Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kemény Zsigmond
Zord idő
Keletkezés ideje
1862
Fejezet
3
Bekezdés
4140
Mondat
7311
Szó
115696
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
MÁSODIK RÉSZ.
I.
Amióta Izabella királynét egész udvarostul a márványtermekből a pinceboltokba költöztették s az öreg Roggendorf ágyúi és az éhség Buda város érdemes polgárait csak úgy tizedelték, mint a vitéz várőrséget, nem csoda, ha még az udvarmesternő is - kinek férje három versen szolgált Ferdinánd alatt s ki egy telet Madridban , egy mást pedig Nápolyban töltött - szívéből óhajtá, hogy Török Bálint, vagy ha ez szerét nem tehetné, tehát a pogány Mohamed pasa és Kazim bég verjék meg a németeket.
Tagadhatatlanul az udvarmesternőknek szép hivatásuk van, amíg selyem, bíbor és arany közt figyelmeztethetik a deli palotahölgyeket az illem legfinomabb szertartásaira és a szolgálati hűség örve alatt kémlelhetik a királynék minden mozdulatát, titkait, vágyait.
De mit mondjunk oly állásról, melybe Roggendorf és György fráter juttatá Izabella királyné háztartásának legfőbb nőhivatalnokát.
A vén német generális feledve a szépnem iránti gyöngédséget, szenvedélyesen lövette a királyi palotának még azon részét is, hol az udvarmesternő lakott s bombái és ágyúgolyói nemcsak a királyi gyermek, nemcsak az özvegy királyné, de azon érdemes úrnő életét is fenyegették, ki néhai férjével Bécsben, Madridban és Nápolyban mindig szívesen fogadta el a fiatal német bajnokokat... régesrégen.
A makacs bombázás miatt György fráter, - kit némelyek Martinuzzinak, mások Utissenichnek hívnak s minden név alatt mogorva egyén, - a pincékbe szállítá az egész udvart és ott maga a királyné is, összehalmozott drága bútorok közt csak úgy teng, mint a ritkaságok raktárában a felügyelőnő, midőn roppant becsű tárgyakon ülve, reggeltől estig nélkülözéseire gondol.
Mert meg kell fontolnunk, mekkora baj eredhet abból, ha a német lesből lelövi a cselédeket, kik a Dunára és a kutakhoz vízért lopóznak.
Néha egy korsó víz egy életbe kerül; nem is szólva a puttonokról, melyekért együtt ottmarad az ember és marha.
Sokkal olcsóbb tehát a bor.
De a szegény udvarmesterné rémülve tapasztalja, hogy valahányszor a palotahölgyek égető szomjukat egy kisded borral oltják el, mindannyiszor hegyesebbé lesz nyelvök s még az sem bizonyos, hogy a fohászkodás helyett, a zord napokat könnyelmű dalokkal nem fitymálják -e?
Ámbár jól felfogva a dolgokat, valóban kevés okuk volna ily szélsőségekre vetemedni, minthogy ha víz nincs, mivel főz a szakács? s ha poshadttal teszi ezt , kinek van kedve még a leveshez is?
És tüzelésre nem hordják -e el a fehércselédek nyoszolyáit is?
Hány asztalláb, hány seprőnyél, hány szekrényfiók nem hiányzik s rövid időn még az udvarmesternő tiszafa-ágya is fenyegetve lesz... egy ebéd miatt.
Aztán a baromfiak elfogytak, a piacon lóhúst árulnak s az is milyen!
S csak György fráter ne volna oly kíméletlen!
A minap az udvari kamarákból zsákokkal vitette ki a lisztet és tömlőkkel az olvasztott zsírt.
Csak úgy kong helyök!
Emiatt az udvarmesternőig hatott fel a panasz.
- Az Isten szerelméért! püspök uram! éhen akar -e minket elveszteni?
- Katonáim tegnap óta koplalnak s azokra most a királynénak több szüksége van , mint a vászoncselédekre, - válaszolá a goromba ember.
A kincstár is a fráter kezében.
Őrzi az aranyokat, mint a griffmadár.
Azt mondja , hogy azok zsoldra kellenek.
Az ostrom óta a palotahölgyektől felfelé senki sem kapta ki a havi fizetését s némelyiknek már a selyempapucsa is félig kifejlett a lábból.
Maga a fukar udvarmesternő is oly pénztelen, hogy midőn két rokonát, a németekkel cimborálás gyanúja miatt, György fráter a vár kapuján kilökette, kénytelen volt gyémántos ékszerét nekik ajándékozni útiköltségül.
A királynét sem gyönyörködteti az ostrom.
S ha még csak páratlan metszetű sötétkék szemei, melyeket hosszú pillák árnyalnak , hogy a könnyet csillogó nagy keleti gyönggyé gyűjtsék egybe, mielőtt a liliomfehér s mégis élet- és ingerdús arcra lepörgeni engednék; s ha még csak ajkai, melyek a visszatartóztatott fájdalom sóhaja és a kifejezésekben gazdag panaszok által egyenlően igéznek; s ha még csak naponként növekedő idegessége és az általános levertség, mely őt környezi, tennének bizonyságot arról, hogy palotája a gondok és nélkülözések tanyájává változott!
De nem retteghet -e, hogy György fráter váltig akadályozni fog minden békekötést Ferdinánddal; hogy Török Bálint elveri Buda alól a németeket; s hogy saját rokona, az öreg Petrovics is kényszeríteni fogja őt a trónon maradni: pedig nem nyilatkoztatta -e ki férfiúi eréllyel és asszonyi szeszéllyel, hogy inkább akar egy keresztyén király rabnője, mint a török kegyelméből Magyarország királynéja lenni?
Zord idők!
*
Végre felvirradt augusztus huszonegyedike.
A szakács a konyha ajtajába állott s nézte a napot, mely szép haladást tett a láthatáron s ragyogó arcával mindent látszott ígérni s pedig ő - a tapasztalt szakács - azt sejdíté, hogy megint csalni fog.
- Van is miért mosolygani reám!
Vagy tán kapok annyi sugárt tőled, hogy melegével csak egy tojást is megsüthessek?
Könnyű engem az udvarmesternő ágyfájával, vagy a kisasszonyok hímzőrámájával bíztatnod; de én tapasztalt ember vagyok s ismerem a veszélyeket, melyeknek most a szakácsmesterség gyakorlata ki van téve.
Ámításaidra tehát én csak azt felelem, hogy ma füstölt nyelven, penészes kenyéren és kőnél keményebb sajton kívül nem lesz más ebéd, hacsak a német bombája fel nem gyujtja valamelyik polgár házát; mert akkor magam is elfoglalok néhány megpörkölt lécet .
Annyi auktoritása mindig van a királyné első szakácsának...
Azután miért tetteted magadat, álnok égitest, mintha semmi rossz hírt nem tudnál!
Hisz! a te első sugárod fedezte fel azon jámbor csatlós holttestét, kit a fejedelmek asztalára való tokajival csábítottunk rá, hogy az éjjel a várból kiszökjék vizet meríteni .
Alkalmasint kis kuktám is úgy járt, ki a hajnalszürkület előtt kiosont a zsidó-kapun, a hegyek közt keresni oly kútfőt, melyre a német nem leskelődik .
Szegény poronty! még fel sem serdült s már meg kelle halnia, egy füleskannába való víz miatt!
A szakács előkötényének szalagába dugott hüvelykkel s gondolatokba merülten indult a megégetendő bútor keresésére.
- Pál bátya, itt vagyok.
Velem jött Anna, az ifjabbik szamár és Erzsók, az ő édesanyja s meg az én tulajdon néném, Klára.
Mindenik szamáron négy vizes-putton van; de Klára néném csak egyet hoz.
E veséig ható örömhírre pereszlenként fordult meg a világhírű éhség ellenére is még mindig gömbölyű Pál, a szakács.
- S nem gyilkoltak meg a németek, kedves szolgám? - kiáltá, elragadtatással szorítván tág keblére a kis suhancot.
- Még hajamat sem görbítették meg, Pál bátya!
Becsületes, jámbor németek.
Midőn történetből a korsót leejtettem s az el is tört, láttak engem szépen a földre lapulva, azaz én láttam őket egyenes sorban Kelenföld felé menve.
Sokan voltak s mikor a lovasok is utánok jöttek, már tisztán ki lehetett venni mindenik fején a sisakot.
Mihelyt pedig egy öreg ágyú kereke éppen rajtam akart keresztül menni , felugrottam és a zsidó temetőbe nyargaltam.
Ott egy sírkő mellé búva láttak engem , azaz én láttam őket a Gellért hegyének háta mögé cipeltetve.
Legalább húsz öreg ágyú volt.
Akik az ágyúk után ballagtak, folyvást mondották «szakarment» s azt értették rajta, hogy lassan halad az ágyú és virradni kezd.
Hát egyszerre csak pitymallik is; de ekkor egy láb németet sem láttam egyebütt, mint a Sashegy dűlőjén és a Gellérten.
Így történt aztán, hogy Klára nénémhez betekintek , mondván: - Nosza! töltsék meg friss vízzel a puttonokat a felséges királyné számára.
Míg Pál mester nagyreményű tanítványának előadását hallgatta, a konyha népe ostrommal foglalta el Klára nénitől a puttonokat s a drága víz nevezetes része már el volt harácsolva és csak a legszigorúbb intézkedések állíthaták vissza a megbomlott rendet.
Az ellenség hadállásának változtatása a várőrség figyelmét sem kerülte ki s hogy az alkalmat használni tudá, néhány foglyon kívül, a katonai fedezet alatt a királyi palotába bevont friss eleség is tanusítá.
S csakhamar teljes tevékenységben látjuk Pál mestert nagyobb- és kisebbrangú segédeivel együtt.
E hetek óta nem tapasztalt fürgeség s a kilátás, hogy ha nem is fejedelmi, de legalább élvezhető lakomára lehet számítani, eseményszerű hatást gyakorol az egész udvari személyzetre s különösen a nőnemre.
Előbb a leányzók és komornák kandisága ébredt fel, azután a palotahölgyeké s a szolgálattevő tisztes matronáké.
Egész csoportozat s mind érdekesebb alakokból , fogta körül és részvétével a bosszankodásig akadályozá Pált.
Nézték a húsdarabokat és zöldségeket, mintha egy egészen más égalj alól hozott delicatessek volnának .
Bámulták a söreget és pontyot, mintha a Duna Budavártól száz mérföldre esnék .
Mindeniknek saját nézete volt az elkészítés gyorsasága és ízletessége iránt s Pál mester egész tekintélyére volt szükség, hogy kiki saját maga számára ne süsse , főzze és rántsa meg, amire kezét ráteheté.
S ami a királyi palotában csak rendetlenség volt, valóságos zendüléssé fajult a város többi részében.
Az első fuvart, mely eleséget szállított, lefoglalta a tömeg; de az első foglalókat rögtön megtámadták a többiek.
A másodkézből harmadikba és így tovább ment át s mindig megújuló küzdelmek közt a tömött zsák , míg elszakadt, kilyukadt s így a gyöngéknek, az éhségtől elkínzott és kísértetes alakoknak is a földön henteregve, tépelődve, dulakodva alkalmuk lőn egy marék lisztet az utcakövekről, az utcaporból felszedni vagy életkockáztatással néhány hagyma és sárgarépa tulajdonosává lenni.
A későbbi szállítások számos fedezet alatt történtek s ekkor már az a derék várőrség, mely a védelemben oly vitézül ontá vérét, ellenségnek tekintetett, mely a rablott és harácsolt marhákat és élelmiszereket drága áron akarja a pékek , mészárosok és a zsidók kezére játszani.
Szidalmakkal halmozták el a fegyvereseket s kövek is vegyültek az éles szavak közé.
Utóbb az a gyanú kapott lábra, hogy magában a városban is az uzsorásoknál , pékeknél és szatócsoknál van elrejtett gabona, pácolt hús, kétszersült kenyér s csak azért nem bocsátják árúba, mert addig akarnak várni, míg a nép fele az éhhalál martalékául esvén, a másik fele kénytelen egy font eleséget egy font ezüsttel fizetni.
Éppen a rég nélkülözött húsra és kenyérre vetett első tekintet, éppen az éhség lecsillapíthatásának először felvillant reménysugara vala a legalkalmasabb hogy a gyanú által a gyűlölet, a gyűlölet által a bosszút lángra lobbantsa.
- Halál a pékekre! halál az uzsorásokra! irtsátok ki a zsidókat! - hangzék körös-körül.
A boltok bezárattak; s erre a tömeg a boltok ellen rohant.
György fráter, a szerzetes, a kincstárnok, a tábornok, a szükségben egyedül segíteni tudó egyén - míg a távolból tompán kezdettek bömbölni az ágyúk! - kénytelen volt fegyveres erővel tisztíttatni ki az utcákat.
E sötét képét az inségnek, elégületlenségnek és zavarnak hamar váltották fel a derültebbek és örömrehívók.
A marhákban és élelmiszerekben tett zsákmány nagyobb vala, mint amennyire a legmerészebb remény is jogosíthatott volna.
Roggendorf tábora az elárult és ügyetlenül végrehajtott új hadállás miatt utócsapatjának s élelmiszereinek jelentékeny részétől metszetett el és a mindinkább elhangzó ágyúdörej az egybeköttetés helyreállítására tett sikertelen kísérlet hirdetője vala.
A gyéren látott tűz vidoran pattogott a pékeknél, a mészároslegények diadori ujjongással vittek ökröket a vágószék elébe s a hanyatló nap annyi vidám arcra tekintett most, amennyi dacost, kétségbeesettet és fenyegetőzőt látott akkor , midőn pályája tetőpontjáról árasztá sugarait azon térre, honnan katonasággal kellett a népet a boltok feltörésétől és a vérengzéstől visszatartóztatni.
György fráter az egész városban a szegénység közt ingyen osztatá a húst és kenyeret.
S midőn a hold megvilágítá a késő esti láthatárt, víg dalok hangzottak a máskor oly néma utcákon s tömör csoportozatok bámulták a királyi palota felső emeleteinek ablakaiból egyszerre felvillanó fényt.
Nem volt az éjnek oly biztató csillaga, mely annyi elragadtatással, hittel és áhítattal árasztotta volna el a kebleket, mint az a gyertyavilág, mely Mátyás király lakostalan márványtermeiből ismét kisugárzott.
- Vége van az ostromnak, mert a királyné a sötét boltokból felköltözött.
Holnap ki lesznek tárva a várkapuk, holnap minden templomban megfog zendülni az «Isten téged dicsérünk» s holnap e rongált falak közül és bűzhödt légből, mely hullák párájából ragályt terjeszt, a vidám és mosolygó természetbe menekülhetünk.
Éljen a felszabadított Budavár! éljen a szabad Magyarország!
Hány torok nem kiáltá e hatalmas éljent s hányan nem voltak arról meggyőződve , hogy hazánk és Budavára kiállotta legfenyegetőbb veszélyt s most már bizton tekinthet egy szerencsés, bár talán még küzdelmes jövő felé!
*
A királyné más nézetben van.
Ő, ki olasz anyjától fényhez volt szoktatva s a természettől indulatos szívét és a felötlő hajlamot nyert a szép, a művészi iránt - ő, kinek ügyéért annyi hő kebel, annyi áldozati készséggel ontá vérét, pazarlá vagyonát - ő, a szellemes, széles olvasottságú és ritka szépségű királyné , megdöbben, midőn jelentették, hogy a sötét, a komor és egészségtelen boltok közül minden veszély nélkül felköltözhetik Európa egyik legékesebb palotájába.
- Szegény gyermekem! - e sóhajjal viszonzá az örömhírt.
Környezete soká töré fejét, hogy értelmezhesse azon elragadtatást, mely ily visszás szavakat használ és a fájdalom kifejezését a kellemes meglepetések jelzésére fordítja.
A márvány oszlopok, az óriási rézszobrok, a széles lépcsőzet gyönyörű faragványai , a mozaik padlózat, az előcsarnok táncoló, nevető istennői, kiket művészi ecset varázsolt a falra, a vert művű ajtófelek, a titánok s amazonok harcaival, Diana és Vénusz versenyző diadalaival; - minden, amivel Izabella szeme találkozott, a megdöbbenés s majdnem ijedelem árnyaival borítá el e bűbájos nő arcát, mely, amint a nagybecsű és a képzelődést megragadó tárgyak száma szaporodott, folyvást élesebb kinyomatot nyert s a belső termekben már remegéssé alakult át.
- Hagyjatok magamra! - szólt a királyné s visszavonuló, kísérete látta, hogy kimerülten rogyott a karszékre.
- Riposo io bramo, e non lo trovo in trono! (nyugalmat óhajtok s nem találom a trónon) - sóhajtá, két kezével eltakarva arcát és sűrűn omló könnyeit.
- Óh! miért kényszerítetek a véres bíbor hordozására!
Ti nem tudjátok, hogy fejemet a korona nagyon nyomja!
Ti nevettek, ha mondom, hogy keresztyén nő vagyok!
*
A késő éj irtózatos harc tanuja volt.
Roggendorf haditanácsa elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre költözködik: elsőben az ágyúk , melyeknek megmentését Ferdinánd király Roggendorf lelkére kötötte s a magyar hadak; aztán a cseh és német lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.
Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára szaladt , hírül hozni a tábor továbbkelését.
Muhamed basa is idején értesült a szándékról s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt német gyalogságot.
Akik ellenállottak , lemészároltattak: akik futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.
Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve s e szavakat mormolá: - Ő felsége tönkretevé becsületemet, testemet, életemet!
- Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.
De György fráter felgyujtotta a Mátyás király csűrei mellett - a mai halász városban - a szénakazlakat, szövétnekül Kazim bég naszádosainak, kik több hajót elsüllyesztettek; néhány, köztük Roggendorfé, Komáromba menekült.
Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége, úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása után megszaladt vagy felkoncoltatott.
Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolcszázat.
II.
- Felséges asszonyom! - jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott - Muhamed basa a Gellért-hegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a tegnapi csata előtt Roggendorf.
A jobbszárny Pestet tartja elfoglalva, a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá.
Ha városunk kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítani, hogy csak ellenséget cseréltünk s új ostromra van kilátásunk.
- Új ostromra? - kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnnyal.
- Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet.
Ostrom nincs ellenszegülés nélkül...
S van -e még más vigasztaló híre számunkra?
- Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.
- Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna medrét s reméljük a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra jutni, - szólt a királyné.
- Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, - jegyzé meg Turgovics.
- A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes meglepetéseket önökre.
1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most talán élő szobrokra is lehet szüksége , kiknek csak szívök volt ércből, midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját felszították.
S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szüz templomának nem adna -e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s vajjon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének -e új biztosítékot a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által?
Ön buzgó katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos javításokról előre gondolkozzék.
- Felséged, - szólt Turgovics, - a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel rajzolja a bekövetkező eseményeket.
Csekély erőm mértéke szerint én is kívántam hatni a háború eltávolítására s e miatt üldöz is György fráter, a váradi püspök ő nagysága.
De noha a négy darabra vágott Atádi uram terveibe is, felséged parancsolatából, némileg beavatva voltam; mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára jövetele közt bármi hasonlatosság legyen.
Akkor Szolimán mint hódító érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.
- Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden szentjeit és vértanuit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg ezen utált védelemtől! - rebegé Izabella áthatva...
- Turgovics! - folytatá kegyes és tudakoló kifejezéssel arcán, - Turgovics! a nagy idők képesek nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is.
Nem érez -e valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre hőssé és majdnem félistenné magasul?
- Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.
Forgottam ugyan háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre vagy vonultam vissza .
Úgy látszik több hivatásom van a törvény szellemi pallosával, mint a katona szablyájával harcolni.
- Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le Nándorfejérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja, jól tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvése meghiúsulásának.
De a bátorság több nemét ismerjük.
Például udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szembe dicsérem , gyakran hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György fráter, az én börtön-, vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges imákkal fenyegette.
Nem egy neme -e a bátorságnak, ha udvarmesternőm, mint kegyelmed láthatja, éppen most távozik a teremből?
A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kíváncsiságánál fogva a nagyterem hátterében állott, a királyné e célzatára meglehetős zavar közt osont ki.
- Turgovics uram! - szólt ekkor Izabella, - kegyelmed tökéletesen ismeri a magyar és török tábor mai elhelyezését.
Nem találhatna -e módot, hogy gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam?
E merész terv kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan veszélyektől s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg.
A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is hercegi rang, de hercegi vagyon birtokosává emelné.
A budai bíró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyujt s a veszélyt , mely egy kockáztató lépés eredménye lehet.
- A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, amin egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné.
Azonban így is talán sikerülne .
Csakhogy felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott feladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy vigyázatlanságból meghiúsul .
Szolimán éppen azért, mert akaratlanul maradt az ország, magáénak tekintené azt s Ferdinánd nem adná vissza sem felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát , mert ezt az ország átengedéséért igérte meg.
Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék s a hercegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett tényből csak a bűn üti ki magát s nem a hasznos is.
Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.
Kitérőleg válaszolt tehát.
- Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány.
Tanácsosaim a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békén lemondtak, hanem mert uralkodni szeretnek .
Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban lép lelkem elébe a jövő.
Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését.
Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella királyné.
A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbízásából jelenté, hogy Perényi hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben meghalálozott s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriási táborának előcsapatai Székesfehérvárt érintik.
.Mennyi örömhír fellegzi be Izabella arcát!
Turgovics, amint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén, Bornemisszába ütközik.
- Jaj nekünk tizenhármunknak - kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a városbíró ezüst mentegombjait.
- Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a Királyné parancsolatából a Boldogasszony cintermén át a kis kapun...
- Pszt! ne lármázzon! - szólt Turgovics sápadozva.
- A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, - kiáltá még emeltebb hangon Bornemisza.
- Az Istenért, fogja meg a száját!
- Miért fognám meg?
Jaj nekünk...
- Eresszen legalább szabadon, - huzalkodék Turgovics, hogy menekülhessen.
- Jaj nekünk! - rikoltá egészen kivörösödött arccal és szürke szakállára hulló könnyekkel, - oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára...
Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemissza száját.
- Szerencsétlen ember, nem látja -e, hogy az őrök már közelgenek!
Hogy merészel a királyi palotában ordítozni?
- Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra nem szárad a nyelvünk.
Mi csak azt cselekedtük, amit kegyelmed tanácsolt s tehetünk -e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudata?
- Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat?
Meglakolt már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás.
Adjon hálát, hogy nem lett semmi baja.
- Nekem semmi bajom?
Hát mi történhetik még rajtam?
Jaj nekünk tizenhármunknak s a tizennegyediknek is, akit Turgovics Miklósnak hívnak...
Eresszen, hogy menjek a királynéhoz... eresszen.
Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.
- Atyámfia, - szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, - kend budai polgár és nekem engedelmességgel tartozik.
Parancsolom tehát, beszéljen halkabban s beszélje el értelmesen a baját, hogy akár magam segíthessek rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem fel.
- Hát Turgovics Miklósnak éppen semmi baja nincs?
- De hát mi bajom volna?
Bornemisza derekát előrehajtva, kezét csípőjére szegezve, torz vigyorgással mondá : - Van -e Turgovicsnak aranymedencéje, ezüsttányérja, bogláros díszkardja, nehéz selyme, drága atlasza, vertművű billikoma, skofiumios nyeregtakarója s nyereg alá való deli ménje?
Menjen haza s nézze meg; mert Bornemiszának már nincs.
Van -e Turgovicsnak fel nem tört zárú pénzesládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs .
Van -e Turgovicsnak felserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez adni ?
Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának nincs többé.
Jaj a tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel Ferdinánd kezére akarták játszani.
Ütött a bosszú rettenetes órája.
S van -e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje?
Ránduljon haza, nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs.
Oh ez irtózatos, irtózatos!
- Ember, megőrültél -e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el eszedet? - kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve, hogy igaz lehet.
- Micsoda bor?
A tizenháromnak borseprője sincs.
S vizsgáld meg te is hordóidat , Budavárosnak okos és körültekintő főbírája.
Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota udvarát , de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsáncolt és erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.
- Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni azokat az okokat, melyek miatt a Rogendorffal szőtt összeesküvés ügyét ismét felmelegíteni szükség vala.
Kérem, világosítson fel engemet.
Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:
- Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza feldúlatott?
- Előttem hurcolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a Müller Godofréd uram boltjának teljes kiürítését, hallottam, hogy Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte s csak azon csodálkoztam, hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett...
- Rágalom volt, nagyságos uram! - szólt közbe növekedő nyugtalansággal Turgovics.
- Igen csodálkoztam, - folytatá Podmaniczky, - hogy kegyelmed is, mint mondja , bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyujthatott az üldözés művéhez.
- Én kezet?
Száradjon el jobbom, ha csak sejtelmem is volt a történendőkről.
- Lám, lám! s pedig városbíró.
- Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről.
Intézkednek nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, amint kedvök tartja.
Hanem hisz nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere s így bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait.
Remélem, tehát nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, micsoda okok bírták a titkos tanácsot éppen a jelen körülmények közt, midőn egyetértésre és kölcsönös kíméletre volna szükség, oly gyűlöletes szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?
- Bah, bah! hogyan lehet valaki olyan tapasztalatlan, hogy titkos tanácsról beszéljen nálunk!
A titkos tanács, drága barátom! legalább egy órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az utcagyerekek és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács.
Zivataros időket élünk, jó atyámfia s az embereknek gyakrabban kell meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja , hogy megázás miatt egészsége ne szenvedjen.
S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda ruhát akar most magának szabatni?
Török szoknyát -e vagy feszes német kabátot?
Én szőrruhát ajánlanék.
- Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?
- Valóságos barátöltözéket s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek.
Először, mert a mi uralkodónk, György fráter is olyant hord; másodszor, mert a szőrruhát a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr, ha érzi a sáfrányillatot , még aránylag legkönnyebben szökhetik el szőrruhában remetének vagy kolduló barátnak öltözve...
Egyébiránt ajánlom magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába , sietnem kell, ő felsége parancsolni méltóztatik velem.
Szerencsés utat, jámbor remetém!
- Remete... és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok.
Szent Isten !
Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldússá lettem.
Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt nem messze a királyi palotától.
Pár percbe került tehát, hogy a rémítő szorongásaitól meneküljön.
Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi ejtettek rajta s neje és egyik leánya éppen az ablakból tekintettek ki.
- Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! - sóhajtotta egészen megkönnyebbült kebellel.
Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka, melyet sok nép vett körül.
- Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az első tekintet mutatta.
Bornemisza vagyonát alkalmasint földúlták.
Ha! a nép is beszéli!... hm! e szót hallám: hazaáruló.
Valaki nevemet is említi.
Gyalázatos uralkodók!
Majd számolok veletek!
Íme! nőm s gyermekem egyszerre visszavonultak az ablakból , mintha kellemetlenül érintettek volna.
Szétoszlattatom e csürhe népet.
Menjenek vissza a pörölyhez, a sütőkemencéhez és kaptafához.
Nem rájok bízták az ország dolgait.
Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén fel voltak indulva.
- Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk, jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző változatokban a nő és a leány.
Turgovics éleselméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemü férfiú volt.
Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül.
Családjához ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette.
Nem irígylé mások boldogságát: de nem mulasztá el - amennyire aljasság nélkül lehetett - saját érdekeit előtérbe tolni.
Kedélyes ember volt mély érzések nélkül s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.
- Atyám! sokan távoztak már el a városból.
- Elég balul tették, leányom!
- Lippainé is elment, a mi szomszédunk, - jegyzé meg a nő.
- Meg Stemmer uram mind a hat leányával, - hozá fel Turgovics növendék, de kecses és sokat igérő magzata.
- E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom.
Villongós időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.
- De hátha hozzánk jön a rabló török.
Ellenségeid kincses Turgovicsnak neveznek s gondold meg, hogy neked nőd és felserdült leányod van, - mondá Turgovicsné.
- Kecses és még mindig szép nőm van, - válaszolta a férj, - s leányom is megtudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival együtt a háremben nem feledték volna.
De aggodalmaid eloszlatására meg kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön.
Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem rövid pihenés után Bécsnek indul.
- De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?
- A katonai fegyelem, kedves nőm!
- S tudod -e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az ablakunkon, sem az ajtónkon.
Én talán elájulnék, ha csak egyet is látnék, kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.
- Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, - szólt a nő.
- Minket gyanúba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb, mint most.
Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek?
Nem vezetheti -e be őket egy alávaló és áruló ember, aki kegyelmet vagy zsoldot remél.
- Emberi számítás szerint, kedvesem, attól éppen semmit sem lehet tartani.
Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.
- Ki küldi?
- A kincstárnok ő nagysága, - válaszolta a távozó cseléd.
Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatatlan nyugtalansággal törte fel a pecsétet.
Amint olvasott, arca sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze reszketett, s a levelet a földre ejté.
- Koldusok vagyunk! - szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe dőlve , kezeivel arcát eltakarta.
A levél tartalma a következő volt:
« Városbíró uram!
Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolc órakor az egész városi magistratusszal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő, de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik, a magistratusszal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek, kit Isten soká tartson meg, külön jeggyel három lófarkas zászlóval és aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora.
Itt földig borulva esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított Buda város nevében a világhódító császár palástjának szegélyét megcsókolni.
Secus non facturi.
Minthogy pedig a török nemzetnél szokásban van, hogy az esdeklők a nagyságos basák s a szultán ő felsége színe elébe csak illő ajándékok bemutatásával járulhatnak : miután az igazság hozza magával, hogy azok, kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarcot, melyet a szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie; ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanuba venni akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből javaslom , miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot, pontosan beszolgáltatni.
Secus non facturus.
Ki egyébiránt maradtam Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György fráter.»
Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből, szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse, azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.
A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt iránta gyöngédtelen.
- Rögtön ide add e levelet, - mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem dühhel.
A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni.
Gépileg engedelmeskedett .
Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra szakítá a kincstárnok sorait , s hogy még inkább megsemmisíthesse, elhamvasztá.
Midőn ez megtörtént:
- Jer, leányom, - szólt az anya szelíd, nyugodt hangon, s a még mindig zokogót kivezeté a szobából.
Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem jutott nejét követni és kiengesztelni.
A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat; de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom, még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok fürkészéséhez.
Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn atyámat a törökök kirabolták s megölték.
S most hogy állok?
Megvan még a pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul .
Ezek nem árverezhető tárgyak.
Utoljára is csak hivatalomtól függ családom elélhetése.
De hát hivatalom mitől függ?
Ha tovább nem terjed az a hír, melyre Bornemisza és Podmaniczky célzottak, s melyről a nép, mint gyanítom, ma már hangosabban suttog.
Ez Martinuzzi műve, s figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek.
Gyűlölöm e papot és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt megjelent magisztrátus szemeláttára fölakasztanának...
A haza saját kezével ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza , midőn Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól.
De betöltheti -e az én kicsiny és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas sietséggel temetkezni?
Bizonyára nem...
A budai főbíró teljesíti, amit parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a dac, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell.
Ah! voltak nekem szebb álmaim az emberi s honfiúi hivatás felől, mint aminőt az életgondokkal kialkuvás eltűrhet!...
Hiú ábránd!
Szolimán segítségére jött országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála.
Ez tény.
S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka .
És az én vagyok.
Szónokolok hát, s ami őszinteségemből hiányzik, kipótolja a tízezer tallér.
S ha megcsókolom György fráter kezét és Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául ajánlkozni: vádolhatnak -e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak ?
Bizonyára nem...
Megyek előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magisztrátust lóra ültetni.
*
A György fráter által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács kifizettetett, s a kellő percben a teljes számú városi küldöttség a bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arccal indult a padisah elébe.
A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik szívökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a törököktől segély érkezett ; most már sokallni kezdték a szultán jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság eltávozott, hosszú sorban kísérte a nép, szerencsét kívánva nékik, kívánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a szabadítóknál a megszabadítottak iránt.
A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de hiányzott közülök egy... a városbíró.
Őt visszatartották.
Miért?
Senki sem mondhatta meg.
E hír nagy rémületet okozott.
Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást szoktak a hivatalnokoknak szerezni.
Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a közvéleménnyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot, ha ezáltal a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella királyné kegyeltebb emberei közé tartozott.
Hízelgett a polgárok hiúságának az is , hogy oly férfiú, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós.
Megnyerte az önérzőbbek szívét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és címer után vágyik.
Az érdemes városbíró tekintélye kétségkívül nagy csorbát szenvedett akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony templomának cintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre nem veszi és zajt nem üt.
György fráter tüstént befogatott minden gyanús egyént.
Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté, ez okból őt György fráter, mint istentelen rágalmazót , rögtön kivégeztette.
A haditörvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elítélt egyén szájából eredt.
Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem akart senkit fölfedezni , Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve.
Turgovics a többi gyanúba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő beteg volt.
Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarcoltatása alatt a csőcselék-nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez szító egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arccal lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogyha vétkezett is Turgovics, a magisztrátusból többen voltak százszor inkább bemártva, mint éppen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom, mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyűlölettel kezdett összeolvadni.
Eleget mondták a magisztrátus tagjai, hogy ők nem tudják, miért tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel beszélgettek vele.
A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát zsineggel végzik ki.
S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a kezében tartani vélte., minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől, minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította, minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb pártfogásába ajánlani.
III.
György barát és Török Bálint rendeletéből szűnni nem akaró ágyúdörejek üdvözölték Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobbpartján vezeté óriás seregét az óbudai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra vidékének földulására tüstént csapatokat indított.
A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya -e vagy pedig egy becsempészett gyereket ad ki saját magzatának.
Mert az Erdélyből Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt , melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett török tartománynak hirdesse ki.
A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.
E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.
A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kacér öltözék, mellyel a renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult politikai kérdésekről.
A csauzt elhódította a kellem és bűbáj, melyet sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden mozdulatáról.
Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyulladt képzelődése hevénél.
Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt ringassák.
A csöngetyü hangja idézé vissza merengő elfogultságából.
E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.
A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.
- Allahnak hatalma nagy, - kiáltott a csauz-basa elragadtatással.
- Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor emelte legmagasabbra , midőn szépségedet gondolta ki.
Engedd meg, felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.
E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal Magyarországot s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos kísérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagyteremben éppen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal fedett mezőkön és a palota festett ablaküveginek csataképein csillogtak.
A kíséret átadta a gazdag ajándékokat, a csauz-basa pedig jól betanult beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki sem szabad a királynét személyesen felkeresni.
A magas helyzetű nők legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a szultánnak kívánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi szemének legyen kitéve.
A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha arcfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat.
A szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kíséretében, hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa s fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe ajánlhassa.
Izabella a váratlan kívánsággal zavarba hozatva s nagy szerencsétlenséget sejtve , haladékot kért, míg minisztereit tanácskozásra egybegyüjtheti.
*
Közelgett az éjfél s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy órája, hogy tanácsosai várnak reá.
- Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, - szólt a késést magyarázólag Petrovics, egy zömök s már hajlottkorú államférfi és hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s az uralkodócsaláddal való rokonság volt a magas polcra emelkedésre jogcím.
- S vajjon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? - tudakolá Podmaniczky aggódó kíváncsisággal.
Petrovics vállat vont.
- Annyit hallottam, - tevé hozzá, - hogy ő felsége a csauz-basát kegyeskedett zárt audiencián fogadni.
De mi járatban van a csauz-basa? arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök, kincstárnok és kormányzó úr adhatna felvilágosítást.
Akire Petrovics nem minden fulánk nélkül célzott, éppen lefüggő al-ajakkal s majdnem egészen behúnyt szemekkel nézte olvasóját, szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg újjaival a hosszú füzér sötét gránátgyöngyeit számlálni látszott , erős vonalai, magas s domború homloka és sötétsárga arcszíne éppen semmi érzést , semmi gondolatot nem fejeztek ki.
- Kegyelmes uram! - szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György fráter ült , tisztelettel közeledvén.
- Nem szíveskednék -e urasága minket felvilágosítani összegyűlésünk okáról?
- A királyné parancsolt velünk, ez az oka.
- Hallom, a csauz-basa itt volt.
- Magam is láttam... a lovászát, - jegyzé meg szárazon György barát.
- Ezzel nincs mit beszélni, - gondola Podmaniczky s Werbőczihez fordult, az ország kancellárjához, ki egy asztalon heverő breviáriumban lapozgatott.
- Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja megkérdezni.
Nem volna -e szíves egy kevés inviátiót adni iránta, hogy előre megállapíthassuk nézeteinket?
A kancellár sebten felkelt ülőhelyéről s barátságosan szorongatva Podmaniczky kezét, így szólott:
- Régen a kancellárok, mint az udvar első íródeákjai, minden elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék.
E jó szokásoknak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni vagy vélekedni kellett, sohasem hagyatott magára s mindig volt oldala mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire figyelmeztesse.
Most én csak alkalom szerint vagyok kancellár, mert valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság.
Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma éjjeli értekezlet valószínűleg a hatalmas szultánnak küldendő ajándékokért hivatott össze.
- De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?
- Oly érzékeny szív, aminő ő felségéé, hogyan ne volna megindulva, - válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, - hogyan ne volna az öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az ellenség legyőzetett s midőn azok, akik le vannak győzve, legalább egy részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba , ámbár átalkodottságukban imádott édesanyánk, a közös haza ellen fordíták gyilkoló fegyvereiket.
Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimúlt keresztyént.
Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de csodálkozhatunk -e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szíve sugallatait követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány vakbuzgósággal említi Allah nevét.
Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a mi hatalmas védelmezőnk , a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában fetreng.
Podmaniczky a csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát.
Azonban megköszönte a nagyhírű férfiú felvilágosításait, mintha azok hihetetlen tisztasággal derítették volna fel Izabella könnyeinek és az éjjeli értekezletnek tárgyait.
- Én azt gondolom, - említé szerényen Frangepán Orbán, - hogy ő felségét talán az is aggasztá, vajjon nem fog -e országunknak az a része, mely a német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománnyá alakíttatni s ezáltal hazánk három részre daraboltatni?
György fráter e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.
Frangepán eddig az udvartól távol élt s éppen most lépett be a belső tanácsba , vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas politikához s főleg a diplomáciához tartozó kérdésekben véleményt szokott kérni.
A széles műveltségű és hódító külsejű ifjúnak első fellépése kedvezőtlen benyomást tett Werbőczire.
- S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja -e Szolimán császárt? - kérdé ez őszinte csodálkozással.
- Én, mint ujonc, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, - mentegetődzék Frangepán.
Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiú, valódi típusa a magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el s a lehetetlenség gondolkozóvá nem tesz ; a vakmerő harcok és regényes vállalatok által híressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes mosollyal tudakolá:
- Hiszed -e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén világ szemébe is merné dobni, azáltal, hogy a félholdat például Budavárra kitűzetné?
- Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán hatalom megtörésével végződnék.
De én még sem tudnám kicirkalmazni a vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, - válaszolá Frangepán szerény hangon s méla borongással.
- Éppen ez a kérdés! - sóhajtá egy halk s mégis kiható hang.
- De a német elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.
Akik a tanácsosok közül e sóhajt és a kísérő suttogást hallák, megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György fráter ült behúnyt szemekkel és hosszú száraz újjaival még mindig számlálva olvasójának gyöngyeit.
Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.
Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki s a leküzdött fájdalom után nem maradt arcán más, mint a méltóság és szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatatlan varázsa.
Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát.
Midőn a szultán, - tevé hozzá, - gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodócsalád.
Határozzatok, uraim, a király és saját sorsotok felett.
Nincs most ideje a kölcsönös szemrehányásoknak.
Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt, de a ti nézetetek más volt.
A szultán táborostul kapunk előtt van.
Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek arról meggyőződve, hogyha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet, semmi erőszak nem tartóztathat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy cellája , melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át s egy kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.
A belső tanács - György fráteren kívül, ki csak azt az érzést szokta elárulni , melyre a körülmények szerint szükség van - palástolhatatlan megütközéssel hallá a királyné értesítését.
- Mindig mondám én, - mormogá Török Bálint, - hogy szabdald a németet, de aprítsd a törököt.
Azonban a váradi püspök és a kancellár más nézetben voltak.
Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott , mintha onnan kellene elhozni a Sion és szabadságunk kulcsát.
Győzedelmeimért éppen most akartam jutalmat kérni felségedtől, íme! azt hallom, menjek a törökhöz, majd megfizet az nekem.
- Budán -e vagy a héttoronyban? - kérdezé mosolyogva György fráter.
- Akarom, - közbeszólt a királyné, - hogy semmi versengés ne támadjon kegyelmetek közt és az én szívem előtt.
Támadják meg egymást, ha közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az elejökbe terjesztett kérdéshez.
- Úgy hiszem, - jegyzé meg Podmaniczky, - legcélszerűbb volna, ha felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak, hogy a kisded király ő felsége beteg például a foga nő vagy gyomorláza van.
- S hát aztán? - tudakolá Martinuzzi.
- Aztán, - folytatá Podmaniczky, - közülünk deputálnánk valakit, ki nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a szükségeseket.
- Például kegyelmedet, - jegyzé meg György fráter.
- Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.
- Amit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, - szólt Petrovics, - az igen helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond királyt és a belső tanácsot attól , hogy erővel hurcoltassanak a szultán elébe.
- Én meg merném kísérteni az áttörést, - hozta föl Török Bálint.
- S ha sikerülne? - kérdé György fráter.
- Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.
- Kétségkívül, - szólt György fráter, - de győzedelmünket három nevezetes eredmény koszorúzná.
A királyné hozományát és férje örökségét, a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként átalakulna török tartománnyá.
- Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú kérdés felett elmondani.
Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden szem a nyirott fehérszakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel elborított arcú , élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő, zengzetes s most sem ércnélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe, országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai befolyását döntötte meg.
A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető diplomata lett, s optimizmusát , mely a jelen kuszált viszonyaival is megelégedett, csak áhítatossága szárnyalta túl.
A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlottkorú férfiak tiszteletét.
- Hallom az aggodalmakat, - folytatá szónoklatát Werbőczi, - látom a gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.
Felséges királyné és nagytiszteletü belső titkos tanács! oly hangulatban vagyunk , mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó nemzeti király, s mintha a szeretett, de elveszett haza földjéből az ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, amennyibe magunkat eltemettethessük.
De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sápadoz arcunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?
A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a legegyszerűbb tények alakját.
Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.
Azonban nem volt -e már kétszer benn a várban, s mit tőn?
Tán elfoglalta, s nekünk kellett -e véres harcokkal kicsikarni tőle?
Uraim! visszaadta önként.
S mert visszaadta, ebből következtetik -e kegyelmetek, hogy most nem fogja visszaadni?
Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?
Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállhatott, izgató hatást gyakoroltak kedélyemre.
Azonban az első perc behatásai után kérdezem magamtól, kérdezem a hideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van -e abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét személyesen akarja ismerni?
Éppen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött.
S minő izenettel hivatá ?
Azzal, hogy védencét ismerni és megölelni óhajtja.
Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg és Szolimán megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.
Ebből azt következtethessük -e tehát, hogy most Szolimán ki akarja végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?
Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is táborába szólít?
De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V. Károly még nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek támogatni kell a nagyurat, még a szultánnal sok elintézni valójok lehet felséged hű tanácsosainak, mielőtt Bécs , mely e hadjárat célpontja, bevétetnék.
S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a multból azon meggyőződést merítsük -e, hogy midőn most velünk szintén értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török tartománnyá átalakítása?
De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni.
Jégre épít, aki egy pogány adott szavára épít, - ezt vethetik ellenem nagyságtok.
Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője által meg nem zavartatik.
Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden nemes tulajdonaiból.
Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő szavában: Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna igazságszeretetét kétségbevonni.
És vajjon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton következtethetjük -e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket rá fog szedni?
Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam, hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát elvétetvén, az összetalálkozás az életre-halálra küzdést mellőzhetlenné tegye.
Felséges királyné!
Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.
Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt akarunk élni, halni, körülvesszük a díszhintót, s gyalog kísérjük el Szolimán császár óbudai táborába.
Werbőczi szavai szembetűnő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.
- Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint mindennap egy nótát felednek.
E szavakat Petrovics halkan intézé György fráterhez, ki szintén halkan válaszolá : - Valóban, a mi tudós kancellárunk akkora logikával bizonyította be holnapi tisztelgésünk vésztelenségét, hogy már most magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.
Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez.
Az ő fülét is megütötte a csípős észrevétel.
- Szent igaz! - szólt Markoshoz fordulva - Az élet kineveti a logikát , és a történetírók vastag könyvei a következetlenségek adataitól puffadoznak.
Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket, semmit sem érthetett a célzatból.
A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy percig várt, de látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán Orbánra veté tekintetét.
Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint tárgyalni.
Az eszmék óceánján a parthajóshoz hasonlított, kik törékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni.
Biztatólag int tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba látszott jönni.
Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics Lengyelországba küldé a királyi család magánügyeiben, s onnan Bora királyné, Izabella anyja, rokonaihoz , a Sforza hercegekhez Olaszországba.
Ezektől ajánlólevelekkel ellátva tért vissza , midőn már Buda ostrom alá vettetett.
Saját pénzén toborzott csapattal rontott a várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az ellenséget is.
Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.
- Ha választanunk lehetne a menés és maradás közt, - szólt Frangepán, - akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai szívében aggodalmakat gerjeszthetne.
De vannak helyzetek, melyeket, ha elfogadtunk , következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem sikerülhet.
Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen aggodalmaim vannak.
Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek.
S vajjon nem mondhatja -e most már , hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól?
Nem mondhatja -e, hogy éppen azért, mert sikeresen akar védelmezni , kénytelen saját érdekünkben várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár ideiglenesen, elfoglalva tartani?
Nem mondhatja -e, hogy a fölött is őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagyváradon tettük is?
Engem még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt magasztalják, a közéletben pedig a sikert.
De visszaélés volna a hely méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perccel, ha hosszasan fejtegetném azt, hogy a kancellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak ugyan, azonban javaslatát, bármennyire fájjon, lehetetlen visszautasítanom,
- Ha rémeket akarunk a falra festeni, - jegyzé meg Werbőczi - képzelődésünk az esetre elég fekete színt tud szerezni.
Miért ne gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát?
Hisz ereje van rá, s jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is.
Látszatra nincs nagy ellentét a közt, amit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős sorompó választja el egymástól, aminőt semmi dialektika nem bonthat szét , valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek és pokolnak .
Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan próféta e, kinek szavát emberfölötti erő sugallja, s ki után a nép kérdezősködés nélkül indulhat?
Az én fiatal barátom fenyeget minket az általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni.
Megvallom, magam is féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla azáltal, hogy őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai urunkat és tanácsosait arra kényszerítették.
A nagylelkű szultán mosollyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arcszíne sem változott.
- De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? - tudakolá György fráter karszékéről indulatosan emelkedve föl.
- Ha én ezt tudom... akkor ... esdeklem felségednek, - szólt visszatartóztatva gondolatját és haragját, - alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva, legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék,
Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott, feje szédült s érzé, hogy arcának csak halálsápadt színe lehet, mégis hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: - Hű tanácsosaim véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe terjesztett kívánatait teljesítenem kell.
Megnyugszom benne, s térdre borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az abból folyó mostani elhatározása, ne forduljon a király trónja, a haza épsége és függetlensége ellen.
A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá, fedni akarván gyöngeségét.
Majd körültekinte, vajjon nem vették -e észre azt tanácsosai , kik előtt szégyelte volna.
De nem is kelle rá az ő éles és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel bírhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni.
Csak midőn szeme Frangepán arcán suhant el, a férfias, de gyönyörű vonalokon, látni vélt - egy könnycseppet.
- A király reggel kilenc órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!
Ezzel a gyűlés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonult.
- Érdemes jó uram! - szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, - kegyelmed elmegy -e a szultánhoz?
- Természetesen.
- Én nem, - mond Podmaniczky pálcáját indulatosan ütögetve a palota márvány lépcsőjéhez.
- De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.
- A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes meghívást.
Jó éjtszakát, tisztelt barátom!
Tehát a váradi béke körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István...
Jó éjt, drága barátom!
Köszvényes lábaim vannak... itt a kocsim.
Kérem, holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit... ha találkoznánk.
- No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.
- Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos szándékokra nézve a közmondás.
Szívesen közleném Turgoviccsal, a városi főbíróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan...
Jó éjt!
IV.
A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka.
Előbb a kamarások súgták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a belső nőcselédeknek ; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei iránt.
Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az ajtókat.
Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes ceremónia még nem fordult elő.
Honnan vegyen rá előzményeket?
Ha a király serdült korú volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki az udvarmesternőnek kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra.
S kit rendeljen a király mellé?
A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta.
Aztán micsoda illem uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés .
Ha a szép palotahölgyeket küldi a király kíséretéül, vajjon hány jön közülök vissza?
Ha a rútakat küldi, nem fogják -e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak tekinteni?
Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt -e féltékenységet? ha hajadonokat küld, nem rontja -e ezek társasági helyzetét?
S aztán, hogy viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék -e a kezöket, ha köszönnek vagy csak térdöket hajtsák meg?
S ha valamelyik gálánt török basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki tagmozdulattal ezt a szót: nem.
A magyar nógatja fejét, s azon nem-et ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent adja tudtul.
Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben nógassák -e a palotahölgyek fejöket, hogy éppen semmi félreértés ne támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.
Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is.
Az egyik állítá, hogy ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a meneteltől, mert az ő renegát férje okvetlenül letartóztatja; a harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az udvarmesternő, mellyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse: a negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is , vonakodni fog sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik negédesen mondá, hogy ha őt küldik el, a szultánnál csupa kíváncsiságból fel fogja emelni arcáról a fátylat, s az ebből következhető minden szerencsétlenségért az udvarmesternőt teszi felelőssé.
A komornák, kik úrnőiknél a kisegítő eszközök fellelésében lelékenyebbek szoktak lenni, összedugták többnyire csinos fejecskéiket, s a legérdekesebb csevegés után abban állapodtak meg, hogy igen célszerű volna, ha a nagyságos asszonyok és kisasszonyok, miután úgy félnek a töröktől, őket öltöztetnék át palotahölgyekké.
A törökök bizonyosan észre nem vennék e cselt, s különben is tudatik, hogy a rangra nézve nincs finyás ízlésök, mert még a császár háremébe is rabnőket visznek.
Ez elmés javaslatot megbuktatá György barát, ki szertelen tevékenységénél fogva még az udvari háztartás ügyeibe is be szokott avatkozni.
Rendeletet készített tudniillik az ünnepélyes menet minden részleteiről, s annak tizennyolcadik pontja, mely az udvarmesternőnek éppen éjfélkor kézbesíttetett, így hangzék: «Kudrahiczky asszonyom pedig hármat az idősebb és nem tetszetős arcú nők közül válasszon ki, s azokat rendelje kíséretül Zsigmond király ő felsége mellé ».
Az udvarmesternő, hogy hamarább végezhessen, haragosan olvasá fel a rendeletet , mely a fiatal osztály által nagy nevetéssel, de a többiektől még nagyobb visszatetszéssel fogadtatott.
- Látszik, hogy a kegyelmes úr még azt sem tudja, hogy már a harmincéves asszonynak sincs esztendeje, - szólt dévajon az a kisasszony, ki a szultán sátorában okvetetlenül fel akarta emelni a fátylát.
- S ugyan melyiknek nincs közülünk tetszetős arca? - kérdé kevély önérzettel az , ki semmi esetre nem akart sorbettet enni.
- Meg kell gondolnunk azt is, hogy kedvelt udvarmesternőnk távozása által, mint a tévedező juhok pásztor és őr nélkül maradnánk, - jegyzé meg hamis célzással az a fiatal nő, ki renegát férje általi letartóztatástól remegett.
Az udvarmesternő haragos tekintetet vetvén az egész társaságra s különösen a renegát feleségére, ki, fájdalom, még a fiatal kor virágjában volt, s nemtetszetős arcot sem lehetett rátukmálni, ismételjük, az udvarmesternő méltóságának teljes érzetére emelkedvén, ekként szólott: - Nemes hölgyek! hivatalos kötelességem a királyi palota nőszemélyzete közt a rendet és fegyelmet a hatalmamban álló minden eszköz szigorú alkalmazása által is fenntartani.
Itt, mint látom, zendülés akar kiütni, s a királyné tekintélye az én személyemben vakmerő kifejezések által sértetik meg.
Ez a honárulás és az uralkodás elleni pártütés egyik legborzasztóbb neme.
- Nem! - tiltakoztak a palotahölgyek.
- Sőt éppen a legborzasztóbb neme, melyet Werbőczi István ő nagysága csak azért nem említett meg a felségsértés esetei között, mert létezését lehetetlennek tartá , mint a bölcs Solon az apagyilkosságot.
- Kérdjük meg Werbőczitől, küldjünk hozzá egy deputációt, - zajgottak a fiatalabb hölgyek.
- Mit? hát kegyetek éjjelnek idején akarnak a várból kirontani, mely azonkívül hogy vár, a palotahölgyekre nézve a kolostor természetével is bír.
- Nem tudunk arról semmit!
- Igen, a kolostor természetével is bír, - folytatá hangnyomattal az udvarmesternő - s én holnap reggel jelentést fogok tenni ő felségénél, hogy kegyetek deszertálni akarnak, mint a katona és elszökni, mint az apáca.
- Mi csak azt mondtuk, - válaszolá meglehetős vakmerőséggel az a kisasszony, ki a szerecsen miatt a szultán szeme előtt sikoltani akart, - mi csak azt mondtuk, hogy nagyságod nincs veszélynek kitéve, ha Zsigmond ő felségét a törökökhöz kíséri ; mihelyt azonban nagyságod az ellenkezőjét nyilatkoztatja ki, mi töredezett szívvel fogunk tévedésünkért bocsánatot kérni.
- Hallatlan romlottság! - sóhajtá az udvarmesternő.
- Ki kell tisztítani az egész palotát.
Én nem tudom többé köztetek a rendet fenntartani.
A hosszas ostrom kivetkőztetett előbbi természetetekből.
Ha püspök uram nem elegyedik bele , fölbomlik az egész udvar.
Még holnap jelentést fogok tenni.
E fenyegetés egy kevéssé meghökkentette a hölgyeket.
- Igen, holnap jelentést fogok neki tenni.
Most pedig ezennel rendelem és parancsolom, hogy a fiatalság tüstént távozzék innen, s csak azok maradjanak benn , akik közül ő felsége kíséretét kell kiválasztanom.
Az udvarmesternő rendeletét hallván, az ajtó felé tolongtak az éltesebbek, s csak utánok vonulhatott ki a fiatalság.
Perc alatt üres lett a terem.
Csak a renegát neje, kit Martinuzzi már egy versen ki akart az udvarból tiltani, s ki az udvarmesternő hiúságát legélesebben sértette meg, választá a távozás helyett a karszéket, melyre kényelmesen letelepedett.
- Menjen kegyed is, menjen a többiek után, - nógatta az elkeseredett udvarmesternő.
- Csak nem hiszi, hogy vénasszony.
- Minket szegény némbereket a szenvedések és csalódások inkább vénítenek, mint az évek, - válaszolá a renegát neje áhítatos arccal.
- Egyébiránt azért maradtam itt , hogyha nagysád rám bízná, félóra alatt tiszteletreméltóbb kíséretet állítsak össze, mint aminő a jelen körülmények közt a palotahölgyekből kitelik.
Ezek, mint nagysád nálamnál is jobban tudja, többnyire oly kisasszonyok, kik fényes házasságra számítanak, vagy oly nők, kik az udvarban lakás által férjök befolyását akarják megszilárdítani.
Miként juthatna nekik eszökbe, hogy a szultánok a nagy fogadtatások alkalmával zsákkal szórják az aranyakat, s hogy az Ó-Budára kirándulás ötven jobbágytelket is megérhet?
Ne volna csak a férjem a szultánnál , örömest elmennék én.
- S csakugyan oly jövedelmező volna - tudakolá az udvarmesternő, kinek mind a renegát neje iránti haragját, mind pedig saját arca és évei körüli jogtalan hiúságát ellensúlyozni látszott a vagyonszomj.
- Főleg a mostani szultán bőkezűsége mesével határos.
- Meg kell vallani, - szólt nem csekély nagyítással az udvarmesternő, - hogy én a madridi és nápolyi udvar körében nyervén kiképzésemet, a barbár népség szokásairól kevéssé értesülhettem.
A «romanzerok» és a «trovatorok» a holdvilágos éjeken folyvást pengeték ugyan a lantot ablakaim alatt, s ha kifogytak a legújabb szerelmi versekből, változtatás kedvéért daloltak a pogányok borzasztó vérengzéseiről is, kiket a romanzerok állandólag moreskoknak, a trovatorok pedig araboknak neveztek; de sohasem hozták fel azoknak bőkezűségét.
- Roppant hiba volt tőlük, nagyságos asszonyom! - válaszolá a renegátné hamis komolysággal.
- Kit gondol kegyed Zsigmond király kíséretéhez megszerezni?
- Boldoggá teszem vele a várnagynét.
- Azt a rossznyelvű asszonyt?
- Ott nem használhatja nyelvét, minthogy egy szót sem tud törökül.
Aztán másodiknak jó lesz a családi levéltárnok felesége, kinek nyolc élő gyermeke van.
- S férje negyven arannyal tartozik nekem, - egészíté ki a küldetésre szükséges indokokat az udvarmesternő.
- Harmadik nőnek, ki a kocsi elején ülne, célszerü volna a mi fodrásznőnk, úgyis cserbenhagyta a szeretője, s vigasztalásra van szüksége.
- És számomra ritka becsű színes hajpomádét készít, gondolá az udvarmesternő, de nem említé, hanem a helyett leereszkedő nyájassággal mondá: - Köszönöm kegyelmed szíves figyelmeztetését, s a királyné ő felségével is fogom közleni.
- De remélem, nagyságod nem fogja felhozni azt a csekély versengést, mely a palotahölgyek közt kiütött.
- Mindig nagylelkű és elnéző voltam, de kötelességem hozza magával, hogy a történtekről legalább általános tudósítást tegyek.
- De minek elegyíteni be az asszonyok dolgába a papokat; értesítse nagysád egyenesen ő felségét.
- Azt igérem...
Azonban a várnagynét, e csípősnyelvű asszonyt nem fogom ő felségének a kiküldetésre ajánlani.
Ezzel távozott.
A renegát neje pedig, újjaival pattogtatva, kezdé a szobában táncolni.
- Szép mulatságunk lesz! holnap egész napra van mit nevessünk.
Fösvénységével megcsalja a vénasszony hiúságát.
Fogadni mernék, hogy az utasítás tizennyolcadik pontja értelmében maga áll a satnya és kellemetlen pofájú nők élére.
Csitt! hallgatok , nehogy barátnőim csevegése miatt felhagyjon nevetséges szándékával.
*
A palotai viszályoknak, a miniszteri értekezleteknek, a királyné mély aggodalmainak s a szultán nagy és titkos politikai terveinek tárgya, a kis Zsigmond, míg sorsa fölött ezrek virrasztottak, csendesen alvék bölcsőjében és még azt sem sejté, hogy a dajka helyét az anya foglalta el.
Pedig most oly kedves, oly átengedő, oly mindenre figyelő dajka vala Izabella , mintha a trón és uralkodás egy hamar elröppenő álom, de az anyai gond a valóság , az egyedüli hivatás lett volna, melyhez ő ért, s mely a végzet által osztályrészül jutott.
Szemeitől végkép eltávozott a szender és megjelentek a könnyek, majd az ivor feszületre, melyet ima közt nyomott ajkaihoz, majd az elringatott csecsemő pólyáira, fürteire peregve.
Ha fohászai, ha zokogása, ha szeretetének hőbb kitörése néha nyugtalaníták kisdedét, tüstént zöngött, énekelt dajkadalokat és szonátákat, amint éppen eszébe jutottak.
E közben az éj csillagszemeivel, fellegtelen láthatárával, meleg lehével, s a távolból hozott rejtelmes, bár egyenlő morajával mindinkább izgatá a királyné idegeit és lágyítá érzéseit.
Visszagondolt multjára, a rövid, de ragyogó hajadonkorra, midőn Krakkóban és Rómában ünnepelték.
A pártát a korona váltotta fel egy éltes s megtört férfiú oldalánál.
Hamar jött rá az özvegygyász, a vérontások, szenvedések , megaláztatások, uralkodás s alárendeltség változó jeleneteivel.
S most az alig huszonhárom éves királyné sem fiatalságában, sem szépségében, sem a rangban, sem a tevékenységében nem találja fel azt, amit boldogságnak neveznek s melynek létezését sokan tán csak azért hiszik oly makacsul, amiért hiszi némely címerkészítő a griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor lerajzolta.
- Csak gyermekemben békültem ki helyzetemmel, - sóhajtá - s ki tudja, holnap nem kell -e megtudnom, hogy az özvegy bánatát mennyivel mulja felül a gyermekét vesztett anya kétségbeesése!...
Aludjál kedvesem!
Őrködjenek feletted családom , nemzetem védszentjei s Magyarország nagyasszonya!...
Két éve már, hogy e földet , mely a testvérvért issza, kötelességem és hajlamom szerint második hazámnak tekintem s ma láttam először egy könnycseppet, mely érettem omlott.
Annyi nap alatt egy könny!
Zord férfiak laknak itt, kiknek szívét a köz- és magánveszteségek megfagylalták, még mielőtt Izabella szenvedni tanulhatott volna.
Miért kívánjak részvétet tőlük ?...
Aludjál kedves gyermekem!
Fejlődjenek lassan érzéseid, nyíljék fel későn kebeled és értelmed, hogy midőn ragaszkodni akarsz, e kipusztított földön már találhass egy lényt, kire támaszkodni lehet.
Oh! hogy az anyának azt kell áldásként kérni, amit máskor átoknak vélne!...
Aludjál kedvesem!
Sokáig tartsák a pólyakötelékek lefoglalva azt, ami benned szellemi, hogy amidőn a hosszú gyermekkor az első belátásnak helyet enged, tisztultabb legyen az erkölcsi élet láthatára s midőn első érzésed felébred, ne találkozzék okvetlenül az első undorító csalatkozással...
Miért vetett fel a véletlen a trónra, mint a sziklára azon növényt, mely ott csak féltáplálékot szívhat, míg a völgyben dúsan tenyészhetett volna!
Sokan irígylik hazug szerencsémet s valódi szerencsétlenségemért csak egy könny cseppet ismerek, Frangepánt is talán csak a közveszély hatotta meg.
Talán a trónt sajnálta, melyen ülök, képviselve egy elvet , egy törekvést, egy véráztatott zsámolyát a nagyravágyásnak, mely úgy ingadozik , mint térdeim reszkettek, midőn, hogy gyengeségemet el ne áruljam és tanácsosaim gúnyos észrevételeire ki ne tegyem, kénytelen valék az asztalhoz támaszkodni ...
Aludjál, aludjál gyermekem! ne vegyüljenek álmaid közé azon torzalakok, melyektől reggel rettegni és sírni fogsz!
Mily zaj a síri csendben!
Mintha hallanám a török minden mozdulatát, mint ha álmos kezek szítanák a hamvadó tábortüzet, mely körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök történetét, melyeket ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra ingereljék a fiatalokat, kik még kevés keresztyén falvat égettek fel s kevés nőt füztek rabszíjra.
És ezek a mi szövetségeseink !
Ezekhez küldöm fiamat s midőn a vádteljes segély miatt Frangepán nézete szerint az ország egy része áldozatul eshetik, fiam életéért legfellebb az a tapasztalás kezeskedik, hogy a földön heverő erőtlen csecsemőt az elefánt sem szokta eltaposni.
Az udvarmesternő lépett halkan a szobába s az általa félrevont kárpit lassú suhogása az üvegdarabok éles pengéseként hatott a királyné izgatott idegeire.
Említé általunk már ismert tervét.
Kérte a királynét, menjen pihenni, kímélje drága egészségét, bízza a gyermeket minden uralkodónő, sőt általában az anyák bevett szokása szerint, a száraz dajkára, figyelmezteté a közelgő hajnalszürkületre, kért, csevegett, tanácsolt, míg ki nem utasíttatott.
*
Reggel az egész város talpon volt s fő fejet érve, a tömeg elfoglalva tartott a Szent György-tértől kezdve, melyre a királyi palota nyugoti oldala nézett, egész a Vizi-kapuig minden zúgot.
Az ablakok tömve voltak kitekintő arcokkal, sőt, a padlások és Boldogasszony temploma tornyának nyílásai is.
Akik pedig a Vizi-kapun belül helyre nem tehettek szert s a munkájokat elhagyott napszámosok nagy része, a Viziváros főutcáját szállották meg és egészen a mostani Bomba-térig terjeszkedtek ki; mert tovább hatolni, kivált a közönség legkíváncsiabb része, a nővilág a török tábor szélső őrseinek közelsége miatt már nem tartá tanácsosnak.
Pontban kilenc órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király indulását.
A Szent György-térre vezető híd leeresztetett s elől a hírnök fantasztikus öltözékben, nyomban utána néhány díszruhás levente jelent meg, az elő fedezetet alkotva.
Midőn ezek a híd tulsó széléhez értek, már a kaput áthaladá a nyolc fehér ló által vont aranypántos, aranycímeres ezüstlépcsőjű díszkocsi.
Harsogott az «éljen !»
A kocsi hátülésében látható volt az udvarmesternő, a királyt tartva ölében; vele szemben hárman foglalva helyet; a még fiatal dajka, az ódon kinézésű levéltárnokné és még nem egészen koros, de a kellemetlen arc teljes minősítésével bíró udvari fodrásznő.
A kocsi jobboldalánál gyalog ment elől György fráter, a belső tanácsosok és a csatlakozó mágnások egy részétől követve; a kocsi baloldalánál a többi gyalogló tanácsosok és főurakat Petrovics vezette, a királyi rokon s az ő oldala körül találjuk Werbőczit és Török Bálintot is: míg a deli termetével a közfigyelmet magára vont Frangepán, György barát mellett van, csak fél lépéssel hátrább.
A diszkocsit kivont karddal követte tizenkét testőr.
Az éljen újra harsogott, midőn a díszkocsi a hídon áthaladt.
- A lelkem király beh szépen sír s aranyos piciny száját mint kitátja, soha ilyen kedves hangot még nem hallottam!
Könnyei omlanak, soha ilyen nagy könnyeket nem láttam!...
Csak kitetszik, hogy más fajú emberek a királyok - sopánkodék áhítatos szívvel Istókné asszonyom, a kefekötőné.
- Bizony nénémasszony, még az én porontyom is tud úgy ríni, kivált ha a kása megégeti a száját.
Királyunk könnyei igaz, hogy nagyok, de az azért van, mert szempillái hosszak, mint a királynő ő felségeéi s amint a mi városbírónénkéi - szólt egy tűzről pattant menyecske, kinek férje városi hajdú.
Istókné illő megvetéssel mondá:
- Húgomasszonynak kár úgy büszkélkedni gyermekével, mert a felfuvakodást bukás szokta követni.
Aztán míg a kend becéje a meleg kása miatt sír, a kis király ő felsége alkalmasint a haza veszedelmén kesereg; mert az tudnivaló, hogy az uralkodók magzatjai hamarább érnek meg, mint a közönséges emberekéi; azok az Istentől előbb kapják ki eszöket.
- De hát miért kapják előbb nénémasszony? holott nekik kevesebb szükségük van rá , lévén bölcs tanácsadóik; míg nekünk saját eszünkkel kell gondolkozni.
Aztán a kis király nem is a haza veszedelme miatt sír, hanem azért, mert megijedt az ágyútól és a harsány éljenzésektől.
E komollyá válható vitának a sekrestyésné adott más irányt, sopánkodva mondván:
- Hogy is tudja az a királyné egyetlen gyermekét a török cerberus torkába vetni!...
Csak igaz, hogy a magasállásúak szívét megkeményíti az Isten s a szeretet rongyba takarózik!
- Mi az a cerberus? - kérdé agyarkodón Istókné.
- Többnyire fenevad; néha azonban vénasszony is.
- Ez a fehérszemély bizonyosan beste német, ki férjestül a várkaput lanszkeneteknek elárulta; ne beszéljünk vele - súgá Istókné a városhajdú feleségének.
De a hajdúné, ha sora volt rá, nem könnyen hallgatott.
- S kend, a királyné helyébe, mit cselekednék? - tudakolá csattanósan a sekrestyésnétől.
- Talán valamelyik szegény asszony gyerekét öltöztette volna királyfivá, hogy azt nyelje el a fenevad?
- Egy kukkal se' mondom, hogy nem.
- Hát azért hallja meg kend előbb a harangszót, mint mi, azért szívja be a templomban előbb a tömjénfüstöt, mint mi, azért sepri naponkint meg az oltár lépcsőjét, hogy ne tudja, miként az Isten színe előtt mindnyájan egyenlők vagyunk s ennélfogva a királynénak sem lehet a maga magzatja megmentéseért a másét vetni a fenevad torkába.
A tolongó nép különszakította a vitatkozó nőket, kik különben könnyen egymás hajába kaptak volna az élénk eszmecsere miatt.
- Itt megy a nagy Werbőczi! legyintsd fiam a süvegedet! - nógatta serdülő fiát egy sujtásos dolmányú s hajlottkorú megyei nemes, maga is követve az ajánlott példát .
- Ez a roppant hazafi csapatta ki a nádorságból a vén Báthorit, kinek, midőn lovára emelkedett, a kengyelét oly úrfiak tarták, kik közül a legszegényebb is több uradalommal bírt, mint mi jobbágytelekkel.
Ez a bátor férfiú szökött fel a Rákos mezején egy hordóra, melyet éppen az ő egészségére üríténk ki és szónokolni kezdett a főrendűek ellen, kik szemtelen gőggel tőlünk különválva tanácskoztak , mintha nem mi volnánk az igazi magyar nemzet, míg ők csak fattyúhajtásai azon élőfának, melynek törzsét alkotják.
Így mondá a nagy Werbőczi, mert még jól emlékszem kifejezésére s midőn beszédét bevégezte, felszólítván az aranyruhás urakat, hogy jöjjenek közénk, a nép közé, tüstént rettenve szálltak le a várból ő kegyelmek a zászlós- és szoknyás urak, mind a világi, mind pedig a papi rendek ; holott nekik volt ám elég katonájuk, míg Werbőczi István fegyver nélkül és magára hagyatva vala, csak mi vettük közbe, tizennyolcezer párthívei.
Éljen, fiam , Werbőczi István!
- Talán azért, hogy a törököt János királlyal nyakunkra hozatá? - kérdé gúnyosan egy másik táblabíró, ki ugyanakkor a váradi püspököt éltette.
- De hát nem szövetségesünk -e a török?
- Mint az egérnek a macska.
Most is Werbőczi vette rá a királynét, hogy a kis királyt a szultánhoz küldje, talán azért, hogy láb alól eltegyék - vádaskodék a Martinuzzit pártoló nemes.
- Tagadom a kegyelmed állítását, - rivalgott Werbőczy híve.
- A csecsemő-királyt a váradi püspök küldi a török császárhoz azon titkos utasítással, hogy ott körülmetéltessék.
Ezt én orrontom azért is, mert saját füleimmel hallottam Buda ostromakor a püspök uram e szavait: inkább törökké leszek, mintsem a várat Roggendorfnak feladjam.
Nem elég indicium -e ez arra, hogy a püspök küldi a királyt a törökhöz.
- Bizonyosan a püspök küldi.
Hisz ő tartóztatta le a mi kedvelt városbíránkat is , Turgovics Miklós uramat, - jegyzé meg egy tisztes helyzetű polgár.
- Ellenkezőleg, barátom! - fogta fel a szót, háta megett, a Boldogasszony templomának káplánja.
- A püspök úr ő nagysága örömmel hirdetne keresztes háborút is a pogányok ellen; de Werbőczy István uram azt tanácsolja a királynénak, hogy csak fogózzék egész erővel a szultán palástjába.
A perpatvar mind szélesebb körbe terjedt s akkora zajjal vádolta a kisebbség Werbőczyt, a többség Martinuzzit, hogy a díszkocsi mellett haladó tanácsosok is meghallották egyes töredékeit a rájok nézve nem kedvező nyilatkozatoknak.
- Rossz jel, hogy Podmaniczky ő nagyságát nem látom Zsigmond király kíséretében - szólt a Vízivárosba lejtő díszkocsi környezetén szemlét tartva János diák, a városrész legmélyebb elméjű politikusa.
- Pedig én szolgáltattam neki a szükséges vendéghajat, - említé a borbély, ki szerencsés vala a híres diák mellé tolakodhatni.
- S miért volt szüksége ő nagyságának vendéghajra?
- Mint mondá, kérem alásan, azért, hogyha a tisztelgéskor üstökön ragadná a jancsáraga, hát ott hagyhassa üstökét.
- Mily előrelátás! - kiáltott fel János diák.
- S miután kegyelmetek az előrelátásról beszélnek, világosítsanak fel engem Török Bálint uram iránt, kit én az operencián túl képzeltem és íme! a király kocsija mellett találok; - e kérdést intézé nem annyira a borbélyhoz, mint János diákhoz egy jól öltözött úr, kit általában senki sem ismert s ki, idegen kiejtéséről ítélve, rác eredetű magyar lehetett.
- És miért ne járhatna a királyi kocsi mellett a mezei hadak fővezére, ki a trón legerősebb támasza s Roggendorfon oly fényes győzelmeket nyert, - mondá a diák.
- Való igaz, - válaszolta az idegen, - de, ha nem csalódom, ő nagysága szintoly fényes, azonban még vérengzőbb ütközeteket vívott a törökök ellen is.
- De akkor Ferdinánd generálisa volt, most pedig Zsigmondé, - cáfolta meg az ellenvetést a diák.
- Ez szintén való igaz, azonban régen meg szokta öletni a foglyokat.
S vajjon kemény természetét elhozta -e új urához?
- Szigorú, derék katona most is.
De nálunk nem a pogányok ellen harcolt , ennélfogva szerette volna ejtett foglyait magánál tartani, hogy kiválthassák, de az istentelen Mahomed basa, kivel együtt nyerte meg a főcsatát, a foglyokat mind a szultánhoz viteté.
- Hallatlan szemtelenség!
Tudom, haragudott is érette Török Bálint.
- Mérgében a bajuszát rágta, - jegyzé meg a diák.
Aztán nevetve folytatá: - emberül is visszafizette a kölcsönt a kutyaszívű Mahomed basának.
- S hogyan? - tudakolta az idegen.
- Hát csak úgy, hogy Perényit, a Ferdinánd magyar seregének vezérét, kéz alatt figyelmezteté: vonuljon ki íziben Pestről, mert máskép háta mögé kerül Mahomed basa s elmetszi a visszavonulást.
A mélyértelmű diák e felvilágosítására az idegen mosolyogva jegyzé meg: - E tett igen hazafias volt ugyan, de a török császár oly elfogult ember, hogy aligha tudná méltányolni.
- Csak képzelje kegyelmed, mit nem tud kigondolni a török? - szólítá meg János diákot Bornemisza, a Martinuzzi által megsarcolt városi tanácsos rokona, ki biztos kútfőből szokta híreit meríteni.
- Éppen most hallom kapitányunktól, hogy a szultán magyar ruhába öltözött renegátokkal árasztotta el a várost, kik a hangulatot kémlik s minden rossz hírt fölszednek.
Van közöttük basa is.
Mit tegyünk?
Ki merészelné őket elfogni?
És ha el nem fogják, melyikünk lehet biztos árulkodásaiktól?
Majláthot, az erdélyi vajdát, láncra verték s ha a főurakkal így bánnak, mi történik velünk csekély helyzetűekkel?
Legalább is karóba vonnak.
A diák elsápadt, körültekinte; homályos aggodalom szállotta meg, keresé szemével a jól öltözött idegent, kivel Török Bálint felől eszméket cserélt, de az nem vala már sehol látható.
A díszhintó e közben a Bomba-térhez ért s ott a tömeg kiabálni kezdett az ország tanácsosai felé: Isten éltesse ő felségét!
Isten éltesse nagyságtokat! kérjük , hozzák vissza nekünk a mi városbíránkat, Turgovics Miklóst, kit a szultán magánál tartóztat.
Mi jót állunk érte fejünkkel, egész vagyonunkkal.
Ha hibázott, hadd ítéljék el a haza törvényei!
Kezeskedünk arról, hogy meg nem szökik.
Werbőczi csendesíté a tömeget, szólván: - Tudtunkkal Turgovics nincs sem elfogva , se letartóztatva.
Hogy miért késik, magunk sem foghatjuk meg.
Majd megmondjuk , jöjjön hamar haza.
Kendtek pedig csendesedjenek le s oszoljanak szét.
A tömeg engedelmeskedik, de néhány izgató még mindig tamáskodott.
- Nem jön Turgovics többé vissza! - jóslá az egyik.
- Bemártották ellenségei, - erősítette a másik s a királyi kíséret csak akkor kezdette kényelmesebben érezni magát, midőn Hévízhez közeledett s a tartózkodás a török előőrsöktől elapasztotta a kíváncsi népet.
Szolimán táborának végső őrhelye majdnem addig terjedt, hol most a császárfürdő.
Mihelyt az őr meglátta a díszhintót, jelt adott s egyszerre nagy mozgás támadt ; porfelhő emelkedett a Dunaparton és az óbudai hegyek lejtőin s a mének dobogása , a növekedő táborzaj eléggé elárulták a hatást, melyet Zápolya ivadékának jövetele előidézett.
Csakhamar fényes s többnyire basák és főméltóságú urakból alakult csapat vált ki és drágakövekkel behintett szerszámú s nyeregtakarójú lovakon, igazi ázsiai pompával, mint megannyi király közelített a magyar királyhoz.
Midőn a fogattól tíz ölnyire lehettek, leszállottak lovaikról, mellökre font kezekkel, mélyen meghajolva, gyalog mentek a tanácsosokig, kik szintén nagy tisztelettel állottak sorba s mély bókok közt hajlongának, mind a két fél legyőzni akarván a másikat az udvariasság szabályainak teljesítésében.
A basák az udvarmesternő nem csekély ijedtségére a kocsiajtóhoz vezettetve , egyenként bemutattaták magokat a királynak, ki éppen akkor ébredt fel szenderéből s ennélfogva savanyú arccal tekintett a hosszúszakállú, kontyos, tarka és óriás bábokra, kikhez hasonlókat látott ugyan otthon is, de csak arasznyi nagyságban.
A bemutatást rövid, azonban szíves szónoklat követte, melyben egy őszbeborult három lófarkas basa a hatalmas szultán nevében kéri a magyar királyt, a fényes kapu hű szövetségesét, hogy látogassa meg őt a császári sátorban.
E szónoklatot kicifrázva tolmácsolá Zsigmond ő felségének a csauz-basa, mire a váradi püspök szintén megható és ékes szónoklattal köszönte meg uralkodója nevében a ritka s majdnem példátlan kitüntetést.
A csauz-basa a püspök beszédét is tolmácsolá a török főméltóságoknak, megpótolván az ázsiai hiúságnak hízelgő éktelen bókokkal.
Ezzel a menet tovább folytatta útját, a basák és török főméltóságok vezetése mellett.
- Úgy látszik, a törökök sem minket felkoncolni, sem a kis királyt fogollyá tenni , sem az országot megszállani s annál kevésbbé mohamedán tartománnyá átalakítani nem szándékoznak, - mondá Werbőczi Frangepánnak nem minden elégtétel, sőt gúny nélkül.
- Igen fogok örvendeni, ha nemcsak fogadtatásunk, de elbocsáttatásunk is egészen nagyságod óhajtása szerint történik, - válaszolta Frangepán udvarias, de nem egészen fulánktalan mosollyal.
A csauz-basa pár lépéssel hátrább maradván, súgá Martinuzzinak: - belgrádi és anatoli basák nagy párttal bírnak a divánban s igen haragszanak a magyar nemzetre .
Óvakodni kell tőlük!
György fráter alig észrevehetőleg bólint fejével, jeléül, hogy a halk szavakat értette s ezzel a csauz-basa, hogy hátramaradása észre ne vétessék, gyorsabb lépteket tőn előre.
A dob pörgött, harsogott a trombita, csattogtak a réztányérok s e török muzsika minden harcias erejét kifejtette, midőn a díszkocsi a tábor első sáncaihoz ért.
*
Izabella királyné gyermekétől elszakítva, a szorongás és bánat martalékául volt kitéve hat egész óranegyedig.
Ekkor hallá meg az ágyúdörgést, mely fiának a szultán sátorába lépését adta jelül.
A várt és rettegett jelre karszékébe hanyatlék, sápadt arca a halottéhoz hasonlított, de ajkai mozogtak.
Hihetőleg imádkozott féleszmélettel, mintha álmodná, hogy oltár előtt áll s az Istennel beszél gyermekéről.
V.
Elemértől és Barnabás diáktól ott váltunk el, ahol több heti barangolás után szemökbe tűnt Budavár távoli korrajza s Elemér éles, gyakorlott szeme az óbudai magaslatokon a török tábort fölfedezte.
A nap még mindig hőn sütött s lovaik lába magasan verte fel a port.
Rákos rónáját a nagy események sem ébresztették fel álmatag és néma csendjéből .
Csak egy nyúl ugrott ki a bucka közül, csak egy héja keringése verte fel az árva csárda baromfiait, csak egy kuvasz ugatott ki a léckapun, képviselve az őrködést a gazdátlan majorban, csak néhány, a csapattól elszakított katona tévelygett még a síkságon, méregetve elméjében a házi tűzhelyhez vagy a táborba visszatérést.
A mezei munka javában szakadt félbe; mert ha a várbeliek nem, akkor az ellenség vett igénybe minden fuvart és a török császár közelgésének híre elég volt arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel kösse össze.
Akinek barma volt , tovább szállítá, akit szegénysége nem kötött a röghöz, a háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb vidéket, hová elvonulhasson és a sok földvár , palánka s kerített város hazánk sík földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonú családok nőtagjainak és gyermekeinek.
Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a benyomás, melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt képzelődésökre, mit utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban kivehető részletei is fokoztak.
- Elemér úrfi - szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde mosollyal, - a csonka torony is eléggé meg van alázva.
Nem hordja fejét felül az emberek házain , pedig templom.
Vajjon minő?
- Természetesen keresztyén templom.
- Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én bántani, hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok cifra és rongyos népet, kinek ruháit egymással csak azért cserélteti fel a vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa átöltöztetésen...
Nem mondhatná -e meg nekem Elemér úrfi , hogy melyik a Boldogságos Szűz német egyháza?
- S miért kérdi?
- Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve forduljon el , aki imádkozni akar.
Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a harangokról nem beszélt.
- S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a toronyra óhajtana tűzni - szólt tréfásan Elemér, látván, hogy Barnabásnak a léleklátás s a halottakkal társalgásból merített düh oly kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom és jólét, nem pedig az okoskodás vagy korholás gyógyíthatnak meg.
- Maradjunk tehát a vörös kakasnál, - mondá fontolgatás közt a diák.
- De Werbőczi István ő nagysága nem fogad szolgálatjába a vörös kakast kedvelő embereket.
Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen szigorú törvényeket írt.
- Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból kitúrni?
- Jegyezze meg kegyelmed, - válaszolta Elemér a legkimértebb szigorral, - hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni s hogy aki engem feladónak mond azt én érdeme szerint meg szoktam büntetni.
Barnabás leemelte fejéről ércsisakját s őszinte, de ferde alázattal esdeklék: - Ne vegye kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet! hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni.
Különválnunk nem lehet nagy veszély nélkül.
A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a lantos vagy nem vette észre, vagy nem akarta.
A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér figyelmeztetése törte meg: - Ni! ott alkalmasint törökök jönnek?
- Ezzel újjával a Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye, fegyverekkel rakva, siet a Duna jobbpartjára, míg felülről szintén spahiknak látszó alakok tűntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog volt együtt.
- Most már próbára tehetjük vitézségünket, - szólt Barnabás diák.
- De a törökök szövetségeseink.
- Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.
- Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik lovainkat, sőt minket is elárvereznek.
- Hogy árvereznek?
- Dobszóval, a rabszolga vásáron, - jegyzé meg Elemér.
- No úrfi, ezek élelmes szövetségesek.
Nem lehet nálok rossz pálya a katonáskodás.
E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószínűleg hajóra vártak, mely őket átszállítsa.
A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé húzódni.
- Fordítsuk utunkat Pestnek, - szólt Elemér.
- Lássuk előbb, mi lesz ebből, - tanácsolta Barnabás.
Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság dacára is némi bátorságot feltételezett.
A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb csak figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával szemlélt.
A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is rejtőzve .
Valószínűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de vagy rosszat nem gyanítottak, vagy talán még szíves fogadtatást is vártak.
Midőn azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának, hirtelen szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely többnyire lándzsásokból állott, előrebocsátva, oly támadó állást foglaltak, mely a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.
Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással beszélt, mint a jelek után ítélve Elemér és Barnabás képzelé.
Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.
Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátravonult, megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször ismételtetik azon különbséggel , hogy a szónokok magatartása mindig szenvedélyesebbé lett s hogy a magyarok egyszerre felemelték kezöket, mintha fenyegetőznének.
Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s éppen javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat, sorakozzanak... az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre, mikép a sokat igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör megnyílt s azon, mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú lépésben, utóbb ügetve mentek arrafelé, hol most Kőbánya fekszik.
- Úgy veszem észre, a törökök bár szövetségeseink, nem szeretik, ha Budavár őrízete új erővel szaporíttatik.
Elemér, ki ezen észrevételt kockáztatá, meglehetősen hozzávetett a távolban eljátszott jelenethez.
A pesti ütközet után a szultán közelgésének híre elterjedvén, az ingadozók közül azokat, kik a királyné földjén laktak, de Ferdinándhoz szítottak, aggódóvá tevé eddig folytatott politikájok kimenetele iránt.
Eszökbe jutott György barát fölkelést parancsoló rendelete, melynek különböző ürügyek alatt nem engedelmeskedtek s most már a mértéken túl is eljöttnek hitték az időt, hűségök és vitézségök kitüntetésére.
Öltözékök és fegyvereik díszével is akarták betakarni a szennyfoltot, mely késedelmezésekből ragadt jellemökre.
Bátorságukban nem volt hiány és Szolimán hihetetlenül gyors megérkezésének tulajdoníthatni, hogy a harc babérjai leszaggatásától elkéstek.
Ők azonban legalább a királynénál bejelenteni és kimenteni akarták magokat; de a szultán már rendeletet adott, hogy portyázó csapatai szép módjával gátolják meg az úri rend Budára tódulását.
A későn jött díszruhások tehát illő óvás és tiltakozás után háztűzhelyeikhez visszaindultak.
- Vonuljunk Pestre, úrfi, ha nincs kedvünk töröknek felcsapni, - szólt Barnabás diák, észrevevén, hogy a spahik az egész rónán rajlani kezdenek.
Balra tartva, tíz perc alatt halk ügetéssel is e kis kerített városban lehettek.
Elemér helyeslé útitársa nézetét.
- Egyúttal ott fogunk hálni s hajnalhasadtával csolnakot keresünk, mely Budára szállítson.
Pest nem éppen gyarló, de nem is erős falakkal kerített város volt s Buda ostroma alatt Roggendorfhoz szított.
Kiterjedése csekély.
Utcái keskenyek.
Házai magasak , de aránylag karcsúk, emeletenként legföllebb hat ablakkal.
S hogy a környékre , mely annyi csaták színhelye volt, az aggódó polgár gyakran tekinthessen, nem mulasztá el épületét legalább kétablakú padlásszobával befejezni.
E várost főbírája és a várnagy Fotiscus Ottó vitézsége sok galibába keverte.
A főbíró Budavár megvívásakor első akart lenni a falakon s emiatt maga is sebet kapott, magisztrátusa is György barát golyói által megtizedeltetett.
Később Roggendorf, bár rövid időre, egyik főhadállási pontul választá Pestet, mi a lakosok kamaráját és zsebét meglehetősen kiüríté.
Midőn Mahomed basa és Török Bálint Roggendorfon győzedelmeskedtek, Perényi huszárai a kivonuláskor féktelenül rabolták és feltörték a boltokat s emiatt elkésvén, a török csapatokat nyakukra hozták s javában vagy kardra hányattak vagy fogságba estek.
A polgárok Isten büntetésének tekinték háládatlan bajtársaiknak e szerencsétlenségét; de a Perényi-huszárok iránti gyűlöletökkel nem csillapíthaták le Mahomed pasa vagyonszomjas haragját, ki mihelyt főhadiszállását Pestre téve át, Izabella nevében, de saját katonái számára roppant sarcot csikartatott fel a rebellis polgárságon.
Végre Szolimán császár egész táborát a budai magaslatokra vezetvén , Pest, melynek alig volt már őrizni valója, őrizet nélkül hagyatott s a polgárok tüstént feltárták kapuikat, főleg azon meggyőződéstől buzdítva, hogy sem barátnak , sem ellenségnek nincs mit többé elrabolni.
E mogorva városba lépett be Elemér és Barnabás, a legkecsegtetőbb reményekkel a puha kenyérre, friss pecsenyére, jó borra és tiszta ágyra.
- Van -e közel vendéglő vagy kitűnő csapszék, hol ló és ember megférhessen? - kérdé Elemér az Üllői-kapun berohanva.
- Úri egy van, az utcának majdnem tulsó végén, jobbra.
Könnyen megismerhetni a természeti nagyságban lefestett vörös griffmadárról, mely homlokán lóg.
Ezt a kovácslegény válaszolá, ki a várkapu melletti mühely előtt éppen egy megnyilazott ló körmét vagdalta.
- Nem verhetne -e fel hirtelen egy patkót? - kérdé Elemér s Barnabás diákhoz fordulva, hozzátette: - holnap úgyis hajnalszürkület előtt indulunk.
- Addig én megszállok a Griffbe, - szólt a diák, lassan tovább léptetve s a magas épületekre hülye tekintetet vetve.
A kovács vasalás közben tudakolá: - Nem Perényi lovas -e az, ki az úrfival jött?
- Nem.
- Szerencséje!
- Miért? - kérdezte Elemér.
- Perényi-huszárok tőlem is egy lovat raboltak, - említé válasz helyett a kovács...
- Pedig szakasztott olyan, mint a Perényi-huszár, - tért vissza Barnabás diákra, ki körül már csoportosodni kezdtek.
Ekkor Elemér hallá mindenfelől «Perényi-huszár !»
Omlott a nép a kapun és boltajtókon.
Elemér sejté már, hogy útitársát a tömeg nemcsak megbámulni akarja.
Kifizetvén a kovácsot, sarkantyút ad lovának; de a keskeny utca rakva, tömve lett részint bámuló, részint káromkodó néppel.
- Üssétek agyon! verjétek le lováról! - hallá körös-körül a Barnabásra célzó nógatást.
- Nem Perényi-huszár az!
A királyné zsoldosa! ne merjék bántani! - kiabált kíméletlenül terelve maga elől a tömeget, hogy a diákhoz csatlakozhassék.
Ennek helyzete valóban nehéz volt.
Lobogós lándzsáját, mellyel bánni különben sem tudott, dorongként használta, óriás pajzsát, mely balkezének szabad mozgását gátolta, önvédelem helyett, megtámadói fejére csapdosta.
A nép füstökökkel, buzogányokkal volt ellátva s egy pár közülök karddal is.
- Húzzátok le a lóról! - tanácsolták ismét a távolabb esők a közelállóknak.
- Verjétek főbe, szúrjátok le! - lett a másik jelszó, mellyel küzdelemre voltak nógatva azok, kik még beütött fővel, tört kézzel, fuldokló mellel visszavonulva , földre veretve, a tizenhat markos lótól és társaiktól tapodva nem valának.
Viszont Barnabásnak is csengett, pengett a sisakja és domború mellvértje .
Narancssárga arcbőre szederjessé lett, szája tajtékzott a dühtől s nyírott bajuszát és állát vérfoltok lepték.
Az éktelen lármától és ütlegektől zaklatott mén, - melyet Barnabás a hosszú út és Elemér oktatása alatt már megtanult vezetni, - végtére kifogy türelméből s urának bősz természetét egészen elsajátítván, rúgni, ágaskodni kezd és a lerészegített elefánthoz hasonlóan tiporta az előtte állókat.
Elemér kardot rántva tört rést magának s messzeható hangon kiabálá: - Oszoljatok el! az nem Perényi-huszár, az Izabella királyné zsoldjában van.
Aki bántani meri , főbelövetik.
Én az egész várost holnap megtizedeltetem!
Elemér úrias külsője különben is könnyen vezethette a népet arra a gondolatra , hogy főrangú osztályhoz tartozik.
Fenyegető szavai pedig azt hagyták sejteni, miként legalább is a dandárvezérek közé tartozik s deli almásszürke paripája szintén megtette a kellő hatást.
Sokan kitértek előle, sokan megijedve a következményektől, vele együtt kezdték kiabálni: - Nem Perényi katonája!
Bocsássátok szabadon!
Elemér néhány hozzácsatlakozó polgártól kísérve, éppen a legsürgetőbb percben érkezett Barnabáshoz; amidőn tudniillik egy utcasuhanc a ló mellé lopózva , kacrával annak lábinát vágta meg a térdhajlásnál.
A sebzett állat amint hátrazökkent, gazdája, ki a lándzsával a suhanc felé szúrt, igen megrántotta a zablyát s e kettős hatás miatt a szerencsétlen ló hanyatt esett.
A diák páncélos és lemezes termetének roppant súlyával a földre koppant.
Szemei elhomályosultak s öntudata, mint az elfújt mécs, kialudt.
Elemér kardjával szabdalva riasztotta szét a martalékjára rohant tömeget.
E közbe harsogott háta megett: - Félre, ha mondom! én Fotiscus Ottó vagyok!
Fotiscus híres vívó s a pesti őrség várnagya volt.
A törökök megszállása alatt az őt bámuló nép által elrejteték s most igazságot osztani jelent meg.
- Aki a földön fekszik, - mondá, - lehet Perényi-huszár, de lehet nem is az ; miután Erdélyben vannak így öltözött vértesek.
S nagy esztelenség volt tőletek , hebe-hurgyán megtámadni.
Midőn Ottó úr e rövid rendreutasítást bevégzé, már Barnabás kábultságából felébredve, talpon volt és harcias állást foglalván, új támadásra várt.
- De ami kegyelmed fenyegetését illeti, - folytatá Fotiscus Ottó Elemérhez fordulva, - arra csak azt jegyzem meg, hogy Buda ostroma alatt alkalmam volt a vár védelmezői közül minden valamirevalót ismerni, azonban fogadni mernék, hogy egymással mostanig nem találkoztunk.
- Használjuk fel tehát a percet a megismerkedésre.
Ezzel Elemér hüvelybe dugott kardját ismét kirántotta.
A nép az utca szélén sort formált, Barnabás nem tudta, ébren van -e vagy álmodik , midőn látta, hogy helyette útitársa sodortatott be a küzdelembe, még pedig a legudvariasabb módon, minden düh és agyarkodás nélkül.
Ritka látványt nyujtott közönségének a két vívó.
Fotiscus Ottót a bálványzásig szerették; az idegen lovagot merészségeért elveszettnek tartották.
Pengett a kard, élénk mozdulatok és ellenmozdulatok váltották fel egymást s az első menetből már kitetszik, hogy Ottó rég ismert ügyességét ragyogó fényben tünteti ki, de vetélytársa szintén művészi vívó.
Később a küzdő feleknek alapos oka lévén egymástól tartani, oly fogásokhoz nyúltak, melyek a híres vívómesterek saját titkai, hogy cselvágások által félrevezetve a figyelmet, biztosan megsebezhessék ellenfeleiket; de mind Ottó , mind Elemér hamar átlátták, mennyire nehéz titkos céljaik iránt ámítani egymást .
Mindenik kerülte tehát azon álcás mozzanatot, mely, ha sikerül, okvetlenül sebet ejt; de ha elháríttatik, kétségtelen előnyt ad a versenytársnak.
Midőn a második pihenés állott be, Ottó homlokát törülvén, megjegyzi: - Én Castruzzótól tanultam, ki a condottierik leghíresebbje és egész Olaszországban első vívómester volt; de azt képzelni sem tudom, honnan ismeri kedves barátom a nagy maestro titkait?
- Engem Ben-Nusiremir gyakorolt be álcás mozzanataiba s ő egész keleten tekintély a kardhordozásban; de nem titkolhatom bámulatomat azon, hogy kedves barátom a keleti müvészet rejtelmeibe is oly mélyen behathatott.
- Kezdjük meg a harmadik menetet, de cseréljük ki elébb neveinket, hogy emlékezetünkben maradjon.
Ez megtörténvén, folyt a küzdelem.
A nép feledve az életveszélyt, melynek bálványozott várnagya ki van téve, egyenlő rokonszenvvel és bámulattal kísérte a felek tusáját.
Barnabás diák számítgatván, hogy hány polgárt vert le lándzsájával, öklével és paizsával, melyet védelem helyett, mintha mosogató teknő volna, egyik végén megragadva, szintén ütlegekre használt és számítgatva azt is, hogy ellenségei közül hánynak törhette be fejét, nyomorékíthatá meg karját, zúzhatta be mellét s ferdítheté el vállperecét, meg volt győződve, miként Elemér ügyessége kevés gyakorlati érdemmel bír.
Ezenkívül a diák nagy elégtételéül szolgált, hogy most először jutott a rég áhított szerencséhez: embertársainak jelentékeny kárt okozhatni és a gyűlölt világban az emelkedésre jogigényt formálni.
De a lélek csodálatos rejtélyei közé tartozott az is, hogy midőn a diák sötét kedélye a gyűlölet élvezetébe merült, ugyanakkor támadt keblében bizonyos, bár még elmosódott és határozatlan érzés Elemér iránt, mely némileg hasonlított a vonzalomhoz.
Fotiscus és vetélytársa a harmadik menetet is bevégezték s újra eredmény nélkül s már éppen a negyedikhez akartak fogni, midőn egyszerre hangzott: jön a török!
Félbehagyták a tusát s a várnagy menhelyébe készült vonulni; de elébb lelkiismeretes kötelességének tartotta Elemért és Barnabást megnyugtatni a pesti polgárok irányában.
- A város sajnálja a kellemetlen tévedést.
A vértes katona úrnak testén és lován szenvedett kárát duplán fogja megtéríteni.
Erről kezeskedik Fotiscus Ottó...
Hejh ! - kiáltott egy ácsorgóhoz, - vidd e lovat a baromorvoshoz.
Sajnálom, hogy kegyelmednek gyalog kell Budára menni, - mondá Barnabásnak, - de a baromorvos lakása a Szent Antal-utcában van, legkisebb gyerek is megmutatja.
Ha a ló döggé lesz is, az sem baj, okvetlenül duplán megtérül a kár.
- Kedves barátom, megengedi, hogy szintén itt hagyhassam lovamat, - szólt Elemér Barnabás iránti gyöngéd figyelemből.
- Vezesd e lovat a városbíró aklába, - rendelé Fotiscus annak, ki legelőször szemébe ötlött s ez bár a város mestere volt s hosszú talárt hordott, példás készséggel ragadta meg az almásszürke kantárszárát.
- S most isten vezesse kegyelmedet, kedves barátom! - szólt a történelmi hírű várnagy, megölelve és megcsókolva Elemért.
- Minél lejjebb mennek a Dunaparton , annál könnyebben lehet csónakra vagy dereglyére találni.
De tartok tőle, hogy pár mérföldet kell gyalogolniok.
- Jön a török! - hangzik ismét.
Fotiscus eltünt s utasaink is gyorsan távozának.
Mellékesen említjük, hogy a török Pestre most nem jött sem harácsért, sem rablás végett.
Célja ugyanaz volt, mi a diszruhás csapatnak.
Kikutatta: vannak -e a vidékről urak, kik a hadjárat miatt vagy egyéb okból ide csődültek s Budára szándékoznak.
A kevésszámú vendéget, kikre a nemesi osztályból akadt, összegyüjté, a Margit-szigetről leevezett dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút palotája van, záratá.
A pesti polgárok a várból nagy rémüléssel nézték az idegenszerű jelenetet s aggodalmuk még inkább fokozódott , midőn az istálló kapujához török őrök rendeltettek.
*
Barnabás diák elpotyolt testéhez képest elég fürgén, sőt majdnem jó kedvvel követé Elemért.
- Emlékszik -e a hortobágyi gulya bikájára, mely megrohanta?
Akkor én távolból csendesen néztem, mi történik.
Sem a bikát, sem kegyelmedet nem pártoltam .
Igazságos, részrehajlatlan tanuja valék a szemem előtt lefolyt egész ügynek.
Az úrfi, mint gondolom, ma irányomban más rendszert követett és szájával, sőt karjával is támogatott.
Nem akarom eldönteni a két eljárás közül, melyik jobb.
Az ember egymást falva hízik s alkalmasint csak az nem keres mentül táplálóbb eledelt, akinek gyomra elromlott és nem bír könnyen emészteni.
De mint már említém, nincs szándékom különböző eljárásainkat becslés alá vetni.
Egyedül azt akartam kijelenteni, hogy kölcsön fejében egyszer, de csak egyszer, én is határozottan fogok kegyelmed részére állani, ha veszély fenyegetné.
Ezt felírom a rovásra.
- Számolok is rá, - szólt nevetve Elemér.
- Amit állítottam, komoly.
- Annál jobb, - válaszolá Elemér, - de térjünk ki az útból, mert nem szeretném, ha még ma este kellene a kölcsönt kegyelmedtől megkérnem.
Valóban lódobogás hallatszék a Dunaparton s a háború alatt letaposott gabona közt hátrább húzódó vándoraink az alkony szürkületében is felismerték a török portyázókat, kik a Duna révein a közlekedést gátlani jöttek.
- Ha ez így tart, megtörténhetik, hogy a budai oldalra Kalocsán vagy talán éppen a Fekete-tengernél kelhetünk át, - szólt Elemér helyzetökön nevetve.
Beszéd és gyaloglás közt már mélyen behaladtak az éjbe s midőn Soroksárra érvén, a korcsma kemény padjaira heveredtek, eleget álmodozhattak arról, mily zamatos bort , mily derék pecsenyét s mily puha ágyat hagytak Pesten, még pedig csupán azért , mert egyiköknek öltözéke hasonlított a Perényi-huszárokéhoz.
De vigasztalásul szolgált, hogy az említett élvezetek közt a török meglephette és Mátyás király aklába zárhatta volna őket, mi a Budára költözés nem a legkellemesb nemei közé tartozhatik.
VI.
Még mielőtt pitymallott, csolnakkeresés után láttak, mert Elemér a Csepel-szigetet, melyet a Duna átkarol, nem vélte oly helynek, mely élénk közlekedést tartana rendes időben is.
Óvatosan haladtak felfelé s még nem voltak a szigetfoknál, midőn egy sajátságos jelenet tanuivá váltak.
Négy tisztességesen öltözött sajkos szállított a Duna balpartjára egy hosszú sárgahajú, kopottszűrű parasztot, ki hátán nagy puttont hord.
A paraszttal öt koldus folytat élénk, de halk társalgást; az egyik kintornát tart kezével, a másik térdmankóval van ellátva, a harmadik koldus ronda hegedűjén, melyről a húr fele már lepattant, a szegény Lázárról szóló nótát próbálgatja; a negyedik drótostótnak látszik, az ötödik pedig visító malacot hoz, melyet talán a jobbparton fizetés nélkül szerzett meg, mert a testét fedő rongyok aligha vezették volna bíráit oly gyanúra, hogy az még jogos tulajdona is lehet.
Midőn a naszád ki kötött, a matrózok megcsókolták a puttonos kezét, a koldusok átölelék őt s egyenként mondák: - Mihelyt dolgainkat intézzük, meglátogatunk Palotán.
Az öreg paraszt a partra lépve, ledobta a puttont s egy éppen érkező hintóba ült.
Elemér Barnabást, ki röhögni kezdett, hátrább vonta a part füzei közé.
Alig foglalták el meglehetősen fedett álláspontjokat, midőn lódobogás hallatszott s egy huszár érkezett két felnyergelt paripát kötőféken hozva.
Ekkor a drótostótnak és a kintornás koldusnak kezét megcsókolák a matrózok, arcát pedig koldus pajtásai.
A partra lépve a tót a drótot s társa a kintornát a vízbe dobta s lóra pattanván, a huszár kíséretében tovavágtattak.
Most jött egy öreg szolga s jelenté: - Nagyságos uraim! a városbíró uram fogata a soroksári kapu előtt vár.
Ekkor a matrózok részéről megint nem maradt el a tiszteletteljes kézcsók.
Az egyik koldus hegedűjét, a másik a malacot átadá a matrózoknak, a harmadik pedig lábmankóját a Dunába dobta s a parton vizsgaszemeket vetve a környékre, gyors léptekkel útnak indultak.
Elemér csak azt várta, míg eltávoznak, hogy a sajkásokat megszólítsa; de íme! a parthoz vágtat egy fakó szekér, arra gyorsan felugráltak a matrózok s a kocsis szünet nélkül csapkodva lovait, elnyargalt éppen azon soroksári úton, melyen Elemérék érkeztek a Csepel-sziget fokáig.
- Most már van csolnakunk; de ki visz át? - kérdé szájtátva Barnabás diák.
- Magunk, - válaszolta Elemér.
- Párszor próbálkoztam ugyan a Szamoson; de nem ígérhetek kegyelmednek sok segélyt.
- Valahová csak kikötünk - buzdítá útitársát Elemér, megragadva az evezőt.
Valóban ki is kötöttek, de jóval alább, mint remélheték.
A csolnakot azon gondviselésnek, mely a balpartra alkalmas percben küldé, további oltalmába ajánlván s Promontoron áthaladva, minden baj vagy kaland nélkül közelítének Budavárhoz.
Amint pedig utazásuk végcélja szemeik elébe lépett rombolt falaival, sérült homlokú márványpalotájával, magas, csorba épületeivel és templomaival: legott versenyzeni kezdenek egymással a nagy Werbőczi lakása, háztartása és viszonyai iránt, mindenik saját fogalmai és érdekei szerint rajzolván le az ismeretlent, a még hírből sem hallottat.
Elemér tág, de egyszerű palotának képzelte Werbőczi lakását, melyben a bőség és kényelem pótolja a fényűzést.
Szerinte a háziúr számos cselédsége hű szolgálatban megőszült férfiakból s a műveltséget kedvelő magas családúak gyermekeiből áll, kik szerencséjöknek tartják, hogy magzataik a bölcs és tapasztalt államférfiú szeme előtt s oktató felügyelete alatt serdülnek fel.
- Megvallom, nem hiszem, - szólt Elemér, - hogy szeretett pártfogónknak sok fegyverese legyen.
Ő az eszmék, nem pedig a csatatér vezére.
Igaz ugyan, hogy több pogány fogságba jutott ifjú az ő irgalmasságának köszönheti szabadságát; de nem merem remélni, hogy közülök a többség harcfiakból állana s alkalmasint kevés kilátásuk van a katonai pályán tündöklésre.
Azonban a tudománynak is kell időt szentelnünk, hogy majd midőn a Török Bálint és Petrovics zászlói alatt kell a haza ellenségeivel harcolnunk , necsak a nyers erő vonja ránk előljáróink figyelmét.
- Nem szeretnék megint kezdőbetűket festeni s oly tudományokra vetni fejemet , melyekben minden szerzetes barát legyőzhet.
Werbőczi, mint Deák uraimék beszélték , nádorispán s ennélfogva az ország főhadvezére is volt.
Nem hihetem tehát, hogy lakása ne hasonlítson inkább egy várhoz, mint a rőföskereskedők vagy a pénzváltó Fuggerek, vagy a pernyúzó hivatalnokok épületeihez.
Meg vagyok győződve, hogyha sandalog is a lépcsőn fel egy diák a hónalja alatt iratokkal, s egy-egy pap áhítatos pofával; de nagyjában mégis a vitézek sarkantyúja és kardja fog pengeni a tornác-lépcsőkön s a teremben a hosszú sorban felállított könyvekkel szemben még számosabb paizsok, páncélok, alabárdok, buzogányok, szablyák és puskák lógnak a falakon.
Vagy nem volt -e Deák uraiméknak is elég öldöklő eszközük s miért hiányoznának azok Werbőczi ő nagyságánál, ki magas polcra emelkedett és oly hatalmas, hogy kedve szerint bánik el a világgal s ha orrunk nem tetszik, azt is levághatja.
- Kegyelmed, - szólt Elemér, - a nagyságot úgy sem képzeli szelídséggel párosulva , mint a kígyót méregtartó hólyaggal ellátott fog nélkül.
Ily beszélgetés közt érkeztek a székesfehérvári kapun Budavárába, melynek első percben romjai, a másodikban még fennmaradt szépségei hatottak Elemér kedélyére.
Barnabás némi elégtétellel nézte a díszes épületek homlokába fúrt lyukakat.
- No ! ennek is befizettek a golyók, - röhögé.
S ha nagy és pompás palotákra talált vagy a Werbőcziének gondolta, vagy ronda őszinteséggel sóhajtá: - Miért akkora akol egy disznó számára!
- Nem tetszik -e tudni, hol van a kancellár úr ő nagysága háza? - tudakolá Elemér egy gondolatokba merült kis férfiútól.
- Rossz jel, hogy még semmi hír nem jön! - mondá János diák, a Víziváros legbelátóbb politikusa, mintegy gondolatait szőve tovább.
Aztán bocsánatot kérvén szórakozottságáért, így szólt: - Kövessenek vitéz uraimék engemet csak húsz lépésre a várfalig s ott megmutatom Werbőczi István házát, mely voltaképpen nem a Werbőczi, hanem Istenben boldogult János király atyjáé, Zápolya Istváné, a bécsi helytartóé volt s a kancellár úr csak érdemei elismeréséül birja a felséges családtól, még pedig élethossziglan.
A nagy Werbőczi úr bölcs és tudós férfiú , azonban Podmaniczky előrelátó.
Nem tetszett nekem, hogy ő hiányzott a kis király kíséretében...
Íme! - s ekkor a várfalról újjával a külváros egy távoli pontjára mutatott, - íme! itt van a Zápolya- vagy respektive Werbőczi-ház.
- A templommal szemben? - tudakolá Elemér.
- Igen, a mezítlábas barátok kolostorának átellenében.
Az épület tág, de ódon alakú volt s csaknem kolostorszerű.
A város ostroma alatt megrongálódott s bár széles falain aránylag nem sok sérülés történt, de födele bomladozik és leroskadással fenyeget.
- Nem adnám érte Deák István uram refektóriumát, - szólt mogorván Barnabás.
Elemér is fedezett fel a roncsolt épületben valami hasonlatosságot azon paradicsomhoz, melyből kiűzetett s míg szívében megsajdult a rég néma fájdalom , ajkairól egy sóhaj röppent el és szeméből egy könny szivárgott ki.
- Mennyi pusztulás! - sóhajtá hangosabban, hogy Barnabás elől palástolhassa fölindulásának valódi okát.
- E ház, - közbe szólt János diák, - tele volt cselédekkel s török rabságból megváltott urfiakkal, mert Werbőczi abban keresi a fényüzést, hogy számos szolgával és védenccel jelenjen meg a közhelyeken.
E szokást a római szónokoktól tanulta, kiknek kliensei a fórumot meglepték, hogy éljenezhessék pártfogójuk szép körmondatait.
Most bezzeg nincs kivel magát kísértesse.
Az ostrom kezdetekor cselédeit és pártfogoltjait mind elbocsátotta; mert a várban nem volt hová telepítse.
Többnyire katonának szegődtek; a vénebbek pedig a vidéken tévelyegnek , mint pásztornélküli juhok.
Werbőczi uram még mindig egy ötvösnél lakik a várban s csak három szobája és két cseléde van.
- Oda hát mi nem férünk be, - mormogá Barnabás diák.
- S kegyelmetek Werbőczi szolgálatában vannak? - kérdé János.
- Rokonaitól jövénk hozzá, - válaszolta kitérőleg Elemér.
- Nagy férfiú, valóban nagy férfiú ő s tegnap meg is rendelte a ház kitatarozását , úgy, hogy két hét alatt minden kész legyen.
Csak az ország sérveit is oly hamar reperálhatná; de sehogysem tetszik nekem a szultán táborába menetel.
Podmaniczky okosabb volt, mert mint a borbélyától tudom, hosszú sárga vendéghajat készíttetett magának, hogy a basák ne a saját üstökét ragadhassák meg s még e vendéghajjal sem ment Óbudára; hanem, ha nem lappang köztünk, akkor alkalmasint útban van Palotára.
- Puttonnal a hátán találtuk paraszt ruhában, - válaszolá János diáknak Elemér.
- S több koldus ment vele Palotára.
Alkalmasint Podmaniczky látott el minket is csónakkal.
- A koldusok nem kétlem, főrendűek voltak, kik jobban gondoskodtak magokról, mint a nagy Werbőczi.
- S mi történt vele? - kérdé Elemér, ki semmit sem tudhatott arról, hogy míg ők Soroksárról Budára jöttek, a gyermek király tanácsosaitól kísérve a szultán táborába ment.
- Ha nincs ellenökre, Werbőczi szállására vezetem kegyelmeteket s addig elbeszélem a mai nap örökemlékű eseményeit.
Midőn az ötvös kapujához értek, János diák elbúcsúzott az idegenektől.
- Nekünk, míg pártfogónk saját házába beköltözhetnénk, okvetlenül szállást kell keresnünk, - mondá Barnabásnak Elemér.
- Most felfutok egy percre, hogy jelentsem megérkezésünket, addig kegyelmed várjon rám e kőpadon.
Barnabás karon fogta Elemért s aggódó gyanús arccal szólt: - De ne feledkezzék meg az én nevemről is.
- A cselédnek nem szólhatok kegyelmedről, mert még Werbőczinek be nem jelenthettük; de becsületemet kötöm le, hogyha urunk nem fogadja be, akkor én sem lépek szolgálatába s együtt keresünk magunknak új gazdát.
- Úgy -e az adott szó szent? - kérdé Barnabás.
- Természetesen.
- Megnyugszom benne, - jegyezte meg Barnabás a kőpadra ülve.
Összefogott karral ült mereven s maga elébe nézett.
- Nem csal meg! - mormogá...
- De minek bízom az emberekbe?
Miért gyűlölném kevésbbé most, mint régen ?...
Nem csal meg...
S ha mégis kedve jönne szavát be nem váltani, ha befolyását arra használná, hogy Dorát bírja s engem a világba kidobjon!!...
Hisz, csak úgy nem kaphatja meg Dorát, mint én.
Mindkettőnket ebrúdon vetettek ki Deákék.
Nem szegi meg esküjét.
Barnabás könnyült lélekkel emelte fel a porból szemeit s végigtekintett az utcán hullámzó tömegen, melyet valami ok erős mozgásba hozott.
A sok nép kivétel nélkül a Szent György-tér felé haladt s amint Barnabás e mozgó , eleven életet, e tolongást tekinté, szemei egy templomon akadtak meg.
- Csodálatos! mintha már láttam volna! s hol? ah! tán azon iszonyatos álmokban, azon vérfagylaló jelenetek alkalmával, midőn a sír kiveti árnyait, hogy lelkemet elsötétítsék!...
Hejh! nem mondhatná -e meg kend nekem, hogy hívják azt a templomot?
- A Boldogasszony német egyházának, - válaszolá a megszólított.
Barnabás visszahanyatlék a kőpadra.
S midőn Elemér Werbőczi lakásából kijött, útitársát halálsárgán, merev szemekkel , feldúlt vonásokkal s reszketve találta.
- Az Istenért, mi baja! - kiálta, kezeivel rázva őt, hogy magához térjen merengéséből, mely ájuláshoz vagy nehézkórhoz hasonlónak látszott.
- Semmi, éppen semmi! - nyöszörgé Barnabás dörzsölve szemeit.
- Győzedelmeskedtem a sátánon.
Harcom erős volt.
Úgy -e Elemér! ön nem hagy el engem?
S a durva, mogorva, bősz férfiú most könnyezni kezdett és különben zárt, rideg vonásain olyan kinyomat látszott, mely a nemes eltökéléshez hasonlított s fényével besugárzá és megszelídíté az egész arcot.
- Keressünk gazdánk átköltözéséig szállást magunknak s aztán keressük együtt a szerencsét s vívjunk együtt a rossz sors ellen.
- Ámen! - szólt Barnabás csaknem szertartásos hangon, csaknem kedélymelegséggel.
*
E közben a nép közé, melynek csődületét a királyi kíséret visszaérkezéséről terjesztett álhír okozá, janicsárok vegyültek, mintegy látni óhajtván a vár és város belsejét.
Eleinte alig vették észre, de csakhamar kisebb csoportozatokká alakultak s oly gyanús szemmel néztek az ötvösök, fegyverkovácsok s az olasz kereskedők selyem- és posztóáruira hogy a boltok egyszerre becsukattak s a közönség egymást lökve s akadályozva, sietett volna házába zárkózni, ha a tömkelegből, mely ide-oda sodra , kibontakozhatnék.
Nem telt el egy óranegyed s már a Mindszent-, az Olasz-, a Szentpál-, a Zsidó- s az Ötvös-utcán hemzsegett a janicsár s a székesfehérvári, bécsi és vízivárosi kaput rajként lepte meg.
- Rosszul állnak itt a dolgok, - szólt Barnabás diák.
- Félek, szállásra nem lesz szükségünk.
- Csak ne váljunk el egymástól, védelmezzük elszántan magunkat s aki túléli a másikat, álljon érette bosszút - sürgeté vad lelkesedéssel Barnabás.
- Megfoghatatlan, hogy a törököket a várba bebocsátják.
Vak, aki nem látja a veszélyt, mely ily meggondolatlan szívességből eredhet.
A vezérek a szultán táborában vannak s az őrség önfejűleg nem mer semmit tenni.
És ha ezen janicsárok a kínálkozó alkalmat felhasználva, minden vérontás nélkül hatalmokba ejtenék a várost: vajjon akkor a szultán kieresztené -e körmei közül e drága martalékot , ámbár előre megtudva, talán betiltani, sőt megbüntetni is kész lett volna a becsületét ekként sértő eljárást?
Elemér alig kockáztatá e megjegyzést s már Barnabás diák kész volt fegyverét a janicsárok ellen fordítani.
- Szabadítsuk meg a várost, - mondá; - ez halhatatlan hírű tett lesz.
Most alkalom nyílt a gyors emelkedésre.
- Ketten csak nem verhetünk ki ennyi embert.
- Szerezzünk társakat.
- Vezér nélkül nem megy.
- Legyünk hát vezérekké, - kiáltá Barnabás.
- Ezek minket akarnak megtámadni, - szólt törökül egy renegát.
- Tartsd rajtok a szemedet, el ne tévesszed vonásaikat, - mondá, akihez a jelentés intézve volt.
Csak a nép békétlensége nevekedhetett gyorsabban, mint a város szépségeit és gazdag boltjait bámuló janicsárok száma.
- A kis király még nem küldetett vissza.
- A tanácsosok a sátorban hevernek.
- Turgovics fogoly.
- Sem a városnak, sem az országnak nincs helyben az előljárósága.
- S ezek a janicsárok utoljára mindnyájunkat kifosztogatnak.
- Már is legalább háromezren szivárogtak be.
A közingerültségnek ilyen nyilatkozatait hallá köröskörül Elemér és Barnabás , midőn a Vízi-kapuhoz kanyarodtak, hogy a janicsárok sűrű falkáján át a külvárosba tolakodhassanak hol szállást reméltek találhatni.
A Dunaparthoz érve Barnabás, kit a kitüntetési vágy folyvást ingerlett, a romokra mutatva szólt:
- Csak e kődarabokkal is minden más fegyver nélkül tönkre lehetne őket tenni!
- De Óbudáról százezer lép helyökbe.
Vezér és parancs nélkül csak nehezítjük a helyzetet.
- Parancsoljunk mi. Fogadni mernék, annyi engedelmeskedőre találunk, mintha a királyné nevezett volna ki.
- De te, - jegyzé meg Elemér, most először használván a bizodalmas megszólítást, - te mindaddig nem tudtad elhatározni, hogy a némettel, a törökkel vagy királynénkkal tarts -e?
Miként változtathattad meg nézeteid oly gyorsan.
Barnabás lesüté szemét s merengőn szólt: - Iszonyú küzdést állottam ki a kőpadon .
A sátán szemem elébe hozott egy tornyot, melyhez hasonlót láttam álmaimban, még akkor midőn atyám árnyéka bosszúra hívott fel.
Mily dicső tett volna égő kanócot vetni ez épület szentélyébe, hogy az oltárképekkel s papi öltözékekkel együtt minden kezdőbetűi megégjenek azon imádságoknak, melyekből az emberiség a közinség alatt vigasztalást vagy a vezeklés által bűnbocsánatot merít, mondá nekem a kísértés lelke és folytatván csábításait, megint így szólt: Ne bizzál a bosszún kívül más ösztönben!
Senki sem támogathat az élet meredek ösvényén, csak a szívós gyülölet!
Ha a toronyra a kereszt helyébe tűzöd a félholdat, - e kulcs örökre bezárja a sírokat s koporsójából egy halott sem vegyül álmaidhoz!...
Mint láthatod, - folytatá Barnabás, Eleméren nyugtatva szemeit, - a kísértő szellem nagy ékesszólással bír.
De nekem eszembe jutott, hogy te ámbár érdekeddel és irántad tanusított közönyömmel ellenkezett, segítségemre jöttél, midőn életem veszélyben volt.
Azt sem feledém, hogy Dora miatt, a családjokra büszke Deák-testvérek csak úgy űztek ki házukból, mint engemet, hogy a háborúban elpusztulj s te mégis bosszútervek nélkül haladsz a végzet ismeretlen utain .
Gondolám, nem lesz -e jobb, ha az erkölcsi fogalmak szerint emelkedünk magasra s bosszúnk az irígyeltetés lesz...
Ha! ha! ha! röhögött a gonosz szellem, téged el fog lökni magától Elemér s Dora karjain neveti ki hóbortjaidat!...
Agyam megint meggyulladt s hevétől szívem hajlani kezdett már a kísértés felé.
Ekkor léptél ki Werbőczi szállásából s elűzvén bősz álmaimat, szentül igéréd, hogy sohasem fogsz elhagyni; ekkor mondád meggyőző tekintettel, rábeszélő hangon: - keressük együtt a szerencsét, vívjunk együtt a rossz sors ellen.
A kísértő szellem a levegőbe oszlott szét, én állhatatosan követlek téged s küzdök azon zászló mellett, melynek színét magadénak vallod.
Elemér szeméből könny csordult ki, de felindulásába önvád is vegyült.
Érzé, mennyire kötelessége hallgatni arról, hogy eltávolítása nem Deákék, hanem Dorka műve volt.
Tisztán látta, mikép e nagy titok Barnabás irányában még fonák helyzetbe hozhatja s ennélfogva nem kellett volna naponként szorosabbra fűznie oly egybeköttetést, melynek egyik főindoka hamis feltevésre épült.
Kedvetlen hangulatából a Víziváros legelőrelátóbb politikusa, János diák emelte ki.
- Már öt óra és Zsigmond János ő felsége minden országtanácsossal, minden hadvezérrel együtt a szultán sátorában mulat; míg a várost janicsárok sáskahada szállotta meg.
Csak Podmaniczky ismeri a töröknek még a fehér máját is, mintha üvegen át vizsgálta volna.
Werbőczi esküdözött, hogy az nem fogja hitét megszegni és szabadságunkat tiszteletben tartandja.
Szép jövendőlés!
Látjuk, hogyan teljesedik.
- Talán a császár nem is tudja, mi történik itt, - menté Elemér leendő védurát , Werbőczit.
- Emlékszik -e kegyelmed a jól öltözött ismeretlen úrra, ki a reggeli díszmenet alatt hátunk megett állott, és Török Bálint felől tudakozódott?
E kérdést János diák régi ismerőse, a borbély intézé hozzá.
- Emlékszem, - válaszolta János úr.
- Egy kissé idegen kiejtése volt.
- Rácos, - mondá a borbély.
- Éppen most láttam őt török ruhában.
- Hogyan? tehát csakugyan kém volt.
- Az ám.
Most úgy néz ki, mintha három lófarkas basa volna.
A janicsárok mind az ő szemejárását lesik.
- Oda Buda, veszve vagyunk! - sóhajta János diák.
- De nem hagyjuk el magunkat! - szólt nógatólag Barnabás.
- Én egyszerű borbély vagyok s mesterségem csak nyerhetne azzal, ha a magyar szakálla helyett a török fejét beretválnám.
Nem önérdekből, de hazaszeretetből és városunk iránti részvétből tanácslom tehát, hogy az érdemes magisztrátust szólítsuk fel a janicsárok eltávolítása végett.
- Szólítsuk fel! - visszhangozzák a körülállók.
- Annál is szükségesebb a felszólítás, mert az éjjelre is kell gondolnunk.
Nőink , leányaink, különféle portékáink vannak.
S mire nem lehet kitéve városunk, ha a janicsárok közöttünk alszanak.
Mi örömmel prédikáltuk volna a törökök ellen kereszteshadat... azaz prédikálták volna előljáróim, mert én csak sekrestyés vagyok, de a főurak a félholddal cimboráltak s most szövetségeseik a mi polgári nyakunkra hágnak.
Menjünk tehát a magistrátushoz s közakarattal bízzuk meg ő kegyelmeket városunknak a janicsároktól gyors kitisztítására.
A csoportozat, mindig gyarapodva új egyénekkel, a városháznak tartott.
Az előrelátó János diák Elemért, minden tiltakozása mellett, karonfogva vitte .
Barnabás diák pedig önként csatlakozott a sekrestyéshez.
A helyhez, hol tanakodtak, valamivel közelebb esvén a bécsi kapu, azon mentek be , a janicsárok sűrű de nem fenyegető csődülete közt hatolván tovább.
A tanácsházban, éppen a rendkívüli helyzet miatt, állandó gyűlés tartatott.
János diák hatalmas szónoklattal tolmácsolá a polgárság érzületét.
Bornemisza Tamás, mint ideiglenes elnök, tudata a rögtönzött deputációval, hogy éppen e fontos kérdés foglalkoztatja az eszélyes és körültekintő várostanács figyelmét s egyszersmind a balkonra lépvén, inté a népet türelemre, higgadtságra és szétoszlásra.
A tanács, mint az egész város, két pártból állott.
Egyik rész befolyt a török szövetség előidézésére, a másik pedig Ferdinándhoz szított.
A törökbarátok nem merték védeni, a Bécs felé tekintők pedig nem merték megtámadni a janicsárok eljárását, mert mindkét fél félreértéstől tartott.
Nagy volt tehát a határozatlanság, a tétova és kapkodás.
Végre Bornemissza harmadmagával kiküldetett, kérdezze meg, miért lepték el a város kapuit a janicsárok s miért nem térnek vissza már a táborba.
Bornemisza mindenik kapunál ugyanezen választ hallá, ide vagyunk rendelve, míglen a magyar király visszatér.
Ily homályos és kétértelmű válasz nagy ijedséget okozott.
Mert nem értelmezhették -e úgy, hogy a királyt a szultán Konstantinápolyba viszi s janicsárait Budán hagyja? s viszont nem lehet -e arra magyarázni, hogy a janicsárok néhány óráig a rend fenntartására s az érkező királynak, mint a fényes kapu szövetségének tiszteletére vannak felállítva s mihelyt e parancsot teljesítik, a táborba visszatérnek.
Mindkét esetben a tanács szükségesnek tartá, hogy a lakosok részéről rendetlenség , ingerkedés ne tegye nehezebbé a különben is nehéz helyzetet.
A kapitány tehát utasíttatott, hogy egész eréllyel gátoljon minden féktelenséget és zavargást.
Ha a gyors fellépés miatt a városi hatóság alá nem tartozó egyén is elfogatnék vagy sérelmet szenvedne, ezért a tanács a kivételes helyzetre támaszkodva, a felelősséget, bárminő teher lesz, nem vonakodik elvállalni.
VII.
Míg Budán a lakosok ingerültsége fokonként emelkedett; míg a hivatalhatóság régi aggodalmakból újakba sodortatott; míg a janicsárok, kik csak mulatni mentek, jól szervezett összeköttetésbe hozák magokat egymással: addig a szultán főhadiszállásán szintén elbeszélni való dolgok történtek.
Akit annyi basa kísért a nagy sátorba, a csecsemő király, meglátszott elégedve a fogadtatással; mert vígan kiáltozott, midőn a császár a tisztelet miatt reszkető dajka kezéből kivette és megszemlélé, hogy rágalmazóknak bélyegezhesse azokat, kik a csauz-basa ellenében leánynak állíták.
Ezután ismételten megcsókolá, hogy kegyelméről biztosítván, védhatalma jelét homlokára nyomja, az udvarmesternőnek , mint tisztes matrónának, karjaiba tevé s bekísérte legbelsőbb sátorába, hol Szelim és Bajazeth fiainak is megmutatá, mondván nekik: öleljék és csókolják meg fogadott testvéröket: mit ezek oly illedelmes modorban teljesítettek, hogy az udvarmesternő nézete szerint e ceremóniát még a spanyol király fia sem hajthatta volna végre nagyobb szabatossággal és illemmel, noha korosabb lévén, több eszének is kell lennie.
Egyébiránt az udvarmesternőre a nyájas öreg úr - érté Szolimán császárt - szintén jó benyomást tett, ugyanannyira, hogy ámbár rettenetes hatalmú potentator és szeme hunyorítására három földrész reszket, ő mégis az udvari bálban el merne vele járni egy csendes palotást, a félelem vagy ájuldozás minden veszélye nélkül.
A basák, kik János Zsigmond elhozatalától más eredményt vártak, nem mulaszták el alázatos meghajlással fogadni azon rájok nézve keserű örömhírt, hogy a világbíró szultán a királyi gyermek arcát meglepőleg hasonlónak találja a Zápolya Jánoséhoz , az ő védencéhez, ki iránti kegyelmét most már a törvényes fiúra és trónutódra is kiterjeszteni hajlandó.
Természetesen a legfelsőbb nyilatkozat Magyarországnak török tartományokká darabolásáról táplált reményeket meghiúsítá ugyan, de azért nem zárt el minden kilátást arra, hogy amit a leigázást áhító basák a vámon elvesztettek, azt a harmincadon vissza ne nyerhessék.
Eltökélték tehát, hogy Izabella tanácsosain töltik ki bosszújokat.
E tanácsosok fényben a nagyvezérét is felülmuló sátorba voltak beszállítva s tekintélyök emelésére rendkívül hatott az, hogy számos őrizet rendeltetett melléjök.
A császár az ünnepélyes fogadtatáson leereszkedő nyájassággal társalgott velök s midőn Werbőczi István kézalatt arról értesülést szerze, hogy a híres jogtudor és városbíró Turgovics Mihály rabbilincs helyett kitüntetésekkel terheltetik, meg volt győződve azon gyanuk alaptalanságáról, jogtalanságáról és esztelenségéről , melyekkel a szultán szándékai a mult éjjeli értekezlet alatt behomályosíttattak.
A nyájas fogadtatást díszebéd követte, hol a császár személyét Rusztán basa , Szolimán kegyelt veje képviselte s a török főméltóságúak a túlságig osztogatták még Török Bálintnak is, ki őket gyakran megkergette vala, a tömjént s bókot.
Az aranytálakban felhordott étkek pompásan néztek ki ugyan, de végre is kiérzett belőlök a faggyú.
S hasonlóan idegen émelyítő ízet fedezett fel György fráter s Frangepán Orbán a basák udvariasságában is.
Azonban nem akarák a többiek gusztusát elrontani.
Délután a táborban diván tartatott, melybe a magyar urak is meghívattak.
Tudtokra adatott, hogy a szultán elhatározta Budavárát egyenesen a maga hatalma alá venni , s török kapitány és őrség védelmére bízni, mert ily várost nem lehet női kézen hagyni: a nők változékonyak, mint a szél s majd egy-, majd másfelé hajolnak .
Egyébiránt - tevé hozzá Rusztán basa enyhítőleg - a legyőzhetetlen padisah , mihelyt kipihente magát, egyenesen Bécs ellen indul, azt megvívja s tüstént átadja János Zsigmond ő felségének Budavárával együtt.
Tehát a főváros megszállása csak ideiglenes természetű s a hadviselet tervével áll összefüggésben.
György fráter ez áruláson mélyen megindulva, előadá, hogy a vár biztonsága végett nem szükséges abba török őrség.
Eddig magok is megtettek mindent, mit tőlük a hatalmas császár szolgálata kívánt; ezt szándékuk tenni a jövőben is.
De ellenezniök kell, hogy a várba török kapitány hozassék; mert ezáltal Ferdinánd pártja a haza sorsa miatt kétségbeesett magyarok átszegődése által óriás erőt nyerne.
Werbőczi a rögtöni kiábrándulás terhe alatt összezúzott kedéllyel sem megható eszmékhez, sem gondolatit kellő kifejező szavakhoz jutni nem bírt.
Csak azt ismétlé, hogy ily roppant horderejű kérdésben nincsenek jogosítva határozatot hozni; mert Magyarország alkotmányos állam s a szultán maga sem tekinté soha meghódítottnak.
Hivassák tehát egybe az országgyűlés, terjesztessék elébe a kérdés s ha elfogadtatik, készíttessék arról a maga rendje szerint megerősített , szentesített, kihirdetett és becikkelyezett törvény.
Frangepán Orbán élénken ecsetelé a veszélyt, mely Buda elfoglalásával az ozmán birodalmat fenyegetné.
Ferdinánddal és V. Károllyal egyesülne az egész keresztyén világ, fegyvert ragadna Európa a Szent Vincent-foktól kezdve a meggyalázott Magyarország legszélső végváráig, s a keresztes háborúk hosszú sora örökké megújuló, s végre győzedelmes harcot vívna Budáért Buda falainál.
A török basák erre megjegyezték, hogy a szultán a magyarokat, ha lázonganak, meg fogja fékezni, az európai hatalmasságoktól együttvéve sem fél, s azután ezek Buda miatt egyesülni nem fognak, mert a sokkal nagyobb Konstantinápolyért sem tették, s mert közöttük is olyan vallásos szakadás van, minő a szunnitáké és siitáké, mi elfoglalja minden idejöket.
Frangepán után Török Bálint akart szót emelni; de ekkor Rusztán basa a tanácsosoknak értésül adá, hogy időpazarlás volna minden további vita, miután a szultán változhatlan akarata Budát elfoglalni.
Az urak ezután a divánból kivezettetvén, őrizet alá vétettek.
A basák pedig folytatták a tanácskozást.
*
Budán a janicsárok sátort emeltek a Szent György terére, s onnan rendes őrjáratok küldettek az utcákra, s a három várkapu egészen megszállatott általok.
Különben a közlekedést nem gátolták, senkit sem támadtak meg, és az apró ingerkedést, sőt a szenvedélyes nyilatkozatokat is békével tűrték.
Úgy látszott, mintha magokénak tekintenék a holnapi napot, s elnézésök csak az előkészületek bevégzetlenségét árulná el.
Minden perc gyarapíthatá erejöket, s ami most talán csak a közvélemény kikémlelésére tett kísérlet, utóbb a siker kezességeivel ellátva, megállapított szándékká változnék át.
Valamint Gritti megöletésekor Szolimán elfoglalja Erdélyt, ha János király 80,000 emberrel védelemre készen nem áll: úgy Buda szenvedőleges magatartása felbátorításul szolgálhat oly merényre, mely különben vagy meg sem kísértetett , vagy elnapoltatott volna.
Így okoskodtak a bátrabbak.
A kevésbbé harcias hajlamúakat is szertelen ingerültségbe hozták a török táborból elterjedt álhírek, melyek a gyermek-király Konstantinápolyba vitetéséről és a tanácsosok legyilkoltatásáról regéltek.
Nem csoda tehát, ha a polgárság dühét a magisztrátus csillapító törekvései sem bírták biztos határok közé szorítani.
Ide járult még, hogy az ostrom alatt számos magyar katona hozatott be őrizetül, s a vidék földbirtokosai közül a legtöbb családostul itt keresett menedéket és nagy részben még most sem tartá célszerűnek falura költözni.
Ennélfogva tehát pezsgőbb, mozgékonyabb elemek is vegyültek a városi lakosok közé.
Volt azonban a Víziváros legdíszesebb pontján, majdnem egyenlő távolságra a bécsi s vízikaputól egy történeti nevezetességű vendégfogadó, mely alapkövének letételétől kezdve két nagy pártra szakította a polgárokat, s nevezetes villongásokra szolgáltatott jelszavakat.
A város tudniillik a regálék jövedelmének emelésével akart üres pénztárán segíteni.
E végett a tervkészítők sokat törték fejöket és sok szép megoldást gondoltak ki.
A többek közt egy idetelepedett nürnbergi kereskedő nagy hátránynak tekinté, hogy mind a bel-, mind pedig a külvárosban léteznek ugyan számos csapszékek, melyek az utasok kényelmére elegendő szobákkal s istállókkal vannak ellátva; de nincs egyetlen helyiség is, melyben az üzlet és foglalkozás közt kifáradt valódi polgárság pihenést és mulatságot találhasson, akár ünnepnapokon , akár pedig a hétköznap azon részében, midőn már dolgát elvégezte, s óhajtana beszélgetni, mulatni, társaival eszmét cserélni, s aztán lámpás mellett magát hazakísértetni.
A városbíró, ki sor szerint magyar s hajlamainál fogva az újítások barátja volt , megragadta e jó gondolatot, vásárlott egy telket, melynek régi s kis épülete, de csinos kertje volt.
Tüstént lerontatá a házat, s annyira föllelkesíté a közönséget, hogy egy tág és kényelmes vendéglő alapjaihoz a követ és meszet ingyen adták a vagyonos polgárok , s ingyen hordották s rakták a napszámosok, kik valószínűleg a kész épületben nem sok bort és pecsenyét reméltek fogyasztani.
Fájdalom, a példás összhangzást megzavarta a vendéglő elnevezése fölötti kora vita.
A németek Vörösbegyü pintynek, Tüskés disznónak, Liliomos kertnek , Fiait vérével tápláló pelikánnak, vagy Hét svábnak akarták nevezni,
A Pelikán, mint eretnekségre célzó eszme, általok is hamar elvettetett.
Hasonló sorsban részesült a Tüskés disznó is ; de a Pintyet kedvelték az idősebb német polgárok, a Liliomos kertet fiatal feleségeik, a Hét svábnak pedig hatalmas felekezete volt a vegyes közönségben.
Ellenben a magyar polgárok egyértelműleg nyilatkoztak a Hét vezér mellett; mi a másik pártot hosszas vita után szintén egyértelműségre bírta, s elvétvén a több neveket, megállapodtak a Hét svábban.
A vita kényessé vált a két hét szembetételével.
A magyar kinyilatkoztatta, hogy oda nem megyen, ahová a hét svábot lefestik; a német hasonlólag nyilatkozott a hét vezér ellen.
De az erélyes városbíró nem törődve a pörpatvarral, kölcsönvett pénzen is gyorsan építtette a vendégfogadót.
Azonban az erőfeszítésnek, bármekkora, szintén van határa.
S így történt, hogy midőn az épület fedeléhez kezdettek, az év lejárt, s a sor szerint német városbíró választatott.
Hogy döntse el a nagy pört az új előljáró?
Ez vala a főkérdés, melynek azért volt politikai fontossága, mert minden befolyását fenyegette a közönség felerésze.
Általában az új városbíró mérsékelt indulatú és leleményes eszű férfiúnak tartatott, s e dicséretes tulajdonai most tűzpróbára tétettek.
Gyorsan felemelteté a házfödelet, bevakoltatta, kimeszelteté a falakat s a két párt interpellációira ugyanezen szavakkal válaszolt: - Kérem alásan, legyenek türelemmel, mert kívánságok teljesül.
Egy szép reggelen pedig a cégképre szánt fülkébe befesteté a nagy tablót s az ünnepélyes lakomára meghívta a város minden tekintélyét.
Az aggódóknak mondá: - Jöjjenek csak el, mert mind a hét ott van.
- Melyik hét?
- A kegyelmed hétje, - válaszolta.
Ily kétszínű biztatás felingerlé a kíváncsiságot s a vendégek siettek azon helyiség megtekintésére, hol lakomázni fognak.
Akik pedig legelőbb oda érkeztek, láttak a fülkében hét szép és férfias alakot egészen eszményi öltözékben.
A festmény alá pedig nagy betűkkel ez vala írva: A hét magyar vezérhez és a hét német elektorhoz.
- Ni, ni! - mondá az egyik, - csakugyan ott van az úr hét svábja!
- És az úr hét vezére, - válaszolta a másik.
- Remek ötlet, - jegyzé meg a magyar.
- Okos megoldás, - szólt a német.
A később érkezők kikeresték a rajzon saját embereiket, így például akit a német saxoniai elektornak tartott, azt a magyar Örsnek hitte; aki pedig a német képzelődés szerint a brandenburgi elektor volt, abban a magyar Tuhutumot fedezte fel.
A nevek mind a két részről hagyományi hüséggel őriztettek és szállottak át a régi vendégekről az újakra.
- Menjünk a Hét vezérhez egy pohár borra! - szólt János diák, kinek Elemér, míg szállást szerzetek, vendége volt, tudniillik azon egyetlen szobában, melyet a legelőrelátóbb, de fájdalom, laposerszényű politikus lakásának mondhatott.
Átellenében a borbély saját ideiglenes vendégének, Barnabás diáknak azon ajánlatot tevé: - Menjünk a Hét electorhoz, együnk meg frissiben egy rántott csibét, aztán egy darab sertéshúst hajdúkáposztával, igyunk rá egy pint vörösbort, szedjünk fel egy nyaláb friss hírt, elmélkedjünk egy parányit a haza sorsáról, aztán keljünk fel frissiben, menjünk haza s feküdjünk le frissiben a puha ágyba s holnap aztán friss erővel felkelve, verjük szét, ha lehet, a janicsárokat, kik ellen egyébiránt nekem semmi kifogásom sincs, mert fejöket beretváltatják, a nagyasszonyomat el nem rabolják s a köpölyözésre és érvágásra csak annyi szükségük van, mint kegyelmednek s más becsületes hazafinak.
Én tehát szívemből gyűlölöm őket; de nem haszonlesésből, hanem tiszta magyar jóindulatból.
- A janicsárokat, - válaszolá Barnabás, - előbb kellene kiverni s aztán rá lakomázni; azonban megfordítva sem árt.
Szóljunk be János diák uramhoz s hívjuk el őket is vacsorára.
A különböző név alatt egy célra törekvők az utcán találkoztak s csakhamar a híres vendéglő kertjében alkalmak lőn nevezetes adatokkal szaporítani mind tapasztalásaikat, mind pedig élettörténetüket.
VIII.
A Hét vezér közönsége most nem a régi józan, komoly és hallgatag polgárokból állott, kik egy meszely bor mellett az ágostai ötvösök műveiről, a nürnbergi posztóról, a linci hamar foszló kelmékről, a török szattyánról, a novográdi prémekről, az erdélyi szűrt mézről, a nagybányai aszaltszilváról, a Fuggerek üzérkedéseiről, a Thurzók pénzcsikarásairól, a felsővidéki várurak rablásairól, a marhavásárról, a hús limitációjáról, a céhmesterek szabadalmairól, az eretnekek vakmerő prédikációiról, a magisztrátus választásáról, a Ferdinánd és Izabella közt kiütött háború indokairól, folyamáról s az amiatt támadt éhségről, döghalálról, jövedelmező szállítmányokról és irtózatos harácsokról beszélgettek.
Ezek a derék, rendszerető polgárok ma naplementekor már bezárták boltjaikat , műhelyeiket, raktáraikat és irodáikat.
Kitelhető pontossággal állították össze vagyonaik és adósságaik mérlegét, mintha tüstént számot kellene adniok az örökkévaló bírószéke előtt, hol semmi igazságtalan fillért nem lehet zsebre dugni , semmi csalfa csődöt nem lehet elpalástolni.
Miután pedig vagyonukkal s lelkiismeretökkel tisztába jöttek s ha az arkangyal trombitájától rettegtek is , semmit többé jóvá nem tehetének, gondolkodó arccal vonultak lakásaikba , megparancsolták leányaiknak, hogy az ablakon, ha megvirrad is, ki ne nézzenek , megcsókolták nejeiket, kiket idegen ölelésektől már nem féltettek s karszékeikre ülve, mint a római szenátorok a gallusokat, nagy elszántsággal várták azt, amit török-tatár rablásnak neveznek, csakhogy bereteszelt ajtókkal.
A Hét electornál vagy Vezérnél üres helyeiket részint fiatal polgárok, kik az óvatosság és körültekintés mesterségét ezentúl tanulják meg, részint katonaviselt egyének, részint pattogó megyei nemesek, részint hírterjesztő és hírszomjas egyéniségek, részint pedig kémek s megvásárolt izgatók foglalták el.
János diák, mint a külváros legnagyobb politikusa, a közönség közt hamar tért tudott nyitni s éppen a kert kellő közepébe vezette tisztelt vendégeit s egy kis külön asztalt diadalmasan el is foglalt.
A nagyszámú közönség nem működtette oly szorgalommal a kést és villát, mint életerős kinézésétől várni lehetett volna.
Ahelyett csupa rossz hírekkel táplálkozott s egyik a másiknak látszott étvágyát elrontani akarni.
Ellenben a borbély, ki mióta principálisának özvegyét nőül vette s az officinát tulajdonának vallja, mindig kötelességének tartá a tekintélyes polgár szerepét játszani, ha tudniillik elég nézőközönsége volt, most nagy lármával szólítá magához a vendéglő szolgáit s frissiben megrendelt minden kész ételt, minden drágább bort s az asztal csakhamar terhelve lőn tányérokkal, poharakkal, tálakkal és kupákkal.
Barnabás hatalmasan ivott; Elemér a reggeli gyaloglás és elmulasztott ebéd után éhes volt; János diák ismert mértékletessége mellett sem akará megbántani a borbélyt, ki mind az evésben, mind az ivásban jó példával járt elől.
Emiatt nem is kísérhetik figyelemmel a nagy napi kérdéseket, amelyek a szomszéd asztalok borozó közönségét szellemi eledellel táplálták.
De egyszerre az éktelen zaj közt megpendült a lant.
Elemér arra tekintett s egy külön kis asztalnál látá a szikár, öreg egyént, kinek ajkai s hihetetlen sokaságú vékony arcredői élénken mozogtak a költői lelkesedés miatt.
A lant pengett, a dalnok vékony hangját kísérve; de a közönség érzéketlen maradt s folytatá vitatkozásait.
- Ki ez a szegény vén ember? - kérdé Elemér részvéttel.
- Csak annyit tudok róla, - szólt János diák, - hogy még az ostrom előtt jött Egerből ide s kedvelt lantos vala; de egyszer eszébe jutott a török ellen dúdolni s minthogy éppen akkor Szolimán császár nekünk segítséget igért, a közönség kidobta a korcsmákból s végre György fráter ő nagysága börtönbe záratta, honnan alkalmasint nemrég menekült ki, mert két hó óta ma látom először.
Míg Elemér szívéből sajnálta a dalnokot, mind a szenvedett fogságért, mind a tapasztalt részvétlenségért, ez új nótához kezd, mely Lehel kürtjének történetéről regél, de minden siker nélkül.
Elemér a Dorka néne még megmaradt kevés pénzdarabjai közül egyet kivett s a lantos asztalára tevé, ki azt könnybelábadt szemmel köszöné meg.
János deák, a külváros legelőrelátóbb politikusa, a lantoshoz sompolygott s fülébe súgta: - Most kell a török nótákkal előállani.
- Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! - szólt a lantos, agg kora ellenére is élénken pattanva fel az asztalra.
- Jó uraim ! már a török rabságba hurcolt magyar fogoly bús nótájára került a sor.
Hallgassák meg, akiknek kezükön még nincs bilincs, akik azt hiszik, hogy ma csendesen fogják fejeiket ágyvánkosaikra hajtani, ámbár a holnap már többé nem biztos.
A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.
A TÖRÖK RAB NÓTÁJA.
Szeretem a sugarát a nap világának,
Illatos virágát iratos rónának,
Szeretem a vigan lejtő, zengő eret,
Mely a sötét erdő kebelében ered,
S míg a mély völgynek tart, hogy nyugtát találja
Testvér patakokkal szövetkezik árja.
Oh kies természet, oh mosolygó Éden,
Engedj szenderegni puha szőnyegeden!
Szárnyára a solymot! hím szarvas legelt ott
Nedves partba' hagyá az áruló nyomot.
S hol a zöld fenyűket szürke köd takarja,
S piros folyondárnak öleli a karja,
Az avar haraszt közt medve csörge, zörge,
S magas szirttetőkről tekint le a zerge.
Szeretek vadászni, míg a rengetegnek
Dörgő fellegei kürtömre felelnek!
Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen,
Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden.
A hold sejtő arca biztatva lép elő.
Balzsamot lehellő ekkor a lágy szellő,
S ég, föld rezgi velem azt a kéjt, izgalmat,
Amit szívem érez s miről ajkam hallgat.
Szeretlek! s az élet mi is volna nekem,
Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!
Megharsan a rézkürt, buzdítva csatára,
Idegen hódító rontott a hazára.
Kezünkre bilincset, földünkre vet sarcot.
Adjátok a kardot!
Szeretem a harcot!
Szeretem, dicsőség, babérkoszorudat,
S vándor kehely s dal közt nevem ha fennmarad
Szeretem, szabadság, ha szent mezőiden
Testem a legyőzött ellenséggel pihen!
O, hiu ábrándok!
Békóban sorvadok
Sötét a börtönöm, szultán rabja vagyok.
A napok folyását, évek haladását
Csak az számlálja meg, ki reggelt, estét lát.
Ifju vagyok -e még, öreg lettem -e már,
Ki tudná?
Vendégem csak egy halálmadár.
A toronypárkányról néha sivit, visit;
Tán nekem beszéli bokros szenvedésit!
Elemér úgy emlékezett, hogy e románc ugyanaz, melyet ő török rabsága alatt írt Újlaki herceg fiatal apródjáról, kit e főúr Dobse László királlyal folyt civakodásai közt elfeledett kiváltani s ennélfogva legalább húsz évi szenvedés után, mint megaggott őrült dobatott ki a toronyból, mely értékesebb foglyok számára vétetett igénybe.
Elemér dalai a magyar rabok közt nem valának egészen ismeretlenek s e körülmény azon hozzátevést ébreszté fel benne, hogy a vén lantos alkalmasint ízlelte már a török fogházak kényelmeit.
Ez Elemérben iránta rokonszenvet keltett.
Meg volt tehát elégedve, látván, hogy a közönség is tapsol, éljenez s hogy különösen Barnabás diák elragadtatásában úgy döngeti öklével az asztalt, hogy az majd széthasad.
- Szép dal! - mondá Barnabáshoz fordulva a borbély.
- Azt nem tudom; de jó alkalmat szerezhet magunkat kitüntetni.
A borbély nem érté ugyan derék vendégének célzását, azonban mégsem mulasztá el csupa tiszteletből megjegyezni: - Szent igaz, pompás alkalmat szerez mindenre , legkülönösebben pedig a kitüntetésre.
A vén lantos a közönség tetszését íziben fel akarta használni.
Felpattant tehát az asztalra s mondá: - Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok!
Én a haza iránti szeretetből s törökgyűlölet miatt ingyen énekeltem el e verset; de az, aki szerzette, még mindig rabságban sínylik és ősz szakálla már legalább egy német rőf hosszúságú.
Adakozzék tehát minden irgalmas keresztyén az ő kiváltására!
Ezzel süvegét a bőkezű közönség közt végighordá s Elemér is dobott be néhány fillért.
- Énekeljen a lantos megint a törökről, - kiabálták.
Az öreg szívesen engedett a közkívánatnak, de előbb a szokásos módon szólott: - Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok!
Olyan verset énekelek most, melyről a tudósok azt mondanák, hogy satyrico-allegoricus , mi magyarul annyit tesz, hogy tréfás ugyan, de a tréfát nem mindenki érti meg.
Mi azonban jól fogjuk érteni, ha mindig szemünk előtt tartjuk, hogy e versezetben a kard alatt oly derék fővezért kell képzelni, ki Magyarországból a törököt ki tudná verni.
Taps és utána mély csend következik.
HUNYADIAK KARDJÁNAK HITELES
TÖRTÉNETE TÖBB SZAKASZBAN ELŐADVA
I.
Oda van már Mátyás, magyarok királya!
A halállal nehéz harcát alig állja,
Még csak egy ütközet, csak egy kicsiny csata,
S erős büszke szive ellankad alatta,
Keze lehanyatlik, szemére éj borul,
Földi koronája fejéről lehull.
S vajh, ki veszi azt fel?
Ágya körül vannak
Zápolya, Báthori, Perényik, Drágfiak,
A lindvai Bánfi, a pelsőci Bebek.
S mindeniknek szíve hatalomért remeg.
A királyné pedig halk imáját mondja,
Szeme a férjén függ, a koronán gondja.
S vajh, ki veszi azt fel? találgatja Drugeth:
Szentgyörgyi a trónon csak németet tűrhet!
Az enyingieknek Miksa kell, az osztrák;
Kanizsai s Újlak az országot osztják;
Telegdi Prágára, Krakkóra néz Pethő,
S hát ha Kinizsinek minden elérhető?
« Jere ide fiam!
Im! kardom itt vagyon.
( Az asztalra mutat.)
A királynak adom.
Bűbájos a fénye és acélja éle,
Atyám örök nevét szerezte meg véle.
Csak a török ellen forgattam igazán,
Csapása szelid volt, pártütőkkel viván.»
« Jere ide fiam!
Késő már a bánat!
Ahol nem gondoltam, a vész onnan támad !»
Corvin János enged atyja parancsának.
« Lehet e kard üdve s átka a hazának.
A királyé legyen, de ha rossz kézbe jut,
Éle minket sebez, fénye ránk hoz borut.»
Mátyás király meghalt, a szemfedőt varrják
Ezalatt az urak egymást káromolják.
Forrnak temetésén, a tor alatt küzdnek.
Szeme kérőkön jár a sóvár özvegynek.
S törpe nagyravágyók, tervökre támasznak
Hármával, négyével trónkeresőt hoznak.
« Éle minket sebez a hős fegyverének,
Ha egymás romlásán zeng diadalének,
Ha minden kardcsapás a haza új sebe,
S harácsolt kincsekkel tel rablóink zsebe,
S mert az álbaráttól ejtett seb oly fájó,
A rossz akaratnak fegyver csak tompán jó»
Szólt Corvin s míg könnyét busan eregette,
Hunyadiak kardját Dunába ejtette.
II.
Dobse László ezt nem bánja, magyarok királya!
Versenytársival a harcot tölt kupánál állja.
Rongyollik bár a palástja s török foszlatgatja,
Hol Kinizsi, hol Zápolya megint összevarrja.
Ha a pénze el-kisiklik, zsidótól vesz kölcsön,
Hogy Szerencsés, a kincstárnok, kedve szerint költsön,
És ha Zsarnón a török győz s nincs hitel otthon már,
S ha kiszakad az országból Szabács és Nándorvár:
Mit törődnék?
Minek nőne érte ősz szakálla?
A szerencse forog s bukik aki tegnap álla.
S ha neki a balesetet gallérához varrnák,
Rendületlen nyugodalmát azért nem zavarnák.
És a szakács hogyha mondja: «üres kamarája »,
Majd szolgál friss pecsenyével a Laci konyhája.
III.
Lajos már aggódik Hunyadiak kardján.
Méla boru jár-kel fiatal szép arcán,
És ha bánatának árnya sötétebb lesz,
Fellegén sejtelem villáma tévedez,
Merről száll az átok ifju életére?
Szemét a gond viszi kelet vidékére.
« Napkelet határa, nagy veszélyek tára!
Mely csapást inditasz a magyar hazára?
Sáskasereg jön -e? vagy ragályok árja
Duna, Tisza terét pusztítva bejárja?
Szárnyra miért kelted a halál angyalát?
Bölcsőt keres -e vagy menyasszony-nyoszolyát?
« Nálad van a pestis, nálad készül a szer,
Mely a lelket öli s testet bilincsre ver.
Döntöd a keresztet, vakhited terjeszted,
A törököt, tatárt vesztünkre ereszted.
Melyik ostorodhoz lesz szívednek kedve?
Találgatja Lajos sajditva, révedve.
Hadat gyüjt Szolimán: gyors futár ezt hozza.
« Országgyűlés legyen!
Hadd, szóljon az hozza.
Nándoron Szolimán: Alapi ezt írja.
« Nemesi felkelés majd futásra bírja.»
Elveszett Ujvidék: Tomori izeni.
« Véres kard hordása fog tán segíteni.»
Búcsúzik a király Buda szép várától,
S könnyezve, zokogva szebb Máriájától.
« A halál kiszemelt, kedves feleségem,
Martaléka vagyok, közel is van végem.
Homlokomon jegye!
A nemzet bünéért
Illő, hogy ki első, vegye az első bért.»
Bátorítja neje.
« Nem félek kedvesem!
Aggaszt, hogy a sírba babér nélkül esem.
Tartok, hogy tán folt lesz sisakomon, s a vérten,
Hadam vezér nélkül szétoszlik megverten.
Pedig ha Hunyadi kardja volna vélünk.
Egy új Szent-Imrévé lenne csatatérünk !»
Mária a kardot keresteti szörnyen,
Esztergomon, Vácon, Palotán és Szőnyen.
A Dunának árja hömpölyög sötéten,
Iszapjával titkát takargatja mélyen,
« Mese tán az egész!
Erre Mohács útja!
Ütközetet álljunk.
Vívja ki hogy tudja.»
IV.
Vívta ki mint tudta!
Elveszett az ország,
Oda a szabadság s nyakunkra török hág.
Ferdinánd is búsul, Zápolya is érte;
Mindenik a harchoz imigy, amúgy érte.
S ha Hunyadi kardját véletlen megkapná,
Mert pörös tárgy volna, bíró kézbe adná.
S míg a két fél között foly a nagy kereset,
S egyik a másiknak álnokul szór leset.
S amit nem győz szóval, intézi ágyúval:
Addig a török faj minket elnyel, felfal.
Várainkat vívja.
Végeket megszállja,
Ferdinánd adót küld, Zápolya szolgálja.
Duló csapatok pusztítni szétereszt,
S lángokba borítják a takarmányt s ereszt.
Ez a magyar embert lóról leszállatja,
Amaz fürge kézzel tanyáját kutatja,
S ha gyermeke puja, nejét ejti rabul,
A mentét, fringiát hordja ráadásul.
Magyar ember pedig törölgeti szemét,
Ügyre hogy jól vegye kárát, veszedelmét.
Pedri a bajuszát, csóválgatja fejét,
Szavába elegyít egy-két «terengettét »,
Szomszédja megpezsdül ezen a nagy ujságra,
S ujjával mutat a feldult csürre, házra:
Szép gyermekim, szolgám! törökvilág volt ott,
Egyik szántott, vetett, a másik aratott.
Ej! de nem így lenne, ha Hunyadi élne!
A beste törökkel magyarán beszélne.
S ne volnánk csak árván, s lelnők meg csak kardját,
Majd leszedegetnők a tar fejének kontyát.
Háremet bedöntnők, kivetnők porontyát,
Országnak elűznők egyész pereputtyát.
V.
A dalnok, ki hallja ezt,
S rimekbe leírja,
Lantja gyönge hurjait
Mért feszítné íjra?
Atyja nem volt Tyrtæus,
Sparta nem hazája.
S harcra kit buzdítna most
Vére, könnye, szája?
S míg a bajnok a segélyt
Csak az égtől várja;
Lantosa a «riadót»
Tarsolyába zárja.
A sutba ül, énekel,
Hogy az időt tolja,
S ha regéje véget ér,
Álmosan dudolja:
« Beh kár, hogy a nemzetnek
Csak egy kardja van,
S azt nem tudja, hol hever
A mély Dunában !»
- Igaz, igaz! nincs vezérünk s azért van veszélyben a haza, - sóhajták az idősebb várőrök, könnyeiket törölvén.
Mások meg mondák: - Török Bálint is csak úgy megverné a szultánt, mint Hunyadi, ha egyesek volnánk; de fele az országnak Ferdinánddal, a másik Zápolyával tart s a pártviszályok miatt a janicsárok maholnap Budavárába befészkelik magokat.
- Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! - szólt a vén lantos, megragadván a kínálkozó alkalmat.
- Az a fogoly, ki Hunyadi kardjának históriáját versbe szedte, egy volt azon ritka fiatalok közül, kiket a természet már serdülő korukban a seregvezérlés rendkívül tehetségével ajándékozott meg.
Ő egész tervet készített arról, hogy magyar rabok miként szökjenek ki börtöneikből s egy kis, de vitéz csapattá alakulva, mily csodálatos utakon érkezzenek vissza, Bolgár- és Rácországon át, saját szülőföldjökre.
Valóban nagyszerű volt a szerencsétlen fiatalember terve, de egy gonosztevő elárulta a töröknek.
Miért beszéljem tovább a gyászos történetet, hisz könnyű kitalálni, hogy a mi ifjúnk kegyetlenül megöletett, s régi tisztelői maholnap még a sírhelyét sem fogják megmutatni tudni.
Én ugyan a haza iránti szeretetből s törökgyűlölet miatt ingyen énekeltem el a szép verset; de szerzője hamvainak megőrzéseért adakozzanak nagyságtok, tekintetességtek és vitézlőségtek annyit, hogyha nem is kőből, de legalább fából emléket emelhessünk az Istenben boldogult sírja fölébe.
Ily hatásos szónoklat után a vén lantos fövegével ismét körútnak indult s történetesen Elemérnél kezdé meg a sort.
Ez jól emlékezett a Hunyadi kardja történetére, mert a költeményt török fogsága alatt ő írta, sőt később Dorának be is tanítá; de azért mégsem mulasztá el csupa szeszélyből néhány fillért adományozni saját síremlékére.
S a lantos a közcélra szánt második adót még fényesebb eredménnyel hajtaná be, ha történetesen nem veti szemét egy kerekarcú, köpcös egyénre, ki mellén keresztbe font kezekkel várta a dolgok további fejlését.
A kerek arc miatt egyszerre sompolygóvá lett a lantos.
A kert szélsőbb részeiben kezdé keresni a síremlék pártolóit s midőn leginkább vártak rá a dalbarátok, már láb alól eltűnt és a közönséget, mely a török ellen lévén hangolva, új éneket követelt, kielégítetlen hagyá.
- Hová bújt az öreg? álljon elé! - követelék sokan, nem sejtvén a befolyást , melyet egy arc gyakorolhat arra, kinek már egyszer miatta meggyűlt a baja.
- A lantos elment, - szólt a vendéglős egyik szolgája, kinek a sietség miatt, a bor árával is adós maradt.
- De itt hagyta lantját, - mondá Elemér, - s ha meghallgatják, helyette elénekelem azt a dalt, melyet ő harmadiknak szemelt ki.
Elemért megnyerő mosolya, deli termete, nemes mozdulata, emelkedett homloka, szép férfias arca, finom, de erélyes vonásai, gyönyörű metszetű kék szemei és sárga fürtei, melyek gazdag gyűrűzetekben érinték erős vállait, oly felötlő s majdnem kiváltságos egyéniséggé tették, minőt a világ inkább képzelhet a magasrangúak osztályában, mint a szegény származásúak közt.
Ez az érzés uralkodott a Hét vezér vendégeinél is s nem csoda, ha a nép abban a korban, melyben nálunk csak a kard volt az úri rend kezébe való, a hegedőst és koldust ugyanazon helyzet különböző kifejezésének tartotta.
A Hét vezér vendégei tehát megütközésöket alig palástolhatták a fiatal úr szeszélyén, ki közhelyen, mint komédiás akarja őket mulattatni.
De előítéletöket hamar feledteté a gyönyörű hang, mellyel Elemér a költeményt lantkíséret mellett inkább szavalta, mint énekelte.
A dal szövege sem téveszté el a célzott hatást.
Izgató volt, a nélkül, hogy éppen nyílt harcra ösztönözne.
Ostromolta a gyávaságot, mely idegentől, mely a véletlentől, a rendkívülitől várt segélyt, a helyett, hogy saját magára támaszkodnék s életét egy nagy törekvésért kockáztatni merné.
A török a dalban mégse volt említve, de a Hét vezér minden vendége érté a célzatot s hogy a lelkesedés túláradva, nem tört ki tettleges fellépésekbe, annak Szolimán roppant táborának közelségén kívül még az az oka is volt, mert a figyelmesebbek nagy meglepetésökre tapasztalni kezdették, mily sok idegen és gyanús arc férkőzött közikbe.
Néhol fegyveres hajdúk valának láthatók, kik a rendet fenntartani jöttek a vigadók közé; néhol pedig oly alakokra tévedt a szem, kik a város nevezetességeit bámuló janicsárokhoz hasonlítottak s a kert homályosabb részeiben fantasztikus csoportokat alkottak és majd összefolyni, majd szétterjedni látszottak.
Elemér, ki csendes és óvakodó vérmérséke ellenére a napi benyomások után, melyek bosszantották, egy költői benyomásnak nem állhatott ellen, mihelyt a hangszert az asztalra visszatevé, érzett valami olyast, mely az önmagával elégületlenséghez hasonlít.
S bár a janicsárok rakoncátlanságait, ha azok a nép által komolyan visszautasíttatnának, a szultán által is, mint akaratja ellen történteket , megrovandónak remélte; mégis kezdé sejteni, hogy a nagy szenvedélyekre hivatkozás , midőn eredmény nélkül hangzik el, az izgatókra a vakmerőség helyett a hetykélkedés színét veti.
Saját magával elégületlenül kezdett rést keresni, hogy asztaltársaihoz visszavonulhasson.
- Követem alásan! - szólt ekkor az a kerek arc, mely a vén lantost megszökésre bírta s a köztaps és «vesszen a török» kiabálások alatt észrevétlenül tolult Elemér háta megé - követem alásan az ifjú urat s ne tessék rám neheztelni, ha kardját ezennel elkérem s kegyelmedet a Hét vezér kapuja előtt álló hajdúkkal a börtönbe vitetem.
Ez az én kellemetlen, de szigorú kötelességem.
Barnabás diák meghallá a kerek arc közleményének lényegesebb részét s a pesti segélyért a kölcsönt azáltal hitte lelkiismeretes pontossággal megfizethetni, ha a kerek arcot viselő egyént úgy nyakonüti, hogy az nem megvetendő termetének egész súlyával Elemér lába elébe bukjék, mi pontosan meg is történt.
- Az Istenért, mit tevél? - kiáltá Elemér, a bukott egyént a földről emelgetve s Barnabást csillapítva.
- Levertem az ebet s ha morogni mer, ismét kap nyelnivalót, - válaszolá Barnabás a végzett munka sikere miatt teljes és ártatlan önérzettel.
- De ez midőn engem el akart fogni, hivatalos kötelessége szerint vél eljárni s ily esetben nem szabad erőszakhoz folyamodnunk, - mondá Elemér oktatólag, míg a földről felemelé a kábult egyént, ki Barnabás vitézsége miatt tág mellébe a levegőt még most is alig tudja szájával és orrával beszivattyúzni.
- Minden a megkülönböztetéstől függ, - szólt közbe János diák.
- Kegyelmedet tudniillik a város kapitánya akarta elfogni, holott ily merényre a szent korona tagjai irányában nincs feljogosítva.
Ha tehát Barnabás kollégám fültőn ütötte őt , ezzel rövideden és velősen magyarázta meg a partis primæ articulust nonust.
A felüdült alkapitány dühe csodálatos szökeléssel rögtön János diák ellen fordult .
- Az egész világ bizonyságot tehet arról, - szólt indulattól reszketve, - hogy kend a város elhirhedt izgatói közé tartozik s a magisztrátustól ma különös utasítást kaptam, minden mozdulatainak szemmeltartására.
- Fittyet vetek én, uram! az egész magisztrátusnak, miután indubitatus nemes ember vagyok, - szólt hetykén János diák.
A közönség is kezdé észrevenni, hogy mi történik a közlelkesedéssel megtapsolt fiatal lantos környezetében.
Az «űzzük ki Budavárából a janicsárokat !» és «a városi tisztviselők a törököknek akarják a várost elárulni !» oly jelszavakká váltak, melyek egymásután indultak versenyfutásra s majd az egyik járt elől, majd a másik.
Ily döntő percben a borbély sem tartotta reputációjával megférhetőnek az óvatosságot, s politikai nézetei leplezgetését.
- Én azt tanácslom, kérjen bocsánatot az alkapitány uram, hogy közöttünk a csendet fölzavarta, s mi megszelídülve kezet nyujtunk neki, s együtt ürítünk poharat a török nemzet vesztére és a haza javára.
- Hát még ez a pimasz is pattogni mer! - szitkozódott az alkapitány.
- Én pesti polgár vagyok.
Műhelyem, házam is van.
Kikérem tehát az ilyen titulust .
Az atyám mészáros volt, a kegyelmedé szintén.
Együtt ültünk az iskolában, de a szamarak padján.
Nem illik kegyelmednek úgy felfuvalkodni, minthogy emlékezhetik rá, hogy én s a hozzám hasonlók tettük városkapitánnyá.
- Fogja be a száját, mikor a magisztrátussal beszél.
Ezek az emberek velem jönnek .
Maga meg kotródjék haza a szappanos tányérhoz.
- Jól meggondolja, aki rám teszi a kezét, - dörmögte Barnabás diák, látván, hogy míg a borbély az alkapitánnyal perel, azalatt a közönség gyérül, s az üresen maradt tért városi hajdúk s fegyveres várőrök foglalták el, és a kertkapunál ácsorgó janicsárok szemtelen kíváncsisággal tekintgetnek be.
A heves és verekedésre kész közönség takarodásának oka pedig a fegyveres várőrök megjelenése volt, kik a legelszántabb részt, tudniillik pajtásaikat és a többi zsoldos katonát a fegyelem varázsa által hallgatásra és visszavonulásra bírták.
- Szívesen felelek a törvényszék előtt tetteimért, - mondá Elemér - s Barnabás barátomnak nincs szándéka az erőszaknak ellenállni.
Ő követni fog engemet a városházba, hol a történteket mind mi, mind az alkapitány úr előadhatjuk.
- Én is megyek, - mondá János diák, - és ünnepélyes elégtételt kívánok azért, hogy nemes ember létemre egy polgártól bántalmaztattam.
Majd lesz ebből akkora processus, mint az ország útja.
Járhat a városbíró tyúkkal, kaláccsal utánam, s mégsem dughatja be a számat.
- Nekem meg volt parancsolva, hogy a nemest is elfogjam, - állítá daccal az alkapitány.
- Annál rosszabb!
Menjünk!
- Ezzel János diák indult a kertkapu felé.
- Várjanak be engem is! - kiáltá bővebb megfontolás után a borbély.
- Akár mint bűntárs, akár mint tanu e nevezetes esetnél jelen akarok lenni.
Nekem ugyan semmi érdekem nincs benne, mert alkalmasint nélkülöznöm kell nagyasszonyom, azaz feleségem, kellemes esti társalgását, de a barátságért és a hazáért rég megtanultam áldozatot hozni.
Ezzel csatlakozott Elemérhez, ki Barnabás diákot hosszas rábeszélés után végre megmozdulásra bírta.
Az alkapitány, ki híres fogdosó volt, azonban hivatala természeténél fogva csak a nép alsóbb körében, most először jutott oly helyzetbe, hogy tekintélyes egyéniségek szabadságát támadja meg.
Míg tehát maga elől ment, s hat hajdú töltött puskával a fedezetet alkotá, fontolás alá vette az esélyeket, mikre a mai nap viszontagságai által ő is ki lehet téve.
- A fővezér, - gondolá - a lantos, ki énekkel lázította a népet, nagyrangú úr lehet, de elfogatásáért a magisztrátus , melynek én engedelmességgel tartozom, hordozza a felelősséget.
A katona, ki a Perényi-huszárokhoz hasonlít, felakasztatik, ha az.
Ellenben, mihelyt világosságra jön, hogy a királyné szolgálatában van, gyilkolási merényleteért a katonai törvények szerint fog büntettetni.
János diák nemes ember, de én őt nem fogtam el, s ha mocskolódtunk, kiki annál marad, ami ráragadt.
A hitvány borbélyt, ki úrhatnék, s minden lében kanál akar lenni, letartóztatjuk azon esetben, ha a többit ki kell bocsátanunk.
Így legalább rosszakaróink nem vethetik szemünkre , hogy a rend fenntartását szívünkön nem hordoztuk.
Az alkapitányt komoly elmélkedéséből fölrázta az a körülmény, hogy a foglyokat vivő fedezet után janicsárok kezdtek tolulni, mintha ők is a budai csend és rend fenntartása iránt érdekelve lennének.
- Hátha ezek velünk jönnek a tanácsházba? - gondol s a bőre borsózni kezdett az iszonyú lehetségtől, hogy a janicsárok személyében rendőrtársaik akadtak, kik majd törökösen bánnak el vele, polgártársaival, s az egész okos és körültekintő magisztrátussal.
Ha a janicsárok társalgását értette volna, mint Elemér, akkor talán kevesebb rémképeket lát vala.
Az egyik ugyanis azt kérdé társától, Barnabásra mutatva: - Úgy -e ez szeretett volna minket megtámadni?
- Igen, ma délben az Ötvös-utcában arról beszélt, de úgy látszik, nincs sok ismerőse, kivel cimboráljon.
- A másik meg a szultánt gúnyolta, nemde?
- Verseket énekelt, de homályosak voltak, nem bírtam értelmöket kivenni.
- Hát a másik kettő?
- Az egyik sokat evett és ivott; a másik azzal, ki őt börtönbe viszi, vetélkedett a nyelv gyorsaságával.
- Hagyjuk hát őket magokra, - szól a janicsár altiszt, ki a foglyokat követő csoport vezére látszott lenni.
Az alkapitány nagy megnyugtatására a városház előtt a janicsárok a zsidó-utca felé fordultak.
Bornemisza volt azon szomorú kötelességgel terhelve, hogy a városházban ébren töltve az éjt, egyfelől ügyeltessen a janicsárok minden lépéseire; másfelől a polgárok közt a rendet fönntartsa, s ha befogatások történnek, a szükséges intézkedéseket megtegye.
Ő, ki pár nappal előbb a némettel való rokonszenv vádja miatt saját vagyona nagy részével volt kénytelen a török basa megajándékozásához járulni, most már Turgovics helyett azért virraszt, nehogy valamelyik töröknek, ha garázdálkodnék is, meggyűljön a baja.
A jámbor öregnek feje zúgott már a sok kellemetlen hírtől, s csak azzal vigasztalta magát, hogy szép sorban mind feljegyzi ő ezeket a posteritás számára épületes tanuság végett.
Az alkapitány belépett s meglehetős hűséggel elbeszélte a történteket.
Erre a két fogoly s annak két melléklete hozattak be.
- Kegyelmeteket ismerem, - szólt Bornemisza nyájasan János diákhoz és a borbélyhoz; gondolván, hogy azalatt talál oly módot, mely eljárását kielégítővé teendi mind a vádlottak, mind pedig a gorombán megsértett alkapitány és ezáltal a tekintélyében csorbát szenvedő városi hatóság irányában.
- Mi is ismerjük kegyelmedet, - szónokolt János diák, - s csodálkozunk, hogy az alkapitány oly okos és óvatos férfiútól vett utasítások szerint mert velünk packázni.
- Én nem annyira panaszolni, mint tanutétel végett jöttem ide, - említé a borbély , János diák magas hangját inkább a kard vagy toll, mint a beretva és köpöly emberéhez szabottnak tartván.
- Helyesen cselekszik és szól kegyelmed - mondá szelíd mosollyal Bornemisza.
- Nincs szebb s fontosabb a hü tanuskodásnál.
Ennek köszöni a különben vak igazság az ő szemvilágát, s a különben csak tapogató történetírás az ő fáklyáját, mellyel a sötét multba világít, hogy a késő ivadék a homályból kivehesse a régi események körrajzait.
Be kellene zárni a törvényszékeket, s a mesék alacsony osztályába sorozni a magasabbrangú érdemes történetet, ha egyszerre a világból kifogynának a szemtanuk, s mikor baj történik, senki sem volna jelen.
- Tökéletesen igaz, tanácsos úr! - mondá az alkapitány.
- De a befogott embereket most examinálni kell, hogy a további eljárást intézhessük.
Ez emlékeztetés a jámbor Bornemiszát a perc valódi kívánalmára téríté vissza.
- Szabad -e becses nevét tudnom? - e szavakat intézé Elemérhez, kiben tekintélyes helyzetű egyént sejtett.
- Komjáti Elemér vagyok.
Sokféle Komjátik voltak, s közülök a legelőkelőbbek Palota vára körül pár falvat bírtak.
Bornemisza tehát a második kérdést, melyet Elemér talán sértésnek vehetne , hogy tudniillik: nemes ember -e? kikerülni akarván, így szólott: - Viszontagságos időket élünk; ha elzárjuk kapunkat egyik ellenség elől, nem vagyunk biztosak, hogy saját szövetségeseink nem törik -e be azt.
Megvallom, mindig nagy tisztelője voltam Werbőczi ő nagyságának, ki a szultán palástjába fogózik, de nem tudom kárhoztatni azokat is, kik Podmaniczky ő nagyságával tartanak, s azt hiszik, sokkal jobb a veszélyt kikerülni, mint meglepetni általa.
Ő nagysága mint éppen most hallom , eltávozott Budáról.
- Ma reggel öt órakor, az ő naszádján jöttünk a budai partra, - mondá Elemér.
- S vajjon hová vonult Podmaniczky hatalmas szövetségesünk protekciója elől?
- Palotára.
- A legjobbféle Komjátit fogta el a szerencsétlen alkapitány, - gondolá Bornemisza, s előleges vallatását tovább folytatandólag Barnabás diákra veté szemét.
- Minek hívják?
- Barnabás vagyok.
- S vezetékneve?
- Az titok, - szólt mogorván a kérdezett.
- De, - jegyzé meg Bornemisza, - a vallatásoknál nem lehet a nevet titkolni.
- Ahhoz semmi közöm, ha lehet -e vagy nem?
- Ne nehezteljen vitézlő uram! de kénytelen vagyok neve után tudakolni.
- Tessék.
- Számos okiratban láttam a keresztnév mellett csak ezt a szót: diák vagy literati, - jegyzé meg Elemér.
Engedékeny készséggel mondá Bornemisza: - Tehát a régebbi esetekre támaszkodva, mi is a vitézlő Barnabás úr keresztneve mellé a vezetéknév helyettesítéséül ezen melléknevet fogjuk tenni: diák...
De nemes ember -e? - kérdé megint a vallatotthoz fordulva.
- Mi köze hozzá? - szólt Barnabás.
- Úgy látom, a fegyver nemes mesterségével foglalkozók nem ismeretesek a polgári ügyek menetével; megmagyarázom tehát...
- Sohase fárassza kegyelmed magát a magyarázattal, - vágott közbe Barnabás.
- De a jurisdictio tekintetéből szükséges megtudnom: ha nemes -e vagy nem?
- Pedig az, ismétlem, titok.
- De hát hol pöröljünk az alkapitány megütéseért?
- Ahol tetszik.
- Nem a tetszésünktől függ.
E kérdésben a törvényszék illetékessége határoz, s ha kegyelmed elhallgatja, kitől kérdezzem meg méltó rangját?
- Kérdje meg a Boldogasszony német egyházának köveitől, - szólt sötéten Barnabás .
- A kövek hallák, mennyit tanácskozott atyám miatt az országgyűlés, s minthogy nem sülyedtek a föld alá szégyenökben, tehát még mindig beszélhetnek atyám felől , saját módjok szerint.
Bornemisza legalább is országnagynak képzelte azt, kinek atyja az országgyűlést foglalatoskodtatá, s ennélfogva eldöntöttnek hitte a nemességre vonatkozó pontot.
Ami magát a tényt illeti, arról nagyjában ugyanazt mondták a felek, amit az alkapitány.
Elemér csak annyi megjegyzést tevén, hogy ámbár sajnálná és szégyelné , ha a magyarok a török igát mintegy önként vennék nyakokra, az általa előadott románcban nem volt közvetlen felhívás a janicsárok kiverésére.
- A rendkívüli idők kényszeríték a budai tanácsot rendkívüli szabályokra, - szólt Bornemisza.
- A kormány a szultán táborában van, s míg ott mulat, egy verekedés a polgárok és a tolakodó janicsárok közt Buda megszállását vonhatná maga után.
Nem a hazából egy várost kell nekünk oltalmazni a végromlástól, hanem e város által a hazát.
Ily nézetnek hódolt ő felsége a királyné, midőn tettleg nem létezvén kormány, azon talán még ma éjjel megszűnendő időköz alatt, a várost a csend fenntartásáért rendkívüli hatósággal ruházta föl.
Mi jámbor polgárok, kik vagyonosodásunkat is a nemességnek köszönjük, nem vagyunk oly büszkék, hogy a főbb rendűeket törvényszékünk elébe hurcolni kedvünk lehetne.
Kegyelmed Komjáti Elemér úrfi beláthatja, hogy mielőtt csak jegyzőkönyvre vehetnők a Hét vezérben történteket, már vagy a janicsárok kimennek a városból, s ekkor az egész kereset önként megszűnt; vagy pedig a kormány visszajön a táborból, s ekkor ő veszi át tőlünk az ügyet.
Ne nehezteljen tehát rám, ha azt a javaslatot teszem: töltse az éjt és a holnapi napot a tanácsháznak a letartóztatott tekintélyesebb polgárok számára kijelölt szobájában.
Ne tekintse azt börtönnek , mely valóban inkább csak védhely, minthogy elvonja kegyelmedet a lehető utcai zavargások és az ezzel együtt kifejlődhető török rakoncátlanságok veszélyeitől .
Ami pedig nemzetes és vitézlő Barnabás diákot illeti, mély fájdalommal kell neki kijelentenem, hogy általa az egész város sértetett meg.
Míg tehát a királyné ő felségének jelentést tenni alkalmam leend, kötelességem tudtul adni, hogy szintén le van tartóztatva.
Egyébiránt, ha a jegyzőkönyvet felvesszük, kezességen kibocsáttathatik, még mielőtt az ügy a törvényszéknek be is jelentetnék.
- Ez ellen én tiltakozom, - szólt az alkapitány.
- Kérem azt akkorra halasztani, midőn a tanács együtt lesz, - válaszolá csillapítólag Bornemisza.
- Kegyelmeteket pedig - folytatta János diákhoz és a borbélyhoz fordulva - Isten oltalmába ajánlom!
Menjenek haza, feküdjenek le, s ha egy tapasztalt öreg tanácsát követni akarják, ne menjenek holnap este a Hét vezérbe.
- Nem úgy van az, tanácsos uram! - pattogott János diák.
- Nemes ember vagyok, s nem tűrhetem a nemesi rend lealacsonyítása nélkül, ha annyira nő a polgárok szarva, hogy az alkapitány is mer fogsággal fenyegetni, s nyilvános helyen izgatónak címez.
Ezért én elégtételt kérek.
- Panaszolja be holnap, ha tetszik, - szólt szárazon Bornemisza.
- Mit panaszoljon?
Köszönje meg, ha le nem tartóztatjuk, hisz be tudom bizonyítani, hogy ő volt minden rendetlenség okozója.
Az egri vén lantost, ki börtönünkből a mult héten szabadult ki, ő vette rá, hogy a török ellen lázítsa a polgárokat.
Komjáti Elemér úr nem énekelt volna, ha János diák bérenc lantosa hajdúim elől meg nem szökik.
Még ma hurokra kerítem a kópét, s holnap vallatni fogjuk.
Majd kiderül minden.
- Jól van tehát! - szólt dühvel a külváros előrelátó politikusa.
- Egy tappot sem mozdulok innen, míg kend rágalmait be nem bizonyítja, vagy elégtételt nem ad.
- Én nem fogtam el kendet, - válaszolá hetykén az alkapitány, - de ha tetszik barátjaival a börtönt megosztani, annak ellent nem szegülünk.
- Kend szemtelen, - kiáltá János diák.
- Éppen azon szót vette ki a számból, mellyel kendet akartam érdeme szerint megcímezni.
- Kegyelmed János diák lázítással vádoltatik, - szól most Bornemisza, - s miután önként akar fogságba menni, s ránk nézve hasznos, ha mielőtt indulatoskodását folytatná, egyet alszik, ennélfogva szándékát helyeseljük s a porkolábra bízzuk végrehajtását.
- Hét országra hangzó pör támad ebből!
Ne felejtsék el, hét ország fogja meghallani, ami rövid időn be fog következni.
Megyek a börtönbe, igenis oda megyek, s óhajtanám, ha a pince fenekén volna az, s ha csepegne a víz falairól, s varangyosbékák szökdelnének kövein.
- Fájdalom, - mond Bornemisza, - mindezen rémségekből semmivel sem szolgálhatunk .
A szoba, melybe a három vádlott beszállásoltatik, - s mint remélem csak pár napra - tágabb, világosabb s tán tisztább is kegyelmednek, János diák uram, a lakásánál , s hogy szükséges kényelem benne ne hiányozzék, a negyedik deliquens vagy tulajdonképpen az egyetlen tanu gondoskodni fog elégséges ágyneműről.
Ez leend büntetése azért, mert mesterségén felül eső dolgokba elegyedett, s az egész török birodalom vesztére akart az alkapitánnyal poharat üríttetni.
- Nem fogom fellebbezni az ítéletet, - szólt a hiú borbély, s boldog volt, hogy ily nagyfontosságú politikai ügyben ő is főszerepet játszhatik, tudniillik ágyvánkosai és szalmazsákjai által.
- Szívemből örvendek, - folytatá Bornemisza, midőn az alkapitány intézkedések végett távozott, - szívemből örvendek, hogy kegyelmetek Komjáti Elemér és Barnabás diák uraimék kellemetlen esetlegektől menthettem meg.
Vagyonom feldúlatott , családom a török táborba küldetett hűségem kezességéül, de nem a személyes érdekek ösztönzének arra, hogy a törökök iránti minden kikeléseket gátolni törekedjem.
El van veszve az, aki most ez óriás fenevaddal küzdeni mer.
Míg Roggendorf serege tönkre nem tétetett, más volt a helyzet.
Tudom, hogy a janicsárok nem jöttek ide csupán szórakozás kedvéért.
Hogy komoly céljok van, elég bizonyság rá a híres renegátnak s magyar ellenségnek, az anatoli basának jelenléte, kit a török rabságból kiváltott egyének hol polgári öltözékben, hol janicsár-ruhában láttak.
- Alkalmasint ő tudakolt tőlünk Török Bálintról is, - mondá János diák , feláldozván duzzogási vágyát az országos dolgokról való fecsegésnek.
- Midőn ma reggel a kis király Szolimán táborába indult, a basa, mint értesítve vagyunk, a csoportozatban láttatott, s ez oly rossz előjel, mint az üstökös megjelenése, mely a vérontások és döghalál hirdetője szokott lenni.
A janicsárok alkalmasint azért vannak Budán, mert a császárt környező babák a királynét ijesztés által akarják rávenni, hogy a váradi szerződést nyilvánosan tagadja meg .
Ferdinánddal többé semmi kialkuvást ne merjen megkísérteni, s egész seregét a Bécs elleni hadjáratra feltétlenül engedje át.
Mentül több ürügyet találhat a szultán panaszra, annál szertelenebbekké lesznek követelései...
Ah! az óra tizenegyet üt , s még a király és az országtanácsosok nem érkeztek vissza.
Súlyos megpróbáltatások napja a mai...
De nem tartóztatom már tovább kegyelmeteket.
Szobájok rendezve van... foghely ugyan, de melyik zuga a hazának nem hasonlít hozzá.
A jámbor fecsegő Bornemisza egészen a börtönajtóig kísérte vendégeit.
Elemérék szobája valóban tág és kényelmes volt, de noha bezáratásuknak - János diákon kívül - fontosságot nem tulajdonítottak, hangulatjok nem volt rózsaszínű.
Barnabás a fogságot az emelkedés kezdetének nem tekintheté, s a Boldogasszony német templomának körvonalai, a halottak árnyaival, s a bősz és idétlen káprázatokkal megint megjelenni fenyegetőztek, mint sülyedt kedélye s egy pontra szegzett merev szemei gyaníttaták.
Elemér pedig önmagával volt elégületlen.
- A duló és perzselő török csapatok családomat kiirtották, - szólt részint magával vetve számot, részint János diákot, ki már ágyban feküdt, értesítve mai szerepének indokairól.
- Nem kell -e gyűlölnöm a törököt?
Mint gyermek fogságba estem és Dzsemil aga vásárolt meg.
Igaz, hogy ő atyám volt s nem uram.
Gondjainak köszönöm a kard és a lant mesterségét.
Áldás legyen pályáján, vagy ha már meghalt , sírján.
De ha egy török a rab gyermek iránt több mint keresztyén volt , behunyhatám -e szememet, siket lehetett -e fülem a hajmeresztő szenvedések iránt , melyekre annyi ezer magyar rab van kitéve?
Nem az együttérzés emel -e föl a porból , s győz meg az emberiség magasabb hivatásáról?
Aki a részvétet nem ismeri, vagy hideg bölcseségében felül áll az embereken, vagy aljas indulataival alább sülyedt az állatoknál.
Egyébiránt még ebből nem következik, hogy helyesen tettem, midőn a Hét vezérben izgató verseket danoltam.
- Pohár közt a római pápáról is énekelünk.
Aztán ki bízta a budai polgárokra, hogy a nemes embert mérésre tanítsák - válaszolá János diák álomtól nehéz szemekkel.
Barnabás, midőn merengéséből kibontakozott, a nála szokatlan szelídséggel mondá: - Jó éjt Elemér!
Nem hagyjuk el egymást úgy -e?
IX.
A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a szépségét és hatalomét.
Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába kellett menni; ma éppen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött vissza.
Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé, kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvenc vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek, s venné rá a magyarok iránt különben sem rosszindulatú basát, hogy a csecsemő-királynak mielőbbi visszaküldését sürgesse.
Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel és a belső tanácsosok és főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb igényü hivatalnokkal.
Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a szultán sátorának fénye sem bőkezűségének mértéke.
A keleti bíbort és szöveteket sokkal szebbeknek , a keleti fényűzést és pazarlást sokkal általánosabbnak, s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint aminőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál.
Éppen azt szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban, és V. Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni, lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; éppen azt akarta említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhúsból és rizsből állott, a nagy ezüstkannákban csupa víz vala, s azon ötágú villával kellett enni, melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is ; aztán berekesztésként, éppen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid hercegfi Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna, s hogy az asszonyok nadrágot viselnek, s arcaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit elragadtatással legeltette, könnyezni kezdett, s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni sem engedte.
Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi dúlás közt még el nem pusztultak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján kívül a többi drága ékszereket, s midőn egy csoport basa és háremhölgy számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai visszaküldését kívánta, s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszűnvén, a török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság legmegalázóbb nemeinél is.
E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki korán reggel volt elindulandó.
Izabella tanácsosai neki többnyire csak keserűséget okoztak.
Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére támaszkodik és biztos alapú, s ennélfogva a királynénak a mindent koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.
Most azonban e politika a kudarc és meghazudtoltatás szélén állott.
A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő válságot előre látta és sokszor megjósolá.
Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem bosszúvággyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen.
Azonban most, midőn zsarnoki bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem tapasztalt keblében más érzést a szánalom és segítési vágyon kívül.
Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz, s hogy a rá erőszakolt uralkodást a száműzetés egy nemének tartja; most azonban mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a szeretetet e véráztatott föld iránt, s kezde becset tulajdonítani még a trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.
Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?
*
Turgovics Miklós, Budaváros főbírája, nem tudta megfogni, hogy miért van a török táborban.
Néha fogolynak képzelte magát: de e szomorú helyzetet meg látszott cáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett kimenni sátorából.
Máskor hinni akarta , hogy ő szabad, de ezen édes reményt megint eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett, s visszakergeté a tábor központján bizonyos szük területre, melyből, mint megbüvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.
A csecsemő-király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály, mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a sűrű ködön egy sugár tör át.
Vajjon e sugár a megtért szerencse napjának hajnalpirjából vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt -e hozzá - elhatározni nehéz volt.
A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: - A kegyelem mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi!
A hatalmas padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német tábornokkal szőtt cimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi táborunkba küldettek.
- No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát György fráter ide hurcoltatta, - gondolá Turgovics, s gyorsan kezdett öltözni.
- Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom feleségemet s két kedves gyermekemet.
A fecske, ha elrontják fészkét, újra épít.
Iparkodom, s megint vagyonossá leszek.
Mint fog örvendeni az én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.
Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: - Nagy a világhódító szultán kegyelme, s kiapadhatatlan, mint a tenger.
Legyen Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.
A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá, s azután így szólott: - A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú ugyan, mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid, mint a kutya elvágott farka.
- Miért hiszed ezt, igen tisztelt csauzom?
- Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól választott , s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő.
Öved ruhaszekrényedben maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót, közepén a nagy smaragddal.
- Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt, ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort.
Övem az ő átölelő karjai lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján kavics van -e vagy drágakő.
- Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s ha látand , örvendeni fog rajta?
- Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, - szólt Turgovics megütközéssel.
- Rólad nem beszéltem, kadi.
Te öltözzél fényes ruhába, állj a táborpiac közepére , várd, hogy mi történik ott veled.
Ezzel a csauz távozott, de amint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két felállított őrt látott.
- Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kívánják, hogy meghaljak, - sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste minden ízén.
Őrei a piacra vezették.
Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.
Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki szerepet visz , kellett helyet foglalnia.
- Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat, - szólt a basa a foglyokra mutatva, s elkezdődött az irtózatos mészárlás az «allah !» kiáltásával, a sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató arckifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze kifecskendő vérrel.
Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető , letörölhetetlen, az ő sápadt arcába esett.
A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el, másik fele sorakozott.
Az anatoli basa magyarul mondá: - A budai bíró lépjen a sort formált janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a szultán nevében.
A janicsár aga a városbíró baloldalán megy vele.
Turgovics előbb megkísérté, hogy látja -e a janicsárokat?
S csakugyan látott holmi fantasztikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva, megrövidítve, foszlányokká osztva magokat.
Aztán megkísértette: vajjon mozognak -e lábai?
S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha fából volnának készítve.
Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie: vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar -e esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni.
S ő valóban ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása , nem a forró láz álma... nem, az száraz és elvitathatlan tény volt.
Mintha ittas volna, hozzá közelítettek a házak... azonban csalhatatlanul ő ment azok felé.
Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes férfiúval találkozik: azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely ház teteje.
Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való.
Már nem kétkedett többé, hogy az emberek előtte nyargalnak, zárják be kapuikat, és az ablakon véletlenül kitekintő arcok őt látva válnak kővé.
Még csak egy viziója volt, midőn a Víziváros kapujának első lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen szorítva szívéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt...
Oh, de ez talán mégsem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.
Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arca szögletére tévedve, lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a török őt eszközévé avatá.
Ami ezentúl történt, röviden meg van írva a krónikában.
Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárába, a vízivárosi kaputól a Szent György-teréig, hol hozzájok csatlakozának a Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is.
Néhány perc mulva deli arab ménen s fényes törzstiszteitől kísérve megjelent az anatoli basa, a renegát Szolimán is.
Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost; midőn aztán a basa magasra emelvén a nagyúr zászlóját, janicsárjaival minden utcát és kaput megszállat.
S most egyszerre az utcákon kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék.
Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepett, vezérek nélkül bolygó őrség tétlenül nézte az ármányt.
Most két sátor emelkedik a Szent György-téren ; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.
A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket , bármineműek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt a Szent György-terére hozzák.
A városi nép a szerint cselekedett.
Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit Szolimán hadai előtt.
A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az agát, csak addig ne eresztene be senkit , míg belőle ki nem költözik.
A janicsárok egy álló hétig az utcán tanyáztak, s a lakosoknak meghagyatott , húznák meg magokat házaikban.
Az anatoli basa ugyanis zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből.
Még utóbb is, midőn úrszabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az utcákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból , melyben csak polgárt, pórt és zsidót akartak tűrni.
A nándorfejérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán császár táborába hurcolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a török országnagyok még nem szűntek meg azon gyanút táplálni, hogy György fráter, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon muzulmán foglyokat sanyargat az állam börtöneiben.
Ennélfogva az anatoli basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére.
Berontottak tehát a janicsárok a várpalota földalatti tömlöcébe, hol várakozásuk ellenére egyetlen török sem vala elzárva.
Ezen kedvetlen tapasztalás bosszantá a basát.
- Ki kell kutatni a városi börtönt is - parancsolá.
A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol egy láb török sem vala fölfedezhető.
- S nincs több fogház? - kérdé egy janicsártiszt, ki két nappal előbb az Ötvös-utcában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa Barnabás diákot.
- Nincs uram!
- Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt a városházáig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító szultán ellen fegyveres fölkelésre.
- Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de akiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon kellett volna bocsátanunk.
- Hozzátok ide a rabokat! - parancsolá a tiszt.
Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.
A Szent György-térre vitettek az anatoli basa sátora elébe.
A janicsártiszt bement értekezni.
- Érdekessé kezd válni e kaland, - szólt Elemér azon nyugalommal, mely a veszélyek közt sajátja volt.
Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a sorsot, mely kajánul vetett ismét tőrt vagy az emelkedés, vagy a bosszú elébe.
- Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben, mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes bíráskodási joguk volna? - kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.
A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen, hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.
Tetőtől-talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást jelentett.
- Ezek vásárra visznek minket, - mondá a sokat tapasztalt lantos.
Barnabás röffenő hangot adott száján, s arca inkább dühöt, mint félelmet fejezett ki.
János diák térde reszketett.
Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.
Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is, sovány is , tapsolt kezével.
Erre a rabkísérő janicsárok közül egy nyakonragadta János diákot, s lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó politikus bukfencet vetve a földre esett, honnan halkan fölemelte fejét s körülnézett , mintha kérdené: látták -e ezt elégséges és szavabevehető tanuk, s miután, fájdalom , a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a Vízi-kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az ajtót.
Elemért és Barnabást pedig a janicsárok a török táborba vitték.
*
Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval, annak fiával , s az őrizet alá helyezett urakkal.
Az anatoli basának az volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék.
A belgrádi kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy síró asszony kedvéért s védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyfiút neveltesse Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az országot tegye török tartománnyá.
- Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának védelmet , pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák -e a keresztyének? - mondá Rusztán basa , kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül.
A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelídebb indulatú s Izabellától lekötelezett basa.
S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál jelentékenyebb befolyással bírt s ki Izabella szépségének a rajongásig volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is tökéletesebb alakú lény megmentésére.
Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye felterjesztetett, vejének tanácsára hajlott s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna melletti vidék a Tiszáig török tartománnyá legyen: a királyné fiával és annak gyámjaival Lippára költözzék s a Tiszán túl és Erdélyben uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy amíg Ferdinánd pártján volt, sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.
Ezzel György fráter s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon bocsáttattak , meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak.
A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte, hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi s mihelyt ez nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.
Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki s hatalma alá rendeltetett az egész új tartomány.
X.
A kereskedő, kinek gazdag árukkal terhelt hajói, melyektől házának fénye s nevének hitele függ, a tenger-vihar áldozatául estek, még vigasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a véletlen műve és az igazságos bírák által bűnül nem rovathatik fel.
De a tönkrejutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép fel s kik éppen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert amit mentségül hozhatnak fel, hogy ők ezt nem gondolták volna s hogy a véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor elbizottságukat még élesebben tüntetné fel.
A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek szenvedésein estek át s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy mentséget s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint , kellett veszteniök.
Petrovics duzzogott, György fráter sötét és zárkózó vala, Werbőczi István pedig meggörbedt és szemlátomást vénebbé lett.
De az iszonyú esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös bukás mellett is egészen másként hatotta át.
Petrovics olyformán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok, ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át.
Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika s katonai tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte.
Hogy kipótolhatatlan kár Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem maradt volna az Izabella kezében s még a magyar katonai dicsőség is új csorbát szenved vala.
Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét illeti , erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya magánbirtokaival s az Izabellának igért többi várakkal és harmincadi jövedelmekkel kicseréltessék.
György barát rejtélyes céljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen segélyforrásokkal bíró jelleme, azon perctől kezdve, midőn a tanácsosok a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei helyébe új építményhez fogott.
Ha egy földingás tönkrejuttatta volna a várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt sem vesztve el lélekjelenlétét , a düledékekből kiválasztaná a használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak , mellyel a rögtön megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már gyönyörködnék a vörösszalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki fog tűzni .
Ha mint tudós harminc évig dolgozott volna egy munkán, mely a befejezéskor elégne : tüstént asztalához ülne, leírná az első sort s kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének tekintené, ha a láng martalékává vált ívek közt találna néhány épebb lapra, melyből egész sorokat írhatna át.
Ha a váradi püspökség helyett oly országban öltött volna vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres harcok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá az átpártoltak közül visszatérítsen egyet s midőn a kezdet sikere megtenné hatását , viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva, apostoli buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától s nem hagyva fel a reménnyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik a tan s azon oltár, mely le volt rombolva.
Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.
Szent István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt törekvése.
Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete s ha a francia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot, mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd részére állott volna.
Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta s a törököt, melynek védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé.
Elhatározott lévén e célra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.
Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos pontig csak annyi értékkel bírtak az ő politikájában, mint e vétkekkel szembetett erények.
Az óbudai sátorban Szolimán császár levetette álarcát s a védúrból hódítóvá lett , még pedig az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.
Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg, amit jól kifejez az egyszeri katona felkiáltása: Törököt fogtam, de visz magával.
Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátban fölébredt.
Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya Magyarország egységének s a török annyira bárgyú sohasem fog lenni, hogy ígéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra jutott Zápolya Zsigmondnak.
Tehát le kell a trónról léptetni a Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által s Ferdinándhoz vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.
Ez volt az új politikai épület, melyet a föld ingása által ledöntött régi helyébe emelni akart Martinuzzi.
Látnivaló, hogy a mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással fenyegette , melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát feldúlatta, Turgovicsot megsarcoltatá s melyért Podmaniczky jónak találta a szultán óbudai táborában meg nem jelenni és parasztruhában puttonnal hátán Palota várába menekülni.
Ami a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok igen egyszerüek és természetesek voltak.
Kedélye össze volt zúzva, mert Szolimánban csalatkozott.
Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy az egész török-magyar politika az ő vállain nyugodott s ennélfogva a vallott kudarc kizárólag őt terheli.
Szégyellé Izabella színe elé lépni s méginkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre megjóslá, valaha tanácsot adni.
Elfogadta tehát a György barátja által - ki tőle, mint ideológtól, menekülni akart - adott tanácsot, hogy vállaljon a török tartományban főbíróságot s miután ott minden egyéb veszve van , tartsa fönn legalább a magánjogot a magyar perrendszert és igazságszolgáltatást .
Werbőczi talpig becsületes ember s a rajongás határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek tekintette, mellyel politikai tévedéseiért lakolni kész.
E tévedései közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt, népszerüségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb szónoka és igazgatója az elbízottság maszlagával tartotta jól a nemzetet, még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó magábaszállásra kellett volna bírnia.
Ő, mint egyik legkitűnőbb történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a másikra helyezheti s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak ellenére elsősorban vagy éppen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt tisztesebb az uraknál s politikai belátás dolgában még valamivel rövidlátóbb volt , mint maga Werbőczi.
A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekelni akart.
Azt minden rossz következményeivel együtt felfogta, hogy egy emberben, de azt már átérteni nem volt képes, hogy elvben csalódott.
Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt s megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.
Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábbadt szemek máris ingadozni látták s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.
*
A várban az útrakészülődés nagyban folyt; mert a budai basa a szultánt akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek kitakarodását.
A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több eréllyel intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb s kivált a művészi beccsel bíró tárgyak továbbszállítását.
Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények közt.
Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodnia.
A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt, megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart cselédjeinek elbocsátásával pénzt kímélni.
Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által eszközül engedé magát használtatni s néha majdnem a kém szerepéig sülyedt.
Azonban Izabella nagylelkű volt s maga szólítá fel az udvarmesternőt hivatala folytatására.
E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott; mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna szolgálatába.
De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a madridi, nápolyi, lissaboni s minden más udvarok fényéről ne tartson hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései vannak s hogy Mária, II Lajos özvegye s most Németalföld régensnője többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főhercegné pedig tőle tanulta meg a «királynévíz» titkát.
Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának engedelmeskedni s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi várába is.
- Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, - szólt méla mosollyal a királyné.
- Az a város, melyet felséged királyi székhellyé emel, kétségkívül fényes építményekkel fog bírni, - válaszolá hüledezve az udvarmesternő.
- Megtörténhetik, hogy - nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.
E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt s a palotahölgyek közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog- vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből fenyegetőleg tekintettek rá , mégsem bírták az udvarmesternői állomástól visszariasztani, akkora volt - mint mondá - hüsége.
Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna kénytelen szüleitől , rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet akkora vala, hogy a férfiak közül, aki kénytelen volt érdekeit vágyainak fel nem áldozni, oly levertnek mutatkozott , mintha ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el s a következő napok számára a remény helyett csak a visszasóvárgás maradna fenn.
Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté, nem vala oly hiú, hogy az arcvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit magának, valamit az elválás közelgő percének s a már-már szétszakadt viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett csapások miatt érzései kifáradtak s a fájdalmak iránt is kevés fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia, midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt megjelentek s térdreborulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el őket magától s vinné el, ahová csak a viszontagságok fogják vezetni.
- Te is kísérni akarsz száműzetésemben? - kérdé a királyné a renegát nejét.
- Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen s hogy a régi királyi udvar zárt kapui feltáruljanak számodra.
- Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai Beatrix lakott ?
Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait.
Nem oly malac orrára való, mint én, az arany perec, - szólt a renegát neje könnyezve és nevetve.
- Aztán - tevé hozzá csattanósabb hangon - az én férjem élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem hiszem, hogy amióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá tették , sokat szelídült volna.
Sem a szeráljt, sem a háremet nem képzelem a jámbor magaviselet iskolájának.
S ha ő, ki felségedet üldözé, azáltal, hogy pogány lett , úgy megjavult is, mintha pogányból keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van? inkább maradok örökre szalmaözvegy, mint beszegődjem hatodik feleségnek.
És vegye azt is felséged kényelmesen szívére, hogy ő budai basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen volna magát azzal megfojtani.
S mi történnék akkor a sok feleséggel?
Az új basa még zsákba varratna, minket és minthogy tengerünk nincs, bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem s annál kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.
- De a basa téged visszakövetelt.
- Úgy van.
S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint óhajtanám.
Azonban megizentem neki, hogy a nyolcéves özvegység alatt borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány maradna, hogy csak ötvenéves asszonyokat tűrnék a várban, hogy különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, felgyujtanám a házat s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig minden megismertető jel nélkül.
Én ugyan nem azt értettem, felséges asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van.
De ő csalhatatlanul külső méregnek képzeli , rettegni fog hozzám csak közelíteni is.
Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel négy egész évig élt házasságban.
Izabella a jóindulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság ellentétét , csak a változatosság kedvéért is szerette, örömmel tartá tehát magánál.
De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől s a viszontagságok útján követni őt; mégis érzé , hogy kötelességei vannak ez áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják magokat tenni.
Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát bírja, ki azért nem vehette el, mert a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz szító családból menyet fogadni be.
E pártgyűlöleten, Izabella hite szerint, segített Szolimán mostani eljárása.
Tudta, hogy vannak palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni s nagy fájdalommal értesülének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak.
Erkölcsi rablásnak hitte Izabella ez eljárást.
Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az apai házba.
Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás szívreható fájdalmainak s első gondja volt hogy biztos kíséretről intézkedjék hazaszállításukra.
A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.
Most már tanácsosait akarta elfogadni.
Amint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.
Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe az események, a megaláztatások és a tönkrejutott remények egész tengere tódult be s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját romlásával kellett követnie.
Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.
De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.
Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az elnézést lenézésnek tekinthetnék.
S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarccal végződik , korlátokat teremteni.
Ámde Petrovics képtelen .Martinuzzi szándékait ellensúlyozni.
Ki legyen hát a hatalmas államférfi vetélytársa?
Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné gondolatja , kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad - s nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékszik.
Ah! a jövő óra határozó fontossággal bírhat.
S minden perc - bár nem tudja miért - nyugtalanabbá teszi Izabellát, a huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok b ámulója volt Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.
XI.
Werbőczi ma fog legutoljára a kormányzótanácsban megjelenni s pár nap mulva új hivatalához kell fognia.
Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.
De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá fellebbezni a pert?
Nem valószínűbb -e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyet, amint éppen tudja.
S ha nem akad tárgy, melyről ítéletet lehessen hozni, akkor mit használ az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező kezének és tudományának köszöni létét?
És hol vannak az ügyvédek, hol a bíráskodásra alkalmas emberek?
A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség öszletét, igen kevés kivétellel.
Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.
Ezek által kellett Werbőczynek megmenteni büszke művét.
A Belvárosban két magyar, két német és két zsidó utca volt.
Innen remélt a magyar az igazságszolgáltatás számára néhány újoncot toborzani ; mert a Vízivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok, arccsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.
Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczytől kedvelt Turgovics volt.
Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.
Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábújjhegyen jött ki, vörös szemhéjai könnyek és virrasztás nyomait árulták el.
Hidegen, hanyagul, apatikus közönnyel köszönt Werbőczynek s kezével egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesúrolni, leégetni való volna.
- Talán alkalmatlan időben jöttem, - szólt Werbőczy, bánatos arcát rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.
- Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem fogy ; belőle csak a végperc érhet valamit.
S nagyságod még mindig él... akarám mondani , mindig egészséges?
- Morzsolom a napokat, kedves barátom!
Truditur dies die!...
Talán beteg?
- A nőm az.
- Remélem csak egy kevés hűlés miatt?
- Fagy miatt, nagyságos uram!
Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem meglátott .
S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani tudná?
A hitet említi nagyságod!
De ő nem akar többé hinni és imádkozni, mióta engem látott elől s utánam a janicsárokat.
Werbőczi eltakarta szemeit.
Turgovics pedig folytatá: - Martinuzzi sarcul viteté el vagyonomat, mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája.
Ezentúl tehát hű és engedelmes leszek , miután szégyenlek koldulni s hivatalomra szorultam: ezt gondolám.
De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanuk mindig, midőn az emberektől olyat követeltek, amit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög.
Átok idegeimre!
A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő jaj és hörgés, az elmetszett, reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér nem az én izgékony képzelődésemnek való dolgok.
Ha engem fenyegettek volna golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állni.
De kétezer szétszaggatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elhódított s összezúzta lélekerőmet.
S már késő bánkódni gyengeségünkön.
Werbőczit nyílvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen volt Buda elvesztésénél magát retkesebbnek tartani, mint őt, ki csak eszköz volt.
- De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy elfoglalhatták volna, - szólt Werbőczi vigasztalva.
- Kétségkívül, azonban, ha a halálraítéltet okvetlenül kivégzik is, következik -e belőle, hogy én legyek a bakó?
S ha engem bakónak tartanak, mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallós kezembe adatott.
- Mit tegyek én akkor, midőn barátomuram oly kegyetlenül ítéli el magát? - szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.
- Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja okozott.
Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná; óh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét átszúrja.
Nagyságod mondhatja, az Isten a mellett csontból és húsból alkotta átlátszó üveg helyett s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba tekinteni.
S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal s nem hitte -e egy egész nagy párt éppen az ellenkezőjét?
Oly helyen, hol a nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáció közt vonít, a katona, ha a parádén biceg, a pandúr, ha rövidlátó s a zsiványt nem veszi észre.
De én nem lehettem kétségben aziránt, amit parancsoltak s amit végrehajtottam.
- Borzasztó vigasztalás, - sóhajtá Werbőczi.
- Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében, mint én , hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus s imádság , gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez.
De reám korunk vallásos kételyei befolyást gyakoroltak .
Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára függesztve szememet, hol Wittenbergre s míg a régi tanok iránt ellenvéleményeim támadtak, az újból éppen azt rosszalom, amire egyedül volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít s nem jó cselekedetek által.
- Az Istenért, - esdeklék Werbőczi, - irtsa ki kebléből az eretnekség csiráit .
Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől.
Tartsunk együtt a bünbánat gyakorlatában és ami időnk fennmarad, fordítsuk annak, ami megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására.
Ezzel vívjuk ki hazafi társaink közbecsülését.
- Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, - szólt Turgovics vállát vonítva - ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha és táplálék kell , mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az epret, vagy a fáról a bogyót.
De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én.
Mert nagyságod kedélyét termékenyíteni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom nélkül csorog le.
Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel bírok, hogy mikor házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát megmenthetném.
Nagyságodnak vigasztalásul szolgálna a magyar magánjog megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem látom át .
Megvagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó magyar bírái s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség.
Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs ítéletei s talán meleg szónoklatai által is.
De én úgy hiszem, hogy mi a török hódoltságban annyira elvagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek és tetteinek hírét elvihesse, akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba.
Minden jó és rossz vélemény tehát, csak Budavárára szorítkozik s határán túl elhal.
Megengedem, hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál.
De én azt hiszem, hogy aki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet.
Nőm rosszulléte miatt orvos után kellett mennem.
Megvallom, reméllettem, hogy a nép szét fog tépni.
Iszonyú csalódás vala ez is.
A Vizivároson át majdnem Hévízig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan szintén vissza kellett jönnöm.
A hosszú út alatt a nép még csak görbe tekintetet sem vetett rám.
Az utcán lézengők - mint a bogarak, ha a falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak - élénken siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek.
Ily város, mely magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit sem.
Budának lelkét , életét kiűzték a janicsárok.
Mi egy holttetemben élünk.
A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.
A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát, egészen átjárták Werbőczyt.
Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte magát.
Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könnyel teltek, midőn - amit eddig észre sem vett - a máskor népes utcákon alig talált élőlényre.
Nemcsak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik s a törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak; hanem a kereskedés, üzlet, a henye kíváncsiság s a napokba kényelmes beleélés sem mutatkozott sehol.
A vidék nem hozott be semmit eladni s nem jött semmit bevásárolni.
Az iskolák és nagyobb tanintézetek pusztán állottak .
A gyerekek már haza oszlanak még az ostrom előtt s a tanítók, midőn a janicsár a piacon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.
A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.
Kikkel Werbőczy találkozott, kórházból kibúvó betegként, féltek a légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől s arcokat lesütve, ruháikat összevonva, kerültek fedél és védhely alá.
Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy gyülölni őt.
- Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához, melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak zárva a világtól s bizonyosan tudják, hogy a pislogó méccsel együtt életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek, mikor haltak meg?
Werbőczy még azt is meggondolhatta volna, hogyha Budán többé az államférfiú nem hathat s a bíró igazságos ítélete nem kelendő; akkor még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan ítélet.
Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyból az órát harang helyett elkiáltja és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván, jövendölési szabadítékkal bír.
Werbőczynek, midőn a királyi palotába ért, még akkor sem jutott eszébe új helyzetének e hátránya; pedig éppen a királynétól kellett egy megható szónoklattal örökre elbúcsúznia.
S íme az, kinek legkönnyebb volt szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy gondolatai elapadtak s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges eszméket összefűznie.
- Felséges asszonyom! - rebegé könnyel áztatott arccal, - nem tudom, az elválás búcsúperceit bocsánatkéréssel kezdjem -e, esdekelve, hogy ne ítéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki, míg fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes és eszméinek diadalában bízó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nemcsak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön, kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság élére.
Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkrejutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a Zápolya-családtól örökre el kell válnom , mentegetőzzem -e közelebbi nagy botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?
Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a továbbfolytatásban.
Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: - Uram! nem volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat miatt vádat emelni , s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni.
Mindnyájan hibáztunk s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás eldönteni.
Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek, mint az egyének s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek s megfosztják a babértől azt, ki dicsőnek képzeli magát.
Én csak annyit tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet s legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével vagy takarjon el a világ szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre s örömeink és bánataink közt mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemeslelkű öreg iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék.
Megvallom , számomra rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arcát elfordítá, azáltal remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyílnék oly szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba kerülne.
Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem mondó nő arcképét.
A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola alól arcképét kivonta s átadá.
Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye s midőn kezét megcsókolta, gyorsan ömlöttek könnyei.
Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert azt csak nem teheté fel, hogy Frangepán Orbán ráfüggesztett szemei delejes befolyással bírhattak volna.
Kevés szünet után többi tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:
- A királyi árva két gyámja - mert a harmadikat a török császár letartóztatta - kísérni fog Lippára, hol addig szándékozom mulatni, míg tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog.
Szívem leghőbb vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka belátására eddig támaszkodni szerencsém volt , közreműködésüket továbbra sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását elismerni s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok , kiknek birtokai a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek , rendkívüli áldozatot hozzanak ügyemért.
Midőn tehát a tőlem távozni akarókat esküjök alól feloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, egyszersmind nem hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasabb fokát, mellyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II. Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának.
Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje , mely habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást gyakorolhat a kedélyre.
Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen várdával vagy mezővárossal cserélem fel; midőn Mátyás király márvány palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl kell előbb lakhatóvá s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad, uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján, mely csak egyről biztosíthat mindenkit... a sorstól most üldözött Izabella hálájáról?
A királyné indulattal hév arccal beszélt és szépsége soha igézőbb nem vala.
Werbőczy ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták volt tárgyalni ; ellenben György fráter többször felvonta s leereszté vastag szemöldökeit, mintha próbálgatná, melyik arcfintorítás vezethetné őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarta a megapadt kincstárt a hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.
A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a «török világból »; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt űztek ki Budáról.
Akik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra, sőt az nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési hajlamától ragadtatva, felkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak élni és halni .
Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre; de inkább birtokairól , mint a távozásról mondott le volna.
Csak Frangepán Orbán hallgatott.
A királyné arca sápatag lőn s feszült vonalain sajátságos figyelem összpontosult , vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.
Ha György fráter most reá tekintett volna, a találgatások széles tere nyílnék fel előtte.
S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon bosszús hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt bevételek kimaradoznak s emiatt tetemes zavar állhat be.
- Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el magát? - kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a legalkalmatlanabb helyzetből.
- Felséges asszonyom! - szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján észrevehető reszketegséggel.
- Életem legbüszkébb perce volt, midőn felséged színe elébe bocsátani kegyeskedett, a legszerencsétlenebb a mostani.
A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázzsal bírt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps.
De azon négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort gerjesztett bennem.
A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden idegembe bevette magát s lelkemet beteggé teszi.
Ha felséged parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet egy pestisben meghalt emberről a halálraítélt gonosztevő sem merne levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad minden kigondolható eszközeinél is.
Izabella ajkairól sóhaj röppent el, György fráter pedig kedvetlen arckifejezés nélkül kérdé: - Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja keresni az alkalmat , hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?
- Uram! én a királynénak vagyok alattvalója,- szólt Frangepán fönséggel arcán.
- Hűségi esküje alól a gróf fel van oldva, - mondá Izabella elnyomott s a suttogáshoz hasonló hangon.
Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és hódító hatású lehetett s most is összeszorítá Izabella szívét, mint egykor.
- Engedje felséged, - szólt kérőleg Frangepán, - hogy hűségi esküm síromig kísérhessen.
- Tehát a gróf, - jegyzé meg György fráter, kit az ifjú politikai iránya különösen látszott érdekelni, - tehát a gróf nálunk marad s csak arra kívánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?
- A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés s Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, - sóhajtá Frangepán.
György fráter indulatosan kérdé:
- Mit akar hát tulajdonkép?
- Szőrruhát akarok ölteni s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemü Caraffa Péter állítottak fel.
Izabella tőrszúráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni és az utcán prédikálni.
György fráter újjait olvasóján élénken jártatva, szólt:
- Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország főkapitánya s Szlavónia és Horvátország bánja? mit mondanának a koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket vívtak ki?
S vajjon gróf úr, Anicius , kitől kegyelmetek családja ered, haruspex volt -e vagy tán a régi Róma harcias patriciusainak egyike?
Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt.
Minő céljai lehetnek vele?
E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé érdekelni.
- Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből vagy feltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett volna.
- Magam is szerzetes vagyok, - szólt Martinuzzi, - s vallásom iránti buzgóságomat az egész ország ismeri.
Ellenségeim fegyverül használják azt ellenem s ő szentsége III. Pál nem tartotta méltatlannak a megdicsérésre.
De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német táboron, vajjon hogy talált engemet?
Tán a cellában elmélkedtem az eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől?
Nem , gróf úr! kard volt a kezemben, golyók fütyültek el fülem mellett s egy bombaforgács lovamat verte le.
Az ellenség már fogolynak képzelt s én a pap , sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt s vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget.
S gondolja -e gróf, hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást?
Nem, uram! a püspöki zászlók a haza minden csatáin magasan lobogtak s a nagy ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép emlékezetébe.
A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó imájával és derék kardjával érdemelte meg.
No, már gróf uram, ha minket az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harc mezején is küzdésre szólítnak fel s ha szolgájuk a közügyet mint gyóntatók, mint misemondók, mint prédikátorok, mint országtanácsosok, mint bírák, mint főispánok , mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell -e eszembe jutni, hogy III. Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta.
II. András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV. Béla Frangepán Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg? és Mátyás király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stafiyát, Ostrovicát, Novigrádot és Ledenicát csatolta?
S vajjon ezen adományozások emléke nem jogosított -e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e meghasonlott hazában vártállást foglalni, midőn most véráldozatra van szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és életkockáztatással védeni?
Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.
- Ah!
Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én - gondolá Izabella.
- Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő ellene.
S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy ami nála Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos politikai ok vala.
- A püspök úr, - szólt Frangepán, - családom uradalmait hozza fel ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem fognám venni.
A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában mindenkinek pártállást kell foglalni .
Igaza van.
De helyzetemben a válságot nem éppen az idézi -e elő, hogyha becsülettel lehetne is, hajlamom szerint sohasem tudnék más, mint a királyné ő felsége zászlója alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése nélkül nem léphet fel a török ellen s éppen a kereszténység érdekében kénytelen a szultán véduralma alatt élni?
György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát feleselgetés által leleplezni.
- Felséges asszonyom! - folytatá Frangepán, - lehetnek, kik a török hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását tanácsolhatnák.
Nem hiszem , hogy felséged a legmagasabb polcon, a trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja világítását.
A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a homályos völgy.
Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét elősegíthetné.
De e században fájdalom éppen hazánk egysége lehetetlen s minden kísérlet csak új török hódításokra vezetne.
Nem az a baj, mert a török rendkívül erős, hanem, mert Európa rendkívül gyenge.
Vallási villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje , az érdekközösség mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új készületlen s inkább csak homályos törekvés, mint kitüzött cél.
V. Károly roppant birodalom ura s mégis képtelen volna Szolimán ellen komoly háborút folytatni ; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe veszi minden erejét s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik.
Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát elfoglalhassa és Magyarország királyi pálcája alatt egyesíthesse.
Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke végrehajtathassék s a nélkül , hogy minden erre célzó kísérlet egyebet idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban.
A végzet tehát mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még pedig utógondolatok nélkül.
Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez; akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely indítványánál .
Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének, látva, hogy hazája szét van darabolva s lesz talán századokig.
De a gondviselés kegyelme gyakran rejt a keserűbe is valami vigasztalót, hogy ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől s a szétdarabolt magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást , melyet együtt bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni.
Buda és a török hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre s készülődésre az idővel bekövetkező nagy csatákra.
Ferdinánd királysága Nyugat-Európával szorosb összeköttetéseinket tarthatja fenn s a katholikus hit megoltalmazására vezethet.
Felséged országrésze pedig, ha a török udvart pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi s ha Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet egyedüli fenntartója...
Most engedje felséged, - szólt Frangepán kitörő könnyekkel, - örökre búcsút venni felségedtől s mindazon szerencsétől és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg.
Virágozzék felséged családja s kerülje ki mind a nagyravágyás merész álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés satnya álomkórságát.
Védje felséged a földi koronát mindazon eszközökkel , melyekkel az élet koronáját nem kockáztatja s hű maradhat szívéhez, mely páratlanul nemes s uralkodói kötelességéhez, mely páratlanul nehéz.
Ezzel Frangepán féltérdre hajolva csókolá meg a királyné átnyujtott kezét s Izabella forróbbnak tartá e csókot, mint a hideg tisztelet kiszabta s reszketőbbnek az ajkat, mint a leendő remete életmegvetése követeli.
Összpontosított lélekerővel lépett egy állványhoz, honnan igen egyszerű kötésű kisded könyvet vett el s Frangepánhoz sietvén, mondá: - Ebből szoktam tizenkét éves korom óta imádkozni.
Fogadja emlékül s ha valaha a magas látomásoktól, melyek a kegyességet az éggel hozzák állandó összeköttetésbe, szemei a földre és a mulékony lét tárgyaira letévedhetnek, ...a gyöngeség e percében jusson eszébe Izabella királyné is.
Imádkozni érette talán öntagadás volna... tehát egyszerűen csak jusson eszébe.
A királyné a többiekhez még néhány közönyös vagy útbaigazító szót intézve , visszavonult.
György fráter, ki nem örömest vált el Frangepántól és saját eszméitől, melyekre már szilárd terveket épített, a teremből távozott ifjút karonfogta.
- Én a németországi egyházi szakadást nem tekintem oly fontos következményűnek, mint kegyelmed, gróf uram!
Kitűnő egyházi tekintélyeink egy Contarini bíbornok és a nagytudományú Bucser valószínűnek tartják a kiegyenlítést.
Maga a pápa ő szentsége sem hagyott fel a reménnyel; mert különben bele sem egyezett volna, hogy a regensburgi gyűlésbe felhatalmazottat küldjön.
De a rosszabb esetben is, midőn sem a római szék primátusának elismerésére, sem a szakramentumokra nézve a regensburgi tanácskozás vagy egy általános zsinat eredményre nem vezetne: vajjon mi okunk lehet Luther forradalmát veszélyesebbnek tartani, mint a husszitáké volt?
S a husszita-zavarok alkalmával az egyház szigora és a világi hatalmak erélyes eljárása nem gátolta -e meg a polgárháború terjedését, nem taposta -e szét az eretnekség kígyójának fejét?
Sajnálatraméltó viszályok törtek ki ugyan a Hussz tanai miatt; de nem okoztak -e többször a római császár pártütő hűbérnökei akkora , sőt nagyobb zavarokat, mint a prágai prédikátor miatt támadt küzdelem?
Szintén az a vége lesz Luther izgatásainak is.
Filep tartományi grófnál sokkal hatalmasabb hűbéreseket büntettek meg V. Károly eszével és erejével távolról sem mérkőzhető római császárok; s ha kegyelmed a töröknek Európából kiűzetését csak a fenyegető vallásháborúk miatt tartja lehetetlennek, akkor engem igen megvígasztalt.
- Adná az ég, hogy sejtelmeim hamisak legyenek! - mondá Frangepán szórakozottan s a váradi püspök beszédére alig figyelve.
- Ha sejtelmei nem is hamisak, de mindenesetre túlságosan setét színezetűek, gróf úr!
Semmi sem könnyebb, mint képzelődésünket rémképekhez szoktatni.
Hány egyén nem jósolta meg a világ végének óráját és az Antikrisztus országlásának kezdetét? míg ellenben kevés számmal akadnak olyak, kik egy kellemetlen baj kikerülésére vagy orvoslása módjára a maga idejében felhívnák a figyelmet.
Nem azért mondom ezt , mintha a gróf uramat megtéríteni akarnám.
Ez lehetetlen s a királyné által választandó politikáról ejtett nézetei után már többé érdekemben sincs.
Csak arra kívántam figyelmeztetni, hogyha Európa csakugyan oly zilált és mállott, mint ön hiszi s oly szakadások és belháborúk elébe néz: még akkor is könnyebb lesz e beteg és magával meghasonlott földrésztől alkalom szerint egy kevés pénzt vagy katonai segélyt eszközölni ki Magyarország számára a törökök ellen, mint oly nagy egyesítő eszmét találni ki s elfogadtatni, mely Európát újjászülve s friss és egészséges vérrel ellátva, képessé tegye a török hatalom teljes megdöntésére.
S valóban, ha már az Isten törököt teremtett és kardot adott kezébe, én nem is azon törném fejemet, hogy e pogány fajt megsemmisítsem.
Megelégedném azzal, ha Magyarországot megmenthetem tőle vagy legalább biztosb helyzetbe hozhatom hitszegései és zsarnoksága ellenében.
A Frangepánok szerencsés házasságok által királyi és fejedelmi családokkal jöttek szorosb viszonyba.
Az arragoniai, luxemburgi és estei uralkodóházak vére vegyült a vegliai grófokéba.
Nem kétkedem tehát, hogy kegyelmed, ha betegápoló szerzetessé is lesz, eldöntőleg folyhat be a politikába .
Találjon ki tehát összetartó eszméket, vagy az egyház belső reformjai által buktassa meg a protestánsokat s a forradalom jelszavaival zárja be a forradalmat ; de e tervek mellett ne feledje el III. Pál pápától időnként egy kevés pénzt vagy buzdítást koldulni a törökök ellen s ha néhány gályát szerelhet fel, néhány száz önkéntest gyüjthet, ha befolyhat arra, hogy a francia király elhidegüljön Szolimán császár iránt s hogy a velencei köztársaság összekoccanjon vele: már akkor gróf úr nagy szolgálatot tett nekünk, nagy szolgálatot a katholikus érdekeknek is s emlékezetessé tette nevét a történelemben, ha mindjárt ki sem találta volna az Európát összeforrasztó nagy eszmét s ha éppen semmit sem hathatott a katholikus egyház főpapoktól is sürgetett belreformjára.
A gyakorlati nézeteknek mindig nagy előnyük van az eszményi irányokkal szemben s ha Frangepán török elleni undorát, mely a szultán hitszegésén kívül a német foglyok vérfagylaló lemészárlása miatt fejlődött ki oly gyorsan, ájulttá s pusztán szenvedőlegessé nem tette volna az a körülmény, hogy ő erkölcsi lehetetlenségnek tartotta Izabellától Ferdinándhoz pártolni; míg viszont a Zápolyák trónjára nézve a legnagyobb mértékben veszélyesnek hitte Izabellát törökellenes politikába sodorni; ha ily tekintetek nem jöttek volna közbe, akkor az ifjú bajnok a had mezején talán Frangepán Kristóf hírét is elhomályosíthatta volna s a királyné tanácsában alkalmasint Martinuzzi politikáját viszi keresztül.
De így lehetetlen volt bizonyos bosszankodással nem hallgatni György fráter okoskodását.
S e bosszankodás annál nagyobb fokra hágott, mert érzé, hogy a világról lemondása sem a világ szeme, sem saját maga előtt nincs eléggé indokolva s hogy küzdő és szenvedélyes szívet akar az oltárhoz vinni, még pedig nem azon célból, hogy megszenteltessék, hanem hogy fel legyen áldozva.
Rövid és fás feleletekkel igyekezett tehát Martinuzzitól menekülni s midőn ez sikerült, magányba sietett s ott forró könnyeit ontá, csókolta az emlékül nyert imakönyvet és elgondolá magában hogy Buda városa végtelenül szerencsétlen ugyan és meggyalázott falai közt kevés lehet, ki a halált ne óhajtaná és az élethez ragaszkodni tudna; de összehasonlítva a szenvedéseket, a sötét kilátásokat s a kétségbeesés indokait, van egy egyén, ki irígyelheti a többiek sorsát, és azt az egyént Frangepán Orbánnak hívják.
Miért jöttem Budára, miért láttam őt? - sóhajtá.
De, hogy ki ez az ő, azt ajkai sohasem gyónták meg.
Egy titkot a theatinai szerzetes koporsójába vitt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE