Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A fekete herczegnő.
Corbés nábab, ez az elhindúsodott franczia, volt leggazdagabb gyémánt- és gyöngykereskedője Indiának és összeköttetései révén megtudva a kitörni készülő felkelést, családját és kincsei nagy részét még idejekorán sikerült egy Európába induló hajón biztosságba helyezni és maga is követni akarta , lehető leghamarább, mihelyt néhány nagyobb üzletét lebonyolitotta.
Azonban a sypoyok felkelése váratlanul hamarább kitört, mint hitték.
Delhiben a 26., 45. és 74-ik benszülött ezredek legénységei, felkonczolva angol tisztjeiket, hatalmukba keritették a várat.
Ez volt a jel az általános felkelésre és egyik tartományban a másik után harsant fel a véres jelszó az idegenek felkonczolására.
Dandu Pán, a felkelés vezetője, különösen a gazdag idegeneket szemelte ki első sorban és már rég szemet vetett Corbésnek millióira, ki tudva ezt , midőn hirét vette a delhii felkelésnek, kéznél lévő gyöngyeit és drágaköveit egy hű szolgája segélyével elrejtve, elmenekült Badrapurból.
Közönséges kalmárnak öltözve, csak drága, szélsebes arabs paripája árulta el az ahhoz értők előtt gazdagságát, vágtatott három megbizható szolgája kiséretében, árkon-bokron keresztül, hogy mielébb kiérjen a lakottabb vidékekről, a Vyndhiasz hegységek felé véve utját, remélve, hogy e derék , becsületes hegyi népnél a felkelés leveréséig menhelyet találand.
Azonban pár óra mulva észrevették hogy üldözve vannak.
Egyik szolga leszállt lováról és a földhöz tartá fülét.
- Nagyszámu lovascsapat száguld utánunk, - mondá.
- Negyedóra mulva nyomunkban lesznek.
- Nábab, - mondá ekkor az öreg szolga, - ha magad menekülsz, akkor tán szerencsésen eljutsz a hegységbe, de velünk bizonyára utólérnek.
Egy ember könnyen elcsuszik, elrejtőzhetik, de négynek a nyoma nyitott könyv, a miből olvasni lehet.
Hosszas fontolgatásra nincs idő.
Te törj utat a dsungelokon keresztül, mi pedig az erdőnek fordulunk és magunk után csaljuk üldözőidet...
Corbés könyezve ölelé meg a hű szolgát, azután sebes száguldozással mélyedt a dsungelbe, mert már az üldözők robaja tompa dobogással hallatszott a távolból.
Hagyjuk itt most magát Corbést beszélni:
" Hű lovam rohanva vitt a dsungel mohos, vizenyős tisztásain.
Mintha tudta volna, hogy minden percz drága, már messziről kinézte a tisztásokat és ezeknek fordult...
Az ut azonban mindinkább süppedőbb és több öles bambusznáddal, tüskés cserjékkel kezdett benőve lenni és jobbról-balról mocsaras sűrü erdő zárt körül mindenfelől...
Lovam lihegve csörtetett át a bozótokon és egy helyütt nagyot csuszva , kengyelig süppedt a csalékony iszapba, engem messze, fején keresztül , behajitva a cserjés közé.
Ez esés volt menekülésem, mert a nemes állat, messzehangzó vésznyeritést hallatva, pár pillanat alatt szemem láttára sülyedt alá a feneketlen iszapba.
Az első éjszakát egy vén szent fügefa lombjai közé rejtőzve töltöttem.
Ez a vén faóriás egész erdő volt az erdőben, mert vizszintesen nyuló ágaiból mintha támogatva volnának, olyanforma nyulványok ereszkedtek a földig s itt gyökeret verve, ezek is ujra lombokat, ágakat és nyulványokat hajtottak, ugy hogy ez az egy fa magában egész erdőt képezett.
A legsűrübb lomb közé rejtőzve, vártam a reggelt.
Nem messze tőlem a tigrisek komor bőgése harsogott, a párduczok pedig fülcsenditőn sikoltó orditozással egy Axis szarvast téptek szét rejtekem alatt és falták fel mérges kurrogás között.
Még lélekzeni se mertem, nehogy közellétemet megsejtsék.
Szerencsére a szél ellenkező irányból fútt, különben elvesztem volna, mert a párducz a legfürgébb majmot is leszedi a fák tetejéről.
Reggel tovább vándoroltam a dsungel erdős, vizenyős mélyén.
Körülöttem korhadó mocsárbűz, pestises levegő lengett a balzsamfa illatával vegyülve és kincsetérő drága fanemek, fűszerbokrok tenyésztek leirhatlan bujaságban a halál eme országában, mert életemet minden lépten-nyomon veszély fenyegette...
Kezemet pisztolyaim agyán nyugtatva, lépten-nyomon kémlelődtem, nem -e bukkanok valamelyik fordulónál zsákmányt kereső tigrisre, vagy párduczra ; nem lépek -e valamely uton-utfélen sütkérező mérges kigyóra, miktől szinte hemzsegett az egész tájék; vagy nem jutok -e lovam sorsára ez álnok , csalékony talajon?
Déltájban egy mély völgyteknő állta utamat, tulsó felén ujra sötétlő rengeteggel...
A meredek völgyoldalt elkerülve a jobbfelőli kevésbbé lejtős, elhuzódó tüskés bozóton próbáltam utat törni.
Dobogó szivvel álltam meg minden lépés után s remegve figyeltem a széltől zizegő aszú füszálak zörgésére...
Rettenetesen vad, félelmes tájék volt ez.
A tüskés bokrokon itt-ott a szemüveges kigyók levedlett bőrét lebegtette a szellő, a meg-megujuló szél pedig, mely felülről fútt felém, azt a csipős , macskaszerű bűzt lengette orromba, mi a tigris tanyáját és környékét már messziről elárulja...
De vissza nem fordulhattam, mert a nap már majdnem háromnegyedrész utját befutotta, nekem pedig napnyugta előtt el kellett az erdőt érnem, hacsak magamat biztos halálveszedelemnek kitenni nem akartam.
Megkettőzött óvatossággal bujkáltam tehát előre, mindenhol a friss növényzetet keresve, nehogy a száraz haraszt zörgése árulómmá legyen...
Egy helyütt, midőn a másfélöl magas, nedves fűben, négykézláb mászva kémleltem a kissé vigályosodni kezdő bozótot, jobbfelől egyszerre csak hevesen megzörrenik a bozót mellettem és nyilgyorsan egy óriási Suncherkor , vagy másként biscobra vágódott fel magasra és duzzadt nyakát hátraszegve , dühös sziszegéssel készült előre görbitett méregfogait belém vágni.
A Suncherkor, vagyis a Cobra-király, mint Indiában nevezik, az országnak legnagyobb és legveszélyesebb mérges kigyója.
Nyolcz, kilencz lábnyira s majd lábszárvastagra is megnő, támadó, dühös természetü és mérge pillanatok mulva menthetlenül öl leirhatlan kinok között.
Alig volt annyi időm, hogy hátra vessem magamat és az e fajta találkozásokra készen tartott vastag gyapjuköpenyt karomra kapjam...
A biscobra vad dühvel vágta fogait az elébe tartott köpenybe, mialatt vadászkésemmel szerencsésen felhasitottam undokul püffedező torkát, aztán gyorsan elhagytam e helyet, nehogy párjával is meggyüljék a bajom, mert e kigyófaj a leggyengédebb szeretettel ragaszkodik egymáshoz...
A sürü bozót után kopár, köves, kietlen hely következett, minden növényzet nélkül.
A naptól áthült homokban és kődarabokon undok kigyók, scorpiók és százlábu scolopendrák csusztak-másztak olyan nagy számmal, hogy kerülnöm kellett e helyet; igy megint csak abba a bozótba mélyedtem, honnan a tigristanya szagát lengette felém mindig erősebben a szellő.
Késeimet hüvelyében megtágitva, pisztolyom után nyultam.
Borzadva vettem észre, hogy csuszkálásaim között valahol elvesztettem, de a keresésre már nem volt időm, mert a nap, kétségbeejtő gyorsasággal - legalább nekem ugy tetszett - közeledett a nyugovó felé.
Négykézláb csuszva, a legnagyobb óvatossággal másztam előre, s alig haladtam pár száz lépést, gyenge nyivákolást, prüszkölő nyöszörgést hallottam a sás közül macskaszerü, duruzsoló fonástól kisérve...
Nagyot dobbant a szivem, mert a legelső hangból ráismertem a tigriskölykök enyelgő nyöszörgésére.
A tanyának tehát egész közelemben kellett lennie.
Egészen lehasalva, fülemet szorosan a földhöz szoritottam, hogy nem -e hallom a vének dobogását ?...
De minden csendes volt körültem, csak a távoli erdőből hangzott át egy-egy majom- vagy madársikoltás nagy időközökben...
Kissé nekibátorodva, csusztam tovább, minthogy a sás és a fiatal bambuszszálak két-három ölnyi magas fedelet szőttek fejem felett, melynek árnyékában észrevétlen tovalopózhattam.
Szinte könnyebben kezdtem lélegzeni, mert azt hittem, szerencsésen elkerültem a tigristanyát és feltérdelve éppen a bozótot készültem szétválasztani , midőn a beszürődő napsugarak fényében, a földön elnyúlva, egy roppant nősténytigrist pillantottam meg, amint három fiát szoptatá...
Minden csepp vérem jéggé dermedt az iszonyu közelség láttára...
A maharadzsa Indiának legnagyobb királytigriseit gyüjté össze állatkertjében , de ilyen hatalmas példányt még e tigrisóriások között se láttam...
Fekhelye, mintegy husz négyszöglábnyi tért foglalt el egy magas lejtő aljában, melynek tetején egy roppant nagy, magánosan álló szent fügefa terjeszté szét lombjait...
A sás és fű e téren majdnem egészen le volt gázolva, és puha fekhelyet képezett, mely fedve volt véres csontokkal, összemarczangolt maradványokkal , mik rothadó, dögvészes szaggal fertőztették be messze a levegőt.
A sok szarvas-, bivalykoponya és csont között égnek meredő hajjal egy félig lerágott emberfejet és kart pillantottam meg, véres ruharongyokkal egyetemben...
A nőstény tigris éppen aludt s fiai nagy huzásokkal, békén szopták emlőit ...
Feketén csikozott arany-vörös szőre, mint valami velenczei brokátköpeny ragyogott a bucsuzó nap rézsut betűző sugaraiban...
A szél felőle fujt felém és valószinüleg torkig lakva aludt, mert mellette egy kék gim maradványai vöröslöttek.
Ez volt szerencsém, mert ha a szél felőlem fuj - el vagyok veszve...
Igy még idejekorán visszahuzódva, nagy kerülővel, szerencsésen feljutottam a magaslat tetejére és felmásztam az óriásfa védő lombrejtekébe.
Csak itt kezdett szivem rohamos dobogása némikép csillapodni.
Magas rejtekemből beláttam a tigristanya minden zegét-zugát.
A kicsinyek jóllakva, egymás után hagyták el az anyai emlőket és kis cziczákként kezdtek egymással, majd anyjuk gyürüzött farkával és behuzott hatalmas talpával játszadozni...
Ez még mindig szuszogó fuvással aludt és csak akkor ébredt fel, midőn a kicsinyek egyike a hasára mászott, s fehér foltos füleit kezdé czibálni.
Édelegve fordult ekkor az óriás állat hátára és pajkos kölykét hatalmas talpával ide-oda hempergette hófehér hasán, mig a többi kettőt kigyóként ide-oda kanyargatott farkával játszadoztatá.
Egyszerre, mintha gyanus neszt hallott volna, felfekvő helyzetbe pattant, és kicsinyeit hátratolva, merőn a sás közé nézett...
Azután, mint egy felbőszitett kandur, haragos fuvást hallatott, mialatt változatlanul egy helyre meresztett szemei tüzet-lángot lövelltek a közeledő ellenfélre...
Magas helyemről bárhogy tekintgettem szerteszét, mindaddig nem láttam a közeledő ellenséget, mig csak hangos sziszegése el nem árulta milétét.
Az anyatigris magasra emelt fejjel fujt, mormogott s rettenetes torkát egészen kitátva, ébredező dühvel, rövid, szaggatott orditást hallatott...
A tigriskölykek anyjuk hasa alá huzódva, ennek dühét, s minden mozdulatát utánozták és a csíkos, fürge apróságok is zölden szikrázó szemekkel tekintgettek arra felé, apró tejfogaikat vicsorgatva...
A nád e közben hevesen mozgott, zörgött, és kipattanó ivként egy hatalmas kigyó vágódott elő, duzzadt nyakát nyomban támadásra hátraszegve...
Ez is egy Suncherkor volt, még pedig a legnagyobb fajtából.
Hogy mekkora volt, egészen nem láthattam, mert érczesen fénylő teste egész csomó nádat tartott körültekerve, szemei pedig mint a ceyloni gránát, vörös lobogványt lövelltek a tigriscsoportra.
Az anyatigris villámgyors ugrással talpra pattant s olyan orditással, hogy a lég reszketett bele, vágott talpával sziszegő ellensége felé, hogy egy ütéssel összetörje...
Ez azonban gyorsan hátra pattant s undok nyaka még egyszer oly szélesre dagadt bősz dühében.
Hosszú teste aczélrugókként feszült, pattant előre, s hasadásig tátott torkából előcsillantak horgas, tűhegyes méregfogai.
A nősténytigris meghökkent és füleit hátrahuzva, lapult a földre hogy a veszélyes marást, melynek halálosságát, ugy látszik, ösztönszerüleg megérezte - kikerülje.
Félelmes morgása, csontot-velőt átjáró orditássá fokozódott, valahányszor támadását sikos ellenfele kikerülte, noha két lábra ágaskodott, s ugy csapkodott kimeresztett karmokkal feléje.
Egyszerre mint a lecsapó villámsugár, czikkázott a kigyó teste lefelé, s méregfogai a tigris hortyába mélyedtek...
Ezzel aztán vége lett a küzdelemnek.
A tigris rettentő talpcsapása eltalálta és szétzuzta a kigyó fejét, mire reszketeg rángások közt nyult végig a földön...
Erre leirhatatlan torkossággal esett legyőzött ellenfelének és darabokra szaggatva, mohón nyeldeste le a pikkelyes testrészeket, azután talpairól nyalogatta le a kigyó vérét és látszólagos jó kedvvel kezdett ujra kölykeivel játszadozni, melyek ismét emlőit kezdék keresni.
De egyszerre ujra nyugtalankodni kezdett...
Orditott, nyávogott, fujt és hatalmas fejét rázta, közbe-közbe mosakodó macskaként dörzsölte pofáját talpaival, s vérveres nyelvével mindenáron hortyát akarta elérni, ahol a marást érzé.
Erős tagjai reszkettek, mintha belső görcsök huznák össze, fel-fel ugrott s meggörbült háttal forgott maga körül, majd megint le-le vetve magát , kimeresztett körmeivel mély barázdákat hasogatott a földbe, s fiait vadul lerázva magáról, rekedt bőséggel hentergett a sás között...
Perczekig küzdött igy erős szervezete a méreg gyilkoló hatásával... s egyszerre minden erejét összeszedve felállt, s vérben forgó szemekkel bömbölt, fujt, miközben tátott torkából forró, tüzes pára gőzölgött kifelé , majd inogva, tántorogva, tett pár lépést tanyája körül, és hozzá törleszkedő kölykeit fájdalmas dühvel marta el közeléből... azután egyszerre irtózatos fájdalombődülések között roskadt le, a földet turva, marva tajtékzó szájával...
Gyürüzött farka döngve korbácsolta a földet, s minden tagját rettentő görcsök rángatták.
Leirhatlanul rémes hörgéssel próbált fölegyenesedni, véres nyelve messze kicsüngött torkából, a mint hörögve levegő után kapkodott s irtózatos haláltusájában előre-hátra fetrengve , saját körmiéivel hasgatá fel görcsösen rengő oldalait, mintha a bent duló fájdalmakat akarná kitépni...
Egyszerre, mintha villámfolyam érné, magasan felrugta magát, orrán, száján fekete vérfolyam patakzott és pár erőszakos rángással kifútta páráját.
A kis tigriskölykek aggódva szimatolták köröskörül anyjuk mozdulatlan testét .
Egyik-másik tömpe pofácskájával az életadó emlőket kereste - de hiába, ezek már ki voltak apadva...
Keserves, siró nyávogásuk még a koromsötét éjszakában is soká eltartott s többször felvert álmaimból.
Mindannyiszor félve riadtam fel, magam sem tudtam miért.
A hold ezüstösen uszott a felhőktől szaggatott égen s szinte kisérteties fénynyel árasztá el a vad tájat.
Különösnek találtam azt a halotti csendet , mi az egész környéken uralgott.
A tigristanyák környéke hemzsegni szokott a sakáloktól, s csaholásuktól rendesen visszhangzik a tájék...
Most egyetlen hangot, egyetlen sakált sem láttam a bokrok között ólálkodni...
Szóval , semmikép sem tudtam e jelenség okát magamnak megmagyarázni...
Tán éjfél körül járhatott az idő, midőn csontot, velőt átjáró dühorditás riasztott fel...
A lég még akkor is reszketett és füleim csengtek a rettenetes bömböléstől.
A hold sugaraiban uszó nőtigris hullája mellett, a him állott, farkával a levegőt korbácsolva...
Dörmögő morgással szaglászta, nyalogatta köröskörül, majd rettenetes pofáját hizelkedőleg hozzá-hozzá dörzsölve, hatalmas talpaival ide-oda forgatta , emelgette, mintha életre akarná ébreszteni...
Perczekig tartott e félelmes, de meginditó jelenet!
De midőn látta, hogy kedveskedései mit sem használnak, határtalan dühben tört ki...
Szemei zöld lángban égtek, karikáztak a holdfényben és harsogó bődülések közt egyenesedett fel egész nagyságában, majd előre tartott orral futkosta be az egész tanyát mintha annak nyomait keresné, ki nőjétől megrabolta.
Egyszerre a nyöszörgő, egymásra lapult kölykekre bukkant, mik vinnyogva , nyivákolva másztak elő a sás közül...
Dühös morgással szaggatta szét és falta fel egyiket a másik után, fajának egész kegyetlenségével, miután anyjuk már nem tudta őket előle megvédeni...
Azután egyideig véres pofáját nyalogatva, ujra szimatolni , morogni kezdett..
Egyszerre óriási szökéssel a sás közé ugrott...
Minden csepp vér meghült bennem, mert a magasból jól láttam, hogy ráakadt az én nyomaimra...
A szél még mindig felőle fujt és a magaslat köves, homokos oldala, mi nem tartja meg a nyomot, némi reményt öntött belém...
De azért mégis rettentő izgalmat álltam ki, látva, hogy nyomaimat egészen a sásas végéig csapázza...
Itt megállt és táguló orrlyukakkal szivta be mindenfelől a levegőt...
Haragos morgással szaladozta be a meredek oldalt, s néhányszor a fa alatt is keresve elrohant... sőt egyszer hosszasan megállt, mintha nyomot érezne...
Görcsösen karoltam át a fa törzsét, s még lélekzetem is elakadt...
Ugy tetszett, mintha szikrázó szemei egyenesen rám merednének, de hála istennek nem, mert pár szökéssel a sás közé rohant s mindig messzebb hallottam a farkának heves csapkodásaitól letört bozót zörgését.
Mikor e rettenetes éjszakának vége lett és a Bengalik kedves csicsergése, a Scháma-rigók fanfárszerü füttye a napkelte közeledtét hirdették, másztam le a fáról s folytattam keserves vándorlásomat...
Egészen ismeretlen, vad tájékra jutottam, de midőn az erdőből kiérve, egy közeli magaslatról széttekintettem, az alattam lévő völgyben egy gyönyörü várost pillantottam meg, mintha tündérek épitették volna...
A város főrésze egy kék vizü tó közepébe nyulott, pompásabbnál-pompásabb fehér-szines márványpaloták, tornyok, mecsetek, légies könnyü balkonok- és ballusztradokkal sorakoztak egymás mellé és gyönyörü faragásu s csipkefinom czifrázataikkal leirhatatlanul bűbájos látványt nyujtottak a nap aranyos fényében...
De hiába néztem jobbra-balra, mindenfelé, egyetlen egy élő lelket nem láttam sem a városban, sem a városon kivül...
Ekkor kezdtem eszmélni, ez nem lehet más, mint a szent Amba város, mit lakói , elátkozva a papoktól, már századok óta elhagytak s azóta e remek tündérépitészetü város üresen és lakatlanul áll, odadobva az enyészet pusztitó kezének.
Elfogult és elszorult szivvel léptem a pompás, diadalivszerü kapun át fényes utczáira...
Mindenfelől halotti némaság, csak saját lépteim verték fel a századok óta nyugvó visszhangot...
Remek lépcsők, légiesen könnyü paloták, tornyok emelkedtek ki a vizből, ennek tükörcsendes mélyéből varázsszépen visszatükröződve.
Megilletődve álltam meg a lépcsőzet szélén és saját nyomorult helyzetemet feledve, e dicső város egykori fényéről és hatalmáról elmélkedtem, amint számtalan regéről hallottam...
De majd vesztemet okozta ez elmélkedés, mert csak az Isten őrzött, hogy egy óriási vén krokodil - mi talán egykor szintén szent állat lehetett - a vizbe nem rántott.
Nagyot vágtam görcsös botommal az undok dög ripacsos fejére, de a helyett, hogy menekült volna, még tátott torokkal kezdett felém csuszni , ugy hogy rohanva menekültem a márványlapokkal fedett utczán végig...
A város közepén Ambeer király palotája állott, kiről a hindu regék annyi bűbájos történetet tartottak fenn.
E palota leirhatlan, ugyszólván kápráztató fény és szépséggel volt épitve és legnagyobb csudálatomra lakói voltak, még pedig számosan.
E lakók a szentnek tartott Hunaman majmok voltak és lépteim zajára mindenfelől ellepték a lépcsőzetes tetőket, altánokat, az erkélyek, tornyok és ballustrádokkal együtt...
Zajongva, lármázva a legbolondabb ugrásokat tették, finczot rugtak, torz pofákat vágtak és fogukat csattogtatták, utoljára pedig záporként hajigáltak meg mindenféle gyümölcscsel, hogy városukba mertem tolakodni.
E jelre szépen tovább mentem, nehogy támadásra ingereljem őket, mi bizonynyal bekövetkezett volna...
A paloták körül lépcsőzetes kertek voltak, telve a legnemesebb s legritkább gyümölcsfákkal, mik persze századok óta elvadultak ugyan, de azért roskadoztak a legzamatosabb gyümölcstől.
Ebből táplálkoztak a majmok és jó magam is megraktam nagyon megapadt élelmiszeres táskámat belőlök.
Három napi fáradtságos kóborlás után végre lakott talajra értem.
Itt tudtam meg, hogy a felkelés tüze tartományról-tartományra harapódzva , tetőpontján áll s Nena Szahib, azaz Dandu Pán kikiáltatta magát Alsó- és Felső-India császárjának.
Testemben-lelkemben megirtózva a rengetegekben való kóborlástól, a legközelebbi városban egy lovat vásárolva, igy akartam elérni a Vyndhiasz határhegységet...
De már a második napon megsejtettem, hogy fel vagyok ismerve...
Ugyanis Patnában alig birtam lovat kapni és csak a felajánlott mesés ár csábitotta el annyira a ravasz képü hindut, hogy lovát eladja, de egész viselkedése arra mutatott, miszerint tudja, hogy üldözve vagyok.
Egyetlen szerencsém volt, hogy a város benszülött őrsége ép e napon indult Agra felé.
Amában egy hindu ékszerész, ki többször vásárolt ügynökeimtől gyöngyöket és ékköveket, megsugta, hogy üldözve vagyok.
Intett, hogy senkiben ne bizzam, a városokban meg ne háljak, szóval a lakott helyeket lehetőleg kerüljem, mert Dandu parancsot adott, hogy élve, halva , de mindenáron elfogjanak, mert azt hiszik, hogy nagy mennyiségü gyöngy és ékkő van nálam, továbbá Dandu azt is megtudta, hogy nagy mennyiségü gyémántot rejtettem el szökésem napján.
- Hidd el, szahib, - mondám a derék hindunak, - akkora gyöngy sincs nálam , mint egy gagarra-mag, csupán egy kevés pénz, a mivel tovább tudok menekülni...
- Jól van szahib, miattam akár tarisznyád is tele lehet ékkövekkel, most nem arról van szó, - felelé az ékszerész.
- De egy jó gondolat jutott eszembe .
Még egyszer mondom, benszülöttekbe ne bizzál, de honfitársad, azt hiszem , nem fog elárulni.
Ha szerencsésen eljutsz Ogarba, ettől a határszél már csak pár órányira fekszik.
A városka végén, egy erdős sziklaszoros vezet a hegység felé s ezen sziklaszoros tetején lakik már évek óta egy idegen, valószinüleg honfitársad.
Ugy mondják csak egy szolgájával éldegél a legnagyobb visszavonultságban és vadászattal tölti minden idejét...
Ha megkéred, bizonyára segiteni fog, hogy eljuthass a gourkákhoz és átjuttat a határon...
Corbés megköszönte e tanácsot, de mintha a sors maga is ellenségévé szegődött volna, akadály akadály után hárult utjába.
A közbeeső falukat és városokat nem kerülheté ki, mert a tartomány lakossága főképpen a rizstermelésből élt és a faluk, városok rendszerint a rizsföldek közepén feküdtek, mik az év e részében viz alatt álltak; igy mindenütt a falvakon kellett keresztül mennie, mert kerülő ut nem volt, vagy ha volt is , hát napokat vesztegetett volna el vele.
Egy szegényes falucskában, midőn lovát megitatta, egy utitárs szegődött melléje, kit alig tudott a nyakáról lerázni.
Ez is utazó ékszer-kereskedőnek látszott, legalább annak vallotta magát, mert egyenesen nevén szólitá és midőn nagy nyersen a faképnél hagyta, sajátságos mosolyt látott ajkán tévelyegni.
Habad városkába érve, legnagyobb csudálkozására az utazó kereskedőt már a vendégfogadó eresze alatt látta üldögélni, pedig ő jóval megelőzte.
Igy hát egy másik rövidebb utnak is kell lennie.
Lova annyira fáradt volt, hogy majd kidőlt alóla, másikat pedig, hiába szaladgálta be a várost, háromszoros árakat igérve, nem kapott, igy akarva nem akarva, maradni kellett, de megemlékezve a kapott jó tanácsról, ugy tett, mintha tovább utazna és csak a városka végén elterülő banánligetben szállt le lováról, hogy ez is kipihenhesse magát.
Másnapon a legközelebbi faluban ujra látta a vándor kereskedőt.
Hyder városába érve, megint megelőzve látta magát...
Ez már szeget ütött fejébe és a legnagyobb sietségre ösztönözte.
Ogar pedig még három, négy napi járásra feküdt, mi fáradt lovának jóformán elérhetetlen messzeség...
A vendéglős istállójában pár lovat látva, egyet mindenáron meg akart vásárolni, de ez kereken kijelentette, hogy nem eladók és e mellett olyan erőszakosan s gorombán viselkedett, mint aki készakarva veszekedést akar előidézni.
" A kit a kigyó megcsip, az a gyiktól is fél ", mondja a példabeszéd, igy Corbés is mindenben gyanut és árulást sejtve, ugyszólván menekült a vendéglőből és jól is tette, mert ha a korcsmárossal összetüzött volna, a város főbirája maga elé idézi és addig huzta-halasztotta volna az itélkezést, mig az üldöző csapat be nem éri...
Eddigi utja mindenütt lapályon vezetett, de Hydert elhagyva, a talaj lejtősen emelkedni kezdett ugy, hogy midőn már csak egy napi járó föld választá Ogartól, a magas fensikról végtelen messzeségben belátta a hátrahagyott vidéket... és ott, hol a láthatáron az ég a földdel ölelkezni látszott, egy sebesen vágtató lovas csapatot látott felbukkanni csillámló fegyverekkel.
Mintha valami megsugta volna neki, hogy ezek az ő üldözői.
Lova csak lassu ügetésben poroszkált alatta s bizonyosra vette, hogy napnyugta felé üldözői beérik; akárhogy tehát, de el kell érnie Ogart, még napnyugta előtt.
Ah, ha a dsungelok mocsarába veszett nemes mén volna alatta, ennek hátán kinevetné Dandu Pánt és üldözőit...
Délután a messze távolban felcsillantak Ogar rézveres kupolái és a végsőkig hajszolt mén, erejefogyottan rogyott össze a város kapujánál.
A népség mindjárt összeszaladt s ki a lovast, ki a lovat sajnálta.
A sajnálkozók között első volt az az ékszerkereskedő, ki utjában minden helyen megelőzte...
Corbés minden erejét összeszedte, hogy barátságosan válaszoljon résztvevő szavaira és midőn meghivta magához, megigérte, hogy tüstént visszajön, csak ló után néz szét a városban...
Az ékszerkereskedő beleegyezőleg bólintott, de ajkain megint ama rejtélyes , baljóslatu mosoly czikázott át.
Corbés nábab sietve ment végig a városon, melynek tulsó felén a szoros-ut magaslott, tetején egy magányosan álló házacskával.
Sietségében észre sem vette, hogy pár rongyokba öltözött fakir lépten-nyomon követi s néma jelbeszéddel mutogatnak feléje.
Felérve a magaslatra, zörgetni kezdett a magas keritéssel körülvett házacska kapuján...
- Ki az!
Mit akarsz? - kérdé egy marczona hang belülről.
- Honfitárs vagyok s menhelyet kérek! - felelé Corbés francziául.
- Corbleu, egy franczia?
Mit keres ezen az átkozott vidéken! - kiáltá egy másik hang.
- Nyiss kaput, Pierre, ha maga van.
Erre keresztgerendák tologatása és lakat csikorgás hangzott, mire a nehéz kapu fél szárnya kitárult.
- Entrez, monsieur! - mondá egy athlétatermetü őszbecsavarodott férfiu katonás tartással, de meghökkenve meredt a nábabra, ki poros ruháiban , rézvörösre égett arczával, inkább benszülötthöz, mint európaihoz hasonlitott.
A lak gazdája, egy katonás tartásu, nemes vonásu férfiu, szintén barátságosan fogadá és bevezeté a ház egyszerü, de tágas szobájába, melynek falai pompás tigris- és oroszlánbőrökkel voltak boritva, melyek között szép fegyvercsoportok függöttek.
A nábab őszintén bevallá kilétét és mindazt, a mit csak üldöztetéséről sejtett és tudott.
- Én meg La Motte volt franczia tiszt vagyok! - mutatá be magát a ház ura röviden, azután parancsot adott egyetlen szolgájának, hogy tálalja fel az estelit, mert a nap e közben lenyugodott és beállott minden alkonyszürkület és átmenet nélkül a fekete éjszaka...
Azonban Corbésnak, a szivélyes kinálás daczára sem igen akart izleni a hideg szarvassült és illatos gyümölcsből álló vacsora...
Tekintete többször végig futott a ház vastag falain s a hatalmas gerendákból összerótt magas kerités setétlő tömegén, mintha erősségüket akarná vizsgálni.
A ház ura ezt észrevette:
- Önt valami nyugtalanitja, honfitárs!
- Ugy van!
Üldözőim nagy számmal vannak s félek, hogy e házat ostromolni fogják, hogy engem élve-halva kézrekeritsenek.
- Ezt minden bizonynyal meg fogják tenni, arról biztos lehet! - felelé a házigazda a legnagyobb nyugalommal...
- Éppen az bánt, hogy miattam önök is halálveszélyben forognak.
Hárman nem védelmezhetjük meg magunkat a tulerő ellenében...
Ur és szolga sajátságos mosolylyal néztek össze.
- Legyen nyugodt.
E ház már több ostromot kiállott és még néhányat ki fog állni.
Mit gondolsz, Pierre?
- Azt, mit ezredesem!
Valamennyit vissza fogja a herczegnő verni.
Ez érthetetlen beszéd hallatára, a nábabot még nagyobb aggodalom fogta el.
- Ezredes ur! - mondám, - nem jobb volna, ha a sötétség oltalma alatt az erdőbe menekülnék s ott várnám be a reggelt?
- Hát azt hiszi, Dandu Pán kopói elől el lehet rejtőzni?
Nem tenne három lépést, már a nyomában volnának.
Nena Szahib egykönnyen nem bocsátja ki karmai közül, akiket meg akar ragadni.
Hogy eddig menekülni hagyta, arra bizonyára oka van...
Lehet, tán azt remélte, hogy a határ közelében még összejön valami megbizottjával, kinél szintén lesz egy csomó gyémánt és drágakő, vagy pedig utközben rejti el és teszi le valakinél.
Fejembe mernék fogadni, hogy önnek minden lépését követték nappal úgy, mint éjszaka, mióta felismerték...
Én jól ismerem Dandut... valóságos tigris emberi alakban ...
De most ne vesztegessük a róla való beszélgetéssel az időt...
- Hanem készitsünk elő mindent a védelemre, ugy -e? - vágott közbe gyorsan Corbés...
- Igaza van! - felelé megingathatlan nyugalommal az ezredes és betéve a nyitott ablakszárnyat, elébe huzta a védő fatáblát.
Ez volt az egész védelemre való készülődés!
Azonban vendége megütközött arczát látva, sietett megnyugtatni:
- Vasfából van, nem ütik át a golyók!
- Jól van, ezredes ur, de ez még nem elég.
Nekünk is kellenek fegyverek , azután honnan tüzelünk mi s miképpen védekezünk a támadásnál?
- Mi?... semmikép!
Majd támad és megvédelmez bennünket a fekete herczegnő .
Nyugalom és hidegvér, honfitársam!
Itt vannak a szivarok.
Parancsol fekete kávét?
Ennek a készitését nem bizom Pierre-re, mert ez egyben inyencz , valóságos sybarita vagyok!
A nábab nagyon szerette volna tudni, kicsoda és micsoda az a sokat emlegetett fekete herczegnő?
Megkoczkáztatta tehát e kérdést:
- Ki az a fekete herczegnő?
- Majd meglátja! - volt a kurta válasz s nyugodtan tovább főzte a kávét.
- Ezredes ur, én egész csapatot láttam felbukkanni az ogari fensikról!
Vajjon bir -e majd a herczegnő e tulerővel?
- Szükség esetén Szaprani, az én fekete királyném is segit neki!...
Türelem , honfitársam...
Ne hallgatózzon minden perczben kifelé...
Tudják, hogy itt van... hát nem igen sietnek a támadással, hanem, mint a tigris, az éjfél óráit választják...
Akarva, nem akarva nyugodtnak kellett lennem, ha nem akartam nyulszivünek látszani.
A kávé, az igaz, pompás volt - valóságos nektár és az ezredes egész kéjelemmel élvezte szivarjának füstfelhőibe burkolódzva...
Pierre azután leszedte az asztalt.
Ekkor az ezredes felállt és egy korbácsot kapva le a szegről, kiment a gyertyával, engemet teljes sötétségben hagyva...
Pár percz mulva hangos korbács-csattanást hallottam...
A sötétben párosan szikrázó zöld csillagokat láttam lángolni, azután, mintha egy óriási fekete árnyék repült volna el előttem, az asztal halk recsegésétől kisérve...
Nekem minden csepp vérem jéggé dermedt, s hajam az égnek állott, midőn házigazdám a gyertyával megjelent...
Az asztalon egy hatalmas fekete tigris guggolt, farkával oldalait veregetve , miközben szemei zöld lángot lövelltek a félhomályban.
- A fekete herczegnő! - mondá házigazdám olyan lekötelező mosolygással , mintha csakugyan egy vérbeli herczegnőt mutatna be...
Azonban látva, hogy a rémülettől még szempilláimat sem merem mozditani , bátoritó hangon folytatá:
- Mit se féljen, mig engem lát!
Olyan jámbor és szelid, akárcsak egy kölyök czicza - ha én mellette vagyok...
Simogassa meg bátran...
Ez neki is, mint minden fajtájának - gyenge oldala...
Simogassa hát, ha mondom, s jó barátok lesznek!...
Kétszer is összehuzta a görcs ujjaimat, midőn bársonyos hátát párszor végig simogattam, mit macskaszerü duruzsolással fogadott...
Karcsu testét meg-meggörbitve, selymes farkát gyengéden csóválgatá, végezetül pedig rettenetes fejét kezemhez dörzsölé...
- Nos, hogy tetszik a fekete herczegnő?
- Remek! - felelém fojtott hangon.
- Ilyen gyönyörü állatról fogalmam se volt...
- Pierre! vidd ki a herczegnőt de egy falatot se neki! - parancsolá az ezredes és nyelvével sajátságosan csettintett, mire a tigris engedelmesen szökött le az asztalról és készségesen követé a hadastyánt...
- A fekete tigris legnagyobb ritkasága Indiának, e mellett vérszomj, vadság és erőben jóval felülmulja rőtveres rokonait...
- És Szaprani, a fekete királyné, tán a párja neki? - kérdém félbeszakitólag...
- Nem, Szaprani egész más fajtából való...
E perczben besietett Pierre:
- Jönnek! jelenté egész csendesen...
Csakugyan a kemény sziklauton lovak dobogása csattogott... s nemsokára keményen megzörgették a kaput.
- Mit akartok? - dörgött az ezredes hangja.
- Veled semmi rosszat!
Nyiss kaput, szahib! - kiáltá sürgetőn egy hang...
- Ezt a hangot ismerem, - susogá a nábab, - mintha azé az ékszerkereskedőé volna, ki minden utamban megelőzött...
- Akkor bizonyosan azé lesz! de most hallga! hadd feleljek nekik.
- Takarodjatok innen, különben rosszul jártok!
A kapu nem lesz kinyitva...
- Vigyázz magadra, szahib!
Ha kaput nem nyitasz és ki nem adod szépszerével Corbés nábabot, ki Dandu Pán gyémántjaival elszökött... felkonczolunk háznépeddel együtt...
Corbés dühtől reszketve akart nekik felelni, de az ezredes csendre inté..
- Én meg azt mondom takarodjatok!
A kapu zárva marad...
Szavait leirhatlan tumultus követte.
Dühös szitkok és fenyegető orditások között, csapás csapásra hullott a kapura és lövés lövés után dörgött , villámlott az éjszakában...
A golyók az udvaron keresztül-kasul sivítottak , s egy-kettő a szobába is befuródott hangos recsegéssel.
- Mindjárt betörik a kaput! - mormogá Corbés.
- Ohó, az nem megy oly könnyen, kopogtathatnak rajta még egy darabig...
A kapu tovább recsegett, ropogott a nehéz bárdcsapások alatt , keresztgerendája pedig némelykor olyanokat pattant, mint egy petárdadurranás...
- Az istenért, tegyen már valamit!
Ha a kapu betörik, semmi sem ment meg bennünket - sürgeté lázasan Corbés...
- Mindjárt, mindjárt! - felelé egykedvüen az ezredes...
Igy telt egy végnélkülinek tetsző negyedóra...
Az ostromlók zsivaja egy sereg vadállat orditásához hasonlitott.
Egyesek fáklyák, kanóczok után kezdtek kiabálni.
- Gyujtsátok fel!
Füstöljük ki ezeket a tisztátalan faringiakat !
- Vezesd elő a herczegnőt! - parancsolá halkan az ezredes - s nekem maradást intve, a ház mögé sietett...
Mintha nehéz tolózárak nyikorgását hallottam volna...
Dobogó szivvel figyeltem...
Egyszerre a vad zsivajt egy iszonyu, felhörrenő orditás dörögte tul... egy orditás, minőt csak etetés óráján a menagériákban hall az ember, csakhogy ez százszor vadabb, százszor dühösebb, velőtrázóbb volt...
Ágaskodó paripák tombolása, emberi jajorditás, halálhörgés és a csontok ropogásának rémületes zűrzavara következett erre, - a minőt még nem hallottam... azután vésznyeritéssel száguldozó lovak eszeveszett dobogása , lövésropogás... mit megint a fekete herczegnő dühösen mennydörgő orditása követett, még vadabban, még rémületesebben, mint azelőtt...
- A tigris, a tigris!...
- Kaptok még mást is, ördögfajzatjai, - csikorgá az ezredes!
- Pierre, azt hiszem, a herczegnő sebet kapott... ilyen rémületesen még nem hallottam orditani... elő Szapraniával... ereszd ki a királynét! hadd segitsen neki!...
Pierre egy nagy pálmaháncs-kosarat lóditott a kapu mellé, melynek alján jókora lyuk tátongott s gyorsan lekapta a lapos kosár fedelét...
Az ezredes különös módon füttyentett... mit heves sziszegés követett... és egy fekete árnyék villámgyors pattanással csuszszant ki a lyukon.
- Itt megy a halálangyal, mindjárt vége lesz az ostromnak, - kiáltá leirhatatlan elégtétellel az ezredes...
Künn a sötétben ez alatt egymásra dörögtek a lövések...
- Csak egy tigris!
Lőjjétek le!
A szemeire czélozzatok! - kiáltozá egy parancsoló hang... de csontot, velőt átjáró halálsikoltások fojtották el szavait.
- A cobra!
Egy Suncherkhor!
Engem talált, engem mart meg! - sikoltá, hörgé egyik a másik után, mi olyan rémületet keltett, hogy az ostromlók egymást gázolva le, vad futásban rohantak alá a meredeken...
Ezzel a harcznak és ostromnak vége volt!
Pierre ekkor gyorsan fáklyát gyujtva, kinyitá a kaput, az ezredes pedig korbácsával egyet pattantva, a herczegnőt hivta...
De csak dühös morgás és sikoltozó kurrogás felelt hivására.
A herczegnő egy emberi alakon guggolt és szemei vadul szikráztak gazdájára...
Ez az emberi alak még vonaglott, hörgött körmei alatt...
- Hiába minden!
A herczegnő vért izlelt és fel van ingerelve... talán meg is sebesült...
Reggelre tán megszelidül...
Az éjszaka veszélyes lenne háborgatni.
Pierre, csukd be a kaput!
Gyorsan körülpillantottam.
A kapu és kerités körül szétmarczangolt, vonagló, hörgő alakok hevertek , fehér ruházatuk vérben úszva piroslott a fáklyafényben.
Egy-kettő hörögve esdett segitségért...
- Nem tehetünk semmit!
A herczegnő senkit se ereszt a csatatérre! - mondá ridegen az ezredes.
- És Szaprani, a fekete királyné ?...
- Oh, ez már itt van az udvarban, - felelé és kétszer-háromszor sajátságos füttyentő hivást hallatott...
- Nem mondám, hogy itt van?
Jer, Szaprani, jer, fekete királyném, pihend ki magadat a győzelem után...
A kapu mellől egy nyolcz-kilencz láb magas Suncherkhor kigyó emelkedett magasra és fénylő szemekkel nézett gazdájára, miközben felfujt nyakát ide-oda hajtogatta.
Abból a ritka kékes-fekete fajból való volt, mely legnagyobbra megnő és legjobban idomítható.
- Ceylonban tanultam meg a módját, hol a Suncherkhort a singhalézek házőrzésre használják, miként kell ez okos kigyót harczra is idomítani .
Engem és Pierret nem bánt, bármit tegyünk vele, de mihelyt amaz első füttyentést hallja, megmar, megtámad mindent a mi él és mozog.
Nézzen ide!
Ezzel házigazdám karját elébe tartotta és a hatalmas hüllő rátekerődzve , lapos, kicsi fejét párszor hizelgőleg oda dörzsölte vállaihoz, azután engedelmesen kipárnázott kosarába siklott.
La Motte ezredes nyugtalanul várta a reggelt, de a herczegnő most is szikrázó szemekkel és támadásra valló morgással fogadta...
A szétszaggatott emberi hullát marczangolta most is, de oldalából lassu cseppekben szivárgott a vér bársonyszerü fekete bundájára...
- A seb, ugy látom, nem veszélyes, de a herczegnő még nem lakott egészen jól vérrel...
Várnunk kell holnap reggelig...
És csakugyan harmadnap reggelén a herczegnő, gazdája hivására, engedelmesen kúszott kalitjába, én pedig az ezredes kalauzolása mellett, szerencsésen tuljutottam a határon és vendégszerető menhelyre leltem a Vindhyasz-hegységben lakó gourka népnél ..."
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE