Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Villy és Helmuth
Jó barátaim voltak.
Azok még ma is, mert éppen a napokban kaptam tőlük levelet s hivnak vissza Kjöbenhavnba.
Kis padlásszobámból nem régen költözött ki egy orvosjelölt, most üresen áll s ők is, Kama Jörgensen is nagyon várnak vissza.
A levéllel egyidőben kaptam egy képeslapot is.
Csak egy sor volt rajta: "Hils fra Kjöbenhavn.
Kama Jörgensen ".
- Üdvözlet Kjöbenhavnból.
Kama Jörgensen.
A képeslapot finoman, hosszukásan odalehelt női betükkel irta meg Kama Jörgensen.
A levélben iromba, nehezen engedelmeskedő, ügyetlen gyerek¬betük sorakoznak.
Nem valami régen ismerkedhetett meg az ábécével, aki ilyen girbe-gurba sorokba rótta őket.
Azért ujra meg ujra elolvasom a furcsa, aranyos ákum-bákumokat s melegséggel, békével telik meg a szivem.
Istenem.
A kis Helmuth!
Lille Helmuth!
Ezelőtt másfél esztendővel bizony még nem tudott irni s mire visszamegyek , bizonyosan Villy is dicsekedve fogja mutogatni szarkalábbetüit.
Egy kis korkülönbség mindenesetre van köztünk.
De ez sohasem befolyásolta barátságunkat.
Barátságunk pedig így kezdődött:
Kama Jörgensen megmutatta a kis padlásszobát, én pedig Kama Jörgensent néztem.
A szoba olyan alacsony volt, hogy jóformán ki se egyenesedhettem benne, de Kama Jörgensen tizen¬hat esztendős volt, kékszemü és szőke.
A mosdó régi, rozsdás, vasmosdó volt, az ágy kurta, a ruhaszekrényt egy pár falba vert szeg helyettesítette, az asztal fel volt puffadozva és billegett, de mikor Kama Jörgensen egyet-egyet hajlott, fordult, mintha napsugár játszott volna a szobában.
Kama Jörgensen egy szót se tudott másképp, csak dánul.
Én pedig a dánban éppen annyira voltam járatos, mint teszem a maláji nyelvben.
Igy nem maradt más hátra: a szemébe kellett néznem Kama Jörgensennek, hogy megértsen.
Kama Jörgensen elpirult, én bennem pedig ujjongott valami s tisztában voltam vele, hogy az egész világon ez a stormgadei kis padlás-szoba a legszebb, legnagyszerübb szoba.
Valahogy csak megértettük egymást .
Kama Jörgensen leirta egy papirra, mennyit kell fizetnem.
Mig irt, mig átvette a pénzt , mindig csak a kezét néztem.
Az ember néha érthetetlenül ostoba és ügyetlen.
Remegtem , nehezen lélekzettem s mégse tudtam módját ejteni, hogy megcsókolhassam azt az apró , fehér kezecskét.
Kama Jörgensen pedig érezte a pillantásomat és nem mert fölnézni.
Egy pillanatra átment a másik szobába s nemsokára két kis ökölnyi, pufók fiuval jött vissza.
Olyanformán terelgette őket elém, mint a bárányokat.
- Villy, Helmuth - mutatta be az apróságokat.
A két kis fiu akkora önérzettel állott előttem, hogy én is megmondtam a magam nevét s derekasan megráztam a kezüket.
Szerettem volna őket, egyiket a másik után a levegőbe kapni, meghimbálni.
De senkiben sem éreztem még addig annyi férfias önérzetet, mint abban a két pöttöm gyerekben s szinte elszégyeltem magam hirtelen gondolatomért.
Délután vettem ötven öre áru datolyát, bekopogtattam a szomszéd szobába s felét Villynek adtam, felét Helmuthnak.
Örömmel fogadták, de méltósággal is, kezet nyujtottak hála gyanánt s egyszerüen mondták:
- Tak! - köszönöm.
Kama Jörgensen büszkén nézte őket, azután rámpillantott, elpirult s hirtelen megint a két fiura kapta szemét, gyengéden az öléhez szorította a fejüket s meghatottan mondta:
- Börnene!
Én pedig a szobámban előszedtem a szótárt s kiböngésztem, hogy börnene azt teszi : gyerekek.
Másnap reggel sétálni mentem.
A kapuban találkoztam Villyvel és Helmuthhal.
Velük egy¬szer-re emeltem meg a kalapomat.
Köszönés után kézenfogtak, egyik jobbfelől, a másik bal¬felől s elkisértek egész a Raadhus Pladsig, a Városház-térig.
Egy szót se szóltak , csak jöttek mellettem komolyan.
A Raadhus Pladsnál köszöntek - faar vei! - s mentek vissza.
Utánuk néz-tem.
Sehol meg nem álltak, még vissza se néztek.
Kézenfogva mentek hazafelé, komolyan, nyugodt, önérzetes lépésekkel.
Ettől fogva, mikor találkoztunk , mindig elkisértek.
Mindig olyan szótlan komolysággal s mindig ugyanaddig a házig.
Egyre szebb lett a tavasz s nagy táborokba verte a kjöbenhavni gyereksereget.
Mint minden városban, itt is utcák szerint tömörültek.
A stormgadeiek a tűzoltók háza előtti tért foglalták le s footballt játszottak.
Villy és Helmuth alig voltak nagyobbak a labdánál.
Így ők nem is játszottak, hanem megválasztották őket biróknak.
Soha erélyesebb, igazságosabb birót nem láttam, mint amilyenek ők voltak.
Vettem nekik egy sipot s gondoltam, na, lesz most öröm, sipolás napestig!
Dehogy is volt.
Egyetlen egyszer nem vettem észre, hogy akármelyik is feleslegesen fütyölt volna.
S nem volt a játszók közt egy sem, aki legalább annyi idős ne lett volna, mint Villy és Helmuth együttvéve.
Azért szótlanul engedelmeskedett nekik mindegyik.
Most már tudom, hogy a dán karakter egyik vonását figyelhettem meg a stormgadei fiuk viselkedésében.
Ilyen határozottak, férfiasak, fegyelmezettek lesznek ezek a gyerekek az élet nagy harcában is.
Villy és Helmuth csak két hatalmat ismertek maguk felett.
Kama Jörgensent és Fru Jörgensent.
Mig Fru Jörgensen Jyllandban járt, Kama Jörgensen nemcsak a nénje volt a két fiunak, de az anyjuk is.
Én nagy hálát éreztem Villy és Helmuth iránt.
Ha otthon voltam , rendszerint átjöttek a szobámba.
Villy rajzolt.
Házakat, fákat és állatokat.
A házakról néha elfelejtette az ablakokat, vagy az ajtót; az állatoknak: lovaknak, teheneknek hol három, hol öt lábuk volt, csak éppen négy a legritkábban.
Azért jó rajzok voltak azok egy olyan kis fiutól s egy felnőtt művész sem rajzolhat szótlanabb, komolyabb odaadással.
Helmuth épített.
Sohasem láttam azóta sem olyan pompás palotákat Richter féle kőkockákból.
S volt szive a kis kőművesnek, hogy romba döntse őket, egyiket a másik után.
Én pedig megdicsértem a rajzokat is, a palo-tákat is s a két gyerek csak rajzolt , épített tovább odaadással, buzgósággal.
Kama Jörgensen néha be-bejött megnézni, mit csinálnak?
Olyan elfogódott voltam, valahányszor együtt lehettem Kama Jörgensennel, hogy azt a pár dán szót is, amit tudtam, rendesen elfelejtettem, mikor szükségem lett volna rájuk!
- Istenem, milyen butának gondolhat! - járt az eszemben.
De azért nem igen haragudhatott rám Kama Jörgensen, mert mind a két ablakomat telerakta piros muskátli-virággal.
Egy hónapig laktam már a Stormgaden, mikor hazajött Jyllandból a háziasszonyom, Fru Jörgensen.
Jóságos arcu öreg asszony volt, de nagyon hallgatag és komoly.
Az ura mellbeteg-ségben halt meg s azt hittem, özvegysége tette olyan komollyá, hogy még csak mosolyogni se láttam soha.
De később Kama Jörgensen megmagyarázta, hogy az édesanyja jyllandi s a jyllandiak nagyobbára hallgatag, kevés szavu, komoly emberek.
Lassan-lassan kezdtem megtanulni dánul s nem éreztem magam annyira elhagyottnak, mint eleinte.
De az első hónapokban jóformán szót se válthattam senkivel se s néha beteggé tett a vágy, hogy kibeszélhessem magam.
Nem is ismertem senkit se.
Pedig szerettem volna, hogy sok ismerősöm legyen.
Olyan kedves, meleg, barátságos város Kjöbenhavn!
- Bizonyosan a lakosai is olyanok - gondoltam.
De én csak Kama Jörgensent, Fru Jörgensent , Villyt és Helmuthot ismertem, az üzletekben egy pár kereskedőt s néhány pincért.
Akivel németül beszélhettem volna, lett volna elég, de én inkább hallgattam s tanultam dánul .
Egy délután vágyakozva néztem a tengeren uszó hajókra!
Úgy szerettem volna rajtuk ismerősök, jóbarátok közé menni!
Akkor este nagyon szomoru lehettem, mert Kama Jörgensen egyre csak azt kérdezte, beteg vagyok -e?
Végre nem állhattam meg:
- Jeg er meget ensom! - tört ki belőlem rettenetes rossz dánsággal.
( Nagyon egyedül vagyok !)
Villy és Helmuth szomoruan, barátságosan néztek rám, mellém jöttek s kézenfogtak.
Kama Jörgensen is mondott valamit, én pedig csak megfogtam a kezét s megcsókoltam háromszor egymásután.
Kama Jörgensen piros lett, mint az ablakban a muskátli-virág s nem tudott egyikőnk se szólni csak egy szót se.
Eleinte csak egyes szavakat tudtam dánul s kézzel-lábbal magyaráztam hozzá.
Azután egész mondatokkal megbirkóztam, mig végre komolyabb balesetek nélkül el tudtam mondani mindent, amit akartam.
Így egyre közelebb éreztem magam Jörgensenékhez, azonkivül volt egy közös barátunk: Andersen.
Esténként Villynek és Helmuthnak olvasgattam a meséit s lassan-lassan bejöttek a szobámba Fru Jörgensen és Kama Jörgensen is.
A két fiu az asztalon könyökölve hallgatott; Fru Jörgensen rendszerint félreült egy sarokba, kötött s fel nem nézett egyszer sem.
Kama Jörgensen a karosszékben ült, hátratámaszkodott s felfelé nézve álmo¬do-zott.
Meg se mozdult, csak a kezére vetett néha-néha egy-egy lopott pillantást.
Néha olvasás helyett Andersennek az életéből mondtam el egyet-mást .
Hogy szegény suszterfiu volt s milyen nyomoruságosan került Kjöbenhavnba.
Hogy mennyit nyomorgott, szenvedett Kjöbenhavn¬ban is.
Ő volt az a rut kis kacsa, akit mindenki lenézett, megalázott.
Pedig olyan szép meséket tudott, mint senki más s csak megállott a kjöbenhavni utcákon s mesélt a gyerekeknek, akik nem győzték hallgatni s egyre kérték: - meséljen még, Andersen bácsi.
Egyszer azután a királyfi is hallgatta s otthon elmondta , milyen szép meséket hallott.
A király mindjárt aranyos hintót küldött érte, gazdagon megajándékozta s olyan nagy urrá tette, hogy mindenki, aki elébb lenézte, messziről leemelte előtte a kalapját.
De ő nem törődött senkivel, csak mesélt tovább.
Megigértem a két gyereknek, hogy egyszer megmutatom nekik Andersen bácsit.
Egyszer azután csakugyan eljöttek velem a Glyptothekába.
Kama is velünk jött.
Egész uton Andersenről beszéltünk:
- Én nagyon szép embernek gondolom, - mondta Villy.
- Én egy kicsit öregnek, de én is szépnek - vélte Helmuth.
Én előre mosolyogtam magamban, hogy mennyire meg lesz lepetve a két fiu, ha meglátják Andersen szobrát.
És végre csakugyan ott voltunk a Bisson-teremben.
Egymás mellett állottak Páris , Achilles, a pásztorfiu és a halászfiu szobra és a többi görög szabásu szobor, a tökéletes férfiszépség képei s köztük egy kicsit gunyos arccal Andersen.
Az orrát még nagyobbnak, az arcát még soványabb¬¬nak, aszottabbnak láttam, mint azelőtt, a frizurája , nagy Biedermayer-gallérja, az egész arca nevetségesnek, csunyának tünt fel előttem .
Szinte meghökkentem, mikor a két gyerek első csalódásának nagyságára gondoltam.
S hirtelen Páris szobrához vezettem őket: - Ez itt Andersen - hazudtam.
Kama Jörgensen mondani akart valamit, de én megfogtam a kezét, megszorítottam s ujra mondtam komolyan, határozottan.
- Ez itt Andersen!
- Mily szép! - mondta Villy.
- Még szebb, mint képzeltem!
- Hát nem egy öreg bácsi? - csudálkozott Helmuth.
- De mért van ruha nélkül?
- Nézz körül, - mondtam neki - láthatod, a legtöbb szobor ruhátlan.
Ruhában csak a csunyákat faragják ki.
Pedig Andersen a legszebb ember volt.
Azért is tudott olyan szép meséket.
Elmentünk a többi szobor előtt is.
Andersen mellszobra előtt Villy megállott:
- De csunya öreg bácsi!
Huh!
De nagy orra van!
- Olyan mint egy öreg füszeres!
Ezt ugyan kár volt kifaragni! - mondta Helmuth.
Andersen pedig nem haragudott rájuk, még az előbbi gunyos mosolygás is mintha eltünt volna az arcáról.
Csak nézte a két kis fiut szeretettel, jóságosan.
- Maga egészen különös ember, nem olyan, mint más, - mondta hazamenet Kama Jörgensen.
Én nem tudtam, dicséret -e ez, vagy más, de ő folytatta:
- Mondja, miért mondta a két gyereknek Párisra, hogy Andersen?
- Mert szépnek gondolták Andersent s nem akartam, hogy csalódjanak.
Kama Jörgensen egy kicsit elgondolkozott.
- Maga talán sokszor csalódott már? - kérdezte azután.
- Aki mindenben hisz, az többet csalódik, mint más - feleltem.
- Azért utazik annyit mindenfelé?
- Lehet, hogy azért.
Felhőtermészetem van.
A legelső szél szárnyra kap s visz ismeretlen, ide-gen helyekre.
Ha szélcsend van, meg-megállok egy-egy helyen.
De soká sehol sincs nyugtom.
Kama Jörgensen nagyon komoly, gondolkozó volt.
Fürkészve, érthetetlenül nézett rám .
Szeretett volna a lelkembe látni.
- Mondja, mind ilyenek a magyarok?
- Maga még nem ismert kivülem más magyar embert?
- Nem.
De még senkit sem ismertem, akiről azt mondhatnám, hogy nem hasonlít senkihez sem.
Maga az első olyan ismerősöm s ezért azt gondolom, maga bizonyosan a többi magyarhoz hasonlít.
- Szeretné ismerni a magyarokat?
- Azt hiszem, érdekes nép lehet.
- Jöjjön el közénk s maradjon is ott - mondtam neki.
Remegett a hangom s azt hittem, a járó-kelők mind engemet néznek.
- Hogy mehetnék én el?
Kihez menjek én oda?
Jól tudja azt maga! - mondta Kama Jörgensen .
S az ő hangja is elfogódott volt.
- Kama Jörgensen! - mondtam neki, - ne haragudjon azért, amit mondtam.
De én úgy éreztem!
S elfelejtkeztem róla, hogy nekem nem szabad a boldogsággal törődnöm .
Elfelejtettem, hogy én is azok közé tartozom, akiknek nem szabad keresni a boldogságot , akiknek még akkor is, ha az utjába akad, ki kell térni előle.
Sokáig hallgattunk.
Az egyik háznak nyitva volt a kapuja s egy nagy, szép bükkfa látszott az udvarán.
- Milyen szép bükkfák nőnek a maga hazájában - mondtam.
- Magyarországon nem?
- Nő ott is elég, de ott mégsem olyan lombosak, hatalmasak, mint itt.
- Mi a maguk kedves fája?
- Van három is.
A régi családoké a diófa.
A paraszté az eperfa.
Az egész nemzeté az akácfa.
És csak azért beszéltünk a fákról, mert veszedelmes volt hallgatnunk.
Kama Jörgensen ettől a naptól fogva álmodozóbb lett s mintha került volna.
Kevesebbet jött a szobámba.
A kezét csak ritkán hagyta hogy megcsókoljam.
Én megértettem a vivódását s nem tolakodtam.
Dolgoztam, mulattam, megtettem mindent, csakhogy minél kevesebb időm maradjon álmodozni.
Minden gyöngédségemet a két gyerekkel éreztettem.
Fru Jörgensenről sohasem tudtam , szeret -e, vagy nem?
Udvarias, komoly volt velem szemben mindig.
Az utóbbi időkben, hogy Kama egyre magába zárkózottabb, szótlanabb lett, mintha egy kis ellenszenvvel viselkedett volna velem szemben.
Egy őszi délután azután megkérdezte tőlem:
- Mikor szándékozik hazamenni?
Csak azért kérdem, mert ha esetleg elmegy, szeretném valami tanulónak kiadni a szobát, nehogy üresen maradjon.
Én megértettem és másnap utaztam haza.
Azóta csak háromszor kaptam levelező-lapot Kjöbenhavnból és most másfél év multán egy levelet és egy levelező-lapot.
S csak nézem a betüket s gyülnek, tolakodnak az emlékeim.
Sokszor az az érzésem, hogy megyek s ujra meg-kötöm a barátságot Villyvel és Helmuthtal.
De azután egy titkos hang támad fel bennem: Ne menj!
Nem szabad menned!
S olyankor csak két nevet sóhajtok:
Villy!
Helmuth!
A harmadik névre gondolni sem merek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE