Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Jobb mint otthon
Keletkezés ideje
1956
Fejezet
3
Bekezdés
3861
Mondat
8597
Szó
77549
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ
1
Ott állott a rekeszében.
Üvegfalak között.
Nagy metszett üvegtáblákon át mindenki láthatta őt, s ő mindent látott.
Ez ő.
Ez az ő élete.
Soha öt év óta lelkében nem volt egy pont, amit le akart volna takarni bárki elől.
Ha nem tárta ki magát, csak azért nem, mert a hivatala: üvegfalak átlátszó csillogásában őrizni a pénzt, a rendet, az elszámolások pontosságát : óvatosságra nevelte.
Ő volt az üvegkalicka komoly szőke madara, a megközelíthetetlen, az elérhetetlen: a Pénztárosnő.
A ház eredetileg főúri palota volt.
Nagy és hatalmas család palotája.
Ez az óriási terem az első emeleten, ez volt a díszterem, ahol roppant bálokat rendeztek.
Ritkán, egyszer-kétszer egy évben, de a régi grófok megengedhették maguknak, hogy ennyi aranyat és tömör cirádákat fontak saját fejük felé.
A régi grófoknak óriási uradalmaik voltak.
Tömérdek paraszt dolgozott a szántóföldeken, hajtották a nehéz szarvú ökröket a fekete barázdákon az ekék előtt, s dolgoztak fényesre kopott fejszékkel az erdőkön és bányamécs égett szakadatlan a föld alatt a szénbányáikban, az ősvilág megfeketedett sziklái közt, az övék volt az élő és a gyémánttá érett növényzet a föld felett és a föld alatt, s nekik virítottak az erdei kis piros virágok, ha nem is ismerték őket személyesen.
Most a régi grófoknak semmije sem volt.
Birodalmukat új tulajdonosok bírták.
Mindenfelé voltak nagy várkastélyaik, azokban most idegen államok vezéremberei pihenték ki magukat; ők pedig optánsálmokkal ábrándoztak az alföldi sógorok kastélyainak teraszán.
A család központi palotája fel volt parcellázva.
Az egységes szerkezetű épületet, mely egyetlen család múlhatatlan kényelmét szolgálta, kis családok lepték el, s egyre jobban osztódott a palota, mint a parasztok kezén az Isten földje.
Már az ötszobás lakásokat itt is átalakították, mint a Csikágóban egyszoba- fürdőszoba- teljeskomfortos kislakásokra, finom urak számára, akik szívesen jöttek a palotába szerénykedni, mert ízlésüknek nagyon megfelelt a régi fényűzés habjainak tört villogása.
A díszteremben a jobb sarokban állott a pénztárfülke.
A teremben magában pedig ötven-hatvan asztal.
Minden asztal mellett egy nő vagy egy férfi .
Osztályok voltak és osztályvezetők.
A Flóra nagyüzem volt.
Külön osztálya a vágott virágnak, külön a díszítő virágoknak, külön az évelőknek, külön a gyümölcsfacsemetéknek, s még számos külön osztály: de valamennyi beletorkollt az üvegpáncélú pénztárfülkébe, s ott is a roppant nagy Arnheim páncélszekrénybe, amely az összes osztály s minden emberi iparkodás eredményét őrizte: a PÉNZ-t.
Emma még soha olyan boldog életében nem volt, mint most, hogy nincs semmi baj.
Az üres szarvasbőrtok ott volt a kézifiókjában.
A kulcsok beleillesztve a helyükbe.
Minden rendben.
Pláne, váratlan rovancsolás volt.
Egész délelőtt rovancsolás folyt.
Mintha a felsőbb hatalmak megérezték volna, hogy vész fenyegette a páncélokat.
Lehet, hogy ezek az acéltömegek borzongtak meg az éjjel: micsoda baj fenyegette őket: hogy elvesztek a kulcsok.
De megvannak.
Egész teste kéjesen bizsergett: minden rendben van.
Mikor Vida, a vezérigazgató helyettese végzett a rovancsolással, elébe rakta a "belégeket"
- Tessék Vida úr, tételenként átvizsgálni.
Vida azt felelte:
- Csak stichpróbát, nagyságos asszony.
Ő túltengő boldogságában, hogy a kulcsok megvannak:
- Ragaszkodom hozzá, hogy tételenként méltóztassék átvenni.
Vida nevetett:
- Ha nekem annyi időm volna.
Ennél fényesebb elégtételt nem kaphatott.
Pláne még azt is hozzátette Vida:
- Kegyed mindent átnézett?
- Én kezeltem el.
- Tehát?
S ezzel kibontott találomra egy köteget.
Azt átolvasták tételenként.
- Köszönöm - mondta Vida.
És a szemével meg is simogatta őt.
Ebben a simogatásban nem volt semmi egyéb , csak az, mikor verseny után a gazdahelyettes megsimogatja a nyertes ló nyakát, és egész testét, a tomporáig s a lábakon végig, a csűdöket és a patákat.
Vida büszke volt, hogy a Flórának ilyen főpénztárosnője van.
- Ne felejtsük el, nagyságos asszony, hogy három év előtt én voltam az, aki proponáltam, hogy ezt a pozíciót a nagyságos asszonnyal kell betölteni .
Büszke vagyok, hogy három év alatt a legcsekélyebb, de a legparányibb kifogásra sem volt alkalom.
Keble dagadt, s azt válaszolta:
- Nagyon köszönöm Vida úr, de hisz ez csak természetes.
Vida úr szakszerűen mosolygott, s továbbment az egyes osztályokon folytatni a megkezdett revíziót.
Hát érdemes volna ezt a biztosságot és ezt a nyugalmat kockáztatni?
Nincs kifizetve az ő hallatlan munkája és precíziós pontossága.
Pedig azt csak ő tudja, s még talán ő sem tudja teljesen, mit jelent idegerőben ez a tökéletes rendtartás.
Dél közeledett.
A szolga a nagy irattáskával megjött, és többek között hozta a Nemzeti Bank elismervényét a befizetett ötvenezerről.
Ezt a lapot külön megmelengette pillantásával.
Mosoly volt a szája körül és szíve belsejében : a kulcsok.
Most mi lenne itt, ha a titokzatos Fess Feri... vissza nem ment volna a büfébe... s át nem adják neki az elvesztett kulcsokat... és ő azonnal, de azonnal fel nem küldi a lakására...
Ha reggel arra ébred, hogy nincsenek a kulcsok?...
Úristen, az a rémület; talán nem is bírta volna ki, hanem felrohant volna a harmadik emeletre, és leveti magát...
Mást alig tehetett volna...
Vagy nem ?...
Az a kérdés, mi lett volna a következménye?
Próbálta elképzelni : persze, először is berohant volna.
Ha a páncélszekrénynek semmi baja ... akkor csak egy kínos, roppant kínos jelentés: hogy a kulcsok elvesztek ...
Ilyen esetben van valami eljárás...
A szekrény kinyittatása...
Vajon van-e másodpéldány a kulcsokból valahol ?...
De mi lett volna, ha feltörve kapja a kasszát és kiürítve?
Hideg verejték ütött ki a homlokán, s oly gyenge lett a gondolatra, hogy le kellett ülnie.
Az óra tizenkettőt ütött.
Milyen szép hangja van ennek az órának.
Még sohase örült neki úgy, mint most.
Tündéri muzsika.
Ezt az órát a grófkisasszonyok szobájából hozták át.
Csodálatos szép gyöngyházkeretű óra volt, finom svájci óra.
Három év alatt egy másodpercet nem sietett és nem késett.
Ő maga kezelte, és az óra is hálás volt neki, mint minden, ami körülötte volt.
A tárgyak, a bútorok minden oly bizalommal és hálával vette őt körül: az élettelen tárgyak nem élettelenek, lelkük van, és most mindannyian osztoztak az ő boldogságában.
Az este összesen tíz fillért költött: egy sonkászsemlyéért adta ki, s meg sem ette...
Ennyit megért a tegnapi éjszaka.
Tíz fillért rá lehet szánni egy ilyen különös éjszakára és egy ilyen súlyos leckére...
Nem, a kulcsokat soha többet nem veszi magához.
Soha többet nem teszi ki magát ilyen iszonyú lelki megpróbáltatásnak...
Inkább vesszen el minden: de ő ezt a gyötrelmet soha többet nem vállalja...
Oly kemény lett a lelke.
Eddig a Cég érdekéért meg tudott volna halni.
Ez elmúlt.
Ő is ember.
Az ő élete neki többet ér, mint hogy a Cégért még egyszer kieressze magából a lelket...
Éppen ebédelni akart.
Már nyúlt a fiókjába, hogy kivegye, amit a lány bepakolt: a tegnapi borjúsült darabot, mikor Vida úr feléje közeledett.
Hamar visszatolta a fiókot, s szolgálatkészen nézett a helyettes főnök elé.
A főnököknek szokásuk volt, hogy munkaidő alatt egy privát megjegyzést se tesznek, hogy meg ne állítsák egy pillanatra sem az író- és számológépek lankadatlan munkáját, de a hivatalnokok rövid szabad idejét elveszik mindenféle beszélgetéssel.
Ő nem panaszkodhatik, neki nemigen alkalmatlankodik egyik főnök sem, annál előzékenyebben állott fel, s nézett Vida elé.
- Zavarom?
- Óh, kérem, Vida úr.
Szívesebben mondta volna per Vida, de a hivatalbeli életben a felettesnek mindig kijár a hűvös "úr".
- Nem volt az éjjel a Binderéknél.
Emma zavarba jött egy kicsit.
- Kerestem - folytatta Vida, s cigarettára gyújtott, de őt nem kínálta meg.
A tárcája arany volt, és kívül, az első fedelén óriási nemesi címer volt belemetszve.
Emma látta, hogy csak csevegni akar, s a címeren elmosolyodott, de ez nem látszott meg az arcán.
- Kell egy kicsit a pihenésre, a szórakozásra is adni - mondta Vida, és sunyin és alattomosan nézett vissza rá.
Benne fölvillant az éjjeli gavallérja, a külvárosi Fess Feri, s nem bírta magában tartani a dicsekedését:
- Én az éjjel nagy mulatságban voltam.
Nem is képzelné a Vida úr...
Egy büfét nyitottak meg a Csikágóban, ott voltam.
Vida apró fekete szemeit szúrósan szegezte rá:
- Úgy...
Jobb mint otthon?
Emma hirtelen nem tudta, hogy a büfé nevét mondja-e, vagy csak tréfál.
Vida most megnézte az asszonyt.
Emma kissé belepirult ebbe a kutató pillantásba.
Még soha nem nézett így rá.
Ez a tatárfejű, csontos arcú elegáns ember, öt év óta egy pillantást sem adott neki, mindig csak az üzleti szemüveggel nézte őt.
Már meg is bánta, mért kellett neki kikottyantani azt, hogy a büfében volt?
- Szóval maga az a szőke csoda, akit a gyilkosság alatt a jassz gavallér karjaiba szorítva úgy vitt hátra színes asztalok közé, mint egy jaguár a zsákmányát.
Emma lángvörös lett:
- Honnan veszi ezt? - szólt dadogva.
- Nem olvasta az újságban?
- Nem.
- Mingyárt szolgálok a cikkel.
Egy újságíró premierbemutatót csinált a csikágói büfényitásról.
Nagyon érdekes.
Zsebtolvajok és verekedő sofőrök .
Nagyon érdekes.
Maga ott jól érzi magát?...
Kicsit várt, és Emma feldúltan mondta:
- Kérem, én csak egy pillanatig voltam ott egy barátnőmmel.
A szomszédban van, az egész városrész ott volt, és...
- Nem, nem - mondta Vida kajánkodva -, az a szőke nagyon gyanús nekem, a barátnőjével, a kövérkés kis barnával, akinek egy díjbirkózó udvarol.
A büfé jobb sarkában ülnek és aranynyakú sörösüvegek állanak az asztalukon ...
Áá...
Vida úr meg volt győződve felőle, hogy ez nem Emma volt, de jólesett a májának, hogy támadja.
Mintha elégtételt akarna venni magának, hogy öt év alatt egy pillanatra sem érdeklődött a hűvös és előkelő nő iránt.
Emma egészen elvesztette a fejét, hogy ennyire pontosan kapta a leírást, s annál hevesebben tiltakozott:
- Hogy képzeli azt, hogy én ilyen helyen leülök?...
- Én nem képzelek semmit - mondta nevetve.
Emma felháborodott:
- Szíves engedelmével, Vida úr, kikérem magamnak, hogy ilyenekbe még tréfából is belesodorjon...
Én összesen egy tízfilléres szendvicset váltottam, de azt sem fogyasztottam el.
Csak éppen leadtam a belépőjegy helyett, és hazamentem...
- Látja, inkább Binderékhez jött volna el - mondta nevetve Vida, s úgy tett , mintha a tiltakozás éppen beismerés lett volna...
- Nem magának való hely az...
Binderéknél nagyszerűen mulattunk.
Felséges büfé volt.
Az igen, az büfé volt.
Legalább ötvenféle ínyencség és pezsgő...
Sokan voltak, lehettek százan.
Volt tudja egy hal-asztal a büfében.
Akkora fogas, legalább egy méter hosszú.
Mindenki betegre ette magát.
- Sajnálom, hogy nem mentem el.
Nem éreztem egész jól magam.
- Azért ment a Jobb mint otthonba.
- No de kérem.
Vida nevetett, és nem forszírozta tovább a dolgot.
Tudta, hogy máris az egész személyzet előtt feltűnővé vált a hosszas udvarlása.
Ez nem célszerű.
- Én csak tréfálok, kedves Emma - mondta, biccentett, s elment.
Emma rettenetesen leforrázva érezte magát ettől a távozástól is.
Őt még soha " kedves Emmának" nem szólította Vida, se senki más.
Úgy fel volt dúlva, hogy utána akart kiáltani, s megmondani, hogy ez többet... hogy többet így...
De nem tett semmit, csak állott mozdulatlan, míg ezt is észre nem vette, hogy helytelen így meredten állani... hiszen látják...
Leült tehát és gépiesen kivette a kis csomagot az asztala fiókjából, és most undorral nézett a kevés borjúszeletre, amit még tegnap sütött a lány ...
Wimmer-kenyér volt mellette.
Ez már egy kis luxus, mert a Községi kenyér olcsóbb volna... de ennyit csak megengedhet magának, hogy az ebédjéhez jobb minőségű kenyeret egyék...
Oly zavart volt, hogy semmi íze nem volt az ételnek.
Mintha gyaluforgácsot rágott volna.
Igazán csak azért evett, mert enni kell, hogy az ember dolgozni tudjon.
Aztán eltelt az ebédidő, és újra kezdődött a jó erős munka.
Hozták a blokkokat és utalványokat, nyugtákat és elszámolásokat.
Belemerült a munkába, és elfeledkezett magáról.
Folyton foglalkoztatva volt este hat óráig.
Akkor zárás.
A zárlataival is elkészült, s végre itt volt az idő, hogy kirepüljön, mint egy madár a kalitkából.
Vince, a főszolga, akinek akkora bajusza van, mintha álszakállt ragasztott volna, egy újságot hozott, és letette:
- Nagysága, a Vida úr küldi.
- Köszönöm.
Megzavarta újra, hogy Vida még mindig emlékszik rá és a dologra.
Az újságot begyűrte a retiküljébe, és a páncélszekrény kulcsait a szokott helyre tette .
Többet nem viszi magával.
Majd holnap proponálni fogja, hogy a kulcsokkal csináljanak rendet.
Szinte futva ment ki a lépcsőházba.
Véletlenül körülpillantott: óriási nagy falfestmények voltak kétfelől.
A legnagyobb festőkkel csináltattak annak idején freskókat a lépcsőház díszítésére, de a festmények már restaurálásra szorulnának.
Ez azonban nemcsak a Céget, hanem az összes lakókat terhelné , hát a házkezelőség elhanyagolja.
Mikor a villanyoson ült, nem bírta tovább, izgatottan elővette az újságot, s kinyitotta.
Hamar megtalálta benne a cikket.
Nagy világos betűkkel volt ott : " Jobb mint otthon...
Büfényitás a Csikágóban...
A félholtra vert sofőr és más gyönyörök."
Tágra nyílt szemmel nézte a cikket.
Egy lepedőnyi oldal volt teleírva, s ahogy olvassa, olvassa, egyszer csak a verekedéshez ér, s ott oly hajszálpontosan volt leírva az ő társasága, ők négyen, s még az a gyanúsítás is, hogy a "szőke csoda" undorodik a megváltott szendvicstől...
Rémítő ...
Lehetetlen, hogy aki őt ismeri, rá ne ismerjen...
Az újságíró nem tudta , kiket ír le, de aki személyes ismerőse, az feltétlenül ráismer...
Nem bírt tovább olvasni.
Minden vér a fejébe tódult.
Ilyen inzultus.
Át kellett szállania, azt se tudta, mit csináljon.
Egyszer mozdul ki életében a lakás szűk falai közül, és azonnal ilyen iszonyú büntetést kapni érte...
De hiszen ártatlan.
Ártatlanul hogy lehet ennyire kegyetlen ostorozást kapni...
Mikor leszállott az Aréna úton, és sietve hazafelé ment, olyan borzalom volt neki behaladni a Csikágóba, mintha a pokolba süllyedne bele...
Itt mindenki rámutathat ujjal, hogy ő az... ő az a "szőke csoda"...
S ő, akinek elve volt, hogy soha nem hazudni, érezte, hogy itt egyebet nem tehet, csak hazudni, hazudni, hazudni.
Letagadni isten és ember előtt...
Jaj nem is tudja, mit csináljon.
Ahogy a ház kapuján belépett, ott jött szembe vele a házfelügyelő .
Nehézkesen, a fején a fekete ellenzős, házmestereknek kedves orosz sapka .
Úgy megijedt tőle, hogy már ez is olvasta az újságot...
Hamar elsiklott mellette, és felszaladt a lépcsőn, mint egy aranygyík.
Az ajtót kulccsal nyitotta ki, s a kislánya szökött a nyakába:
- Anyuci, anyuci.
Felkapta a gyereket, és összecsókolta az egyetlen kis tiszta gyönyörűséget .
Úgy magához szorította, hogy Évike felkiáltott:
- Ne szoríjj, te büdös.
Megrettent ettől a szótól.
A gyereke már jassz gyereknek nő.
Micsoda nyelvet tanul.
Kikkel érintkezik, míg ő nincs idehaza?
- Szégyelld magad - mondta, és a szemét ellepte a könny.
- Hogy mersz ilyen ronda szavakat mondani.
Letette, és berobogott a szobába.
Rettenetes: ezt a boldog és biztos életet tette ő tönkre egy könnyelmű lépéssel.
Leomlott a székbe, és sírva fakadt.
Az asztal meg volt terítve, és a lány már jött is, hogy hozza az ebédet .
Ilyenkor szokott bővebben enni, friss ételt.
Hozzá sem tudott nyúlni.
A kicsi ott sündörgött körülötte, és simogatta , csókolgatta a mamáját.
Kis lelke meg volt rettenve, hogy az anyuka úgy sír.
Lassan megcsillapodott, s lámpát gyújtott.
Elővette az újságot, és újra elolvasta elölről a cikket.
A cikk jó volt.
Most nem látta olyan támadónak.
Volt benne egy kis csúfolódás a nép szórakozásán, de hiszen a legnagyobb kormánylap volt, mely a kapitalisták számára készült.
Talán nem is olvassák ezek itt a környéken...
Az szörnyű volt, az ismét lelke mélyéig megrázta, mikor a saját arcképét látta benne.
Még szerencse, hogy az újságíró nem vitt magával rajzolót, vagy fényképészt.
Úgy látszik, véletlenül került ide.
Titkos novellista lehetett , aki regény helyett az újságcikk színes soraiban élte ki magát.
Szinte megdöbbentő, milyen pontosan tudja szavakkal megfesteni az arcképeket.
Az ő ruhája is oly pontosan le volt írva, hogy elhatározta, hogy azonnal szétdarabolja, hogy nyoma se maradjon.
Csengettek.
Tudta, hogy Vilma jön.
Az újságot elrejtette, és a hálószobába sietett, ahol letörülte a könnyek nyomát, és púderrel kisimította a könnyfoltokat.
Csakugyan Vilma volt.
Hallotta, milyen kitörő boldogsággal barátkozik a kicsivel.
Félt, hogy a gyerek elszólja magát, és valami olyat mond, hogy ő sír...
Kilépett hát, és mikor Vilmát meglátta...
Vilma ruhája is hajszálpontosan le volt írva, a zöld estélyi ruha...
- Képzelje, nagyságos asszony - ujjongott Vilma, és csaknem a nyakába ugrott : - A lakó beköltözött ma délelőtt tíz órakor.
Akkora bőröndöket hozott, mint egy-egy ház, és tele volt ragasztva mindenféle külföldi hotelek céduláival .
És a bért egész hónapra előre kifizette...
- Ez csak természetes - mondta Emma hűvösen.
- Úgy sajnálom, hogy ez a bolond Bábori elcipelt, mikor a legérdekesebb volt .
Nagyságos asszony még soká maradt?
- Nem.
- Ez a Bábori, ez egy aranyos fickó.
Engem szinte futva cipelt haza és bedobott a kapun, hogy neki dolga van még.
Én utána lestem és láttam, hogy taxiba ült és úgy hajtott el a város felé.
Nem tudom ki lehet, de ma is mondta, hogy neki korán kell mindig kelni, hát este nem szeret fennmaradni...
Nem akartam addig hazajönni, míg a nagyságos asszony ki nem jön, de azt mondta, ne aggódjak, a barátja hazakíséri... még nem is láttam olyat, úgy sietett...
Emma egyre fagyosabb lett a szóáradat alatt:
- Nagyságos asszony - mondta keményen -, én a dolgot lezártam és többet nem kívánok vele foglalkozni.
- De én magának vagyok kimondhatatlan hálás, nagyságos asszony, mert magának köszönhetem, hogy meg van mentve az életem.
Én meg vagyok győződve felőle , hogy a lakó nem is maradt volna nálam, ha nagyságos asszony nincs jelen , tehát én ezt az égi szerencsét nagyságos asszonynak köszönhetem.
- Hagyjuk, kérem...
- Pedig igen fontos dolgokat szeretnék mondani - szólt megzavarodva Vilma.
Emma türelmetlenül felállott, s jelezte, hogy távozni kéri.
- Örülök, hogyha nagyságos asszony meg van elégedve, hogy olyan jól kiadta a szobáját...
Csütörtökön bemegy az urához?
Ez a célzás a Markóra, nagyon lehűtötte a Vilma lelkességét is végre .
Elvörösödött, hallgatott, akkor:
- Igen... föltétlenül...
Nagyon sajnálom, ha kellemetlensége volt azután nagyságos asszonynak...
- Nem volt semmi kellemetlenségem - kiáltotta Emma.
Vilma habozva felállott:
- Bocsánatot kérek, nagyságos asszony... - meghajlott, hogy megy.
- Kollár is csak örülhet, hogy sikerült nekem egy kis nyugalomra szert tenni... majd neki is viszek legalább néha egy kis jó falatot... mert a hasát igen szereti szegény...
- Ajánlom magamat.
Vilma szemét elfutotta a könny, de Emmát még ez sem hatotta meg, erre oly zavarba jött, hogy azt mondta:
- Kezét csókolom - s megfordult maga körül, és indult, hogy elmegy.
Emma habozott, hogy kikísérje-e? de annyira neveletlen mégsem tudott lenni , hogy ki se menjen utána.
Vilma oly sietve ment el, mintha kergetnék, és ő úgy csukta be utána az ajtót, mintha soha többet ki nem akarná nyitni senki előtt a világon.
Visszatért a szobába s leült.
- Én is itt vagyok - mondta neki Évike, mire felkapta az ölébe, és forrón csókolgatta a gyermeket.
- Igen, fiam, te itt vagy és a jóisten.
Ti ketten itt vagytok még nekem.
A kicsi csodálkozva körülpislantott a szobában:
- Hol a jóisten?
- A szívemben és a te szívedben...
Mindenkinek a szívében, édes kis gyémántom - kiáltotta Emma, és a gyermek fejét odaszorította a mellére.
A gyerek kicsit hallgatózott:
- Hallom.
- Mit, fiam?
- Ketyeg.
A jóisten ketyeg a szívedben?
Erre nem tudott mit mondani, csak még jobban magához ölelte a kicsit.
Aztán zsizsegni kezdett neki:
- Igen fiam, a jóisten beszélget a szívünkben... és akinek a szívében van a jóisten, az boldog és az meg van mentve, akárki akármit csinál is ellene ... ha az egész világ összefog is az ember ellen, ott van a jóisten az ő szívében, és akkor nem lehet semmi baja... a szívben mindig ott kell a jóistennek lenni... aki nem tesz hibát, annak a szíve tiszta és szépen ketyeg... neked is van szíved... hallgasd csak...
Rátette a gyermek ujjacskáit a szívére s tanította, hogy kell megfigyelni a szívecske dobogását.
- Látod, a te szíved is dobog... abban is ott a jóisten.
- Mindenkinek van szíve?
- Mindenkinek, aki csak él.
- A házmesternek is?
- Annak is - és erről eszébe jutott, hogy a házmester szívében az van most , hogy ő az este nem fizette meg a kapupénzt.
- A vicinek is?
- Annak is.
- A szenes Janinak is?
- Annak is.
- A Bobinak is?
Ez a szomszéd kiskutyája volt.
- A kiskutyának is, a kismadárnak is, mindennek és mindenkinek fiacskám, aki csak a világon jár.
- És mindben benne van a jóisten?
- Mindben, mindenkiében, de ma legjobban az én szívemben van benne.
- Az enyémben nem?
- A tiedben mindig benne van, kicsi fiam.
Összecsókolta, és csengetett a lánynak.
- Julis fiam, leviszed a házmesternek a tegnap esti kapupénzt.
- Igenis, a holnapi mosást ki tetszett már készíteni?
- Még nem, mindjárt.
Kedden mindig kismosás volt, de ő úgy igyekezett elintézni, hogy nagymosásra lehetőleg ritkán kerüljön sor.
Ebben a percben csengettek.
Ki lehet az már megint?
Idegessé tette, hogy mostanában annyit csengetnek az ajtaján.
Máskor hetek múlnak el, hogy senki se nyit rá ajtót, s az a jó.
A lány kiment s azzal jött vissza, hogy a tegnapi asszonyság van itt.
- Ja, a Bauerné...
Jöjjön be...
Várj csak.
Előkereste a kis tárcáját, s egy kicsit habozott, tíz fillért adjon-e vagy húszat...
Nem volt benne biztos, hogy éjfél előtt jött-e haza...
Mégis húszfillérest adott oda.
- Vidd le - mondta, mintha valami nagy kincset juttatna a házmesternek.
Akkor kiment.
Nem akarta már a Bauernét behozni a szobába.
Már szentély lett a szobája.
Csak az előszobában állva akarta megkérdezni, hogy mért jött.
- Ne tessék haragudni - mentegetőzött Bauerné szokott alázatoskodásával , amiben benne van a lealázott tisztviselőnő erőszakolt szolgálatkészsége , hogy azt sem tudja, hogy lelje kedvét a magasabban állóknak -, csak azért jöttem, hogy alázattal megkérjem a nagyságos asszonyt, tetszett-e valamit tenni a kislányom érdekében?
Emma ijedten gondolt rá, hogy bizony erről teljesen megfeledkezett.
- A kislánya...
Igen...
Kell neki pár nap, míg valami biztosat tudok mondani...
Nem megy olyan könnyen... - leplezte a dolgot.
- Voltam ma a főnöknőmnél - szólt Bauerné, szegények szokásaként bizalmasan , részesévé téve a protektort saját ügyeiknek, úgy referálva, mintha minden lépéséről köteles volna jelentést tenni -, azt mondja, ha a két hetet kiszolgálom, akkor nem vonja le a csésze árát...
Mit csináljak, a pénzre szükségem van, és így belementem abba, hogy kéthetes felmondásom legyen , mint egy cselédnek, pedig magántisztviselő vagyok, kérem...
De boldoggá tetszett tenni nagyságos asszony, kérem, a kislányomat az este.
Nahát a kis Klári, az el volt ragadtatva, hogy vehetett egy szendvicset az új büfében...
Emma hallgatott.
- De azt mondják éjfélkor nagy verekedés volt, és agyonvertek egy sofőrt ... milyenek ezek a külvárosi csibészek...
Nem nekünk való hely...
A mi helyünk , nagyságos asszony csak ott van, ahol a poloskáé.
Elbújni a setét lyukban, és nem mozdulni ki soha a napvilágra...
Nem is tudom én, mire születtünk, mi nők...
Az embernek semmi se jut ki ebben az életben, csak fiatalkorában az a kis bolondság... aztán jön a szakadatlan vergődés és nyomor...
Azt mondják , hogy a nőket felszabadították, mert ma már a nőnek is lehet kenyeret keresni...
Az igaz, azelőtt egy nőnek teljesen éhen kellett halni, ha véletlenül nem volt egy férfi, aki szerelmes volt bele.
Mert az úgy van , hogy a szerelemért a férfi mindent odaad, de anélkül még hidegvizet sem ad a nőnek...
Na most itt van a kenyérkereset kora: hát kérem most is csak úgy van...
Ha a főnöknek tetszik egy alkalmazott, akkor azt ki kell szolgálni , mert ha nem, repül...
Ha meg nő a főnök, még sokkal rosszabb, mert a nő még szerelmet sem tud érezni az alkalmazott nő iránt, tehát olyan kegyetlen hozzá, mint a kutyához...
Nincs itt semmi, nekünk magános nőknek, csak a szakadatlan rettegés a kenyérért...
Mit tegyek?...
Nem ehetem meg a falat és a követ...
Mégis, magántisztviselő vagyok, nem tudom magam rászánni, hogy elmenjek könyörögni hatósági utalványért, hogy rohamlevest kapjak... meg nem is adnának... az kell a munkásoknak...
Én nem vagyok munkás : magántisztviselő vagyok, úriasszony vagyok...
Kérem, ma is láttam az uramat autóban...
Én gyalog járok az Akadémia utcába, az meg, mit tudom én egyik kávéházból a másikba autón megy.
Szerettem volna odavetni magam a kocsi elé , hogy gázoljon el... de avval mit segítek?... a kislányom csak itt marad és folytatja az én sorsomat...
Tetszik látni... ez az ember is... leszakított , mint egy rózsát, és mikor hervadni kezdtem, elhajított az úttestre a gomblyukból, mit törődik vele, ha elgázol is a kocsi, amin ő fut...
- Ne féljen, kedves Bauerné, holnap elintézem a dolgot.
Már, meglátom, hogy mit lehet tenni.
Bauerné pár pillanatot várt, akkor meghajtotta a fejét:
- Kezit csókolom, nagyon hálás vagyok a nagyságos asszony jóságáért.
Ezzel elment.
Emma becsukta az ajtót.
Valamit gondolt, hogy utána kellene szólani, és odaadni neki a vacsoráját, amit úgysem evett meg.
A kislánya számára.
De aztán eltelt az idő, az asszony elhaladt, az ajtó zárva volt, és a vacsorának nem árt, ha megmarad.
Neki éppen olyan sorsa van, mint ennek : minden fillérrel takarékoskodni kell.
Nem is biztos, hogy elfogadná... bár nem sértené meg őt avval, hogy visszautasítsa...
Bizony ez borzasztó, egy magántisztviselőnő élete...
Hát az övé nem az ?...
Hozzáfogott a szennyest kiszámolni, és listát írt róla, hogy ing, zsebkendő , törülköző...
Még javában benne volt, mikor újra szólt a csengő.
- A fene egye meg - mondta -, de rákaptak erre a csengőre.
A lány azzal jött be, hogy postás volt és expresszlevelet hozott.
Expresszlevelet?
Neki ?...
Kitől?
Nézte a levelet.
Csak egy kaposvári levelezőlap volt, és a címen kívül semmi írást nem látott rajta.
Hosszabb vizsgálás után vette észre, hogy a kép jobb sarkában két betűcske van írva:
Ff.
Elpirosodott, aztán eldobta a lapot.
Még csak ez hiányzik, hogy Fess Feri levelezzen neki.
Úgy dobta el, mintha kígyó lappangana a bokorban.
Azért nem tagadhatta le maga előtt, hogy mosolyog.
Zárt ajakkal és csukott szemmel, de mosolyog.
Elhúzza a fél ajkát megvetően, de azért csak mosolygás ez.
Mit akar, hiszen végeztek egymással.
Mikor a kapuban elváltak, vissza se nézett rá, tudhatta, hogy soha többet az életben nem lesz alkalma rá, hogy csak a köszönését is fogadja...
Ja igaz, a kulcsokat visszaküldte...
No de hát ez semmi.
Ez csak természetes dolog, ezért csak nem lett adósává ?...
Ha valaki olyan becsületes... hogy még akkor éjjel visszament a Jobb mint otthonba tovább lumpolni... s miután megivott még egy üveg sört... a fene egye meg, mit szeretnek a férfiak azon a sörön...
Az volt a becsületes, aki odaadta neki a kulcsokat... ő már csak éppen továbbította...
S ami azt illeti, meglehetősen sokára...
Mert ő emlékszik, hogy legalább két órát ébren töltött... akkor jött meg a kulcs ...
Akkor a házmesternek is adósa, mert az hozta fel...
Ez eszébe sem jutott az imént, mikor leküldte neki a húsz fillért...
Ha eszébe jut, legalább ötven fillért küld neki...
De hiszen minek, kapott az borravalót a Fess Feritől ...
Legalább egy pengőt...
Másképp nem várt volna olyan sokáig a válaszra...
A kicsi elaludt a díványon.
Szegényke.
De hűtlen anyád van, egész el tudott feledkezni rólad édes kicsikém...
Lefektette az ágyacskájába.
Közben valami megnyugvást és olyan furcsa érzést sejtett meg magában, amire nem is gondolt volna: büszkeség?
Kihúzta magát, és olyan független és önérzetes mosollyal nézett körül... ez az, amit férfiasnak mondanak?...
Jóízűen mosolygott és dúdolni kezdett valami régi operettből...
Hát mégis utána jön a kicsike ?...
Hunyorított és kicsit torzképet vágott.
Nagyon jó.
Hát mégiscsak nő ?...
És Kaposvárig nyúlnak a szálak?...
Persze: hát nem ingyen küldte fel a kulcsokat!...
Azonban csalódás kedvesem , óriási csalódás...
Itt mindennek vége...
Kis tévedés Fess Feri...
Óriási tévedés, mert mert mert...
Mit is kotyogott ez az úton?... hogy a Sors akar velünk valamit?...
A Sors?... miféle Sors?...
Mi az, hogy Sors...
Azelőtt úgy mondták, hogy a jóisten... ma Sors ?...
A jobb melle azonban zsibongani kezdett.
2
Kollár nyugodtan és vígan dolgozott a kis irodában.
Ez egy sötét és szűk hely volt, napvilágot sohasem kapott, csak a napfény reflexe gyűlt be, de annyi nem, hogy a villanyvilágítást feleslegessé tette volna.
No hisz, az mindegy, az ember nem azért jön a fogdába, hogy úri kényelemben legyen része.
Már harmadik hónapja volt itt, hát teljesen beleszokott.
Már nem érezte, hogy nedves és fülledt a levegő, hogy vasrostélyok vannak az ablakon, s azonkívül még drótrács is.
A villany szépen világított, és ő megelégedetten dolgozott.
Volt egy találmánya, amit az ügyész úr is elfogadott: új nyilvántartó könyveket szerkesztett.
A régiek igen nehézkesek voltak és komplikált volt a különböző tételek összehasonlítása.
Ő új csoportosításokat csinált, utaló számokat, segédrovatokat és engedélyt kapott rá, hogy kidolgozza a mintakönyveket.
A könyvkötészetben már meg is csinálták, és a főügyész úr őméltósága is meg volt vele elégedve.
- Honnan hoztak be téged? - kérdezte a keze alatt dolgozó fiatal rabot.
Azért kérdezte, mert ennek a fiúnak esedékes volt az ideje, hogy valami változás lesz vele, de a fiú nem tudott róla semmit.
Már hetek óta itt van mellette, de sohasem engedte magáról beszélni.
A gyerek boldog volt, hogy szólhat.
- Mikor innen kikerültem, Kollár úr, ez a borzasztó, ha az ember az idejét kitölti, és szabadlábra helyezik, mit kezdjen.
Ott állottam az utcán, nem volt a zsebemben csak két pengő hetven fillér, ami megmaradt a keresetemből .
Most ebből éljek meg, keressek állást, mint rovott múltú kabáttolvaj ...
Nyolc hónap után...
Mentem az utcán, mentem, és nem mertem elmenni sehova az ismerőseimhez.
Míg egy fillérem volt, addig csak lézengtem.
Vettem egy-egy negyed kiló kenyeret, azon tengődtem.
De a végén elfogyott az utolsó fillérem is.
Még akkor sem mentem el senkihez.
Hogy álljak az emberek szeme elé?
Volt egy nagybátyám, ha meglát, azonnal kiutasít...
Jött az este, nem mertem lefeküdni még egy padon sem, mert a rendőr azonnal beviszi az embert.
- Azért vannak kiállítva - mondta Kollár.
- Akkor bevisznek a toloncházba.
Kapok hatvan napot munkanélküli veszélyes csavargásért.
A ruhámat fertőtlenítik.
Több ruhám nem volt, csak az az egy , az se lesz, a fertőtlenítő tönkreteszi.
Szóval addig csavarogtam, már az eszem is elvesztettem, hogy véletlenül egy volt egyetemi kollegámmal találkozom.
- Hát te hova lettél? - azt mondja.
- Kórházból jövök.
Mingyárt elmondtam neki egy mesét, falnak állítottam.
Az meg elhívott hozzájuk, és a szülei is megszántak és magukhoz vettek egy pár napra.
Ott aludtam ki magam először szabadlábon.
A barátom apja a Svéd-Magyar Banknál dolgozott.
Egy este jön haza, mondja , hogy másnap menjek vele.
Ha már elég erős vagyok, beléphetek mint ideiglenes, próbaidős díjnok.
Aztán megnyílik előttem az út, rendes tisztviselő lehetek.
Képzelheti, milyen boldog voltam.
Ott voltam két hétig.
Egyszer csak jön egy detektív, és bemegy az osztályvezetőhöz.
Láttam, mikor bejött, s rögtön megismertem, hogy detektív.
Semmi okom nem volt rá, de mégis nagyon megijedtem, még az erő is kifolyt belőlem.
A detektív elmegy.
Nagyon boldog voltam, hogy nem is szólt hozzám.
Fél óra múlva hívat az osztályvezető:
- Nézze, kérem - azt mondja -, mit szól ehhez...
Itt volt egy államrendőrségi detektív és azt kérdezte, hogy maga hogy viseli magát.
Már tudtam, hogy mindennek vége.
- Mondja Kristó úr...
Kérdeztem tőle, hogy mért érdeklődik...
Hát megmondta...
Avval néz rám.
- Fiatalember, maga nem volt őszinte velünk szemben.
Nem mondta meg, hogy maga nyolc hónapot ült...
Beláthatja, hogy ez súlyos dolog...
Legyen nyugodt, én a detektívnek azt mondtam, hogy kifogástalanul viselte magát, jó munkaerő, csöndes és megbízható ember.
A szemem tele lett könnyel.
Nagyon hálás voltam, hogy ilyen jó információt adott rólam.
De folytatta:
- Azt azonban be kell látnia, hogy egy banknál rovott múltú ember nem lehet .
Pláne egy idegen érdekeltségű banknál.
A svéd gróf, aki vezette az intézetet és nagyszerű ember volt, úgy dolgozott, mint akárki más hivatalnok, szóval egy svéd sohasem értené meg, hogy egy börtönviselt embert hogy lehet megtűrni a vállalatnál - ezért nekem azonnali hatállyal felmondtak , kifizették a járandóságomat a felmondási időre és elküldtek.
Olyan lettem, mint aki meghalt, de igyekeztem, hogy semmi feltűnést ne csináljak.
Átvettem a pénzt és elmentem.
Még volt annyi erőm, hogy hazamentem a lakásra, összeszedtem a holmimat, s azt mondtam, hogy rögtön el kell utaznom, mert vidékre helyeztek.
Erre elköltöztem vidékre: egy másik városrészbe, az utcára.
Megint nem volt semmim.
Újra elkezdtem a csavargást.
Mentem az utcákon szakadatlan.
Néha leültem a villamosmegállónál levő padra.
Aztán eladtam a felesleges dolgokat, hogy ne kelljen cipelni...
Vagy egy hónapig megéltem abból, amit végkielégítésül kaptam...
De hát mit csináljak, kérem, a végén bementem egy kávéházba, leültem, rendeltem egy teát, és leakasztottam a fogasról egy kabátot, s mikor el akartam távozni, a pincér megfogott.
Végre így fedél alá kerültem.
Kollár szórakozottan hallgatta, és nyugodtan vonalazott.
- Ez tényleg nem helyes - mondta -, hogy a rendőrség nyilvántartja a szabadultakat, és elrontja a jövőjüket.
Ezen segíteni kellene.
A másik ember, aki az irodában dolgozott, egy rossz fogú, csillogó szemű emberke, meredt szemmel nézett Kollárra:
- Elmondjam, hogy én hogy kerültem be másodszor ?...
Két perec volt az egész...
Már öt éve szabadultam, és öt év alatt azt sem tudtam, hogy van rendőrség a világon...
De akkor munkanélküli lettem, mert a gyár teljesen leállított, ahol dolgoztam...
Már két és fél hónapja nem volt egyáltalán semmi keresetem.
Éppen gyalog jöttem be Erzsébetfalváról, és mikor a Veres Pálné utcán megyek, ott áll egy ház előtt egy tricikli, rá volt szerelve egy kosár, tele péksüteménnyel.
Nem is tudtam róla, a kezem önkéntelenül belenyúlt és ki akartam venni a tetejéről két sósperecet.
Abban a pillanatban megfogtak.
Valaki tolvajt kiáltott, még hozzá se nyúlhattam a perecekhez.
El kellett volna futni, de olyan gyenge voltam, mint az őszi légy, nem bántam, hogy körülvettek.
Az emberek úgy rohantak rám, mintha fel akartam volna gyújtani a parlamentet...
Különös, hogy az emberek mennyire szeretik a tolvajt megfogni.
Ez valósággal szenvedély, és oly lelkiismeretességgel csinálják...
Hát ezért a két perecért vagyok itt...
Kollár nyugodtan nézett rá:
- És még miért?
- Miért?
Ezért?
- No megállj csak.
A törvény azt mondja, hogy aki testi éhségének csillapítására elvesz ételneműt, de nem nagyobb mennyiséget, mint amennyi erre szükséges, például nem egy vagon lisztet, hanem egy darab kenyeret , vagy aki, például egy anya... ha nem tud a gyermekének ételt főzni, és a szomszédból ellop néhány darab fát, de nem többet, csak amennyit egy ember el bír vinni... az nem bűntényt követ el, csak kihágást.
Ennek a büntetése egy naptól maximum hatvan napig terjed...
Hát mért kaptál öt esztendőt?
- Két sósperecért.
- És még mit vallottál be?
Az ember hallgatott, akkor:
- Tizenhét betörést.
Kollár mosolygott.
- Valamiből élni kellett - szólt a rab.
- De mért vallottad be?
- Nem tudom...
Csiklandozott...
Szégyelltem, hogy két perecért büntessenek meg, amit meg se ettem...
A fene egye meg a világot...
Tudják meg, hogy ki vagyok...
Nem vagyok én perectolvaj...
Abból nem élhetek...
Kollár lassan fütyörészett:
- Azt az egyet nem értem azért, hogy jöhet be ide valaki még egyszer...
Ha valaki ezt a kosztot megkóstolta, mért nem kerüli ki, hogy újra ráfogják ...
Hát nem elég egyszer?
A második ember felhökkent:
- Egyszerre nem lehet annyit lopni - mondta -, hogy egész életedre elég legyen...
Kollár nevetett.
- Nem bánom én pajtás, csak én egyszer kikerüljek innen.
Engem itt többet nem látnak...
De ami igaz, igaz, ez mégiscsak gazság, hogy három hónapja itt vagyok, és még mindig nincs kitűzve a tárgyalás...
A kis ember rezignáltan szólt:
- Hát, aki másfél évig van vizsgálati fogságban, és akkor dologházra ítélik , és akkor egy órát se számítanak be neki.
A dologházat le kell dolgozni , amennyit kiszabnak.
- Persze - mondta Kollár közömbösen.
Ő maga nem békétlenkedett, csak ha éppen rossz napja volt.
Azt az egyet el kell ismerni, hogy aki itt van, az nyugodtan él.
Ha a szervezete bírja a kincstári kosztot, akkor oly nyugodtan él, mint a gyermek az édesanyja mellett.
Itt nincs gond, nincs munkanélküliség, itt mindenkinek van állása és lakása.
Van jó szobája, nem kell búsulni semmin...
Csak azon, hogy mi lesz, ha kimegy újra az életbe, és elölről kezdeni a nehéz hajszát a falat után.
A rabok mindent tudnak, ami odakint történik...
Mindent, ami őket érdekli...
Tudják, hogy a gazdasági helyzet nem javul.
- Nincs újságod? - mondta a fiatal rabnak.
Ez az inge alá nyúlt, és kivett egy egész lapot.
Kollár körülnézett: vakmerőség, hogy ilyen nyugodtan adja elő.
De ő sem igen félt.
Kinyitotta, s hamar végignézte, mi van benne.
Az volt a terve, hogy ő is az inge alá rejti, de egy cikknek a címén megakadt a szeme: "Jobb mint otthon...
Büfényitás a Csikágóban...
A félholtra vert sofőr és más gyönyörök."
Mohón hozzáfogott olvasni.
Csikágó.
Lázas öröm volt benne, hogy hírt hall a lakása környékéről, s az a sejtelme volt, hogy a feleségéről hall ...
Különös, nem csalódik...
Nagyra nyílt szemmel és dobogó szívvel olvas , olvas, s egyszer csak látja a feleségét...
Ez ő, ez ő...
Az asszony... ott ül a büfében... társasággal...
Szent isten, még a lencse is a bal arcán ...
"A csinos kis asszonyka zöld selyemruhában, összebújva a díjbirkózóval suttog, suttog, pereg a nyelve"...
Leejtette az újságot, és kidagadt erekkel feszül a halántéka.
Aztán újra olvassa.
Végigolvassa...
A szomszédasszonyra is ráismer a "szőke csodában"...
Hát ezek ilyen jóba kerültek azóta?
Stricikkel mennek a büfébe...
A lapot gondosan összehajtja és beteszi az inge alá, mert bármely percben beléphet valaki a fogházigazgató szobájából.
Díjbirkózó...
Ki lehet az a díjbirkózó ?...
Hol szedte fel ?...
Eladta magát ...
Ezt csak egy bestia csinálhatja meg...
Jó volna most egy cigarettára gyújtani, mert megbolondul... de cigaretta nincs...
Dohányozni nem szabad, s ami nagyobb baj, nem lehet...
Remegés futkos a tagjain.
Undorodik az asszonytól, de ez csak a fejében van : a testében méreg képződik, és a féltékenység kitör benne.
Mikori lap ez?
Újra előszedi.
Nem törődik semmivel, ha belépnek is.
Megnézi az újságot : május 15.
Kedd...
A büfényitás szombaton volt, tehát május 12-én.
Újra elolvassa az egész cikket, de különösen a végét, hol az asszonyról van szó , hogy suttog és csicsereg a díjbirkózónak...
- Pszt - hallja, s az újságot hamar bedugja az inge alá.
Abban a pillanatban belép egy foglár.
Kedélyes, barátságos képű ember:
- Van itt valami holmija? - mondja a fiatalembernek.
- Minek felügyelő úr? - szól ez megijedve.
- No, csak szedjen össze mindent.
Maga átmegy a Pestvidékibe.
- Én?...
Mikor ?...
- Most.
Rögtön.
Sietni, sietni.
A fiatalember elsápad, még jobban, mint amilyen.
Fehér az egész teste; a napfénytelen világ színe van rajta, de most elkezd kékülni és zöldülni.
- Hogy én átmegyek a Pestvidékibe?... - és csak áll tátott szájjal, s a nyála megindul és elkezd folyni a szája szélén, mint a nyavalyatörősöknél.
- Igen, igen, csak szaporán.
Mije van itt az irodában?
- Én nem megyek át - ordítja el magát a fiú.
És elkezd azonnal tombolni: - Én nem megyek, én nem megyek.
Én nem megyek!...
- Ne bolonduljon meg.
Itt az írás, azonnal kísérem magát...
- Nem megyek.
Itt maradok...
Én nem megyek innen...
- Az nem magától függ.
- De igenis az éntőlem függ, megmutatom, hogy én nem megyek.
Megragadja magán a rabruhát, és elkezdi tépni.
- Nem megyek át, és nem megyek át, akárki mit csinál is, nem megyek át.
Úgy ordít, ahogy csak bír, mint az állat, ha darabolják az eleven testét.
A foglár hozzányúl, megragadja a karját, hogy vigye.
- Értse meg ember, a parancs, az parancs.
Itt van már ki is állítva az írás.
- Nem megyek, itt maradok, engem élve innen el nem visznek.
Elkezd dulakodni a foglárral, akinek össze kell szedni minden erejét, mert a vékony, hosszú fiú embertelen erőt fejt ki, s ki is búvik a kezei közül , akkor letépi magáról a ruhát, az inget, a nadrágot s ott áll anyaszült meztelen és tombol.
Őrök rohannak be, lefogják, gúzsba kötik és rádobják a ruháját, s ott hagyják a sarokban, míg rendelkezést nem kapnak.
A fogházigazgató lép be.
Megdöbbenve nézi a szerencsétlent, aki úgy hever , mint egy rongycsomó, és sír.
- Mi van veled, te esztelen bolond?
- Nagyságos igazgató úr, én nem megyek el innen - és a lába elé csúszik -, én itt jól érzem magam, én itt boldog vagyok, ne tessék engedni, hogy engem innen elvigyenek.
Az igazgató nem tudja, mit kezdjen evvel a tébolyodottal.
- Nagyságos fogházigazgató úr, én olyan jól viseltem magam, énellenem semmi panasz nincs, nem is volt, nem is lesz, ne tessék engedni, hogy innen elvigyenek.
Én úgy szeretem a nagyságos igazgató urat, mint az édesapámat ...
Nekem senkim sincs, az én nagyapámnak még húszezer holdja volt a Bácskában , én Bogdanovics vagyok, én nem akarok elsüllyedni nyomorban, igazgató úr , alázattal könyörgök, hagyjon itt engem, és ne dobjon ki a semmibe.
- No látod, te nyomorult - szólt meghatva és tétovázva az igazgató -, nekem az volna a kötelességem, hogy szigorúan megbüntesselek, és fegyelemre tanítsalak.
De én nem bántalak.
Öltözz fel, majd meglátom, mit lehet veled tenni.
A rab a lába elé csúszott, és a földet csókolta, úgy esedezett.
- Én szeretek itt lenni, én itt boldog vagyok, semmi kívánságom, csak hogy itt maradhassak az igazgató úr, a nagyságos úr keze alatt...
Az igazgató fejét csóválva nézte a nyomorultat.
Ez a ragaszkodás megindította.
Öreg ember volt, és már nagyon régi idő óta, évtizedek óta itt él, ezek közt a szegények közt, és emberséges és jó volt hozzájuk.
- Vedd fel a ruhádat - mondta szigorú hangon.
De a fogoly érezte már, hogy ez nem ridegség, hogy ez a megváltás.
Boldogan zokogott fel:
- Itt maradok, itt maradok - kiáltotta ujjongva, és újabb zokogásban tört ki.
- Majd beszélek az ügyész úrral - mondta az igazgató.
- Nekem is ő parancsol...
Ezzel elment, és a fogoly szó nélkül engedte, hogy az őrök felöltöztessék .
Még mindig egész testében reszketett, de felhúzta a nadrágot hihetetlen vékony lábszáraira s az inget teljesen lefogyott és kiálló bordáira.
Kollár mogorván nézte a fiatal testet, s a díjbirkózóra gondolt, aki a feleségének udvarolt a büfében.
Talán vele is hál.
Az asszony szereti az erős embereket, neki is mindig azt mondta, azért szereti, hogy olyan erős.
És nem mehet, hogy rajtakapja és agyonverje a díjbirkózójával együtt.
Ebből a házból nincs kifelé út, csak a paragrafusok kacskaringóin keresztül.
S neki még tárgyalása sem volt, mikor lesz még ítélet az ő ügyében?...
De ezt, ezt nem bírja kivárni...
Innen kell intézkednie, innen kell cselekednie, hacsak meg nem akar bolondulni, mint ez a fiú...
3
- Nagyságos asszony, teríthetek?
Nem is felelt, csak bólintott, hogy igen.
Bement a szobába.
Még nem volt megterítve.
Azt nem engedte meg, hogy terített asztallal várják.
Nem találta úrinak.
Ha ezt engedné, akkor egész nap terítve hagynák az asztalt, s mi történnék, ha egyszer nem egyedül jönne haza.
Évike a szobában játszott a babáival.
Nyakába ugrott, és ő szenvedélyesen csókolta össze, akkor le akarta tenni a gyereket, de az, hogy olyan sokára kapta meg az anyukáját, nem akart elválni tőle.
- Hagyjál fiam, hagyjál kis bogaram, olyan sok gondom van.
- Nincs pénzed?
Emma nevetett.
Lehetetlen nem nevetni ennek az édességnek.
- Majd én nagy leszek, akkor hozok neked.
- Honnan, fiam?
- Nekem lesz.
Sok.
Míg a fürdőszobában rendbe szedte magát, ezalatt a lány megterített.
Ruhát váltott, még inget is: kímélte a kimenőt.
Az asztal nagyon csinos volt.
Még asztalneművel jól el van látva, de a fehérneműi annál jobban pusztulnak .
Hétéves asszony, azóta nem vett semmit.
Leült az asztalfőre.
Megtartotta a régi helyét, ahol az ura életében ült .
Tőle jobb kézre esett az ablak, balra az ajtó, s háta mögött állott a nagy kredenc.
Évike az apja helyén ült.
Már ilyen nagy kisasszonynak önállóan kellett bánni a késsel, villával.
A gyerek folyton csacsogott, de nem bírt rá figyelni.
A hivatalban szélcsend volt, de vészes csönd.
Vida úgy viselte magát, mint egy fenevad.
Egyszer sem nézett rá, s mégis azt kellett éreznie, hogy az mind neki szólt, ahogy rendelkezett és az emberekkel éreztette hatalmát.
De őhozzá tüntetően egy fél szót sem irányított, még egy pillantást sem vetett rá.
Mintha nem is létezett volna.
S ebben a kizártságban, először érezte meg, hogy milyen nehéz dolog alkalmazottnak lenni.
Egy kis függetlenségért áhítozott, egy kis szabadságért, önállóságért.
Ez rettenetes, így élni.
Mint az igavonó állat , bekötve az istállóba s befogva a munkába...
És még azonfelül hálát kell adni az Istennek, hogy van ennivalója.
Egész nap sötét volt és elkeseredett.
Folyton szidta magát, hogy nagyon rossz üzletember...
Öt év alatt mégis valamit félre kellett volna tennie...
De oly gyenge jellem, hogy mindent elkölt, az utolsó fillérig.
Hónap végén már csak nélkülözés az élete.
Csak éppen annyi energia van benne, hogy adósságot nem csinál...
Ha havonta csak húsz pengőt tudna félretenni, tudott volna, akkor öt év alatt ezer pengőt játszva megtakaríthatott volna...
És húsz pengőt mindig el tudna spórolni, hiszen akkor is meg tudott élni, mikor húsz pengővel kevesebb volt a fizetése...
A fizetésemeléseket nem kellett volna tudomásul vennie, s akkor még sokkal több pénze lehetne.
Két-, sőt háromezer pengője is volna...
De milyen nehezen várta azt a csekély emelést, mindig oly sóváran és kiepedve, mint a kiszáradt föld az esőcsöppeket.
Mindig megváltás volt, ha valamivel javítottak.
Nagyon gyenge ember vagyok - mondta magában -, és ennek most iszom meg a levét.
Ahogy lassan evett, egyszer csak megijedt:
- Jula, Jula... meg vagy te őrülve?
Ekkora szelet húst kedden este?
- Ráfér a nagyságára egy kis hús.
- Lopom én a pénzt?...
Tönkre teszel...
Mi az, hogy rám fér?...
Kikérem magamnak...
Holnap mit akarsz főzni?
- Amit tetszik parancsolni.
- Spenótot tükörtojással.
Mi a tojás ára?
- Öt fillér.
- Rettenetes.
Már megint öt fillér.
Még a múlt héten négy egész hat tized fillér volt.
Tízet adtak negyvenhat fillérért.
- Jön az ünnep, nagysága, azt mondják, pünkösdre tíz fillér lesz.
Emma felnyögött.
- Vegyél holnap húszat, de alkudd le a régi árban.
Itt van egy pengő.
És figyelmeztetlek, hogy húst egész héten nem fogunk enni.
Elég lesz az ünnepen.
Liszted van?
- Az van.
Még több, mint egy kiló.
- Akkor az nem kell.
- Cukor még van elég a hétre, de kávém egy szem sincs, csak az a kis zacc , ami a begrében fel van főzve.
Muszáj egy nyolcad kiló kávét venni.
- Az mennyi?
- Egy hetven.
Kétségbeesve nézett a lányra.
- Borzasztó.
Veszel egy doboz pótkávét.
Az negyvenhat fillér.
- De a nagysága nem szereti a pótkávét.
- Annak vége legyen, hogy én mit szeretek, mit nem.
A babának meg jobb.
A szemeskávé izgatja.
- Engem izgat - mondta Évike, és óvatosan kanalazta a csésze kávét, hogy ki ne löttyintse.
Emma szórakozottan elmosolyodott.
Igazán áldás ez a gyermek.
Minden szava felüdít.
Nem is tudja, hogy lehetne megélni nála nélkül.
Honnan venné az erőt ehhez a nehéz létezéshez?
Fél órát eltöltött a lánnyal, míg mindenről leszámoltatta.
A mosást is átvette.
Nézte a fehérneműt.
Nem találta elég fehérnek.
Nagyon sok a szakadás.
Tenyerébe hajtotta a fejét, s maga elé meredt.
Míg az édesanyja élt, addig nem volt semmire gondja.
Szegényke mindent megcsinált, megvarrogatott.
Most neki kell erre is gondolni.
Hazajön fáradtan, rá volna szorulva egy kis becézésre, és neki kell mindenkit ellátni szeretettel és jósággal.
Nem lehet ezt bírni.
- Ne búsulj anyuci, már mondtam, hogy én hozok pénzt.
- De honnan, kis bolond?
- Kimegyek az utcára, és kérek a bácsiktól.
Emma rémülten nézett a gyermekre.
- Hogyhogy?
- Vici Aranka is úgy szok.
- Ki mondta?
- Én tudom.
Emma nem tudta, hogy mit csináljon a gyerekkel.
Nem akarta megszidni, mert félt, hogy akkor emlékezetessé teszi benne ezt a dolgot, tehát csak nézett , nézett:
- Adok én neked, ha kérsz!
Nekem nagyon sok pénzem van!
Nekem nem kell a bácsik pénze.
Nekem kétszázharminchét pengőm van.
Tudod te, hogy milyen sok az ?...
- Juj de sok.
- Csak az a baj, hogy anyuka ezt mind elkölti.
Tudod.
Anyuka ezután vigyázni fog, hogy ne repüljön ki az ablakon a pénz...
Érted te ezt?...
Itt kell bent maradni a sok pénznek, nem fenébe, kihajigálni, ahogy ez a buta Julis csinálja.
- Add ide nekem, anyuka, én elteszem jó helyre.
- Jól van, kisfiam.
- És luftbalónt is csak egyet veszek.
- Egyet se, fiam.
Ha veszel, akkor már oda kell adni a pénzt.
- De csak egyért.
Az nem sok.
- Az nagyon sok, mert a léggolyó hamar elpukkan, és akkor nincsen se pénz, se golyó.
- De anyukám, értsd meg, én csak egyet veszek, kettőt meg nem veszek, kettőé megmarad, az több, mint egy.
Milyen okos ez a kis önző...
Az ember a maga javára mindig okos.
Azért ebben most is felüdült, a gyermek visszaadta a kedvét és a lelki örömét.
Belekezdett a munkába, s varrogatta a rongyos holmikat.
Fél kilenckor csengettek.
Ahogy szokott, megijedt, ki lehet?
Ja, a Bauerné ?...
Elintézte neki a lánya dolgát.
A kislányt felveszik virágoslánynak...
Húsz pengő fizetéssel.
De nem a Bauerné jött, hanem a postás.
Expresszlevelet hozott.
Egész lángvörös lett, alig tudta takarni magát, hogy a lány előtt fel ne tűnjön.
- Tedd csak oda le - s a hangja is zavart és fulladt volt.
Csak sokkal később vette fel a lapot.
Elő kellett vennie, mert az arca égett a szégyentől.
Szigetvári képeslap volt.
A várnak egy részlete.
A távolban sík vidék.
Ugyanaz az írás, mint tegnap.
Csak most tűnt fel, hogy nyomtatott betűkkel volt címezve.
Álarcot visel - mondta magában.
A kép alatt a jobb sarokban a két betű: Ff.
Soká nézte a képet, és tűnődött.
Ki lehet ez az ember?
Mit keres Kaposváron , másnap Szigetváron?...
Mit kerget, mi kergeti?...
Eldobta a lapot az asztalra.
Semmi köze hozzá.
Undok élet - mondta magában.
- Lehet nekem valamit kezdeni?...
Mit tolakodik ide valaki?
De ahogy most felújultak benne az emlékek, nem érzett olyan felháborodást , mint eddig.
Inkább bánatot és lehangoltságot.
Évike felmászott az asztalra nagy ravaszul, mintha semmit se akarna, s elcsente a lapot.
- Tedd le, tedd le - kiáltott rá, s elkapta a gyermek kezéből, mintha megfertőzné az ártatlanságot.
Fogta a gyereket, és vitte lefektetni.
A gyerek elfelejtette a lapot, s az ágyacskájában táncolt.
- Te is táncolj anyuka.
- Nekem nem lehet táncolni.
Féllábú koldus nem táncolhat.
- Neked mind a két lábad megvan - mondta Évike, és bebújt a vékony nyári takaró alá.
Egy sincs - szólt ő magában.
- Egyetlen lábam sincs.
Kezetlen-lábatlan nyomorék vagyok, tízfilléres mulatságot sem engedhetek meg magamnak.
Mikor újra varrásához ült, egyszerre csak megállott a kezében a tű s a cérna .
Előrenézett, összehúzott szemmel, mintha valamit igen jól meg akarna nézni , s mereven bámult egy pontra.
Vajon nem azért van benne ez a nagy elégedetlenség, mert tudtán kívül titkos gondolatok gerjedeznek benne.
Óh te szamár - mondta magának keserűen -, csak nem bolondulnál meg vénségedre?
S e pillanatban csakugyan öregnek és fáradtnak érezte magát.
Nem is értette, mit akar vele egy fiatalember... aki erejének virágjában van...
Egy úrifiú... aki bácskai kastélyból ered...
Lassan, szórakozottan tovább varrogatott, s hirtelen úgy vette észre, hogy a lámpa homályosodik, nem látja a varrást...
Ránézett a villanykörtére, s akkor vette észre, hogy a szeme tele van könnyel... azok a könnyek sötétítik el előtte a jövőt...
Nagyot nyújtózott, mintha valami segély után, szalmaszál után kapkodna, s egyet repedt rajta az ing.
Egy kis tükör volt a közelben, az ura íróasztalán, érte nyúlt s megnézte magát.
Beteg színűnek és gyötröttnek látta az arcát.
Nagyon lenézte magát, s a tükröt eldobta.
Hátradőlt s lehunyt szemmel ült.
És azon kapta magát, hogy a jobb melle elkezdett izzadni.
Összehúzta a szemöldökét, összeszorította a fogát és megtiltotta magának , hogy ilyen őrültséget érezzen.
De az nem törődött a tilalommal, és ő belekábult.
Éjjel valami sikoltásra ébredt.
Éppen azt álmodta, hogy üldözik, s meg akarják ölni, mikor az udvarról asszonyi segélykiáltásokat és férfiüvöltést hallott.
Ész nélkül ugrott ki az ágyból, s kifutott az előszobába.
Hogy nem hallott semmit, benyitott a konyhába, s látta, hogy Julis az ajtót kinyitotta kissé, s mezítláb fülel.
Ebben a pillanatban egy teljesen felöltözött asszony suhant bele a nyitott ajtóba, s halkan azt suttogta:
- Engedjenek be, segítsenek.
Julis becsukta mögötte az ajtót, s az idegen nő úgy állott a zárt helyen , mint egy befogott állat a karámban.
Emma egy fél pillanatig habozott, mit tegyen.
Nem kellene beengedni.
De már győzött magán: kötelessége asszonytársának segítségére lenni.
- Jöjjön be, asszonyom.
A nő besurrant az előszobába, s az ő intésére beljebb ment a szobába .
Halotthalvány volt és tántorgott.
- Be, be, gyorsan.
Ő maga is minden ízében reszketett.
Csak azért szidta magát, hogy mért ébredt fel, hiszen az udvartól úgy el van választva, hogy alig hiszi, hogy meghallotta a sikoltásokat.
Az álom tette az egészet.
Oly elevenen álmodott azzal, hogy őt üldözik, s menekül eszeveszetten...
A nő ahogy a szobába ért, elvesztette az erejét és összeesett.
Ott feküdt a földön az ebédlőszőnyegen félig.
Tanácstalanul állott felette, most mi lesz.
Ha itt meghal.
Még ki se mehet.
A szegény asszonyt biztosan keresik, kutatják az udvarban, s ha nem lelik, nem fognak-e razziát tartani utána.
Nem tudta, mi az a razzia , csak úgy képzelte hirtelen, hogy a rendőrségnek joga van minden lakást átkutatni hasonló esetben.
- Jaj istenem, istenem - nyögött fel -, jaj istenem, istenem.
Az ő nyöszörgésére azonban az idegen nő feleszmélt, s azt mondta:
- Ne tessék félni.
Nem fognak keresni.
A mamám majd elintézi.
Akkor aztán heves zokogásba tört ki.
Nagyon soká sírt.
Emma nem tudott mit csinálni.
Vizet adott neki a kancsóból, nem mert friss vízért kimenni, mert úgy képzelte, hogy az ajtón leskelődnek.
Nem mert lámpát sem gyújtani, de a szoba elég világos is volt az utcai lámpától.
- Haragszik? - kérdezte az asszonyka, miután megivott egy fél pohár vizet.
- Nem, drága, én sajnálom magát.
Az asszonyka megragadta a kezét, szívéhez szorította.
Az úgy verdesett, mint egy kis madár a tenyérben.
- Elrontom az éjszakáját - suttogta.
- Nem maradok soká...
A mama mondta a múlt héten, hogyha még egyszer ilyen botrányt csinál, fussak ki, és ahol véletlenül ajtót nyitnak, csak menjek be, még a vadak is szívesebbek lesznek hozzám, mint ez a gazember.
Emma leült mellette, és kézbe vette a kezét, és igyekezett erőt ömleszteni át, ahogy vért adnak a műtőasztalon.
Csak szorította a vendége kezét, s az annak csakugyan jót is tett.
- Tudja, hogy hol van? - kérdezte tőle.
A fiatal asszonyka csak megrázta a fejét.
- Csepreghyné vagyok - suttogta aztán.
Emma nagyot bámult.
Csepreghyék felette laknak.
Előkelő emberek.
Az öregasszony méltóságos.
Különben nem tudott róluk semmi közelebbit, mert nem is akart megismerni senkit a házban.
Oly keveset volt itthon, hogy nem akarta azzal tölteni az időt, hogy a házbelieket megismerje.
- Drágám - mondta csendesen.
- Reőth Andorné vagyok.
- Óh... - mondta az asszonyka, és szenvedélyesen vetette a nyakába magát.
- Ugye maga ott volt a Jobb mint otthon-büfé megnyitáson?
- Igen - dadogta Emma.
- Akkor magáért kaptam ki...
Emma megdermedt.
Az asszonyka pedig megrémült.
- Ne haragudj, nem kellett volna kimondani, de kijött a számon...
És az Emma nyakába borult, és csókolta, csókolta szenvedélyesen.
- Az uramnak, a gazembernek, az a mániája, hogy én vagyok az a "szőke démon" , akiről az újság írt, hogy a büfé megnyitáson ott szerepelt...
Én voltam ott , de én nem láttam semmi verekedést...
És a mamával voltam kettesben, s csak néhány percig...
Nem tagadhattam le, hogy voltam ott, de a gazember azt hiszi, hogy az a díjbirkózóforma úr, az az úr, aki pár nappal ezelőtt vizitelt.
Még a papának volt alantasa, és a mamánál tiszteleti látogatást tett, és csakugyan olyan külseje van, mint egy díjbirkózónak.
Az uram a lépcsőházban találkozott vele, mikor elment.
Nem ismerik egymást, de azért tudja ki, és azzal gyanúsít, hogy a szeretőm...
Rendkívül gyorsan beszélt, és oly zavarosan, hogy Emma, aki nemigen tudott figyelni a rémület miatt, alig értette, mi az összefüggés a távoli dolgok közt.
Őt lesújtotta, neki elég volt, hogy őmiatta verték meg ezt a kicsi asszonyt...
- Mert tudod, szívem - tegezte most már állandóan az asszonyka Emmát -, ez egy gazember, az én uram...
Kétéves házasok vagyunk, és május elsején azt mondta, hogy el kell utazni neki Veszprémbe... és én úgy hittem addig neki minden szavát, mint egy ártatlan gyermek, amit ő mondott, az szentírás volt...
És hogy ő elutazott Veszprémbe már hétfőn este, énnekem az jutott eszembe, hogy kedden, elsején reggel elszaladok a papához Békéscsabára ...
Ott a papa, mert neki még hátra van egy éve a hivatalban, és hogy nekünk pénzt tudjon adni, mert az uramnak igen kicsi a fizetése, a mama itt kivette ezt a lakást, és itt van velünk, és a papa minden pénzét ideadja, és én Szolnokon kinézek az állomáson, s kit látok ott: az uram sétál a peronon ...
Felsikoltok, nagyon megörültem, én szamár nem is gondoltam semmit, és mikor le akarok szaladni hozzá, meglátom, hogy jön Balla Inci, csabai lány az is , és az uram belekarol, mintha a felesége volna, s felszállanak a vonatra ...
Képzelheted, mit éreztem, majd meghaltam a szégyentől...
De mikor a vonat megindult, összeszedtem magam, hogy talán véletlenül találkoztak, úgy gondoltam, hogy az uram utánam jött, mert meghallotta, hogy elutaztam a papához... és egészen másfelé van Veszprém... de nem találom, hát minden fülkébe benéztem és sehol sem volt, de le volt zárva és lefüggönyözve egy első osztályú fülke, és mondom a kalauznak, hogy nyissa csak ki.
Az meg kinyitotta, belépek, hát az uram éppen ugrik el a Balla Incitől , csókolóztak, azt lehetett látni.
Üres volt az összes első osztályú fülke.
Ezt mind egy szuszra repülte végig az asszonyka.
- Hát ebből van minden, és azóta napirenden van köztünk a veszekedés, mert ő kezdte el a dolgot, hogy ő féltékeny énrám, mit keresek én a vonaton, mikor ő nincs otthon.
Akkor ott rögtön azzal kezdte, és nem is hagyott szóhoz jutni, csak rám ripakodott, hogy mit keresek én a vonaton, és mikor azt mondtam, hogy ő hogy kerül oda, akkor egy pillanatig se figyelt rám, hanem lehordott mindenféle szidalmakkal, hogy bennem nem lehet bízni, olyan vagyok, mint a többi tisztviselőné, csak az élvezetek után szaladok, és csak rá akarom fogni a magam bűnét...
Tudod angyalom, már kétszer megvert, és ma harmadszor amiatt, hogy én vagyok az a szőke démon, a büfében, akit a jasszok ölelgetnek...
Most hirtelen megijedt, mert ezt nem kellett volna így kifejeznie, ha csakugyan a vendéglátó asszony az a szőke démon, még megsértődik...
Emma azonban nem sértődött meg.
Úgy fogadta ezt a rettenetes és kísérteties támadást, mintha az teljesen jogosult lett volna.
Már elfogadta, hogy ő valóban egy démon, aki a jasszok közé keveredett, s nem tagadhatta le, el is ismerte az első szóra...
Izzadtságcseppek ütöttek ki a homlokán s az egész testén, és rögtön meg is fagyott rajta a nedvesség.
- Nézd csak, fiacskám - mondta szokatlan nyugalommal -, tisztázzuk a dolgot.
Kicsit hallgatott, akkor:
- Én sem vagyok jassz nő...
És engem sem ölelgetett semmiféle csirkefogó ...
Láttam az újságot, az egy gyalázatos rágalom, és be is fogom pereltetni, ha ennek következményei lesznek...
Én ott voltam, az igaz, éppen akkor, mikor a verekedés volt, de egy kifogástalan úriasszony és két kifogástalan úriember társaságában, akiket éppen úgy konsternált a verekedés, mint engem...
Ami kommentárt ehhez fűzött a pimasz újságíró, az az ő buta fantáziájának a szüleménye volt.
Meg volt ő maga is lepve, hogy ilyen szabályos és energikus tárgyalásban tudott beszélni a dologról.
- Nem mondtam angyalom, én nem gyanúsítottalak - szólt a kicsi asszonyka, aki mellette egész gyermek volt.
A félhomályban is lehetett látni, hogy egy egészen sárgára festett hajú kis szőke teremtés, aki most jobban meg van rémülve attól, hogy Emmát megbántotta, mint az egész családi veszekedéstől.
Hallgattak.
Akkor Emma hidegen azt mondta:
- Mindenesetre kínos, hogy ilyen félreértés komplikálja a dolgot.
A férjed nem járt el helyesen, hogyha a mamád megerősítette, hogy ő volt veled, s a verekedést, ami le van írva, nem is láttátok.
- Mi az újságot sem olvastuk.
Az a gazember hozta; a zsebéből kivette, és felolvasta nekünk, s ebből lett az egész skandalum.
- Tehát.
Neked elégtételt kell szerezned, de nekem is.
Sajnos azok az urak , akik velem voltak, e pillanatban nincsenek itthon.
Szigetváron vannak, ahova üzleti ügyben kellett elutazniok.
Nagyot lélegzett, hogy ezt kimondta.
- Meg is mutatom.
Ma kaptam az egyik úrtól képeslapot Szigetvárról.
Úgy mozdult, mintha a lámpát meg akarta volna gyújtani.
De azért mégsem gyújtotta meg.
Nem akarta magát megvilágítani.
Érezte, hogy annyira fel van dúlva, hogy ezt az asszonyka villanyfény mellett félreértené.
- Az istenért ne haragudj, drágaságom - pityergett az idegen nőcske, és ráborult az Emma térdére, és keservesen sírni kezdett.
- Dehogy haragszom, de én özvegy vagyok, és magamnak kell magamat megvédeni.
E pillanatban éles csengetés volt az ajtón.
Emma megdermedt, s a kicsi asszony őrülten ugrott fel és rohanni kezdett a szobában.
Az ablakok nyitva voltak a hőség miatt, mert ez a május egész szokatlanul olyan forró volt, mint máskor a kánikula.
Emma megrémült, hogy kiveti magát az ablakon, s ezért utánarohant, elfogta és betuszkolta a hálószobába.
Ő maga pedig felkapta a köpenyét és a papucsát, és harcra készen állott az ajtó elé, ha be mernének törni...
Julis jött:
- Nagysága kérem, nagysága...
Kinyitotta az ajtót s kinézett:
- Mi az?
- Nagysága kérem, a házfelügyelő úr...
- Mit akar?
- Beszélni akar a nagyságával.
Azt mondja, nincs semmi baj.
- Egyedül van?
- Igen.
Egészen egyedül.
Emma visszanézett a didergő kis madárra s látta, hogy az minden szót hallott.
- Várjon nyugodtan, kedvesem, rögtön megnézem, mi van kint.
Az asszonyka felsikoltott:
- Ne nyissa ki neki az ajtót.
Emma a lányhoz:
- Kinyitottad az ajtót?
- Nem, csak az ablakot.
Emma:
- Maradjon nyugodtan.
Nem lesz semmi baj.
A hangjában annyi megnyugtató volt, hogy az asszonyka megszűnt remegni.
Ő pedig kiment.
- Nagyságos asszony, tessék csak beengedni egy kicsit.
Emma kinyitotta az ajtót.
A házmesternek joga van bejönni.
- Nagyságos asszony, a Csepreghyné nagyságos asszony már hazamehet.
A bajuszos házmester hunyorított, s hatalmas fogaival nevetett.
- Mi van?
- Nincs, kezit csókolom, semmi.
Egy kis nézeteltérés, kezit csókolom, ahogy az néha elő szokott fordulni a legjobb családokban is, kezit csókolom... - kacsingatott és hunyorgatott - tessék csak hazaküldeni, már elment a nagyságos doktor úr, nem is jön vissza, legalább azt a szót vettem ki, hogy morogta, hogy: "ebbe a házba - azt mondja - csak a hóhért küldöm..."
Így mondta, kezit csókolom; hát fel volt egy kicsit bosszankodva...
Azért is jöttem fel, hogy a nagyságos asszony ne rontsa az éjszakáját.
Aludni kell éjszaka, kezit csókolom, nem ilyen veszedelmes családi üggyel foglalkozni.
De olyan frissen és jókedvűen nevetgélt, és úgy tolta magát beljebb, mintha neki viszont a legnagyobb boldogság lenne ilyen veszedelmes családi ügyekkel foglalkozni.
- Nagyon köszönöm a szívességét - mondta Emma.
- Ó, kérem, meg vagyok én azért fizetve bőségesen...
Nagyon előkelő, finom úr volt a szombat esti uraság, aki a levelet küldte, és arra akarom kérni a nagyságos asszonyt - most magunk közt vagyunk, bizalmasan, kezit csókolom, a feleségem elől elloptam a pénzt, amit a nagyságos vagy méltóságos úr adott , mert tetszik tudni, így kell az embernek gondoskodni magáról.
Hogy éjfélig a feleségem nyit ajtót, éjfél után, ha még jön valaki, akkor én...
Hát hogy az asszony mit kap, az avval nem számol be nekem, ezért én is óvatos vagyok ... de egy pengőt azért bevallottam... ő ennek is örült szegény.
- Hát maga olyan sokat kapott?
A házmester csavargatta a nagy sötét kezeit, gesztikulált vele, s csitította a nagyságos asszonyt, hogy a cseléd valamiképp meg ne hallja.
- Nagyon finom úr, azt mondhatom...
Hát csak azért jöttem be, ne tessék haragudni érte.
Elment, Emma becsukta az ajtót, s besietett a vendégéhez.
Annak megmondta , hogy a férje elment a házból.
A kicsi asszony azonnal összeszedte magát, és szerény és szíves búcsúzkodás után eltávozott a lakásból.
Emma lesújtva és szerencsétlenül állott meg a lakásában.
Úgy érezte, hogy ki van forgatva a családi szentélyből.
Már az ő élete a nyilvánosság elé került, és az ebek rágják szakadatlan.
De ki lehet a férfi, aki annyira bőkezű volt a házmesterhez?
S annyira izgató és titokzatos tud lenni az ő számára.
Ff...
A titokzatos két betű beleégett a lelkébe.
Kábultan és sokáig feküdt, míg az álom jótékonyan be nem lepte agyát és tagjait.
Azt álmodta, hogy betört egy idegen helyiségbe, s aranyakat , roppant sok arany ékszert és pénzt szedett ki valami megnyitott páncélszekrényből, de a pénz nem magyar pénz volt, hanem idegen valuta, s ő egy angol úrral volt, s annak a védelmére számított, s hallatlan fogékonysággal beszélt vele angolul, amin már álmában is csodálkozott, mert alig egynéhány angol leckét vett, még fiatalasszony korában, s azóta eszébe sem jutott az angol nyelv...
Most üldözni kezdték őket, és ő menekült, mint betörő, és roppant puskalövések hallatszottak utána...
Felébredt.
Már világos volt.
Ahogy szemét felnyitotta, még hallotta a vekker első kattantását, aztán megindult az óra csörömpölése...
Fáradtan s izgatottan nyújtotta ki a karját, hogy elhallgattassa.
A mindennapi zsarnokot.
Már mindig magától ébredt fel abban a pillanatban , mikor már meg kellett szólalnia az ébresztőórának.
Mire egyet percent volna , már eloltotta, hogy a kicsit fel ne zavarja.
Ma ez az egy kattanás lehetett a sortűz, amit az álom fantáziája megindított benne.
De hol vette a betörést, hogy ő betörőbandával fosztott ki egy páncélszekrényt...
Megsimította a homlokát, és az álom már el is múlt az emlékéből.
Csak a hivatalban tért magához sűrű kábulatából, ott is csak a reggeli posta után, mikor egy kicsit szűnt a munka.
Úgy nézett körül, fáradtan és kihajszoltan, mintha azt kérdezné a tekintetével, hogy hogy is került ide?
Jaj, a hivatalnok élete.
Ha semmi egyéb nem volna, csak az az egy kötelesség , hogy mindennap pontosan ugyanabban az órában és percben meg kell jelenni a hivatalban, és soha semmi késedelem nem lehetséges, és itt kell maradni, míg csak le nem járnak a lassú percek gyors rohanással.
Hogy itt kell lennie , mint az Állatkertben a fenevadnak, aki a szabadsághoz szokott és most egy szűk ketrecben topogni és ordítani fájdalmában...
De a hivatalnok még csak nem is ordíthat.
Körülnézett a nagy termen.
Oly szelíden és finoman ülnek és állnak a kollegák és kolleganők, mintha valami nagyúri szalonban volnának , ahol illetlenség egy hangosabb szónak, egy kiszabadult kacagásnak elhangzani...
Nem azért vannak itt, hogy nevessenek, hanem azért, hogy minden percüket a Vállalat javára értékesítsék, s állandóan ott van mindenki felett a fölöttesek és alantasak ellenőrző és bíráló pillantása...
Tehát a legmagasabb körök úri tónusa uralkodik az egész teremben és valamennyi hivatalban, a sok ezer teremben a városban és a sok-sok ezernyi ezer hivatalnok felett...
Hogy lehetett ezeket valamennyit ilyen egyformára köszörülni, mert a hivatalnok olyan, mint az egyenlő lapokra csiszolt gyémánt, mindannyiuknak ugyanazt a sugárzást kell magából árasztania.
Mi teszi őket ily hasonlóvá és ilyen temperamentum nélküli, szelíd lényekké ?
Méhkas ez, ahol van egy bebalzsamozottan élő méhkirályné a középen s körülötte a herék és a dolgozók...
De a méheknél a természet végezte el a csírátlanítást, s tette ökrökké s munkagépekké az egyedeket: az ember azonban még mindig megtartja saját emberi egyéniségét is, csak valami hatalom, a társaságban uralkodó szellem irtja ki belőle az individuális létet.
Mi az?...
Itt mindenki boldog? a boldogtalanságnak ebben a falanszterében?.. .
A boldogság annyi, hogy jelen lehet ebben a finom, kulturált és egyenlő tömegben, mint a szervezet tagja?...
Vagy lehet elképzelni valami megváltást?...
Mit kellene hozni a hivatalnoki rend Krisztusának, hogy felemelje az emberiség magaslatára magát az egyént?...
Fáradt szemmel nézte ezeket a nőket.
Valamennyien sápadtak voltak, de kötelező volt, hogy mindannyian kipirosítsák az arcukat egy kissé, nagyon diszkréten, mintha nem is volnának kifestve: a rikító színektől isten mentsen az arcon is, a ruházatban is.
Kötelező uniformizálódás van itt végrehajtva.
Az áruházak itt is elvégzik munkájukat.
Talán egy fokkal jobb konfekciósboltok, mert a hivatalnokra végtelenül finom méretben van megszabva, hogy hol és hogyan vásárolja öltözetét.
Mindenesetre egy fokkal drágábban, mint fizetése megengedné, s ezért a természetes szükségleteken kell megvonni a pluszt...
Ki érheti el itt a boldogságot?...
Ott volt a Fanny: ez nyilván boldog.
A vezérigazgatónak unokahúga, s így már igen korán bekerült a hivatalába.
Itt nagyon későn összeszerelmeskedett egy kollegájával, aki sovány fiatalember volt, de végtelenül intelligens, és egymás mellett volt az asztaluk, csaknem hét éven át, és csak ekkor ütött ki rajtuk a láz.
Összeházasodtak a Rónával .
Erre a Róna mindjárt kivételes helyzetbe jutott.
Kapott harmincezer pengő hozományt, s azt belefektették egy kis villába a perifériákon, kis kerttel s most végtelen távolságból kell bejárniok, három vagy négy átszállóval.
Az út maga háromnegyed óra, ha semmi zavar nem jön közbe.
Most az asztaluk úgy van állítva, háttal kell ülniök egymásnak, csak éppen annyi kedvezményt kaptak , hogy pontosan egymás mögött ülnek, s akármikor megfordulhatnak, vagy ahogy a drága Fanny szokta csinálni, előveszi kis tükrét, és abban nézi a háta mögött ülő urát.
Mennyi kedvesség és édesség van ezekben a hivatali tilalomáthágásokban.
De erre is csak a kivételezetteknek van lehetőségük.
S ők maguk is.
Micsoda élet az, hogy egész napjukat, napjaiknak szakadatlan folyamatát, a végtelen futószalagot, ide kell bekapcsolniok a hivatal gépezetébe, és itt kell tölteniök a percek, órák és napok örök sorozatát egy életen át, és nem lehet nekik egy hétköznapon sem végigsétálni az Andrássy úton vagy a Váci utcában , ahol a független gazdagok, a hivatalfőnökök, a méhkirályok családtagjai sétálnak, és a legdrágább üzletekben vásárolják össze a legfinomabb és legművészibb dolgokat.
Nekik nincsenek családtagjaik, nem engedhetik meg maguknak a gyermek örömét, mert egyrészt nem telik, másrészt nincs idejük rá...
Emmának elfacsarodott a szíve: Évikére gondolt, aki most is egyedül van otthon a Julis nevelése alatt...
Vajon ma mit tanul a vici lányától, aki az utcán a bácsiktól pénzt kér...
Könny futotta el a szemét.
Nem jó ezen gondolkodni.
Vida úr állott meg előtte.
- Már régen figyelem, Emma.
Semmi dolga, kedves?
Emma megdöbbenve pillantott fel.
Ez még sohasem volt azelőtt, hogy őt így leemmázza ez az ember, és hogy kedvesnek szólítsa egész fesztelenül.
Csaknem kiszakadt belőle valami tiltakozás, de az állására gondolt, s erőltetett szívélyességre torzította arcát:
- Egy kis szünet állott be, igazgató úr.
- Akkor csukja le a kasszát és jöjjön át hozzám.
Be akarom magát vonni a magasabb üzleti tevékenységbe.
Ezzel már hátat is fordított, és ment be a rendkívül finoman politúrozott ajtón a szobájába.
Emma megrémült.
Mit akar ez?
Mi az a magasabb üzleti tevékenység?
Gépiesen s felindultan lezárta a páncélszekrényt s a kézikasszákat s bement.
Vida az asztala mögött ült, és nagyon bele volt merülve valami iratokba .
Néhány másodpercig váratta őt, csak másodpercek lehettek, de neki úgy tűnt fel, mintha órák volnának.
Az arca égett a szégyentől.
- Nézze, kedves - mondta aztán Vida, mintha csak folytatná a magánbeszédét.
- Arról van szó, hogy újabb fiókokat fogunk felállítani.
Most az a kérdés , hogy mit gondol, a városnak mely pontjai volnának alkalmasak?
Kiterítette Budapest térképét az asztal közepére.
Emmának megrándult a szemöldöke, fogott egy széket, odábbmozdította és Vidával szemben leült.
S nézte a térképet, de nem látott belőle semmit, mert a térképet ő mindig csak úgy nézte, hogy saját maga felé fordította, ahogy az iskolában megszokja az ember, úgyhogy fönt van Észak, és lent van Dél.
Most neki fönt volt Dél és lent volt Észak.
És így alig ismert rá Budapestre.
Vidán nem látszott, hogy észrevette volna a székdolgot.
Hozzáfogott igen gyorsan és szakszerűen elmondani, amit a kérdésről már ők , bent a vezérigazgatói körökben megállapítottak.
Emma csak hallgatta.
Nem volt semmi gondolata, s nem is tudott hozzáfűzni semmi megjegyzést, csak hallgatott.
- A vezér elhatározta, hogy új teherautókat fog építtetni.
Jégautókat .
Külföldön látott ilyeneket, és nagyon megtetszett neki egyik-másik típus .
Drágák lesznek, de ha az üzlet beválik, akkor kitűnő lesz, mert a vidéki szállításokat is a saját autóinkkal végezhetjük.
Elkezdett ábrándozni.
Úgy látszott, hogy nem is a Vezér ötlete volt, hanem az övé.
Nagyon jól tudta úgy csoportosítani a dolgokat, hogy minden pillanatban kijött az Én.
- No, Emmácska, ez lesz a premier! - kiáltott fel boldogan.
Emma ijedten azt érezte, hogy valami megnyomja a lábát.
Elkapta a cipőjét.
Vida lépett rá a lábára az asztal alatt.
Az asztala ugyanis olyan volt, hogy a fiókok közt elöl nem volt semmi fal építve , szabadon volt.
Ha egy kicsit hátradőlt, könnyen elérhette a szemközt ülő cipőjét.
Emma örült, hogy nem pirult el, és még jobban, hogy nem gyúlt indulatba.
Vida nevetgélt.
Cigarettára gyújtott, s mikor már égett, eszébe jutott és Emmát is megkínálta.
- Nem, köszönöm.
- Nem dohányzik?
- Nagyon ritkán.
- Kizárólag csak a büfékben? - mondta Vida, és erősen belenézett a szemébe.
- Kérem - mondta Emma finoman.
Vida hangosan nevetett.
- Maga kis huncut...
Ha eszembe jut, hogy öt évig be tudott csapni...
Emma most már elsápadt.
- No, nézze fiam, nem akarom én magát bántani...
Sőt, nagyon boldog vagyok , hogy maga is nő...
Előrehajlott az asztalon, s erősen fixírozta Emmát.
- Sőt bocsánatot kérek, kedves, hogy öt éven át elhanyagoltam...
Ez a maga részére a legnagyobb sértés, az én részemről pedig megbocsáthatatlan vakság volt...
Drága Emma... én két éjszakát álmatlanul töltöttem ...
Becsületistenemre...
És az a különös, hogy csak most jöttem rá, hogy én öt év óta szerelmes vagyok magába...
De a tudat alatt...
Nem kellett semmi , csak az, hogy valami felpattantsa a szememről a hályogot, a tűz azonnal kitört...
Emma felállott:
- Azt mondta, hogy magasabb üzleti tevékenységről akar beszélni.
- Hát nem arról van szó?
S Vida nevetve felállott, és óvatosan az ajtó felé oldalgott.
Emma egy pillanattal tovább habozott, hogy elmenjen-e, vagy ne, úgyhogy Vidának sikerült a manőver, és az ajtó és a nő közé játszotta magát .
Valamivel magasabb volt Emmánál, és kisportolt, szép barnára sült férfi, már most a tavaszon.
- Mért nem jár a sportklubba?
- Nincs időm.
- Vagy másuvá jár?
- Nem járok sehova.
- Hát ez nem élet...
Ez nem maradhat így...
Egy ilyen párductestű nőnek lehetetlen, hogy így elhanyagolja magát...
Csak egyszer vagyunk fiatalok ...
Engedje meg, hogy felajánljam szolgálataimat.
Akar csütörtökön eljönni velem a lóversenyre?
Emma elámult.
Lóverseny?
- Nagyon jól tudja, hogy nekem egyetlen szabad napom sincs.
Nélkülözhetetlen vagyok.
- Na istenem, az úgyis bámulatos, hogy maga öt év alatt egy napig sem volt beteg és egyetlen esetben sem kért kimenőt.
Ma szerda, holnap lóversenynap .
Ebéd után kimegyünk.
- Nem értek a lovakhoz.
- Értek én...
Olyan tippeket adok, Emma...
A kezében van a szerencséje...
Mit gondol, én a fizetésemből élek?...
Fenét...
A fizetés alig elég a legszükségesebb szükségletekre...
Lóverseny, Emmácska: beavatom magát...
Még sosem játszott?
- Nem.
- Szűz kéz...
Föltétlenül szerencsét hoz...
Most már nem engedem meg, hogy nálam nélkül menjen ki...
A Királydíjra...
- Nem, köszönöm, Vida úr, nem érdekel.
- Mennyi a fizetése?
- Hol?
- Hol?
Hát több helyen van?
- Ja?...
Tudja Vida úr, kétszázharminchét pengőt kapok tisztán.
- Kétszázharminchét pengő...
Itt a kezem: ha kijön velem holnap a versenyre , ötszáz pengőt garantálok.
Emma undorodva fordult el.
- Köszönöm, nem kell.
- Emma, Emmácska.
Ne öljön meg...
Három nevet mondok magának: Ibikusz , Bálkirálynő, Musset...
Érti: Ibikusz, Bálkirálynő, Musset.
Emma oly rémülten, mintha betörők akarnák bevonni a szövetkezetükbe, befogta a füleit, és kétségbeesve tiltakozott.
- Nem, nem.
Nem akarom hallani.
Nem megyek lóversenyre, és kérem, Vida úr , hagyjon békén...
Vida nevetett is, bosszankodott is.
- Maga bolond - mondta -, elhajítja magától a szerencsét.
- Kérem, hagyjon engemet, én tisztességes, korrekt hivatalnoknő vagyok.
Nem akarok egyebet, csak hogy a munkámat nyugodtan végezhessem.
Oly hangosan kiáltotta ezt, ami egészen hallatlan volt a Flóra történelmében .
Vida egész komolyan megijedt, hogy elmebaj tör ki rajta.
- Micsoda hang ez? - szólt keményen.
- Tartózkodjék.
Otthagyta az ajtót, és visszament az asztalhoz.
Égő cigarettáját beletörte a hamutartóba.
- És ne inzultáljon - mondta még.
- Mehetek? - kérdezte Emma.
- Mehet...
Emma megfordult és kisietett.
Még ilyen inzultus nem érte soha életében.
Ez volt az, amitől félt, mikor legelőször hivatalba került s ez az, amiről az utolsó évek tapasztalatai alapján már azt hitte, hogy soha nem fogja utolérni.
Most annyira zavart volt, hogy hirtelen nem is tudta, hogy kell felfognia a dolgot.
A kasszánál már sokan várták.
Hamar kinyitotta a páncélajtókat, s hozzáfogott elintézni a dolgokat.
De már azalatt is, míg a munka tartott, állandóan egy nagyon kényelmetlen érzés volt benne.
Azok a hivatalnokok és hivatalnoknők , akik a közelében dolgoztak, folyton oda-odabámultak rá, s neki úgy tűnt fel , hogy ezek át akarnak látni a falakon, és tudni akarják, hogy mi volt az , amit még nem tapasztaltak, hogy a főpénztárosnő bent volt Vidánál.
Ettől már magától égett az arca, és remegtek a kezei, míg kipipálta a számokat s kifizette a pénzeket.
Mélyen belehajolt a munkájába, s a legnagyobb igyekezettel azon volt, hogy jól intézzen el mindent.
De éppen ez volt a furcsa és szokatlan, mert ő nem szokott úgy odaadóan dolgozni.
Ő oly fölényes és biztos volt a dolgában , hogy ujjhegyről dobta a legnehezebb feladatokat is.
Bizonyos, hogy az arca is ki van gyúlva.
Mit gondolhatnak felőle, éppen a megbomlott állapota miatt, a nők?...
Még ebben az évben nem is vett észre semmit Vida körül, de régebben s különösen az első években mindennapi volt, hogy kedvence volt ez vagy az a lány.
Volt mindig valaki, akit berendelt magának és diktált neki .
S az ilyen lány bizonyos idő múlva kimaradt a hivatalból...
Némelyikről aztán azt hallotta rebesgetni, hogy kirúgta Vida...
Volt olyan is, akiről azt mondták, lakást vett neki, s előfordult, hogy később is látták itt, vagy ott, vele...
Mi az, most ő is erre az útra került ?...
Olyan mély sérelem volt a lelkében, hogy egyelőre nem is tudott tájékozódni .
Mit kellett volna tennie?
Inzultálni? s ezzel örökre elvenni a kedvét hasonló játékoktól?...
Mi ez?
Merészel neki ajánlatot tenni, hogy menjen vele lóversenyre?...
Lóverseny, azt sem tudta, mi az.
Lóverseny, még ez a szó nem is fordult elő az életében.
Dél lett Az óraharang elütötte a tizenkettőt.
Mindenki megállott a munkában .
Mint a kőműves leteszi a kanalat, ha a delet fújják, itt is mindenki abbahagyta a munkát lehetőleg, ha fél szó volt hátra, akkor is.
A revizorok még tartották a becsületet, s amibe belefogtak, igyekeztek befejezni, de csak az a hivatalnok dolgozott tovább, aki éppen a kezében volt.
Emma is becsukta az ablakot s magában maradt.
Eddig, ha így déli szünetet kezdett, oly magánosan érezte magát a körül ablakos fülkében, mintha az erdőben lenne egyedül.
Nem számított neki a többi vadak jelenléte az üvegfalon túl.
4
Kollár csütörtökön délelőtt úgy viselte magát a börtönirodában, mint egy fenevad a ketrecben.
Sápadt volt, mint minden rab, fehér, mint a kimosott vászon.
Mellette Zabolai dolgozott, a detektív, aki most szintén rabkoszton élt.
- A fiút átvitték?
- Nem.
- Hát hol van?
- Egyelőre bent van a zárkájában.
Kapott kétheti sötétet, azután majd beteszik a műhelyekbe, valahová.
Kollár hallgatott.
Megszédült.
Rácsapott a tehetetlenség érzése.
Hiszen jól járt a fiú.
Nem vitték el.
De az, hogy az ember itt ennyire tehetetlen, valósággal megvadította.
Érezte, hogy mi ez, hogy a falak áthatolhatatlanok.
Fogoly.
Még soha nem érezte ennyire eltörve a szárnyait.
Annyi ő itt, mint a légy, ha belerepül az üvegbe.
Az éjjel nem aludt.
Egész éjszaka vergődött és álmatlanul fetrengett.
Vilma él.
Kint él és virágzik.
Nyitva áll, mint egy virág kehely.
Az a bogár száll rá, amelyik akar.
És neki ezt tudni kell, s nem tehet ellene semmit.
Minden izma megfeszült, s úgy érezte, hogy szét tudná törni a vastag kőfalakat, a körmével neki a meszelt falnak...
Meg is próbálta .
Végigsimította az ujjai hegyét a hideg falon.
Meg kellett éreznie, hogy a fal, az fal.
Csak húzogatta az ujjait rajta, simára csiszolta a bőrét... a körmei alá ment a mész... akkor idegesen ököllel kicsit belevágott.
A detektív nevetett.
- Igen - mondta -, ez csak hús... az egész ember vízből és kocsonyából van főzve...
A fal meg fal.
Kő és tégla...
Az keményebb, mint a vér.
Kollár vérbe forgó szemmel villant rá.
- De van annál keményebb is.
- Mi?
- A kő nem magától mászott ide... azt az emberi akarat hordta fel...
Az akarat erősebb mindennél...
- Nincs akarat - mondta a detektív.
- Csak marhaság van...
Ha akarat volna , akkor én nem lennék itt...
Akkor én ott volnék, ma is a testületben...
De az ember rosszabb az állatnál...
Ebben a falban meg lehet bízni, az emberben nem lehet.
Az ember nem tudja, hogy mi lakik benne.
A fal tudja.
Benne kő van, vagy tégla, az mindig kő és tégla marad... de hogy az emberben mi van , azt a fene se tudja...
Csak elmondok magának egy dógot, abból meglátja, hogy az ember semmire se jó...
Hallgat?
- Mit csináljak? - morogta Kollár.
- Itt vagyok.
Hallgatok.
- Huszonnégyben, tél végén, becsenget a főfelügyelő úr.
Bemegyek, megállok az ajtóban, feszesen...
Azt mondja: "Zabolai, magának útja lesz."
Igenis .
Hallgattam.
"Most rögtön indul.
Így ahogy van.
Azonnal."
Igenis...
Hallgatott:
- Lássa, az ember odakint is rabságban van.
Mindenkinek megvan a parancsa .
Feljebbvalója.
Nincs is kőfal, mégis úgy rángatja a parancs az embert .
Igaz ?...
Beszélni kezdett:
- Abba az időbe az adóhivatalokra jártak.
Már vagy tizenhat adóhivatali pénztárt feltörtek az Alföldön...
Sohase lehetett még nyomot se találni ...
Mutatja a táviratot a főfelügyelő úr: nézze.
Nézem...
Nyírbagoson az éjjel betörtek...
Hatvanmillió koronát elvittek.
Ez reggel volt, fél kilenckor.
Mondja a főfelügyelő úr, kilenckor megy egy gyors.
Indulnom kell.
Kérem.
Parancs.
Kispesten laktam.
Már nem volt idő hazamenni.
Írtam egy pár sort a feleségemnek, és megkértem egy kollégámat, hogy ő maga személyesen vigye ki .
Fiatal házas voltam, még nem is volt gyerek.
Másnap szabadnapos lettem volna, és el voltunk ígérkezve egy fiatal asztalosmesterhez vacsorára.
Nem baj: parancs, parancs.
Ketten mentünk egy kollégámmal.
Nyíregyházán át kellett szállani, szóval délután négy óra tájban érkeztünk meg.
Megyünk a jegyzőhöz; mondja, hogy már meg is van a tettes.
A csendőrök elfogták.
Hát, ha az embernek azt mondják, hogy megvan a tettes, egy detektív mindjárt nevet.
Ha az olyan egyszerű volna, hogy még aznap el lehessen fogni.
No hol a tettes ?...
Egy helybeli részeges lakatoslegény, Fetter Jani...
Jó ...
Gratulálok...
Mi a nyom ?...
A szekrény olyan kis Wertheim-szekrény volt, aminek az alja faláda...
Az egészet kivitték a házból a mezőre, ott fejszével, kalapáccsal és harapófogóval, feszítővasakkal szétrombolták, nagyon csúnya munka volt, a szegény szekrényt igen helybenhagyták, de én azt mondtam rá, hogy ezt mégis hozzáértők csinálták...
Az irodában nem találtunk semmi nyomot, de kimentünk a mezőre, a tett színhelyére és én ott leltem egy citromnak a héját.
Néztem a citromhéjdarabokat.
Karikákra volt vágva, úgy ahogy a teába szokás tenni .
Csak a teát termoszból itta hozzá, a citromot héjából harapdálta, úgy ette meg.
Szép szabályosan volt feldarabolva a citrom.
Semmi idegesség nem volt.
Mondom: ezt úriember csinálta.
Magamhoz vettem a citromot, amit meg lehetett találni belőle.
A két vége megvolt, tehát az egészet megette, de a derekából hiányzott.
Azt vagy megette, vagy a zsebébe tette.
Mikor bejövünk a faluba, betérek a kocsmába, s a kocsmárost kérdem: adjon csak citromot.
Azt mondja, nincs.
- Ugyan ne beszéljen.
Mind megette a Fetter Jani?
Hogy az nem evett citromot.
- Nem szokott soha enni?
Nem.
Nem is hallották, hagy valaki citromot egyen.
Magába.
Mondom a jegyzőnek: a legényt el lehet bocsátani.
Nem ő a tettes.
A tettesek szervezett társaság.
Majd lesz gondunk rá.
Nem kerülik el sorsukat.
A hajnali vonattal már vissza is indultunk, s másnap délben jelentkeztünk a főfelügyelő úrnál.
Igazat adott, és én engedélyt kaptam, hogy megkezdjem a szabadnapomat.
Hazamegyek.
A feleségem nincs otthon.
A ház be van zárva.
Kulcs nincs ...
Kérdem a szomszédokat.
Senki se látta, mikor ment el hazulról...
Nálam szokott kulcs lenni, de mikor elutaztam, betettem a fiókomba, minek vigyem magammal.
Most meg úgy siettem haza, hogy elfelejtkeztem róla.
Fene egye meg, mondom, kinyitom én ezt egy szeggel is.
Kimegyek a sufniba , kalapálok egy görbe szeget, visszajövök az ajtóra, beleillesztem, hát nem megy be.
Belekukucskálok az ajtóba, hát benne van a kulcs.
Szóval, valaki van a lakásban.
Zörgetem az ajtót.
Csakugyan.
Az asszony kinyitja az ajtót és csodálkozik , hogy én vagyok.
- Nem hallottad, hogy itt járok?
- Nem.
Bemegyek, de az asszony nagyon gyanús volt nekem.
- Mit csináltál?
- Aludtam.
Éccaka soká kell fenn lenni, hát most aludtam egy jót - mondja.
Jól van.
Nem szólok semmit.
Leülök.
Enni ad.
Mondom neki: ki cigarettázott itt?
Nevet: ki? hát te, tegnap.
Úgy tettem, mintha elhinném.
Persze.
Ide a cigarettahamut nem szokták megenni az emberek Meg a csutkáját, a szopókáját, valami mindig marad belőle... hozzáfogtam nyomozni...
De a fene egye meg, detektív felesége ügyel...
Nem leltem semmi nyomot.
Mert kérem, egy dolgot tanuljon meg: nincs az a betörés, amit ki ne lehetne nyomozni...
Csak kettőt nem lehet:
Ha úriember a tettes, művelt, iskolavégzett ember, azt nem lehet kinyomozni...
És az asszonyi csalást még kevésbé lehet felderíteni.
Ezt a kettőt csak egy esetben: kizárólag csak ha tettenérés van.
Azon nem tudnak segíteni, ha rajtakapják őket véletlenül.
Volt egy betörőbanda, amelyik már tizennégy kasszafúrást csinált a fővárosban.
Már meg voltunk őrülve.
A miniszternek, ha bejött a hivatalba, az volt az első dolga, hogy telefonált a főkapitánynak, hogy megvannak-e már a gazemberek ...
Nem tudtunk semmit se csinálni.
Volt olyan kassza, ahol kétóránként megnézték, hogy nincs-e valami? s kilesték, és a kétórai szünet elég volt nekik, hogy megcsinálják...
Különösen az állami pénztárakra pályáztak, a végén már a rendőrség páncélszekrényét is felvágták...
Hogy fogtuk meg?...
Hát úgy, hogy egyszer egy hajnalban egy úriember megy a Király utcán, és dudolászva néz maga elé.
Egyszer csak a szeméhez kap, azt hitte megőrült.
Egy bezárt üzlet rolója alatt egy darab papír tolódik ki és elkezd mozogni.
Elébb azt hitte, a szeme káprázik.
Vár, egy kis idő múlva a papír újra mozog.
Nahát arra nekiindul, s fut, megkeresi a legelső rendőrt, és mondja neki , hogy ebben meg ebben az üzletben valaki van.
A rendőr megy, segítséget hoznak.
Körülveszik a boltot.
Felcsengeti a házmestert, s csakugyan megcsípték a betörőt az üzletben.
A papírt azért dugta ki, hogy figyelmeztesse a kollégáját, aki falazott, hogy már kinyithatja a lakatot.
Hát én is úgy voltam evvel a bestiával: tíz esztendeig csalt, az orromnál fogva vezetett, míg egyszer véletlenül rajtakaptam.
S milyen bután.
Kávéházban voltunk, és a szeretőjének a zsebébe egy levelet akart tenni, s az én kabátomba dugta.
Benne volt, hogy mit akar, mikorra rendeli magához.
Én véletlenül az öngyújtómat kerestem a kabátomban, és meglelem a levelet ...
Elolvasom...
Én nem vagyok Béla...
Hát óvatosan átcsempésztem a levelet a Béla zsebébe...
Másnap aztán rajtakaptam őket...
Maga adta a kezembe magát.
Kollár halotthalvány lett.
- Mondja, tíz esztendeig nem tudta rajtakapni?
- Tíz teljes esztendeig.
- Most tanítson meg engemet...
Én itt lakat alatt vagyok ugye?...
Hát én hogy tudjam rajtakapni a bestiát?
A detektív elgondolkodott:
- Tudja, hogy magának könnyebb, mint egy szabad embernek?
Magára nem vigyáz...
Magától nem fél...
Van itt most egy szabaduló rab...
Az majd kinyomoz mindent...
Az igazságot aztán majd csak megizeni...
Kollár elmondott mindent, ami benne volt.
A detektív nyugodtan hallgatta.
- Nem kell búsulni...
Addig jár a kis korsó a kútra, míg el nem törik.
Tizenegy órakor jöttek Kollárért, hogy beszélni hívják.
Kékruhás fegyőr állott a háta megé, és bekísérték a beszélőterembe.
Ez egy elég tágas pincehelyiség, amelynek ablakai az imádott és vágyva vágyott utcára nyílnak, fent a plafon alatt.
Két öreg asztal van benne s egyik oldalon deszkafülkék, mint a telefonfülkék, vagy inkább a gyóntatószékek.
A súlyos eseteknél, ahol vigyázni kell, hogy a rab kezébe ne csempészhessenek, vagy az a látogató kezébe ne dugjon valamit, ezekbe a fülkékbe állítják a beszélőket s csak a falba vágott négyszögletes nyíláson át láthatják egymást.
Kollár nem volt ilyen szigorú helyzetben.
Ő szabadon ment a feleségéhez, aki csinosan öltözve és ragyogó arccal várt rá.
- Hoztam neked egy kis ennivalót - mondta szomorúan -, de elvették.
Nem szabad behozni.
- Jól nézel ki, talán strandolsz! - szólt Kollár, s szédült.
- Dehogy.
Otthon ülök egész nap és kézimunkázok.
Abból élek, éjfélig dolgozom és korán kelek, így valahogy csak megélek.
Még azt is lehetne, ha megengednék, hogy egy hétre kosztot fizessek neked, mert megmagyarázták , hogy ha akarom, a kincstári kosztot át lehetne változtatni magánkosztolásra.
Kollár gondolkodott, hogy elfogadja-e, mert nagyon szennyesnek gondolta a pénz eredetét...
De tegnap is rántott leves volt az ebéd és karalábéfőzelék utána.
Rettenetesen vágyott már egy jobb falatra...
- Gyere be vasárnap, addig kieszközlöm az engedélyt.
Jelentsd be az igazgató úrnak, ha innen mégy...
Jó ember, meg fogja engedni.
Az asszony melegen nézett rá.
- Milyen fehér vagy - mondta.
- Fehér az ártatlanság színe - mondta Kollár.
- Te piros vagy.
Vilma nevetett.
- Mit csinál a szomszédasszony? - kérdezte Kollár.
- Melyik?
- Az a szőke...
Majdnem azt mondta, hogy: "az a szőke bestia".
- Nem érintkezünk.
Szombaton a kislánya majdnem leesett az emeletről, én kaptam el, és én mentettem meg.
Akkor bejött hozzám megköszönni, de mikor én hétfőn visszaadtam a vizitet, valósággal kidobott.
- Hát nem mentetek el együtt?
- Hova?
- A büfébe.
- Milyen büfébe?
Kollár hallgatott.
A szeme elborult.
Véres pára szállott rá.
- Ja igen - mondta az asszony -, te már hallottál róla?...
Megnyílt az új büfé csakugyan, és voltam is ott egy percre.
- Kivel?
- Vele.
A szomszédasszonnyal, azért csodálatos, hogy másnap már úgy bánt velem, mintha nem is ismerne.
Kollár erre még jobban elborult.
Levonta az erkölcsi konzekvenciákat .
Biztosan a felesége a hibás...
Tettenérés...
Ezzel elárulta magát ...
Bizonyosan elment a díjbirkózóval...
Ezt nem bocsátotta meg neki a szomszédasszony...
Az úrinő...
Lehunyta a szemét, mert a féltékenység vörös ördöge lobogott belőle...
- Vilma.
- No mi azt
Kollárnak az egész teste lúdbőrözött.
Ha most szájon vágná ezt a szép dögöt , de úgy, hogy minden foga kihulljon...
A szuronyos őr megérezte, hogy a házasok közt valami félelmes harc folyik.
- Csak annyit mondok - szólt Kollár fakón -, hogy nagyon vigyázz magadra...
A hangja hörgött.
- Te csacsi - szólt nevetve, de idegesen az asszony.
- Olyan szomorú az életem...
Annyit kell dolgozni...
Minden rám maradt...
A lakást nem tudtam kifizetni elsején, hiszen tudod...
- Majd kifizeted.
- De miből?
- Kézimunkából...
Jó kézimunkád van, ahogy látom...
Jó zsíros kereset...
- Hm.
Kereset...
Jó vicc...
- Az.
Az egész élet egy nagy vicc...
Csak az egyik nevet rajta, a másik sír...
- Majd nevetsz még te is, kedves.
- Igen, majd ha te sírsz.
Az őr intett, hogy végezzenek.
- Hát akkor hol mehetek az igazgató úrhoz?
Azt akarom, hogy neked is legyen egy kis hasznod a munkámból.
- Mutasd az ujjad.
Vilma elébe tartotta:
- Nézd meg, hogy tele van tűszúrással.
Kollár nézte, a szeme elkönnyesedett dühében.
Nem látott ő azon egyetlen tűszúrást sem.
- Nem bánom, csak táplálj.
Hadd legyen belőlem itt díjbirkózó...
Hogyha egyszer hazamegyek, összetörhessem a csontotokat.
És fanyarul mosolygott.
Vilma egy kicsit megsápadt.
Kollár valamit tudna ?...
Hogy lehet az, hogy szombattól csütörtökig mindenről értesüljön?
Ártatlanul nézett az ura szemébe.
- Ne kínozd magad...
Légy nyugodt, és azon gondolkodj, hogy hol hagytad a nyugtákat.
Kollárnak ez eszébe sem jutott.
Csakugyan ez az egyetlen mód rá, hogy szabaduljon...
Hirtelen már fel is villant valami a fejében.
A szeme fellángolt.
Eszébe fog jutni...
- Jó, hogy szólsz...
- Isten áldjon, kedves...
Csókollak, csókollak...
Kollár csak bólintott.
A fejét lehajtotta, és az őr előtt elment.
Az őr utána.
Vilma még utánanézett.
Olyan szomorú volt ez az ember, és olyan félelmes .
Borzasztó, még betörőt csinálnak itt belőle...
5
Ma különösen nehéz napja volt Emmának, mert csütörtökön vannak a leszámolások a kis tételekkel.
Egész tizenegy óráig egy perc ideje sem volt megállani.
De ő szerette ezt a hajszát, jólesően csillapította mostani felzaklatott lelkiállapotát.
Úgy érezte, hogy ezt a munkát senki sem tudná ilyen könnyedén és jól elvégezni.
A maga részéről senkire sem bízná rá, s ez megerősítette az önérzetét, s felvillant benne, hogy ő valóban pótolhatatlan munkaerő a vállalatnál.
Vida is többet foglalkozott ezen a napon az emberekkel, mint máskor.
Több ízben megtörtént, hogy kikísért ügyfeleket a szobájából, s olyankor el kellett mennie a főpénztár előtt.
Nagyon kedves és egyszerű volt.
Reggel már szinte gyermekes közvetlenséggel hajlott meg Emma felé.
Nem szólt, de Emma érezte, hogy bűntudat van benne.
Bizonyára igen szégyelli magát előtte.
Ez is fokozta az önbizalmát.
S az sem utolsó dolog, hogy az este is megjött az expressz levelezőlap a titkos Ff kettős betűvel.
Egy nő mindig megelégedést érez, ha a háttérben egy erős és figyelmes és korrekt férfi áll őrt.
Nem érzi magát annyira elhagyatva.
Ki tudja, szükség esetén fel lehet még használni valamire.
Mindenesetre védelemre...
Szegény Ff, nem is sejti , hogy azóta milyen különös fordulatot vett az élete...
Az éjjel végre jól is aludt.
A tegnapi nagy hecc úgy tűnt fel előtte, mint valami természeti rendellenesség, ami csak egyszer volt és soha többet.
Nem volt már energiája, hogy szívére vegye.
Fél tizenkettőkor Vida megállott az ablaka előtt.
- Tisztul a levegő?
Ő elmosolyodott:
- Talán.
- A Vezér szeretne magával beszélni.
- Megyek.
Még rápillantott Vidára, nem ürügy-e, hogy becsalja a szobájába?
De mért használná ürügynek a Vezért?...
Vidának valami erősen feltűnő nyakkendője volt ma, ezt a nyakkendőt nézte, hogy ne kelljen a szemébe nézni.
Ő frissen vasalt fehér selyemblúzban volt, s ahogy tükörbe nézett, mielőtt bement, örömmel látta, hogy ma nincs úgy elkínozva az arca, mint tegnap .
Megigazította szőke haját.
Még most is sajnálta, hogy rövidre vágatta.
Már neki csak a nagy konty állana jól.
Mikor bement az igazgatói szobába, a Vezér ott állott az asztal mellett , furcsa, keszeg, úri alakja félvállasan hajlott Vida felé, s lepillantott a Vida előtt heverő iratokra.
Olyan volt, mint egy nagybirtokos, aki a jószágigazgatójának jelentését hallgatja, de halálosan unja a számokat.
Vida felnézett, ahogy ő belépett, és előzékenyen pillantott rá.
A tekintetében az volt, hogy azonnal, azonnal, ne vegye rossz néven, ha kicsit várnia kell.
De nem is váratta, mert abban a percben már meg is szólalt:
- Itt van Emma - mondta -, jöjjön csak, kérem, és mondja el maga.
Emma hallgatott.
Nem tudta, mit kell neki elmondania.
- Emmát be kell vonnunk az ilyen dolgokba - szólt Vida a Vezérnek -, senki sem ismeri jobban Pestet, és kitűnő üzleti érzéke van.
Emma belepirult, fogalma sem volt, mit akarnak tőle.
Vida kiterítette a térképet, és rámutatott.
- Mondja csak el, kedves Emma, hol látná célszerűnek az új fiókokat felállítani?
Emma megdöbbent.
Ő ezen nem gondolkozott.
Csak vállat vont, és egész arcával jelezte, hogy sejtelme sincs róla.
Nem tartozik rá.
- Nem csinálta meg? - kérdezte Vida élesen.
- Mit?
- A prospektust.
- Én?
Most Vida hallgatott, mintha nem hinne a fülének.
A Vezér is rápillantott.
Várta, mint az alkalmazottól várni szokás, hogy okosabb legyen a vezetőknél.
- Kérem, én erre nem kaptam megbízást.
Vida nevetett, s kicsit legyintett, mintha azt mondta volna, hogy ez a személyzet... ez teljesen hasznavehetetlen...
De ezzel a mozdulattal ellentétben oly vigasztalóan szólt rá, mint a tanító a gyermekre, aki elfelejtette megcsinálni a házi dolgozatot, s ő most, a véletlenül jelen levő szakfelügyelő előtt meg akarja védeni:
- No, nem baj, kedvesem, nem baj...
Legközelebb napiparancsot fogok kiadni mindenről... - és egészen vidáman és hangosan nevetett.
A Vezér nem értette, de úgy tűnt fel neki, hogy sejti a dolgot, és fixírozva megnézte Emmát, aki majd elsüllyedt a föld alá.
Érezte, hogy a Vezér utána Vidára néz, s később megint rá, s azt mérlegeli magában, hogy mi van közöttük...
Iszonyú zavarba jött.
Az arca lángvörös lett, és nem tudta megvédeni magát.
Ellenben Vida megint felnevetett, s azt mondta:
- Maga csacsi, ezért nem kell sírni...
Nézd csak...
Kacározva felállott, hozzálépett, és megsimogatta az állát.
Emma azt hitte , most azonnal meghal.
Vida a Vezérhez fordult:
- Nem is hitte a gyermek, hogy ilyen fontos feladatot bíznak rá...
A jó Emma...
Emma nem türtőztethette tovább magát.
Valami gorombaságot akart mondani, de csak azt tette, hogy megfordult, és kiment.
Az ajtóban még hallotta, hogy Vida nevetve azt mondja:
- Nagyon édes teremtés.
Ilyeneket el kell nézni neki...
Én azt mondom, nem érdemes csak a belterületen dolgozni...
Emma habozott még, mit tegyen.
A tenyerét forró homlokára szorította, s nem érezte eléggé felkészültnek magát arra, hogy harcba szálljon...
Kinyitotta az ajtót, s kiment, és szokatlanul erősen tette be, ami ebben a finom és előkelő miliőben ajtóbevágásnak is volt nevezhető.
Ez a gazember már úgy mutatja be őt, mintha a szeretője volna.
"Emma", "édes Emma"... "a jó Emma"...
Hát ez lett őbelőle két nap alatt?
Csak simogatta a halántékát, és izzó szemeit maga elé meresztette.
Egész elkábult s azt sem tudta fiú-e vagy lány?
Ezt nem fogja tűrni.
Most persze váratlanul érte a csapás.
De csak még egyszer találkozzon ezzel az undok Vidával, azonnal megmondja neki, hogy : " Mit akar maga velem?"...
Elhallgatott, még a gondolataival is, mert a Vida ajtaja kinyílt, s kijött rajta a Vezér és Vida, együtt.
A Vezér, úgy látszott, szükségesnek tartotta, hogy megmutassa magát az irodában egyszer.
Körülment s mindenki felett megállott, és nézte, hogy dolgozik.
Vida halkan beszélt neki, bizonyára az üzletre vonatkozó dolgokat .
A gépírók halálosan meg voltak rémülve, és úgy érezték, mintha az istennyila kerülgetné őket.
A kezek megdermedtek, a karok bottá váltak.
Kivétel nélkül mindenki radírozni kezdett, mert egyre-másra hibát csináltak.
Emmának e pillanatban semmi dolga nem volt, de ő is úgy tett, mintha most kellene a legsúlyosabb munkát végeznie, s elővette a hosszú íveket, tele számokkal és revideálta a már összeadott számoszlopokat, de csak a ceruzája futott fel a sorokon, a szeme üvegesen meredt, s egyre azt mondogatta magában: mit akar maga velem?... mit akar egyáltalán ez a gazember énvelem?
A teremben negyvenhat asztal volt, nagyobb fele nő.
Még a revizorok közt is volt nő.
A Vezér mindenkit megnézett, de nem szólott senkihez.
A körút végén megállott Vidával a pénztárablak előtt.
- Ezért nem szeretek az üzembe benézni - mondta unott és majdnem kappanszerű éles hangján, s Emma minden szót hallott, oly fesztelenül állottak a közelében.
- Minek lássam ezt a... ezeket a... dolgokat...
Itt olajcsepp , ott radírozás, amott tele morzsával az iratok...
Vida békítve mondta:
- Azért kell, kérlek alássan Vezérem, kell, hogy koronként lássanak, mert itt aztán nem könnyű dolog fegyelmet tartani.
Emma elpirult, célzásnak vette.
Ez a gaz Vida miatta hozta be a Vezért, ővele szemben kell fegyelmet tartani.
Pedig nincs az a gályarabműhely, ahol keményebb fegyelem lenne.
Itt senki egy másodpercet el nem lophat.
Itt a főrevizor valósággal kiszedi a zsírt az emberekből...
A főrevizor, Davikovits, még ott állott a főnökök mögött három lépéssel .
Magas erős ember, vastag érzéki szája, remegő fülcimpái, borotvált, éhes arca iszonyú rettegésben tartották a lányokat, mert garázdálkodott, ahogy akart.
Most, hogy hallotta a Vezér szavát, megvonaglott az arca, és Emma , ahogy véletlenül ránézett, elszörnyedt: ez kiken fog most bosszút állani az orrért, amit kapott.
A szolga, Kőnig, magas deres ember, kicsit már meghajlott hátú, valamikor miniszteriális szolga volt, a pénztárhoz hozott lentről, az üzletből valami számanyagot, most megállott feszesen, mint egy öreg huszár, s várta, míg a magas uraságok a pénztártól tovább mennek.
- Nincsen ennél jobb anyag? - kérdezte a Vezér a főrevizorra nézve, s kurtára nyírt bajszát úgy nyomogatta, mintha ragasztva volna, s le akarna válni.
Ennek az arca fellángolt:
- Anyag, méltóságos uram, az annyi van, lehet válogatni benne!
- Nahát...
Hé...
Hozza csak ki a kalapomat, kesztyűmet...
A szolga óriási lendülettel rohant be az igazgatóságba.
- Én lemondok a jövedelmemről - mondta a Vezér, s Vida intett a főrevizornak , hogy távozzon, s az már el is tűnt -, hogy ezek a szegények megtarthassák a havi száz és kétszáz pengőiket, s azt kell látnom, hogy csupa slendriánság ?...
A szolga már hozta is a kalapot, a finom politúrozott sétapálcát és a pár kesztyűt, amit úgy fogott, hogy hogy is fogja meg, hogy meg ne érintse...
A Vezér átvette, a szolga hátralépett, s levegővé vált.
Kezet nyújtott Vidának, aki fesztelenül fogta meg, mert itt ő volt az úr s nem a Vezér.
A jövedelmet is ő vette el a Vezértől...
- Délután a versenyen... - mondta neki, s kikísérte az ajtóig.
Emma még soha ennyire szívére nem vette a dolgokat.
Most ölni tudott volna , olyan ideges remegés és felháborodás volt benne.
Mikor Vida az ajtótól visszajött, megállott előtte, s félkönyökre hajlott és beszólt:
- Veszett kedve van ma a Vezérnek... - s nevetett.
Emma csak állott, az ajkán volt a szó: Mit akar maga velem?... de nem szólt.
Vida soká gyönyörködve nézett rá.
- Emma - mondta halkan s bizalmasan, ahogy a kutyának füttyent a vadász.
- Kijön délután?
Emma hallgatott, de közel volt a villámcsapás.
- No...
Már ezt is elfelejtette?...
De szórakozott ?...
Mindent elfelejt ...
Semmit sem vesz komolyan...
És Emma kimondta:
- Mit akar maga velem?
De a hangja már mikor megszólalt, olyan volt, mintha üres hordóból jönne .
Idegen volt neki is, és erőtelen.
Majdnem bocsánatkérésnek hangzott.
És Vida mégis megértette.
Felfogta egész súlyában.
És úgy tett, mintha halálos sértést kapott volna.
Fölegyenesedett, valami dohányport vert le a kabátjáról, nem szólt, mintha nem akarna hasonló illetlen lenni, hogy a rájuk néző szemek előtt belebocsátkozzon valamibe...
Még végignézte Emmát, aki halálsápadtan állott, s megfordult, és könnyedén bement a szobájába.
Emma leroskadt.
Most nem tudta, mi történt és mi lesz ennek a következménye.
Néhány pillanat múlva a szolga odalépett a pénztárhoz.
- Lentről küldik.
A Lenke kisasszony - mondta.
Emma igyekezett megmozdulni, de nem volt ura az idegeinek.
A szolga jószívűen úgy tett, mintha semmit se vett volna észre.
- Nagyságos asszony - mondta csendes, dörmögő hangján -, az volt a szép idő , mikor én, még régen a háború előtt a miniszterjomba vótam.
Az úri világ vót...
Mikor Párizsba ment a kegyelmes úr, engem vitt el magával...
Kaptam egy olyan huszáruniformist, de ojat, kérem, nagyságos asszony... ojan fajn posztóbul...
Arambúl vót annak minden zsinórja, kérem...
Az igen... a világ vót...
Hallgatott:
- De most ?...
Most kérem?...
Darócba vagyunk, most...
Rabok vagyunk , nagyságos asszony... iszen csak egy kis pénzt ne adnának, a fene noszogattatná magát itt ezekkel...
Megijedt, gyakorlott füle csengőt hallott.
- A Vida - mondta.
- Csenget a Vida...
Evvel elsietett.
Emma felvette az elébe tett papírokat, megnézte, és lassan, szórakozottan a helyére tette, az egészet a baloldalra.
Az öreg Kőnig egy perc múlva kijött:
- Nagyságos asszony... nagyon szépen kéreti az igazgató úr, tessen szíveskedni befáradni egy kicsint...
- Én?
- Egenis.
Emma lehunyta szemeit, megerősítette magát.
Már nem bánta, akármi történik is...
Bezárta a páncélszekrényeket.
Gyorsan átpillantott az asztalon, nem maradt-e kinn valami fontos irat...
Akkor összeszedte magát, és ment.
Bement a Vidához.
Mintha a fenevadhoz ment volna be.
Vida, szokása szerint, irataiba mélyedve ült az asztalnál, és kegyetlenkedve , hosszú ideig nem nézett fel.
Akkor végre felpillantott, s Emmát állva hagyva, így szólt:
- Kérem...
Bocsásson meg, hogy bekérettem...
De olyan dolog történt, amit nem lehet egy pillanatig sem eltűrni, vagy az egész instrumentum felmondja a szolgálatot...
Ne szóljon bele, kérem, fel vagyok háborodva, engedje, hogy kibeszéljem magam...
Úgy tett, mintha görcsös főfájása volna, végigsimította a homlokát, és szenvedő hangon folytatta:
- Hogy ragadtathatta el magát annyira?...
Mit jelent az, hogy én mit akarok magával?...
Mit akarhatok.
Kiegyenesedett és villámló szemmel nézett Emmára, mint egy megbántott hivatalfőnök, akinek visszaéltek a jóságával.
- Vegye tudomásul, kérem, hogy semmi mást nem akarok, csak azt, hogy az üzlet kifogástalanul menjen...
Pontos és megbízható munkaerőkre van szükségem ...
Aki nem az... annak és azzal szemben le kell vonni a konzekvenciát ...
Nagyságos asszony félre méltóztatott érteni, hogy a hosszú együttlét folyamán egy kissé bizalmasabb hangot engedtem meg magamnak...
Ha ez nem tetszik, rendelkezésére áll, hogy a Davikovits keze alá bocsássam... azt , aki nem paríroz...
Elhallgatott, és az ablakra nézett.
Emma olyan ütést érzett, mintha taglóval vágták volna fejbe.
Nem hitte, hogy ezt neki mondták.
- Már beszélhetek? - kérdezte rekedten.
- No halljuk.
Ez megint olyan durvaság volt, ez a "na halljuk", hogy elállott a lélegzete.
Így lehet beszélni a gépírólányokkal...
- Kérem igazgató úr... öt éve vagyok a vállalatnál...
Soha a legcsekélyebb kifogás sem volt ellenem, és nekem soha a legparányibb kifogásom nem volt itt senki ellen...
- No lássa.
- De az utolsó három nap... - s nem bírta tovább, kitörtek a könnyei.
- Három nap óta úgy bánik velem, mint a kutyával...
Vida tágra nyílt szemmel nézett rá.
- Kérem, én ezt nem érdemlem.
Én soha mást nem teszek, csak lelkiismeretesen dolgozom.
A véremet adom a cégért, az életemet áldozom fel...
Heves zokogás rázkódtatta meg.
Nem bírt magához térni.
- Mi történt itt...
Úgy bánik velem, mint a megunt szeretőjével.
S míg ezt mondta, annyira szégyellte magát, hogy ezt kimondta, a nyelvébe harapott, hogy tovább ne beszéljen, és a sírás mindjobban elhatalmasodott rajta.
Vida:
- Üljön le, kérem, üljön le, nagyságos asszony.
De ő nem akart leülni.
Elfordította a fejét a fal felé, mert rettegett, hogy a világosság a kezei között is megmutatja elkínzott arcát.
Mikor már sokáig sírt, Vida lassan felállott.
Igen gyöngéden megérintette, és leültette.
S ő nem mert ellenszegülni.
- Szegény gyermek - mondta Vida.
- No, ne sírjon, kedves...
Emma azt érezte csak: Vida megfogja a fejét, és megcsókolja a homlokát.
S hogy ő dermedten, megfagyva marad, ettől vérszemet kap, és átöleli őt , ahogy ott ül a székben, és hevesen elkezdi csókolgatni, ahol éri, a fejét , az arcát, s erővel ki akarja bontani a tenyereit, s a száját keresi.
- Megőrülök magáért Emma, meg vagyok teljesen bolondulva érted - lihegte.
Emma most újra a zsibbadtság ájulását érezte, s egyszerre küzdött benne a női szemérem felháborodása és az alkalmazott állásáért való rettegése.
- Te drága, te drága, isten őrizz, hogy én fájdalmat okozzak neked.
- Hagyjon, hagyjon...
- Nem...
Az életemet adnám érted, te angyali szépség.
- Jajh...
- Imádlak.
Imádlak minden porcikámmal.
Nem most, hanem már évek óta, de nem tudtalak megközelíteni...
Köztünk volt a hivatali távolság...
Csak messziről imádtam a szemedet, a szádat, a termetedet, az egész bűvös testedet.
- Jaj kérem, mit beszél.
- Szeretlek, szeretlek.
A vérem meg van mérgezve.
Nem élet az élet nélküled...
Letérdelt előtte, az ölébe tette a fejét s várta, hogy megsimogassa az asszony.
De ez úgy iszonyodott tőle, hogy kiegyenesedett, és annyira visszavonta magát, amennyire csak tudta.
- Feleségül akarlak venni...
- Nem, nem, nem, hagyjon, hát meg akar ölni?!...
- Feleségül veszlek és pont.
- Őrült, hiszen magának van felesége.
- Nekem nincs.
Az csak formaság.
Mától kezdve nem megyek haza.
Ha akarod , azonnal felveszem a telefont, és kiutasítom a házból.
- Jézus Mária, maga... borzasztó...
- Szeretsz?
- Nem!...
Hát hogy képzel ilyet ?...
- Szeretsz!...
- Soha, soha...
Maga a főnököm...
- Mást szeretsz?...
Azt a csirkefogót, akivel a büfében voltál?
- Hagyjon engem békén.
- Szereted?
- Nem.
Én senkit sem szeretek.
- Nem igaz...
És ez a borzalom, hogy elkéstem...
Nem is tudtam, mi van velem , csak mikor azt olvastam, hogy te szőke démon jassz fickókkal cipelteted magad...
Á, mondtam, mintha csak az isten kacagott volna rajtam... hát hiszen ez is megkapható!...
Hogyisne ?...
Öt éve férfi nélkül él, az éjszakái üresek...
Kell neki...
Vére van.
És én marha, elszalasztom ezt a remek falatot.
Emma felsikoltott.
Még vele így soha senki nem beszélt.
Nem hitte, hogy ez valóság...
Irtózat rázkódtatta...
Olyan félelem volt benne, hogy ha ezt túléli, az nem emberi.
Maga Vida is észrevette, hogy túllőtt a célon.
Ami jó egy gépírólánynak, az nem jó a főpénztárosnőnek.
Rájött, hogy ez a nő ma is falusi, és nincs hozzászokva a modern szabad stílushoz.
Ez külön egy kis dühöt okozott neki , mert már unta a nőkkel szemben a régi taktikát, hogy állandóan a piedesztálon álló magasságba nézzen fel rájuk, és megalázza magát előttük, s fárassza magát a rendszeres és taktikázó ostrommal.
Elég ezt otthon gyakorolni a feleségénél...
A házon kívül az volt a tempója, hogy kiindult diákkorának frázisaiból, de hamarosan túltette magát a rajongó és epedező szerelmes modorán, s akkor direkt cinikus és lenéző hangon szeretett fényeskedni előttük.
Szédítette őket.
Most itt van előtte ez a sikoltozó nő.
Egy pillanatig meglepetve nézte.
A nőnek abszolút modern formája volt.
Vékony, elég magas, hallatlanul intelligens arc, finom profil, remek, érzéki száj... hosszú nyaka még friss... a kezei vékonyak, és körmei fehérek, mint az elefántcsont... s a lábai csodaszépek.
Csak persze az öltözködése kicsit konzervatív , hivatalnoknői... és ez árulja el az avas, régi szabású ízlést...
De mit lehetne belőle öltöztetni... ha hagyná magát...
Fejedelmi nő, kár volt ezt az öt évet elszalasztani...
Persze, ezt is unja már.
Nem szeret hosszú időt tölteni egy ilyen neveléssel .
Elve, hogy "minden nőt meg lehet kapni, csak időbe és pénzbe kerül".
De már vénül ő maga is, és lusta...
Ezért is erőszakos, örül, hogy magát rajtakapta egy-egy ilyen dühös felgerjedésen.
Ebben ifjú vérének bizonyságát látja.
Míg a szeme úgy legelt a nőn, mint a reflektor a megvizsgálandó terepen , felcsengett a déli csengetés.
Tizenkét óra volt s most ebédszünet, egy óra.
- Pihenje ki magát, drága Emma - mondta a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel...
- Ott a toalett...
Emma tudta, hogy Vidának olyan toalettasztala van, mint egy színésznőnek, de ő csakugyan nem tartozott a gépírólányok közé, akik boldogan estek neki, ha alkalom volt rá, a Vida holmijára.
Ő undorodást érzett ezzel szemben is, és csak kis kendőcskéjével törülgette a szemét és az arcát.
A sírás lassan lecsökkent benne, hogy az újabb inzultusok elmaradtak, s még valami olyan gondolat is felszárította a könnyeket, hogy mért mutatja magát ennyire naivnak és érzékenynek ez előtt a disznó előtt.
Megtiszteli vele, hogy ilyen komolyan veszi.
Utóvégre ő pesti nő, mit csinál ilyen kázust egy aszfaltbetyár szemtelenkedéséből.
El kell az ilyet hárítani, és hidegen...
Mélyet sóhajtott és elmosolyodott.
Áthidalta a helyzetet.
Ez a soha el nem képzelt durva támadás fölemelte és önmagának urává tette.
- Köszönöm - mondta fagyosan és tovább dolgozott a kis kendővel.
Nem volt nála természetesen a saját táskája, amiben púder és rúzs van, mert azonnal rendbe szedte volna arcát, így belső kozmetikai szerekkel élt: fölénnyel és gúnnyal szépítette magát.
Vida járkált a szobában.
Benne is valami elváltozás történt.
Kissé elszaladt .
Nem akart ilyen romantikus jelenetet, ezt a nő jelleme hozta ki belőle.
Nem jelenetet akart, hanem valóban felforgatta az egész érzékiségét a nő finom lénye és az a felháborodás, hogy öt éven át úgy tudott ez mellette maradni , mint egy Venus-szobor, ami márványból van, és nem okoz erotikus gondolatot.
- Már lecsillapodott, kedves?
- Oh igen.
- Kedves.
Emma még hangot sem adott rá, ahogy nők ilyenkor egy kis h-val jelezni tudják véleményüket.
Olyan nyugodt volt már, mint egy darab kő.
De Vida dürgicsélni kezdett.
- Kedves, kedves...
Jaj, maga édes kedves...
Tudja, maga mit csinált belőlem?...
Szerelmes diákot...
Ilyen tiszta és nemes érzés nem volt bennem diákkorom óta...
Kis idő múlva:
- Most mit fog csinálni?
Emma elmosolyodott:
- Nem is képzeli mit...
Meg fogom enni ebédre a sajtot és kenyeret, amit magammal hoztam.
Vida meghökkenve nézett rá.
Ez már egy egészen más nő volt, mint aki az imént még könnyekben úszott.
- Jöjjön velem ebédelni.
- Hova, a Jobb mint otthon-büfébe?
Vida hallatlanul felkacagott.
- De hiszen maga egy nagyszerű nő.
Race nő...
És hogy becsapott engem...
Emma egy pillantást vetett rá, de még annyira nem volt felszabadulva a rémségek alól, hogy ezt az embert látni tudja.
Felállott, és szokott mozdulatával a hajához nyúlt.
Mintha most szedné össze magát.
- Mondja, kérem...
Mért fenyegetett meg az előbb engem evvel a... evvel a Davikovitssal?
Vida:
- Ez csak olyan üres fenyegetés volt.
Képzelheti.
- Azt remélem is...
Csak nem gondolja, hogy egy főpénztárosnőt, aki három éve az üzletnek minden dolgát számszerűen ismeri, csak úgy ki lehet nyomni a pozíciójából...
- No persze.
- H...
Nagyon lebecsül engem...
- Ellenkezőleg, rendkívül nagyra tartom, Emma.
- Azt remélem is.
- És ebben nem is fog csalódni.
- Nem is akarok...
Szép dolgokat csinált velem...
Befeketített a Vezér előtt...
- Ellenkezőleg.
- Hogy?...
Felhívta rám a figyelmét?!...
Jól nézek ki.
Vida nevetett.
Úgy megkönnyebbült.
Hát ez egészen más.
Így lehet a nővel beszélni...
Még a végén eljön vele a lóversenyre.
Emma most már tudta nézni is.
Hideg kék szemeivel végignézte Vidát.
Úgy állottak szemben, mint két tőrvívó...
Ő valamikor tanult, lány korában vívni...
Nem soká, egy szezont végigverekedett a vívóteremben a Petőfi Sándor utcában, hátul az udvarban...
De akkor férjhez ment, és a házassággal nem fért össze a sport...
Egyáltalán az asszonyi sors nagyon letörte...
Most oly gúnyosan biggyesztette ajkát s vonta el, mintha a helyzet az volna , hogy egy asszóból győzelmesen került volna ki, s most újat kell kezdeni, de már nem fél, ismeri az ellenfél technikáját.
- Annál okosabb vagyok - mondta meglehetősen sokára Vida.
Már ő el is felejtette, mire vágott vissza.
- Persze - szólt aztán.
- Nem akar leülni?
- De igen...
Mégis ilyen feldúltan nem mehetek ki...
Adjon egy cigarettát.
Leült, és Vida egész fiús készséggel látta el cigarettával és tűzzel.
Ott maradt mellette, egészen közel.
- No, üljön le maga is.
Vida nevetett, s bement az asztal mögé és leült.
Két karját lefektette az asztal lapjára és kíváncsian várta.
- Nem értettem, mi az? mit akarnak maguk?...
Evvel az üzletkibővítéssel?
- A Vezér... - mondta Vida, s ő is rágyújtott - a fejébe vette, hogy újonnan rendezi be az egész vállalatot...
- Csak beszéljen.
- Úgy látom, magának ez nincs ínyére.
- Micsoda?
- A vállalat bővítése.
- No jó, én nem tudom, mi a tervük...
Én csak annyit látok a pénztárforgalmon keresztül, hogy az egész üzlet bedöglött.
És most különös élesen villant az eszébe, amit Fess Feri mondott a Flóráról .
Akkor nem is figyelt rá, de most igen szerette volna, ha minden szót újra hallana...
Különös, hogy Fess Ferinek véleménye volt a Flóráról...
Vajon közelebbről tud valamit róla, vagy csak az általános érdeklődés folytán tudott erről is fájdalmas igazságokat mondani, ahogy mindenről meglepő dolgokat mondott, amihez csak hozzászólott...
Vida hozzáfogott megmagyarázni az üzem kibővítésének egész historikumát.
A Flóra egy hatalmas állami szubvención alapult.
Ezt a Vezér hozta, aki ennek a kedvéért lemondott a képviselői mandátumáról, de mivel a fivére miniszter volt, az állam azóta is rendelkezésre állott, s most, hogy megint ott tartottak, hogy minden kötél szakad, újra ki kellett eszelni egy bonyolult és nagyarányú plánumot... hogy új pénzhez jussanak.
Vida persze nem erről beszélt, de Emma már hidegen nézte a dolgot és tisztában volt ezzel.
Az új terv a nagy jégautókkal volt kombinálva, illetőleg arra volt építve.
A Vezér külföldi útisegélyt kapott e célból.
Emma bámulva látta, hogy be akarják az egész országot kapcsolni, olyanformán, hogy amint a rózsa- és virágtermelőket már régebben beszervezték, most valamennyi eladó virágkereskedést a kezükbe akarják kapni.
- És maga mit szól hozzá?
Emma füstgomolyokat bocsátott ki szép ajkai közül:
- Rossz cikk...
Nem szükségleti cikk...
Virág nélkül meg lehet élni...
Most eszébe jutott, Fess Feri hogy mondta:
- Igaz, a magyar ember mindig megmarad gavallérnak és könnyelműnek...
Ha a tételeket nézem, ugyanannyi eladás van ma is, mint három év előtt...
Csak a pénzösszegek változtak.
Ha tavaly egy fiatal férj, vőlegény, az esküvőjére nyolcvanpengős csokrot rendelt, az idén az öccse már megelégszik egy negyvenpengőssel.
Egy nagy üzletben tavaly a napi lózung volt háromszáz pengő, ma az nem több, mint százhatvan...
Vidéken még rosszabb...
A vidék ma már nem bolt...
Látom a megrendelésekből...
És a pénzek is egyre nehezebben folynak be...
Ha nem volna ez a szerencsés helyzet, hogy a külföldi számlákat a mi cikkünknél tetszés szerint lehet kifizetni, sőt engedélyt kell kérni a devizák lefizetésére... és fél évig is nálunk áll a pénz ... akkor igazán nagy nehézségekkel küzdenénk...
- De Emma, hiszen maga üzleti zseni.
- Hát ez itt igazán nem vicc - mondta Emma.
- Maguk egészen fej nélkül gondolkoznak...
De nem tudom, mire alapítják a számításukat a vidéki eladás dolgában...
A termelőkkel meg lehetett csinálni, hogy csendőröket állítottak a hátuk mögé és be kellett szerződniök... és nem adhatnak el senki másnak , tehát a piacon maguk szabják meg az árakat... s ez nem elég: ha az üzlet rosszul megy, a termelők mint részvénytársasági tagok annyit vesztenek , amennyit jólesik, és minden szál virág után be kell fizetniök, ahelyett , hogy minden szálért kapnának valamit...
Hát ezt nem lehet az üzletekkel megcsinálni, mert ha a kereskedő nem leli meg a számítását, nem tarthatja fenn a boltot...
A bolt nem olyan, mint a termelés...
A termelő sajnálja kivágni a húsz- és harmincholdas rózsakertjeit, mert azt mondja, még így is többet tud a földből kivenni, mintha búzát vet bele...
De a bolt, kedvesem , az más.
Ha nem megy a virág, a boltos túrót és tejfelt fog árulni.
- Akkor mit csináljunk?
- Ja, kedvesem, azt én nem tudom...
És az maguknak teljesen közömbös is ...
Maguk nem az üzletet akarják növelni, hanem a szubvenciót, s csakugyan itt más megoldás nincs is...
Vida nem nevetett.
Ő nagyon jól tudta, hogy ez így van, sőt ő még többet is tudott.
Ő azt is tudta, hogy a mostani pénzügyminiszter stornírozni akarja ezeket az állami protekció alatt álló üzemeket.
Éppen azért nem is foglalkozott a tervezéssel, mert reménytelennek látta...
A Vezér álmodik ...
Elmúltak a jó idők, és az egész Flóra a csőd és megszűnés előtt áll...
De hogy ez ennyire tisztában van az alkalmazottak előtt is, azt nem képzelte.
- Milyen okos voltam én - mondta -, hogy az az ideám jött, hogy magát be kell vonni a magasabb üzleti tervezésekbe is.
Emma elvonta a száját, s letörte a cigarettát a hamutartóba.
Ahogy ez az okosság miatt jött, ez az idea!
Már ő azon gondolkodott, hogy kiket is kell megtalálni, és merre kell orientálódnia, hogy egy új állást szerezzen magának...
Ez nagyon sóher, ez a bolt...
Nem hagyhatja magát kiforgatni, és nem eshet a földre a gyermekével és az egész életével...
Felállott.
- Hova megy?
- Én nem tölthetem itt az egész ebédidőmet.
Nekem egy órakor megkezdődik a munkám, és addig egy kicsit ki is kell pihenni magamat.
Vida:
- Hát csak menjen, maga üzleti zseni...
De remélem, most már nem fog megijedni, ha behívatom.
- Nem vagyok ijedős... - mondta Emma, aki rendkívül csodálkozott saját magán.
Igen, azelőtt ez volt az ő rendes fellépése...
Azazhogy nem...
Különös gátlása volt mindig, ha a főnökeivel beszélt: mindig fizetett alkalmazottnak érezte magát.
Emiatt sohasem mert ennyire hidegen és támadóan beszélni az üzletről...
De nem is volt ez a tiszta felfogása a dolgokról: ezt ott kapta , Fess Feritől, mikor az csakúgy odavetve néhány megjegyzést tett az ő vállalatukról.
- Mehetek, főnök úr?
- Kedves Emma, ne szégyenítsen meg.
Én nem vagyok főnök, és maga nem alárendelt...
Mikor a hajó süllyedni kezd, az emberek a hajón új viszonylatba kerülnek egymással...
Akkor már az számít, hogy ki mennyire veszti el a józan eszét...
Aki hideg tud maradni, és segíteni tud magán, az kerül magasabb rangba...
- Hát annyira talán még nem vagyunk - mondta Emma nyugodtan.
- Még a hajó nem süllyed.
Léket kapott eleget, és maguk ahelyett, hogy ezeket tömnék be , nagyobbítani akarják a hajórakományt, a terheket, hogy még biztosabban süllyedjen el.
Vida kitátotta a száját.
Úgy nézett Emmára, mint egy vészmadárra.
- Erről még beszélünk...
De engedje meg, hogy még valamit mondjak.
Előrejött az asztaltól, és egészen az Emma testéhez súrlódott:
- Emma...
Nem is képzeli, milyen óriási utat tett meg itt néhány perc alatt...
Eddig csak a véremet korbácsolta fel, de most egyszerűen meggyőződtem arról, hogy maga valóban az én élettársamnak született...
Az én feleségem egy liba...
Avval az örökös fényűzéssel, a szórakozás keresésével, avval, hogy sejtelme sincs arról, hogy én milyen szörnyű, de szörnyű agymunkát és idegmunkát végzek, hogy az igényeit kielégítsem...
Emma szigorúan vonta össze a szemöldökét, és a szőkék hidegségével:
- Ne bántsa azt a szegény asszonyt...
Egy feleség olyan, amilyennek az ura neveli.
- Vagy egy férj olyan, amit a felesége csinál belőle.
Emma elkomorodott.
Eszébe jutott az ura öngyilkossága.
Ez azt jelentené, hogy ő az oka?...
Ezt nem fogadja el.
- Ez meddő vita, kérem.
Ezzel biccentett, megfordult, és elment.
Vida egy lépést tett utána, s nagyon szeretett volna olyan bátor lenni, hogy átölelje hátulról, a fejét az arcához vonja, és azt mondja neki:
- Nem eresztelek el.
Megtaláltuk egymást.
De már nagyon messze volt attól, hogy csak úgy meg merje ölelni és szerelmes szókat suttogni a fülébe.
Úgy érezte, hogy e pillanatban csakugyan az egész lényét fejezné ki evvel a vallomással, deEmma félelmesen megnőtt a szemében, s látta, hogy munkát kell kifejtenie, hogy ő is arra a magasságra emelkedjék.
Szomorú vágyakozással nézett hát a szép teremtés után, és az adósságaira gondolt.
Mikor Emma az ajtót nyitotta, csinált vidámsággal utána szólt:
- Hát nem jön a lóversenyre?
Emma visszanézett, s nevetett:
- Ahogy mondja.
Ezzel elment, s betette az ajtót maga után.
Vida megcsóválta a fejét, s azt mormogta:
- Pesti bestia.
Emma megkönnyebbülve és mégis kavargó és nehéz lélekkel ment be fényes fülkéjébe.
Mint egy kanári - mondta magában, és ahogy szokta, elővette élelmiszercsomagját, amit a Julis készített el neki.
Abban csakugyan nem volt semmi más, csak sajt és kenyér.
Hozzáfogott csipegetni, s meg volt lepve, hogy kitűnő étvágya van.
Vida felől nyugodt volt.
Az nem fog erre elmenni, mert a saját ajtaján is kimehetett a lépcsőházba.
De ahogy evett, inkább azt vette észre, hogy a teremben levők mindnyájan őt nézik.
Kőnig is megjelent, és friss pohár vizet hozott, ez egyszer kérés nélkül.
- Tessék parancsolni, naccsága - mondta.
- Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Kőnig.
- Hallotta a naccsága, mi történt?
- Mi?
- Az elébb, mikor lementem, nagy csődület van a Széchenyi utcán.
Odamegyek , hát tömve az utca mindenféle emberekkel.
Egy autós bandita járt.
- Micsoda?
- Kérem, egy banki pénzbeszedőt kergetett az autó, és mikor az kijött a bankból, egy fickó leugrott és kikapta a táskát a kezéből, be az autóba és usgyé...
Neki az Országház térnek és el...
De visszalövöldöztek a gazemberek, lőttek vagy hatot, és a szegény pénzbeszedő is két golót kapott.
- Rettenetes.
- Nem tudja senki, mi volt, csak a nagy lövöldözés vót...
És tetszik tudni , mi a jó ?...
A marhák akkor fogták el a táskát, mikor már üres volt.
Ha akkor csípik el, mikor vitte a szegény ember, akkor mén százhetvenötezer pengő volt benne, de az bevitte a pénzt, és akkor kapták ki a kezéből, mikor kijött...
Akkor meg már semmi se volt benne...
Emma borzongva hallgatta a dolgot.
Ha ilyen nagy pénzt küldött be a bankba , akkor nem szolgával küldte, hanem hivatalnokkal.
Volt úgy is, hogy ő maga vitte be...
Most megrémült és megiszonyodott: ha vele történt volna a dolog...
Szörnyű ez az élet ezen a Pesten.
Ma.
A közelben ülők s álldogálók meghallották, mit mesél az öreg Kőnig, s odagyűltek, mi volt, mi volt.
Kőnig újra elmondta még szélesebben, még színesebben, de lényegében ugyanazokkal a szavakkal.
Emmát kissé feszélyezte az evésben a tumultus, azért becsukta a pénztár üvegablakát, s erre a csoport is tovább húzódott, s magukkal vitték az öreg szolgát is, aki négy asztallal odább újra elmondta az egészet.
Egy kis fekete asszony jött a pénztár ajtajához, Flachmanné, a revizor, s ismerősen benyitott.
Emma már éppen végzett szerény evésével, s hamar betolta a papírban a morzsákat a fiókba.
- Parancsoljon, kedves.
Flachmanné nyájasan:
- Bocsásson meg, drágám, csak az iránt érdeklődöm, mi van a kislánnyal?
Emma egy pillanatig tűnődött, nem is tudta, milyen kislányról van szó.
Az volt a félelme, hogy Flachmanné csak azért jött hozzá, hogy megtudjon valamit, mért volt annyi ideig bent, s mi ez az izgalom...
De ahogy az asszony szemébe nézett, ezeken a nagy szürke okos szemeken semmi gyanús nem volt, annyira, hogy szinte elröstellte magát.
- Akit felvettünk a Baross téri fiókba.
- Ja igen...
A kislány azóta nem jelentkezett - szólt szórakozottan.
- Bizonyára félnek zaklatni...
- Persze - mondta Flachmanné, aki jól ismerte a keresztény nők gyávaságát , amit tapintatnak neveznek - az érzékeny szegényeket úgy kell kezelni, mint a nagy betegeket.
Nagy szeretettel kell az ilyet csinálni...
Talán kiértesítjük...
Emma kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszen neki az nem nagy dolog , leküldeni Bauernéért Julist.
Sietve mondta:
- Ma elintézem, a házban lakik...
De rögtön arra gondolt, hogy hátha újra elfelejti, és nem is kellemes annyira magához kapcsolni:
- Különben ez a leghelyesebb.
Azért én is szólhatok neki - mondta.
Elégtételül, hogy így elhárítja magától, az villant eszébe:
- Esetleg az anyját is fel lehetne venni; intelligens magántisztviselőnő, s ha beletanul, egy önálló fiók vezetésével lehetne megbízni.
Mért van olyan messze tőle ez a Bauerné, hogy inkább adni akar neki, mint személyesen érintkezni vele...
Bizonyára azért, mert Bauerné zsidó.
És Flachmanné is.
Ezt nem sejtetheti meg vele.
És oly fáradt, és úgy unja az egészet.
- Az nagyszerű lesz - mondta nyílt okossággal Flachmanné -, ha az új fiókokat felállítják...
Ha van nagyságos asszonynak még ilyen alkalmas ismerőse, most a legjobb lenne behozni őket.
- Nem, nekem nincs senkim, ez is véletlen.
- És körülbelül mikor kerül sor az új fiókok felállítására? - kérdezte Flachmanné, akinek viszont tömérdek protezséje volt.
Egész lénye olyan szamaritánus természet, betegek és árvák gyámola, minden ujja tele van elesettekkel, akiket be akar juttatni valahova.
Most is azért ajánlotta fel először az összes lehetőséget Emmának, hogy leszerelje, mert egész ritkaság , hogy keresztény nő valakinek az érdekében csak egy lépést is tegyen ; alkalmat akart neki adni, hadd hozzon be néhány keresztény lányt, legalább fedezi az ő temérdek soron levő ajánlottját.
Emma csodálkozva nézett rá:
- Az új fiókok?
Hát ez már nyilvánosságra került ?...
Én úgy vagyok értesülve , hogy csak éppen tervben van valami...
- Óh már ismert dolgok ezek a jégautókkal...
Elkerülhetetlen is, kénytelen lesz a Flóra valami újat kezdeni...
Flachmanné sem mert egészen őszintén beszélni, a faji távolság szakadatlanul jelen volt.
Nem tudta, hogy Emma, aki merev és büszke úrinő, mennyire nézi nyílt szemmel a dolgokat.
- Mondja csak meg őszintén - biztatta Emma, aki szeretett volna valami biztosat tudni.
Hirtelen mohón akarta látni, hogy az alkalmazottak hogy vélekednek a dolgokról.
Ő erős kritikát gyakorolt az imént, de ez csak egyéni kísérlet volt, s ezt is kívülről kapta...
Eddig ő soha nem bírálta az üzem munkásságát.
Az nem úri és nem keresztény dolog.
- A kapitalizmus gépezete csak akkor tud működni - szólt Flachmanné nyugodt és érett okossággal -, ha elhárít maga elől minden akadályt...
Nem veszi rossz néven?...
Egy ilyen államilag szubvencionált vállalat csak akkor tud megállani, ha teljesen lehengereli az egész magánvállalkozást...
Ez egy természetes folyamat, hogy a Flóra kezébe akarja venni a termelés koncentrálása után az eladást is...
Ez persze csak azon az alapon lehet, ha a háta mögött van az államhatalom.
Emma tágra nyílt szemmel hallgatta, mint valami egyetemi előadót.
Flachmanné gyorsan és határozottan beszélt, mint aki sokszor végiggondolta és végigbeszélte már ezt a kérdést és hasonló problémák megtárgyalásában otthon van.
Emma emlékezett, hogy bizonyos egyesületekben előadásokat szokott tartani... olyan témákról, amiknek még a címe is rémületes volt neki: "Az államkapitalizmus csődje..." például.
- Nézze, nagyságos asszony, én boldog volnék, ha rentábilissá lehetne tenni a vállalatot, hiszen a mi egzisztenciánkat csak ez biztosítja, s ma új állást szerezni majdnem lehetetlen... de kérdés, hogyha tényleg bekövetkezik ez a kimélyítés, ebből nem az következik-e, hogy mi még jobban be leszünk fogva?...
Persze.
Ez jogosult szempont, s ezt Emma is megértette.
Ha az üzem nő , többoldalúvá válik, elsősorban az ő munkája fog megszaporodni.
- Tetszik tudni, hogy mi hatvan órát dolgozunk egy héten?...
Az az egyórai ebédszünet hivatalos időnek számítható, hiszen egyáltalán nem hasznosíthatjuk a magunk javára.
Az már nagyon mindegy, hogy verjük-e a gépet, vagy itt heverünk.
Haza majdnem senki sem mehet, mert a szegény magántisztviselő a perifériákon lakik...
Nyolctól hatig, az napi tíz óra , egy héten hatvan...
Nem is számítom azt az időt, amit a bejövetellel és a hazamenetellel töltünk el, s aminek a költségeit magunk fedezzük...
Ma , amikor az egész világon a negyvenórás munkaidő mellett foglal állást minden tényező.
Emma összevonta a szemöldökét.
Negyven óra, az mégis kevés volna...
Az tulajdonképpen azt jelentené, hogy két szabad nap egy héten.
Ennyi idő alatt egyáltalán nem lehetne elvégezni a munkát még új számológépek beállításával sem.
- Tehát az a kérdés, hogy ha új munkaterületet hódít a vállalat, fog-e felvenni annak megfelelő új munkaerőket, vagy az egészet tovább is a mi vállainkra rakja.
Megteheti túlórázással, amiért nem fizet.
Nem mert erőteljesebb kifejezéseket használni, mert máris valami ellenszegülést látott az Emma arcán.
Ez az Emma eddig úgy elzárkózott előlük, mintha ő is az igazgatósághoz tartoznék.
Azt mindenki tudta, hogy Urbánszky báróné hozta be, s a híres politikus asszony konzervatív álláspontot foglal el mindenben...
Ők tehát Emmát sohasem tekintették maguk közé tartozónak.
- Nem lehetetlen, hogy az igazgatóság erre a problémára egyáltalán nem is gondol.
Úgyis eleget halljuk a derék Davikovitstól, hogy semmit sem dolgozunk, csak a napot lopjuk; hogy ennyi ember háromszor annyit kellene , hogy végezzen...
- Davikovits - legyintett Emma.
Ez Flachmannét felbátorította, hogy legalább a hajcsár ellen van Emma.
- Tessék csak arra gondolni, hogy hány ígéretet kaptunk a déli két óra megadására, s telnek az évek, és semmi...
Hogy kívánhatják, hogy az ember eljöjjön hazulról reggel hétkor, sokan már hatkor jönnek be a vicinálissal...
Minden nőnek van háztartása, gyermeke...
Nagyságos asszonynak is van egy édes kicsi lánya...
Egész nap nem szabad látni...
Ez borzasztó, nagyságos asszony, ez egészen középkori kiuzsorázás...
Nagyon be vagyunk fogva... ennél a vállalatnál.
Emma lesújtva érezte, hogy e pillanatban a Flóra csak éppen egy vállalat volt a sok közül, s ez őt sértette...
Neki nem volt több vállalat az egész világon, s ez sem vállalat volt, hanem egy mentsvár, ahol megbúhat, hogy fenntartsa saját magát és kis gyermekét.
Önkéntelen úgy érezte, hogy neki az a kötelessége, hogy a kolléganővel szemben megvédje a vállalatot.
Képviselje az igazgatóságot.
Valósággal röstellte, hogy igazi úriemberek, a Flóra vezetői, csakugyan megérdemlik és kihívják maguk ellen a kritikát...
De mért védi őket?...
Kizárólag keresztény szolidaritásból.
Akármilyen galádul viselte is vele szemben magát Vida, mégiscsak igazgatója volt és a vidavölgyi és berzencfalvi Vidák közül...
Egészen összekuszálódott benne minden.
Egyfelől el kellett ismernie, hogy ő éppen olyan kiuzsorázott alkalmazott, mint a többi s pláne most egy mennyire megalázott hivatalnoknő, de másfelől mégiscsak tagja annak a megtámadott társadalomnak, amelybe a főnökök tartoznak, a dzsentrinek és a magas rétegnek...
Akármennyire igaza is van ennek a zsidó nőnek, ő inkább áldozná fel magát az urakért, mint azonosítsa magát ezekkel...
De színt vallani sem mert.
Félt, hogy árulónak tekintsék az alkalmazottak.
Ez még veszélyesebbnek látszott, s szinte lehetetlennek, éppen ma... hiszen ezek az ő érdekeiért harcolnak.
- Higgye el, nagyságos asszony, hogy soha kedvezőbb pillanat nem volt, mint most, hogy a helyzetünkön javítsunk...
Nem tehetik meg, hogy nyilvánosság elé kerüljön a legcsekélyebb belső zavar sem, mikor újabb kívánságokkal lépnek fel az állammal szemben...
Azt mindenki tudja, hogy nehéz a helyzetük, mert a pénzügyminiszter nyilatkozatot tett a Ház előtt, hogy sorra leépíti az államilag szubvencionált üzemeket.
Most tehát minden összeköttetés kevés ahhoz, hogy egy kompromittált vállalkozás javítsa a helyzetét.
Már az államnál.
És az állam segítségével.
Nekik most roppant vigyázni kell.
Davikovits ott oldalgott körülöttük, úgyhogy Flachmanné felemelte a hangját , és nagyon derülten azt mondta:
- Csak tessék beküldeni a kislányt, a mamájával.
Meg vagyok győződve felőle , hogy mind a kettőt be lehet osztani.
Kezet nyújtott.
Ez megint szinte komikusan félszegnek tűnt fel Emma előtt, ez a férfias kézfogás.
Csengettek éppen, vége volt az ebédszünetnek.
Emma tűnődve és megzavarodottan maradt a helyén.
Körülötte zajlik valami , amire ő eddig nem is gondolt.
Talán sztrájk ?...
Csak jönne már ez az Ff...
Belepirult.
Hát jön ?...
Egyáltalán van arról szó, hogy jön ?...
Az bizonyos , hogyha megjön, tőle fog hallani valamit, ami több világosságot hoz ezekbe a zűrzavaros dolgokba, mint bárki...
Délután nem volt erős munka, s az időt arra használta, hogy olyan dolgokat próbált, amihez nem értett: megpróbálta az adósságokat összeállítani ...
Ehhez a főkönyvelővel kellene összeállani, de még annyira nem volt lázadó , hogy segítséget és árulókat keressen...
De az volt az érzése, hogy csakugyan nagy bajok vannak.
6
Rájött, hogy őt még nem érte életében soha semmi támadás.
Ez után a mai nap után be kellett látnia, hogy eddig úgy élt, mintha valami védőszent óvta volna.
Sima volt az út és zavartalan.
Most egyszerre szakadékok robbantak fel előtte, és nem tudta miért s hogyan?
Nem is lehet megérteni, miért ilyen későn?...
Mi akadályozta meg, hogy eddig semmi sem történt vele?
Bizonyára benne volt az ok.
Ő maga volt úgy bezárkózva, hogy lehetetlen volt hozzáférni.
Most valami van, ami az emberek szemét felnyitotta rá.
Csak nem? - mondta magának, elmosolyodva.
Varrt.
A kicsi már aludt.
Már Bauernét is felhívatta, s elintézte.
Kicsit csalódott, az asszony nagyon örült és nagyon hálálkodott, de hiányzott belőle az a spontán öröm, amilyen spontán rémület volt benne, mikor legelőször megjelent nála és a segítségét kérte.
Nem érdekelte a dolog, akár jön, akár nem.
Ha a Flórának emberekre lesz szüksége, abban nem lesz hiány...
Bár azt már megfigyelte, hogy a statisztikában mindig irtóztató nagy számban szerepelnek a munkanélküliek, de ha egy jó munkaerőre van szükség, akkor azt nem lehet kapni.
Már késő volt, tíz óra elmúlt, de nem akart lefeküdni, tehát varrt.
Mért nem akart még lefeküdni?...
Csak nem azért, mert a szokott éjjeli expressz lapot várja?
Újra elmosolyodott: ha Vida tudná, hogy ilyen egyoldalú flörtöt folytat valakivel, akit egyáltalán nem is ismer...
Ff...
Különös: egyáltalán nem félt többé Vidától...
Valahogy fel volt szabadulva ...
Ki volt benne közömbösítve az egész Vida-ügy.
Mint egy tüske, ami megszúrja az ember ujját, de ha kipiszkálta egy tűvel, többet ügyet sem vet arra a kis horzsolásra, ami ott maradt a szúrás helyén.
Vida nem több, mint egy ilyen töviske...
Nem fáj, tehát jelentéktelen...
Kérdés, akkor is ilyen nyugodt lenne a mai zavaros jelenet után, ha nem volna az Ff...
Nem, hiszen ha ez nem volna, akkor nem is jött volna Vida... mert akkor ő nem ment volna el a büfébe, ha nem megy el, nem írják meg az újságban, ha nem írják meg, Vidának sem tűnik fel, s folytatódik az egész... az egész unalmas élet, úgy ahogy még a múlt héten folyt.
Tehát végeredményben mindennek a Jobb mint otthon az oka: illetőleg, azt el kell ismerni: Ff...
Mert nála nélkül nem ment volna a büfébe...
Ha valami nincs a dologban, ha nem érdekli az első percben mindjárt, akkor nem ment volna el a színházba... hanem haza jön...
Most kérdés, sajnálja-e, hogy megtörtént?...
Hát nem sajnálja.
Mit tegyen: nem.
Mért ne legyen az ember életében egyszer egy kis szenzáció?
Úgyis olyan unalmas ez az élet...
Flachmannénak igaza van: nem is tíz órát dolgozik naponta, hanem tizenkettőt, mert elmegy hazulról hétkor és hazaér hétkor ...
Az az egy óra ebédidő semmi.
Azt is ott tölti a hivatalban.
Csengettek az előszobában.
Tudta, hogy a lány még ébren van.
Nem mondta neki , hogy várjon, de az is lány, az is kíváncsi.
Megmozdult, hogy kimegy, de azért ülve maradt, a tű megállott a kezében, és figyelve várt...
Az ajtó nyílt, csukódott, s már hallotta, hogy Julis jön...
Hirtelen belehajolt a varrásába, mintha roppant sietősen kellene dolgozni... mintha Davikovits állana a háta mögött.
- Nagysága, itt a levél.
Milyen szemtelen ez a lány.
Úgy mondja, mintha benne volna a titokban.
- Tedd le...
Mért nem fekszel le?
De alig várta, hogy a lány kimenjen.
Hogy a konyhaajtó csukódjon...
Nem, még tíz percet vár... öt percet... na, egy percet mégis várt: felállott, és felvette a lapot.
Abszolút közönyös mozdulattal vette fel, de abszolút belső izgalommal nézte meg...
Ugyanolyan, mint a többi, mintha egyszerre írt volna ilyen lapot ötöt, vagy tízet és automatice adná, vagy adatná fel valakivel...
Csak a postabélyegző más...
Ff... és a bélyegző ma Pécs...
Vajon mit keres ez ezen a hosszú dunántúli úton...
Mindennap más helyen...
Most úri szokás harmadikon utazni...
De csak annak, akinek valóban az elsőre van joga ...
Tehát ha harmadikon megy, akkor első osztályú utas ?...
Erre még nem is gondolt...
Milyen rangú ember lehet ez az Ff...
Ezen azért nem gondolkodott soha, mert rá azt a benyomást tette, hogy első osztályú...
De istenem, lehet harmadikra ítélve is...
Ma, akik elsőn jártak azelőtt, nagyon lecsúsztak ...
Valami vigéc ?...
E pillanatban először sajnálta, hogy olyan buta volt, hogy a szomszédasszonyt valósággal kirúgta.
Szegény Vilma...
Persze nem jelentkezik még egyszer...
Ugyan hogy egyezett meg a lakójával?...
Elvörösödött: ez a nő nem látszott nagyon tartózkodónak, s hogy az urától oly biztonságban van...
Kénytelen volt megdörzsölni az arcát, hogy a pirosságot eltörülje róla...
Az is elképzelhető, hogy semmi sincs köztük, nem a nő miatt, de az a medveforma férfi nem látszik nagyon erotikusnak...
Mindenesetre ha bejárna: azóta már tudna valamit a titokzatos levelezőről...
Vilma már kifürkészett valamit felőlük, s nem tenné lakat alá, amit tud...
De viszont nem baj, hogy nem tud semmit: akkor talán már el is múlt volna ez a kis izgalom és romantika...
Ha vigéc... akkor nagyon letört volna már előtte...
Odatette a lapot maga elé és nézte.
Rajtakapta magát, hogy folyton a két betűt nézi: Ff...
Megfordította a lapot és nézte a címzést...
Szigorú nyomtatott szabású betűk...
Felállott, s előkereste az előző lapokat.
Mind a négyet odarakta maga elé, s elkezdte vizsgálni, hogy vajon igaz-e, amire előbb gondolt, hogy egyszerre van címezve az összes.
Ha egyszerre írta, a betűknek egyszabásúaknak kell lenniök.
És meglepetve kiáltott fel: nem... ugyanaz a kéz írta, de mindig más tintával és mindig újonnan kezdve.
Az első lap roppant szabályos és igen apró betűkkel volt címezve...
Akkor még mérföldes távolság és nagy respektus volt a kézben...
(A kéz szóra elkezdett égni és melegedni az arca... mennyit pirul ma?...
A kéz... érintette meg...
Jaj a melle...
Már megint... s még mindig ?...)
A második lap a legnagyobb betűkkel van címezve...
Akkor valami közelséget és hevességet érzett az a kéz...
Megsimította a homlokát, s most már érdekelték a gondolatai.
A harmadik lapon középszerű betűk és a legtöbb nyugalom...
Akkor már beleszokott a mindennapi munkába?...
Ilyen hamar meg lehet szokni a dolgot?...
Már csak hivatali munkavégzés?
De a mai, a negyedik lap, ideges...
Valami baja van?... vagy fél ?...
Mitől fél ?...
Mire gondol?...
Üzleti zavarok vagy lelki bomlás?... aggodalom, hogy vajon hogy fogadják a levelét?...
Végre eszébe jutott, hogy nem egészen helyes, amit csinál?... hogy ez már vallomásszámba megy, hogy még a negyedik napon is ?...
Megijedt, hogy több lap nem jön...
De mért ne ?...
Nincs semmi ok, hogy abbahagyja...
És meddig fogja folytatni ezt a furcsa kis játékot?...
Mikor jön vissza Pestre?...
Milyen messze van az a Pécs!...
Ő is dunántúli... a Balatontól tovább...
Volt egy párszor kisebb lány korában otthon az ősi tájon.
Gyönyörű nyárfasorokra emlékszik...
Itt minden úri és előkelő...
Ott mindenféle grófi és nagybirtokok vannak... jó karban és géppel művelve... a herceg fasora... profán embereknek soha meg nem nyitják, mert a herceg ott lovagol... az öreg herceg... mint egy egzotikus király.
Talán vasárnapra hazajön Pestre...
Ha vigéc, akkor biztosan...
Az utazók mindig hazajönnek szombaton...
Másodosztályon...
Van nekik bérletük... nekik is vannak hivatalnokaik, akik a vidéki eladásokat végzik...
Talán ez is egy ilyen fix fizetésű alkalmazott egy másik cégnél?...
Ezek az utazók nagyszerűen értenek mindenhez a világon, talán ez indokolja, hogy Ff úr annyira hozzá tud szólani mindenhez...
S talán zsidó ?...
Ettől iszonyúan meghökkent.
De hát az nem lehetetlen...
Ff úr nem látszik százszázalékosan kereszténynek... a színházi ízlése semmi esetre sem...
Egy szolid keresztény úr nem képes gyönyörködni egy ilyen frivol darabban és egy ilyen harmadrendű színházban...
Hogy is mondta: ez az élet színháza... belép az élet az utcáról a foyer-ba...
Egy keresztény úr nem örül annak, ha az utca belelép az életbe...
S ennek minden tetszik, amitől ő iszonyodott... a büfé is... a ruhák a büfében... nem győzte dicsérni a filléres áruházak ruházatait...
De nem lehet zsidó!... lehetetlen!... rá egy zsidó nem tett soha ilyenféle benyomást... behatást...
Ostobaság! most jut eszébe a döntő bizonyíték : hiszen arról beszélt, hogy alföldi kastélyok parkja van a gyermekkorában ...
Bocsánatot kért tőle gondolatban, hogy egy pillanatig is kisiklott... de hát semmit sem tud voltaképpen róla...
Szóval vasárnap hazajön...
Vajon hogy fogja kicsinálni, hogy találkozzanak ...
De hiszen itt lakik a szomszédban...
Bábori úgy vette ki a lakást, hogy a barátja, ha hazajön Pestre, ott alszik a sezlonon.
- Milyen buta vagyok...
És mi minden történt vele ez alatt a néhány nap alatt: több mint az öt év óta, mióta az ura meghalt...
És annyira elzárkózott még a gondolat elől is , hogy egy kicsit analizálja magában ezt az egész Ff-komplexumot, hogy most először van lelkiereje, izgalma, hogy rágondoljon...
Észre sem vette, felemelte a negyedik lapot, megfordította, s nézte.
A képen Pécs főtere van, a kerek tetejű templom, a törökkori templom...
Jobbról a Nádor-szálloda...
Ott lakott egyszer az urával, egy éjszakát ott töltött , ezen az erkélyen, az első emeleten, s lenézett a térre...
Lejtős nagy tér , csak arra emlékszik, hogy az volt az érzése, hogy nem szeretne itt lakni.
Nem, kisvárosban nem szeretne lakni...
Vajon ?...
Eddig neki Budapest úgy tűnt fel, mint a begubózott selyemhernyónak a gubó...
Magánosan és érintetlenül élt itt...
Ha akart embert meglátni , látta, ha nem akarta, nem létezett a számára...
Ez is megváltozott azóta , hogy Ff belépett az életébe.
Fel van törve a gubó, s mindjárt a legnagyobb kellemetlenségek és bajok áradnak rá?...
No nem baj, vasárnap jól leszidja Ff uramat, s minden rendben lesz...
Nevetett.
Vasárnap...
Olyan biztos ?...
Hogy kellene Vilmával szemben jóvátenni a sértést?...
Nem mehet át hozzá bocsánatot kérni...
Küld neki valamit reggel a Julissal...
De mit ?...
Körülnézett a szobában, s megakadt a szeme egy kézimunkán, ami a díványra volt terítve...
Ezt a darabot nem ő csinálta, ezt kapta valakitől...
Hüj, de csúnya...
Ha Ff meglátná, meg volna a véleménye az ízléséről...
Egyáltalán az egész lakás oly ódivatú, mint egy vidéki járásbíró lakása...
A falon egy nagy színnyomat...
Rákóczi Ferenc elfogatása a nagysárosi kastélyban ...
Benczúr...
Képzelhető hogy Ff kedvenc festője...
Egy kicsit ott maradt a szeme a képen, s azon tűnődött, nem lehetne-e a fürdőszobába akasztani...
A kád fölött üres fal van, de a gőz tönkre fogja tenni.
Na és az olyan nagy kár ?...
Az egész lakást ki kellene cserélni...
A bútorok részben jók, mert van néhány hazulról átmentett régi bútor is, de az ő házassági bútora most nagyon nem tetszett neki...
Raktári áru...
A kézimunkákat vasárnapig föltétlenül eltünteti...
Fene egye meg, hát mit akar a vasárnappal?...
Már egészen meg van bolondulva...
Abba is hagyta a munkát, összepakolta a varrószekrénykéjét, és elment aludni.
Mikor már ágyban volt, érezte, hogy a jobb melle ég.
Még mindig?
És milyen intenzíven.
Önálló akció?
Reggel azonban oly egészségesen és jókedvűen ébredt, mint akinek rendben van az élete.
Még arra is volt ideje, hogy Vilmának két sort írjon, és Julisnak kiadjon egy díványpárnát, hogy délelőtt adja be.
Kis borzongás volt benne , mikor ezt tette, mint fontos lépésnél.
Már nem félt Vidától.
Egyáltalán semmi izgalom nem volt benne.
Mit tehet neki?
Az nem megy olyan egyszerűen, hogy őt csak úgy ki lehessen tenni a főpénztárból, gépírólánnyá degradálni a Davikovits keze alá.
Ezzel Vida nagyon ellovagolta magát.
Ha pedig intrikálni kezd ellene a Vezérnél, s az állására tör, akkor ez ellen két oldalról is védi magát.
Egyik oldal , Flachmanné, illetve a sztrájk, amibe az egész Vida belebukhatik.
A másik pedig Urbánszkyék...
Apjának barátja volt báró Urbánszky, akinek a felesége az öreg báróné, határozottan meleg rokonszenvvel van vele szemben, és régimódi erkölcseivel ugyancsak beleszólana, ha sejtené, hogy Vida miket enged meg magának...
Míg a villamoson ment, a feje mindig emelt volt, és a szeme mosolygott.
Olyan harcra kész állapotban volt, hogy szinte vágyott rá, hogy történjék még valami, ami őt kizökkentse a sodrából...
Mert ő nagyon nehezen szánja el magát valamire, de ha egyszer elhatározta magát, érezte, hogy késhegyig kész harcolni...
Még egy héttel ezelőtt talán kétségbeesett volna hasonló igazságtalanság miatt.
De most mintha egy új ember ébredt volna fel benne.
A Flóránál mernek vele így kikezdeni?...
Annál a Flóránál, ahol voltaképpen minden az ő vállain nyugszik?...
Vida csinált ott valamit?...
Nem mondom, tehetséges ember, de hanyag és lelkiismeretlen...
Még a Vezért nem is teszi felelőssé .
A Vezér megtette a magáét.
Vida soha semmiféle szubvenciót nem tudott volna szerezni, és a Vezér őrült összegeket hozott be a vállalatba, s nagyon lehetséges, hogy most is sikerül neki.
A Vezér egy kicsit zseni, ez is kiváló ötlet, ezek a jégkocsik és ez az üzemkiterjesztés...
Lehetséges, hogy megfelelő adminisztráció mellett ki lehet terjeszteni az egész országra, s ha ki lehet kapcsolni a vasúti és postai szállítási költségeket és időveszteséget, be is válik...
De Vida nem alkalmas erre.
Vidával valami baj van...
Lehet, hogy a feleségénél kell keresni a hibát...
Az asszony egy olyan dzsentrilány, aki ahhoz van szoktatva, hogy élvezze az életet ...
Gyereke nincs, minden este a Szigeten vagy a Gellértben vagy a külföldiekkel a Ritzben...
Társadalmi élet...
Szép nő, de hát azt mondta valaki: "A szépet megunjuk, a csúnyát megszokjuk..."
Vida a maga laza erkölcseivel valószínűleg elrontotta a feleségével való viszonyát...
Adósságai is vannak , éspedig jelentékenyek...
Hallotta párszor panaszkodni...
Ez a Vida mer ővele kikezdeni?...
A villamoson soha nem szokott találkozni egyetlen ismerőssel sem.
Reggel fél nyolckor az ő ismerősei nem ülnek villamoson.
Újság nem érdekelte.
Nem is járatott semmi lapot.
Ebédszünetben szokott megnézni egy-két újságot.
A Flóránál volt elég lap.
Úgyhogy mindig saját gondolataiba volt mélyedve.
Már úgy megszokta, hogy itt élte ki legjobban magát, míg a villamos egy sarokülésébe behúzódva gondolkodott.
Most azt figyelte magában, hogy valami izzik benne.
Fel van forgatva a lelki nyugalma, és készen van minden összetűzésre.
Az átszálló után Urbánszkynéra gondolt.
Ez a vékony kis filigrán ősz nő egész életében csatázik.
Ha egy nő ezt meg tudja tenni, akkor neki sem kell megijedni egy kis csetepatétól.
Urbánszkynétól egy kicsit eltávolodott az utóbbi években, mert anyagilag nem bírta fenntartani az összeköttetést, s mivel a bárónőhöz mindig csak a bajban levők folyamodnak, nem is akart protekciósnak látszani.
Nem volt semmire szüksége, de biztosra vette, hogy csak el kell mennie hozzá, a báróné boldog lesz, ha valamibe beleszólhat.
Az ő szalonjában folyt le a fiókparlament.
Ott mindenféle politikus és közéleti ember otthon volt.
Az ura nagy könyvtárszobája jutott eszébe, a mennyezetig rakott jól kötött könyvek várszerű, szinte félelmes nyugalma.
És a kis izgulékony nő, akinek a szeme égett, mint valami léleklámpás...
A Vezér mindig ott ült, s Vida is törleszkedett, azelőtt legalább, hogy jelen lehessen.
Ki tudja, még most is bejáratos-e?...
Ma meg fogja kérdezni...
Finom vékony ajkait makacsul összeszorította, s mosolygott, mit szól Vida, ha egyszerűen azt mondja neki:
- Mikor volt Urbánszkynénál?
Ez a mosoly ott maradt az arcán, s egész délelőtt ott érezte az ajka körül , míg várta, hogy Vida megjelenjen.
Elég későn jött be.
Kilenc óra tájban, és az arca rendkívül fakó volt.
A szemei mély fekete karikákkal voltak körülmosva, és unott hangon nyöszörgött az orra alatt.
Ennek nem sikerült tegnap a lóverseny - villant fel a fejében.
Aj de remek volna megkérdezni, hogy az a három ló befutott-e?
De nem jutott eszébe a lovak neve.
Törte a fejét, és egyre sem bírt emlékezni a három közül.
De úgy tett, mintha egyáltalán nem törődne Vidával, annyira, hogy ez a végén meg is állott a pénztárfülke előtt, és idegesen szívta a cigarettáját.
Az egész teremben senki sem cigarettázott, csak egy revizornő.
A fess Adélka .
Aki minden keresetét szabószámlákra költötte.
Persze otthon megvan az ellátása, és nem kell hozzájárulni a háztartáshoz.
Ennek is többje van kétszáz pengőnél, s ezt mind ruhára pazarolja.
És cigarettára.
Naponta ötvenet elszív.
Vida is körülbelül annyit.
- Na, hogy sikerült a lóverseny? - csapott rá könnyed hangon.
- Csak ugrasson - mondta Vida.
- Mért? - nevetett rá.
- A lovak cserbenhagyták?
- Ma már a lóban sem lehet bízni.
- Ne mondja.
Pedig a lovak hitet tettek magának.
- No azért nincs semmi baj - szólt Vida kedvetlenül, aztán ránézett.
Csak most vette észre, hogy Emma ugrató hangon beszél vele.
A szeme ott maradt az asszonyon.
- Majd vasárnap - mondta.
- Vasárnap délután...
Majd a Bálkirálynő...
- Bálkirálynő ?...
Hiszen ezt maga csütörtökre ajánlotta nekem.
- Á. Vasárnap... vasárnap...
A Bálkirálynő, meg a Musset...
Ez a kettő holtbiztos...
Kijön Emma?
- Ja, vasárnap az még messze van.
Vida odakönyökölt elébe, és erősen nézett a szemébe.
- Mi a programja vasárnapra?
- Még nem tudom - mondta olyan hangon, mint aki nagyon is jól tudja mi, s a szeme titokzatosan csillogott.
- Jobb mint otthon ?...
- Lehetséges.
- Hány órakor?
Na mondja, hány órakor?
- Mit képzel maga ?...
A Jobb mint otthon az valami kaszinó?
Ahova nők járnak?...
- Emma, magával valami van.
Ragyogó...
Jöjjön ki a versenyre.
Telefonhoz hívták Vidát, s ő nem jött Emma után egészen tizenegy óráig.
Emmának ma nem volt nehéz napja, majd holnap...
Nézte a teremben a társaságot.
Adélka az ablaknál állott, és cigarettázott.
Ez a lány mindig lóg, gondolta mosolyogva, de kitűnő munkaerő.
Akármilyen stószt raknak elébe, pillanatok alatt végez vele, és újra lóg a cigarettával.
Nagyon fess volt.
Egyetlen volt a társaságban, aki nem öltözött át, mikor bejött.
Azt szokta mondani, hogy az kispolgári...
És ha megtámadták azért, irigységből , hogy mért öltözik annyira, arra azt szokta vágni, hogy: ő ismeri magát.
A termete kitűnő, de az arca sok kívánnivalót hagy hátra.
Ha ő nem öltözik , akkor nagyon kellemetlen...
Így aztán elhordja a ruháit, s kénytelen folyton újakat csináltatni.
Flachmanné az örökös klott kötényben, ami beborítja elöl-hátul, s olyan benne, mint egy fekete holló, komolyan és szakadatlan munkával végzi a napját.
Ez a kettő azonban megbecsülhetetlen munkaerő.
Ezeket mindig megtartaná, ha neki kellene vezetni egy vállalkozást.
Hogy ő vezessen egy vállalkozást?
Még erre sem gondolt öt év óta.
Hogy is jut ez az eszébe...
Úgy el tudná vezetni, mint Vida, aki halálosan unja az egészet...
Flachmanné a maga szigorú kis feketeségében a rendíthetetlen és zajtalan kötelességtudást jelentette.
Adélka a zseniális könnyű szellemességet.
Most arra is rájött, hogy ez a két nő egészen saját hangon tárgyal Vidával .
Flachmanné mint egy megközelíthetetlen tudós, aki soha nem engedi meg, hogy kritizálják a rá tartozó dolgokat, s Adélka direkt szemtelen hangon utasítva vissza minden beleavatkozást.
Mikor tizenegykor Vida kijött, éppen Adélkát kereste, s valamin vitatkozott vele, aztán odajött Emmához:
- Képzelje, ez az Adél.
Összeszid engem.
Emma nevetett.
- Azt mondja: mi dolog az, mért adott maga ki árut ennek a Steinnak.
Nem tudja, hogy ez egy csirkefogó ?...
Mindig meglóg a pénzzel, és maga mégis mindig ad neki.
Úgy mondta, mintha ezzel a maga vezetői biztonságát akarná fitogtatni...
Hogy ahhoz szó sem fér, amit ő tesz.
Csak egy ilyen igazi úrilány mer beleavatkozni.
Emma mosolygott:
- Adélnak igaza van.
Nem?
- Már maga is forradalmár - mondta Vida.
- Hát mit csinál vasárnap délután?
- Alszom.
- Alszik ?...
Kivel?
- No de kérem.
- Úgy gondoltam, a kis lánykájával.
Emma hallgatott:
- Az az egy napom van, akkor kell erőt gyűjteni az egész hétre.
A vasárnapot át szoktam aludni...
Elképzelheti, hogy szükség van rá, hogy egy pihenőnapom legyen...
Hatvan órát dolgozom egy héten.
- Ez mit jelent?
- Ez, kérem, azt jelenti, hogy a déli egyórai ebédszünet éppen olyan terhes munkaidő, vagy még rosszabb.
Vida felduzzasztotta a tokáját, és olyan szemmel nézett rá, ahogy a lázadó angyalokra.
- Mi ez? - ismételte.
- Én csak arra válaszoltam, hogy nekem vasárnap aludnom kell.
Vida ellenségesen nézte Emmát.
Nem is válaszolt, csak elfordult, és elment.
Fél óra múlva jött:
- Van ideje?
- Igen.
- Legyen szíves, jöjjön be.
- Igen.
Egy parányi izgalom azért volt benne.
A tegnap még nem volt annyira messze.
Mikor bement, Vida nagy léptekkel sétált a szobában.
Most nem ült az asztala mellett iratokba mélyedve.
Most őszinte lesz - gondolta magában Emma.
- Tessék helyet foglalni.
Emma leült.
Szokott helyére, az íróasztal előtti székbe.
- Kérem Emma...
Amit maga az elébb mondott, az engem végtelenül megdöbbentett.
Az asztalhoz ment, leült, és hidegen, mereven nézett Emmára.
- Mindent vártam volna magától, csak ezt nem.
Emma nem szólt.
Figyelt.
- Davikovits már napok előtt jelentette, hogy bizonyos összeesküvés készül a személyzet körében...
Maga nagyon jól tudja, ki szervezi...
Ceruzát vett fel, azt kicsit forgatta az ujjai közt.
Valami remegés volt benne, akkor leütött vele, koppantott az asztalon.
- Vegye tudomásul, hogy ezt és effélét nem tűrök...
A kígyófészket széttaposom.
Emma még mindig nem szólt.
Kicsit meghalványodott.
Érezte, hogy Vida törésre akar vinni valamit.
Meg volt dermedve, a kenyeréről lehetett szó...
- Nagyon le vagyok sújtva, hogy már maga is meg van fertőzve.
Ezt nem vártam .
Ezt nem vártam.
Hát ez igazán borzasztó csalódás.
- Nem értem, kérem.
- Micsoda beszéd az, hogy nem értem, kérem.
Én nem értem, ha megengedi.
Mit jelent az, hogy maga hatvan órát dolgozik.
Mióta számlálja maga az órákat ?
Ha otthon van a lakásán, mint gazdasszony, hány órát dolgozik?
Ez egy szocialista marhaság.
Jelszó...
Én mennyit dolgozom? éjjel-nappal, hogy maguknak fizetése legyen elsején.
Húsz órát.
Hatszor húsz, az százhúsz óra , kérem.
Éppen kétszer annyi, mint amit a tisztelt társaság felhány...
Tudja , mi ez?
Pléte...
Érti kérem?
Plejte megy az egész vállalat...
Tönkre kell menni.
Tönkre kell menni.
Fújt, és valami kiállhatatlan hangon támadott.
Emma nem tudott mit mondani.
Kissé úgy érezte magát, mint a megszidott gyermek.
Durcásan fordult el, mint aki eltökélte, hogy a másiknak nincs igaza.
Vida patetikusan kiáltott fel:
- Hol van a régi Emma...
Micsoda átalakulások történtek magában ?...
Maga még napok előtt olyan volt, mint egy szál liliom... olyan volt, mint egy nebáncsvirág... maga félelmetes útra tévedt...
Vigyázzon, belesüllyed az iszapba...
Elfordult, s az ablakra meredt.
- Gondolkoztam a maga esetén: ezt mind annak tulajdonítom, hogy maga kizökkent a rendes útjáról...
Mi történt magával?...
Igen, maga valóban azelőtt, elhiszem, a vasárnapját otthon töltötte, és átaludta, mert szüksége volt a pihenésre...
De figyelmeztetem, hogy maga ezt a most következő vasárnapot nem szándékozik otthon és pihenéssel tölteni!.. magának tervei vannak...
Kérem szépen, hallgasson, mikor én beszélek...
Szóval azt akarom mondani, Emma, hogy maga valami kétségbeesett lépésre hajlandó...
Még nem tudom, hogy döntött-e, vagy nem, de mindenesetre azon az úton van, hogy ...
Kérem, csak rá kell nézni magára...
Valami jasszos büszkeség ragadt rá ...
Valami cinizmus, ami a régi Emmából teljesen hiányzott...
Maga olyan volt , mint egy apáca...
Egy hófehér apáca az üvegablaka mögött.
Mindenki tisztelettel nézett magára, mert elképzelhetetlen volt, hogy sár fröccsenhet rá...
Ha rádobják, az lehull ezekről az angyalszárnyakról, amelyek magát szinte égi magasságba emelték itt köztünk...
Hallgatott.
Emma sem szólt.
Egészen konsternálva ült, és várt.
Még nem volt vége a "főnök" leckéjének.
Be kellett várnia, míg ez kifújja magát.
- Jól van.
Én tegnap durva és közönséges voltam...
De ennek is maga az oka ...
Én csalódtam magában, mert az angyalban egy "szőke démon" lakik...
Én három napon keresztül azon őrjöngtem, hogy elvesztettem valakit, akit angyali piedesztálra emeltem...
Hát olyan marha mégsem vagyok, hogy engedjem kisiklani a kezeim közül azt, aki öt év óta az orromnál fogva vezet...
Jön egy link csibész és leszakítja azt a szűzi virágot, akit én nem mertem még csak egy gondolattal sem megérinteni...
- Nézze, kérem - riadt rá Emma -, mégis vannak magánügyek, ugye?
- Nincsenek.
Nincsenek kérem.
Értse meg, hogy nincsenek, mert minden összetartozik.
Igenis, maga nekem a magánügyem volt.
Én úgy kíméltem magát , hogy soha nem mondtam volna azt, hogy: Emma...
Maga nekem: Nagyságos Asszony volt...
Igaz?
Emma érezte, hogy fegyverre van szüksége, s belenyúlt az asztalon a dobozba , és cigarettára gyújtott.
Vida nem adott tüzet, s ő maga vette fel a gyufás skatulyát és rágyújtott.
- Milyen rosszul áll ez magának - szólt Vida.
- De milyen rosszul...
Nem hiszem, hogy valaha is megtette volna, hogy itt az én szobámban cigarettára gyújtott volna.
Emma felemelte a fejét, és füstöt eresztett.
Igen, ezt ő maga is érezte már tegnap, hogy ez különös.
De az is különös volt, hogy mióta Vida itt tombol, teljesen elmúlt az aggodalma, hogy az állására megy a dolog.
Más van itt, és ettől a mástól egyáltalán nem félt, s egyre kevésbé félt.
- Szóval rosszul áll - mondta kihívóan - a cigaretta?
Vida hörgött.
- Az a baj, hogy nem áll rosszul...
Nem úgy értem én, hogy nem jól fogja, és nem jól fújja ki a füstöt, amit egyáltalán nem szív le a mellére, csak úgy kislányosan kifújja...
Maga nem tud cigarettázni, de mindenesetre mer, s ez jól áll...
Rettenetes, hogy mitől lett az, hogy jól áll?...
Erről van itten szó...
Én azt akarom tudni, hogy elvesztettem-e magát?...
- Mért, valaha birtokában voltam?
- Nézze, Emma, ne játsszunk a szavakkal...
Nekem nem volt birtokomban az Úr angyala sem, de ha azt látnám, hogy a modern festők cigarettázva festik le az angyalokat, akkor én kifordulnék a templomból...
Emma ajkbiggyesztve:
- Maguk álmokban élnek: az élet más... - mondta és a Fess Feri mosolya csillant fel előtte, mikor ezt mondta neki...
- Az egész konzervatív létezés álommá válik az Élet valósága előtt...
Nem látom be, hogy a cigarettafüst mért foszlatná szét az angyalok kórusát.
Ezt egészen a Fess Feri modorában fogalmazta meg, s ez igen nyugodttá tette.
Vida kimeredt szemmel bámult rá.
- Akkor itt nincs segítség...
És ha ezek után mégsem jön el velem a lóversenyre, annak csak egy oka lehet: az, hogy mással akar elmenni oda.
- Lehet.
- No végre...
Ezt úgy is vehetem, mint felmondást?
- Micsoda felmondást?
- Kérem, ha valakinek az erkölcsi álláspontja egyik napról a másikra ennyire meg tud változni, akkor ott minden megváltozott, és az üzletben csak maradandó erkölcsi értékekkel lehet dolgozni.
- Erre nem tudok ilyen könnyen válaszolni - szólt Emma gondolkozva , cigarettázva és szilárdan.
- Először meg fogom kérdezni azt, aki ért hozzá.
Vida hallgatott.
Aztán:
- Ez fenyegetés ?...
- Nem fenyegetés...
De nekem kötelességem igazolni magamat...
És aztán, ami azt illeti, a Flóra a csőd előtt áll...
Ha még az is, hogy az állásomra egyre sűrűbben kapok megjegyzést... nem tehetek mást, minthogy más állás után...
- Úgy... kedves Emma, úgy... hogy maga milyen jassz nőcske lett...
- Hogy én mi lettem, az nem tartozik magára...
Egy bizonyos, nem fog még egyszer megríkatni és sírás közben...
Megrettent, mert most ez végzetes lehet...
Ezek után Vidával lehetetlenné vált az együttdolgozás...
Vida furcsa kis hangot adott, ami nevetéshez és gyötrődéshez hasonlított.
Ő is megérezte, hogy borotvaélen jár a dolog.
- Mért mondja, hogy a Flóra csőd előtt áll? - kérdezte taktikát változtatva és hűvösen.
- Mert úgy van, és ezt maga legjobban tudja.
- Annál inkább szükség volna rá, hogy maga ne álljon a lázadó elemek mellé ...
Mindnyájunknak az érdekéről van szó...
Ha a Flóra csődbe megy, nekem még mindig igen jelentékeny követelésem van rajta, de az alkalmazottak?...
Tehát maguk tudatosan csődbe akarják vinni a Flórát.
- Nem.
Dehogy.
Hol veszi ezt?...
Csak éppen annyi emberi életet akarunk, hogy el lehessen viselni...
Mindenki kész minden munkára, és minden áldozatra, de az mégiscsak szörnyű, hogy ma már Budapesten a Flóra az egyetlen, ahol tíz órát dolgoztatnak, ilyen jobb üzemnél...
Nézze, nekem van egy kislányom ...
Én ezt a gyermeket soha nem látom, csak hajnalban, mikor álmában megcsókolom, és este, mikor hazamegyek...
A kenyér miatt rá kell bíznom egy olcsó falusi lányra, s az adja meg a gyermekemnek az erkölcsi és társadalmi nevelést...
Mit mondott tegnap is...
"Anyukám, ha neked nem lesz pénzed, ne félj, én szerzek.
Kimegyek az utcára és kérek pénzt a bácsiktól.
A vici lány is azt csinálja."
Vida üveges szemmel nézett rá:
- Arról nem lehet szó, hogy negyvenhat embernek a munkaidejét csökkentsük , mert ez egy olyan megterhelést jelentene, amit a mai viszonyok mellett nem bírnánk el...
De azt szívesen, sőt lelkesen tudnám proponálni, hogy ha maga egy más ügybeosztást tud felállítani, a saját reszortjában... magának kivételesen meg lehetne adni a két óra ebédidőt.
- Nem, köszönöm, ez először is nagyon rossz.
Mit érek vele, ha délben villamost költök, hogy fél órára hazamenjek.
És aztán ez erkölcsileg lehetetlen!
Ezt én nem vállalom, hogy az egész személyzettel szemben én kerüljek egyedüli kivételes helyzetbe.
Ez tőlem aljasság volna.
- Hát mi az isten haragját akar?
- Egy általános revíziót az egész ügyvezetésben.
Tessék a főrevizort és a revizorokat megkérdezni, és utasítani, hogy dolgozzák ki ötven órára a munkaidőt...
Nem kételkedem benne, hogy lehetséges lesz megtalálni a módot.
- Hogyhogy ötven óra?
- Kérem, napi kilenc óra egyfolytában, 8-tól 5-ig és szombaton öt óra .
Hatszor kilenc ötvennégy s szombaton néggyel kevesebb.
Víkend.
- Víkend ?...
Ez ultimátum?
És ha nem?!...
- Nem tudhatom, akkor mi lesz.
- Fenyegetés?
- Csak egyszerűen bevallom, hogy nem tudom mi lesz.
Vida oly hidegen és ellenségesen nézett rá, hogy Emma arra gondolt, hogy ebben sohasem volt érzés vele szemben.
És most dagadt a tüdeje: le van leplezve a gazember! és ő nem fél tőle!
Vida újonnan kezdte a harcot:
- Már többször mondtam, hogy magát be akarom vonni a vezetésbe: akkor mért áll az alkalmazottak mellé?
- Nem állok sem jobbra, se balra...
Véletlen, hogy az ő bizalmuk megnyilatkozott előttem, és én a vezetés szempontjából szívesen kimondom azt a véleményemet, hogy a Flóra jövője szempontjából nem látnám célszerűnek, ha a legcsekélyebb mozgalom is kitörne, és a nyilvánosságra kerülne e pillanatban.
- Például?
- Például egy sztrájk.
- Sztrájk?
- A pénzügyminiszter szubvencióellenes...
Úgy gondolom, a legkisebb sztrájkmozgalom megnehezítené a Vezér munkáját.
- Szóval maga sztrájkkal fenyegetőzik...
Tudja, hogy ez maga elég az azonnali hatállyal való elbocsátásra?
Emma hallgatott; aztán hűvösen:
- Mi az az elbocsátás ?...
Talán hathónapi felmondásra gondol?
- Nem, kérem... - és a Vida hangja az indulattól megremegett.
- Egészen másra gondolok.
Most már úgy látszott, kenyértörésre kerül a dolog.
Emma letette a cigarettáját.
- Fellebbezek - mondta egyszerűen.
- A sóhivatalhoz?
Emma hallgatott, de élesen nézett a férfira.
Úgy néztek szembe, mint két gyilkos.
Emma óvakodott kimondani az egész vita alatt a bárónő nevét.
Vida meghalványodott.
Eszébe jutott, hogy Urbánszky bárónő volt az Emma protektora annak idején...
Nem tudta, hogy Emma milyen viszonyban van ma vele, ő nagyon rosszban van, mert a báróné nemrégen szidta össze a feleségével való viszonya miatt.
Azóta nem is volt nála.
Csak nézett, nézett hát Emmára, és égő gyűlölet lobogott a szemében.
- Sztrájk - terelte el szokása szerint a beszédet mellékvágányra -, a nagyságos asszony mint sztrájkvezér...
Hamar meggyőzte Flachmanné tegnap délben.
Emma egy villanásnyi ideig gondolkozott: csak Davikovits súghatta be...
Ez már ezt is tudja...
- Maga besúgókkal dolgozik!
- Maga meg forradalmárokkal!
- Ezt csak Davikovits mondhatta be...
Én tényleg beszéltem Flachmannéval, de csak arról, hogy vegyenek fel egy kifutólányt.
A házban lakik egy özvegy, az kért meg a közbenjárásra - mondta hidegen, és szükségesnek érezte, hogy igazolja, hogy nem valami rokon.
- Tizenhat éves kis zsidólány, és nagyon csinos!...
Ez az utolsó szó annyira sértő volt, hogy Vida torka elszorult a dühtől.
- És mellékesen megbeszélték a szervezkedést.
Emma már azt számította magában, hogy vajon mennyi végkielégítés jár neki ?
Hatszor háromszáz az ezernyolcszáz pengő...
Majd Ff megmondja.
- Kérem, én akceptálom magát, mint a sztrájkolók képviselőjét.
- Én nem vagyok sztrájkoló, és nem vagyok képviselőjük.
- Kérek egyheti gondolkodási időt - folytatta Vida vontatottan -, jövő szombaton megmondom a határozatunkat...
Emma fejében fölvillant, hogy ezek azt remélik, hogy addig eldől a szubvenció kérdése.
Egész teste borzongott...
Mégis nő volt.
Soha életében nem harcolt...
Legjobban szeretne sírva fakadni és elrohanni...
S meglepte őt , hogy nyugodt hangon ennyit válaszolt:
- Tehát jövő szombatig várunk.
Ezzel felállott.
- Várunk - szólt rá élesen Vida.
- Nagyszerű.
Már úgy beszél, mint egy szocialista.
Már csak az van hátra, hogy hatalmi kérdést csináljon, mint a párt kiküldöttei, és feltételeket szabjon.
Éppen csengettek.
Ebéd.
- Mehetek? - mondta Emma.
Vida már ült, ahogy szokott, az asztal mögött; még egyszer végignézte őt , akkor lehajtotta a fejét, s elkezdte forgatni az előtte levő papírokat .
Kisvártatva csinált közönyösséggel és nyersen szólt:
- Mehet.
Emma megfordult, és távozott.
Bizonytalan volt minden érzése, és mégis úgy vélte, győzött.
Még soha ilyen különös és félelmes helyzetben nem volt.
Ahogy bement a pénztárfülkébe, körülnézett.
Úgy érezte, minden szem ránéz .
Képtelen volt arra, hogy leüljön ebédelni, s megegye a kis uzsonnát, amit a Julis bepakolt...
Kivette a szekrényből a kalapját, feltette, fogta a fiókból a táskáját, s eltávozott.
Mikor lement a lépcsőházban, felpillantott a nagy freskókra, de csak a foltokat látta, ahol lehullott a festék...
Nagy önuralommal ment le az utcára, s ott a Duna-part felé indult.
Ezek óriási nagy dolgok.
Hogy bírja ő ezt el.
Egy pillanatra magára maradottnak érezte magát.
Egy szegény nő ebben a hideg nagyvárosban...
Jaj , de unta...
De nem örült neki...
Végigment a Duna-parton a Vigadóig.
Tömérdek nép volt a szép napfényben .
Kényelmetlenül érezte magát a vidám nők tömegében, egyedül...
Ápolt nőcskék vidáman zsibongtak.
Fiatalemberek mosolyogtak, és hányavetien lépkedtek ...
A legtöbben zsidók voltak...
Ma én is zsidó lettem - mondta magában.
- Olyan dolgot kezdtem, amire az én fajtám asszonyai nem képesek...
Én sem...
Tehetetlennek érezte magát.
Félelmes a jövő.
Mi hát akkor az oka, hogy mégis bátor és büszke tartással megy.
Egy úrtól megijedt.
Vidához hasonlított messziről...
Isten ments, vele találkozni...
Megfordult, és visszafelé indult.
A Ritznél eszébe jutott, hogy a Ritz-pincében ebédelt egyszer Szinnayékkal, s akkor elhatározta, hogy ide el lehet jönni, nem volt drága...
Bement.
Sarokasztalt keresett, és ott leült szerényen és előkelően.
Menüt rendelt.
Egész kis pohár sört.
Nem tudott gondolkodni.
Össze volt zavarodva előtte minden.
Mi történt vele ?
Ez mégis borzasztó.
Egy hét előtt arról szó sem lehetett volna, ami vele ezen a napon történt...
Ez még nagyobb dolog, mint a tegnapi.
Akkor az annyira sorsához hasonlító volt, hogy egy betyár legázolja... de ma? hogy ő került felülre, és őtőle két vagy három ízben is megretirált egy kiképzett üzletember, egy férfi...
Gyorsan fogyasztotta el az ebédet, és menni akart , mikor egy távolabbi asztalnál felállott egy úriember, és határozatlan léptekkel közeledett hozzá.
Kellemes, vidám szemű úr volt: még csak ez hiányzott.
Vajon honnan ismeri?
- Nem is méltóztatik megismerni, dr. Nyiry Jenő vagyok, a Szinnay Tibi barátja.
- Á... igen... sajnálom, hogy sietnem kell...
- Csak egy pillanatra - mondta megzavarodva az úr -, egy igen kis dologban akarom szíves felvilágosítását kérni; nagyságos asszony...
Emma ijedten nézett rá, az idegenben valami különös volt, rémület, s benne az suhant végig: ez egy kéregető...
Ő nem akarta elutasítani, csak az nem engedte befejezni a mondatot, hogy: siet, ezért csak pár perce van, de addig foglaljon helyet...
- Üljön csak le egy pillanatra, aztán elkísér - mondta neki.
- Óh, nem zavarom nagyságodat, csak egy kérdést...
Méltóztatott ismerni az édesapámat, dr. Nyiry André, Szolnokon...
- André bácsi...
Hát hogyne, az istenért...
Üljön csak le, ne komédiázzon , mikor volt együtt Tibivel?
Felvillant benne az emlék.
Nyiry André világfi volt, és dúsgazdag ember .
Abban az időben még mindig gigerli, szokatlan ruhákban járt.
Az apával jó barátságban voltak, egyszer volt is kint a birtokán, halászaton...
Igen szép emlék...
A fiára nem emlékezett.
- Elég régen - nevetett a férfi, s lehúzva kesztyűjét, kezet csókolt s leült -, a háborúban.
Főhadnagyok voltunk mind a ketten.
Együtt szolgáltunk a 38-asoknál.
Emma nem értette, mi volt az előbb vele, mért nézte oly gyanús szemmel ezt az urat.
- Voltam egyszer maguknál, Csegén.
Halászaton.
Szép régi kastély.
Nagyon kedves emlék kislánykoromból.
- Igen.
Nekem is.
Kisfiúkoromból...
Már nincs meg.
- Nincs ?...
Kár.
- Nem, a szolnoki nagy ház is a Széchenyi utcában, az sincs.
A pesti bérpalota a Baross utcában, szintén nincs.
És hozzá kedvesen és vidáman nevetett.
Úgy ült ott, kalapját, sétabotját kézben tartva.
Emma megnézte, igen jó, nehéz selyeming volt rajta, különben a ruhája nem valami nagy szalonból került ki.
Inkább, mintha valami áruházban vette volna.
A kalapja panama, de a panama ma nem divat...
Nem törődött ezekkel az apró dolgokkal, mert a férfi oly könnyedén és fesztelenül viselte magát, mint akinek nincs tudomása arról, hogy más másképpen öltözne, s nevetett.
Dús ajka volt, s arra kis bajusz hajlott , szőke bajusz, de már néhány ősz szál van benne, mint kopaszodó homlokán is fehér ezüstök a sárga hajban.
- Semmi sincs - mondta.
- Az öregúr szépen elintézett mindent a második házasságában.
Emma valamire emlékezett, hogy valami botrány volt körülötte, mintha egy tizenhét éves lányt vett volna el agg korában...
- A mostohaanyám, ha szabad így nevezni, hiszen alig idősebb nálam, ma is él, a Bánházy felesége.
- Úgy, Bánházy - mondta Emma tűnődve, hogy mi lesz ebből.
Bánházy egy nagyon ismert nevű politikus, az irredenta mozgalom egyik legtöbbet emlegetett vezére.
Most kimaradt a Házból, s alighanem elszegényedett.
- Maga ügyvéd?
- Nem, csak ügyvédjelölt vagyok.
Két-három év alatt meg tudnám szerezni az ügyvédit, de nincs időm, illetve energiám, illetve a tőkém hozzá - s nevetett.
A fogai ritkák és nem valami jók.
- Akkor miből él?
- Tarhálok.
- Mi?
A férfi nevetett.
A száját kinyitotta, s nyitva felejtette.
Úgy nézett ki , mint aki el akarja mégis hallgatni a mondanivalóját.
Emma megijedt.
Nem tudta, mi az a szó, amit ez mondott, és nem is kívánta megtudni.
- Házas ember? - kérdezte, hogy meneküljön az esetleg kínos magyarázat elől.
- Igen.
Hogyne.
Itt lakunk az Arany János utcában.
Huszonhárom pengőt fizetek egy hónapos szobáért.
Képzelheti milyen.
Emma szorongva számolt magában, mennyi pénz van nála.
Rettenetes volna, ha ez az úr pénzt akarna tőle kérni.
Ez egész lehetetlen.
- És hova való a felesége?
- Oh, elszakított területre.
Vele is úgy jártam, hogy a birtokát elvették a csehek, és úgy kellett menekülni, mint volt főhadnagynak éjszaka, egy szál ruhában, Ő is, én is.
S oly mulatságosnak találta a dolgot, hogy egész arca kacagott.
- Persze, nagy a rokonság... de az nem szereti, ha az ember sűrűn emlékszik rá.
Nem baj, atyámnak óriási kiterjedt ismeretsége van, még egy évig futja.
Emma szinte izzadni kezdett: ez mégis pénzt akar.
De hisz ez valami lehetetlen dolog: egy úriember megtámadjon egy nőt, és pénzt kérjen tőle?
- Tudja, ez mulatságos élet - mondta az idegen, s olyan tartásban ült, mint mikor egy sneidig fiatalember kedvességekkel szórakoztat egy szép fiatalasszonyt.
- Lassan már mindent zálogba vittünk, amit sikerült megmenteni...
Az ember megeszi magát.
Bal kézzel a kiskabátja külső oldalzsebébe nyúlt, s kivett egy marék papírt.
- Nézze, én már ezt is kitanultam - s egy jó karban levő iratot terített ki könnyedén -, a zálogcédulát is lehet zálogba tenni.
Emma rápillantott bizonyos undorral a papírra, s gyakorlott üzleti szeme azonnal látta, hogy hatvannégy pengőt utaltak ki egy végtelen hosszú számú zálogjegyért .
Homályosan az villant fel benne, hogy ezt jó tudni, még neki is lehet rá valaha szüksége.
- Ma ilyenekkel vagyok tele.
Egy darab ruhám sincs otthon, jókor jött ez a nyár, lehet vászonruhában járni...
Kint vettem a Teleki téren... ott igen olcsón lehet vásárolni...
A feleségemnek is ott vettem a napokban egy pár cipőt három pengőért.
- És mondja kérem?
Nem is néz állás után?
- Dehogynem.
Délelőtt az a foglalkozásom, hogy állás után járok, délután meg az, hogy kenyér után nézek.
- Kenyér után...
Hogy érti ezt?
- Mondom, nagyságos asszony, tarhálok.
- Tanítson meg rá.
- Istenem... rengeteg az ismerősöm...
- Hirtelen mást gondolt.
- Mondja , nagyságos asszony, mit tanultam én?...
Kitűnően tudok négyesfogatot hajtani...
A párbajkódex a kisujjamban van...
Már húszéves koromban leittam Szolnokon az egész kompániát az asztal alá...
Értek a kutyákhoz... az autóhoz... vadászathoz... kártyához... csak ebben abszolúte nincs szerencsém... a nőkhöz: dettó...
Még a vadászat legjobban megy: most apám régi barátaira vadászok...
Pár pengővel mindenki kisegít, momentán... csak persze, tudni kell a módját...
Nem szabad rossz kedvet mutatni az embereknek.
Aki könyörög, az koldul.
Aki koldul, az siralmas alak, azt el lehet utasítani...
Annak, aki tarhál, fessen és kellemesen kell fellépnie...
Emma el van szánva, hogy ennek nem ad pénzt.
- Nem mondom, nem könnyű ipar...
Olyan, mint a kereskedősegédé...
Ismeri a Londoni Nagy Áruházat.
Hatszáz alkalmazottja van, de azoknak mindig fiatalnak, ápoltnak és jókedvűnek kell lenniök...
Ha az osztályvezető egyet közülük azon kap, hogy szomorúan néz maga elé, az azonnal távozhatik...
A tarháló is abban a pillanatban távozhatik, mikor elkeseredik a saját élete nyomorúságán...
- És a felesége?...
Ő hogy fogadja ezt a sorsot?
- Szegényke egy angyal.
Olyan igénytelen és megelégedett...
Most is, adtam neki egy pengőt, s utánam szólt - mert szeret egy kicsit dohányozni , Leventét szív -, hogy adjak neki még húsz fillért cigarettára.
Hallatlanul nevet, de nem hangosan.
Valósággal boldogan és megelégedetten , mint az életbölcs, aki fenékig üríti az örömöket.
Igazi úr.
Kisportolt, egy deka háj nincs rajta.
Napbarnított.
A vékony koszt megőrzi a test rugalmasságát, napozni meg van bőséges ideje a Duna-parton.
A világ legszebb sziesztája.
- No de hogy bírja el a felesége ezt az életet?
Nem sír?
Nem pöröl magával?
- Á, nem.
Angyal.
Neki egy pengőből meg kell élnie egy napig.
Az a foglalkozása, hogy ezt beosztja.
Nem lehetetlen.
A tejcsarnokban meg lehet élni.
Egy csésze kávé zsemlével huszonhat fillér.
Délben egy székelygulyás , nagyszerű, tejfellel leöntve, negyven fillér...
Nem drága...
És higgye el , nagyságos asszony, a szegénység jobban összefűzi az embereket, mint a gazdagság...
Ha az embernek pénze van, akkor könnyen elcsábíttatja magát mindenféle haszontalansággal...
Ha nincs pénze, akkor szépen hazamegy este , és kilenc órakor lefekszik...
És nem kell hazudni, mindent el lehet egymásnak mondani... nincs titkolnivaló...
A feleségem is úgy van, mint én...
Nem dolgozik, mert nem tud semmit...
Mit csináljon...
Ő is úrilány .
Élt és kész...
Azelőtt egy Duna-parti sétára nem volt hajlandó kimenni, ha annyi pénz volt nála csak, amennyi most egy hónapra elég szegénykének.
Emma elgondolkozott.
Igazat adott ennek a furcsa embernek.
Még hálás is kezdett neki lenni egy kicsit, hogy így beavatja az élet mélységeinek titkaiba...
Hányan lehetnek ma így, akik a legmagasabb körökből lehullottak , mint a hulló csillagok, és most a bürüben tévelyegnek...
Nyiry André kétszáz vendéget is meghívott olykor a csegei kastélyba...
Lampionok sorfüzérei csillogtak az éjszakában, és megszégyenítették a csillagokat...
- Utóvégre, ha az ember már beletrenírozta magát - mert eleinte borzalmasan szégyenletes, legalábbis az ember igen tudja szégyellni magát -, de ez idővel átalakul sporttá, nem más, mint sneffre vadászni tavasszal, s fél éjszakát és fél délelőttöt elvárni egy álló helyben, míg arra húz egy sneffecske...
Annyit mondhatok, ha érdekli, hogy Budapesten sok gazdag ember van... több, mint békében volt...
Külön szórakozásom, hogy listát csinálok róluk...
Mit szól hozzá, hogy van ezer ember Budapesten, akinek megvan a havi ötezer pengője...
- Hol?
- Kérem, jöjjön velem... gondolatban... a Nagy János utcától a Rózsadomb tetejéig, mondjuk a Fillér utcáig...
A vállalat rosszul megy, de nekik megvan az ötezerjük... vagy inkább több.
- Hogy lehet az?
- Mire valók a "dekkszámlák" ?...
Méltóztatik tudni, mit jelent a hamis könyvelés ?...
Tíz, húsz, ötven néven állítani ki nyugtát, s azt a pénzt mind a saját zsebébe süllyeszteni.
A vállalat szépen tönkremegy, elfogynak a szubvenciók, a bevételek, nem lehet fizetni az alkalmazottakat, akiket agyondolgoztatnak, hatvan órát, meg hetven órát, meg még többet is éhbérért...
Ellenben a vezérnek két autója van, és kérem , beszéltem egy sofőrrel, aki azért hagyta ott az állást, mert sértette emberi érzését, hogy neki csak az a dolga, hogy a szobalányt s a kiskutyát kell naponta fuvarozni... levegőztetni a dogot...
Emma megdermedve ült.
Ráismert a Flórára.
Sajnos, csak a főkönyvelő tudna belenézni ezekbe a hamis nyugtákba...
De neki is biztos nevei vannak , akikről már évek óta tudja, hogy nem léteznek... s a kifizetések ismeretlen helyre jutnak...
Van egy bizonyos Berend Iván, Schwartz Fülöp, Juhász Pál ...
Ő is tudja, hogy ezek nem élő és nem egzisztáló nevek...
Össze is fogja írni, ahogy tudja, hogy az utóbbi időkben mennyi összeg ment ki ezekre a nevekre, s mindig Vida veszi fel személyesen...
- Megjegyzem, hogy ezekhez sokkal nehezebb bejutni, mint a pénzügyminiszterhez.
Bejelentőlapot kell kitölteni, nyomtatott lapot a kapusnál, az inasnál, a szobalánynál.
Édesen nevetgél.
Emma megijedt, hogy az idő rohan, intett a fizetőpincérnek , aki szolgálatkészen jött, mint fenségek parancsára egy nagykövet.
- Fizetek, kérem... de előbb kérek egy doboz... egy doboz Mirjamot.
Előbb egyiptomit akart mondani, de megrettent, mert csak tíz pengő volt nála , s esetleg ki sem telik... így megelégedett a vékony kis Mirjammal, úgyis ez a divatos ma.
S ez kilencven fillér.
Mikor a visszajáró ezüst- és nikkeldarabok előtte voltak, nem nyúlt hozzá, az asztalon hagyta.
Az úr hallatlan beszédes kedvében volt, s még valamit mindenáron el akart mondani, ahogy az a társaságbelieknél kötelező, és féktelen vidámsággal , egészen pajtáskodóan mesélte:
- Tudja, a múltkor éppen bejutottam egy legfélelmesebb Őméltósága Generaldirektor uram írószobája előtti szalonba, mikor elém libben egy korrekt, istentelen aggszűz, s azt kérdi angolul: Mit akarok?...
Na, mondom , ez remek - és a nyála csorgott a lelkesedéstől, míg mesélt -, ez remek, mert végtelenül szeretek angolul beszélni, cambridge-i diák voltam... legalább egy kis gyakorló nyelvleckét veszek... ha angolul beszélhetek...
Pesten nem könnyű... az én köreimben... - és úgy mulatott ezen, ahogy a cinkosok maguk közt, most, hogy már beavatta Emmát, egészen cochon volt vele, nem is frère...
- Különben bármilyen európai nyelven... akár német, akár francia , akár angol, akár spanyol, ha annyi pénzem volna, mint Weisz Fülöpnek, az egész világ az enyém volna...
Szóval, azt mondja a dáma: mit akarok?.. .
Angyali édességgel és a legtökéletesebb angol merevséggel azt mondom: "A Vezérigazgató úr őméltósága apám legjobb barátja, régi családi ismeretség, s meg akarom hívni keresztapának az első gyermekemhez..."
Emma is vele nevetett.
Ellenállhatatlan volt.
- Szóval ez egy komoly foglalkozás... ez a hogy is mondta?
- Tarhálás...
Emma eközben az ötpengőst otthagyta az asztalon, gyöngéden rácsúsztatta a doboz Mirjámot, és igen sietve s kissé zavartan azt mondta:
- Aaa...
Adja át ismeretlenül a feleségének az üdvözletem - s intette a dobozra, és már fel is állott: - Bocsásson meg, nekem még egy telefont kell elintézni, és aztán sietek a hivatalomba.
Kezet nyújtott.
Az úriember a legtökéletesebb mozdulattal ragadta meg az ujjai hegyét, és kezet csókolt.
Emma míg elsietett, még magával vitte a szeme recehártyáján az úr vidám és ragyogó kifejezését, aztán megkérdezte egy finom pincértől, hol a telefonszoba?
Felhívta a bárónét, s oly szerencséje volt, hogy pár perc múlva már beszélhetett is vele.
- Ó, édesem - kiáltott bele túl hangosan a telefonba a báróné ismert hangja -, maga még él ?...
Ezer esztendeje nem volt nálam.
Bocsánatot kért és kihallgatást.
- Nohát, kedvesem, magának arra engedélyt kell kérni?
Hát mindig.
Csak jöjjön...
Tudja mit, fiacskám, jöjjön vasárnap este tíz órakor...
Lesznek itt egypáran a mi vidékünkről, de az ne zavarja magát, fogunk találni egy negyedórácskát, hogy kibeszéljük magunkat.
Éppen jókor, nagyon szeretnék a Flóráról egy kis őszinte információt hallani...
Pá, szívem.
Emmát egyáltalán nem zavarta a decrescendó...
Nagyon boldog volt és hallatlanul büszke.
Remegett a szája széle s a térde is, és ötvenfillérest adott a telefonos boynak.
Ez egy nagy lépés volt.
Elhatározó lépés.
Mikor visszament, az asztalnál már nem volt ott dr. Nyiry.
Sem az ötpengős .
Sem a cigaretta.
Mosolygott: megéri...
Nagyszerű ideákat kapott tőle...
A dekkszámlákra még eddig nem gondolt.
Sőt az sem bizonyos, hogy merte volna-e felhívni a kegyelmes asszonyt, ha nem látja, hogy ember mire képes nyomorult fillérekért...
Élni kell...
Mikor kiment az utcára, a Duna-part oly rendkívül szépnek látszott előtte .
Szemben a királyi vár.
Szemben a ragyogó fehér felhőkkel satírozott égboltozat.
Szép dolog lehet ez az élet, ha valaki tud élni.
7
Délután nem volt sok dolga.
Amennyire módjában volt, összeírta a gyanús neveket és tételeket.
De belátta, hogy egyedül semmire sem tud menni.
A főkönyvelő, Tabajdy , hozzáférhetetlen volt.
Ez egy Bereg megyei földbirtokos volt, aki elvesztvén minden birtokát , elhelyezkedést keresett és talált a Flóránál.
Szakállas ember volt és végtelenül úr.
A dolgát már a kezdő stádiumban sem bírta elvégezni, ezért Vida felvett mellé egy zsidógyereket.
Az egész Flóránál ez volt a szokás: az összes munkaasztalnál zsidók ültek.
A keresztények inkább asszisztáltak , illetve reprezentáltak.
Emma tudta, hogy Flachmannéval nem tanácsos összeállni.
Davikovits őrült módon rajtuk tartotta a szemét.
Fél hatkor Flachmanné vízért ment, s mikor a pohár vizet hozta, egy pillanatra megállott a pénztárablak előtt.
- Flachmanné drágám - mondta Emma könnyed, vidám arccal -, ha elmegyünk , okvetlen találkozni akarok magával...
Nem volna szíves a villanyosmegállónál megvárni?
A Váci körútnál.
Flachmanné azonnal megértette, és csak a szemével intett, hangosan azonban azt mondta:
- Egyetlen szenvedélyem - s felemelte a poharat.
- Nem tudok friss víz nélkül élni.
Ezzel elment, s még egyszer visszaintett Emmának, aki biztos volt benne, hogy tökéletesen érti őt.
Mindenki a megszokott módon ment el.
Tehát ő hamarabb ment ki az irodából , mint Flachmanné.
Lassan ment végig az Arany János utcán, s mire a váci körúti megállóhoz ért, alig kellett várnia.
Flachmanné már sietve jött.
Éppen villanyos érkezett, s felszállottak a pótkocsira, egyik elöl, a másik hátul.
Csak mikor már két megállót ment a villanyos, Flachmanné akkor jött elébb, s leült Emma mellett.
- Nem akarna a Dohány utcán jönni egy darabon? - kérdezte Emma.
- Valami bevásárolni valóm van...
- Éppen nekem is, nagyságos asszony, hisz ez nagyszerű - mondta Flachmanné.
Emma bement a Rákóczi úton a legelső drogériába, arra gondolt, hogyha valaki esetleg figyelné őket, nyomukat veszítse.
Flachmanné még tovább ment az óvatosságban, s azt mondta:
- Én pedig itt szemben akarok venni valamit a gyerekeknek vacsorára.
Aztán átjövök, és együtt mehetünk, nagyságos asszony.
A Síp utca sarkán megvárjuk egymást.
Jó?
Ezzel elbúcsúztak, s Flachmanné átment az úttesten, amint a forgalmi rendőr utat engedélyezett.
Emma vett egy darab szappant, Flachmanné egy doboz szardíniát.
A nagy bevásárlás után mind a ketten siettek a legelső sarokra.
Csaknem egyszerre értek oda, tehát Emma, látva a másik oldalon Flachmannét, előre befordult a Síp utcán.
A Dohány utcában volt, mikor Flachmanné utolérte.
Emma hűségesen elmondta, amit Vidával beszélt.
Azt, ami a sztrájkra vonatkozik...
Valahogy nagyon ügyesen fordult a beszéd arra, hogy a könyvelés segítségével meg kellene állapítani a dekkszámlákat...
Flachmanné megértette, s végtelenül intelligensen ajánlotta fel, hogy beszél Sterkkel, a segédkönyvelővel.
Még azt is felajánlotta, hogy még ma fel fogja keresni Sterket, tudja a lakását.
A Rákosi Jenő szobra előtt búcsúztak el.
Flachmanné a Kertész utcán sietett tovább, mert Sterk az Angyalföldön lakott, Emma viszont jobbra fordult, és az Emke kávéház előtt szállott villamosra.
Az átszállójegye helyett bizony újat kellett váltania, s ezzel kapcsolatban hirtelen izgalom tört ki benne : ez egy szabályszerű bűncselekmény, amibe most belement.
Végtelenül megszégyellte magát.
Ez nem nőnek való.
Ezt ő nem fogja bírni idegekkel.
Majdnem kiugrott a villamosból, hogy Flachmanné után szaladjon.
De hol van az már.
Merre ment és hová, ki tudná azt megmondani.
Ezért ülve maradt, és az egész testén libabőrös ijedtség, láz és izzadt verejték futott végig.
Oly halvány lett, hogy a szemközt ülő urak mind megmozdultak, hogy nem kell-e segítségére lenni.
Ő maga is megérezte, hogy nem normális a dolog, megmozdult hát, körülnézett , kinézett az ablakon, s arra gondolt, hogy az ilyen feltűnő jelekről emlékeznek vissza emberek a menekülő bűnösre.
Ki tudja, mit gondolnak róla ezek az idegen urak, akik figyelmesek lettek rá : talán azt, hogy ő az a sikkasztó pénztárosnő, aki megugrott a pénzzel.
Ezen elmosolyodott.
A mosoly egy kicsit rendbe szedte az arckifejezését , aztán szigorúan nézett vissza a szemközt ülő úrra, aki a figyelmet túlzásba vitte.
A Damjanich utca sarkán le is szállott, és gyalog ment haza.
Jót tett a séta.
Megnyugtatta magát.
Tolvajt üldözni, állampolgári kötelesség.
Nem is a dolog erkölcsi alapjával volt bajban, csak azzal, hogy ő s éppen ő vállalkozik ilyen dologra.
Zsidópárti lettem - mondta magában.
Szegény Flachmanné - mondta aztán -, mit csináltam vele.
Beugrattam egy veszélyes kalandba...
Vajon tudok én ebből valamit csinálni?
Most már nem tehetett semmi egyebet, muszáj volt kivárni a holnapi napot ...
Reggel még megmondhatja, hogy hagyják abba az egészet...
Ez egy kicsit meg is nyugtatta.
Nem, ő mégse megy bele a dologba.
Nem neki való...
Azt is kínos volt még elképzelnie is, hogy a bárónénak feljelentse a csalókat...
Rémes csak rá is gondolni, hogy az ő beleavatkozása miatt Vida ellen s esetleg a Vezér ellen törvényes eljárást indítsanak...
Az ő állásának föltétlenül vége.
De nem játssza-e el a bizalmat is magával szemben.
S akkor mi lesz?...
Új állást kizárólag a báróné befolyásától várhat...
Ha a bárónénak morális kételye lesz vele szemben...
Kínjában kis füttyöt hallatott, amire összekapta magát.
Fütyölni egy nőnek tilos...
Gyerekkorában azt mondták, hogyha egy lány fütyöl, az angyalok pirulnak.
De hiszen még semmi sem történt...
És teljesen tőle függ, hogy fog-e valami történni?
Hát nem fog.
Isten ments.
Az a gazember sodorta bele, az a dr. Nyiry...
Tarháló ember ...
Hát ő is az lett?
Vagy az akar lenni?
Feljelent embereket?
Ki akar végezni embereket, hogy neki ebből valami előnye legyen?...
Nem...
Ezt nem...
Míg ment az István úton, keresztül a lombos Bethlen téren, egyre csak azt mondta magában: soha.
Ezt nem fogom megcsinálni...
Ezt soha.
Hirtelen meglátta a színház ajtaját.
A fényképekkel teli üvegtáblát, hirtelen új remegés tört ki rajta: minden eszébe jutott.
Azóta nem volt erre...
A színház úgy felkorbácsolta a vérét, hogy szédülés környékezte.
Azt érezte , hogy bármely pillanatban elébe lép Fess Feri s azt mondja...
Oly erős volt ez az érzéshullám, hogy már nem emlékezett az egész Vida-ügyre .
Mit bánja ő Vidát, mikor neki egyetlen baja van, ez a lázas, boldog és félelmes izgalom.
Hogy ez feltámadt benne, nem is akart tovább gondolkodni.
Kissé lehunyta a szemét, és engedte, hogy kísérje, hogy az oldalán menjen az, aki itt ment az oldala mellett, s itt kísérte és igen, itt taszította be egy eddig előtte teljesen és végtelenül ismeretlen világba...
Mit bánja ő Vidát, ha ez nincs , mit bánja ő, hogy ellopják a Flórát, vagy nem lopják, hogy a báróné akar vagy nem akar beleavatkozni... ez mind semmi, hagyják őt békében... ő most andalog és dalol...
- Te büdös, te büdös ismeretlen...
Nagyon meleg van, elviselhetetlen, még ilyen forró tavasz nem is volt a világon...
Úgy szerette most ezeket a helyeket, minden sarkot, ami akkor feltűnt.
A színházat, ezt a drága, ocsmány, vérforraló butyikot és a nyíllal jelzett pálinkásbutyikot, amit megvédett Fess Feri.
És ott a sarkot, ahonnan meg lehet látni a Jobb mint otthon-büfét.
És a Murányi utca sarkát, ahol befordult vele és megragadta, hogy el ne essen, és az ölében tartotta...
Most, hogy befordult, minden lépésen, mintha láthatatlan villanyakkumulátorokból áradna az elektromosság, minden mozdulatnál új és új áramhullám rohanta meg, s egységes izzásban tartotta, mint valami csodálatos fürdőben...
Elvesztette tájékozódó képességét, még azt sem tudta, hazafelé megy-e; milyen jó, hogy a cipők ismerik az utat, ő bizony nem találná meg a házat...
Jaj...
Hangosan nevetett: de megszekírozta akkor a fiút...
És milyen gyorsan jött a házmester, a gazember, várhatott volna még egy keveset akkor... hogy még néhány pillanatig egy ég alatt és egy levegőben és egy utcán maradhatott volna a fiúval... a fiúval... fiú... fiú... ez is f... f... f...
Felszaladt a lépcsőn, mint akkor.
Rá is jött, hogy ugyanúgy szalad, és most már csinálta: ugyanúgy fog szaladni ezután, míg él, mindig, ezen a lépcsőn... akkor mindig ugyanezt fogja érezni... éppenséggel ezt a lázas , ijedt, boldog érzést, mert ez nagyon jó.
A fene egye meg, a fene egye meg ... ez is f... f... fene... f...
Ma minden szó f-fel kezdődik?
Na...
Hisz ez jó...
Be se kellett csengetni, a konyhaajtó végre nyitva volt.
Végre nyitva, és csattogó fütty hallatszik ki.
- Ki van itt?
S a Julis, nézd csak a Julis majd megbolondul.
Mi történt a Julissal: azt mondja:
- A kémény... a kéményseprő...
- De jól tud fütyölni.
Évike is a nyakába ugrik:
- Anyuci, anyuci, a kéményseprő kormos.
- Mit csinálsz te itt?
- Kezit csókolom - nevetett rá cigányfehér fogakkal a kéményseprőlegény, s meghajlik elegánsan, mint egy úr.
Ránéz.
A kéményseprő fiatal ember volt, és oly komikus a felkefélt, diákos hajával és feketére mázolt, kormos arcával, s a fogai csaknem kiperegnek a szájából, mint a fehér gyöngyszemek.
- No, jó lesz a sparhert? - vetette neki.
- Jó lesz, nagyságos asszony, meg lehet sütni a fiatal libát egy darabban ...
Az igen: én mondom, az mégiscsak jobb itthon.
Emma nevetett: a büfére céloz.
- Honnan tudja, kérem, magának már van otthona?
- Még nekem nincs.
Nem lelek megfelelőt.
Én még nem láttam Pesten lányt.
- A büfébe nem látott? - mondta Julis különös vihogással.
- Ott egyet se.
- Mért?
Behunyta a szemét? - kérdezte Emma, aki váratlanul olyan eleven lett .
Még ez nem történt vele, hogy ő egy kéményseprővel szóba álljon.
Máskor ?.. .
Már régen be is ment volna a szobába.
- Nem hunytam be, nasságos asszony, inkább nagyon is körülnéztem.
A nasságos asszonyt is láttam.
Az igen, nasságos asszony... de lány az nem volt egy se... egy fél se...
- Milyen az a fél lány? - pukkadozott Julis.
Emma mosolygott.
Nem örült, hogy őt meglátta a kéményseprő a büfében, de ezt elhessentette azzal a mulatságos dologgal, hogy nini, a kéményseprő, úgy látszik, udvarol a Julisnak.
- Már akármilyen - szólt keményen a kéményseprő -, az biztos, hogy nékem csak egész lány kell.
Egy darabba.
Aki úgy van, ahogy az isten megteremtette.
Nem veszek rizst-rúzst.
Ezen a Julis megint oly harsogva kacagott.
- Na, csakhogy már egyszer egy boldog embert látok Pesten - mondta Emma, aki még mindig itt állott, Évikével a karján.
- Hál' istennek, nasságos asszony, én a vagyok.
De hogyisne lennék, mikor pesti kéményseprő vagyok én.
Lehetek boldog...
Mer azelőtt, kérem, falun dolgoztam, de ott kutya rossz volt, mert a mesternek tizenkét-tizenháromezer pengője volt egy évben, mégse fizetett ki.
Százhúsz pengő jár egy segédnek havonta, ez a törvény, és ő csak ötvenhatot adott, és a betegsegélyzőt is nekem kellett fizetni, pedig az is törvény, hogy annak a felét is a mesternek kell fizesse.
- Hova való? - kérdezte Emma, akinek feltűnt ez az utolsó szó.
- Nem erdélyi?
- De bizony.
Beszterce mellett egy kicsi faluból.
- Hogy került ide?
- Kérem, tizenötben én még csak tizenhárom éves voltam, de nagyon kértem anyámat, hogy engedjen el, én nem félek, megélek...
Kéményseprő akartam lenni, de Szamosújvárba volt egy nagybátyám, ahhoz kellett menni, az meg fűszeres volt, és befogott inasnak, de én csak kéményseprő szerettem lenni , ezért bolondnak mondott, és nagyon keményen bánt velem, én meg megszöktem és elmentem Besztercére, ott mingyárt bevittek a menhelyre, onnan kiadtak lelencruhába egy fűszereshez, ott kitanultam.
Azután leszolgáltam a katonaságot Besszarábiába, de sehogy se tudtam kéményseprő lenni, hát volt egy nagybátyám itt a Damjanich uccába, borbély, elszöktem hozzá.
Ez meg borbélyt akart belőlem csinálni, de én csak kéményseprő akartam lenni.
Hát vót itt egy viciné, olyan elvált, rosszféle asszony, annak meg a nagybátyja kéményseprőmester, no ez kell nekem, Mózsi...
Így én be is szegődtem , kitanultam, és most úr vagyok.
Oly mulatságosan beszélt, mint egy kabarészínész, a kormos pofája úgy csillogott, mint valami üst feneke.
- Mit szeret ezen a mesterségen? - nevetett Emma.
- Ez kérem a legjobb mesterség a világon.
Olyan vicces.
Kedves, könnyű mesterség, kivált újesztendő éccakáján...
Ha nem volna jó, az államtitkár úr se vette volna meg a kerületben a kéményseprőséget, harmincötezer pengőt adott érte, mert reáljog, kérem.
Olyan ez, mint a királyság.
Lemondott az érte nyugdíjáról, csak kéményseprő lehessen az államtitkárságból.
Kérem , minden esztendőbe megvan neki negyvenezerje.
- És mi van a vicinével? - szólt rihentve Julis.
- Seper.
- Maga után?
- Nem.
Az urak után.
- Akkor az is hiába protezsálta be magát - ihogott a lány.
- Hát kérem, én mondtam neki, jöjjön utánam, lásson el, míg inas vagyok, nem akart.
- No de most már itt van készen.
- Most mán nekem nem kell.
Öreg...
Meg én már kiismertem a pesti nőket.
Nekem már csak lány kell.
Egy egész darab lány.
- Mennyi a fizetése? - kérdezte Emma.
- Harmincnégy pengő, heti.
- Mennyi a levonás?
- Csak a biztosító díj fele.
- Adó?
- Nincs semmi levonás, csak ez.
- Abból meg lehet élni.
- Hojjé.
Úgy vetette fel a fejét, mintha milliomos volna.
Julis azonban beleszúrt:
- És mennyi a borkontó?
- Vegye tudomásul, kisasszony, én nem vagyok pesti jassz.
A mesterek már nem is akarnak felvenni, csak vidékieket, mert ezek csak a borra áldoznak.
Én nem iszok meg egy hónapba többet négy spriccernél, de az is inkább hosszúlépés.
- Milyen hosszú?
- Nagyon hosszú.
Egy deci bor, két deci vízzel, slussz.
- Abba eltéved a bor - nevetett Julis, mintha csiklandoznák.
- Jó helyre kerül, jó, egészséges bendőbe - verte a hasát a kéményseprő.
- Nasságos asszony, tetszik tudni, hogy a Beller hentesnek hova lett a pénze?
- Milyen Beller?
- Akinek akkor a büfébe kilopták az ezerhatszáz pengőjét.
Kérem, a munkásainak, van neki harminchat állandó alkalmazottja, mindenik negyven pengőt kapott postán.
Emma elámult, s nem akarta megérteni.
- Kitől kapta?
- Veritás.
- Mi?
- Csak az volt a postautalványon, hogy "Veritás".
A Bellert majd megüti a guta...
Tetszik tudni, ez aztán zsebtolvaj, az annyát neki.
Kilopta a kövér hentes zsebiből a pénzt, és elküldte az alkalmazottaknak.
Ez osztán bót!
- Veritás...
Ez azt jelenti: Igazság.
Isteni igazság: Via, Veritas et Vita.
- Hát igazság is.
Beller fizet a legrosszabbul, most jól jártak az emberek , de fel akarja adni a rendőrségnek.
- Anyuci, anyuci, olyan édes a Vilma néni Picije.
- Milyen pici?
Julis is állította:
- Van kiskutyája.
Selyempincsi.
Vilma nagyságának.
- Mióta?
- Már régen, hétfőn kapta.
- Kitől?
- Lakótól.
- Kis kutyát?
Évike forrón megcsókolta az anyját:
- Olyan édes.
Julis most ijedten kapott a fejéhez:
- Nagyságos asszony, a távirat benn van az asztalon.
- Miféle távirat?
- Jött távirat - és hunyorgatott hozzá, mintha tudná, kitől jött.
Emma lángvörös lett, és sietve ment be a szobába.
Még Évikét is letette, s dobogó szívvel úgy sietett, hogy elfelejtkezett az óvatosságról is.
Örült , hogy mögötte a kéményseprő nagy füttyszóba kezdett.
Csakugyan ott volt az asztalon a felbontatlan távirat.
Kibontja.
Csak úgy eldobálta a holmiját s már ki is bontja:
Reőth Andorné nagyságos asszony...
Vasárnap délben félkettőkor fekete négyesben büfében.
Ff.
Megdermedve nézi a táviratot.
Fekete négyesben, büfében...
Szédülés jön rá.
Meg kell kapaszkodni az asztalban.
Homlokát törüli.
- Átvittétek a díványpárnát Vilma nénihez?
- Igen, anyuci.
Én vittem magam.
Julis csak segített.
Üveges szemmel néz a kislányára, akkor elkezd kacagni.
Felkapja a gyereket , és kacag, kacag, és csókolja, csókolja.
Alig ocsúdott fel kissé szédületéből, Julis bejött, hogy itt a Bauerné.
- Nem - kiáltott fel -, most egy kicsit dolgom van... rendbe szedem magam ... mondd meg, hogy jöjjön máskor... jöjjön egy kicsit később.
- Igenis.
A lány elment, és ő nem tudta, mit is csináljon.
Végre hozzáfogott levetkőzni, de csak annyit tett, hogy a kalapot ledobta.
Nem úgy, mint máskor, a legnagyobb gonddal emelve le fejéről és a hálószobában kalaptartóra helyezve, mint valami értéket, amit gondozni kell.
Most csak éppen lehúzta bal kézzel, hátrafelé a fejéről és eldobta.
Aztán szórakozott ujjakkal a haját megsimogatta és a drága ruhájában belevetette magát a fotelbe, és dideregve, borzongva maga elé bámult.
Úgy ült, mint a törvényszéki tárgyalásokon ülnek a nők, még ha csak tanúk is, teljes kétségbeeséssel...
Minek a tanúja ő itt, most, ma, ezen a héten, ezen a hosszú és izgalmas héten?...
Öt év alatt nem történt vele semmi, és most ... ez a hét... egyik izgalomból a másikba szédül, és meg van őrülve, és olyanokat csinál...
Mi történt vele?...
Elkezdett sírni.
Sírt, sírt, Évike ijedten simult oda a térdéhez, és belekulcsolta két kis kezét az anyja ruhájának ráncaiba.
- Vidd azt a maszatos kezedet... - akkor utána kapott - nem, nem, te vagy az én életem, mindenem, te drága... - s könnyekkel teli szemeivel is meglátta , hogy Évike csakugyan kétes tisztaságú, kormos lett még a homloka is, erre őrjöngve ugrott fel:
- Julis, Julis - és hosszan csengetett neki.
Julis ijedve futott be.
- Mért nem vigyáz a gyerekre?...
Micsoda dolog ez?...
Mi van már itt ...
Mosdassa meg.
- Éppen most mosdattam.
- Hallgasson, menjenek már ki, megőrülök.
Julis és Évike megszeppenve húzódtak ki.
Évike még egyszer vissza akart futni az anyjához, de az nem nézett rá, s a lány erős kezei elvonszolták.
- Igazán megőrülök.
Itt igazán meg kell őrülni.
Hát egy pillanatom sincs?...
Maga elé borult a két kezére, és soká s oly keservesen sírt, hogy egészen elbágyadt bele.
Milyen reménytelen az élete, a helyzete, az egész világ!
Nem tudott gondolkozni, csak sírt, sírt, egyre hevesebben és egyre szenvedélyesebben.
Mintha az egész fizikumának szüksége volna erre a zokogásra, minta természetnek szüksége van a nagy nyári záporokra, csak zuhogott a víz a szeméből, és gondolatfoszlányokat sodort magával.
- Elveszett ember vagyok - érezte -, teljesen elvesztettem magamat...
Nincs senkim, senkim, senkim...
Oly magánosan állok a világban, mint valami elítélt...
De mit vétettem én?... miért kell nekem így élnem?... s miért kell egyáltalán élnem?...
Végre a könnyei kezdtek szűnni, s ő tikkadtan ült magának... összetörve és elbágyadva és oly szerencsétlenül, mintha egy mély szakadékba zuhant volna , ahonnan semmi remény, hogy valaha is fel tudjon emelkedni a felszínre.
Még néhányszor újrakezdődött a sírása, de mindig kisebb, kisebb rohamokkal .
Fáradt volt, és szeretett volna lefeküdni, de észrevette, hogy még mindig a kimenőruhájában van.
Hozzáfogott levetkőzni.
Áttántorgott a hálóba, s a nagy állótükör előtt állott, mikor ruháját letette magáról.
Önkéntelen belenézett a tükörbe, és oly kimondhatatlan sajnálkozással látta szép magát...
Felbiggyesztette ajkát: mit ér ez... ez mind semmit sem ér...
Öt éve hervad... most már késő...
Szórakozott kábasággal nézte karjait.
Oly fehérek, mint a márvány...
Most , mikor minden nő abba helyezi legfőbb hiúságát, hogy olajbarnára égeti le magát a nappal, ő olyan fehér, mint a halott...
Nap nem érintette évek óta...
Még ha szabadsága is van, azt a két hetet itthon kell töltenie , ugyanebben a lakásban, és csak annyi, hogy nem jár be a hivatalba, hanem elheveri s átalussza, hogy egy évre kialudja magát...
Kissé tovább maradt a tükör előtt, mint szokott, hiszen soha egy percet sem bírt saját magának szentelni.
Bezárta az ajtót magára, és átöltözött.
Kénytelen volt elismerni, hogy szép.
Szebb, mint lány korában, mikor büszke volt magára.
Szebb, mert érettebb és mégis üde.
Elhasználatlan...
És most van virágzásának csúcsán...
Egész formája tökéletes.
Hirtelen eszébe villant a távirat, és úgy megrettent, és úgy elfordult a tükör elől, mintha valaki rajtakapta volna, s szemérembe borulva öltözött fel.
Akkor lefeküdt a sezlonon, az ágyak előtt, beburkolózott egy puha, fehér gyapjúplédbe, s tikkadtan elaludt.
Az álom úgy szakadt rá, mint egy leomló ház a gyanútlan sétálóra, és elvesztette önmagát.
Alig aludt néhány pillanatig, kopogtak az ajtón, s ijedten nyitotta ki.
Fess Feri állott ott szürke ruhában, és kacagva mondta, hogy lent van az autó.
Válaszolni akart, hogy ő nem megy, de Fess Feri oly fölényesen intett, hogy nem szólhatott ellene.
Lement vele és beült az autóba, óriási nagy túrakocsi volt, roppant szerkezete volt, legömbölyítve elöl, hátul, de csak kétszemélyes ülés volt benne.
Fess Feri sofírozott, s ő megdermedve ült mellette, és nem tudta, most hova mennek.
A kocsi megindult óriási gyorsasággal, s amint mentek, a forgalmi rendőr rájuk kiáltott, de Fess Feri nem törődött a rendőrrel, csak hajtott tovább , mire a rendőr utánuk lőtt.
Még egy lövés, még egy lövés, aztán sortűz, csak úgy ropogott a puska, aztán gépfegyver: tatarata...
De ők rohantak, szinte zajtalan, s hamar elhagyták Budapestet, fák közt futottak, egészen sötét volt, és a gép rohant, és ő úgy érezte, mintha meg volna lőve, és a vére kéjesen elfolyik, és Fess Feri mellette, mint egy sátán, csak nevet, és a fekete szeme belevillan az ő szemébe, és ő rettenve kiált fel: mit akar...
De a kocsi csak rohan, rohan, s utána egy csomó autó jön, rendőrök fegyverrel és mindenféle ölő-, gyilkoló szerszámmal, s azt mondják:
- Állj, te vagy a zsebtolvaj! - s valamit kiáltanak, amit nem ért.
S neki eszébe jut, hogy Fess Feri a kövér henteshez hozzálépett a büfében, s most tisztán tudja, hogy látta, mikor kivette a tárcát a zsebéből, s a tárcában ezerhatszáz pengő volt...
Erre megijed, és nem akarja, hogy elfogják Fess Ferit, s ösztökéli, hogy gyorsabban, gyorsabban, s nézi a sebességmutató óra tűjét, s látja, hogy nyolcvan kilométer, száz kilométer, százötven kilométer gyorsasággal mennek , és elmaradnak mögötte az üldözők, s akkor Fess Feri a volánt elereszti, s szembefordul vele:
- Félsz? - és kacag rajta.
- Igen.
- Mi az az igen?
Félsz?
Zsebtolvaj vagyok.
Félsz?
- Igen.
- Mondd ki, hogy szeretsz...
A szeme úgy éget, hogy elvész a lélegzete, s akkor a kocsi egy óriásit ugrik , fel a levegőbe, s megfordul maga körül, ez a halál, s újra megkezdődnek a ropogások, hallja a gépfegyvereket, a puskákat, szörnyű dörgések, de csak egy pillanatig már, mert most itt a halál...
És egy ájult elfolyásban felébred.
Kábultan és iszonyodva szedi össze magát, s hallja, ahogy az ajtót döngeti Évike, és kiált:
- Anyuci, anyuci... - mint egy kis gépfegyver...
Hát csak álom volt? s még minden idege remeg.
Egész teste verítékben úszik.
- Anyuci, anyuci!
Vilma néni!
Felül a díványon, s már tudja, hogy ez mind csak álom volt.
Persze, a kéményseprő bolondította meg, arról a zsebtolvajlásról beszélt, azóta sem jutott eszébe...
De hisz ez rettenetes: az ő lelkiismerete álmodott, és ő imputálta, hogy Fess Feri volt a zsebtolvaj...
Hirtelen nevetni kezd.
Dehogyis volt zsebtolvaj, ha az lett volna, nem marad olyan nyugodt, mikor azt mondta, hogy... hogy is?... azt mondta, hogy valakit megloptak, és őt tovább kísérte...
De ő már, úgy látszik, "tudat alatt" akkor is gyanúsította...
- Anyuci, anyuci, itt a Vilma néni, itt a Vilma néni.
- Mindjárt - kiáltott végre, s nem ismert rá a saját hangjára, annyira elfulladt volt, és oly idegen.
Kölnivizet vett, megmosta az arcát, a halántékát.
Ez jót tett, fellélegzett, és oszlott a kábulat.
Kinyitotta az ajtót.
Milyen rossz ez a kilincs.
Már vagy három éve lóg .
Szólani kell a házmesternek.
- Szervusz, szívem - mondta Vilmának, aki a véletlen tegezéstől akkorát sikoltott, hogy azt se tudta, hova legyen:
- Szervusz, édesem, szervusz angyalom, édes drágaságom.
Emma megsavanyodott.
Megborzadt ettől a lármától, elve volt, lehetőleg nem tegeződni, s különösen evvel a Vilmával, ettől félt.
De itt már nincs segítség.
- De boldog vagyok, hogy látlak.
Igazán! egész hetem üres volt!
Jaj, de hálás vagyok azért a csodaszép párnáért...
Szívem, édesem!
Összecsókolta Emmát, aki fád magatartással igyekezett egy kicsit kordában tartani.
- Mit is mondjak hamarább, mert rögtön vissza kell szaladnom, ez a Dezső egy percig nem akar magában maradni.
A kiskutya is beteg lett, be kellett vinnem az Állatorvosi Főiskolára.
Bezabált a kis nyomorult, és olyan beteg, 39,6-os láza van, olyan édes, be fogok járni hozzá, virágot viszek neki.
És könnyesen nevetett.
- Ott is voltál?!... - nyögte Emma, hogy lehűtse, s a Markóra célozott.
- Na.
Érdemes bemenni.
Olyan kellemetlenségem volt vele.
El fogok válni tőle , Dezső is azt mondja, el kell válni, nem kell tűrni az ilyen dolgokat .
Előfizettem neki az egész hónapra a vendéglőben, ott a Markóban, hát örüljön, nem igaz?
Mondd, kérlek.
Emma összevonta a szemöldökét.
Önkéntelenül mindent elkövetett, hogy a tegezést kikerülje.
- Ah, pénz a legkevesebb...
Te, ez egy furcsa ember, ez a Dezső.
Én nem tudom micsoda ember, de nagyon édes ember.
- Építész?
- Hát persze, nagy vállalatai vannak, de most valami idegbaja van, azt piheni ki.
Pénze az van.
Mondd, édesem, és te hogy vagy?
- Élek.
- Jaj, hála a jóistennek.
És milyen jól nézel ki, csoda.
Dezső egész nap olvas.
Angolul.
Egy szót sem értek belőle.
Angol detektívregényeket, csak úgy falja.
Van neki vagy száz, azt mind el akarja olvasni.
És folyton kacag, és olyan eleven, majd szétrobban.
Minél élénkebb, Emma annál jobban lehangolódik.
Az álma igen rátelepszik, s nem tudja tisztázni a gondolatait.
- Nagyságos asszony - lép be Julis -, újra itt van Bauerné, de ha nem tetszik akarni, akkor vasárnap jön.
- Én nem zavarok, átszaladok, megnézem a pubit - nevet rá Vilma -, mindjárt visszajövök.
Emma szórakozottan néz.
- Még nem is tetszett vacsorázni... csak hideget tudok adni, emiatt a kéményseprő miatt.
- Igen.
Nem vagyok éhes - átvillant rajta, hogy a lány csodálkozni fog, ha meglátja, hogy az ebédet is hazahozta.
Ma úr volt...
El is mosolyodott rá.
- És a Bauerné?
- Igen...
Jöjjön be, s ha elment, add be a vacsorát.
Bauerné pár perc múlva alázatos kedvességgel jön be:
- Jaj, nagyságos asszony, nem is tudom, hogy háláljam meg a nagyságos asszony jóságát.
- Semmi, kérem, igazán semmi.
Mikor áll be a kislány?
Bauerné hallgatott.
Akkor elővette a zsebkendőjét, és sírni kezdett.
Emma csodálkozva nézett rá.
Bauerné úgy sírt, mint aki abból él.
- Nagyságos asszony - rebegte -, bár beléphetne, bár minden úgy lenne, ahogy mi, anyák szeretnénk.
- Az istenért, mi baj?
- Nagyságos asszony, tessék elhinni, inkább szeretnék a sírban feküdni .
Énnekem egy célom van a lányommal, tisztességesen fölnevelni, tisztességes kenyeret adni a kezébe, de mit tehet egy szegény anya...
Ennél nagyobb szerencsére soha nem is gondoltam, mint hogy bejusson a Flórához.
Előkelő hely, úri hely, finom, jó hely, míg él, mindig biztosítva volna a sorsa .
Jövője volna... s nem is mondhatom, egész szép dolog: hat pengő hetenként mint tanulólánynak... nagyon szép, és nagyon meg lehet vele elégedve a szülő... kitelik belőle a villanyos, vagy a gyermek járhat gyalog, és akkor marad valami a háztartásra is...
Emma úgy fogta fel, mint szemrehányást, és még el is pirult.
- Hat pengő hetenként?
Nem tudtam, hogy ilyen kevés.
- Nem kevés, nagyságos asszony, nem kevés.
Nem szabad azt mondani, hogy kevés.
Itt mink a Csikágóban úgy élünk, kérem, hogy nekünk már semmi sem lehet kevés...
Kérem, itten gyártják a gázmaszkokat, százezerszámra csinálják a bombamentes pincéket: ez mind nagyon szép...
Mit jelent az nekünk itt ebben a házban...
Van itt kérem ötvenhat lakás, és van összesen tizenhat gyermek.
Mindegy az már minekünk, még ez is sok, mert a gyermekek nem gondolkoznak a szülők fejével, a gyermek, akár fiú, akár lány, az mind a maga fejével akar gondolkozni, és a szülő hiába jár utána neki, hogy olyan útra vigye, hogy idővel jó polgári nép legyen belőle: ők most akarnak mingyárt valami szebbet és jobbat.
- Miért?
Van a kislánynak valami más állása?
- Állás...
Lehet ma állást találni?...
Állásban nem fizetnek; hát hat pengőből meg lehet talán élni?...
Nem mondom, ha egy gazdag anyja volna, aki eltartja, felruházza, mert a Flóránál kikötötték, hogy csinosan legyen felöltöztetve a kislány, ami természetes is, mert egy olyan előkelő helyen nem lehet mindenféle szutykos teremtésekkel dolgozni, a virágok közt a lányoknak is csinosaknak kell lenni...
Az én Klárikám pofikája az olyan édes, hogy elmehetne táncosnőnek is, az alakja finom, még növésben van, de már most is akár szépségkirálynőnek is megválaszthatják, két év múlva, nem is kételkedem benne, meg is fogják választani...
De hát kérem, én mit keresek?...
Negyven pengőt egy hónapban...
Ő hozna haza huszonnégyet, ha ő is hajlandó volna gyalog járni a hivatalba, mint én az Arany János utcába , az Akadémia utcába, mehetnénk együtt... de egy ilyen fiatal lánynak ezt hiába magyarázom...
Ő csak azt látja, hogy ott van a Speyer Ida, jó állása van, biztos állás, bankban van, és ő tartja el az apját, az apjának az öreg nővérét meg egy szobafestő testvérét.
Mind állásnélküli, és ő fizeti a szobabért és a kosztot... egy lány, kérem, s nem is szép lány: a fizetéséből, soha mellékkereset, s ő az egész család és az egész rokonság fenntartója...
Vagy ott van a második emelet 31-ben az asztalos Winkler , fülig tele adóssággal, az üzlet a nagyobbik fiú nevén, a lakás a kisebbik fiú nevén, ő meg maga úgy van bejelentve, hogy nem is lakik a házban, a műhelyben van beadva, hogy ott alszik, pedig itt van szegény a lakásban , csak a bejelentés más...
A házfelügyelőnek megfizetik a házmesterpénzt, a vicinek a vicipénzt, a gondnoknak a gondnoki díjat, házbért nem fizetnek ... és a pénzt a két fiú hozza haza, egyik nyomdász, a másik szerződtetett segéd egy fűszeresnél, és vele küldik haza a csomagokat, mint fiatal segéddel , szolgának használják, pedig bejelentett segéd...
Vannak kérem elegen , gyermekek, akik így segítenek a szüleiken, a földszinten két üzlet nincs kiadva, a pincében, a szuterénben három helyiség üres, a legnagyobb lakásokban is képtelenek házbért fizetni... én eleget mondom neki, hogy az egész házban csak három lakó van, aki soha nem marad adós, és az egyik a nagyságos asszony, örüljön hát, hogyha bejut a Flórához...
Mintha megnyitják a vízvezetéki csapot, úgy zuhogott a szó a szegény Bauernéből, frecskelt, és szétvágta a fröccsöket az egész házon...
Emma dideregve és szédülve hallgatta; az egész ház ilyen nyomorban tengődik körülötte.
Öt éve lakik itt, s nem tudja, hogy mi folyik a házban.
- A gyermek gyermek, és a mai gyermek nem olyan, mint mi voltunk annak idején, minket istenfélelemben neveltek és mi képesek voltunk éhezni a szüleinkkel és nyomorogni a háborúban, én egész életemet az utcán töltöttem , én voltam az a családban, aki mindig sorban álltam s jegyeket szereztem , hogy kenyeret és mindent kaphassunk...
Az én lányom már szabadon nőtt, és egész másképpen gondolkozik a dologról... mint az apja...
- Szóval, hova állott be?
- Hova állott volna...
Kérem, itt van a Türk méltósága, a Csepreghyné nagyságos asszonynak az édesanyja, és az mondta nekem, ő tud egy jó helyet a Klárikámnak, isten tartsa meg.
Ugyanis a Csepreghyné nagyságát itt hagyta az ura.
És most az, mint férj, utánajár, hogy válópörre adatokat szerezzen a felesége ellen... nem fog sikerülni, mert ez a kis nagyságos asszony, ez egy angyal.
Ellenben ő, a Csepreghy nagyságos úr, az kérem, annak viszonya van egy Lia nevű kisasszonnyal, aki eddig egy igen gazdag úrnak volt a babája a Rózsadombon, és most a Csepreghy úr ment utána és most ez tartja el...
Hát a méltóságos asszony azt mondta a Klárikámnak, hogy álljon be szobalánynak a Liához, és hozzon neki onnan híreket, akkor ő felöltözteti, és ad neki száz pengő jutalmat és ott is kap fizetést...
- És a lány vállalta?
Bauerné sírt.
- Tetszik látni: nekem már nincs lányom...
Én csak küzdöttem érte, és feláldoztam magamat mint anya, s a gyermeket elszédítették ilyen pénzígérettel, és én itt maradtam magamban, mint egy megszedett szőlőszál...
Csakugyan olyan volt.
Megöregedett, csak most látszott meg rajta, hogy az utolsó napok alatt elvesztette az energiáját és frissességét.
- Minek élek én már?... - sírt és törülgette a könnyeit.
- Ezért éljek?
Hogy engem az én fiatal gyermekem, a szemem fénye, isten őrizze meg minden bajtól, így hágy el, mint egy igazi szegény anyát, s egy ekkora piszkos ügybe kavarják bele?...
Szép nagysága és szép méltósága, akik ezt kifőzték , és a gyermeket becsalogatták csokoládéval és ajándékokkal, és blúzt adtak neki, szoknyát adtak neki, a fiatal nagyságának a trottőrruháját is neki adták, s még vettek is neki egy csinos kék ruhát a Filléres Áruházban.
És pénzt is adtak neki, a kislány tíz pengőt hagyott otthon nekem az asztalon tegnap, mikor eltűnt, s nem írta meg, hogy hova ment, úgyhogy én ma egész nap csak őutána futkostam, és meg is tudtam mindent, s beszéltem is vele ...
Ne tessék senkinek egy szót se szólani a dologról, mert a végén a rendőrségre kerül, és ott megvizsgálják, az erkölcsrendészetre viszik ...
Rettenetes mit szenvedek én huszonnégy óra óta, mert én tudom, milyen következményekkel jár az ilyen, ha egyszer beleavatkozik a rendőrség...
Emma kiszáradt szemmel nézte a szegény asszonyt.
Irtóztató az erkölcsi szenny, ami a fiatal lányokat környékezi, s ez még nem is látszott oly végzetesnek, még sokkal rosszabb is történhetett volna már a kislánnyal ...
Ez csak átmeneti állapot...
Lépcső lefelé...
- De én nem akarok hálátlan lenni a nagyságos asszonyhoz.
A nagyságos asszonynak mindegy, hogy melyik kislányt helyezi el a Flóránál.
Itt van a Rosenzweig Adélka, a Rosenzweig szabó lánya, az apja most öveket csinál , olyan díszövek, amik most divatosak, és ő maga hordja el a nagy áruházakba , s egész nap dolgozik és árul: ennek a lánya, ez is olyan korú, mint az én Klárikám, de apja van, férfikéz alatt van, tehát nem lehet vele ilyeneket csinálni, ezt nagyon melegen merném ajánlani.
Igen jó család, a fia most az egyetemen van Szegeden, és az egész család, akármilyen nagy szegénységben van is, tökéletesen tisztességes és szorgalmas, és a kislány is, ha nem olyan csinos is, mint az én Klárikám, nagyon meg fog felelni...
Tessék szíves lenni, hogy ő menjen be arra a helyre, ahova az én gyermekemet tetszett beajánlani...
Emma kedvetlen lett.
Egy lány helyett másik, egyik család helyett a másik ...
Nem volt hozza kedve.
- Roppant kedves népek, csak anyagilag rosszul állanak.
A fiú már ügyvédnél dolgozik ott Szegeden, és amit keres, azt mind hazaküldi.
Istenem, ez a Rosenzweig Frédi, ha ez megtudja, hogy a Klárika...
Az istenre kérem, ne tessék senkinek egy szót se szólani arról, amit elmondottam...
- Jaj istenem! - sóhajtott Emma.
- Ez a szörnyű világ, ez a szörnyű szegénység az egész vonalon.
- Nagyon jól tetszik mondani, itt van a szomszédom, elektrotechnikus fiatalember, oly ügyes, mindig van valami szerelőmunkája.
Az apja, kérem , most már van egy hónapja, egyszer csak egy délután föláll, azt mondja , elviszem a gyereket a Ligetbe.
Mert az is tönkrement ember, vasmunkás volt , aztán kiesett, és alkalmi üzletekkel kezdett foglalkozni, megbukott , felgyűlt a sok adósság, és ő meg belezavarodott.
Kicsit sétált a gyerekkel a Ligetben, akkor hazakísérte, és azt mondta neki: eredj fel szépen a lakásba , ő pedig elment, s azóta senki sem tud róla semmit.
Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el...
Nincs itt egy család se, amelyiknek meg ne volna a maga sötét foltja.
Julis megsokallotta odakint, hogy ez a Bauerné ilyen sokáig ül itt, s bejött nagy hetykén, mint valami csendőr, s azt mondta:
- Nagyságos asszony, kérem, tessék már vacsorálni!
Bauerné felállott.
Megértette, hogy illő lesz eltávoznia.
Sok szóval, sok síró beszéddel bocsánatot kért, s elment.
- Hogy mi van vacsorára? - kérdezte Julis.
- Hát bizony én délbe se főztem , mert folyton ezt a kéményseprőt vártam.
Hideget ettünk, és a nagyságos asszonynak is csak hideget tudok adni, mert a sparherttel reggelig várni kell.
Ma úgy is péntek van, hát egy kis böjtös ételt hoztam.
Tejfeles túró van, zöldhagyma is van, retek is van, vaj is van, ami csak tetszik, minden van.
Emma örült a menünek.
Délben szokatlanul jóllakott, és ma annyi izgalma volt , hogy avval még inkább jóllakhatott.
Julis egy csésze hideg kávét is hozott.
Évike már evett, de most végre, hogy hozzájutott az anyjához, mellé telepedett, és Emma minden falatjának felét megosztotta vele.
- Mi lesz belőled, édes kicsim - simogatta meg az arcát.
- Mi lesz belőled ebben a világban?
- Hastáncosnő - mondta Évike, s Emma elszörnyedt.
Micsoda szavakat s micsoda fogalmakat tanul meg egy kis lánygyermek ebben a világban...
Borzasztó fájdalom fogta el.
Egész nap nem lehet vele.
Kénytelen eltűrni hogy cselédek, vicigyermekek és lehetetlen népek közt nőjön fel.
Mit fog a jövőben a lelkében hagyni ez a múlt ?...
Rátelepedett a Csikágó nehéz levegője.
A nyitott ablakon beszállott a szürkeség.
Az esti koldus némaság.
A zebraszürke malterpaloták, a börtönutca zsúfolva nyomorral, szegények kétségbeesésével.
Itt mindenki sírva nyeli le a falatját, mint ő.
Elfojtott könnyei befelé szivárogtak, le a torkába, s megnedvesítették a kenyérgalacsinokat, amiket nyelt.
Oly fáradtság, olyan tikkadtság volt hirtelen benne: most meg tudott volna halni.
Kimondhatatlan reménytelenség volt a kis szoba főbérlője...
Itt élni... itt élni ebben a városnegyedben... még a kifizetett lakásban is halálos ítélet, de mi lehet azokkal, akiknek a házbérgond is ott van a szűkös vacsorájuk felett, hogy virrasszon az alvók álmán, mint egy vámpír.
A gyerekek szennyes keresetét is vígan bekapja ez a szörny, nem bánja, ha lélek- és szívhandlírozással kaparják is elő a házbért, a legirtóztatóbb pók a Nyomor, ott a sarokban szövi hálóját, s ebben a hálóban minden légy beleakad.
Csikágó...
Egész Budapest...
Csikágó ez a város keresztül-kasul és alólról felfelé, mindenestül... vagy még ennél is rosszabb.
Itt egy központi légszivattyúra van berendezve ez az egész metropolis, a vízvezeték nem működik jól, a központi fűtés csak szórványosan, de a házbér szivattyúja ...
Hivatali kollégáira gondol, a Flachmannékra, Sterkekre... vajon mit beszélgetnek most, fájó ijedelemmel összebújva, s őrá fordítva csekély reménykedésük tolvajlámpáját... ő felpiszkálta a tüzet... most aztán tessék rakni rá...
Sztrájk... felmondás... "eltaposom a kígyófészket"... szegény ártatlan kígyók, akik tátogó, ártatlan szájjal vízcsöpp és élelem után és egy kevés lélegzet, levegő után lihegnek...
Óh, ti szegény emberek, de rossz helyre irányítottátok bizalmatokat...
Ő soha, soha nem lesz képes segíteni ezeken.
Istennek kellene lenni, hogy a nyomorúságnak és a bánatnak ezt a kimeríthetetlen tengerét egy kétsoros rendelettel eltüntesse...
Még evett, mikor Vilma belibbent.
Már megint más ruha volt rajta.
Vadonatúj imprimé pongyola.
- Jaj, de édes ez a Dezső - ült le mellette kacagva és otthonosan.
- Sok ruhád van - mondja ő.
- Ó, dehogy, most vettem ezt a vacakot hétnyolcvanért...
Az anyagot nem kapja meg az ember ennyiért... - s megfogja a ruha kelméjét, és morzsolgatja egy pillanatig.
- Szóval azt mondja Dezső: Maga nem szereti a kaviárt?
És kicsattanóan kacag.
- Kaviárt; maga őrült - mondom neki -, gondolom kaviárért pénz kell...
Még csak ez hiányzik az Elemér utcában: kaviár.
Emma fáradt szemidegekkel néz rá: milyen csinos ez a szegényke... kis örömök... az ura börtönben, önkoszton... az is örülhet most... milyen jól jött neki ez a szokatlan szobaúr, néhány fillérrel többje van, s az már hogy fel tudja eleveníteni...
- Erre csak kivesz a tárcájából egy ötvenpengőset... azt mondja: ez elég rá?
És hosszú, önálló kacagással:
- Ezer szerencse, hogy már be van csukva minden bolt.
Csak nem képzeli, hogy az Aréna úti vendéglőkbe elmegyek neki kaviárt szerezni...
Jó lesz az vasárnap estére is...
S a haját két tenyérrel elrendezi.
A haja is frissen van ondolálva...
Csak belenyúl a keblébe és kiteszi az asztalra az ötvenpengőst:
- Most adta ide, mióta bementem...
És az az érdekes, hogy némely dologban olyan fösvény, mint a kutya.
Mikor mondtam, hogy a fehérkenyér negyven fillér, azt mondta, drága.
Vettem rozskenyeret harminckettőért, azt mondja : mindig ezt vegyek...
Majd veszek neki huszonnégyért barna akciókenyeret , kíváncsi vagyok, az hogy ízlik.
Az asztalon teregette, simogatta két tenyérrel a friss, ropogós ötvenest , annak a gyenge kék színe, mint egy harangvirág villog a sárga villanyfényben.
Évike, aki vele jött be, s az anyjához simulva lesi a szót, most odacsúszik hozzá, és az ölébe kuporodik, oly ismerősen és bizalmasan, hogy Emmának az az érzés villan fel a szívében, hogy ez a gyerek még jobban otthon érzi magát a Vilma ölében, mint az övében...
- Tudod te, mi ez? - kérdi tőle Vilma.
- Pénz.
- De milyen pénz?
- Sok pénz.
- Ha neked ennyi pénzed volna, mit vennél?
- Mindent, anyucinak meg neked meg vici Janinak.
- A fenét, vici Janinak.
Ez is jól adja - és Vilma harsányan felnevet.
- Ezen kaviárt kell venni.
Majd veszek neki egy olyan kis üveget, öt vagy hat pengőért, nem őrültem meg, hogy egy dézsával vegyek.
Évike szenvedélyesen a szájacskájára tapasztja a bankjegyet, és csókolgatja.
- Teszed le rögtön - kiált rá ingerülten Emma -, piszkos.
- Pénz tiszta - viháncol Évike.
Vilma érti, hogy a pénz ellenségességet költ, s elteszi a kebelébe.
- Jaj, de furcsa egy ember.
Hogy ez az egész hetet el tudta lopni itt a szobában...
Tudod, megivott naponta tíz üveg sört; de csütörtökön pezsgőt kellett neki hozni.
Azt mondja, ő most pihen.
De máskor meg hozzá fog sírni , hogy mennyi dolga volna, milyen nagy kár éri hogy nem megy a munkája után , és nem megy, és nem megy.
Még nem láttam ilyen embert.
Úgy tud játszani , mint egy gyermek.
Hozatott velem egy olyan kockajátékot, dobni kell a kockát, hatoldalú kocka, és egy mappán a bábukat tologatni...
Fél napokat muszáj vele játszani, nem tudok semmit se csinálni, alig lehet elszökni tőle, bevásárolni.
Emma gyanúsan nézett rá, s meg akarná tudni, hogy vannak ezek egymással .
Vilma megérzi.
- Tudod, ez úgy bánik velem, mint egy nebántsvirággal, ez úgy tudja tisztelni a nőt bennem...
A világért meg nem érintene.
Ha véletlenül hozzáér a kezem , elkapja, mintha tűz égetné meg.
S Vilma lehunyt szemmel kacag.
Vajon el lehet ezt hinni?
- Már alig várom, hogy az a Feri megjöjjön, mert én azt hiszem, ez addig nem mer kilépni a házból, míg Feri nincs Pesten.
Igaz, minden reggel elmegy a Széchenyi fürdőbe.
Nekem kell elkísérni őt odáig, még azt is akarná, hogy várjam meg vagy menjek érte, de olyan bolond már nem vagyok, nem gyermek , csak hazatalál.
És mégis mindig elmegyek érte, és várok rá egy órát is, mert mindig attól félek, hogy ez egyszer megszökik.
Csak azóta nem féltem annyira, mióta Feri írta, hogy vasárnapra itt lesz, és együtt akar lenni ... veled, édesem.
Emma idegesen vonta össze a szemöldökét:
- Igen, táviratozott, hogy vasárnap a büfében feketére, négyesben...
- Hát erről akarok beszélni.
Mit szólnál hozzá, szívecském, én meghívtam őket ebédre.
Emma megrémült.
Már benne is felébredt a gondolat, de azonnal elhessentette .
Egy ebéd éppen kimerítené az egész meglevő pénzét.
Csak egy üveg Maraschino , s egy üveg kecskeméti törköly... s vége a hónapnak...
Most meghívni három embert... csirkét vagy fiatal libát... s egy húst... torta...
Remegés áll a gerincébe, miből?...
- A Dezső adott rá pénzt, csak egy baj van, nem tudok hol teríteni...
Nincs szobám... az nem lehet, hogy az ő befüstölt egyetlen szobájában terítsek, és téged is oda hívjalak meg... én azt gondoltam, szívem, életem, drágaságom : én az ebédet megfőzöm, és itt nálad, mert itt már a sparhertet megcsinálták , és az most biztosan kitűnő lesz, de az enyémet nem is lehet megcsinálni ...
És itt nagyszerűen lehetne teríteni... nekem, megvallom, semmi szerviszem sincs...
Dezső, ha tudná, rögtön rám parancsolna, hogy menjek, vegyek ... adna pénzt, arról szó sincs, de hát mindennek van határa...
Nekem is van önérzetem...
Emma tiltakozni akart, de nem mert...
Minden érzése azt diktálta, hogy a leghevesebben ellene mondjon, de Vilma annyit beszélt, és olyan gyorsan, nem lehetett belevágni...
Ő csak ült csüggedten, szegénységének bátortalanságában, és nem tudott semmit se mondani.
Nem mondhatta, hogy ő fogja meghívni a társaságot...
Mit csináljon, a könnyek szorították a torkát...
Most elveszítse?... most mindent elveszítsen?... vagy bele engedje magát zuhantatni valami sötétségbe, amire eddig egész életében nem lett volna képes...
Az valóban lehetetlen, hogy ő a büfébe menjen el, s ott találkozzék velük...
Fél kettőkor a büfében... mikor ez csakugyan nagyon szép és kellemes lehetne...
S Vilma a hallgatását beleegyezésnek véve, már az ebéd részleteit tárgyalta .
Már ő meg is beszélte a Garay téren a rendes kofával, hogy fiatal libát hoz tőle, szép fiatal libát.
Az ki is fizeti magát, mert a zsírja maga érték ...
Csinál egy jó húslevest, szép zöldséggel, metélttésztával, s a marhahúst elkészíti sóskamártással, krumplival és rizzsel, a libának az apró részeit rizsesnek, s a húsát egyben kisütve...
Ehhez lesz almakompót és áfonya...
Az áfonyához különösen ragaszkodott, már azt meg is vette...
Csinál egy szép diótortát, abban specialista, tejszínes, gyönyörű tortát csinál és feketének a legfinomabb kávéból vesz öt dekát, az nyolcvan fillér...
Bornak meg vesz kétféle bort, egy édeset és egy savanykásat, és már likőrt vett is , Martell-konyakot, mert Dezső azt mondta, semmi más nem kell, csak egy üveg Martell-konyak.
Ezt is már meghozatta a Belvárosból, mert itt nem lehet kapni csak Zwackot.
Itt semmit se lehet kapni a Csikágóban, de mindent behoznak.
- Nem tudok mit mondani, majd reggel megmondom - szólt Emma -, görcsös főfájásom van, aludni akarok rá egyet.
Majd aszpirint veszek be, az segít.
Vilma egészen mást ajánlott, mindenféle orvosságneveket mondott, de Emma határozottan tiltakozott, neki az aszpirin a legjobb.
Boldog volt, mikor magában maradt.
Csak végigzuhant a nagy díványon, és a halántékára szorította a kezét.
Évike odabújt hozzá, és az ölében elaludt.
Ez a gyermek is teljesen elromlik .
Már mindennapi lesz, hogy így alszik el, s neki nincs ereje levetkőztetni, s lefekvés előtt megfürdetni.
Hová lett az ő szép élete.
És akkor jön a posta és a legnagyobb meglepetésére, hozza a mindennapi expresszlevelet.
- Pécs... - nézi a feladóbélyegzőt.
Akkor megnézi a táviratot, és az Szegedről van feladva.
- Hogy lehet ez?
- Hogy lehet, hogy a levelezőlap Pécsről jön, s azt már megelőzőleg távirat jön Szegedről.
Itt valami rejtély van.
Valami, ami nem tiszta...
Ebbe bele lehet őrülni ...
Pécs és Szeged...
Emléke van arról, hogy Pécsről csak Budapesten át lehet Szegedre menni...
De ez oly óriási út...
Hol csavarog ez az ember?
Hogy tud átmenni pár óra alatt Pécsről Szegedre...
Vagy talán megbízottja van Pécsett, aki az expresszleveleket csak úgy feladja naponta, míg a csirkefogó, isten tudja, merre csavarog...
Ez már aztán a teteje mindennek...
A táviratot délután négy óra tizenhét perckor adta fel Szegeden...
A levelezőlapon nincs napszak... de hogy vonaton bejöjjön este tíz órára, legalábbis délben kellett feladni...
Hát négy óra alatt át lehet menni vasúton, Budapesten keresztül Szegedre?.. .
Vagy vicinálisok segítségével meg lehet tenni ezt az utat?...
Mert, ha reggel adja fel a lapot, az nem éjjel ér ide, hanem már délben...
De éjjel ért...
Nincs menetrendje, ha volna, ő is ki tudná számítani a vonatjárást.
Ki lehet ez az ember ?...
S mi köze neki ehhez az emberhez?...
Semmi...
Nem is kell...
Hagyják békén...
És mikbe sodorta bele őt máris...
Ez valami gonosz és kietlen rossz lélek ...
Csak ártó hatása van...
Alig látta, semmit sem tud róla, egyáltalán semmit...
És mégis ráépítette az egész életét...
Őrület, őrület.
Hova lett az ő nyugalmas, beosztott, szép élete...
Neki ezért felelősséggel tartozik...
Valaki kell, hogy megfizesse ezt az ő szerencsétlen hetét...
Mi volt ő egy héttel ezelőtt: tisztelt és nyugodt lélek...
És most egy betörő... egy valóságos és igazi betörő...
S most az álma újul fel benne: az álom igazat mond, mert amire éberen nem is gondolt, álmában megvilágosodott... és e pillanatban szentül hiszi, s eskü alatt vallomást merne tenni róla, hogy valóban látta, hogy Fess Feri odament a kövér henteshez és megsimogatta a vállát, és... akkor csente ki a zsebéből a tárcát.
Ezerhatszáz pengőt...
Az nem mentség, hogy megbánta a bűnét, és a pénzt visszaküldte a hentes alkalmazottainak...
Nem mentség ?...
De ez megint valami új világításban tünteti fel előtte a dolgot és az embert...
Ha ő a betörő, a zsebtolvaj... akkor hogy kell ezt megmagyarázni?...
Hogy lehet azt elképzelni, hogy a zsebtolvaj a pénzt visszaküldi szociális segélyképpen...
Vagy valami történt a gazember lelkében?
Elvörösödött: ő lett volna hatással rá?...
Őmiatta küldte vissza a pénzt?...
Mert abban utóvégre nem biztos, hogy zsebtolvaj...
Hiszen nem látta, hogy kihúzta a tárcát...
Most új vérhullám önti el a fejét és az egész testét...
A kulcsok...
Erre még nem is gondolt... hogy jutott ez az ő kulcsaihoz?
Ő nem emlékszik, hogy a táskáját leejtette volna.
Emlékeznie kellene, hogy leesett, és minden kiszóródott belőle...
Nem, az belenyúlt...
Egy betörőnek semmi azt a zavart és azt az ájult rémületet felhasználni, hogy hidegvérrel kiszedje a táskájából a kis szarvasbőrtokot, amiben a Wertheim-szekrény kulcsai benne voltak...
De ha kivette, mért küldte vissza ?...
Közben kellett benne valaminek történni...
Azalatt fordult meg az egész lelke, míg ő bejött a kapun, s az magában maradt...
Elképzelhető az, hogy egy férfi, egy gazember, egy eltökélt betörő zsebtolvaj egy nő miatt egy pillanat alatt szakít a múltjával, és visszaküldi a páncélszekrénykulcsokat, és visszaküldi az ellopott ezerhatszáz pengőt a meglopott hentes alkalmazottainak?...
És honnan tudta meg az alkalmazottak nevét és címét...
Nem figyelte meg a kéményseprőt... különös, nem is vetett rá ügyet, hogy csak egy szót is kérdezzen... de ki van zárva, hogy az utalványokat a céghez címezze: ezzel nem ért volna el semmit...
Akkor a főnök egyszerűen elfogta volna az utalványokat... de itt, úgy látszik, az emberek megkapták a pénzt, és el is költötték, ez csak akkor lehetséges, ha a lakásukon kapták meg a negyven pengőket...
De honnan tudta a lakásokat , mikor ő még azon az éjszakán elutazott.
El kellett utazni, mert másnap már Kaposvárról küldött levelezőlapot...
Ha megkérdezte volna a kéményseprőt , hogy honnan jött a pénz, a Veritás által feladott pénz az embereknek, akkor világosság derülne az egészre...
Talán csak azért utazott el, hogy vidéki postán feladja a pénzeket?... vagy csakugyan van valami üzlete, dolga azon a tájon, amerre járt?...
Ez egy végtelenül ravasz ember, de a legnagyobb ravaszság is elfelejt valamit... a távirat és az utolsó expresszlevél keresztezi a kiszámított tervet...
- Nem: ezt az embert meg kell csípni...
Legegyszerűbb volna, ha reggel feljelentést tenne ellene a rendőrségen ...
Kötelessége is...
Állampolgári kötelesség egy betörő elfogatása.
Aki erre képes, annak múltja van...
Van is: ő maga árulta el magát...
A büfében azt mondta: aki itt van, annak mindnek priusza van...
Honnan ismeri a kollégáit, ha nem onnan, hogy közéjük tartozik...
Na hiszen, neked is szerencséd van, kedves barátom - szólt önmagához s felnevetett.
- Nagy hódítást csináltál: egy hivatásos betörőt visszatérítettél az erkölcs útjára.
S már egyáltalán nem fájt a feje.
Most, hogy úgy sejtette, egészen tisztába jött a kérdéssel, teljesen elmúlt a főfájása, amit nyilván csak a kínos probléma zavarossága idézett elő.
Beszélni kellene Vidával...
Vidával?
Jó vicc...
Még egy hét előtt Vidára számíthatott volna, ma ?...
Éppen emiatt romlott el Vidával a régi tiszteletteljes és személytelen viszony ...
Milyen csodálatosak a férfiak...
Ez a Vida megérezte rajta a bűn szagát ...
Szegény Vida, ez egészen megbolondult amiatt, mert nem tudta, mi az, ami ővele történt...
Igaza van: ő ma egy egészen más nő, mint egy héttel ezelőtt volt.
Ennyire ragályos a gazemberek hatása?...
Olyan ragályos, mint a ragályos betegség ?...
Bacilusai vannak a gazságnak, amit a többi gazember azonnal megérez ?...
Vida eddig is gazember volt, ott a Lia esete...
Hopp , Lia...
Vajon ez nem ugyanaz a Lia, akihez a Bauerné lánya beállott cselédnek?...
Így komplikálódik és így fonódik a gazságnak minden szála?...
Fantasztikus, fantasztikus.
Erre más szó nincs, csak az, hogy fantasztikus.
Egész felduzzadt benne a vér, s felült az ágyban, a forró ágy nem bírta a testét, kivetette magából.
Felállott, átment a másik szobába, s lenézett a nyitott ablakon az utcára.
Mély csönd volt az Elemér utcában.
A villanylámpák égtek, sárga fény öntötte el a szürke utcát.
A nyomor emberei mind alusznak.
Egyetlen világos ablak nincs sehol.
A nyomor alszik.
Ilyenkor van ébren a bűn...
Itt terem a bűn, ezen a tájon.
Szegény polgárok és éber csirkefogók.
És ő nem tud aludni, mert belevette magát a titok és a hajsza.
Tisztázzuk a dolgot:
Fess Feri, akinek ez nem az igazi neve, hanem a betörő neve... azt mindenki tudja, hogy ilyenféle vicces nevekkel szokták a betyárok magukat ékesíteni...
Bogár Imre... ez sem volt neve a régi betyárnak...
Sobri Jóska... ezek mind dísznevek...
Fess Feri... lehet ennél jobb nevet kitalálni erre a fess jasszlegényre?...
Fess a gazember, de most emberére talál...
Ff... fuj...
Hallatlan, milyen vicces és vakmerő...
Szeretne egy utalványt látni, nincs kizárva, hogy azon valahol kis betűvel rajta van az Ff...
A gengszterek nem félnek attól, hogy áruló nyomokat adjanak magukról... el vannak bizakodva...
Szóval ez egy gengszter...
Pesti gengszter...
A cimborája itt van a szomszédban...
Nem mer kimenni egyedül az utcára...
Érte kell menni a Széchenyi fürdőbe, másképp nem mer hazajönni...
Nem világos ?...
Bujdosik a gengszter a csikágói kőrengetegben...
Most már ellenállhatatlan vágyat érez, hogy meglássa...
Szembe akar velük nézni...
Ötven pengő kaviárra?...
A fene a gengszter gyomrát...
Fiatal liba ?...
Kit kellene meghívni vasárnapra?...
Dr. Nyiri jut az eszébe.
De nem tudja , hol lakik...
Ez megmondaná... hacsak nem tartozik a bandába...
Mért tartozna ?...
Az összes csibész csak nem ismeri mind egymást...
S ez nem is csibész: ez egy szegény úrifiú, akit a végtelen nyomor odáig süllyesztett , hogy élősdi legyen... hogy is mondta: tarhál... még attól sem iszonyodik , hogy magános nőktől öt pengőt pumpoljon...
Szép kis világ...
Úriemberek ...
Igen...
Ezt megtalálni nem lehet nagy dolog: ha bejelentett lakása van , akkor a rendőri bejelentőhivatalban megmondják a címét...
Dr. Nyiry, ezt csak meg tudják mondani...
Reggel elküldi a Kőniget a bejelentőbe, és kikutatja a címét, akkor levelet ír neki, s meghívja vasárnap ebédre, hadd egyen egyszer egy jó ebédet...
Ezen még mosolyog is.
- Nagyon jól van, kedvesem, becsallak benneteket az oroszlánbarlangba.
Legjobb volna mindjárt egy detektívet hívni meg az ebédre.
Nem.
Ez mégis sok lenne...
Mért lenne sok ?...
Már irgalmas velük szemben?...
Lenéz az utcára.
Ott állottak a kapu előtt...
Ide kísérte el, és itt nézett utána, mikor ő bemenekült...
Akkor elment...
Hova ment?...
A kulcsok a kezében voltak...
Vajon nem azért kereste vele az ismeretséget, hogy ezeket a kulcsokat megszerezze?
Vajon nem a Flóra ellen indult hadjáratra?...
Túl sokat tudott a Flóra dolgairól, s oly óvatlan volt, hogy egész fesztelenül beszélt arról, hogy a Flóra...
Úristen, mit is mondott a Flóráról?.. .
Persze, benne nem volt semmi gyanú... azt hitte, a Flóra a világ közepe, s arról mindenki tud mindent, még többet is, mint ő...
Mert ő még akkor nem tudott semmit róla...
Akkor még nem sejtette, hogy dekkszámlák is vannak a világon...
Milyen buta is egy főpénztárosnő.
Ez direkt butáknak és korlátoltaknak való foglalkozás.
Itt nem is válik be, akinek esze van , teljesen gépies munkát kell végezni.
Semmi magasabb és kvalifikáltabb gondolatra nincs szükség, csak bevezetni a tételeket, amikről mit sem tud .
Öt éve írja ezeket a tételeket, és sejtelme sem volt soha arról, hogy ki az , akinek befizetése vagy kifizetése van, s hogy miért adják ki, vagy veszik be a pénzt.
Minden keresztülmegy a pénztáron, de a pénztár az egy tökéletes hülye.
De ő ma már nem hülye...
Honnan vette ő azt a szellemességet, hogy olyan ravaszul találkozott ma Flachmannéval ?...
Bement egy drogériába, s vett egy darab szappant, amire nem volt szüksége, s Flachmanné megértette, s az is elment venni valami csekélységet, amire valószínűleg nem volt semmi szüksége...
És hogy találkoztak a sötét Dohány utcában...
Hol támadt őbenne ez a betörő-zsenialitás, ha nem a Fess Feri úr őfelsége gengszterszelleme ihlette meg ?...
Szegény Vida.
Ebbe kell neki kitörni a nyakát...
Most már mindegy: gyerünk tovább.
Az éjszaka kissé hűvös volt, s megfázott.
Visszament az ágyába s lefeküdt.
És nemsokára nyugodtan elaludt.
8
Reggel, mikor kiment a fürdőszobába, nagy beszélgetést hallott a konyhában .
Benyit, s Vilma dirigálja Julist.
A sparhert előtt állottak, és azt vizsgálták.
Emma sóhajtva ébredt rá, hogy az élet könyörtelenül halad előre, ha egyszer megkezdett valamit.
Itt van a szombat, holnap itt lesz a vasárnap...
De mi lesz ővele?
Nagyon jó lett volna, ha ő éppen olyan vidáman tudott volna felkészülni a vasárnapra, mint a szomszédasszonya, de az is jó lett volna, ha éppen olyan elszántan tudott volna a saját céljaira gondolni, ahogy azt az éjszaka elhatározta.
Mikor el akart indulni hazulról, legnagyobb rémületére Flachmanné érkezett.
- Jaj de jó, hogy itthon találom nagysásos asszony, már rettegtem, hogy elkésem.
A vékony, nagy homlokú asszonyka ki volt fulladva.
Bevezette, s leültette.
- Tudja, nagyságos asszony, bent nemigen lehet beszélni, azért jöttem , óvatosnak kell lenni, mit csináljunk...
Kicsit mosolygott, s nagy, világos szemei oly nyugodtan és okosan néztek.
Úgy beszélt, mint egy biztos üzletről, amit kiszámítva kell elintézni.
- Voltam Sterknél.
Sterknek nagy családja van.
Felesége és öt gyermeke.
Neki igen nagy elhatározás, hogy egy lépést is tegyen.
Mi történik, ha valami rosszul sikerül, s ő elveszti az állását?...
Ha egy szabályszerű sztrájkot jelentünk be, akkor a dolog rendben van, mert akkor a párt veszi kezébe az ügyet...
De ha csak így, magunk szakállára tervezgetünk, akkor a legnagyobb veszélynek néz elébe az egész ügy.
Várt, hogy Emma nyilatkozzék.
De Emma nem szólt egy szót sem, csak nyugodtan nézett a szemébe.
Ő is várt.
Ő is azt várta, hogy ezek mondják meg, mit kell hát tenni?
Flachmanné zavarba jött.
Sok ideje nem volt, diskurálással nem lehetett tölteni az időt.
- Én megnyugtattam, hogy a nagyságos asszonyban határozott szándék van, és a nagyságos asszonyban mindig volt és lesz annyi erkölcsi erő, hogy nem fogja kiadni a segédeket, akik kisemberek, és egzisztenciájukat veszélyeztetik a köz érdekéért...
Újra hallgattak.
- Erre Sterk megtette azt, hogy saját személyes adatait, amiket ő gyűjtött már régibb idők óta, átadta nekem, hogy mutassam meg a nagyságos asszonynak .
Azért is jöttem el.
Tessék, itt vannak az adatok.
Kinyitotta kis, fekete retiküljét, és kivett belőle egy kartonlap-gyűjteményt.
- Nagyságos asszony: itt vannak a gyanús számlákról készített kivonatok.
Emma habozott még mindig.
- Kérem, kedves Flachmanné, ha kételkednek bennem, akkor ne adja át.
- Kérem, nagyságos asszony, ha a legparányibb kétségem is lett volna, akkor nem is jöttem volna el.
Ha kétségem lenne, azt nem lehetne egy szolidaritási nyilatkozattal eloszlatni.
Nekem a nagyságos asszonyban semmi kétségem nincs, hogy csak a legjobbat akarja.
Legfeljebb arról van szó, hogy lesz-e elég ereje, hogy bizonyos körülmények között meg tudja őrizni ez adatok eredetéről való szigorú titoktartást.
Emma hallgatott.
Aztán:
- Mindnyájan emberek vagyunk.
Angyal nem vagyok én sem.
- Tessék - mondta Flachmanné, s letette elébe a lapokat.
Emma egy ideig nézte, anélkül, hogy hozzáért volna.
Elolvasta a legfelső lapot, amely szabályszerű másolata volt a főkönyvben levő folyószámlának.
- Kérem, ezek a lapok nem az üzemből valók.
A papírt boltban vásárolta Sterk .
Az írógép nem az üzletből való.
Maga a lap nem árul el semmit.
Emma nézte a lapot.
A legfelsőn ez a cím volt:
Bologna herceg
A kivonatban hat vagy hét tétel szerepelt.
A végösszeg 176 524 pengő volt.
Ő is emlékezett erre a névre, s érdekes, neki mindig gyanús név volt ez a Bologna herceg, sőt egy ízben meg is kérdezte Vidától, van annak már két éve, hogy ki az a Bologna herceg?
- Egy olasz barátunk - mondta Vida, s mást nem mondott.
Ahogy látta, a herceg évente egy ízben szokott felvenni harminc-negyvenezer pengőt, a múlt évben volt csak két tétele.
Pillanatokig tűnődött, ekkor felemelte a lapot, és megnézte a következőt.
Fejér Ignác
A rovatokban sok apró tétel volt.
A végösszeg 76 000 pengő.
Aztán sorra vette a többi lapot:
A neveket nem tudta fejben tartani.
Volt vagy egy tucat lap.
- Tizenhét folyószámla - mondta Flachmanné.
- Mit csináljak ezzel?
- Azt tanácsolom, tessék most idehaza hagyni.
Másolat van róluk a Sterk birtokában.
Emma hallgatott.
- Ezt úgy méltóztassék felfogni, hogy ezek a nevek gyanúsak, hogy egyáltalán nem létező nevek.
Minden egyes esetben Vida igazgató úr személyesen veszi fel mindazt a pénzt, amit ezekre a nevekre folyósítanak.
Soha senki személyesen nem jelentkezett.
Ha tehát valaha vizsgálatra kerül a sor, akkor az igazgató úrnak azt kell igazolnia, hogy ezek a nevek létező nevek, és ezek a tételek valósággal fedezett dolgok.
Emma megdöbbenve nézegette a neveket.
Winkler Ármin, Balassa Bálint, Szabó János... ilyen neveket látott.
- Itt van egy összesítés: névsor és az egyenlegek.
Flachmanné egy lapot nyújtott át.
- Ha a nagyságos asszony esetleg valaki előtt, aki megbízható és megnyugtató egyéniség, és előtte kívánja igazolni, hogy a gyanúja alapos... akkor tessék ezt a lapot megmutatni, és csak szükség esetén kell előállani magukkal a számlakivonatokkal.
Emma gondolkodva nézett a Flachmanné nagy, nyílt, kékesszürke szemébe.
- Köszönöm.
Igazán nagy bizalom...
Meg vagyok hatva, kedves Flachmanné.
- Én most megyek is.
Kérem, tessék ezt a legjobban elzárni.
Felállott s indult.
Emma kikísérte.
- Mehetünk együtt, hiszen én is megyek - mondta.
- Ó, nekem még dolgom van az Andrássy úton, csak méltóztassék a szokott útvonalon menni a hivatalba - mondta az asszony.
Emma ezt helyesnek találta.
Mikor Flachmanné elment, ő visszament a szobába, s az iratokat kézbe vette .
Még egyszer átfutotta őket, s közben átfutotta a testét valami borzadás.
Ezzel még semmit sem csináltam - biztatta magát.
De meg volt zavarodva, s gondolkozott, hogy hova is tegye.
Bement a hálószobába, kinyitotta a ruhásszekrényt, és betette a lapokat a törülközők alá.
Mikor elment hazulról, a Vilma ajtaja előtt egy kéregetőforma embert látott állani.
Olyan munkásembernek látszott, Vilma éppen kinézett az ajtón, s valami pénzt adott az ember kezébe, aki azt megköszönte, de belépett az ajtóba s ott maradt, és valamit mesélni kezdett annak, aki belől állhatott.
Egy pillanatig az az érzése volt, hogy odamegy, de arra gondolt, hogy veszély nem lehet, hiszen férfi van a lakásban...
Amint elment az ajtó előtt, a férfi ránézett, s oly erős szeme volt, hogy ő megborzongott...
Még mikor a lépcsőn ment lefelé, akkor is érezte a hátában a kutató, kemény, gyilkos szemeket.
Vajon ki lehet ez a kéregető.
Úgy érezte, hogy több volt kéregetőnél...
Ilyen korán reggel nem is szokott kéregető bejönni a kapun.
Talán Bábori Borczát keresik?
Ettől újra meghökkent.
Csak nem detektív ?...
Zavarában nem is ment a villanyos felé, hanem a kapuban balra fordult.
Mikor a Murányi utca sarkára ért, megállt és önkéntelenül visszanézett.
Meglátta, hogy az ember már ki is jött a kapun és nyugodtan megy az Aréna út felé.
Erre ő is megnyugodott, s befordult az István út felé.
Sietve ment végig az István úton.
Nem gondolt semmire, csak a Hernád utca sarkán balra nézett, a Jobb mint otthon-büfé irányában.
Ekkor izgalommal a holnapra gondolt.
Holnap vége lesz ennek a heti nyugtalanságnak, izgalomnak és kétségbeejtő bizonytalanságnak.
Holnap mindent meg fog tudni.
Bár ma tudna már valamit.
Mi lesz itt még holnapig.
És mi lesz, ha semmi sem lesz...
Tegyük fel, hogy Fess Feri nem érkezik be...
Lángolni kezdett az arca.
Ez elképzelhetetlen.
Meg kell jönnie.
Hiszen itt vannak a levelei, a távirata...
És itt van zálogul Bábori Borcza...
Nem , ebben semmi kétség sem lehet, hogy befut a madár a kalickába...
Meglátta a nyilat az Elek-söntés felett, s ez a nyíl újra minden érzést felújított benne.
És már szégyellte magát az éjszakai feltevései miatt ...
Már ő úgy gondolt rá, s úgy könyvelte el magában Fess Ferit, mint egy csirkefogót.
Szegény Fess Feri...
Bocsánatot kért tőle magában.
Nem, az lehetetlen: olyan eszes, művelt, komoly, megbízható volt minden szava...
Egy az, hogy nagyon modern elvei vannak.
De hát ez bűn ?...
Hiszen ő nagyon elmaradott szellemben nőtt, és kivált mióta magában maradt, és senkivel sem érintkezett, azóta már egész vénkisasszony lett belőle...
Csak sóhajtott, és elhaladt a Bethlen téri színház mellett.
És egyszerre elfelejtett minden gondot és gondolatot.
Átadta magát az érzésnek, s külön izgulással gondolt arra, hogy találkozni fognak...
S ettől megint szárnyakat kapott...
Jaj, lekésik a hivatalból, ébredt fel a Damjanich utcán.
Míg a villanyosmegállónál kocsira várt, azon tűnődött egy pillanatig mért jött erre?...
Biztos, hogy a lábai hozták...
A lábaknak nem lehet parancsolni?.. .
Nem, a lábak a testhez tartoznak, és a testnek nem lehet parancsolni...
A teste égett, és eszébe jutottak a mellei...
Abban a pillanatban megfordult a Rákóczi út felé: addig legalább gyalog megy... még addig egyedül marad önmagával...
S most, hogy átjött a hosszú úton, csodálkozott s azt kérdezte, hogy volt képes végigmenni azon az útvonalon?...
Mintha az ellenség sortüze előtt sétált volna el...
De hiszen Fess Feri még nincs Pesten...
És reggel van, kora reggel...
Még csak most nyitják az üzleteket.
Ha már Pesten volna is, hiszen tegnap éjjel megérkezhetett... ki tudja ennek a rejtélyes úrnak a programját és az útjait... akkor is alszik valahol...
Vajon nem érkezett be az éjjel Báborihoz ?...
Nem, arról Vilma szólt volna... s ki lehetett az a betörőforma kéregető?... vajon csakugyan kéregető volt?...
Hamar eltávozott a házból?.. .
Nem volt kéregető: a kéregető sorra megy ajtóról ajtóra...
De hajnalban?.. .
Nem, az nem kéregető volt, akárki is volt...
Csak már holnap volna - mondta, s fellépett a Baross tér sarkán egy villanyoskocsiba.
A hivatalban egy kicsit késett.
Már mindenki a helyén volt, még Flachmanné is...
Ez hogy ért ide ilyen hamar, ha az Andrássy úton dolga volt?...
Kinyitotta a pénztárt.
Ki a nagy páncélszekrényt s megnézte a kulcsokat ...
Később arra gondolt, hogy ezek a kulcsok tudnának mesélni, ha nyelvűk volna...
Szombat volt.
Már várták, nem volt idő gondolkodni, dolgoznia kellett.
A főpénztárnak ez erős napja, mint a csütörtök.
Még erősebb, különösen ma.
Roppant óvatosnak kellett lennie, hogy valamiképp el ne fizesse magát.
Meglepetve látta meg, hogy Vida már bent volt, mikor ő jött.
Ez egészen szokatlan.
Mindig késni szokott.
Bent volt és dolgozott...
Mikor meglátta, csodálkozott, Vida rendkívül komoly volt és egyszerű.
Neki főbólintással köszönt oda, de nem állott meg egész délelőtt egy pillanatra sem, hogy szót váltson vele.
A hivatalban is, mintha valami titkos ok lett volna rá, semmi zavar nem volt .
Mindenki dolgozott feszt.
Davikovits jött, ment, komor volt és fenyegető arcú.
Csak délben jutott eszébe, ebédszünet alatt, hogy ő valamit akart a Kőniggel .
Persze, a bejelentőbe akarta elküldeni.
De most úgy sincs ott hivatalos idő...
Nem is küldi el...
Történjen, aminek történnie kell.
Ő most nem képes semmire.
Neki meg kell várnia a nyolcórai vonatot.
Minden lezáródott: a hétnek vége.
Új dolgoknak kell jönniök.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE