hogy az önként kínálkozó szerencsét nem fogadta el egy gyermekes katekizmusi pont teljes megtarthatása miatt?
Hogy megtartotta -e kérdés, ki tudja, ki hiszi? míg azt, hogy ő tele van bajjal: már sok mesterember és boltos taglalja.
De térnek már ki előle többen, kik egykor díszebédet rendeztek a nagy kapacitás tiszteletére.
Minek ment az Ősz utcába?
Azt hiszem, a Diadal utcai lakás elég szép volt?
Sok jó barátot sért az, mikor egy eddig kényeztetett cimbora csak elkezd hirtelen alászállani, adósságot csinál, és kopott ruhában járni, holott Pesten annyi a finom kész öltözet.
És a Nádor utca?
Éppen az, s az a nagy erkélyes, tornyos, háromemeletes palota a Röckel-cipész magánháza.
Tarczali ajkai remegnek, jobban mint a térdei, és szemei sűrű könnyekben ragyognak.
Ó, hogy ver szíve, mintha egy nagy meredek hegynek kergetné egy dühödt kutya.
Mert a szégyen, a megalázódás, a férfiatlan bocsánatkérés a dühödt kutyánál is kutyább.
Azt gondolja Tarczali úr: a hátulsó lépcsőn megy fel.
Igen, a puttonyos ember is azon viszi fel terhét, és a szégyen a legnagyobb puttonynál is nehezebb.
Arra igazán a teherlépcső szolgál.
A második emelet egy díszes utcai lakosztályát bírja a Czilley-család.
- Nagyságos Czilley Ulrik urat idehaza találhatom? - kérdi Tarczali Tamás egy peckes, kikent hajú, libériás inastól.
- Konferencia van őméltóságánál, hanem bejelentem.
Az átadott jegyet beviszi az inas - miután a pengő forintot zsebébe csúsztatta a névjegy mellől.
Pár másodperc múlva kitárja az inas a nagy tölgyszárny-ajtót.
Két tudós öreg szögezi Tarczalira pápaszemét, és Czilley úr görbe hátát kiegyenesíti.
- Szervusz, Tamás.
- Alkalmatlan időben jöttem - ugye?
- Parancsolj.
- Ó, kérlek - hajtja meg magát az egykori hegyes, katonás polgármester mély alázattal, majdnem a földig - családjáért.
Csak egyet ne róna az Isten a megalázódott, szegény emberre, hogy annak ne kellene mindjárt sírva fakadnia.
De a terhes felhő egy lökésre nem ereszti könnyebben alá záporát, mint az ilyen elesett halandó!
- Valami halálozás? - kérdi Czilley.
- Ó, nem!
- Értem, fiad megszökött egy balerinával, ma olvasom a Pester Zeitung hírei között.
Baj, baj, főképp, ha lopott is.
Itt smukkokról is van szó.
- Erről nem tudok - tántorodik vissza jótékony ébredéssel és hirtelen száradó szemekkel Tarczali -, koholt, rossz akaratú hír lesz.
Más, igen kényes ügy hozott becses úri hajlékodba.
Szemeivel kérdezte, hogy ezek előtt beszéljek -e?
Czilley megnevezte a két híres írót és akadémikust, és felhívta Tarczalit, hogy szóljon - ezek legjobb barátai.
Előttük titka nincs.
( Igen, itt előttük, a világ előtt borulj térdeim elé, haszontalan törpeség - csikorgatá örömmel fogait Czilley.)
- Egy bizonyos ügyben tévedtem - dadogá Tarczali Tamás.
Ó, hogy szerette volna, ha most is elszédül és földre bukik, mint Várhegyen történt vele néhányszor, mikor igen fel volt izgatva, hanem most lábon és ébren tartotta a szégyen.
- Kérlek - micsoda ügyben?
- Megsértettelek, Ulrik - de talán mégis, ha megengednéd, négyszemközt.
- Nagyon tévedsz, ha megsértettél volna, küszöbömet bizonnyal nem lépendetted át .
Talán többet ittál?
- Hallom, szoktál sokat inni.
És élesen kacagott Czilley úr.
- Sohasem voltam részeg.
- Nos akkor?
- Egy levél - azt a verset, kérném - rosszul fogtam fel.
- Ó, azt rég kiadta az Akadémia.
Ha csak ennyi, akkor ezt a találkozást bevégeztük.
Isten áldja meg.
Nem magánlátogatást várok öntől.
Czilley hátat fordított, és a két tudóssal folytatta fejtegetéseit.
- Ki volt ez? - kérdék a tántorgó emberre mutatva.
- Eh, egy őrült, egy idióta nyomorult, egy kicsapott, vidéki polgármester.
A miniszterfogók mégis megbukott a kritika előtt.
A főlapok, s a szubvencionált lapok rettenetesen lehordták, mint egy sületlenséget .
Főképp Gara mutatta ki rajta virtuózitását.
A Tarczali vígjátékírói pályája ezzel egy időre befejeztetett.
- Ugye megmondtam, Ágnes! hogy hiába megyek ellenségemhez?!...
Talán még jót tett arra a sok szomorúságra, szégyenre, embertelen kritikára, ami A miniszterfogók nem remélt sorsa után a felette meglazult Tükör magas hangú, kevély szerkesztője nyakába mint egy februáriusi sebes eső szakadt, hogy a közvádló azt a kis párbajügyet éppen most hozta felszínre.
Az irgalmas törvényszék, tekintetbe vette, hogy egy kis város polgármesterének valóságos luxus artikulus a párbaj: két hónapot rótt Tarczali Tamás úrra.
A sors úgy gondolkozott: két hónap szép idő, azalatt Tarczalinak minden bizonnyal meg fog jönni az esze.
Felhagy a nem neki való munkával, rendbe szedi törött hajója megmaradt roncsait, épít belőle olyanamilyen bárkát, s egy kis alázatos könyörgés és magábaszállás után visszaevez Várhegyre.
Ott jót nevetnek rajta - hiszen nevessenek; megcsipkedik innen is, túl is, hiszen csipkedjék; majd jobb emberei összeszedelőzködnek, s a legközelebbi választás alkalmával beteszik - minek teszik?
Oda még, arra a tájra alispánnak se menne.
Hiszen háza már nincs meg, örökké csúfolnák; földjei, lovai, tehenei, aprómarhái - potom áron mentek el a nagy sietségben: bár ilyen gondolat fordult meg Tarczaliné fejében -, hanem e gondolaton, mint hasznavehetetlenen, napirendre tért a család .
Várhegyre nem megyünk, nem, nem, soha!
A kéthónapi börtön mégis hozott egy kis áldást, fordított egy kicsit elborult állapotjukon.
A jó magyar nép, ez a mindenért hevülő, nemes, igaz, nagyszívű magyar nép, martírt látott a bebörtönzött szerkesztőben, s tömegesen tisztelte meg részvétiratokkal s előfizetési összegecskékkel.
Kabay Pál megemberelte egy szép ódával.
Cincinnatusnak nevezte, kit az ekétől hoztak el, és ki bizonyosan vissza fog térni minél előbb, mint nagy jellem - az ekéhez.
Bátori egypár történelmi cikkel kedveskedett Erdély felséges múltjából, de szinte hihetetlen: Czilley Ulrik egy barátságos levélben, kívánatra elküldte a kérdéses ódát, csak a rögtöni fizetést kötvén ki.
Isten jó, de ha az ember megátalkodott: ki tehet arról?
Tarczali hideg gúnnyal utasította vissza e szemteleneket.
- Úgy, úgy, csak bízd el magadat - nyögött Tarczaliné -, légy dölyfös.
- Nem, csak nem esem mindjárt kétségbe, mint ti.
- Felejtsd el, amit tettek.
- Soha.
A vihar nem zúg élesebben, mint ahogy ezt a rövid szót susogta.
- Mit csinálsz? mit fogsz tenni?
Tarczali egy levelet adott át nejének.
- Elfogadom a vörösvásárhelyi polgármester meghívását.
Írtam neki, léptessen föl követnek.
- Nos, nem került -e elégbe a Csigadomby megválasztása?
Nem fizettél -e te is a magadéból, amit jól megháláltak: - hétszáz forintot?
- Tanultam rajta.
Most már ismerem az embereket.
- Tamás, az Isten megfizet, ne keveredjél semmibe.
Húzzuk össze magunkat, menjünk el innen, minél messzebb, vállalj valami kis hivatalt.
- Nem neked kellett a főispánság?
- Ó, hagyd el - törölte szemeit a megsápadt, összetöpörödött asszony.
- Kis hivatalt? mit? talán legyek írnok, hiszen voltam már polgármester.
Asszony vagy, aki megrémülsz, ha egy ablakot betörnek.
Ne félj.
A lábaim előtt fogod látni ellenségeimet.
Az igazságnak, egyenességnek buknia nem szabad.
Ó, könnyen kaptam volna már bírói széket, csak el kellett volna adnom lapom irányát, bejutottam volna az Akadémiába, csak etettem, itattam, fizettem volna folyvást Czilleyéket , kártyáztam volna velök, hogy húzhatták volna le a felsőmet.
Összedarabolhatnak, ha van hozzá erejük, de sárban fetrengeni, a jellemtelenség sarában: nem, nem, édes Ágnes, ott Tarczali Tamást nem fogja látni soha senki.
Ezt jegyezd meg.
Ha teneked megvoltak eszméid, terveid arra nézve, hogy leányaidat hogy és kikhez adod férjhez? ha te el tudtál dobni egy Fehér Károlyt, aki ma műegyetemi tanár, s amit én előre láttam, mert ösmertem nagy képzettségét, akkor engedd meg, hogy én követhessem saját eszméimet.
- Jó, én nem bánnám, Tamás, de hol veszed a pénzt a követséghez?
Hol?
- Hol? - kiáltotta biztosan a férj, aki már látta a kölcsönző intézeteket.
- Mindent eléltünk, a leányok rongyosak, szegény Aladár küldözget nekik a jutalomjátékaiból egy-egy darab ruhát.
Azt is sírva látom, hogy az én egyetlen fiam kóbor színész...
- Ha követ leszek, besegítem a Nemzeti Színházhoz.
Megállj, mert tapsolni fogják még az én darabjaimat.
Érzem, hogy még minden erőm megvan.
Aligha lehetett ez így.
Az egykor daliás, szép ember megőszült, megkopaszodott ; arcán a régi, friss, piros életteljességet bizonytalan hamvas-sárgás szín váltotta fel, s ami csak azoknál fordul elő, kik a nagy rázkódásokban, lelki tépelődésekben elvesztették erejök ruganyosságát: vastag potroht eresztett.
A még mindig forrón szerető, jó asszony hittel, reménnyel, szeretettel hallgatta a bátor szavakat, s egy percre letette kezéből pénzes varróját.
Tarczali Tamás hegyesen járkált (mert talán minden fontosabb dolognál járkálni kell egy kicsit) az Ősz utcainál is sokkal sötétesebb, szűk szobában.
- Június huszonötödikén lesz a választás, ma hatodika van csak, holnapután indulnom kell.
Telegramot is kaptam.
A dolog teljesen biztosnak látszik, de annak is tartom.
Tarczali, amint olvasta az elébe tett sürgönyt, egy hangos felkiáltás után szinte összerogyott.
A költség nyolcszáz forint, de csak n e k e d .
- Nos - nyugtatá meg Tarczali a boldogtalan asszonyt -, mi van ebben oly borzasztó?
- A pénz.
Hiszen egy jó kabátod nincs, a házbért alig tudjuk kiteremteni, a leányok expediálják a lapot, ők fordítanak, írnak, én ezeket a selyempaplanokat varrom a háziasszonynak, hogy élhessünk, és te nyolcszáz forinttól sem tudsz megrémülni.
- Nem, mert háromezer forintos állást nyerek rajtba, tisztességet, befolyást , hatalmat és lapomnak új támaszt.
- Ha volna, de mit adunk el?
- A biztosítékra ad Steiner.
- De ha megbukol, s a kauciót elveszik, a lap is oda, az utolsó falat kenyér is.
És mintha már minden elveszett volna, a gyönge, ideges nő oly jajveszékelésben tört ki.
- Fölötte csekély véleménnyel vagy felőlem! - sóhajtá elkeseredetten a férj.
- Nem, nem, csak a pénztől félek.
Bár ne adtam volna el a házamat, a sok, szép rétemet, de a teheneimet, a drága lovaimat, bivalyaimat, szép majorságomat.
- Eső után köpönyeg, mire való ez?
Ne légy kislelkű, s amit tettél, ne szégyelld , nem a másét adtad el.
- De igen, a gyermekeimét.
- Visszaszerezhetünk még mindent, ha bízunk egymásban s az Istenben.
Nem jövök addig haza, míg a mandátum a kezeim közt nem lesz.
Készítsétek el ruháimat , kiváltom órámat, láncomat, gyűrűimet, hogy tisztességesen jelenhessek meg, július 25-ike reménylem ünnep lesz házunkban.
( Igen, a napról napra gyengébb, erőtelenebb étel miatt.)
Estefelé haza kerültek egy varróműhelyből a leányok (nem lettek színésznők , erkölcsi, félénk tekintetekből, és hogy szüleiket el ne kelljen hagyniok ), közös erővel nekimentek a dolognak; megostromolták a követséget, leküzdötték az akadályokat, elhárítottak mindent az útból, s a kaució kérdését is szerencsésen , egyhangúlag megoldották.
A mama nem szavazott, kiment a háziasszony kertjébe sírni s imádkozni s egy keveset, nagy óvatosan - örvendeni.
- Hiszen, ha Isten akarja, mért ne lehetne meg az a követség.
Hánynak sikerül.
S azokra a szerencsés választásokra gondolt, ahol ellenfél se volt, s egyhangúlag történt a győzelem.
Ezer meg ezer apró javításokon jártatta az eszét.
Fehérneműket vásárol; a leányokat mégiscsak stafírozza, s Isten, ha elhozza szerencséjüket; ő minden szenvedést, szégyent, megaláztatást elfelejt.
Meg kell újítani az ágyhuzatokat is, és néhány finom paplant kell varratni, mert a sok vendég mindent tönkretett.
Üvegeket, porcelán edényeket, még vasneműeket is újakat kell szerezni, mert minden csonka-bonka.
Aladár is visszakerül, kiváltja a rabságból.
Írok neki még ma, a lelkem szegény fiamnak.
Ó, ha még egyszer együtt élhetnénk?
Ha még egyszer az a jóságos Isten lábra teszi: soha, soha többé meg nem ejti őket semmi kísértés.
Talán, talán... hiszen talán csak...
Így okoskodott és kapaszkodott a megtért, jó asszony.
Azt mondják: Istennek nagy kedve vagyon a megtérőkben.
Hiszem is, és talán meg is fogjuk látni.
A szerencsés lakodalomra nem készítik jobban a menyasszonyt, mint Tarczaliné és leányai a nagy útra, a diadalra a papát készítették.
Minden smukkot reá raktak : arany óralánc, a régi, aranyóra, mikor polgármester lett másodszor, nagy drága pecsétnyomó-gyűrű, a jegygyűrű, két-három értékes köves gyűrű, új bőrönd , becsületesen megtömve, szépen ellátva.
Egy csomóban a szükséges pénz is - a halál hídjára való vám.
Úgy kísérték ki a hajóállomásra, mint ünnepelt férfiút, miután már egy nagy láda kisebb-nagyobb zászlót, egy nagy köteg zászlórudat útnak indítottak volna Vörösvásárhely felé.
Jólesett, ó, fölötte jólesett Tarczalinénak, az a csekély figyelem, hogy a nyomdász úr, ki az utóbbi időkben többször gorombáskodott, igen díszes névjeggyel lepte meg őket az első napon már:
TARCZALI TAMÁS ORSZÁGOS KÉPVISELŐ
A Tükör tulajdonosa és főszerkesztője
Ilyen megható figyelmet csak a pesti nyomdászok tudnak tanúsítani.
Tarczali Tamás urat már a hajón többen üdvözölték, mivel lehetett olvasni a lapokból, hogy a vörösvásárhelyi ellenzéki képviselőjelölt: Tarczali Tamás a Tükör érdemes szerkesztője.
Mentől közelebb ért a hajó Vörösvásárhelyhez, annál jobban szaporodtak az üdvözlő , hódoló köszöntések, meleg, gratuláló kézszorítások.
Tarczali úr nagyban készült programbeszédjére.
Figyelmeztették, hogy hozott -e magával díszmagyar ruhát?
- Nem hoztam.
Ez a pont láthatólag elszomorította.
Rossz előjelnek vette, hogy a díszmagyarról megfeledkezett.
- Éljen - üdvözölték és verték föl merengéséből a vörösvásárhelyi állomásnál, a parton.
Megzendült a banda, durrogott a tarack, lobogott a zászló, és kivált a tömegből négy-öt ünnepélyes arcú úriember, tollas kalappal, kokárdával.
A levegőt, a nyárfa- és fűzfaerdőt, a Dunát, s a túlsó széli, pompás szőlőhegyeket rengeteg éljen, halljuk, éljen Tarczali Tamás - töltötte be.
Az utóbbi időkben rossz emberek által sokképpen megkeserített férfiún igen láthatólag erőt vett a meghatottság.
Egyre törülgette gyöngyöző verejtékét, és közben hulló meleg könnyeit is.
Isten nagyon jó, és ó, micsodák az ő láthatatlan utai.
Tehát mégis elérendi célját, megszégyeníti alattomos és nyílt ellenségeit, megmutatja Várhegynek, hogy Tarczali férfiú, jellem, az, akinek magát mindig minden tettében adta?
Alig várta, hogy aki beszélni akar, beszéljen, és következzék ő.
- Kedves barátom - borult nyakába, és ez ölelés alatt súgva fülébe Vermes Pál úr , a vörösvásárhelyi polgármester -, beszédemre a lehető legmérsékeltebben válaszolj, most csak pár szót, hogy üdvözlöm, köszönöm egy s más, s majd otthon a városban kikészítjük a programbeszédet.
S azzal Vermes úr, egy közép termetű, veres rókaember, nagy, ferde arccal s pofaszakállal - mintha még mind a német időben élnénk, mikor csak a rókáknak és pofaszakállasoknak volt teljes kelete - fölemelte kezét, intett a kalapjával, s a féligleges csöndben ilyenformán beszélt:
- Országos nevű hazánkfia, Tarczali Tamás, szeretett kedves barátunk!
Sóvárgó szívvel lestük a percet, hogy a fennkölt lelkű írót, a nemzet szabadságának törhetetlen bajnokát, az egyenlőség, testvériség, szabadság merész és rettenthetetlen szószólóját, az eszmék mártírját, ki a haza javáért a börtönt is megülte: üdvözlő körünkben láthassuk.
Eljöttél, mindnyájunk szíve egyet érez hogy: Isten hozott, itt vagy, mindnyájunk ajka egy szót röpít feléd, hogy: Isten hozott.
Éljen, éljen, éljen!
Halljuk.
A vörösvásárhelyi polgármester úr ismét intett és vásári zsibajjal zúdult a banda fület repesztő Rákóczira.
Mondott valamit Tarczali, de azt szerencsére senki se vehette ki jól, hogy mit.
Egy négylovas, nyitott hintóba tették a jelölt urat, s kocsin, lovagok, gyalogok , nők, férfiak ünneplő ruhája kísérte a felzászlózott város felé.
Akkora por verődött, hogy nemcsak követjelöltet, de embert, lovat se lehetett egymástól megkülönböztetni.
Különben éppen elég volt az, hogy megjött, itt van.
A tanyákon folyt a bor, párolgott a pörkölt, nyikogott, dörömbölt, morgott , sivított a zene, és táncolt az egész világ - a kaució terhére.
Kimosakodás, öltözködés, parolázás, ölelkezés, csókolódzás, egy szamosvári ügyvéd , egy nyugalmazott finánc, ki most ellenzéki lett a legborzasztóbb kormánypártiból s egy gimnaziális fiatal, okvetetlenkedő segédtanár előterjesztették propozícióikat.
- Itt úgy áll a dolog - vette át a vezetést rövid támadás után a polgármester -, hogy Tarczali barátunk ellenzéki programmal jött.
Igaz?
- Igaz, uraim.
- Hogy a nyolcszáz forint előleges költségvetést elfogadja.
- Hát nem az egész összeg ennyi?
- Az bizonytalan, egy bizonyos csak: a győzelem.
- Egy követséget, méltóságos uram - szól közbe a finánc -, igen olcsón vennénk meg rongyos nyolcszáz forinttal.
Ezret én is adnék.
- Én kétévi tanári fizetésemet örömest.
- Kérem, uraim, folytassam.
A költségvetést barátom elfogadja, és azonnal a nyolcszáz forintot le is teszi.
Tarczali kivette a tárcát.
S a kereskedő és ügyvéd számba vették az összeget.
- Tarczali barátunk óvakodni fog élesen nyilatkozni a kormányról, mivel megállapodásunk és tett ígéretünk szerint követünk ugyan ellenzéki, de az első hónapban tartozik - az okot maga választhatja, hogy miért - átlépni a kormánypártba.
Barátom, a mai kényes viszonyok közt csak így lehet élnünk .
Vörösvásárhely mindig ellenzékit választ, de a kormány ellen soha egy lépést sem tesz.
Ez a program.
- Akkor, uraim, én jelöltségemet be is végeztem.
- Miért, hogy? - kiáltanak az intézők.
- Engedjenek meg, az efféle eljárás oly lealacsonyító...
- Barátom - kényszerítés nincs.
Csak egy baj van, akár maradsz, akár távozol - amit én mint régi barátod és polgármester felette sajnálnék -, a költségeket meg kell fizetned, s így a nyolcszáz forintot vissza nem adhatjuk.
- Semmi esetre sem - perdült egyet a segédtanár úr.
- Nekem eddig magamnak került egy százasomba.
- És nekem öt hordó pálinkámba.
- Én két hónap óta működöm - szorongatta az ügyvéd úr a pénzt.
- Ez oly ártatlan játék, édes Tamás, hogy ezen egy művelt mai korbeli ember, mint te is, meg nem ütődhetik.
Országszerte, számos ilyen eset fordul manapság elő .
Gyermekeid vannak - hivatalt kapsz, de jót; nagy tehetséged van - egy szép pálya áll előtted, akár a miniszterségig fel.
Hát ott nincs ember, mégpedig a legkitűnőbb, aki előbb tigris volt?
No.
Látod, te mint tanár is túlon-túl idealista voltál.
Megjöhettél volna már réges-rég.
Egy szó mint száz: te tartod magadat a propozíciónkhoz, s a mandátumot akár ma a kezedbe adom.
- Sajnálom, hogy te - engemet, aki ifjú koromban is ösmertél - ily jellemtelenségre képesnek tartasz.
Fölpattant, bőröndje után nyúlt, és rohanni akart a kutyák közül.
- Nem lehet , édes úr - állott elő a finánc -, még számolni valónk van.
- A kocsibérrel, vagy talán a szíves éljenekért tartozom.
Itt van órám...
S a drága órát láncostul az asztalra vetette.
- Édes barátom - csitítá Vermes Pál úr, az okos polgármester -, te fölhevüléseidben ismét túl mész.
Nagy kellemetlenségbe kevered magadat.
Minket nem perelhetsz, mert te jutsz börtönbe, ki minket meg akartál nyolcszáz forinttal...
- S az órával - akasztotta nyakába a láncot a segédtanár úr - vesztegetni.
Én magam teszem fel a törvényszék asztalára.
Komédiába való.
Haha!
- Ez igen nagyon szép - mormogá az ügyvéd -, ilyen hálát se láttam.
Mi itt éjt , napot eggyé teszünk egy ösmeretlen ember fölemelésére, s kapunk érte pofont .
Nagyon jó.
Nem merek ahhoz fogni, hogy azt az őrjöngésig menő izgatottságot leírjam, mely Tarczali Tamást körmei közé ragadta.
Tombolt, kiabált, fenyegetődzött, emlegette lapját, a pellengérre tételt, s majdnem tépett, szaggatott ruhával menekült ki a barlangból, s futott egy vendéglőbe.
És otthon Pesten - a szenvedélyes órák alatt, a Tarczali-család női ága mily édes , reményteljes órákat töltött.
S maga súroltatott, tisztogattatott, a leányok énekeltek, táncoltak, öltözködtek , nem mentek a varróintézetbe, sőt fel is mondtak.
Bezzeg most Kabay Pál egy nap háromszor is kiment hozzájuk, hogy mit hallottak ? hogy állnak a dolgok?
Szép pálya, ó, egy követség a legszebb pálya most.
Honatya , törvényhozó, a királyi felséges asztal vendége.
Igen, asszonyom, Tamás ezután a király őfelsége fényes asztalánál és báljaiban is részt vesz.
Egy percre a szegény Tarczaliné is betekintett a felséges bálokba.
Látta a koronás királyt kegyes mosollyal, körülötte a főurakat és dámákat - és igen előnyös helyen - Tamást is, amint a király felséges személyével szót vált.
No, Várhegy, irigy Várhegy.
Ugye, nem hagyott el bennünket a jó Isten?!
Aki igaz meg becsületes meg hű, magát le nem alacsonyítja - mégis célt ér?
Jöttek-mentek a régi jó barátok, szerét-számát se tudnám megmondani, hogy kik .
Mindnyájan, akik csak érző emberek voltak, és örvendettek a más szerencséjén.
Radovanovics Timót néni is lejött, úgy feltollazva, bokrétázva, selymezve , pántlikázva, amint csak egy hetvenes dáma ahhoz tud.
Bocsánatot kért az elmúlt boldogtalanságokért, és elmondta Tarczalinénak, hogy férje egy talpig becsületes, hű férj, amilyen nem is hiszi, hogy legyen még egy a világon.
Líviától tudja.
Igaz, hogy én oktattam - tevé hozzá Timót néni .
Szerencséje, hogy nem heves vérű, nem mint az én szép Timótom, aki minden horgon megakadt.
Egész ebéd alatt s egész délután, késő estig, míg csak az egyetemi tanár úr hintaja oda nem ment a néniért, folyvást Tarczaliról folyt a beszéd, s a szép pályáról, mely most már bizonyosan előtte áll.
- Mondja meg, öcsémasszony - szólott le a hintóból Timót néni pártfogói hangon -, hogy Tarczali közeledjék a kormányhoz, ezt Gábor is izente - és éljen jobban az eszével.
Szegény embernek nem való nagy urak ellen fúni a követ.
Most már legyen okos, és nézzen valami után, mert az a Pest olyan, mint a vendéglő, mihelyst megsejtik, hogy nincs az embernek pénze, nyomban kilódítják az ajtón.
Jó, jó - gondolta büszkén, boldogan Tarczaliné -, hogy csak jöjjön haza Tamás , majd mellette leszek ezután én is jobban.
Hát másnap öt és hat óra közt, mikor egy más rendbéli jó asszonyság ült a kávézó asztalnál, Tarczali úr betoppan a mulatók közé.
- Megvan? - kiáltják az asszonyok.
- Hány szavazattal?
De ilyen hamar.
Mutassa a mandátumot.
S némelyik idősebb hölgy a nyakába borult Tarczalinak, és eltolta onnét Tarczalinét.
- Semmi, semmi - dadogá Tarczali Tamás sápadt arccal, mosolyogva.
- Hogyan? - hangzott mindenfelől.
- Ide a mandátumot.
- Éljen - törtetett be Kabay Pál.
- Láttalak, hogy jössz: egy kocsiba dobtam magamat, hogy az első üdvözlő én legyek.
Kedves, kedves öreg!
Czilley is jő , fogadd nyájasan.
Szeret az téged.
Tarczali Tamás - nem merte kimondani rögtön a szót, s annak tulajdoníthatja, hogy egész éjjel ettek-ittak az új követ tiszteletére.
- Engemet mindenemből kiraboltak, és követ se vagyok - tördelé a rémítő igéket Tarczali a vendégek távozta után.
- De jellememet megőriztem!
XVI
Szabadka, 187. július 14 .
Kedves szeretett szüleim, jó testvéreim, különösen mélyen megbántott Atyám !
Reszkető kezekkel ragadom meg a tollat, mert nem remélt öröm tölti el szívemet, hogy azok, kiket mindenkor imádásig szerettem, nem vetettek ki engemet lelkükből.
Nagy bűnt követtem el, jól tudom, nem is merem magamat védelmezni.
Szülőimet csaltam meg, bennem helyezett reményüket, terveiket tettem semmivé - egy meggondolatlan lépés volt ez, de attól fogva, hogy drága atyámat láttam játszani, s oly felségesen, s nővéremet Gizellát: minden percem , minden órám, gondolatom, vágyam, álmodásom csak az isteni művészet volt.
Ezért örvendtem, hogy Pestre megyünk, hogy szeretett atyám színműveket ír, melyekben valamikor talán én is játszhatom, hogy egykor koszorúimmal imádott szüleim hajlékát egy kis templommá fogom változtatni.
Mint annyian, én is követtem a múzsa hívó szavát, és ha száraz kenyéren és vízen kellene is élnem: boldogabb volnék e szép független pályán, mint a legdúsabb hivatalokon.
Ma király vagyok , holnap koldus; ma kergetem a zsarnokot, holnap oltalmamba veszem az árvát; ma egy uzsorást adok, talán egykori lelketlen tanáromat, ki bár mindig a klasszikusokat emlegette, de azért a bőrt húzta le az emberekről; holnap az athéni szegény Timont játszom, ki mindenét kiosztja felebarátai között, hogy azoknak örömet szerezzen .
Mégis sokáig haboztam volna, hogy menjek -e, ne menjek szüleim beleegyezése nélkül, ha Lívia néni nem jő segítségemre, s nem bátorít és sürget, hogy csak menjek, mert minden nagy színész rendesen úgy szökik meg szüleitől.
Ő is éppen így kezdte pályáját.
Ne féljek - beszélni fog atyámmal .
Drága Rafaellámat is Líviának köszönhetem, ő szerzette köztünk a találkozásokat, amiért örökre hálás is leszek iránta, de sőt az útiköltséget és ajánló levelet is ő adta a Holló-társulathoz .
Rafaellám ezerszer csókolja kedves jó szüleim kezeit, és élete legjobb céljának azt tartja, hogy önöknek hű engedelmes szolgálója legyen.
Ő mos, ő főz, ő varr, ő táncol, ő énekel, ő játszik mindent; velem egészen úgy bánik, mintha gyermeke volnék, holott már van egy kis leánykánk, kit anyám nevére Ágnesnek kereszteltettünk.
Egészen olyan, mint Gizella, szép, elragadóan szép, s olyan felséges drámai hangja lesz, mint Adrienne-nek .
Én drága szüleim boldog vagyok.
Éppen nem érzem mit eszem, mit iszom, hogy ruházkodom - minden színész kissé gyengén öltözködik -, hogy holnapra lesz -e egy krajcárom: mert a művészet olyan, "mint a bűvös pálca egy suhintással teremt ott, ahol semmi se volt."
( Lásd "A rab herceg" II. felv. 10. jelen.
7. sor. )
Mindezeknek dacára azonban még sem mertem volna írni, ha szeretett, jó anyám ezerszer megcsókolt soraival minket végetlenül meg nem örvendeztet.
Elragadtatással olvastuk, hogy édes atyám vörösvásárhelyi követ , hogy e parlamenti fényes állása által úgy a Tükrön, mely közelebb érzékeny sérüléseket szenvedett, mint a mi sorsunkon is tetemesen változtatni fog.
Kezeit csókoljuk, szeretett jó atyám, addig is, míg legforróbban személyesen megköszönhetjük e nagylelkű és meg nem érdemelt gondoskodását.
Most előbb Bakalovics bácsiékhoz megyünk, Szabadszállásra vagy Paksra, de onnan sietve jogunk tiszteletükre lenni és menni.
Bakalovics bácsinak jól megy, felesége a legszerencsésebb egyik vidéki igazgató, ki apám iránt ma is rajongó bámulással és szeretettel viseltetik.
Velük fogunk Pestre menni drága szüleimhez.
Nagyon szeretné, ha atyámnak valamelyik új darabját ő adhatná először.
Azt mondja: Tarczali Tamás egy új magyar Molière.
A miniszterfogók mindig zsúfolt házat csinál vidéken, de persze a miniszternél az ő felesége tudja csak adni a megszólamlásig híven és művészien .
Való igaz.
Láttam .
Köszönöm, forrón köszönöm, hogy szabad atyámat e magas és dicső pályán nekem is - a tékozló fiúnak - üdvözölni, ki ha némelyekben tékozló vagyok is, de a szüleim és testvéreim iránti szeretetben, hálában , engedelmességben minden érzésemet megőriztem.
Azt akarom, hogy apámhoz méltó legyek, hogy jellememet mindig megőrizzem.
Szakmám a Szerdahelyi-féle víg szakma.
Ezt csak atyám számára bátorkodom ide jegyezni .
Fogadja, drága jó atyám, a kitüntetéshez, a követséghez legőszintébb szerencsekívánatainkat (egy nagy vacsorát adott Rafaellám ez alkalomból a társaságnak, hol atyámra, a jeles íróra, rettenthetetlen szerkesztőre, törhetlen ellenzéki hazafira és követre a toasztoknak vége-hossza nem volt ), fogadja bocsánatkérő kézcsókjainkat, valamint szeretett édes anyám is, és fogadják kedves nővéreim a felette boldog Aladárnak és nejének és leánykájának ezer csókját, és felejtsék el mindnyájan azt a sok, sok keserűséget, melyet lépésemmel tudom, hogy mindnyájuknak okoztam .
A Holló-társaság minden tagja kér, hogy hő tiszteletét szüleim iránt e levelemhez csatoljam.
Ide csatolom .
Még egyszer, midőn a legalázatosabb tisztelettel és szeretettel kérnők drága szüleim bocsánatát és kegyes jóindulatát, vagyunk szerető gyermekeik, illetve, testvérei, és illetve unokájuk, kis húguk
Tarczali - színészi néven Szentpáli Aladár, és neje Fick Rafáella és Szentpáli Ágnes-Fedóra .
Ui. Talán öt-hat nap múlva már kezeiket csókolhatjuk .
Aladár és Rafáella s Ágnes-Fedóra .
Kézről kézre járt a levél, könnyektől, főképp az édesanya forró könnyeitől áztatva, s a legszenvedélyesebb örömkiáltásokkal kísérve.
Úgy, hogy majd alig akarták észrevenni azt a fináncféle, furcsa, városi egyenruhába bújt embert, ki kezében a hóna alatt papiroscsomóval méltán követelte a figyelmet.
- Wilhelm úr - fordult az egyik ember társához -, kérem, én mindent eligazítok , hagyjon magamra, várjon meg a városszolgákkal a kapu alatt.
Ez az úr egy régi barátom, kedves társam, vele gyöngédebben is bánhatunk.
Kipótolhatjuk egyebütt .
Úgyis lesz alkalmunk bőven.
Wilhelm úr, miután tudtul adta, hogy ő is sokgyermekes családapa, és van szíve , bár ez törvényellenes, kihúzódott a folyosóra.
A szép levél okozta vegyes érzés, úgymint a bánat és öröm, most villámlásszerű hirtelenséggel a legélesebb fájdalomba csapott át.
Az anya jajgatott, a leányok búsan nézték a bútorokat - a szerkesztő úr hozzáillő nyugodtsággal és komolysággal lépett a nagyon ösmeretes úriegyén felé.
- Ne vedd rossz néven, Tamás, én vagyok a szegény Bencze János, adóvégrehajtói biztos, tulajdonképp talán lefoglaló.
Hogy láttam nevedet a kiírottak között , magam kértem el egyik hivataltársamtól ívedet.
Nem akartam, hogy valami örves kutya a megszomorításon kívül még a saját gyomrára és torkára jól meg is sarcoljon.
Gondoltam, meg is látogatlak, és mondok is valamit.
Kérem, édes Ágnes ( most már így beszélt ), ne ijedjenek meg tőlem.
De leülök.
A család kijelentette, hogy semmit sem fél, és hogy szívesen látják.
Tarczalinén azonban a bizodalmas címzés, mint valamely hideglelős borzongás úgy futott keresztül.
Ilyen hitvány ember ilyet merészeljen!
Igen, akit exkuzálnak, mindenre el lehet készülve, és tanácslom, hogy semmin se ütődjék meg.
Kacagjon, nevessen, hátha e bizodalommal a jó Isten kedvét inkább megnyerné!
Egy exkuzált ember kicsivel följebbvaló e mostani időben, mint az, akit a hóhér kezébe lök az atyai igazságszolgáltatás.
Mert volt még egy kis seprőpálinka és kalács a háznál, és mert tudták, hogy Bencze János úr mindenféle italt szeretett Várhegyen: Tarczaliné az említett cikkeket az asztalra tette, és leányaival együtt távozott a szobából, magára hagyva a régi barátokat.
Két-három pohár után, felkérte János úr barátját, hogy kínáltatná meg Wilhelm urat is, mert az jót fog tenni.
- Hát hogy vagy, János? - kérdé Tarczali úr vendégét.
- Én csak vagyok, de te?
- Élünk.
- Te most teszed azt, amit én már rég elvégeztem: benyomulsz az adósságokba .
Akinek háza van, mint neked, teheti.
De elhiszem, neked sincs már házad?
- Nincs - s akkorát koppant ez a szó, mintha valaki egy súlyos terhet ejtett volna a földre.
- Földed?
- Eladtam.
Kérlek, végezzünk.
- Te még most is kevély vagy, Tamás.
Ugye, hányszor hívtalak szegény házamhoz?
No , nem jöttél.
Elfoglaltak a nagy emberek.
- Kérlek...
- Leányaim meglátogatták a leányaidat - no, amit tettek, megbocsátottuk, de bizony sokáig sajgott a szívünk.
Pedig én is okleveles ügyvéd voltam, sőt, egyszer föllebb is.
Látod, forog a kerék.
Én sohasem haragudtam rád, mert tudtam, hogy jószívű vagy, csak a feleséged gőgös, ő is inkább a szülei után.
Ne haragudj, hogy így beszélek, szegényeknek szabad őszintéknek lenni egymáshoz.
Ha hallgattál volna reám Várhegyen, most nem így látnálak, de én, egy bukott ember, hogy adhatnék jó tanácsot.
De legalább jöttél volna egyszer hozzánk, tudtam volna sokat mondani .
Énrajtam akkor már sok kocsi keresztül ment.
Azt hitted, hogy a leányaim rossz életűek, kereken tagadom: mind férjnél van, no, persze csak polgári házassággal .
Itt Pesten különben sok nagy úr, író, bíró, doktor él polgári házasságban, de még olyan is, akinek törvényes felesége van.
Tudod -e, hogy én úgy jöttem ide, mert - szóljak? vagy menjek?
- Szólj.
- Ezt szeretem.
Úgy jöttem, hogy mondjak valami okosat.
Leányaim örömest elviszik te leányaidat is jó helyekre, egyelőre csak polgári házassággal - aztán végleg is .
Tudok egy fő főszerkesztőt, az évekig élt egy szolgálóval, most a cseh dáma méltóságos asszony; tudok egy jeles költőt, az is úgy tett, de tanárt, bírót , főembert, grófot.
Nos?
Úgy nézz engemet, mint a legigazibb barátodat, mint a szabadítót.
Nyakig ülsz a bajban, maholnap semmid, híres barátaid elkerültek, megtagadnak, mint engemet; Tamás, Isten rendelése az, hogy a szegény, bukott emberen csak a szegény bukott segítsen.
Rajtam is ez a Wilhelm segített, ki ugyancsak egyik leányomat bírja - polgárilag.
Most van mit együnk , van ruhánk, kijárhatunk a zöldbe, megyünk a színházba, koncertbe, templomba , szóval megint emberszámot teszünk.
Ne sírj, Tamás, szégyen ez, ha egy férfi sír , itt a kezem, mindent megteszek.
Most azonban felírunk mindent - mert ez a parancsolat.
Úgy eshetik, rendel az Isten embert, aki mindent kifizet.
Mi apák , mindent megtettük gyermekeinkért, most tegyék meg ők a magukét.
Isten törvénye ez .
Igaz -e?
Tarczali minden ocsmány tanácsot visszautasított, és majdnem úgy taszigálta ki a bölcs Bencze János urat.
- Semmirevaló korhely! - zúgták mindnyájan.
- Részeg korcs! - hangoztatá e kemény ítéletet Tarczali.
- Inkább a Dunába megyünk! - nyögött a jó Tarczaliné.
- Vigyenek el mindent az utolsó rongyig... de... - lángoltak a leányok ... de...
( Ez körülbelül néhány hét múlva meg is történt.)
Az erkölcsi érzés diadalmasan verte vissza a kísértéseket, és a Tarczali-család méltó volt arra a nagy megtiszteltetésre, amelyet nyomban elmondok.
December derekán az enyhe november által megkésett természet nem siethet jobban , hogy derekasan bebizonyítsa ennek a zord szónak a jelentőségét, hogy: tél, mint ahogy a sors haladott gyors futamban, hogy megmutathassa Tarczaliéknak, milyen annak a szerencsétlen embernek állapota, aki egy rossz órában eltévesztette pályáját.
Egykor - s ó, sokáig kitárt, barátságos házában, most komor, sötét, nyirkos Tó utcai hajlékában egymást érte a lefoglalás, végrehajtás, új meg új zálogolás .
Hogy a szerencsétlen követjelölti fellépés a kauciót tökéletesen megette: fel kellett hagyni a Tükör szerkesztésével, legalább mint napilappal.
Egy ügyes kis heti lapocskát csinált belőle - a túlságos bő kabátból sok nyirkálás által egy alkalmas gyermek-mellényt.
Mikor először megjelent a Kis haza társadalmi, politikai, szépirodalmi és iskolai és egyházi s részben gazdasági lapocska, elejétől végig maga csinálta, ollózta cikkekkel, s egy megkezdett nagy regénnyel, melyből azonban csak tizenöt-húsz sort adhatott: a Tarczali-család hangos hahotában tört ki: nini! a kis törpe, a kis liliputi, a Babszemjankó, a Hüvelykmatyi!
Egymásra néztek, amint azonban észrevették egymás szemében a csillogó és kitörni készülő könnyeket, félre fordultak!
Ó, hogy kacagtak!
Talán maguk se tudták, mit kacagnak.
Tarczali Tamás kétszeresen, sőt ha volna a szónak értelme, hogy: tízszeresen, hát azt kellene mondanom, tízszeresen dolgozott.
A leányok fordítottak, a mama az irónnal megjelölt részeket ollózta ki a lapokból, és ragasztotta hosszú, hosszú papírszeletekre.
Tarczali pedig birkózott a főbb cikkekkel, a tárcával, és a kezdődő filoxéra ellen heves támadásokat intézett.
Az előfizetések mégis oly gyéren akartak gyülekezni.
Egy hónap múlva azt gondolá Tarczali: nem jó a cím: Kis haza.
Igaz, a magyarnak, nagy haza kell.
Széles birodalom, amilyen volt a Nagy Lajos és Mátyás dicső birodalma.
A lap homlokára új címet nyomatott tehát, nagy, kiálló betűkkel, minők egy sovány ember szájában a ferde, keresztbe rakott, hosszú agyarak:
Igazság .
Mindnyájan meg voltak elégedve a szerencsésen választott címmel, s a hatalmas , szálkás, farkos betűkkel.
Néhány új előfizető jött is, de sok meg elmaradt , Igazság? de ki keresi most az igazságot?
Írta volna ezt, hogy: Szerencse vagy a Magyarok istene vagy A nép zászlója vagy a Szent nép, Korbács , Sárkány, Tűz, Villámlás, Égdörgés - vagy bármit, csak ezt ne: Igazság - mert nem jár erre most idő.
Maradt csökönyösen a cím mellett, de nyomdát változtatott.
Régebben olyan gyanú , hogy nyomdász-pénzeket, előfizetési pénzeket sikkasszon, titokban lapokat árulgasson, sőt, fele árban jó helyekre küldözgessen, meg nem fordult volna az eszében, ám a nyomor, szegénység, indulatossá, gyanakodóvá teszi az embert.
Pénz nincs.
Hát hol van?
Megfogamzott lelkében a rettenetes gyanú, hogy itt visszaélés történik és szakított a nyomdásszal.
A Holbein- és Akasztófa-féle társnyomda még kevesebb eredményt mutatott fel .
Gorombább is volt, és sokszor hetekig szünetelt a lap.
De a szörnyen megszorult család ez alatt sem vesztette el hitét, béketűrését .
Tarczali két vígjátékon dolgozott: Az újmódi királyi tanácsos úr-on, s Kerület árú-n.
A kacagtató részeket fel-felolvasta, mialatt leányai az Eliz gyermekének készítettek némi apróságot , mivel Eliz megírta, hogy jő.
Egy szerencséjük volt: vendég, jó barát, művész, író, de még egy is többé föl nem kereste házukat.
Gizella képzeletében néha meg-megvillant egy kép, egy szép, szőke ifjú ember: Fehér Károly.
- Ha szeretett - tusakodék magában a boldogtalan szegény leány -, ha igazán szeretett, akkor...
- És minden ablakuk alatt elrohanó árnyékban Fehér urat látta (ki rég megnősült már ).
Mikor maga volt, még kártyát is vetett az ifjú emberről.
Sok, sok akadály, sok fényes dáma választotta el tőle !
Egyszer se jött ki, hogy levelet ír vagy meglátogatja vagy elveszi.
Semmi, semmi effélékből.
- Itt lakik Tarczali Tamás úr - harsant fel egyszer, de sokára, és nem mint írta levelében, pár hét múlva, az Aladár csengő, szép hangja, egy tavaszon a Tarczaliék kapuja előtt.
Még két más bérkocsi is állott az Aladárék szekere után.
- Itt lakunk - szöktek ki a leányok (ó, mily kopottak, soványak voltak ! ), itt, itt lelkem Aladár.
- Fiam! - hasította keresztül a levegőt az édesanya sikoltása - csakhogy még egyszer láthatlak egyetlen kedves Aladárkám!
- Ím itt nőm, Rafáellám, drága édesanyám és Ágneském - vitte kedveseit az ifjú , édesanyjához.
Hát lelkem apám? hogy van? hol van?
A lelkem apámat már a Bakalovics bácsi és Bakalovics néni, a híres, vidéki tragika és direktorné szorongatta, ölelgette.
- Tetszik-é engem ismerni, uram? - kérdé bizodalmas, meleg hangon egy széles , nevettető szájú ember, én vagyok a komikus, a volt törvényszéki bíró.
Ó, hogyne ismerték volna egymást!
- Ezek nővéreim, Rafáellám - vitte Aladár nálánál vagy tizenöt évvel idősebb vastag, terjedelmes nejét Gizellához és Adriennehez.
Öröm, zaj, zsivaj, gyermeklárma, művészi deklamáció, vidám, kifogyhatatlan jókedvű társalgás töltötte be a szűk, s most igazán szűk helyiséget.
Még könnyesek voltak a szemek, jogosan fölháborodottak a szívek és elmék; még látszott a szegény leányok arcán a szégyen lángolása, és a szülékén a legmélyebb megaláztatás bélyege; még összevissza voltak hányva a bútorok, mely rendetlenség egyébiránt minden zálogolás alkalmával előfordul még ma is országunkban, főképp ahol a lefoglalandó tárgyak igen bizonytalan summát képviselnek; még lehetett látni, hogy itt, e felfordult, kis világban vagy táncoltak, vagy verekedtek, mikor Briczky úr, a még mindig hű munkatárs a szálas, termetes idegennel, ki ruhájáról ítélve, valami vidéki, katolikus szerzetestanár, vagy - tekintve az öltözet elnyűtt voltát, kéregető barát lehetett - mély alázattal és hódolattal behajlongott.
- Ó, istenem! - kiáltott fel a bánatból, amire csak a jó nők képesek, hirtelen a legvidámabb hangulatba csapva át Tarczaliné - főtisztelendő úr itt nálunk? mily öröm szegény házunkra, és megtiszteltetés.
Mert a főtisztelendő úr Késő Pál, a várhegyi első erdélyi irodalmi egyesületnek A nagy remények és várakozások társaságának (melyet azt gondolom most már egész Erdély ösmer, és csak jól talált címénél fogva is pártolni fog) tagja.
A leányok átölelték a derék férfiút, hiszen Várhegyről jött, az ő egykori, szép , kedves, boldog Várhegyükről.
Képtelenség volna azt a sok kérdést egyszerre adnom, mellyel az egész család a vendégre esett.
- Mikor? hogyan? itt ebédel? hozzánk száll?
Nem eresztjük, főtisztelendő bácsi , kedves barátomuram, mint örvendünk, mily régóta nem láttunk már várhegyi embert , mindent elmond - ugye, bácsi?
És tovább is ostromolták volna a szeretetteljes kérdésekkel, de Késő Pál úr, mint olyan ember, kinek föladata, megbízatása vagyon, éspedig tudományos megbízatása : fölemelkedett üléséből, egy instáncia vagy részvétirat-féle papirost vett elő, s komolyan, a tárgy szentségétől áthatva szólott:
- Tisztelt Barátunk!
Midőn e percben szerencsés vagyok kedves úrihajlékodban A nagy remények és várakozások társaságának megbízása folytán megjelenni, egy régóta már elvégezni kellett kötelességet teljesítek csak.
Társaságunk ösmerve irodalmi érdemeidet, melyeket a Tükör nemes, erélyes szerkesztése, számos hatalmas vezércikkeid és fényes tehetséget eláruló vígjátékaid és közelebbről a politikai téren tanúsított jellemes, erélyes, megvesztegethetetlen eljárásod által - értjük itt a vörösvásárhelyi kalmár mandátum férfias visszautasítását - szereztél, és folyton szerzesz országunk, nemzetünk dicsőségére: egyhangúlag abban állapodott meg és határozta, hogy tégedet A nagy remények és várakozások társasága dísztagjává válasszon; engemet bízván meg, az erről hivatalosan kiállított okmány átadásával.
Viseld, törhetlen bajnoka az idealizmusnak s az eszméknek páncélodat diadallal , forgasd fegyveredet győzelemmel, és jusson mindig eszedbe, hogy van egy pont a hazában, ahol ösmernek, szeretnek, és ahol nevedet feledés soha is nem takarandja .
Minket pedig A nagy remények és várakozások társaságának téged hőn tisztelő tagjait, tarts meg becses barátságodban.
Miután e fennkölt beszédnek egy hasonló szabású fennkölt válasz felelt volna meg , közkézre bocsátotta a díszesen kiállított okmányt.
Elnök: dr. Szorítsd László, királyi tanácsos stb. stb. és titkár: Üveges Sámuel.
- Hát te, kedves barátom - kérdé Tarczali a kitüntetés boldogító hatása alatt -, te alelnök vagy?
Hiszen a te idealizmusod teremtette e szellemi tűzhelyet?
- Nem, én köztag vagyok csak.
Én már mindentől elkéstem, úgy iparkodtam!
- Hogyan? mikor elnöknek kellett volna lenned.
- Addig válogattam be - mosolygott Késő úr - halálos ellenségeimet, addig fűrészelgettem le nagy kitartással magam alatt minden erősebb ágat, amíg Szorítsd szerzett meg minden befolyást, hízelgő alázatossággal.
- Talán a királyi tanácsosság is - bámulom ezt a szerencsés embert.
Ugye?
- Nagymértékben ott volt az argumentációban.
Régi ének barátom: Hos ego versiculos feci.
Pedig társaságunk emelésére még egy gyönge krajcárt sem adott.
Testamentumában - mondogatja - fog megemlékezni.
Hanem egyet addig is megtesz és megtett: gyűléseinken nem alszik.
S ez már, sokan mondják , valóságos vívmány.
Alelnökünk Czilley Béla.
A nők mind a várhegyieket kérdezték, hogy van ez, az?
- Tarczali meg folyvást a nevezetes társaság fényes nevű tagjairól és jeles működéséről kérdezősködött.
Hogy mivel köszönje ő meg?
Talán személyesen, úgy lenne illő...
- Mihályfi virágzik, ő a polgármester.
Bokros az ő borait javítja most, Bethlehem főember, minden pénzes hivatalocska az ő kezei közt van.
Vörös úr teszi a tanácsosokat, István bácsi kitűnő vezető... a papok... ah! minden jól van.
- Minden megfordulhat még! - mondogatá reménnyel Tarczali úr, egy fejjel magasabbnak érezvén magát - az erdélyi díszokmány birtokában.
Ide járult az, hogy Halmos Béláék is megérkeztek Várhegyről szerencsésen, magukkal hozva két szép szőke fiacskájukat, Tamáskát és Béluskát.
Eliz valami nagyon-nagyon szomorút hallott Késő Pál főtisztelendő úrtól, hogy nemcsak a nagy szegénység itt már a baj, hanem az édesapa lelki állapotában olyan változás is történhetett - különben -, mondá a főtisztelendő úr Halmoséknál, én egész életemben úgy láttam, hogy a becsületes, szegény ember agyában mindig van egy csomó bolondság.
Ez, ez az egyetlen körülmény zavarta csak meg a legteljesebb derültség összhangját.
Eliz mind szüntelen apja sarkában volt, örökké kémlelte, mint a lábadozó nagy beteget, át-átölelte, és sűrű, zápor csókjaival a jó asszony ki akarta szívni atyjából, mint a sebből a mérget: azt a megnevezhetetlen valamit.
- Édesatyám, fáj a feje? úgy lehajtja...
- Nem fáj, leányom.
- Tudja -e, atyám, hogy Várhegyen még nem felejtették el? a kevély, részeges Mihályfi helyett ma is megválasztanák.
Az öreg báró a múlt pénteken is kérdezte , hogy van az én kedves Tarczalim?
Apám édes, mondja, maga olyan nehezen lélegzik .
Igen nyirkos szobák ezek.
Béla emeletet húzott a házunkra, ott fenn apám jól ellakhatnék.
És simogatta, ujjaival fésülgette Eliz az ősz ember ritkás, gyér haját és hosszú , fényes, szürke szakállát.
- Ne írjon apám olyan sokat.
- Hadd el, fiam Eliz, menj ki a kisgyerekekhez, látod, be kell végeznem A királyi tanácsost.
Aladár jutalomjátékául választotta.
- Ne írjon, édes jó apám, most is milyenek a szemei.
- A szemeim? - nézett vérbe borult, künn ülő, nagy szemeivel Tarczali - az én szemeim, leányom, jók.
Ó, a szemeim miatt még akármennyit dolgozhatnám.
- De a feje zúg.
- Zúg, leányom, zúg - de csak mint az erdő -, s mosolygott.
- Schwarcz Kóbi azt mondja, hogy ha apám éppen akarná, szívesen visszaadná a házunkat, részletfizetésre.
Még megvannak az öreg batul- és pojnyik-almafák, csak a szőlőlugas pusztult el.
- Azt szerettem legjobban.
És írta a vidám, kacagtató jeleneteket a hiú, pöffeszkedő, üres fejű és vénember létére, erkölcstelen királyi tanácsosról, ki támaszul fiait és vejét mindenütt maga mellé rakja bizalmi hivatalokba.
- A nagy rétet visszaváltottam, a két bivaly is nálam van, csak a lovakat vitték el Bukarestbe.
De abból a fajból is lehetne még kapni.
Ugye, édesatyám, visszajő velünk?
Ez a levegő nem magának való.
Lássa, a feje mindegyre mozog.
Bethlehemék se olyan rosszak már, mióta a fiuk leesett a háztetőről és megbolondult.
Egészen mások, jobb szívűek.
Apa?
- Mondjad csak, Eliz, hallok én mindent, csak sietek ezzel a darabbal.
Aladárnak , szegénynek, szüksége van egy jövedelemre.
- Hallotta -e, apám, hogy a kevély Vörös Károlyt is hogy megverte a jó Isten?
- Mondjad csak, Eliz.
- Addig evett-ivott a gazdag sóhegyi papnál, és forgolódott a felesége körül, hogy a pap behúzta nagy váltókra, s most megbukott, és Vörös uram vagy ötezer forintig jajgathat.
A sok ingyen-ebéd jól felkerült.
Apámért van ez is.
Ó, az Isten mindenütt és mindenért megfizet.
- Hát én kit bántottam? - csapta le hirtelen a tollat Tarczali.
- Nem tudtam visszaszerezni az erdőt?
Ha leszavaztak, megbuktattak, ha a hátam mögött kiegyeztek a gróffal.
- Nem apám, apám senkit se bántott.
- Csak, csak - nyögé az apa, de csendesebben -, hanem visszaszerezhetnék még én mindent.
Talán csak nem hagyja az Isten, hogy anyátok koldusbotra szoruljon.
A leányok - azok majd segítenek magukon, elmennek Aladárral, menjenek is, hogy soha ne lássa őket várhegyi ember.
Jó színésznők lesznek, ha tanulnak.
- Egyik se fog az lenni, apám.
Mindnyájan hozzánk jönnek.
- Már el is szerződtettem őket - nyitott be a végszóra Aladár.
- Mindnyájan a Bakalovics társaságában leszünk, éspedig elsőben is Erdélyben fogjuk bemutatni A királyi tanácsos urat, egyenesen Marosvásárhelyt, ahonnan a legnagyobb magyar színésznők kerültek ki valaha.
Ott senki sem ösmer bennünket .
Onnan aztán néhány játékra átmegyünk Várhegyre.
Nono, ne hadonássz úgy, Elizkém, a kezeiddel, mert "Művész hazája széles e világ."
Bakalovicsék is behúzódtak a vitatkozásra.
- Nos, hogy állunk a darabbal, Tamás? - kapott a kézirathoz Márk bácsi.
( Már csak Tamás lett a tekintetes, Nagyságos és Méltóságos úrból ?)
- Pár jelenet van még hátra - a tanácsos úr teljes együgyűségének, ravaszságának , lelketlenségének és undok nepotizmusának kiderítése és nevetségessé tétele.
Azon gondolkozom, hogy ennek az önző, színeskedő, erkölcstelen fráternek hogy ránthatnám le az álarcát.
Megdorgáltatom a házasságtörő fiával, aki a vén gonosztevőt nyomon kapja, és éppen saját szeretőjével, kit apja rendőrileg üldöztet.
- Ah, ez Molière-i lesz - kiált föl Bakalovics.
- Azt a vén gazembert én fogom játszani, én éppen ösmerek egy olyan kegyes iskolai és egyházi kultúrfarizeust .
Nagyszerűen fogom portretírozni.
Megörökítem, halhatatlanítom.
S Bakalovics úr olvasta, és rögtön játszotta a modern Tartuffe-öt, hogy a közönség, sőt maga Tarczali is szíve teljességéből kacagott.
- Lelkem, lángeszű barátom - ölelte át protektori módon Bakalovics úr a szegény vígjátékírót -, neked nem szabad társaságunktól elmaradnod.
Te nekünk valóságos tőkepénz leszel, és mi legszorgalmatosabb forgatóid, kamatoztatóid.
Gyermekeidet dúsgazdagokká teszed, s nevedet beírod a halhatatlanok panteonába.
Új Molière , előre is üdvözöllek.
Amáliám, öleld meg és csókold meg ezt a nagy embert, és áldd az Istent, mikor Várhegyre intézte lépteinket.
Most már nem bánom, hogy életem egy rövid szomorú szakaszát mint biztosítási ügynök vergődtem által, elfelejtem a sok kilökést, megaláztatást, cigánykodást, és hogy annyi nyomorult szegény embert behúztam a dicső Glória nagyobb tisztességére, mert egy gyémántot találtam utamban, mert fölfedeztem a magyar Molière-t.
- Uraim - fordult, mintha a színpadon lenne, az egész társasághoz -, ma mindnyájan az én vendégeim lesznek, s az ős fogadóban "A két bakokhoz" - a nagy költő tiszteletére egy díszvacsorát adandok.
Harsogó éljen és rivalgás, kézszorítás, ölelés, csók - s minden oldalról - rekeszté be a jelenetet.
XVII
Lefolyt, minden lefolyt.
A nagy díszvacsora is lefolyt; a szép, pesti élet is lefolyt; örömök; álmok ; remények; küzdelmek; megaláztatások; mellőztetések; hálátlanságok; barátságos eszem-iszomok; pénzkéregetések; végrehajtások; lapmegbukások; félbenhagyott tárcák; megkezdett regények; gazdasági, pénzügyi értekezések; házbér nem fizethetések; a holnapi kenyér, sőt só miatti aggodalmak is mind, mind lefolytak rendszeresen az élet széles, hol apadó, hol túlon-túl megáradt folyamán.
A Tó utcai sötét, nyirkos, penészes lakás - ha valamely fejét elvesztett polgármesternek, papnak, alispánnak, sőt, bármely nagy családú aranykeresőnek szüksége volna reá -, tehát íme, üresen áll.
Semmi, semmi sincs benne, azon a néhány lézengő, görbe hátú svábbogáron kívül, mely éppen arra való csak, hogy legyen aki az ily lakót kedélyes mosollyal fogadja.
Tarczali Tamás úrék leszerelték magukat lehetőleg az utolsó rétegig, kielégítettek ( mert Pest egyáltalán nem ért tréfát) mindenkit, mészárost, szatócsot, egy csomó zugzálogházat, s egy hajónagyságú, de legrégibb divatú omnibuszon a Bakalovics-Farkas társasággal egy kora reggelen, de most felséges, szép reggelen , kieveztek a keleti vasúti induló-palotához.
Még akkor csak a hordárok, gyalog mesterlegények, skatulyás szakácsnék, szemérmes , de éber szemű szobaleányok jártak-keltek, a széles, virágos udvaron, s királyi teremszerű váróteremben.
- Ez aztán a terem, teringettét - kiáltott fel, mintha csak a sajátjában , Bakalovics úr, vállaira csapva Tarczali Tamásnak -, micsoda? ugye, ha ilyenben tarthatnánk vagy tíz előadást?
Meghiszem azt!
A királyi tanácsos úr csak bár három nap töltené be a termet, adnék olyan honoráriumot, Tamás, hogy olyat a pesti Nemzeti Színház intendánsa sem adott soha.
Kettő-hármat köhentett Márk bácsi, de akkorát, hogy egy főhordár beszaladt, nem lőtte -e magát agyon valaki.
Bolond! hogy lőtte volna, s ilyen jókor reggel, ily felséges teremben?
Tán az élet olyan olcsó?
Bakalovics úr észrevette a hatást, s a művészek mindnyájan nevettek, a Tarczali leányok is - mivel már színésznők lettek - kötelességüknek tartották kacagni, s a vastag Szentpáli Aladárné is készült tele torokból nevetni, csak hirtelen tisztába akart jönni előbb azzal a nagy darab kaláccsal, amelyet Fedórájával már az omnibuszban kibontott és fölszelt.
Egy dühös, pöffeszkedő segédprofesszor nem nagyobb hatalom tanítványai előtt, mint egy színigazgató, ha az talán csak nője firmája alatt igazgató is.
A színészek, színésznők tehát jókedvvel nevettek.
Tarczalinén azonban ijesztő búskomorság vett erőt.
Szüntelen férjét nézte, aki izgatottságában nem találta helyét.
Talán félt, hogy kijönnek az írók s meglátják?
Nem volt lehetetlen, sok íróban lakik nemes szív.
Hanem szerencsére nem jött ki egy is.
- Kolléga úr - fogta karon a volt bíró, most jeles vidéki komikus Tarczali Tamást -, kérem, csak hidegvér.
Ön jelenben sokkal jobban áll, mint a színi világba beléptemkor állottam én.
Kedves leányai végezték a színi képezdét, s így kész színésznők, rögtön fizetésbe esnek, míg az én leányaimnak mosni, súrolni is kellett, nője pedig éppen megbecsülhetetlen kincs.
Mint jegyszedő és pénztáros csinos fizetést kap azonnal.
S ön mint színész és színműírótársaságunknak dísze, kincsbányája leend.
- Színész egyelőre nem akarok lenni.
- Pedig minden nagy színműíró színész is volt egyszersmind: Shakespeare, Molière , Katona, Szigligeti, Szigeti...
- Majd meglátom, csak olyan helyt nem játszanám, ahol ösmernek...
Bakalovics úr közeledett, abba kellett hagyni a társalgást.
Jöttek-mentek az utasok, hévvel, zajjal, urak, katonák, földbirtokosok , gazdatisztek, s a szegény Tarczaliné egy sarokban, megmaradt csekély bagázsija mellett oly kicsinyre húzta össze jól megsoványodott termetét, amint csak lehetett.
Reszketett, hogy valaki ráösmer.
Mindegyre intett szemeivel Gizellának , ki egy fiatal színésszel a legderültebb érzéssel beszélgetett, hogy ó, te, te !... ugyan ne kacagj annyit.
Miért ne? hiszen talán csak nincs temetés?
Örüljön.
Egy fiatal szívnek ez az áldása, sőt, kötelessége.
Isten csak akkor szomorodik el az egekben, hol vég nélküli az öröm, mikor a fiatalok is elvesztik itt alant a reménységet.
Aladár is örvend - ő "stand " -ban van, s titkon egy kucséberrel játszik, s lépten-nyomon osztogatja a szép citromokat a nőknek, s csókolgatja az ölében ugrándozó Ágneskéjét.
- Cegléd, Nagyvárad - kiáltja a konduktor.
- Csucsa...
Igen, igen, a szép Erdély, a dicső, kis, regényes, bérces haza!
Mint egy erős villanytelep folyama járta át e szó: Kolozsvár, a Tarczaliék szívét , főképp a Tarczali úr és Tarczaliné asszonyság dobogó szívét.
Isten vajon velök lesz -e?
Látnak e még jobb világot?
Erdő, mező, halom, völgy , rét, intenek -e még feléjök?
Maros vize, Szamos vize, rájuk ösmernek -e vajon ?...
S a várhegyi szép temető, búbánatot feledtető, ad -e enyhelyt szíveiknek.
- Beszállani, beszállani.
S döfik-tolják az utasok egymást.
Valami el ne vesszen, csak bot, esernyő, pipa s valami féltős kincs el ne vesszen.
Most az a fő: valami el ne vesszen!
A mennyország kinyitott kapujára rohannak tán egykor majd így az emberek.
Kedves utasaink addig kifliztek, söröztek, daloltak, tréfáltak, nevettek, deklamáltak , míg vasúton s tengelyen jól el nem gyötörték magukat - s a révparton - a szép Várhegyen ki nem kötöttek.
- De Várhegy! - tette össze kérőleg Tarczaliné kezeit Bakalovics előtt.
- Azt gondolom, nem édes Tarczaliné a direktor, hanem én - ezt jó lesz egyszer mindenkorra megjegyezni.
Aztán ne féljen, nem szállunk most is magukhoz.
S úgy nevetett, hogy minden törött foga kilátszott.
- De Tamás - esdekel Tarczaliné, férje forró fejét borogatva.
- Neki A királyi tanácsos-ban úgysincs szerepe.
Első darabnak az megy.
Játszik Gizella, Adrienne és én.
Második darab lesz Lear király, a címszerepben férjemmel.
- De férjem nélkül? - kulcsolta kezeivel majdnem át a Bakalovicsné térdeit.
- Mindenesetre a kedves férjével adjuk.
Tetszik, asszonyom?
Úgy látom, mi nem ismerjük még egymást.
Meg fogunk ismerkedni - sziszegé Farkas Amália úrhölgy.
- Első a társaság érdeke, a pénztár.
Maguk, édes Tarczaliné, négyszáz forint előleget kaptak már, és élni akarnak.
Mondja meg, miből és miként vélik ezt kiegyenlíteni?
Gizella nagyon sovány és szeszélyes, Adrienne elég jó termetű , molett, kedves leány, de szépség dolgában igen gyengén áll.
Ön nem játszik , legföljebb a pénztárnál foglalhat helyet.
De ha akarja, ettől egyelőre fölmentem .
Ne higgye, hogy nem tudom fölfogni helyzetüket.
Adott -e Halmos úr önöknek csak egy krajcárt, pedig a vejük?
- Férjem nem fogadta el.
S én is inkább meghalnék, semhogy mindjárt rájuk szoruljak.
Varrok, dolgozom, főzök vagy mosok, csak nem fogok senkitől semmit elfogadni.
- Igen helyes.
Férje is így vélekedik, s épp ezért ígérte meg, hogy Learban föllép, mert ha föl nem lépne, ez, asszonyom, igen végzetes csapást mérne társaságunkra, s önökre főképp.
- De miért Várhegy először is? - küzdött a jó asszony szégyenével és aggodalmaival.
- Itt biztos a bevétel, a tele ház, a régi érdeknél fogva .
A Tarczali-családot itt mindenki megnézni néhányszor - azután tovább megyünk.
Nem rossz kis város, öt-hat előadást megbír.
Tarczali fölvetette szemeit, és ki tudja minő rettentő belső harcok után , mosolyogva mondá:
- Édes jó Ágnes, semmit se szégyellj, mi nem vagyunk többé Tarczaliék, azok meghaltak: mi egy család vagyunk, amelyik élni akar.
Játszom, mindent játszom, válogatás nélkül.
- Ezt szeretem, kedves apám - borult Aladár atyja vállára -, lássa, ez illik egy bölcshöz és költőhöz.
Ami elmúlt, az elmúlt; királyok lettek már iskolamesterek , mért ne egy polgármester: színész, aki különben költő is?
Dadogott valamit Tarczali, s kékülő ajkán egy mosollyal kísérte.
- Hát úgy lesz - rontott be felfújt képpel s egy nagy horgas bottal Bakalovics Márk úr a vendéglői szobába, Tarczaliékhoz -, hogy az egész város ég a vágytól , minél előbb látni Tarczali Tamást, mint színészt.
Lelkem drága barátom, te most nekünk megmentőnk, messiásunk lehetsz.
A te neved, kincs, érted -e ezt?
Egy nappal , vagy ha akarod, míg jobban lesz - csak múló izgatottság - két nappal később kezdjük meg az előadást.
Legyen az első darab Lear, s a jutalomjáték, a feleségem jutalomjátéka A királyi tanácsos úr.
- Jó?
- Nem akarok személyemre nézve semmi kivételt tenni.
Parancsoljatok.
- Nagyszerű! - kiáltanak a színészek; némelyek ölelgették Tarczalit, s Bakalovics finom borral kínálta.
Új falragaszok hirdették tehát még aznap, hogy
Magyar színészet Várhegyen
A Bakalovics-Farkas dráma-, vígjáték-, népszínmű- s operette társulata.
LEAR KIRÁLY
Világhírű felséges tragédia.
- Várhegyen először.
Öt felvonás.
Írta: Shakespeare.
Fordította: Vörösmarty Mihály.
Személyek
Lear, Britannia királya: A francia király :
A burgundi fejedelem :
Cornwall, fejedelem :
Alban, fejedelem :
Kent gróf :
Gloster :
Edgar, Gloster fia :
Edmund, Gloster törvénytelen fia :
Curan, udvaronc :
Aggastyán, Gloster haszonbérlője :
Orvos :
Bolond :
Oszwald, Goneril udvarnoka :
Tiszt, Edmund szolgálatában :
Nemesek, Cordelia kíséretében :
Hírnök :
Szolgák, Cornwallnál :
Goneril ü
Regan ý Lear leányai
Cordélia þ
Bakalovics Márk
Nagy István
Pető
Győrfi
Lázár
Ádám
Lénárt
Tarczali Tamás
Tarczali Szentpáli Aladár
Száva
X
Kövesi
Biró Péter
N
Fülöp
P. K. T.
Vas
---
Tarczali Adrienne Tarczali GizellaBakalovicsné F. Amália
Történik: Británniában.
Minden kéz és minden láb megmozdult a városban.
Mihályfi, a polgármester és Czilley Béla, a helyi lap szerkesztője, konferenciát hívtak össze, melyben határozatba ment, hogy Tarczalit kifütyülik, mint aki az erdő elvesztése által méltóvá tette magát a város megvetésére.
Ennek azonban a legmélyebb titokban kellett maradnia.
A többi Tarczali menjen, vergődjék, mégis őket senki is ne inzultálja - ők ártatlanok.
E, csak nem is sejtett határozattal szemben, a beteg Tarczali Tamás a legnagyobb erőfeszítést tette, hogy jól játsszék, s megmutassa, hogy egy becsületes embernek - akárhova rendeli a sors - meg kell állnia híven a maga helyét.
Az egész város ott akart lenni a kis teremben.
Valóban ember ember hátán állott , egy tűt nem lehetett volna leejteni a földre.
Bakalovics Márk gyönyörteljes érzettel dörzsölgette kezeit.
- Egy tigris, egy elefánt, egy muzsikáló oroszlán nem hajtana többet a kasszába - mormogá Lear királyi palástjában -, mint Tarczalim.
Valódi szerencseképpen adta az isteni gondviselés.
Hátha még A királyi tanácsost adjuk , akinek, azt mondják, a portréja itt tartózkodik a vidéken.
No, csak szép napjaink lesznek - tüzelé a társaságot a direktor.
Sört adatott Tarczali Tamásnak.
- Igyék, megérdemli.
Igyék jól.
Végre, sok dörömbölés után - a kis, rongyos, kék függöny, egy irtóztató kövér , félmeztelen asszonnyal, ki Pannónia volt, s széles, húsos szájával, mintha nevetett volna - felgördült.
De nevetett is.
Ünnepélyes csend...
Lear recsegő hangon kiosztja leányai közt birodalma tartományait.
A két Tarczali-leány kapott egy-egy tapsot s csokrot, a Halmos Béla segédeitől és tanoncaitól.
De minden szem és minden fül a polgármestert kereste és várta.
Tarczali Tamás - a most már nemcsak műkedvelő, mint egykor épp e helyt, hanem valóságos szerződött színész -, ott ült a színfalak között valami lepedőben.
Neki is meg kellett volna már jelennie az első felvonásban, hanem Bakalovicsné Farkas Amália, ki mint sok direktorné, viseli a terhes tisztet, társaságának egyszersmind dramaturgja és főrendezője és korlátlan parancsolója is volt, úgy rendelte, hogy Tarczali csak a második felvonás dereka táján jelenjék meg, mint az üldözött Tom , a szegény koldus Tamás.
Addig pedig jelentse a rendező , hogy elháríthatatlan és hirtelen közbe jött akadály miatt Edgard szerepét Száva úr adja.
Így is történt.
A közönség, hogy rögtön nem láthatta, akiért jött, mormogott .
Mihályfiék és Czilley úrék meg felfüggesztették odáig a füttyöt.
Ez a nem várt körülmény is izgatta az ismerősöket, kik különben teljes élvezettel gondoltak arra, hogy a kegyes, büszke, fennlátó, még főispánságra is néző, és minden elöljárójával összevesző volt polgármester, hova - teremtő Isten, hova is süllyedt!
Csak rágondolni is szégyen és gyönyör!
A nagy közönség egyetlen fej volt, meredt nyakkal és ezer szemmel.
Lear, a szerencsétlen agg király, vakon rohant egyetlen jó leányának, Cordéliának , kitől nemcsak jogos osztályrészét vonta meg, amért nem tudott és nem akart hazudni, hanem még kérőit is szerette volna oktalan dühében elmarni a háztól.
Lear: Jaj annak, akit késő bánat ér .
- Igaz - mormogja magában zúgó fejjel Tarczali.
Jaj annak!
Lear (a méltatlan bánásmód miatt sírva, és fejét verve):
Oh Lear, Lear, Lear verd e kaput, Mely dőreséged előtt utat nyitott Midőn eszed kiment ...
Nehéz sóhajjal kísérte Tarczali a vén őrjöngőt.
Jött a rendező.
- Tarczali úr, jelenete van, még ezt a pohár sört küldi Bakalovics úr.
- Nem iszom - utasította el magától a habzó poharat.
Leveti lepedőjét, s a második felvonás harmadik jelenetében kilép a színre.
- Ah istenem! - fogják be szemeiket a nők, hogy ily rongyban látják azt az egykori boldog, deli embert.
( Hiszen csak játék !)
A férfiak, a régi választók, barátok, vendégek borzadállyal nézik a nyomorultat - ( és még Mihályfiék is) viharos tapsban törnek ki.
Percekig nem akar szűnni a taps , az éljen, a tombolás, de itt-ott belesüvölt a Czilley Béla indítására a fütty is , mintha a szél ordítana csak.
Edgar: (egy fenyéres vidéken.)
...Egy faodú
Rejtett el a hajtók elől.
Csak egy Rév sem szabad.
Nincs hely , hol rendkívüli Vigyázat és őrség lesben nem áll, Hogy elfoghassanak ...
Szándékom a legaljasabb s szegényebb Alakba búni, melyben valaha Embert az ínség és megvettetés Barmok közé alázott.
Arcomat
Bepiszkolám, egy durva ágyterítő Ágyékomon...
Így szállok szembe széllel és az ég Minden dühével, nyíltan, csupaszon .
- Sír, ah, amott - fordul a közönség egy pontra -, a leánya sír, a kereskedőné sír...
Szegény Tamás! ez mégis valami.
Edgár most semmi.
( El. )
A nép tapsol, tombol, ordít, dörömböl; Tarczali!
Tamás; lássuk; ki vele! a polgármester!
Éljen.
Halljuk.
Tarr-czal-liii...
- Barátom - fogják körül Tarczali Tamást a pihenő színészek -, nagyszerűen festettél.
Soha pompásabb: szegény Tamást.
- Edgár most semmi - mormogja leütött fejjel, sötét, zavaros szemekkel Tarczali Tamás -, Edgár most semmi...
- Atyám az istenért - szökik hozzá Aladár -, jelenése van.
- S vonszolja magával.
- Edgár most semmi - szaggatja lepedőjét, rongyait Tarczali Tamás.
Jön dühösen Bakalovics Lear.
- Hát ez micsoda? - ragadja vállon a tántorgó Edgárt.
- Verd ki, barátom, azt a kis sert a fejedből.
Jó színész mentől részegesebb, annál zseniálisabb.
Menjünk , menjünk...
- Edgár most semmi...
Odament az igazgatóné.
A zajra sírva odafutottak a Tarczali-leányok, majd a pénztárból a szegény Tarczaliné is odatörte magát, és ráborult férjére.
- Tamás, édes Tamásom, én vagyok, mi vagyunk!
Nézd: Eliz, Béla...
- Edgár most semmi.... - mormogá szakadozottabban, tompábban a szerencsétlen ember, egyetlen pontra szögezve tekintetét.
Felugráltak helyeikről a régi barátok, a kis, hű Bokros; az emberré lett Mihályfi Domonkos, a mostani polgármester; a Bethlehem-had; Czilley Béla sárga fogaival - és körülvették Tarczalit.
- Edgár, nos - röhögték előbb, majd látva, hogy nincs kit döfölni, simogatni kezdék: Tamás, ismersz-é? mi vagyunk... barátaid ...
- Edgár most...
- Az, az: semmi! - fordítá el fejét a szomorú látványtól néhány melegebb szív, a régi barátok közül...
Sok, sok év telt el azóta!
A jó Tarczaliné, az egykor irigyelt, boldog Tarczaliné künn nyugszik a lombos temetőben; a két színész-leány ki tudja, hol eszi a kemény , fekete kenyeret, és aratja a vidéki hálás koszorúkat, vagy énekli vidáman, vidám nép előtt: A kórista kenyér, de kutya kenyér... s Aladár , meglehet valahol már színigazgató is, míg az öreg, ősz elsoványodott Tarczali ott éldegél kedves leányánál, Eliznél.
Ritkán szól egyet-egyet, s ha hosszú hallgatása után, valami régi képet kergetve, föl-fölkiált, mély nyögéssel tördeli: Edgár most semmi, semmi !
- &-
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE