Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
Illésházi ösztönszerüen a Stein-féle palota felé sietett.
Szükségét érezte, hogy mentegesse magát valaki előtt.
Az iménti jelenet durvaságának egész nagyságában állott szemei előtt.
Megtette, a mi elkerülhetetlenül szükségesnek látszott , leánya miatt, a kit szeret, - de milyen áron, s de jól tette -e?
Nem tud uralkodni magán.
Fáj valami a mellében, a szivében... s megtelik a szeme könynyel...
Ijedten törölte le őket.
Nem szabad; meglátják...
A plébánia előtt kocsiba ült és elhajtatott haza.
Nem ment a báróhoz.
A jó ur gömbölyü arcza ma nem neki való látvány.
Ma a sötétséget kivánja és hasonló esetek után kutat a multban, mint a milyen az övé.
Nem is mentegeti magát.
Most még tele van minden idege lázzal, s a vércseppjei kihegyezve röpülnek tova ereiben, hogy majdnem kilökik halántékain a duzzadt ütért, holnapig azonban vége lesz minden forrongásnak, s visszaköveteli jogait a természetes reakczió.
Elfásul, megtompul holnapig, - olyan lesz, mint tegnap és tegnapelőtt, - ezt a mai czudar dolgot - ah! igen... ez czudar dolog volt, nyárspolgárhoz illő, szivtelen ficzkókhoz méltó közönséges durvaság, a melynek ott van szennyes nyoma a szivén, - nem lehet mentegetni.
Megtette - annyi.
Meg kellett - hogy tegye, - nem is itt van azonban a fekete pont, - hanem ott, a hol lehetségessé tette ezt a mai lealázó szégyent, a mely önbecsülését perzselte meg.
Lakásán öreg inasa várta.
- Nagyságos ur, kérem... - kezdte alázatosan az öreg, - Illésházi azonban hevesen szakitotta félbe.
- Tizkor elutazunk.
Készülj az utra.
- Még ma, instálom?
- Menj!
S besietett az ajtón.
Az öreg embernek annyi ideje se volt, hogy bejelentse a vendégeket: a méltóságos báró urat és a titkárját, kik jó egy óra óta várakoznak már a kis szalónban, s eddig nyilván már mind a négyszáz fotografiát végig nézték.
A báró éppen most csap le egyet.
Mrs. Sassa czirkusz-tündér fotografiáját, a ki pályafutásának gyanus keringésében állitólag szintén beletévedt Illésházi vonzási körébe, s három hétig tartó kölcsönhatás után, egy kaszinói legenda szerint - kivülről jövő nehézkedési törvény okán került egy fidélis draganyos őrnagy hatalmába, a ki egy pár hét előtt hir szerint nőül is vette.
A báró megkönnyebbülve kiáltott fel, midőn Illésházi a terembe lépett.
- Hollá, kedvesem, végre!
Itt vagyok.
Tudod, nem állhattam meg, hogy ide ne jőjjek.
El voltam reá készülve, hogy nem jösz hozzám, hanem - esetleg - egyenesen haza.
Bocsánat az őszinteségért, de... sapperlot! hát igen... nem valami nagyon reméltem, hogy jó kivánságaimat elutazásodhoz személyesen adhassam át.
Nemde Szellő ur?
Ön látta aggodalmaimat.
A vékony fiatal ember mély meghajlással erősitette, hogy igaz, ő látta a méltóságos ur gyengéd szivének aggodalmait.
- Igen, én láttam ő méltósága aggodalmait, - mondotta tartózkodva, miközben kifelé huzogatta hófehér kézelőit, s igen titokzatos arczot igyekezett vágni.
Meg akarta mutatni Illésházinak, hogy ő be vagyon avatva mindenekbe, - tőle tehát lehet beszélni bátran.
- Miattam aggódott, kedves onkli?
- Igen barátom, igen barátom, igen...
Ah, ca!
Ha előre tudhatná az ember a jövőt , tudod... de hát fájdalom, ez nem lehetséges.
Szükséges tehát, hogy tapogatódzunk .
Köztünk maradjon, én ma nemcsak kizárólag a magam akaratából vagyok itt.
Illésházi fanyar mosolylyal integetett.
- Kérem, foglaljunk helyet, - mondta udvariasan, s ő maga is leült; szolgálhatok szivarral?
Tessék, édes onkli...
Titkár ur!
- Köszönöm, de én -
- Szellő ur nem szivarozik - vágott közbe szeles vidámsággal a báró - ő szaktekintély a halak természetrajzában és költeményeket ir.
Rendkivül örvendek , hogy látlak.
Egy csomó kellemetlenséget gondoltam össze-vissza...
El vagyok ragadtatva, hogy aggodalmaim alaptalanok voltak.
Nos?
Mi hirt vigyek?
- A tante is érdeklődik?
- Természetesen!
Tudni szeretné még ma, hogy... az a háló, tudod ...
Meggyengült?
- Elszakadt, felelte a nemes ur, s nagy füstfelhőt szivarozott maga elé.
Ne lássák arczán a megvert embert.
- Brávó! - kiáltotta elégedetten a méltóságos ur - tehát vége?
Nincs semmi baj?
- Nincs.
- Sok bajba került?
- Sokba.
- Sok áldozatba is?
- Sok áldozatba is.
Valaki haszontalan ember lett ebben a komédiában...
- Hogy hivják? - kérdezte élénken a báró, - tagja a kaszinónak?
- Igen.
- Teringettét!
A nevét!
- Illésházi Péter, - felelte epésen a nemes ur, s e pillanattól kezdve egészen nyugodtan szivarozott.
A báró elfintoritotta orrát.
Ime az eredmény, ha valaki nemcsak a parterren élvez , hanem a kulisszák mögé is bejáratos.
Szinpadi allürök, »hatásos« kifejezések ragadnak reá egy-egy váratlan fordulat kapcsában, a melyek őt különben sohasem döbbentik meg.
- Örülök barátom, hogy a kalandnak vége; a többi nem érdekel.
A folytatás se tartozik reám, hanem reád.
Reám csak az tartozik, hogy a bárónénak elutazásod hirét vigyem meg és bejelentsem neked egyuttal azt is, hogy két hét mulva, mi is kimegyünk hozzád.
Szórakozni, nyaralni, halakat fogni.
Quelle plaisir!
Alig várom , hogy ön, lieber Szellő, az illésházi hal-faunában ujabb nagy jelentőségü tapasztalatokat tegyen.
- Oh, kérem...
- Semmi szerénység Szellő ur, semmi prude!
Önre ezen a téren határozott sikerek várnak.
A méltóságos ur elhagyta helyét, fölállt, s lassu hangon kérdezte Illésházitól:
- Komolyan vége?
- Nem tréfálok kedves nagybátyám.
- Ma elutazol?
- Igen.
- Helyes, helyes - mormogta a báró s megszoritotta a férfi kezét, - nagyon kellemetlen lett volna, ha másképp történik...
Allso, isten veled, a viszontlátásra!
Üdvözlöm leányodat, a plébános urat és "Mustafát ".
Szegény állat !
Sohase fogja megnyeriteni többé a bécsi gyepet.
Adieu!
- Isten önnel!
- Pá!
Megyek és megnyugtatom a bárónét.
Szellő ur, megyünk és megnyugtatjuk a bárónét!
Hollá!
Mit mondtam én most?
- Haza megyünk és -
- Dehogy...
Az operába!
- Igenis, az operába, felelte kicsit megzavarodva a sovány ifju; - megnyugtatjuk a báróné ő méltóságát, a kinek nemes homlokát hosszas elmaradásunk fölött való lelki hányattatásában eddig már bizonyára az aggálynak sötét felhői árnyékolják.
- Fényes, fényes! integetett diadalmasan a báró; Szellő ur, ön tehetséges költő !
Egy második Gabel al Tarik!
Karját kérem, megyünk!
Illésházi kikisérte vendégeit a lépcsőházig és igéretet tett, hogy a mint falusi kastélyába érkezik, azonnal levelet fog irni.
A báró kétszer is megjegyezte, hogy erre a levélre holnapután okvetlen várni fog, s fölöttébb sajnálná, ha hiába várakoznék.
Azután mégegyszer megszoritotta a férfi kezét és kocsijába szállt .
Szellő Ignácz utána.
A hintó kirobogott a kapun.
Az operához érkezve, elsőnek szállott le fiatalos, urfis lendüléssel, utána a báró mászott ki óvatosan, s titkárja karjába öltvén husos karját, ezt mondotta neki:
- Tudja, mein liber... ön ma este tiz óra után szives lesz még egyszer fölnézni a képviselő urhoz.
Bizonyosan akarom tudni, hogy elutazott -e, vagy nem?
Ha nem utazott el, akkor ma este még szükségem lesz önre.
Fölkeressük a templom-utczában a Nro.
28-at.
Erre a kényes diplomácziai közbenjárásra, melyre valószinüleg ő méltósága, a báróné adott férjének szigorú utasitást, azonban nem volt szükség.
Illésházi a tiz órai vonattal csakugyan elutazott falusi birtokára a leányához.
- Kedves Auguszta, mondotta opera után a theánál a báró, s jókedvűen simogatta ősz haját, mely csak igen mérsékelt mennyiségben ékeskedett fejének lejtős oldalain, - Pietrónk a legkomolyabban elutazott, Blankát tehát semmi ostobaság nem fenyegeti.
- Ezt vártam is tőle, jegyezte meg hidegen a delnő.
Többet aztán nem beszéltek róla.
A dolog be van fejezve.
A báró helyeslőleg bólingatott.
Igen dunnyogta magában, a kényes családi ügy szerencsés megoldást nyert; sokkal szerencsésebbet, semmint remélni lehetett volna.
Éjfélkor megnyugodva vonult vissza hálószobájába, s azt álmodta, hogy valami ingó , vékony sáslevélen ül; akkora lábai vannak, mint két idomtalan, puffadt medvetalp s mind a két fülére bojtos szőrcsimbókok nőttek.
Az illésházi öreg asszonyok szerencsét kivántak neki puffadt medvetalpaiért és besorozták esetét a rejtelmes természeti csodák közé, melyek méhökben rejtegetik elásva a jövőnek titkát.
Ezek a falusi emberek különben egész faluhatárnyi hasonló fantasztikus babonát terjesztgetnek szét maguk között.
Suttogva beszélték például azt is, hogy ha Bathó Mihály, az illésháziak gazdag arany parasztja, egyszer elmosolyodik, abból nemcsak, hogy roppant zivatar támad, hanem még a nyugalmas égbolt is tüzokádó sárkánynyá vadul s lecsattan belőle egy olyan irtóztató villám, mely ezt az egész sárból és virágból formált plánétát apró szilánkká töri.
Jó kedvű leányok mesélgették a falu kutja mellett, hogy Bathó Mihály nemzetes egyszer egy viruló liliomot talált megnézni, s a boldogtalan virágocska abban a szempillantásban elsárgult, attól a fekete nézéstől, mely kiperzselte belőle az életnek nedvét, s fertelmes parajjá változtatta.
Toldották innen is, onnan is ezt a bolondságot, s akárhány akadt még a katonaviselt öreg legények között is, a ki rá mert volna esküdni, hogy éjente bizony seprün látta lovagolni a vén embert.
Szörnyű hegyes süvegben, egy szál vékony ingben... haj hó, haj hó!... uram, ne vigy a kisértetbeeee...
Tessen elhinni, hogy borzalom vala reá nézni, miként öltögette nyelvét, s vágott kinszenvedéses képeket a pokolbeli furiák tánczához, a kik éktelen sikongatások közben tolták, taszigálták seprűjét, s ragadták ősz hajánál fogva fel a Hágó hegyre, a barlang elé, a hol éjfél felé mindig nagy boszorkány-sokadalom vagyon.
Babonás falusi traccs az egész: Bathó Mihály olyan ember volt, mint a többi .
Hatvan éves, de magabiró, erős, vállas ember még, a kin alig hagyott egynémely kitetszőbb nyomot az idő.
Nem igen volt kivetni való rajta, csak a szeme és a tekintete, a mely tartózkodva, gyanakvó, bizalmatlan fénynyel világitott elé durva szemöldökei alól.
- Olyképpen tekintget mi reánk, valamiképpen az vércse madár... pusmogták az emberek.
- A géczi boszorkányok körmentyűje vigyorog le az orczáiról; s hajna... benne vagyon mindenképpen az ördög.
- Megkérdezők vala róla a kopogó borsót és a szentelt füvet, s nekünk kedvezének , rossz embernek őtet elnevezvén.
Bizonyos, hogy a két szemének köszönhette azt a sok, fonókból és kalákákból kikerült történetet, a mit reá fogtak.
Még Varkoczki csizmadia nyomorék Jánoskája se igen merészkedett elébe kerülni , pedig ez a kis púpos gonosz indulatú, sunyi, alázatos, titokban bosszút forraló teremtés volt.
Azt rebesgették az arany parasztról, hogy egyszer éppen portája felé mene lomhán , megereszkedett testtel, a mikor szembetalálkozott Illésházi Péter hintajával és nem tért ki előle, pedig Illésházi, a kinek tornyos, százados kastélya a falu közepén gyönyörű pázsitos fensikon ragyogott barnászöld kupoláival a napban, volt akkora ur, hogy abban a faluban, a mely még nevét is az ő büszke magyar családjától kapta, becsülettel megsüvegelje mindenki.
Bathó Mihály azonban szembe állott daczosan a hintóval, s mikor a libériás inas rákiáltott, akkor leemelte válláról szép csendesen a töltött fegyvert és várt.
- A kocsiban Illésházi ült a leányával.
A nagyságos ur arczán hideg mosoly játszadozott, a mint unatkozva pillantott a Bathó szemei közé.
Az öreg viszont mély gyülölettel nézett farkas szemet a halovány arczú urral és kiállotta gőgösen hátraszegett fejjel annak lenéző, álmos tekintetét.
Két másodperczig tartott az egész.
Bathó megfordult, megrázta fejét, azután hirtelen kiegyenesedve, vállára vetette a fegyvert, s a közeli cziherbe tért.
- Mit jelentsen ez, atyám? - kérdezte leánya a nemes urat.
Illésházi halkan nevetett.
- Azt, - felelte megvetéssel, - hogy ma már senki sem paraszt többé.
- Haragszik reánk ez az ember?
- Nyilván.
- Miért?
- Ezt talán tőle kérdeznéd meg, édesem; én nem törődöm vele, hogy haragszik -e reám egy paraszt, vagy nem.
Két esztendővel ezelőtt történt állitólag ez a dolog, s akkoriban az egész faluban elterjedt a hire.
Mindenki ugy magyarázta, a hogy tudta.
Varkoczki csizmadia például ugy: hogy a Bathó-nemzetség valamikor atyafiságban volt a büszke Illésházi-familiával, de egy kincses ládán, melyet Szt. Polikarpus napján a harmadik kakaskukorikoláskor pitymallat felé emeltek ki a kastély egy földalatti alagutjából, czudarul összeperelt a nagyságos familliával, s azok breviter kilökték vala maguk közül.
A biró természetesen mindjárt rámondta, hogy ez a czifra magyarázat »csiszlik szurokban kotyvasztaték «, a mivel a tehénfejű Varkoczkit, a ki máskülönben igen jó csizmákat tudott csinálni, érzékenyen megsértette, - jobbat azonban ő sem tudott és nem tudott a község pipaszárlábú enciklopédiája, a titokban nagy élvezettel bagózó nótárius atyánkfia sem.
Bathó Mihály felesége szép fehércseléd volt.
A nagyságos ur özvegy ember volt , gavallér és bátor.
Azt pedig mindenki tudta a faluban, hogy Bathó jóformán az utczáról szedte föl leánykorában a szép Annát, s ugy vette aztán feleségül husvét másodnapján.
Megkérdezte, nem -e a leányt a szivéről, azt csak az isten tudja.
Bajos dolog azonban szeretni egy mogorva embert, a kinek ritkán hallani nyájas szavát, könnyű ellenben egy előkelő, büszke urat, a ki oly ragyogó szemekkel nézett a szeme közé , hogy a gyenge fehér asszony, a félgyermek, álmatag, kicsi asszony vérvörös lett tőle, mint a rózsa.
A kérdezősködést azonban senki sem próbálta meg.
Bathó Mihálytól kitellett, hogy - ha kérdezni találja - ugy lehet, talán magát nemzetes biró uramat is kilökte volna a portájáról.
Ezt pedig jó lesz elhinni, mert im ott van bizonyságnak a plébános ur, ő megmondhatja.
Őt kereken kiutasitotta házából, a miért istentelen életmódjáért egyszer megdorgálta.
S micsoda nyers gorombasággal mondotta a szemébe, hogy nem szorult nyálas papolásaira, megtalálja ő magára is az istent, ha keresi.
Azt pedig álmában se higyje a plébános ur, hogy az ő templomában fogja keresni, a hol az illésházi asszonyok bűnös testtel járulnak a szent ostya elé, - s nem is a parochiára, a hol ájtatos és emberséges életet prédikálnak, de a plébános szeretőt tart, - hanem kimegy a mezőre, a szabad ég alá, a hol közelebb van hozzá az isten és nem éri közel emberi lehellet, a melytől piszok árnyékolja be lelkét.
A plébános elszörnyedve hallgatta, s többé felé se nézett.
- Vén gazember, mormogta elképpedve.
Meg kell, hogy fenyitsem ezen tévelygő birkát.
Illésházi mosolyogva csititotta.
- Nem érdemes.
- Tisztesség ne essék szólván... disznó ember...
- Dehogy! csak egy paraszt, kedves plébános, csak egy paraszt.
A nemes ur megvetőleg intett, s nem emlitette többet.
Egy emberi nyű.
Egy lélegző numerus, a melyik ma még nyüzsög és él, holnap azonban elpusztul, s azzal vége .
Volt és nincsen jogában többé: lenni.
A plébános megvigasztalódott és ráhagyta, hogy igaz.
Jobb, ha a gyehenna tűzére bizza a gyalázatost.
A miket róla mond, azt ugy sem hiszik.
Nem is hitték.
A régi plébánosról sem hittek semmit, pedig az fiatal ember volt, s a hegység egy mély szakadásába zuhant.
Magától -e, nem -e, ki tudná azt?
A Török András kékszemű felesége sirdogált utána sokáig, a mikor nem látta senki...
Az arany-paraszt háza magára állt közel a falu széléhez, a hol a cziher kezdődik .
Nem igen mentek tájékára az emberek, s ha lehetett, őt magát éppen olyan szivesen elkerülték, mint a házát.
Kinek kell az ilyen galagonya-ember, a ki fekete is , szúr is?
S ha még csak enmagát emésztené, hagyján! de ott van a fia is: Lőrincz .
Ezt is rontja véle, pedig kár érte.
Sugár szál ifjú ember, s olyan az arcza , mintha a szomorúság esztendők óta lakoznék vonásain, s benyulongana onnan nehezen, sötéten a lelke felé.
Mindig rosszkedvű és hallgatag ez az ifjú ember , akárha kényszerűségből venne csak lélegzetet és nem birná meglátni a teremtés pompaságát, a mely érette is van.
- Ördög szántson az olyan apának hátán, a kinek a fia jó kedvére ilyen kevés gondja vagyon.
- Ugy igaz, kománé lelkem, hej! tudom én, hogy elemészti a murmutér-élet azt a szép ifjú czédrus szálat, ha még sokáig ül apja mellett.
Ragadós egy nyavalya az!
Azonban mit mondottak volna, ha meglátják az öreg Bathót, a midőn szelid nézéssel , ellágyult ajakkal vizsgálta néha titokban a fiát ?...
Lőrincz egyébiránt sohasem beszélt a maga dolgairól, s az öreg nem zaklatta.
Csak lopva ügyelte arczát, s egy-egy elejtett szavából okoskodott.
A fia aztán nyugalomra tért, s Bathó egyedül maradt.
Jól hallotta, hogy Lőrincz sokáig hánykódik ágyában, de nem tudakolta álmatlansága okát.
Sokféle rejtelmes járása van erre-arra, - nem kérdezi azonban soha, hogy merre jár, mit tesz, miért búsul?
Sokszor ő sem tudott elaludni; ilyenkor kiment a tornáczra, s a kőpadra ülve , bámult bele hosszasan a szürke párázatba, a mely esténkint finom fátyolként terjedt alá az illésházi völgyre.
Arról, a mit ilyenkor összegondolt, sohasem beszélt.
Néha megmarkolta a követ és rázni kezdte, mintha a tulajdon öklét akarta volna rajta összetörni.
Azután kibámult a temető felé, a hol Anna felesége feküdött a szomorú kőris alatt.
S lassankint ismét elfutotta arczát a szive vére .
Ajaka mozgott, száraz és forró volt, mintha teste, a melyben megrándult minden érzékeny ideg.
- Mindenható isten... mormogta elfulladva, - nem látod ide alant a földön a gonoszt...
Mit gondoltak volna róla, ha látják?
Mindent, a mi szamárság, s ezt rosszul tették volna.
Bathó erős fejű ember volt és józan, nagyon józan, abból a veszedelmes, szivós, vastermészetű fajtából, a mely sohasem panaszkodik.
Tudni kell azt is, hogy kora ifjúsága óta mindig rendes életet élt, s nem járt korcsmába a többiekkel, a kik javarészben már mind el vannak földelve.
De ez még nem elég ok.
Vannak elegen, a kik szintén mértékletes életben őszültek meg és mégis sulyosan dől meg vállaikon a vénség keresztje.
Bathón nem látszott meg, hogy érzi, pedig azt sem lehet reáfogni, hogy komédiás, aki van olyan kitanult csaló , hogy az egész falut bolonddá tegye.
Egyszerű, szegényes szobácskában született ; az ügyes komédiásnak, a ki a nézőtéren játszik, közönségesen parkettes padlón ringatják ékes, faragott bölcsőjét, mint a hogy ringatták az Illésházi Péter nagyságos urét is...
Bathó Mihályét fészer alatt ringatták, s olcsó fenyőfából készült.
Azt is kontóra csináltatta az édes apja, a ki akkoriban még szegény ördög volt, s szerette ezenfelül a pálinkát is.
Csoda, hogy akkora telket tudott szerezni.
Nem is örökölt Bathó az édes apjától semmi egyebet, csak a makacs vérét, - ez pedig olyan örökség, a melynél több a semmi.
Ilyen volt különben az egész nemzetsége.
Nagyapját: Bathó Istvánt botokkal verték agyon a haragosai.
Egyik unokabátyja öt évig raboskodott a nemes vármegye tömlöczében, a miért megnyomoritotta a szolgabiró urat.
Bathó Ilona, ki világszép leány volt valamikor , gyermekgyilkosságért szintén öt évig hervadozott.
Bathó Szilvesztert, a hires tutajosmestert, a geletneki molnár lőtte agyon.
Bathó Miklóst, testvérének a fiát , gyujtogatásért halálra itélte a statárium, a fiu azonban megszöktette a törvénybiró alig bimbózó tizenöt éves leányát, s világgá bujdosott vele .
Gyilkosság, vér és becstelenség tapad a Bathó névhez.
Baj, a ki hordozza, - baj, a ki megkivánja, de legnagyobb baj annak, a ki vergődik súlya alatt, mint a Bathó Mihály szép, szomorú fia: Lőrincz.
Egy reggel magához szólitotta Bathó a fiát.
Megfogta kezét, gyöngéden a szeme közé nézett, s rámutatott kinyujtott jobbjával az Illésházi-kastélyra, melynek magas kupolájáról csillagra verődött vissza a reggeli napnak fénye.
- Látod azt a házat, fiam?
Nem mondok beszédet róla, csak arra kérlek, hogy maradj ma egész nap itthon.
Lőrincz nem nézte vissza atyját, de tagadólag intett.
- Nem akarom, fiam.
- Mindig elmegyek hazulról, - felelte a fiatal ember és félre nézett.
- Ma ne menj.
Tizenöt napja, hogy mindig este felé kerülsz haza.
Alig látlak .
Tudod, már öreg vagyok; segitség kellene és nincsen.
- Nyolcz cselédje van, apám.
- Restek és hanyagok, Lőrincz, nem tudnak a kezemre.
Te mindent jól tudsz.
Neked csak egy szóval mondom és minden jól van.
Te tanult ember vagy, iskolákat , egyetemet jártál, ezek itt tudatlanok.
Ezeknek a lelkemet is kibeszélem, mégsem tudnak semmit.
Tegnap, lássad, azt parancsoltam, hogy hordják be estig azt a hatvan szekér szénát, s nézzed, még felét se hordották be.
Ha eső talál jőni , mind ott rothad.
S ezenkivül itt egy pár vaggon buza is a nyakamon; el kellene küldeni a stáczióra, de ki inditsa, ki vegye át az árát.
Ezek a tolvajok, a cselédeim?
Maradj itthon Lőrincz.
A fiu a földre nézett.
Bathó vállára tette kezét, s tovább unszolta kérő hangon:
- Ugye -e, hogy itthon maradsz?
- Szeretnék...
- Ha igen, akkor meg is teszed.
Akarom, kérlek -
- Ha tudná, édes atyám, mit kér...
Lőrincz érezte, hogy az öreg ember keze megrándul a kezében.
Hirtelen felvetette a szemét és átölelte a vállát.
- Mi baja, édes apám?
- Semmi bajom nekem, - mormogta az öreg - a fejem talán, vagy mi...
Gyengülök , pusztulok, közelebb tudom hozzám a nedves földet, ma inkább, mint tegnap.
Öreg fa vagyok én már, Lőrincz, vén fa vagyok én már, a melynek lefelé int az élet ...
Leszek -e még holnap, vagy nem, - nem tudjuk se én, se te.
Maradj hát velem addig , mig idefenn kérem a mindenhatót, hogy őrizzen meg téged, édes gyermekem minden rossztól.
S megjelent öreg pilláin egy csepp.
Azután megint egy...
Lőrincz meghatottan , tisztelettel csókolta meg a kezét, s engesztelve mondta:
- Itthon maradok, atyám, tegyen velem, a mit akar.
- Nem akarom elrontani a kedvedet...
- Tudom.
- Tudod...
Mégis olyan furcsán mondod és mindig szomorú vagy.
Miért busulsz?
- Csak gondolja, édes apám...
- Kiérezem a hangodból, s ez rosszul esik.
Lássad Lőrinczke, nem is tudom én, hogy miképpen mondjam neked...
Hinni kezdek a babonákban és rossz álmaim vannak .
Megjelenik alvásomban szegény édes anyád és sir; azt képzelem, hogy nem engem sirat.
De hát nem is tudom...
Féltelek, édes fiam.
Ugy tetszik néha-néha, mintha elraboltak volna tőlem és én egyedül maradtam a földön.
Hej! pedig ha én egyedül maradok Lőrincz, az nagyon egyedül leszen...
- Nem ugy lesz az, atyám.
- Nem édes fiam; itthon maradsz.
Bathó szeliden betuszkolta fiát a házba és szavát vette, hogy megvárja, a mig visszajön.
Lőrincz megigérte.
Nem tehetett egyebet.
Bathó ritkán mutatta ki a szive melegségét, de Lőrincz tudta.
Ime, a mig megy is, visszanéz kétszer-háromszor és barátságosan integet.
Lőrincz hosszasan nézett utána, a mig csak el nem födték öles alakját a kert fái , a melyek mögött a rétek voltak.
Azután kiült a ház elé a diszes, vadszőlővel befutott veranda alá, s a földre bámult.
Ott fürge bogárkák mászkáltak a porban.
Finom, barna testű férgek és hangyák a pad lába mellett.
Azokat nézte -e, vagy egyebet nézett?
A fejéből szeretett volna kipusztitani valamit, a mi mázsás kőnél nehezebb sulylyal szoritotta össze agyát.
Szédült és fáradt tőle.
Kivetné, de ugy érzi, hogy meg is siratná.
Hess, kicsi bogár innen, elmenj hamar...
Lőrincz türelmetlenül dobbant a lábával és megöl.
Nem sokáig maradt ott ülve.
Tiz percz se tellett bele, s már besietett kalapja után a belső házba.
Azután bezárta az ajtót, átadta a kulcsot egy kis cselédnek , megparancsolta neki, hogy maradjon itt, s azzal gyorsan elhagyta az udvart.
Alig ért azonban a kert végére, már hallotta, messziről a nevét.
Bathó kiáltott.
Egy pillanatig az czikázott a fejében, hogy futásnak ered és otthagyja apját.
Nem tette.
Csunyaság volna.
Az öreg ember végre is apja, a ki szereti.
Izgatottságában nem jutott eszébe egyéb, s talán azt sem vette észre, hogy Bathó felindult arczczal közeledik feléje s szigorú, éles tekintettel méri végig.
- Hová mész?
- Az illésházi parkba, felelt daczosan, heves nyiltsággal a fiu.
- Miért?
- Tudom is én...
- Azt igérted, hogy otthon maradsz.
- Azt.
- Nos? - folytatta indulatosan, elkeseredve az öreg, - olyan könnyű a szavad, mint a pehely?
- Ne bántson, édes apám...
Nem maradhatok.
Mennem kell.
S ha mindjárt egy angyal kérne is maradásra, mégis elmennék.
- El, ugy -e?
- El.
Lőrincz határozottan beszélt.
Nyugodtabb lett; tudta mit akar, - meg fogja tenni .
Bathó Mihály mozdulatlan tekintettel nézett az arczába, de arról nem a fiu engedékenységét olvasta le, hanem a férfi akaratát.
Csendesen melléje lépett és megfogta kezét.
- Haza mész.
- Ereszszen, édes apám...
- Parancsolom!
A fiu fölkapta kevélyen a fejét.
- Nem megyek!
Ah!
Ez nehéz szó volt.
Koppant, mint a kő.
Bathó ugy érezte, mintha fájdalmas ütést kapott volna, mely ott csapja meg szivét, a hol legjobban érzi.
Egy perczig tompa csodálkozással nézett a fiára, vajjon nem süketült -e meg, jól hallotta -e azt a büszke két szót, - azután kényszeredve, rekedten elkaczagta magát.
Az olyan kaczagás volt, a melyik megveri az embert.
Lőrincz arczát gyenge pir égette ki tőle, de nem sütötte le a szemét.
Vállat vont .
Az ajaka széle mozgott.
Azon gondolkozott éppen, hogy hátat fordit az édes apjának és elmegy, a mikor Bathó indulatosan csapott botjával az Illésházi-kastély felé.
- Azt a kisasszonyt lesed!
- Apám!
- Az a kisasszony bolondit!
Hallod -e, annak az urnak a leánya, a ki ellenségem nekem!...
Hanem hát legyen ugy, - én nem fogom engedni, hogy megrontsanak.
Nem türöm, hogy az a gaz, az a czudar...
Illésházi, a tolvaj... eh! hogy nem fojthatom meg puszta kézzel ezt az átkozott embert...
Tudd meg, hogy én rajtam nem kaczag többet ez a rabló, ki még számadással tartozik nekem.
Majd végzek vele én.
Te ne állj az utamba és ne fuss vakon a veszedelmedbe, mert nem engedem!
- Atyám!
- Ne szólj!
Azért akartam, hogy itthon maradj, mert nem szeretném, ha találkoznál véle.
Elég, ha a nagyságos kisasszony nevet rajtad...
- Rajtam nem szokás nevetni -
- Bolond vagy! - kiáltotta indulatosan Bathó.
Hát azt hiszed, te gyermek, - hogy komolyan foglalkoznak veled?
Egy Illésházi-leány és egy Bathó fiu!...
Egy Illésházi-leány, ki szivesen tánczolt veled a budapesti bálokon, mert csinos fiu voltál és ügyes tánczos és mert ott senki sem tudta, hogy az én fiam vagy.
Ott csak a formádat nézték, kivasalt kabátodat, fényes czipődet, fehér nyakkendődet , jurista-gyerek voltál, semmi egyéb, ott ez elég czim volt arra, hogy méltóságos asszonyok is tánczoljanak veled, - itt azonban nem ugy van.
Itt nem tánczosnő áll szembe a tánczosával, hanem egy Illésházi-leány egy Bathó-fiuval, egy urnő egy paraszttal, egy álmodozóval, egy - tökfilkóval, a ki nem akarja meglátni, hogy csak komédiáznak vele.
Lőrincz a szeretkező pillangókat nézte, melyek a rét virágai fölött libbentek játszadozva a napsugárban, s röviden felelt:
- Tesz, a mit akar.
- Nem maradsz?
Lőrincz, Lőrincz...
- Mennem kell, apám!
Mennem kell...
És ment.
Az öreg most már nem tartóztatta.
Tudta, hogy hiábavaló.
A Bathók vére átkozott, daczos, farkasvér.
Nem türi a féket.
Az agy nem tudja leigázni a testet.
A rossz velük van, s az állat mohósága övék.
Bathó megfenyegette öklével az illésházi kastélyt, s lassú járással ment hazafelé .
Otthon kicsapta az ajtót, s fáradtan, leverten omlott egy székbe.
Körme belemélyedt a markába, de nem érezte.
Meglátta a Mária-kép alatt azt a kopottas szélű imádságos könyvet, mely az ur-imára nyitva feküdt ott porosan, érintetlenül , esztendők óta.
A felesége imádságos könyve volt.
Ugy hagyta azon a helyen, a hová Anna letette.
Minek most már?
Nem védi meg többé az imádság a fiát, tán ki is kellene dobni innen azt a kopott könyvet.
Bathó felé nyult és a kezébe vette.
- Minek, minek? - mormogta búsan, maga elé.
Ez a gyűrés itt az Anna kezenyoma, ez a nehány összefutó betű az ő szemének könyétől fakult meg.
Ezt a rongyos, vén könyvet ő csókolta sirva, ő forgatta szintelen ajakkal a leveleit, ő olvasta, ő szerette...
Anna, a szép, kicsi asszony, a nyulánk, halovány asszony, a kinek ugy kellett lefeküdnie a lankás oldal szomorú kőrisfái alá hogy csak az irgalom ejtett koporsójára egy-egy könyet .
Bathó kerülte.
Nem nézte meg a teritőn se.
A mig temették, künn maradt valahol a szőlőjében, s csak a szertartás után vetődött vissza.
Utálta, s bár megsiratta , örült, hogy meghalt, legalább nem emlékezteti reá semmi, hogy ez a sáppadt, kicsi arcz, a mely olyan volt, mint egy leányé, piros is tudott lenni, mint egy asszonyé.
Mint egy semmi asszonyé, a ki megfagyott, ha ő szólott hozzá, de kinyilt vörösen, mint a pipacs, ha Illésházi közeledett hozzá; az uri fattyú.
Bathó visszalökte iménti helyére a könyvet.
Szörnyű emlék ez.
Sohasem fog lekopni róla az a szégyen, a mely övé, s a melyet nem tudott levezekelni magáról az a szegény, nyomorult kicsi asszony, hiába sirt...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE