ELTE regénykorpusz

A kálozdi kastély földgömbünk azon kevés pontja közé tartozott, hol a rabszolgatartás - Wilberforce és Lincoln, az Abolition act és a richmondi harcz ellenére - még sokáig virágjában volt.

Az igaz, hogy e kastély ugyancsak el is volt zárva mindenfelől az elégedetlen, suttogó, lázongó, rohanó, szabad világtól.

A kis faluval együtt örökös fogságra vala itélve és magas hegyek sánczai közé zárva, melyeken tölgyek és bükkök ezredei őrizték.

A mint ez valamennyi fogságnál történni szokott, az őrök sokkal jobb kedvüek voltak, mint a rab.

Míg a hegyek oldalán a szőlők világos zöldje s a tölgyek vöröses fénye mindig mosolyogni látszott, a fogoly tartózkodó és mogorva volt.

A hosszú fogságban megszürkült, megvénült; csak a pókokkal, vakandokkal kötött bensőbb barátságot, s ha szél fútt, minden tagjában érezte, s keservesen föl-följajdult.

Még a mult században építették zárdának a jezsuiták, kiket ama viharok űztek ki innen, melyek rendjöket József császár és Kelemen pápa alatt érték.

A nagy, idétlen barokk-épület egy időre gazdátlan maradt.

Csak a legfelső, sárgára festett vakolatot kellene a főbejárás felett lefejteni , s a minden izlés hiján kigondolt sarok-czifrák között még meg lehetne találni a nagy kőkeresztet, alatta márványtáblán a D. O. M. szent betüit és a kegyes deák fölírást, mely most, az idők fordultával inkább titkolja, mint hirdeti, hogy kicsoda rakatta egymásra e kőhalmazt.

A kis torony harangja még megkondul háromszor napjában; de nem a fráter huzza roráté-ra és Ave Máriára, hanem a szakácsné jelenti általa, hogy elhül a leves, ha nem sietnek.

Különben is, ha a hegyháti döczögős országútról egy pillantást vet az utas az emeletes tetőre, az ablakok hosszú, kettős sorára, és az unalmas , egyhangú falakra, - jóllehet ma már egész sereg gazdasági épület veszi körül, - az első pillanatra világos lesz előtte, hogy e rengeteg épület nem világi hivalkodásra volt szánva, hanem síremléknek emeltetett sok földi boldogság fölé.

Még meg van a kolostorok rendes kettős bejárása, két nehéz faajtó egy kis kőkoczkás csarnok két végén, a belsőn a harangnak is beillő rozsdás csöngetyü és a reteszes kandikáló lyuk.

Az épületet végetlen folyosók futják át, örökös homályukkal, dübörgő kőtalajukkal és mindenütt leskelődő visszhangjaikkal.

A nagy szederfát kivágták ugyan az ablak elől ; de a sugarak, mintha félnének e szokatlan helytől.

Csak a kék lámpa titokzatos világa hiányzik, és a Mária-kép, mely előtt meggyujtatott.

A feszület még nem rég meg volt a folyosó végén, jóllehet régóta nem hajtott már senki térdet előtte s a térdeplő zsámolyra Kata asszony egész lelki nyugalommal szokott kötésével letelepedni.

Csak egy pár esztendeje kérette el e feszületet a szomszéd karámosi plébános úr az odavaló templomnak, s ma a szent kereszt jelét csupán a pókhálók kiirthatatlan mennyisége őrzi, mely mögötte egy század óta háborítatlanul szövetett.

A czellák, csiszolt tölgyfa-ajtaikkal két oldalt, mind a régiek.

Most a cselédség lakik bennök s az ablakok rácsaira, melyek a világtól való elzárkózottság jelképezésére kovácsoltattak, a kocsisok, inasok és szolgálók apró, kézi tükröket , fésüket és szeretőik arczképeit aggatták.

A priorok imazsámolya, Mihály fúrásban-faragásban avatott kezeinek közreműködésével, Istók úr részére pipatoriummá alakíttatott át.

A képek között, melyek a folyosóra kerültek, a Kálozdy családnak és a vele századokon át szövetkezett nemes familiáknak a temetésekre készült czimerei foglalják ugyan el a jobb, világosabb helyeket ; de békén megtűrik maguk között egy-két szent atyának arczképét, kiket annak idejében a rend méltóknak tartott a megörökíttetésre.

A sötétebb pontokról borus tekintettel néznek alá; de itt nem törődik többé senki sem haragjukkal, sem tudományukkal, sem szenvedéseikkel; csak a Péterfi grófék instruktora, kit minden ismerőse barátnak szánt, gondolkodik el néha-néha e szigorú vonások, beesett arczok és égő szemek szótlan meséin.

A többiek csak akkor gondolnak rájok, ha már nagyon meggyülekszik fölöttük a por.

Az emeleten már minél kevesebb a kastély első korszakbeli történetének emléke .

Itt már egészen új világ van.

Ajtók befalazva, falak áttörve, czellák termekké idomítva, új ablakok nyitva, világosság behozva, sötét folyosók titka elárulva, rejtek-ajtók mestersége köztudomásra hozva s a homály végkép kirekesztve.

Az átalakítás, ujjá idomítás sok titkot hozott napfényre .

Hajdan, állítólag kincset is találtak.

De erről senki sem tud bizonyosat mondani.

Az azonban kétségtelen, hogy nehány esztendeje egy akkor felfedezett sötét üregben emberi csontvázra akadtak.

Molnár Ábrahám úr, a kálozdi református lelkész, erőnek-erejével be akarta bizonyítani, hogy ez női csontváz, és ebbeli nézetében, Kurz doktor úrnak anatomiai adatokra támaszkodó ellenvéleménye daczára is, mind e mai napig hiven megmaradt .

Egyszersmind elkérte e csontvázat magának, és tanuló szobájában állította fel, hogy legyen szemei előtt valami, a mi őt szakadatlanul figyelmeztesse a világ legmegátalkodottabb gonosztevőinek földalatti mesterkedéseire, a magyar protestáns egyház vérlázító üldöztetéseire, a gályarabságra hurczolt papokra és amaz átkos szövetségre, melyben a kormány a katholikus papsággal háromszáz esztendeje áll, sőt állott volna régebben is, ha Luther történetesen előbb születik.

Ilyen szolgálatot tett egyháza ellen a szegény , megbünhődött barát.

A zárda még a múlt század végén egy nyugalmazott őrnagy birtokába került, ki a senyvedő fejedelem oldalán végig harczolta az utolsó török háborút .

Csinos, daliás termetű ifjú volt, kin egy kis német grófnő szeme megakadt Bécsben.

Az udvarolgatásnak házasság lett a vége és szegény majorunk olyan töméntelen pénzhez jutott, hogy hamarjában azt sem tudta, mihez fogjon vele .

Egyszerre egész grófra játszotta magát és olyan pöffeszkedést sem azelőtt , sem azóta emberfia nem látott.

Kálozdy Péternek hitták s a véletlen úgy akarta, hogy a kálozdi uradalom és kastély gazdátlanságának hire fülébe jusson.

Megszerezte és egész életén át áhitozott grófi titulus után.

A felesége jussán tele varratta, himeztette, festette mindenét kilencz ágú koronával.

A franczia háború alatt igen szép ajánlatokat tett, melyek Bécsben mind köszönettel elfogadtattak; de legfőbb óhajtása iránt az udvarmesteri hivatal mindvégig zárkózott maradt.

Utoljára is a szél ütötte meg, a hogy hírét vette a Reviczky Ádám szerencséjének.

Két kézzel dobálta a pénzt s a gondviselés előrelátó bölcseségét mi sem bizonyíthatja fényesebben, mint hogy épen olyan utódot rendelt számára, a ki meg két marokkal kaparta össze.

Ádám úr egész életében a vitulus embere volt s a mint néha nagy siettében ráért megállani apja képe előtt: - nagy, kifent bajuszu, pirosas arczu, marcziális alak volt - soha sem tudta megfogni , mikép lehet az embernek annyi mindent kiereszteni a markából a nélkül, hogy bizonyos lenne benne, hogy markolni fog érte valamit.

Ime, a bánfalvi földek, a végesi szőlők mind oda vannak és most neki mennyi költsége van még rá, hogy minden ajtó fölül, kocsiról, székről, evőeszközről, fehérneműből lefaragtassa, vakartassa, fejtesse a két koronaágat.

A legszükségesebbekről csakugyan le is szedette és feleségül vevén egy vén Mátéfi kisasszonyt - kivel azonnal megkaphatta, a mije volt - hozzálátott annak helyrehozásához , a mit boldogult nagy bajuszu atyja elrontott.

Szinehagyott zöld bársony süvegében napestig talpon volt és rikácsoló hangján huszonöt esztendőn keresztül nyomorgatta cselédjeit.

Soha annyi jobbágy uradalomból Ulászló törvénye óta meg nem szökött, mint akkoriban Kálozdról.

Apró, éles szemei napról-napra szigoruan számba vették, hogy mivel gyarapodott és nem tűrtek semmi prédaságot.

Nem, még ha tulajdon vére volt is a préda.

Így szerencsétlen második fia: Miklós semmi egyebet nem prédált el, mint a kezét ( ennek a czikknek az ára pedig csak a legujabb időkben rugott fel olyan rettenetes magasra ), s ugyancsak keservesen lakolt érte.

Beleütődött valami szegény, árva, rokontalan papleányba s mikor ez, a kegyelem-esztendő végén anyjával és a koldusbottal világgá indult, azzal a bolond szándékkal állta útját, hogy feleségül veszi.

A minthogy el is vette.

Ádám úr, a mint hírét vette a dolognak, elsőben is elhivatta prókátorát, tekintetes Illés Dániel urat, és az iránt intézett hozzá kérdést, hogy nem lehetne -e ezt a házasságot valamiképen szerterobbantani és az új asszonyt annak rendje szerint becsukatni?

Illés Dániel (ki mindig nagyon meg szokta gondolni, a mit kimond, és nem nyilatkozik egy hamar ), eleinte vakarta ugyan a fejét, de némi vártatva előállt vele, hogy ő igenis, tudna módot, a melyen tekintetes Kálozdy Miklós úr és Nagy Juliánna házassága érvényteleníttetnék és Kálozdy Miklósné, született Nagy Juliánna asszony annak rendje szerint becsukatnék .

A pör azonban hosszú lesz és - nem is tekintve azt, hogy a lefolyásáig mindenesetre kilátásban levő csemeték az egészet még jobban össze fogják bonyolítani, - a perköltség tetemes.

Ádám úr ezen gondolkodóba esett és utoljára is sokkal egyszerűbbnek találta féleszü fiát minden apaiból és anyaiból kitagadni, a mivel az a figyelembe veendő előny is jár, hogy az egész vagyon osztatlanul egy kézben marad.

Tudniillik a Bencze kezében.

Ez volt az első szülött.

Mint a család minden tagja, szintén a dunaszögi főiskolában tanult, melynél a bőkezű Péter úr fényes alapítványokat tett annak idején.

Innen az iskolába járó apró Kálozdyak is bizonyos tekintetben mindig patrónusoknak tekintettek.

Az auktoritás iránt kellő kegyelettel viseltető professzor urak minden lehetőt megtettek Bencze úrfi érdekében is, és szolgálatkészségüket annyira mutogatták iránta, hogy egy öreg segédtanár hat hetenkint még üstökének megkurtitására is vállalkozott.

Mindez természetesen igen jó hatással volt a fiatal kedély fejlesztésére.

Bencze alázatos szolgájának is tekintett maga körül mindenkit s csupán a könyvek előtt volt némi respektusa, mert ezek nem engedtek parancsolni maguknak.

Benedek úrnak pedig még legalázatosabb szolgája, tiszt.

Molnár Ábrahám úr sem mondhatja, hogy a maga emberségéből lábolta volna át a klasszisokat, levén neki gyerekkorában mindig több gondja az ütőfára, fölserdültével pedig a szebb fajta zsidóleányokra és szolgálókra, mint a grammatikára és metafizikára.

A sors különös gondoskodása azonban melléje rendelte még ifjú éveiben Pallér Istókot, (ki ne hallott volna a Pallérossi Pallérokról, kik a Tiszán túl virágzanak ?! ) egy állítólag fényes családból származott, de ez időszerint igen sokat koplaló fiatal embert.

Istók mindig az urfi háta mögé telepedett az iskolában és sugott neki tüdeje szakadtából s mécsese mellett a legkitünőbb pensum scholasticum és demesticumokat készítette számára.

Titulusa volt : korrepetitor, fizetése: a mennyi jutott.

Jóllehet annyi sohasem jutott, a mennyiből mindennap jóllakhatott és becsületes öltözetet vehetett volna magának, (különben már annyira megszokta a foltot, hogy egy végből készült gunyában nem is érezte jól magát;) ellenben annál bővebben jutott hátának két hatalmas ökölből: mindazonáltal a kollegium küszöbén egész elérzékenyedve búcsúzott el urától és tanitványától a mentor, szivére kötvén, hogy ha az életben valami fennakadása lenne, Istók nem fog késni a megjelenéssel.

Bencze megigérte ugyan, hogy majd füttyent; de magában teljes megvetéssel fogadta az ajánlkozást, meg lévén győződve róla, hogy miután a testimoniumok az utólsóig mind a zsebében vannak, (csak egyetlen egyet használt el nagy szükség esetén fidibusnak ), neki többé az életben semmi néven nevezendő fennakadása nem lehet.

Azonban nehány rövid hónap lefolyása alatt keserűen kellett csalatkoznia.

A vármegyén - minthogy a Biró contra Harkányi hires restauráczióban tevékeny részt vett, - megtették aljegyzőnek, (az is csak hoz valamit, - gondolta Ádám úr) és mindjárt az első héten egy szörnyű nagy gravaminális reprezentáció fogalmazását akasztották a nyakába.

A dolog annyiból állt , hogy a karámosi katonai parancsnokság az innen Gadóczra vezető országutat saját czéljaira és költségén járható állapotba helyezvén, ezáltal rettenetes sérelmet követett el a vármegye jogkörén.

Bencze úrfi izzadt, rágta a tollat és semmire sem ment.

Utoljára eszébe jutott Istók.

Elküldött érte.

A mentor megjelent egy bokáját verdeső, zölddel foltozott kék kabátban, szörnyű lyukas csizmákban és rettenetesen kiéhezve.

Már akkor a jog és theologia a kis ujjában volt és épen az orvosi tudományokra akarta szánni magát.

A mint viszontlátták egymást növendékével, mindegyik meggyőződött, hogy nem nélkülözheti a másikat; Istók élhetetlensége a Bencze zsebét és Bencze fogyatékos bölcsessége az Istók fejét.

A mentor új csizmát és kabátot kapott s oly fölségesen föltette a reprezentácziót, hogy a kanczelláriának odafönn a háta is borsózott az ijedtségtől.

Innen kezdve aztán nem is váltak el többé soha.

Egyszer jött ugyan Benczének olyan bolondos gondolata, hogy fölmegy Bécsbe gárdistának; de Ádám úrnak több esze volt, hogysem ilyen költséges expediczióhoz a megegyezését adta volna.

Ilyenformán maradt Bencze továbbra is viczenótárius, a ki kedvére zsarnokoskodhatott a hajdúkon.

Ő maga ebben a minőségben, Istók pedig mint tiszteletbeli esküdt, laktak a karámosi vármegyeházán.

A fiatal ember sokat kalandozott erre is, arra is ; ha valami furfangosabb tervre, vagy érzékenyebb szerelmes levélre volt szükség, a mentor borzas feje és hegyes pennája mindig rendelkezésére állott.

Ha már a foltos könyökü esküdtet valamelyik ház körül őgyelegni látták, a hol csinos hajadon vagy szemre való menyecske lakott, úgy megijedtek tőle, mint a gonosz lélektől; s a ki férfi volt a háznál, az jeladásnak tekintette, hogy résen legyen.

Természetesen megesett, hogy itt-ott belevesztettek a mulatságba; ilyenkor Istók egy csöppet sem restelte a kudarcz egész ódiumát magára vállalni.

Ha meg aztán komolyabban akarta valaki keresni a büntető igazságot, olyan ármálisokkal állt elő az ország másik végén virágzó családjáról, a melyek ellen a szegény polgár-ember nem igen mehetett valamire.

Ezekkel az ármálisokkal és a Tiszán túl virágzó Pallérossi Pallérokkal különben olykor Benczének is meggyűlt a baja.

A mint valami nem tetszett a mentornak, vagy a szelet érezte csontjaiban, mindjárt előállt velök nagy sóhajtozás között, hogy mi lehetett volna ő belőle ezek után, ha bolond ragaszkodással nem lánczolja oda a maga csónakját a Bencze nehéz vontató hajójához.

A megyei hivataloskodással, miután az új adminisztrátor valamivel szűkebbre vonta a gyeplüt, mind a ketten torkig voltak már épen, mikor Ádám úrral a száraz betegségnek egy pár esztendei hiábavaló erőfeszítés után sikerült elbánnia.

Míg tiszteletes Molnár Ábrahám úr stentori hangja a kálozdi kripta szájában az oda került protestáns csontok számára nagy hatással esdekelt az urtól békés nyugodalmat ama gonosz csontok szomszédságában, melyek közelében pihenni fognak: az alatt Istók ékes stilussal írta meg mindkettejök lemondását a megyei hivatalokról , melyre a politikai rendszerváltozás sajnos kényszere folytán szánták rá magokat.

És kiszellőztették a roppant kastélyt s bele költöztek.

Bencze az emeletre , Istók, a prior földszinti lakására.

Még alig nézhettek jóformán körül, mikor kiütött a forradalom.

Bencze heves vére forrni kezdett s Illés Dániel úr jóakaró tanácsainak ellenére - ki elejétől fogva megmondta, hogy a dolognak jó vége nem lesz, - kardot kötött.

A kálozdi uradalom kezelését Istókra hagyta, ki azonban fényes családi származása mellett is sohasem érezte jól magát a nagy uraságban.

A prókátor úr sas-szemeinek számadásai ellen is voltak kifogásai.

Ezekben ugyanis - igaz, hogy nem épen jelentékeny összegek előtt, - nem egyszer fordult elő a titokteljes tétel: «Egy szegény özvegyasszonynak és árvának », mely iránt bővebb felvilágosítást adni Istók úr látható zavarral vonakodott.

Akkoriban az iparlovagok nem hozták ugyan még oly rosz hirbe a névtelen «szegény családokat », mint mai napság, de Illés Dániel úr nem azért köszörülte ily élesre az eszét, hogy valaki egykönnyen átjárjon rajta.

Bencze úr a hadjárat folyamán szerencsére csak egy-két napot pihenhetett otthon és nem sokat figyelve a prókátor aggodalmaira, futólag áttekintette a számadást s minden megjegyzés nélkül adta vissza Istóknak, kinek félős tekintete nyilván nem a legjobb lelkiismeretről tett tanúságot.

Bencze alezredes úr sietett vissza a táborba, hol tömérdek galibát csinált, senkinek sem akart engedelmeskedni , minduntalan eldobta, de megint csak fölvette tiszti kardbojtját.

Különben vitéz katona volt, nem egyszer tüntette ki magát és - dicséretére legyen mondva - sebei is voltak, melyeket maig megérez.

A hadjárat végén Komáromban megkapta szerencsésen menedéklevelét és haza vonult medvének.

Már jóval túljárt a harminczon; de nem igen gondolt a házasságra.

Komendálták ugyan neki ezt is, azt is; de ő azt szokta rá felelni, hogy van még idő, s bár valamennyire megcsöndesedve, folytatta a nőtlen életet.

Fogadta a béreseket , kiknek szép feleségük volt s az úri asszonyok társaságából menekült.

A hadjárat, tiszti élet a helyett, hogy csiszolt volna rajta valamit, még zordabbá tette.

Berendezett maga körül egy rabszolga telepet, melynek főfelügyelőjévé Istók neveztetett ki.

Soha zsarnok lágyabb szívü miniszterre nem talált.

Mindenkinek a gazda szemöldje járását kellett lesnie, különben senki sem volt biztos, hogyan és hol virrad rá a holnapi nap.

Mindig megtartotta kezében a korlátlan büntető hatalmat.

Tanácskozni csak Istókkal tanácskozott, a többinek mind csupán parancsolt.

Épen úgy a prókátornak , mint a lelkipásztornak, kinek patrónusa volt; gazdatisztjeinek, mint béreseinek.

Mindig gondosabb és gondosabb gazda lett; lóra nem igen ülhetett forradalmi emlékei miatt, hanem kocsin minduntalan bejárta a gazdaságát és minden szalmaszálra gondja volt.

Lopásról szó sem lehetett, hanem aztán ajándék, annak a kit lehordott vagy elveretett, bőven jutott.

Együtt volt meg benne az apja és nagyapja természete.

Így folytak ama kemény, szomorú napok elsei fölötte s bár még legjobb korában volt, legalább tiz esztendővel vénebbnek látszott.

Bencze úrfiból Benedek úrrá lett.

És ha a házasságot előhozták neki, még mindig azzal állt elő, hogy ráér.

Már világos volt mindenki előtt, hogy nem akar megházasodni; hanem akkor, uram fia, ugyan kinek gyűjt, kire takarit?

E kérdés nem kis fejtörést okozott a vidéken .

Senki sem tudott rá megfelelni.

Végre is a szájas ispánné hozott némi világosságot a dologba, kinek valahogy sikerült kitudnia, hogy van odabenn a városi nevelőintézetben egy Winter Ágnes nevű kis leány, a kiért minden néven nevezendő költséget Benedek úr visel.

A fölfedezés általános izgalmat keltett a környéken s igen sok mende-mondára adott okot.

A gyermek anyjára nézve nagyon eltérők voltak a vélemények.

Némelyek szerint a várnagy leányáé volt; mások egy kaczkiás özvegyasszonyt gyanusítottak; a református parokhián pedig - uram bocsá - még egy apáczát is belekevertek.

Akármint állott a dolog, annyi bizonyos, hogy Benedek úr szorgalmasan küldözgette az öt pecsétes leveleket a vén, szemüveges, kapzsi Schmidt kisasszonynak, és sokat nyomorgott a sebhelyeivel.

Egy őszi estén - az aradi napokra másodszor fordult az év - vacsora után bor mellett üldögéltek együtt az ebédlőben Istókkal.

A haza sorsáról volt szó , mint akkoriban Magyarországon tiz palaczk közül kilencz mellett.

Benedek úr elkáromolta magát hol egy, hol más ellen.

Egy német adóczédulát nyomorgatott ujjai között, melyre nézve Istóknak kellett bővebb felvilágosításokat adnia .

A szitkokat is hiven viszhangozta három-négy variansban.

Beszélgetés közben észre sem vették, hogy a postakocsis kürtölt a kapú előtt, pedig a kürtszó élesen harsogott a nedves, ködös levegőben.

Csak Palkó, a vigyori inas zavarta meg őket, a mint a szó szoros értelmében leesett állal nyitotta rájok az ajtót, és a küszöbön habozva megállt.

- Úgy tartson, rablók egy szálig, - heveskedett a házi úr, majd rárivallt az elképedt inasra: - A pokolba, hát neked mi bajod?

- Nagyságos uram, - dadogott az inas, - egy kis gyereket hozott a posta .

Aszondja, hogy mihozzánk való és erőnek erejével bekérezkedik.

Benedek úr nagy szemeket meresztve, hirtelenében megint egy tekintetet vetett a pokolba.

- Az ördög nem vitte el!

Istók, a mienk lehet az a gyerek?

A mentor azonban, a mint megértette Palkó jelentéséből, hogy miről van szó , egy pillanat alatt haragos pirosra változtatta sárgás szürke szinét és mielőtt a hozzá intézett kérdésre válaszolhatott volna, kiosont a szobából .

Benedek úr e szerint - nem levén tisztában az iránt, hogy az övék lehet -e az a gyerek, a kit a posta hozott, - közelebbi adatok után tudakozódott.

- Hogy néz ki az a kölyök?

Erre a kérdésre a jó kedvü inas egyszerre megmutatta mind a harminczkét fogát, olyan széles kedve támadt.

Hanem a felelettől huzódozott.

- Mit vihogsz itt?

Milyen az a gyerek?

Palkó valahogy rendbeszedte az arczát és ilyetén felvilágosítást adott:

- Szakasztott olyan, mint a nagys... a nagys... hehehe... a nagyságos úr.

Benedek úr meghökkenve a hirtelen bizonyosságon, fölkapta fejét.

De csakhamar visszanyerte szokott méltóságát, és végig nyujtózva karosszékén , kiadta a parancsot:

- A pokolba, lódítsátok hát be!

Nem volt azonban rá szükség, hogy az illető akár a pokolba, akár a kálozdi ebédlőbe belódíttassék.

A jókedvü Palkó háta mögött már ott állott a kis jövevény, kinek reszkető kezét Istók tartotta a magáéban.

A gyerek, kit a posta hozott, olyan volt, mint valami szürke papirosba göngyölt csomag .

Földig érő szürke köpönyegbe volt burkolózva s a zsinóron függő vörös bojt éppen úgy esett a háta közepére, mint a pecsét.

Szabad kezében egy kis, kék zsebkendőbe takart butyrot tartogatott és nagy csizmáiban szörnyen csoszogott.

Különben szép, nagy, fekete szemei voltak, melyeket bátran hordozott körül a szobában.

Mielőtt az elbámult Benedek úr kérdést intézhetett volna a fiúhoz, a mentor megszólalt eképen, még pedig némi köhécselés után s legünnepélyesebb hangján, a mikor mindig «mélyen tisztelt barátjának» szokta nevezni Benedek urat.

- Mélyen tisztelt barátom, én nem mondok egyebet, mint hogy ez az ártatlan kis fiú itt, a ki ma érkezett a postán, neked véredből való vér.

Azt hiszem , nem szükséges semmit többet mondanom, mint hogy a te szerencsétlen Miklós öcsédnek, kiről mindnyájan megfeledkeztetek, természetes és törvényes férfi-gyermeke.

Ha még hozzáteszem, hogy ez az a bizonyos szegény árva, és ennek az anyja az a bizonyos szegény özvegy, kit a számadásokban említve találhatsz, úgy gondolom, teljesen tisztáztam becsületemet.

Miután kifejezném még abbeli óhajtásomat, hogy hozd ezt nagy fejü prókátorodnak - reputáczióm érdekében - tudomására, átadhatom a szót e kis árvának, ki kérdéseidre meg fogja adni a kivánt felvilágosításokat.

Ezzel egy bátorító tekintetet vetett a kis szürke csomagra, hogy csak feleljen bátran, a mint betaníttatott.

Benedek úr gondolkodva kezdte köszörülni a torkát, mintha az egész esemény nagyon meglepő lenne rá nézve .

Poharát kiitta, letette és mosolytalanul, mint rendesen, így fogott a vallatáshoz:

- Hogy hínak?

- Kálozdy Bélának, - felelt egy kissé szepegve a gyerek, kit a posta hozott.

- Éhes vagy?

- Igenis éhes; de még van a butyromban egy kis kenyér, az elég lesz mára.

- Fogd be a szádat! - rivallt rá barátságtalanul az agglegény.

- Palkó, hozd be ennek a kölyöknek a maradék nyulat.

Az egyik tanu eltávozott.

A vallatás így folyt odább:

- Hol van most az apád?

- Tiszteli urambátyámat, hogy már négy esztendeje meghalt.

- Hát az anyád?

- Az is tiszteli urambátyámat, hogy a mult héten meghalt.

A kis Juliska még régebben meghalt.

Mind, mind.

- A pokolba is, hát kolera volt nálatok?

Aztán mit hagytak rád?

- Tisztelik urambátyámat, hogy semmit sem hagyhattak.

- Az nem sok.

Hát akkor egészen koldus ez a gyerek, Istók.

A mentor, ki a postán érkezett gyerek mellett vigyázó szemekkel leste mélyen tisztelt barátja mosolytalan arczát és bizó tekintettel várta azon a megilletődés sugarait, a kötelességére való figyelmeztetés, (mely szerint Bencze úr nyilatkozatait neki kellett bővebben kifejteni és megmagyarázni ) , egyszerre visszazökkentette rendes kerékvágásába.

- Ha meggondoljuk, - mondá, - hogy egy apátlan és anyátlan árva, kinek semmije a kerek ég alatt, méltán nevezhető koldusgyereknek, úgy ez a kis fiú sem jár messze tőle, hogy a szó szóros értelmében az legyen.

Ha eszünkbe vesszük azonban, hogy van még valaki a világon, kit e kis jövevénynek immár megboldogult szüleitől az öröklött harag távolsága választott ugyan el, de a kit a halál bizonyosan kiengesztelt: egy áldott lelkü...

Benedek úr türelmetlenül vágott közbe:

- No jól van jól.

Magának is van talán szája.

Hát mit akarsz itt te kis kölyök?

- Csak egy kis helyet a cselédszobában.

Azután alázatosan tisztelik mind urambátyámat, hogy legjobb lesz, ha valami mesterségre ád.

- A pokolba adlak.

Hát tudsz -e valamit?

Jártál -e iskolába?

- Szolgálatjára urambátyám.

Már Mátyus Mihály tanitó úr keze alá jártam a negyedikbe.

- 'Isz elég vén vagy már oda.

Hát mondd meg, melyik a százötvenegyedik zsoltár?

A mentor szemei egyszerre fölvillantak.

Már tréfál.

A milyen ritkán szokta , ez inkább jót jelenthet, mint roszat.

A fiú pedig - mint a gyermekek általában szokták, ha valaki kétségbevonja tudományukat, - ismét neki bátorodva felelt:

- Szent Dávidnak csak százötven zsoltárai vannak.

- Ember vagy, öcsém.

Hát Palkó, hol az a nyul?

Tán biz az egész a fogatokra ragadt?

Az urfinak itt Kata vessen ágyat Pallér úr szobája mellett a kis kamrában.

Aztán holnap reggel menjetek el a rektorért, hogy beszédem lesz vele.

Telepedjél le öcsém, és láss hozzá.

Egy boldog emberrel több volt a világon.

És ezt, ha meggondolja, maga Pallér István sem tagadta volna.

Így került a kastélyba a gyerek, a kit a posta hozott.

A mint kipakolták a veres pecsétes, szürke itatós papirosból, a legcsinosabb fiúcska állt elő .

Rokonszenves tekintete csupa értelem és melegség, minden szava hála és szerénység, fekete szeme életteljes, eszejárása gyors, kedélye simulékony és vonzó.

Mind olyan tulajdon, a mi sohasem volt meg Benedek úrban.

A hozzá hasonló erőszakos és korlátolt emberek, legkivált ha gazdagok is, rendesen le szokták nézni ellentéteiket; de szivökben mindig beszédes egy hang mellettök.

A kálozdi rektor elragadtatása és a bizonyítványok, melyeket Mátyus uram kis deákja hordott haza Dunaszögről, megtetszettek Benedek urnak.

Sokáig nem mondta ugyan senkinek, és nem is mondta volna a világért sem, hanem már kedvencze volt a fiú.

Istók egész lelki gyönyörűséggel magyarázta meg magának gyakran azt is, a mit nem hallott és mindenkor jó pártfogója volt Bélának az öreg úr lassan megnyilatkozó szive körül.

A fiú különben nagyon is illett bátyjához.

A szegénység, mely apja s utóbb anyja házánál vaskezü úr volt, korán megtörte a daczot, ellenszegülést, vágyakat benne; korán hozzászoktatta a könnyű szívvel való lemondáshoz.

Mindenben megadta magát nagybátyja akaratának; nem is várta a parancsot, megértette szeme pillantását.

Így azután nem volt csoda, hogy az egész rokoni és baráti társaságban, mely egy nyárderéki estén Kálozdy Bélát utószor várta haza a kollegiumból, senki sem volt többé kétségben az iránt, hogy kinek a számára zsarnokoskodik és gazdálkodik Benedek úr.

A két nagy társalgó szobát egészen kivilágították e családi ünnepre.

Kata asszony, a kulcsárné, szokatlan bőkezüséggel és legkisebb zugolódás nélkül adta ki a nagy halom gyertyát a kamrából, és Palkó két faragott szék drágalátos lábát törte el, míg a nagy csillárban mind el tudta helyezni.

Az igaz, hogy a féleszü Péter, ki titkos irigye volt, igen ügyetlenül járt a kezére, hanem hát ő szokása szerint nem vette valami nagyra a dolgot, egyet nevetett, fölszedte magát a földről, leverte a port kék libériájáról, és a hatalmas, négy karu ezüst gyertyatartókon folytatta a munkát.

Még pedig sikerrel.

Mert mind a képes szála, mind a kék szoba régen usztak már ilyen fényben.

Mint Palkó, két vén arczképre czélozva, megjegyzé: azóta nem is , hogy az a nagy bajusz elvette azt a bubitás fejkötőt; az pedig már olyan régen volt, hogy itt a házban Kata asszonyon kívül senki sem emlékezhetik rá.

A haragra lobbant kulcsárné az élczelődő vigyorinak egy poflevest igért , melyet ez semmi esetre sem fog megköszönni, és az egyik tartót mindenestül a fejéhez akarta vágni, mivelhogy a gyertyák állítólag mozogtak benne.

Nem hiába sok bajjal járt, de ugyancsak fényesen is ütött ki a világítás .

Még oda is csakúgy áradt a fény, a hol semmi szükség nem volt rá: ama két csillagra a kis kék szobában, melyet Ágnes kisasszony a természettől szem gyanánt kapott.

A szép, fiatal leány karcsu, nyulánk termetére, finoman metszett arczára, aranyos hajára, rózsaszín öltözetére és csillogó ékszereire.

Rég leáldozott világosságot látszott visszavarázsolni Ágnes két nevelője: Biró Eulália és Eufrozina kisasszonyok körül, kik - miután öcscsüket, Rózát szerencsésen férjhez adták a fiatal Péterfi grófhoz, s hírét vették, hogy Benedek úr, ki ágról-végről rokonuk is volt, nagyban töri a fejét rajta, hogy hol helyezze el a rideg kálozdi kastélynál valami alkalmasabb helyen, óvó szemek alatt és mivelt lelkek között a nevelő-intézetből haza került Ágnest, - magánosságukban nagy örömmel ajánlották fel azt a kis szobát Bogádon, melyet Róza üresen hagyott.

Ők még mindig a régiek.

Eufrozina kisasszony vékony, szürke fürtöcskéi ép úgy lengik körül hamiskás és rizsporos arczát, mint egykor; Eulália kisasszony keskeny, kegyes és alázatos képét ugyanaz a bodratlan, lila selyem főkötő , vállait ugyanaz a bő fekete gallér köríti, a mely harmincz esztendeje minden ünnepélyesebb alkalomra előkerül.

Az egyik ép oly begyes, világi méltósággal, a másik ép oly szent figyelmetességgel bánik tiszt.

Molnár Ábrahám úr szemérmes életepárjával és szörnyű szégyenlős hajadon leányával , mint a pápaszemes, vén és goromba Kerekesné nénivel.

Míg a kék szobában egy régi, talán félszáz esztendősnél is régibb album sárga lapjait forgatják, melyekről Biró Eufrozina kisasszony felé eltünt szebb napjainak emléke int, a képes szoba csillára nagyobb társaságra ontja világát.

A pap torzonborz vonásaira, tüskés szakállára, bajuszára, szemeire és időnkint szónoki méltósággal föl-fölemelt karjaira.

A tiszttartó derék , megtermett alakjára, emelkedő, rengeteg mellére, ügyetlenül összecsomózott fekete nyakravalójára és az irigylendő megelégedésre, melyben székén hátravetette magát.

Az előmenetelre számítgató és mindenütt tükröt kereső ispán himlőhelyes arczának örök derüjére.

A bölcseség, szeretet , dologtalanság és élhetetlenség ama megtestesülésére, mely e kastélyban Istóknak neveztetik s hosszu, bátor küzdelme diadalának tudatával, kékkel foltozott szürke kabátjában jár-kel a vendégek között.

A gazda megtörött alakjára a nagy karosszékben; magas, kopasz homlokára; beesett szemeire , melyekben csak úgy csillan fel olykor-olykor a régi fény, mint a kialudni készülő parázs; szürke bajszos, nagy szemöldű, barna-sárga arczára és nagy csizmákban pihenő, köszvényes lábaira: az egész romra.

A többiekre is mind .

Csak Illés Dániel prókátor úr huzódott félre a nagy világosság elől a nagy , vörös márvány kandalló homályos szögletébe, hol akárki valami kisebb fajta gordonkának nézhette volna rengeteg nagy fejével, keskenyebb derekával és vékonyságuk miatt alig észrevehető lábaszáraival.

- Nem, esedezem, - beszélt a pap, - ez csak még sem igazság, a mi velünk történik.

Ki tagadhatja, hogy az a hatalmas ellenállás, melyet mi a pátenssel szemben kifejtettünk, az ébresztette föl a nemzetben az alvó oroszlánt?

Háromszáz esztendő óta nekünk köszön a haza mindent és még sem ád semmit.

Háromszáz esztendeje vérzenek sebeink.

Hát mi volt ez a karámosi választás a múlt héten?

Vármegyénknek fele reformátusság, tiszta reformátusság és mind a két alispánnak katholikust választanak.

Megbuktunk , megbuktunk, és ez nem jól van így.

A háromszáz esztendeje vérző lelkipásztor méltatlankodása általános viszhangra talált, melyből különös nyomatékkal emelkedett ki az újból megnyílt közélet egyik fáradhatatlan bajnokának, Bárándy Gáspár úrnak stentori hangja:

- Minden erőfeszítésünk hiábavaló volt az ármánynyal szemközt.

És kétszeres okunk lehet a panaszra, mikor olyan hazafi volt a jelöltünk, mint Móricz bátyánk.

Kit akarnak hát, ha ő nem kell?

Van -e a vármegyében csak egy is olyan hazafi, mint ő, a ki most tíz esztendeje bezárkózott a házába és onnan mostanig nem tette ki a lábát?

Megmondom világosan a szemébe, meg én , hogy: nincsen.

A medve, ki a prókátor mellett foglalt helyet a terem egyik homályosabb zugában, mikor a föntebb előadott igazság szemébe mondatott, szerénykedve rázta meg övig érő szakállát és sötét fenyveshez hasonló szemöldeit.

Móricz bátya tíz év alatt elszokott barlangjában a beszédtől.

- De csak az ármány, a tiszta, világos ármány diadalmaskodott felettünk, - folytatta a politikus.

Mert teljes világos lehetetlenség, hogy egy olyan közszeretetű és munkás hazafi, mint Móricz bátyánk, igaz úton megbukhassék .

Iszen talán nem kell mást mondanom, mint hogy a bizottság választásánál csak Napoleon császár és Garibaldi kaptak nála több voksot; a Türr generálisé már kettővel kevesebb volt.

Ugy -e, kettővel, Móricz bátyám?

A fenyves erdők megmozdultak.

- Na mondtam.

És az alispánságban megbukik!

A nótárius úr jó mathematikus itt, megmondhatja, hogy lehetséges -e már ez?

Úgy -e, hogy nem?

Tiszta , világos ármány volt.

- Hja, a választás mindig ármánykodással jár, - jegyezte meg keserüen a jegyző.

Ismertem egy valakit, a ki számvevő akart lenni valamikor.

Az egész közgyűlésen valami tízen voltak jelen.

Mikor az adminisztrátor a másik kandidátus nevére föltette a kérdést, a tízből négyen fölkeltek és ő kimondta a többséget.

Igen, mert az a valaki, a kit én ismertem, hazafi volt, a másik meg pecsovics.

Így van ez már a világon.

- Háromszáz esztendeje, - fejezte be tiszt.

Molnár Ábrahám úr a kifakadásokat, melyek alatt a házigazda nagy karosszékéből gyakran pillantgatott a kandalló fölött ketyegő órára.

A kisebbik mutató már kilencz felé járt.

Noha Illés Dániel úrnak szünet nélkül mozgó, nagy feje időről-időre eltakarta is, világosan lehetett látni, hogy már a kilencz felé jár.

Benedek úr keveset ügyelve a panaszokra, melyektől súlyos volt körülötte a terem levegője, egyszer csak mindenkit elhallgattatva mordult meg:

- Hol a pokolba késhetik ennyi ideig az a fiú?

Az avatott tapintat és reménykedő ügyesség ott is ért és siet a válaszszal , a hol tulajdonképen nem hozzá intéztetik a kérdés.

A tiszttartó tiszteletteljes nyugalommal emelkedett föl ültéből, az ispán pedig ugri alázatossággal termett Benedek úr mellett és mindaketten siettek megnyugtatni, hogy az út bizony nem egy helyt igen rossz, a lovak két napi útban kifáradtak, a korcsmárosok rendetlenek az etető stácziókon és Halásziban egész nyomorúság kivárni, míg össze tudják kotyvasztani az ebédet.

A közbeszurt megjegyzés az egész társalgásnak is alkalomszerűbb fordulatot adott, melybe, - talán mondani sem szükséges - Bárándy Gáspár úr ügyessége zökkentette be.

- Sohase tessék aggódni nagyságodnak.

Majd megjönnek.

Olyan lovakkal, meg olyan kocsissal nem eshetik baj.

Tiszta világos, hogy megjönnek.

Csak az én utam lenne olyan biztos, mint Béla barátunké!

Gondolom, mindegyikünk megköszönné.

De meg is köszönhetné.

Hisz olyan híre jár neki itt a környéken, hogy gyalog már majd beszélni sem lehet vele.

Azt sem tudjuk hamarjában, minek tegyük meg.

De csak szóljon, mi akar lenni?

Aztán itt vagyunk mi a többire.

A társaságban többen voltak akként meggyőződve, hogy nekik most ezt a pipa dohányt, a mit füstölnek, meg azt a pohár bort, a mi rájok várakozik, minden kitelhető módon meg kell érdemelniük.

És a politikus fölhívására dörgő fogadkozásban törtek ki.

Csak a medve mozgatta búsan az ős-erdőket; az ármánynyal is kell ám számolnotok!

Bárándy Gáspár úr nem azért tartatott éles látású politikusnak, hogy egy pillantással le ne olvassa a gondolatokat, a melyek a rengeteg szemöldök alatt forrtak, és meg ne feleljen rájok iziben:

- Itt még az ármány sem diadalmaskodhatik fölöttünk.

Mert teljes tiszta lehetetlenség, hogy a lángész ki ne vívja jogát akárki ellen.

Béla úr pedig lángész.

Minő pálya áll ez ifjú ember előtt!

Mi most azt sem tudjuk világosan, hogy igazság szerint hol kell kezdenie; hát még ha azt kérdeznék tőlünk, hogy hol fogja végezni?

Nyitva áll előtte az út a legmagasabb polczig.

Mert ilyen időkben, a milyenek ránk várakoznak, a lángész rettenetes tőke, a mely százas kamatokat hozhat.

- Már az igaz, - erősíté a megtermett tiszttartó és lelkesedésében nagyot rántott fekete nyakkendője csombókján.

Fölséges dolog is a tudomány!

- Tiszta világos igazság, hogy nagyra született, - folytatta áradozásait Bárándy úr.

Soha nem ajánlottam föl senkinek nagyobb készséggel edzett vállaimat az emelkedésre, mint Béla barátunknak fogom.

Mert hiába, - ármány ide, ármány oda, - mégis csak a vármegye marad az igaz magyar politikus iskolája.

- Béla itthon marad, - dörgött bele a kombinácziókba Benedek úr.

Nem megy sehová.

Ilyen ideig-óráig tartó, felfordult világban okos ember semmibe sem kezd.

- Bizony, ha meggondoljuk, - magyarázta Istók, - hogy a kamarilla még mindig milyen hatalmas odafönn, hogy Napoleon császár hogyan rászedte az olaszokat is, hogy mi minő hajlandók vagyunk elhamarkodni mindent: biz ezt ha jól eszünkbe vesszük, nem sok bizodalmunk lehet hozzá, hogy ez a mostani gyöngyélet itéletnapig tart.

- Kérem, Pallér úr, - vágott közbe a politikus, kinek edzett vállaira Benedek úr határozata szerint egyelőre nem lesz semmi szükség, - kérem , Pallér úr, szíveskedjék meggondolni azt is, hogy már csak Nápoly van hátra , azután teljes bizonyossággal mi következünk.

Hanem hát így is jól van.

Annál dicsőbb.

Béla barátunk legalább egészen a mienk marad, és mézes heteit...

- Hónapjait és esztendeit, - toldotta meg a hosszan vérző lelkipásztor.

- Tehát mézes hónapjait és esztendeit nem fogják a gondok legterhesebbjei megzavarni.

Tiszta világos, hogy nagyságos uram együtt határozott Ágnes kisasszonnyal.

Alig várom, hogy koczinthassak az egészségükre.

Ágnes, kinek egészségére Bárándy úr minél előbb koczintani szeretett volna , és már köszörülte a torkát, odabenn a kék szobában még mindig az albumot nézegette az asszony-vendégekkel.

E kis, piros bársonyba kötött könyvecske , melynek szélén és tábláján rég meghalaványodott már az aranyozás, a Kálozdy-család nő-tagjainak egész történetét kitárta mindenki előtt.

Titkok , melyek régesrég napfényre kerültek, meg el is vonultak a feledés homályába; érzések, melyek mind megvítták csatáikat, élvezték győzelmüket , vagy elszenvedték bukásukat s porló szívek koporsójában csöndesen eltemetkeztek; kaczérságok, melyeknek égető szomja rég kialudt, vagy büntetése annak rendje szerint elkövetkezett; igéretek, melyek híven beváltattak, s a róluk szóló kötelezvényt elfeledték összetépni; remények , melyek e papiroknál gyorsabban mentek füstbe; itt-ott sokra biztató tehetségek, egy-egy költő, képíró vagy bölcs pólyáiban, melyekből sohasem sikerült kibontakoznia; álmok, melyekből rég felébredtek, vagy mindörökre beléjök merűltek azok, kik egykor álmodták; világi hiúságok , szerelmeskedések, számítgatások és elragadtatások; mindezek benne voltak ama kis vörös bársony kötésű könyvben.

Mennyire megsárgúlt papirosok és meghalaványodott írás!

Az illatot azonban, mely a szép parmai Izabella római királyi szalonjaiban s Windischgrätz grófné és Lichtenstein herczegné termeiben divatos volt, mintha mostanig megtartották volna.

Mennyi finom élcz, minő éles vagdalkozás, mennyi elménczség és nagyszavu bók e franczia sorokban, melyeket mind elhomályosított ama durva, katonás és egyenes vallomás, mely fölött az akkor még ifjú és daliás Péter úr hosszú órákon keresztül törte fejét.

És az együgyü sorok a kis grófnénál megtették hatásukat.

A hozzá intézett lapok ritkulnak.

Csak egy franczia abbé, ki tanítója és gyóntatója volt, intéz még hozzá érzékeny sorokat, mielőtt neki indulna a magyarországi ismeretlen világnak.

Az, ki a következő lapokon merengett szép szemeivel, már emlékben is alig él.

Péter úrnak egy korán sírba szállott leány-gyermeke volt.

Pedig azon a kis képen, mely most akadt Ágnes kezébe, milyen életteljes kék szemek mosolyognak, minő gazdag fürtök csavarodnak föl görög kontyba, milyen finom két orcza pirul!

Ügyesen forgathatta az ecsetet, a ki festette és aláírta, hogy; «Aurora tükre.»

Már az sokkal nehezebb kéz volt, a melyik azt a sírkő-forma oltárt rajzolta , melyen az emlékezet örök tüze lobog.

Vajjon nem aludt -e ki ez az örök láng , a mint a szép Auróra behúnyta szemeit?!

Maga is írt egy lapot; ki tudja , kinek szánta és ki tudja, miért nem adta át?

Talán igen őszinte és igen meleg volt, s édes anyja, a grófné, nem találta elég illemesnek.

Elég az hozzá, hogy a lap egy kegyetlen tollal keresztülhúzva itt maradt a családi gyűjteményben; és az a bizonyos sohasem tudta meg, milyen szívvel gondolnak rá a kálozdi kastélyban, ha csak kedvese valamelyik enyhe éjjelen föl nem kelt sírjából és el nem mondta neki, a mi szívét nyomta.

Ádám úr fösvény felesége, Mátéfi kisasszony is volt fiatal valaha, és neki is irtak emléklapokat.

Íme a régi, szellemes ötletek: az egyiken girbe-gurba írás magyarázza, hogy milyen az élet; valamelyik udvarlója a hitet, reményt és szeretetet óhajtotta nyújtani neki ismert jelképeikben; volt olyan is, ki egy csinos versszakkal adta bizonyságát, hogy ismeri Himfy Szerelmei-t.

A mint Biró Eufrozina kisasszony hamiskás szeme a névre esett, a mely az olvadozó sorok és lágy rímek alatt állt, megdöbbenve kapta föl a fejét és egy önkénytelen, gyönge szemrehányás tört ki kebléből:

- Ah, a hűtelen!

Mind oda tekintettek.

A kiáradt szív bizonynyal szerette volna, ha el nem árúlja titkát; de már későn volt.

Uram fia, a hűtelen nem más vala, mint a medve, ki a másik szobában néma borongással rázogatja ős-erdeit.

Kerekesné néni, (kinek vérében volt, hogy mindenkinek minden kinálkozó alkalommal mondjon valami boszantót ,) a mint megértette, hogy kiről van szó, egyet igazítva szemüvegén, éles és gúnyos sóhajtással jegyezte meg:

- Haj, haj, írt az annak idejében nekem is eleget!

Nagy kujon volt.

A kétszeresen csalódott Eufrozina kisasszony bús megadással forgatta tovább az albumot.

Móricz bátyánknak egy kortársa elég elmés volt egy legyet és egy nefelejtset rajzolni le, a kettő közé írván ezt a szót, hogy: «boldog » ; jöttek még egypáran azok közül, kik ma már mind nagyapák vagy vén medvék, és senki sem hinné róluk, hogy valaha még Kisfaludy Sándort is forgatták.

Ím itt egy lap, teleírva mind a két oldalán szép, öreg betükkel; a tudós hírben állt Mátéfi uram czitált a leánya fejére mindenféle deák klasszikust .

Mondják, hogy értette is, a kihez intézve voltak.

Azután egy nagy összehajtogatott papiros következik, melyen valami Kálozdy Mihály úr, neve aláírásával, tökéletlen és összevissza düledező betükben bizonyította , hogy: a ház magas, a város szép, a tehén legel és a paripa fut.

Ez volt az utolsó írása a szegénykének, Benedek úr legifjabb kis öccsének.

Hosszú időköz marad az utolsó lapig üresen.

A Kálozdy-családnak nem volt több nő-tagja.

A legutolsó megint egy kis arczkép.

Ágnes lenne gyermekkorában , hanem azóta ugyancsak sokat változott.

Kék szemei a tiszta fény helyett bizonyos csillogó fátylat kaptak, melynek mintha mindig volna valami rejtegetni valója; arczkifejezése pedig bár kevésbbé szeretetteljes, sokkal hódítóbb; a dacznak amaz árnyalata, mely már akkor mintha felette lebegett volna, mélyebb szenvedélyek képében látszik lelkére borulni; és a kedves kis fehér bodros ingecskét ma drága csipkék helyettesítik hószin vállain.

A kis képet Béla festette.

Sorra nézték és mindenki talált rajta valami dicsérni valót.

Ki az arczképen, ki eredetijén.

- Milyen fáin egy munka, - jegyezte meg a tiszteletes asszony.

Az én gyerekeim is tanultak pingálni a rektor úrtól.

De Áron nem tud mást, csak tulipánt; Ézsau meg emeletes házat.

Hanem már ez dicső, fáin egy munka .

Mintha csak igazi piktor festette volna.

Eufrozina kisasszony esze az ingó-bingó szürke loknik alatt hamisabb dolgokon járt.

El is mondta a mit gondolt.

- Béla, Béla hiába!

Neki csak nincs mása messze földön.

Úgy -e bizony Ágneska, ez a képecske volt a legelső vallomása?

Ágnes nem pirult el az évődésre.

Egyet mosolygott a nagy karszékben, melyben csöndesen hintázott, s nagy hirtelen igy szólt:

- És az utolsó is.

Kerekesné néni megbosszankodva igazgatta pápaszemét.

Ezt neki kellett volna mondania.

Hanem tartogatott ő még erre az alkalomra valami egyebet.

- Ej, ej, hát olyan kevés szavu az úrfi, - mondá.

Pedig bizony, ha Ágneska előtt meg nem nyílik a szája, akkor némának kell lenni neki.

Hanem hát igaz , hallottam én úgy fülhegygyel Dunaszögről valamit.

Hogy Béla úrfi a gazdája leányának nagyon tette volna a szépet.

Mind ilyenek a férfiak, egytől-egyig ilyenek.

A Móricz is csak ilyen volt, Fruzsinka hugom, annak idejében .

Sohase búsuljon utána.

A' bizony.

Hogy hát ott nem jóban törné a fejét az én szerelmes öcsém!

A tiszteletes asszony különben többet tudhat róla, mert az Ézsau már ott jár iskolába.

Ahhoz a zavarhoz, a mibe ez a kérdezősködés a szerény és alázatos papnét hozta, semmit sem lehet hasonlítani.

- Ézsau, esedezem, még igen kis gyerek az effélékhez, - dadogta.

Ő csak emeletes házakat rajzol és mással nem igen törődik.

Különben a világ igen rossz ám, esedezem, és sok mindent kitalál, a mi nem is úgy van.

Mire elvégezte mentegetődzését, Ágnes már elmenekült a világosság elől.

Egy kis sarok-divánra ült a szemérmes papkisasszony mellé, kinek az ó-testamentomban elfogult, puritán apja Rákhel nevet adott.

- Édes Rákhel, - beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép leány, oly régen voltam már Kálozdon, hogy azt sem tudom, mikor láttam útoljára.

Gondolom , kora tavaszszal.

Most is olyan szép -e a kertje, mint rendesen? szépek -e a láng-tulipánok, melyek hagymáját tavaly hozta tőlünk a káplán úr?

Rákhel nem igen ügyelt e tudakozódásra.

Hallott -e az asszonyok beszédéből valamit, vagy a drága melltű és suttogó csipkék hatották meg, vagy csak lelkében merültek föl csábító képek, elég az hozzá, hogy reczés keztyűbe bujtatott kezét, felelet helyett, csöndesen rátette Ágnesnek ölében pihenő rózsás ujjaira, és egy nagyot sóhajtott:

- Óh Ágnes kisasszony, milyen boldog kegyed!

Kerekesné néni épen akkor tüzeskedett legjavában:

- Na már, édes öcséim, akármit beszéltek, én, a mit mondtam, olyan bizonyos helyről hallottam, mintha csak pecsétes írásból olvastam volna.

Történt -e még több ellenvetés is, vagy megnyugodtak mindnyájan a néni pecsétes írásában, Ágnes már nem tudhatta meg, mert halk lépésekkel , észrevétlen odahagyta a szobát.

Végigment a hosszú folyosón, le a földszintre, kinyitotta a nagy utczaajtót s egy kis időre megállt a kőlépcsőkön előtte.

A legszebb nyári esték egyike volt.

Lágy suttogással bolyongott a szellő, az erdők és mezők friss illatával szárnyain.

A hold a tölgyek őrző hadseregét köröskörül ezüst pánczélba öltöztette.

Keleten egy halavány csillag ragyogott.

Felülről a nagy teremből lehangzott a zaj , lárma, heveskedés, melyet Benedek úr egy-egy türelmetlen szava el-elcsöndesített.

Mindig Béla aggasztotta; hol késhetik ennyi ideig ?

Legkésőbben hét órakor itthon kellett volna lenniök.

A konyhában sustorgott a zsír, és hangosan panaszkodott Kata asszony, hogy minden oda lesz, ha még soká nem jönnek.

Palkó hordta föl a pinczéből a borokat és egy-egy jobb fajta palaczkról édes vigyorgás közt tisztította útközben a pókhálót.

A féleszű Péter a ház végében mozsarát igazgatta, melynek az örvendetes perczben meg kell dördűlnie.

A kis Pirók gyerek a torony-ablakon kandikált ki, hogy idején megránthassa a harang-kötelet, a mint a hegyháton megpillantja az öreg János kocsijának két ismerős lámpását.

Mindez Ágnes mögött volt; előtte messzire kéjes, titokteljes, igézetes csönd.

Egy-két perczig állt csak a lépcsőn, azután megindúlt a kert hosszában, ki az országút felé.

Eleinte csöndes léptekkel, maga körül tekintgetve haladt.

Minél jobban távolodott a kastélytól, annál inkább vesztette nyugalmát.

Hosszan tartotta lecsüggesztve fejét; majd föl-fölkapta és élesen kémlelte az országút végetlen fehér szalagját, melylyel az ég fölékesítette a hegyet.

Aranyos haját végig simította és el-elbámult hol az útra, hol a kastély kivilágított ablakainak egyre távolodó csillagaira .

Merengéséből közeledő lódobogás riasztotta föl.

Megfordult és vissza akart sietni, de már késő volt.

A lovag megpillantotta és ámulva kiáltotta el magát mögötte:

- Higyjek -e szemeimnek?

Kegyed az, Ágnes kisasszony?

Hát a kálozdi éjtszakáknak is vannak villijei?

Vagy hogy is hítták csak az éjjeli tündéreket?!

Ah Istenem, én még mindig csak olyan ostoba vagyok ám.

Jó estét, jó estét.

- Jó estét, báró.

Nemde ilyen szép estét lehetetlen falak közt tölteni?

A lovag a lány mellett megállította paripáját.

Nem volt már fiatal ember.

Az arcza sok ránczot vetett, hanem lovagcsizmái káprázatosan csillogtak a holdfénynél és darútolla vígan lengett.

- Lehetetlen, teljes lehetetlen, - válaszolt gyors, hadaró beszéddel a leánynak.

Engem is kicsalt és Bucephalus szívességéből már a gadóczi tó mellől jövök.

Pompás telivér.

Egyenes vonalban származik Dárius király híres csataménjétől.

Vagy melyiké is volt a sok közül az a régi híres Bucephalus?

Ah, én igazán...

Hanem most nincs kegyelem kisasszony.

Én Bucephalus szívességéből elfogtam kegyedet, és tüstént vallania kell.

Nos hát, miről gondolkodott magányos bolyongásában ezen az ábrándos estén?

- Ha már csakugyan nincs mentség, báró úr, hát megvallom, arról gondolkodtam, hogy milyen szép lenne, ha véletlenül valami tündér-lovagot hozna elém a véletlen az elátkozott királyfiak családjából.

- Ah, ah, kisasszony.

Szót sem érdemel.

Hisz én valósággal...

Tudom jól , hogy csak a bókot akarta visszaadni.

Merre kísérjem?

- Csak tartson arra báró úr, a merre útja vezet, - mondá a lány.

Én haza indulok és szívesen megyek egyedűl.

- S tovább fog ábrándozni a tündér-lovagról, nemde?

Igaza van, Ágnes kisasszony, tökéletes igaza.

Én igen ostoba vagyok kegyedhez képest.

Hanem azért csak nyujtsa ide a kezét és tegyen boldoggá.

A szép leány megtette a báró úr kedvét és a nagy lovag-keztyűk közül alig birta kiszabadítani kis kezeit.

A lovag, - Bucephalus szívességéből - sebes vágtatást iramodott tova.

Ágnes egyetlen pillantást sem vetett utána.

- Minő nyomorultak ezek mindnyájan Bélához képest! - suttogta és izgatottan rázva meg szőke fürteit, tovább kémlelte az útat hosszan, mereven , mosolytalanúl és hangosan dobogó szívvel.

Semmi hang, semmi jel semerre.

Már Ivánfi báró Dárius fajzata is messze járt.

Mintha a várakozó leány egyszerre megijedt volna a nagy nesztelenségben, hirtelen vissza indult a kastély felé.

Csodálatos volt a bűvös éjtszakának e tündéri tüneménye, rejtelmes lelkével, melynek forrongó titkait még a holdsugaraknak sem árulta el.

Arcza még mindig meg tudta őrizni, hogy érthető szavakat ne írhasson rá ama láthatatlan belső kéz, mely hol tolmácsunk, hol árulónk.

Csak a fürge szellő, mely keble körül a lengő csipkékkel játszott, - csak az tudhatott meg valamit.

De ezt senkinek másnak nem árulta el, mint az erdők bús dalnokának, kinek kicsiny szívét minden hang után féltjük a megszakadástól.

Ágnes már fele útján lehetett a kastélynak, mikor a harang megkondult és Péter elsütötte mozsarát.

Összerezzent.

Visszatekintett s a mint sebes közeledve megpillantotta ő is az országúton a két homályos csillagot, s meghallotta az öreg János ostorának vidám pattogását, futásnak eredt.

Már hallotta a kocsi robogását s a lovak zaját is.

A kastély ablakai megnyiltak ; mindegyikben a kikoplaltatott vendégek örvendve váró arcza.

Mikor a főbejáráshoz ért, már ott találta Benedek urat, ki Istókra támaszkodva , lesietett kedvencze elé.

Még egy-két ostorpattogás és János olyan pompásan odajárt a várakozók elé , hogy különben sem kellett.

Az ajtó azonban soká nem nyilt meg, mintha üresen jött volna.

Odafönn az ablakban Bárándy úr gyakorlott torka egy harsány éljent kisérlett meg, mely általános viszhangra talált.

A zajra lassan megmozdult a kocsi ajtaja és kilépett a várvavárt.

- Béla, - kiáltott a lépcsőről eléje az öreg úr, - hol a pokolban kóvályogtatok ennyi ideig?

No csak gyere most ide, ölelj meg és máskor korábban kelj.

- Bátyám, - szólalt meg tompa, fojtott hangon az érkezett - bátyám, jó estét.

Jót neked és mindnyájatoknak.

- Adjon isten, öcsém, adjon, fiam!

A köszvény és vénség sok durva szivet lágyított már meg.

Benedek úr is olyan meleg és szív szerint való öleléssel karolta magához öcscsét, a milyet még Istók sem látott tőle soha, és még ő is képtelen lenne megmagyarázni.

A vénség, a köszvény!

- Nézd, fiam, nézd, itt van Ágnes is.

Mind vártunk rád és aggódtunk már érted.

- Köszönöm, Ágnes, köszönöm.

Ti igen jók vagytok hozzám, - mondá Béla és kezet nyujtott a leánynak.

Ez a kéz azonban hideg volt, mint a jég, s a mint ama másiknak, ki jegygyűrűjét viselte, meleg érintését érzé, fagyos borzongás futott át az ifju egész testén, és abban a perczben némán , szótlanul, jaj nélkül leroskadt a lépcső hideg kövére.

- Mi az, mi bajod? - kiabált a bátya.

- Az ördögbe is, elestél?

Mért nem ügyelsz a lábad alá?

Hé, kelj föl!

Mi ez?

Világot, világot gyorsan!

Kata asszony rögtön künn termett a gyertyával.

Iszonyat volt a leomlott ifju arczára tekinteni.

Béla már régi szobájában pihent egy ódon karosszékben.

Csupa mosoly , gyöngédség és barátság volt minden körülötte.

Az asztalon egy sokágú tartóból derült világosság áramlott minden sarokba.

Az ágyon nagy virágos terítő; a falon fölötte szépen rendbe aggatott vivó készülékek, kardok , keztyük, álarczok és két pisztoly; távolabb nehány csinos tájkép: mind verőfényes részlet legelésző nyájakkal és ebédvivő parasztasszonyokkal.

A kis könyvtárból díszes, aranyos ruhába öltöztetett remekírók csillognak elő ; az asztalon szép virágbokréta, csupa mezei virágból, melyet a messzi réteken a kis Pirók-gyerek szedegetett és kötözött össze.

És e vidám környezetben fekszik ő félig élve, félig holtan.

Inkább oltanák ki a gyertyákat, semhogy a fiatal, szép, beszédes szemek helyett ama beesett kék foltokra ontsák világukat.

Feje mozdulatlanul nyugodott a szék támláján, arcza rémes sárgára vált, fényes fekete haja kuszán csüngött homlokára, lélekzetvétele meg-megakadt és alig volt észrevehető.

Mellette ült Benedek úr és érthetetlen szavakat mormogott.

A kegyes Eulália kisasszony egy illatos üvegcsével óhajtott segíteni.

Heroikusabb szert tartogatott hátul egy dézsában Palkó, kinek arczán mintha megfagyott volna az örök nevetés, Kurz doktor úr nagyon sürgölődött és beszélt mindent össze-vissza, melynek vége csak az volt, hogy a városi doktorok nagy hire nem ritkán tökéletesen alaptalan, és ha Béla úr korábban kerül az ő kezére , bizonyosan nem jut ennyire a dolog.

Az ájulás soká tartott; a beteg csak nem akart ébredni.

Benedek úr már kezdte veszteni fogyatékos türelmét és mérgelődve szidta az orvost.

- A pokolba is, tán csak nem halt még meg?

Hozza hát már valahára életre.

A fecsegésétől ugyan itéletnapig sem jön magához.

Palkó, hol az a dézsa?

Demokritos orvosi közbelépésére nem volt szükség.

Kurz úr addig forgolódott Béla körül, míg végre is meglett az az elégtétele, hogy felnyitotta szemeit.

- Na tessék! - mondá diadallal a doktor.

- Ránk ijesztettél, ficzkó, - édeskedett az ébredőnek az öreg, új lélekzethez jutott, táguló mellel.

Ránk ijesztettél.

Mi az ördög lelt ilyen hirtelenséggel?

- Kedves bátyám, - szólalt meg halk, szenvedő hangon az ifjú, - csak a hosszú kocsiút volt oka az egésznek; egy kissé megszédültem.

De már vége , teljesen vége mindennek.

Köszönöm mindnyájatoknak.

Bocsássatok meg.

- Hála az égnek, - suttogta Eulália kisasszony és sietett eltávolítani a heroikus szerekkel együtt Palkót.

Béla bocsánatot kért még egyszer és sokszor hogy nem mehet ki az üdvözlésére összesereglett társaságba; de egy kissé gyöngének érzi még magát.

Csak mulassanak nélküle kedvökre; ő majd oda fog gondolni.

Ha kegyesek lennének most magára hagyni, legjobban kipihenné magát és reggelig egészen jól lesz .

Nem, nem fekszik le az ágyba; az ülés sokkal jobban esik neki.

Köszönt , szivéből köszönt mindenkit.

Euláliát még visszaintette az ajtóból:

- Köszöntöm Móricz bátyót, köszöntöm Sádi Danit, köszöntöm a tiszteletest , köszöntöm Ürmöst, - az nincs itt?

Kár.

Köszöntöm Ágnest is; mondja meg neki.

Egyedül maradt.

Megtették kedvét, csak a szomszéd szobában telepítették le a kis Pirókot, hogy legyen valaki mégis közelében.

Az ajtó becsukódott .

Nemsokára a másik is, azután a harmadik.

Egy ideig még élénk hangok hallatszottak ide a képes teremből.

Bárándy Gáspár úr minduntalan fölemelte stentori szavát, és kétségkívül a legjobbakat kivánta, mert harsány és szünni nem akaró éljeneket keltett.

Majd hangok zürzavara , pohár-koczintások, a pokolba kergetett ijedtség vidám hahotái hatottak ide .

A falu két rongyos czigánygyereke is szerencsét próbált és czinczogni kezdett a folyosón; de Palkónak - jóllehet kedve ellenére - csakhamar ki kellett tenni a szűrüket.

Béla a vén szék karjára könyökölve, órákat töltött mozdulatlanul.

Nagy csöndesen, félénk ajtónyitással betekintgettek hozzá egyszer Benedek úr , egyszer Eulália néni és többször is Istók.

Azt hitték mind, hogy aluszik nyugton, csöndesen.

Pedig nem aludt.

Arcza el volt rejtve.

Félt, hogy az éj áruló szellemei megismerik rajta a Kain-bélyeget.

Az utat Dunaszögtől Kálozdig tompa érzéketlenségben töltötte; a fák, emberek, szekerek, falvak , rétek és erdők váltakozó képei zavart bódulatba ejtették lelkét, és néhány rövid órára megőrizték szivét amaz éles gyiloktól, melynek meg kellett benne forgattatnia.

De végre otthon és egyedül volt.

Itt minden ismerős vala ránézve, csak ő egyedül idegen maga előtt.

A kábultság sűrű fátyola lehullott elméjéről és látta - magát.

Nincs szörnyűbb, mint a lélekmardosás, vagy boldogtalanság egy gyötrő pillanatában nem ismerni magunkra, és tudni, hogy mi vagyunk az, a kit nem ismerünk.

Ha nem lenne a hasonlat nagyon kicsinyes, szeretnék a himlőből fölkelt szépség példájával élni a tükör előtt.

Mit zuzzon össze, magát -e, vagy a tükröt?

És ha összezuzza, visszatér -e ezzel az, a mi eltünt?!

Gyász és lélekfurdalás maróbb és győzelmesebb szövetségre nem léptek soha , mint e szerencsétlen, gyönge lélek ellen.

Két gondolat járta át belsejének minden zugát és zavaros sietséggel keresett fátyolt magának, melybe eltakartassék.

Nem talált.

Ziháló melle tanuskodott róla, milyen kétségbeesett volt ez a hajsza odabenn.

Végre mozogni kezdtek kiszáradt , kicserepesedett ajkai és elsuttogták a borzasztó szót: Gyilkos vagy!

Többé nincs fátyol, nincs menedék, nincs bocsánat; az itélet már ki van mondva fölötte.

Ha a mennyei biró nem látna is be a vesékbe, nem tagadhatja többé : hallhatólag tett tanúságot maga ellen.

De az elitéltetés bizonyossága még nem adta meg neki azt a pillanatnyi pihenést sem, mely minden bűnösnek megadatik.

Még egy gondolat szorongatta szívét, és keresett utat ajakára: Te szeretted őt, mint senkit a világon, és ő szeretett téged, mint senki a világon!

Már mind a kettőt maga előtt látta.

A furiát, szikrázó szemeinek hegyes nyilaival, melyek zápor gyanánt hullottak feléje, és kígyó-fürteivel , melyek kegyetlenül, vérére szomjazva marták.

Mellette amaz édes alakot , melynek még most is volt mosolya számára, de kínosabb ama nyilaknál és kígyóknál.

Mind a ketten megfogták kezét és egy irányban vezették.

Mind a ketten ugyanazt sugták fülébe: Mit keressz te itt?

Valóban, mit keres itt?

Micsoda természetes következése a gyilkosságnak, mi a halálnak?

A temetés.

Temessünk hát.

Elméje fényes láng volt, hivatva rá , hogy másoknak az igazság, magának a dicsőség útját mutassa.

Megbénult akarata kioltotta.

Fekete rögöt rá!

Tehetségei az életre szépek és boldogítók; költeményei sok szivén könnyítettek volna; képei a századoknak rideg folyását egy-két édes perczczel enyhíthették volna.

Gyávasága legázolta őket.

Hideg földet rájok!

Szive jó, tele nemes föltétellel és eszményi hevülettel.

A lélekerő fogyatékának egy kis nyilásán kicsorgott vére.

Zöld hantot rá!

Mind, mind semmivé téve, elpusztulva, legyilkolva hevernek.

Temessük el, temessük el.

Béla megmozdult, összeszedte végső erejét és fásult nyugalommal lépett íróasztalához.

Leült és levelet írt.

Istókhoz czímezte, kinek bölcseségében és gyöngédségében legtöbbet bízott.

Egy tekintetet vetett kis ezüst órájára , mely szegény atyjáé volt egykor s melynek tartóját anyja hímezte ki gyöngygyel.

Megakadt szeme egy kis könyvjelzőn is, melyről sohasem vallotta be itthon, hogy kitől kapta.

A remény szinével volt rajta kivarrva, hogy : « Eddig ».

Eddig és ne tovább! óh, de hol van az az eddig és mi lesz az a tovább?!

A gyertyák a nagy ágas-bogas tartóban utolsókat lobogtak már és füstölve kezdett égni a papiros, melylyel meg voltak erősítve.

A mezei virágokból kötött bokréta ott hervadt mellette.

Béla kinyitotta az ablakot .

Keleten már egy szürke csík mutatta, hogy a hajnal közeledik.

Hüvös, éjjeli lég áradt be és a sötét vörös lángok kisérteties tánczot kezdtek.

Minden csöndes volt köröskörül.

Béla még kitekintett a szomszéd szobába.

A kis Pirók mély és nyugalmas álomba volt merülve.

Semmi veszély nem fenyegeti.

Ágya fölül levette az egyik pisztolyt és íróasztala elé lépve, ráfektette ujját a ravaszra.

Keze semmit sem reszketett.

És egy reszkető kéz mégis erősebb volt, mint az övé .

Oly gyorsan szorította meg, hogy egy pillanat alatt tehetetlenné lett.

Magából kikelt arczát elrémülten vetette vissza az ifjú.

Ágnes állt előtte tegnapesti öltözékében, oly lázasan égő szemekkel (mint kék égen a piros alkony) és kihevült tekintettel, a milyennel senki sem látta őt az életben soha, sem azelőtt, sem azután.

- Szerencsétlen, - kiáltá, - mit akartál?

Bélának elakadt a szava.

A meglepetés lefegyverezte.

Nyitott ajakkal, meredt szemekkel bámult a leányra, és keze, melyben a pisztolyt tartotta, erőtlenül hullott alá.

- Azt hitted, - beszélt lihegve Ágnes, - hogy mindenkit megcsalsz?

Nekem jobb szemem van mindenkinél.

Az este csak én láttam kétségbeesésedet; csak én éreztem, hogy a veriték, melyet homlokodról letörültem, halálos volt .

Kiszöktem szobámból és itt töltöttem ajtód előtt az éjtszakát, hogyha mozdulni hallak, melletted teremjek.

És nem hiába jöttem, boldogtalan.

- Bocsáss Ágnes, te nem oldozhatod fel az én itéletemet.

Bocsáss, bocsáss! - rimánkodott Béla és ki akarta jobb kezét szabadítani a leányéból.

- Nem oldozhatom fel? - válaszolt ez és minden erejét megfeszítette, hogy amaz elátkozott kéz ki ne tudjon menekülni bilincseiből.

Nem oldozhatom fel ?

Az lehet; de kegyelemért könyöröghetek előtted.

Ime könyörgök azért az életért, mely a világon a legdrágább előttem.

És térdre omlott Béla előtt.

- Ime térden állva esedezem és könyörgök érte, - folytatá.

- Tudom, hogy ha szavamnak ereje lenne szived előtt, nem akartad volna megölni magadat .

Tudom, hogy én vagyok oka lelked gyászának, és nem engedem, hogy gyilkosságba keverj.

Én lemondok rólad, Béla.

Lemondok öreg apámért, kit másodiknak találna golyód sziven.

Magamra veszem haragját és téged meghagylak szivében.

Lemondok rólad és visszaadom szabadságodat.

Hagyj el engem és légy boldog azzal, a kit szeretsz.

- Azt már megöltem! - hörögte a szerencsétlen.

Nézd minő véresek a kezeim!

- Boldogtalan! - sikoltott a lány.

Béla ismét összeszedte erejét és küzdeni kezdett a leánynyal.

Felkaczagott , megvérezte kezét, keblén letépte ruháját, elrekedt, de nem tudott semmire menni.

Ágnes ujra lelket kapott s egy pillanat alatt világossá lett minden lelke előtt.

- Béla, - mondá, és mintha hangjának rég zenéje csendült volna meg szavában , - hát annyira gonosz lennél, hogy megvetnéd a kiengesztelést?

Óh mi lenne a világból, ha minden bűnös és szerencsétlen úgy tenne, mint te akartál?

Ki lenne igaz gyámola a nyomorultaknak, és ki bocsátana meg szivéből a vétkeseknek?

És az égi bocsánat az eltévedtek és megtérteknek minő nevetséges semmivé lenne!

Béla kifáradtan hanyatlott egy székre.

A föltetszett hajnal első sugarait küldte a szobába.

A kanászgyerek tülke megszólalt az udvaron.

A szerencsétlen kezéből kiesett a pisztoly és egy nagy könycsepp jelent meg szemében.

A kálozdi kolostornak volt az emeleten egy kis sarok szobája, melyet a cselédek - egyéni felfogásuk szerint, - hol «kanczaláriának », hol « kanczelóriának» híttak.

Honnan vette a nevét?

A rengeteg fakalamárisban , mely kisebbféle sajtárnak is beillett - a hányszor csak, nagy ritkán szükség volt rá - mindig úgy kellett egy kis friss vizzel új életre hozni a kiszáradt, megpenészesedett tartalmat.

A fehér papir ritkább vala itt a fehér hollónál, s a nélkülözhetetlen jegyzésekre a zsinegen függő kalendárium tiszta lapjai használtattak.

Az össze-visszafecskendezett lúdtollak két hegye rendesen úgy irtózott egymástól, mint a V szárai.

De volt ott egy hatalmas butor, lebocsátható ajtókkal, kihuzható táblákkal és furfangos zárakkal, melyet mesterének ügyes keze különféle szinű berakott fából csinos koszorúkkal és virágbokrétákkal ékesített.

Ezt az ódon bútort is szerteszét hasogatta már mai napság az idő kiméletlen keze; az egyik részéből lett kincses szekrény, a másodikból ékszertartó, a harmadikból iratpolcz, a negyedikből könyvtár, az ötödikből íróasztal.

Még tükör is került belőle.

Az ezer fiók felmondta egymásnak a barátságot; a szép egyetértésnek, melyben hajdan éltek, vége lett.

Az egyikben pompás diópálinkát, a másikban borókavizet, a harmadikban meggyszeszt, a negyedikben szilvóriumot tartogatott Benedek úr.

Itt üldögéltek ők gyakran naphosszat Istókkal és magyarázták egymásnak - hol az egyik, hol a másik fiók tartalmának nyomán - a világ folyását.

Az írószekrény tetején egy régi-régi óra ketyegett, melynek poros, szürke lapját vedlett aranysárkányok tartották és megfakult aranyliliomok vették körül.

E vén jószág az öreg nénék csöndesítő, békítő szerepet játszotta a szobában; a sokszor fölhangzó perlekedésbe sohasem mulasztotta el rekedt, száraz szavával beleszólni : csitt, csitt, csitt, csitt.

Minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek ?!

Csitt, csitt, csitt!

A kis szoba fekete bőrrel volt bebutorozva s egy szinehagyott zöld függönyön keresztül sütött belé a nap.

A falakon régi , beporosodott, megfakult arczképek kopott aranyos rámákban: ama híres, vak athlétának oroszlánfeje; a legnagyobb magyar vastag szemöldei és átható tekintete; aztán az a csodálatos szépségű arcz, melynek minden izma szolgálni tudott a nagy, izgató lélek akaratának, melyet csodálatosan beszédes szemei tükröztek.

E szobában tartattak a családi tanácskozások; itt szőtte, fonta, vetette Istók hálóját kedvencze érdekében, kit már úgy tekintett, mintha a maga gyermeke lett volna; itt mondotta ki az itéleteket Benedek úr, és indokolta Istók az önérzetes tiszttartó, a himlőhelyes ispán , a vigyori Palkó, és a féleszű Péter fölött.

Itt táplálták egymás reménységeit Béla nagy jövendője, fényes pályája iránt, mely a mostanság elhagyatott kastélyra az egész Kálozdy-birtokon meg nem vásárolható dicsőséget hozand.

Itt lepte meg apját Ágnes gyakorta, ha Bogádról átrándult, szépséget, mosolyt és fényt hozva magával ez ódon, rideg és sötét épületbe.

Ez a szoba hallá zsörtölődéseit, kifakadásait, haragját egy vén szívnek, melyet a világ hűtlen örömei magára hagytak, mely igazságtalan s elégtételt vesz mindenkin, a kit sorsa körébe hozott; látta lopva élvezett apai örömeit és borongását, hogy sohasem hallhatja az «apa» szót; ismerte biztos számítását arra a boldogságra, melyhez annak boldogítása által fog jutni, ki az övé és még sem az; a régi életével immár leszámolt nemes reménykedését, hogy a kit utódjának választott, az nála különben , derekasabban és fényesebben fogja megfutni pályáját...

Ilyenkor a harcz tüzében összetört oldalbordája bele-belesajdult az okoskodásba: hogy gondoljon rá is, hát ő mit vétett? - de az öreg elmordult magában, hogy az ördögbe is, az csak kötelesség volt, a mit akkoriban ezren és ezren megtettek s mindenki egyformán megtehetett, a kinek volt oldalbordája.

Itt folyt a Bélával teendőkre nézve is az a négyes tanácskozás, melyben Benedek úron kívül Kurz doktor, Istók és Ágnes vettek részt, az utóbbi a nagy karosszék hátára támaszkodva, melyben bátyjának hitt atyja elnökölt .

Ama félelmes éj izgatottsága rég eltünt arczáról, lángja szemeiből, hogy soha, de soha vissza ne térjen többé.

Halavány volt és tekintetén hiányzott az a meghatározhatatlan, édes, olvadó vonás, melyet fiatal leányok arczára a megnyilatkozó sziv szökkent, hogy ragyogjon ott nehány rövid esztendő visszahozhatatlan ékességeül.

Ágnestől a szív e hódító bizonyitványa meg volt tagadva; de meg mindenkorra.

Ilyen volt ő mindig, mint ma.

A kis szobában jelenlevők közül bizonyára egyiknek sem volt oly éles szeme, hogy a csekély változást: nagy, kék szemeinek merevebb nézését és meg-megránduló ajkainak nyugtalanságát, észrevette volna rajta.

- Dixi, - mondá a beszélgetés vége felé a zsidó doktor, kinek kóczos, szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni balmarkában.

- Dixi.

Az eset nem mindennapi és nem könnyű.

Okos ember kell hozzá, a ki fején találja a szeget.

Mert ugyan ha máshova ütünk, mi hasznot teszünk vele?

Semmit.

Béla tekintetes úr későn jutott a kezem alá.

De mihelyt valaki egyszer - folytatá - városi doktor, mindjárt nagyobb hozzá a bizodalom.

Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi.

Béla tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul Csehországba vagy Szibériába, annál jobb.

- A pokolba, nem Szibériába! - mordult bele az öreg.

Csak nem küldjük egyenesen Kamcsatkába?!

Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az ispán , mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem került a szeme elé; az pedig régen volt !) a lehető leggyorsabb ütemet kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos megütközéssel válaszolt:

- A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi etcetera .

Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába.

Ezzel, azt hiszem, fején találtam a szöget.

- Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia... - kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt.

A jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen közbevágott:

- Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket legjobb szándékból mondtam.

Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál hamis tanácsokat osztogatni?

Semmi.

Hát meg tudja ön gyógyitani Béla urat?

Nem.

No azt tudtam.

De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc.

Lássuk csak.

( Az ütembot egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.)

Lássuk csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon?

Van -e más menedék?

( A gyűrűs ujjon megtalálta.)

Mindenesetre.

Azt mondja a deák: mundus se etc.

Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne -e jó Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni.

Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva - azon -e, a mit a doktor fecsegett, vagy valami máson? - gondolkodóba esett és széles tenyerével székének karjára indulatosan rá-rácsapott.

- No lám - kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor - nem találtam -e fején a szöget?

Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell előbb-utóbb járnia a világot.

Miért ne menne most?

Sok pénzbe kerül, az igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem.

Az lesz csak a hatalmas kúra!

Szórakozás is és tapasztalás is együtt.

Menjen csak Béla úr - minél előbb, annál jobb - világot látni messze földekre és tengerekre.

Quae maribus etc.

Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre vetemedett , hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi részletekbe is belebocsátkozzék.

- Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város!

Ne tessék szemrehányást tenni, a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele.

Csak a várost mondom; azokat nem szeretem én, a kik benne laknak.

Azután menjen el Venécziába; az egészen vízre van építve.

Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik róla, ha odamegy, hogy igazam van.

Az egész vizen áll.

Nézze meg Londont és Párizst , melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc.

És ha már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is?

A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a csodatevő marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geográfiai ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen, melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal.

- Igen bizony, - folytatá, - ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk lelkileg nagyon el van csigázva.

Multos sudavit etc.

Mert vajjon nem árthat -e meg a sok tudomány is az embernek?

Fényes példáim vannak rá, hogy igen.

Nem haltak -e meg sorban mind a nagy tudósok?

Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt, hogy a doktor e szerint örök életre számít?

De csak érthetetlen morgás lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak:

- Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr szokta .

Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget.

Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a kiket említettem .

Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon élnek -e?

Requiescant etc .

Nem említettem?

Mindegy.

Annyi áll, hogy én Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint lehet.

Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan határozni.

Mert a dolog nem tűr halasztást .

Legalázatosabb szolgájok; kezét csókolom, kisasszony!

A figurás doktor, - kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből, hol mulattatónak, - a nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a hallott igéket.

Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e tiszta , verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is visszanyomta.

Hallgattak , hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a szobában csak annyi volt, hogy egy-egy szeles fecske odacsapódott az ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét.

De minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla - bár sápadt arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel - ott járkál alant a fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának, Flórának simogatja a hátát?!

Mindez nem vezethet tévútra senkit, - még Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, - a ki őt harmadnapja reggel íróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs.

Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt van -e igazán, közéjök tartozik -e, és valóságos élet -e az , mely ereiben a vért kergeti?

Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni mindazokat, a kik szeretnek.

Mikor egy híres olasz dalnok fáradt pilláit lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg , mely hosszan lebegett a kis arquai ház felett.

A postán érkezett gyerek leghűbb patrónusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája.

Egyik sem tudta, vajjon lehet -e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt, vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt.

Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy neki semmi baja.

Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart nevelni belőle, és íme, van -e nádszál hozzá hasonló?!

Más, egészen másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is tönkre teszi.

Mi az ördög lelte Istókot?

Akármikor hallott ő ilyesmit, sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre, melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors mégis csak tönkretette őket.

Ágnes, a nyugodt lelkű és biztos szemű Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind együtt !) minő tanácstalanná lett egyszerre.

A türelmetlen öreg elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait.

- Bátyám, - mondá, - a doktornak igaza lehet.

Bélának útra kellene menni .

Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a gyógyításához!?

- Útra, útra! - beszélt Benedek úr, - az utazás csak divat, semmi más.

Hát te mit szólasz hozzá, Istók?

- Divat, - kezdett kötelességéhez a mentor, - bizonyára csak divat.

Ha elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát útra?

De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog kiütni az okoskodás.

Mert ha tekintetbe vesszük...

Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter épen most szedett elő a táskájából, benyitott a kanczelláriába.

Benedek úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen.

- Itt az ujság, Istók, - mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni.

Azután a leveleket fogta kezébe .

- Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák professzor?

Csakugyan , Dunaszögről jött.

Már ismerem az ákombákját.

Mintha csak ezt is a pinczében írta volna.

És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte belőle a porzót is, és olvasni kezdte.

Ágnes csöndes léptekkel megindult mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál.

Az olvasó öreg kezében egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra kapta a fejét.

Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón, félig nyitott ajakkal kereste ujra őket.

A levelet hol közelebb, hol messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát.

Izsák professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak.

Benedek úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb szálakat ama durva , vastag vonásoknál.

A levél lenn hevert a földön és egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm volt nézni.

De az öreg úr nem azt nézte.

Mindig mélyebbre csüggesztette a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé.

A mit ő keresett, ahhoz a játszó sugarak nem vezetik el a szemet.

A sokáig tartó némaság egyre kínosabb lett.

Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után, hirtelen visszatekintett.

- Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? - támadt rá mentorára és leányára .

Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy, Ágnes?!

Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem csodálnám.

Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak!

Lódulj azonnal.

Te meg, Istók , szedd elő a pénzes almáriom kulcsait.

Béla még ma este útnak indul.

Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még mindig ott ugrált szomorú gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit.

Az a rejtelmes boru vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt , melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél jótéteményét .

Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette, mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt.

- Bocsáss meg, Béla, - rezzentette őt föl az érkezett, - bocsáss meg, hogy háborgatlak.

Bátyám küldött hozzád.

Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni bennünket.

- Már meg akartam tenni, - suttogta Béla.

- Ne emlékeztess rá és feledd el magad is.

Bátyám azt határozta, hogy útra mégy, bejárod a világot.

Az ifjú föltekintett.

- Messze útra indulsz, - folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól takarta, a mi büszke lelkében forrott.

Messzire mind attól, a mi keserít és beteggé tesz.

- Olyan messze nincs.

Még a menyországban is vele találkozom.

- A menyországban?

Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod.

De nem mondom, nem mondtam.

Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj.

Távol tőlünk , távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét fogod járni , idegen népek közt tölteni napjaidat.

Hallani fogsz zajt, mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket, melyek kábítanak .

Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a magadét, és dicsőséggel is , mely még megsarkantyúzhat.

Eljársz templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul?

Fölkeresed a tudomány csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját; minek engednének téged téveteg bolyongásban ?

Menj Béla, menj.

Végezte Ágnes.

A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja, hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl.

Még pedig nemcsak akkor, ha szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó.

Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név.

Csodálatosabban váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke öltözetével.

Ágnes szerette Bélát.

Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy kétségbeesett szív minden szemrehányásával.

- Most már gyáva vagyok megölni magamat, - mondá.

Miért fegyvereztél le akkor Ágnes?

Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni.

Jó, én elmegyek a te templomaidba.

De nincs mit kérnem bennök!

- És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni.

Sokáig nem látsz engem.

Talán soha többé.

Nem mondtam -e, hogy jó hirt hoztam?

Ágnes sebesen megindult.

De alig tett egy-két lépést, meglassította járását , s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott.

- Még egyet elfeledtem, Béla; - kezdé.

Csak úgy tekints, mintha e gyűrű már nem lenne ujjamon.

Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére szerencsétlenségbe döntött.

Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak, hova tettem.

Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem.

A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó és hullámtalan.

Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes egyhanguságában.

Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül.

Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében.

Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja ...?

Ha ugyan tudott már gyülölni, úgy gyülölte Ágnest.

- Te pedig Béla, - folytatta ez a megadás nyugalmával, - a mint kiérsz az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és hajítsd el.

Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova tetted?

Így.

Áll az alku.

Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem.

- Nagylelkű vagy Ágnes.

Neked nálamnál több megbocsátani valód van.

- Semmi, semmi Béla.

Csak egyetlen egy kérésem.

Csekélység mindössze .

Könnyen megteheted.

A lány egy kis szünetet tartott.

Egy kérdésre, egy rövidke, jelentéktelen , semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a folytatásra.

De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az?

Ágnes szenvedélye legyőzte büszkeségét; hosszú , hosszú időre ez lesz az utolsó szava hozzá!

Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen leány-lélek sem ment.

Végső szavaiban , bucsújában nem tudott tettetni, képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig.

Ez is, ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert.

- Megteszed? - kérdé, - majdnem suttogva, mintha félne maga is meghallani azt, a mit mondani akar.

- Annyi az egész, hogy én nem akarok egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon.

Meg fog velem békéltetni a távol ?

Akarsz írni nekem Béla?

Nem sokszor, nem gyakran.

Csak néha?

Csak egyetlen egyszer.

Nem merte bevárni a feleletet.

Eltünt oly hirtelenséggel, mint az egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak.

Mintha e perczben a levegőbe oszlott, semmivé lett volna.

A nap sietős dologban telt.

Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s készítette az útra indulót mindenki.

Bélába is öntött egy kis lelket a sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat, kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik.

Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát számtalanszor megköszörülte , szürke bajuszát egész tűvé pederte és sarkantyújával szörnyű zengést , bongást indított, míg bele mert fogni nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze.

Májland városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának !

Hát minthogy Mihály attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda betekintene.

Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem azért olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is...

Béla hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között.

Odalenn is foly a készülődés.

A konyhán Kata asszony jó szíve, egy hallatlan háladatlanságnak lett áldozata.

Rakosgatja, rendezgeti az útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött tálak állnak.

A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte, nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon.

Az inas, kinek élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az a krisztusláb olyan régi , mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt volna.

Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt.

A hálátlanság büntetése ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül.

Benedek úr sem maradt sokáig egyedül.

Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a vér ; egy kissé ki kellett fújnia magát.

Botjára támaszkodva, komor képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös rettegéssel szokott fogadni.

Ha valaha volt rá oka, sohasem nagyobb a mostaninál.

Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a két félelmes, firtató szem mégis - a mint betekintett az istállóba - özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott, hogy szójárása beteljesedik rajta , mert innen-onnan csakugyan «vége lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet .

A magtárra csak egyszer volt ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek (akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak !) határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot.

Hát annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány szoknyája körül?

Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni.

És így tovább .

Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl.

Rájár végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel vesződik , melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi atyjafiánál be kell köszöntenie.

Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre.

- Miféle szarkalábak azok, hé? - dörmögi.

Hát már írni is elfelejtesz?

A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő megadással válaszolt:

- Hiába, Bencze, öregszem, öregszem.

Te is csak azt teszed.

Semmit sem tudok felhozni annak bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak.

Igazad van, mint mindig.

Csak ezzel a Béla gyerekkel...

No, hanem ha meggondolod, hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg a fiatal kéz közt...

Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig éltek ?!

De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet.

- Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, - mondá.

- Inkább írni tudnál valamivel kacskaringósabban!

Arra felelj, hogy el tudja -e valaki olvasni a te szarkalábaidat?

A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait.

Most is foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában.

- Én ismerem a te gondolataidat Bencze, - mondá.

- Harmincz esztendeje elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket.

Nem mondok szerencsét, mert meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál.

Csak egyet mondok.

Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet, hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam...

- Ki az ördög mondta azt, Istók? - vágott közbe türelmetlenül Benedek úr.

- Hadd lám csak azt az írást.

Iszen csak távolról, a mint beletekintettem , tetszett olyan... minek is.

- Bencze - folytatta ünnepélyesen a mentor, - mélyen tisztelt barátom , Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te gondoltál ; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok.

Ha azt hiszed, mondám , hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi hasznot nem tehetnek , ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok.

Add ki a rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a prior-szobában.

Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű, a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv.

Mind belefér egy batyúba, és a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra.

- Az ám a...

- Még nem mondtam el mindent, Bencze.

Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár kétségbeesve távozzam ez úri házból.

Nem, épen nem.

Egy felől meggondolom , hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte.

Másfelől bár tudom , hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel, biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon.

Neked sohasem említettem ( megszámlálhatatlan sokszor elmondta ), hogy minő irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl.

Talán hallottad is a Pallérosi Pallérok hírét?

- Vén bolond vagy, Istók - mordult rá a sodrából teljesen kiszedett gazda és magára hagyta.

A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet.

Így vette ő föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait.

Ebédnél aztán koczintottak.

Este - a hogy a leáldozó nap utolsó sugarainál a nagy kőlépcsőkön búcsuztak - mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára.

Istók fennen emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt.

Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd haza szabadon, mint a sas.

Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina kisasszony oldalán, ki szentül meg volt győződve róla, hogy rendkívül lekötelező munkát végez Béla iránt , ha ezt most - mintegy útravalóul - sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli országokban szemtől szembe látni lehetséges.

Mihály huszár némán hunyorgatott a búcsuzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos majlándi özvegyasszonyra és leányára .

Benedek úr is vidámabb arczot öltött és biztatta Bélát:

- Úgy, fiam, úgy.

Állj a talpadra.

Légy ember a gáton.

' Iszen hát az ördögbe is, az egész...

No.

Béla, no.

Maradj, a meddig csak akarsz.

Maradj, nem bánom.

Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem.

No, Ágnes, no...

Béla sorjában mindenkit megölelt.

Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján:

- Hát ennyi az egész?

Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy szép leányt, a kezünk közé kaphattunk.

Csókold meg mindjárt Ágnest.

A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta.

Csók volt ez is, mint a többi: búcsúcsók.

Búcsú a vissza nem térő időktől, nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól és hiábavaló reménységektől.

Csók volt az is.

Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a herkópáter sem találhatott semmi hibát.

Mindhiába már!

Az öreg elkeseredve látván mindennek « végét» közeledni, búsan csapott a lovak közé.

Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis, himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt ,) Istók soká magasra tartotta lyukas, szürke kalapját , Benedek úr botjával integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt.

Csak Flóra ugrált még egy ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén, a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, - a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! - lefeküdt az árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt.

A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses takaróját is húzta már maga után.

A csillagok egymásután gyúltak ki az égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény.

Künn az udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó harmonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután visszaindul Bogádra.

A harmonika édesbús dallamaiból csak a legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak összegyülekezni .

Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és megfoghatatlan történetek napjának estéjén?!

A tűzhely sarkából a faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár, hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb keveredésbe jut.

Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka, mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a száját; de ha már az neki természete!

Az elnöki tisztet, mint hasonló alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint a háztartás legvénebb kereke.

Benne is meg volt a közös asszonyi természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit azonban lehetőleg kizsákmányolja.

A kor jogán kívül granátosi alkata és főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt , szintén megtették a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására .

Annyi bizonyos, hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak lehetett.

Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy keze között van a békítés eszköze is.

Ez estén is valamennyien a termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék harisnyát kötöget.

Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához; ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél ; mellette kamasz fia, ki ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt , piros karjait és emelkedő mellét.

Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába.

Ő többé tekintélyt a háznál nem ismer.

- Biz az megesett, megesett, - elmélkedett Kata asszony.

- A nagyságos úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki.

Bizony már azt vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik.

Hanem azért sebaj.

Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint.

- Búsúl a ló! - rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már mindenre el vala szánva.

Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket.

Két villám czikázott a sarok felé.

- Hát kend, megint részeg már?

Látom, keresztbe áll a szeme.

Hol a granáriom-kulcs?

Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen szemét-népet etetne.

Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba ?!

Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy.

- Fel is út, alá is út, babám, - feleselt a mindenes.

Azért ne gondolja , hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok.

- Te semmiházi, te! - ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten megragadott egy keze ügyébe eső mosófát.

Sértett női büszkeségének egész dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már egész rémülettel kiáltotta el magát.

De Mihály huszár izmos karjai és mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek csirájában való elfojtására.

Kata asszony visszaült székébe s nehány foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék harisnyát is kezébe vette .

Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn; Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra gyújtott, míg odabenn ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála.

Mint előrelátható volt, ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes módon sodrából Benedek urat?

És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak.

- No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, - mondá a huszár és pödörintett egyet a szürkéken.

Nem egészen tiszta állapot, annyit mondhatok .

Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám, nem fáj fejem .

Azt mondja a magyar.

Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is kapott az övéhez, mintha fájna.

- A bizony, - folytatta a vitéz úr.

Én csak annyit mondok, hogy hát...

Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter?

Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti bámulójának különös kedve telt.

- Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, - fűzte odább okoskodását Mihály, - hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal uraságunknak nem egészen volna ki itt.

- És szétterjesztett ujjaival a homloka körül mutogatott.

- Ugyan ne mondja! - kiáltotta el magát ijedten a kertész.

- Bizony ne mondja, - pattant fel Kata asszony.

De ne ám!

Megköszönhetné, ha kigyelmednek úgy ki volna, mint annak.

- No már megkövetem az ifjasszonyt, - magyarázta visszautasított szavait az előadó - iszen nem mondom én, hogy már egészen olyan lenne, mint ez a Péter , ( mit tátogatsz úgy rám, te ?) hanem hát mégis no.

Aztán meg hát hat esztendeig voltam ám én káplár a Simonyi-regementben.

- Ha száz esztendeig volt is kend generális, akkor se üsse az orrát olyanba , a mihez nem tud, - förmedt a kulcsárné Mihályra, ki szörnyen röstelte, hogy mindennek a Zsuzska füle hallatára kellett elmondatnia.

- Még hogy a Béla tekintetes úrnak valami hibája lenne!

Nincs bíz annak egy szikra baja se más, mint a nagy szerelem.

- Ugyan ne mondja, ifjasszony, - ijedezett Mustár, kinek felesége (mint a vigyori Palkó állítja) a söprűnyelet olykor-olykor arra is használja, a mire nem készítették.

- Hát hogy a nagy szerelem lenne a baja? - sóhajtott bele a beszélgetésbe a szemérmetes Zsuzska, ki főként tapasztalatlan szivével hódította meg a sokat tapasztalt huszárt.

- Bizony nem csodálom, a kinek olyan gyönyörűséges menyasszonya van, mint a bogádi kisasszony.

A büszke Ágnes nem igen állhatott nagy kegyben Kata asszonynál, mert ez ugyancsak nagy erélylyel sietett az illetéktelen oldalról jött magyarázatot visszautasítani:

- Fogd be a szádat Zsuzska.

Hát már mindenbe bele kell neked kottyannod?

Ki kérdezett?

Nekem is van talán szemem, hogy látom, ki milyen.

Hanem hát szépség ide, szépség oda, csak nem mindig a legszebb almára fáj az ember foga, meg arra, a melyik legjobban a keze ügyébe esik.

- Mint nekem, la! - édeskedett galambjával a huszár, és a mint hamarjában tehette, egy kicsit meg is szorongatta.

- Ne bolonduljon már kend, no! - vonogatózott a leány, mígnem mindkettejük figyelmét megint a kulcsárné követelte magának.

- Hát kinek beszélek én itt? - tört ki ebből az irigy indulat.

( Zsuzsa meg Jutka csakúgy nevették a husz-husz esztendejükkel.)

Talán magamnak beszélek ?

Isz én tudom már negyednapja óta az egész dolgot.

A János kocsis mindent elmondott nekem, a mit Dunaszögön hallott.

Te, Jutka, ne vihogj, azt megmondom!

Hogy hát a mi fiatal uraságunknak jobban tetszenék egy odavaló kisasszony.

Hanem csak az az egy baj van, hogy - hogyan is mondjam csak?

Az ám, az a baj, hogy zsidóleány.

- No, nem megmondtam? - ugrott előre diadalának legteljesebb öntudatával Mihály huszár.

Nem megmondtam én, hogy nincs ki egészen?!

A tanácskozás eredménye minden valószínűség szerint egy kompromisszum lett volna, mely szerint Béla szerelmes is, de hibázik is neki egy kevéske ; azonban egy hirtelen közbejött esemény a beszélgetésnek egyszerre más fordulatot adott.

Tanácstartás közben észre sem vették, hogy a hármonikaszó a fenyvesben már egy kis ideje elhallgatott.

Még a lárma sem tette a vitatkozókat figyelmesebbekké a hátulsó udvarban történők iránt, s csak akkor néztek oda neki, mikor a nagy zajjal fölnyitott ajtón a vigyori Palkó csörrel-pörrel , dulakodva, taszigálódva, gallérjánál fogva belódította a rugódozó , kapálózó, kézzel-lábbal szabadságra törekvő Pirók-gyereket.

Hátuk mögött lépdelt befelé a sárga szemű és pisze orrú Sára kisasszony, ki - miután lovagjának ezuttal mind a két keze rendkívül el volt foglalva - szives vala utána hozni ama bűvös-bájos instrumentumot, melynek epedő hangjai végre is megtalálták az utat pánczéltalan szivéhez.

A kertész ijedtségéhez, mely az erőszakos jelenet láttára minden tagját elfogta, csak Jutka öröme volt fogható, mely e tenyeres-talpas szüzet rendesen eltöltötte, a mikor csak a kis Pirók valami nem egészen inye szerinti mulatságba keveredett.

Kata asszony figyelmes köre egy pillanat alatt felbomlott.

- Csak ezt a kölyket akarom egy kis becsületre tanítani! - tüzeskedett Palkó.

Id'adod -e a gyűrűt?

- Ha a bicsakját is ráadja még a hármonikára, akkor oda, - nyögött az áldozat és mindenképen védelmezte markát az erőhatalom ellen.

A becsület tudniillik, melyre Palkó ilyen sajátságos módon oktatta a Pirók-gyereket, annyiból állt, hogy ez azt a karikagyűrűt, melyet ma este hazajövet az erdőn talált, cserélje el vele a hármonikájáért.

A kölyöknek a becsületről való ismeretei pedig annyiban voltak hiányosak, a mennyiben ő a hármonikára - melynek fujtatója már állítólag két helyen ki volt lyukadva - még egy fehérvári bicsakot követelt ráadásul.

Miután Palkó, kinek épen szüksége lett volna a gyűrűre, egész tekintélyét hiába használta fel a talált jószág értékének kisebbítésére és a hármonika füllel hallható hiányainak szépítésére, e kényes becsületbeli ügyben kénytelen volt erőszakhoz folyamodni.

Mindhiába.

A kölyöknek kifeszíthetetlen markai voltak.

Apellált Mihály úrhoz, meg Kata asszonyhoz.

Míg a tényállás - különféle szenvedélyes kitörések által félbeszakítva - előadatott, természetesen nem kis időbe került.

Mielőtt a dolog lényegére nézve akárki véleményt koczkáztatott volna, igen megfoghatólag, látni akarta a gyűrűt.

Egy pár újabb hátbalökés a kóczos kis Pirókot belenyugtatta a kikerülhetetlenbe, és összeszorított jobb markának egyik ujját egy igen keveset fölemelte, hogy a gyertya sugara megcsillant az arany karikán.

Másik kezét azonban minden eshetőségre készen tartotta.

Nagyobb engedékenységre , illetőleg még egy ujjának eltávolítására semmi szín alatt nem volt rábirható.

Zsuzska, ki - mint már említve volt - tapasztalatlanságával gyújtotta lángra Mihály szivének hamvadozó tűzhelyét, megint illetéktelenül avatkozott a dologba.

A nélkül, hogy bevárta volna amaz érdemesebbek nyilatkozatait , kiknek az effélében már némi jártasságuk van, kifejezte kételyét aziránt , hogy a Pirók-gyereknek joga lenne a kérdéses karikagyűrűért bármit is követelni, és Palkónak bármit is ajánlani.

Tapasztalatlanságának azonban rögtön megadta az árát, mert - mint a közbenjárókkal mindenütt történni szokott - a viaskodó felek között egyszeriben megköttetett a fegyverszünet a közösen elfoglalt terület védelmére, és mind a ketten a közbelépő ellen fordultak.

- Micsoda, mit mond maga, Zsuzska leányasszony? - tüzeskedett föllélegzve a kis Pirók.

- Hát loptam én ezt a gyűrűt?

Hát embert öltem érte?

Itt sülyedjek el álló helyemben, ha nem a temetőn túl találtam.

Ott feküdt a harmadik gödörben, az út mellett.

Még hogy én loptam volna!

A ki nem hiszi , kimehet, megnézheti.

- Mit! - kiabált Palkó is, és vigyori szemei szikrákat hánytak a tapasztalatlan leányzóra, - hát azt meri maga állítani, Zsuzska, hogy én orgazda vagyok?

Hogy nem becsületes jószágot akarok megszerezni?

Hogy én egy rongyos gyűrűért becsukatom magam a vármegyén?

A nagy zaj, lárma, tüzeskedés közben nem csoda, ha a kérdés szálai kezdtek összezavarodni Kata asszony éleslátású szemei előtt.

Ennélfogva, hogy a bonyolódott ügyet annyira-mennyire tisztázza, szükségesnek gondolta az iránt tenni föl a kérdést, hogy nincs -e a gyűrűn valami jel?

- Egy A. betű, - felelt a becsületes találó.

- Az ábécé első betűje.

Azt jelenti, hogy az egész tiszta aranyból van.

- Az én nevem első betűje, - magyarázta tovább a titokteljes vonásokat a vállalkozó inas, kinek becsületes neve: Antos Pál volt.

Egy kis szünet állott be.

A kulcsárné, ki minden tekintélye ellenére is tartott Palkó rossz nyelvétől, lehetőleg ennek előnyére rendezte gondolatait, s a mint megszólalt, véleménye részére kifejezéseinek és hangjának bizonyos erőszakossága által akarta megszerezni az igazság látszatát.

- Mit tudsz te ehhez a dologhoz Zsuzska! - kezdé.

- Megmondtam már, hogy fogd be a szádat és ne légy minden lében kanál.

Ott voltál, mikor a Pirók találta a gyűrűt?

( Zsuzska nem volt ott.)

Nohát akkor hallgass.

Szeretném én látni azt a törvényt, hogy most ezeknek nyakukba kellene venni a világot , felmondani a szolgálatukat és keresni a gyűrű gazdáját.

Tudsz olyan törvényt?

( Zsuzska nem tud.)

No hát jobb, ha hallgatsz.

Aztán meg ugyan honnan került volna oda a gödörbe, ha nem készakarva teszik oda?

Még hollók is ejthették el; azok pedig száz és száz mértföldekről hordják össze az efféle fényességeket.

Hát azt akarod -e, hogy most Palkó a Pirókkal száz meg száz mértföldekre induljon?

( Zsuzska nem akarja.)

Nohát!

A beszéd sikere, az okoknak fényesen fűzött lánczolata ellenére, szemmel láthatólag nem volt teljes.

Mihály huszár, hogy galambjának kedvében járjon , elgondolkozva pödörgette a szürkéket és megcsóválgatta fejét.

A kertész, a mint becsukásról hallott, elkezdett húzódozni és látszott rajta, hogy a hollók által nem tartja egészen tisztába hozottnak a kérdést s a jövendő méhében ismeretlen veszélyeket sejt.

A faggyúval telecsöpögött és időközben elszundított Péter általánosan azt a benyomást tette, mintha csak tettetné az alvást, hogy annál jobban kihallgathasson mindent és elárulhassa őket.

A dolog ily kellemetlen fordulatának éreztére a küzdő felek tanácsosnak tartották fensőbb beavatkozás nélkül minél előbb megkötni a békét.

A fogalmazásban csak az idézett elő némi zavart, hogy Palkó most egyszerre hajlandó lett megadni, a kis Pirók meg elengedni a bicsakot.

A helyzet előnyeit Palkó jobban ki tudta zsákmányolni, és ellenfelének be kellett érnie a hármonikával, melynek fujtatója - közhit szerint - két helyen lyukas volt.

Az alku sikerülte után a gyűrű kézről-kézre járt, csak Mustár kertész nem merte kezébe fogni.

Végre - mint jó korán látható volt - a piszeorrú Sárika ujján nyugodott meg, miután ezt a vigyori Palkónak hármonikájával sikerült a maga részére biztosítani.

Így dobjuk félre elhasznált eszközeinket.

A vonat a késő esti csöndben hosszú fütytyel indult meg a karámosi pályaudvarról, melyen egy-két álmos vasuti szolga tápászkodott.

A tüszkölő mozdony magával vitte a zajt, életet; magával Bélát.

Az est ragyogó szép volt körülötte.

A lágy, nyári párák oszló bolyongással vándoroltak a levegőben.

Az égen egy-két csillag halavány világa küzd az újholddal , melynek képe elé a komor kémény minduntalan fekete fátylat dob.

Közel s távol az őrházak, falúk, pusztai épületek ablakai, a vasuti szines lámpák vörös és kék csillanása végetlenbe futó csillagoknak tetszenek.

A parti halmot a vonat mellett a hold tükörré varázsolja; de a rohanó kocsiknak nincs idejök megállani, hogy képökben gyönyörködjenek.

Óriás tükrök az útszéli mocsarak és ingoványok is, melyeknek tündöklő ezüstje - a mint egy-egy kis sziget, nádas vagy zátony emelkedik rajtok - mintha visszájáról itt-ott le lenne kopva.

Néhol egy mozgó alak mutatkozik a messze néptelenségben, valami éjjeli vadász, kinek fegyvere fölveri nyugtukból a víz szárnyas lakóit.

A puska döreje tompa morajba vész a vizenyős vidéken s a fölvert madarak, melyeknek sötétszürke szárnyai, mintha csupa gyöngy és fényes aczél lennének, rebbenő, síró, panaszos, elhaló zajjal tünnek a távolba.

Az út melletti cserjék a pályára vetik árnyékukat s a homályos , testtelen árnykarok ingva nyúlnak a vágtató vasszörnyeteg után.

A távoli jegenyék árnya is elnyúlik messze a mezőn, mintha ágaskodnának, hogy a futó tüneményből ők is lássanak valamit.

Egy-egy lebocsátott korlátnál elkésett parasztkocsi álldogál, melynek gazdája szunyókálva tartja kezében a gyeplőt .

Olykor parkok titokzatos, sötét sűrűségei tünnek el mellettök, melyekből némán emelkedik ki az urilakok fehér tornyainak sápadt kisértete.

A faluk nádas házai és sáros utczái közül egy-egy éber kutya szörnyű ugatást kelt , mely a hangtalan éjben messze visszhangzik.

Mentek el városok mellett is , itt is zajtalan és sötét volt minden s a hold-világította kémények sűrű serege komolyan és némán őrködött az alvók felett.

Csak egy-egy városvégi korcsma nyitott ajtaján át kapott el és hozott idáig értelmetlen hegedű-hangokat az éji szellő; meg a toronyórák kondultak egymás szavába és kezdtek vontatott pört rajta, hogy melyik a pontosabb?

A vonat tovább halad.

Béla elkábult a zavaros lármában, mely belsejében annál jobban elhatalmasodik, a külső világnak minél mélyebb nyugalma veszi körül; kimerült a hosszú futásban ama sötét és vigasztalan rengeteg úttalan utain, hova az éjjeli benyomások csábították; törődve hanyatlott hátra feje, lehunyta szemeit és elszunyadt.

Már napok óta nem aludt ennyit egyfolytában.

Mióta dunaszögi lármás pajtásai búcsúzóra összecsókolták , kerülte szemeit az álom.

De most aludt.

Mély, nehéz lélegzeteket szedett , meg is mozdult olykor nyugtalanul, kigyuladt arczát álmában meglegyezte , ( mit, mit nem álmodott? ki tudja;) de nehány órafolyásig aludt.

Egyszer csak távolról lassú, suttogó, de messzeható nesz hallatszott, melynek méltóságos közeledtét nem tudta föltartóztatni sem a mozdony türelmetlen tüsszögése , sem a kerekek ostoba dübörgése.

A zúgó, csobbanó, végetlennek tetsző moraj már utolérte a menekülő vonatot és mindenütt nyomában, alatta követte soha el nem hallgató mély panaszaival.

A kocsi ablakán egyszerre bűvös fényesség verődött be.

Béla, mintha álmában szivébe szúrtak volna, úgy ijedt és ugrott föl e neszre.

Az ősz Duna mormolt alattuk.

A mint a hajnal foszló párái - a nyári nap reggeli öltözete - emelkedtek keleten, már átlépték a haza határát.

A nap idegen halmok mögül idegen völgyekbe mosolygott le, a sugarak idegen falvak házikóinak ablakain köszöntöttek be, a harmat idegen mezők pázsitját füröszté és a leányok idegen dalok mellett indultak munkára.

A szürkületben kitárta Béla felé karjait az ismeretlen, hogy megszabadítsa.

A szerencsétlen e reggel óta meg akart szabadulni.

A kínnak ólomsúlyát az első órák, melyeket távol töltött szülei házától, rövid időre leemelték lelkéről s egy-két gondolatát felszabadították, hogy a mult szomorú, ködös képeiről jövője felé repülhessenek.

Az önkínzó gyász legsötétebb őrületeinek is vannak ilyen világos perczei; az apa egyetlen fiának nyitott sírja előtt megszakadó szívére szorítja leányát és ennek férjére gondol; a gonosztevő bódult agyában a vesztőhely előtt terv villanik meg, hogy mikép tehetne ismét jóvá mindent, s másoknak ajánlja ezt.

Bélának is megadatott a számvetés nehány órája.

Ime idegen földön van.

Miért?

Senkit sem ismer maga körül.

Mihez folyamodjék?

A vonat rohan vele előre.

Hova viszi?

Kérdések , melyekre felelnie kellett magának.

Természete a régi maradt; ösztönei , föltételei jók, dicséretesek és nemesek.

Arról pedig, hogy lelki erejének , akarata szilárdságának, szíve tántoríthatatlanságának gyönge, ki nem feszített húrját (mely mellett csak nyomorultságunknak lehetnek fokozatai , boldogulásunk mindig álomkép marad) nem ajzották -e még jobban le ama rettenetes hullámok, melyek keresztül csaptak rajta, nem intézett magához kérdést.

Hány diadalmas útra induló hajó lett semmitérő játékszerré a hánykódó és szeszélyes tengeren, mert az első kedvezetlen szélre behúzta vitorláit és nem bírván kifeszíteni többé, kénytelen volt lemondani uraságáról az elemek fölött!

Hány nagyra hivatott elme, melyet egy bérczi út a felhők sugaras magasába hítt, rettent vissza az első akadálytól és lett kitaposott, poros, sáros utak közönséges vándorává?!

Hány boldogításra született, nemes czélok felé dobogó szív veszett el nyomorultan, mert legelső kis sebe annyira leajzotta idegeit, hogy nem bírta bekötözni azt és elvérzett bele?!

Az ifjuság cselekedeteiben - az első nagyobb eszméltető rázkódásig - rendesen öntudatlanul jutnak érvényre a lélek alapvonásai.

Béla legelső emléke kiátkozott szüleinek hiábavaló, hajótörést szenvedett erőfeszítése volt az élet harczában.

A legyőzhetetlen nyomor nem tágított házuk ajtajából, míg a halál nem kopogott azon és egymásután meg nem szabadította apját, anyját, testvérét, valamennyiüket ő rajta kívül.

Nagy példák voltak előtte; s a gyermek bár az élet legdurvábban feltett kérdései előtt is szemeket mereszt, igen gyakran a legfinomabbakat is megérzi.

Atyjának daczos, halálig kitürő lelke ő benne megtörött.

Gyönge nyakát kemény igába hajtotta, melyről számtalanszor hallotta, hogy boldogabb kikötőbe fogja vezetni, mint a milyen az volt, melyből fölszállt a postakocsi bakjára , hogy az vigye bele a nagy ismeretlen világba.

A postakocsi a kálozdi kastély előtt tette le, hol a jelen jólétért és a jövendő kincsekért oly csekély árat követeltek tőle, melyet csöndes, szelid lelkének nem is esett nehezére fizetnie.

Az elnyomott akarat helyén - mint az életvetésre nem használt térségen - a merengés színes virágai bujtak elő, nyiltak, hervadtak és hatalmasodtak.

Az iskolai dicsőség aranynyal futtatott koszorúja csak álmodozását táplálta.

Semmi küzdelmet nem látott maga előtt; ugyan minek gondolna a fegyverekre?!

De a fiatal kebel hullámai már az élet partjait kezdték csapkodni.

És mindig csak a küzdelmekre kész erély, az akadályokkal szembeszálló akarat fogyatkozását mutatta.

Az egyik percz Mari karjaiba vetette; nem bírt harczot folytatni zajló szíve ellen és magánál jobban bízott a sorsnak váratlan, előreláthatlan fordulataiban.

Mikor a küzdelmet kikerülni hitte, vészesebb és pusztítóbb harczba keverte magát, mert a világ rendes útján haladt előre és a sors szeszélyes keze pihenőt tartott.

Egy másik percz azután kiszakította kedvese karjaiból; képtelennek érezte magát ama vívódásnak végletekig folytatására, melyet maga zudított fejére .

Bizonyára lesznek, a kik azt mondják, hogy ehhez is csak erő kellett: de ne feledjék, hogy azok is magoknak követelik az igazságot, a kik az öngyilkosságot gyávaságnak tartják.

Béla lelkét nem töltötte be szerelme egészen; más álmai is voltak a jövőről, melyről annyi szó volt a kálozdi kastélyban és annyi kép az ő magányos merengéseiben.

Álmai a férfiui munka legnemesebb jutalmairól, az élet leghevítőbb verőfényéről, melyet ha oda fog vezetni az egykori kolostor kongó, elhagyatott termeibe, lefizeti azt is, a mivel annak tartozik.

Álmai, melyeket szerelmével elválaszthatatlanul összekötni keze gyönge volt és bizonyára úgy tetszett neki, hogy feje fölött a két felhő ellenkező utakon megindult, egyre jobban távolodott egymástól , szállt és szállni fog mindig messzebb és soha, soha sem egymás mellett .

Álmai, melyeket ha a végetlen űrben tovatűnni, semmivé lenni enged , bizonyára kedvese könnyének ki nem apadó árja fizette volna meg.

Álmai... de mind, mindez csak csalódás volt!

A mérlegnek az a serpenyője nyomatott alá , melyben a lélek legelső ékessége, a becsületes önérzet, a tiszta szív nyugalma és a boldogság reménye voltak.

Mindez oda és miként!

A katasztrófára oly hirtelen tűntek el egymásután a keresett mentségek, mint a kártyaasztal mézes szavú fosztogatói, mikor már nincsen semmid.

És elközelgett helyettök a kínos bizonyosság mély, nagy és a legeslegutolsó , már elkésett perczben kitört szerelméről, mely napokig bámész, értetlen, de nedves szemekkel csüggött amaz árnyalakon, kit az életben nem láthat többé.

Béla kétségbeesésének sötétébe az első sugarak azon a reggelen hatoltak , mely a határokon túl virradt reá.

Életében is ez volt a legelső óra, melyen felismerte és számadásra vonta lelke árulóit.

Mi jogon kínzasz ábránd azzal , hogy rémalakot mutogatsz a mocsár vészes páráiban, melybe te sülyesztettél ?!

Jőjj, jőjj akarat és vezess a te birodalmadba, hol nincs pihenő kéz, fő , lélek!

Jőjj és szolgáltass ki engem ott a kötelesség szigorú uraságának !

Igen, a munka földén keres gyógyfüvet sebére.

E nagy, nagy német földön , melyen egyetlen kéz sem nyugszik; mindegyikben kalapács, ár, tű, kés, véső , könyv, toll; itt korlátlan úr a kötelesség és kész szolgája mindenki .

Megostromolhatatlanul ül trónusán és a jutalom, melyet osztogat, a megelégedés.

Mi van ennél magasabb; mi, a mire jobban szomjaznék Béla lelke ?

Az éj szörnyei kerülik a munka asztalát és a nappali szorgalomért tisztességesen meg szokott fizetni az este.

Ím, már a jövő is eszébe jut.

A sárguló hársfák hosszú során, a porosz fővárosban, minden reggel oda sietett a tudomány ama világhírű csarnokába, melynek nem a fejedelmi épületek szomszédsága szerez tiszteletet.

Nagy Fridrik lovagszobrának őrszemei alatt itt fejlik, növekszik, készül a jövő reménysége.

Béla nem engedett pihenőt lelkének; egyenlő mohósággal hallgatta a filozófok elmélkedéseit, a történetkutatók tanulságait és a természetvizsgálók elbizakodott tudományát.

A kiábrándulás, mely lelkében már a berlini első napok folytán beköszöntött, megörvendeztette.

Ismereteinek tömege minő kicsiny és könnyű ; látásának határai minő szűkek és homályosak; gondolkodásának útja minő egyenetlen és téveteg!

Mennyi munka vár itt őreá!

A nappal padjában érte az egyetemen és ott búcsuzott el tőle; kis szobájában, író-asztala mellett , könyvei fölé vagy írására görnyedve, sokszor visszautasította az éjtszakák kínált ajándékát, az álmot.

De - hiába tagadta maga előtt, hiába azoknál , kik otthon minden sorát lesve várták, - buzgalma, igyekezete, szorgalma csak folytonos vergődés volt.

Hiába terhelte meg elbíró erején fölül vállait, a láthatatlan vaskezek nyomását, melytől szabadulni akart, csak mindig érezte rajtok.

Ama szent és örvendetes estén, melynek melege minden szívet megnyit és minden titkot felvilágosít, magányosan üldögélt lámpája mellett.

Az iskola ajtaja be van zárva s könyvei, tudománynyal és igényekkel teljes könyvei, megnémulva hevertek asztalán és térdein; ma nem az ő napjuk van.

A pápaszemes doktorok ajka le van zárva; a sötét sorok érthetetlenek.

Óh micsoda, micsoda mondanivalójuk is lenne nekik ma este?!

Nem, ma nem hall tőlük hideg és szívtelen szavakat az élet feladatáról; a titokteljes viszonyról, melyben a világgal állunk; a láthatatlan szálakról, melyekből lelkünk szőve van; az akarat szabadságáról, melyben gyökerezik az erény; a határvonás zavaráról igaz és hamis, jó és rossz között.

Ha akkora e zavar , miért, oh miért fáj hát neki az élet?!

Nem hallja a tudós tagadó kaczaját reményeink felett, és mégis folyton folyvást reszket bele a lelke, hogy az a tökéletes alak és szennytelen lélek immár nem létezik sehol a mindenségben , nem találkozik vele soha, soha többé.

Hát akkor akármit tesz, akármint él és akárhogyan hal meg, mind hiába, mert tartozása lefizethetetlen.

Nem fog ráesni soha a napéinál egy fényesebb és boldogítóbb sugár; a világ ezer érintése után nem lesz egy, mely gyöngéden szóljon szívéhez...

Egyedül van .

Tollat vesz, hogy boldog új esztendőt kívánjon azoknak, a kik rágondolnak .

Benedek úrnak, Istóknak - s Ágnesnek is?

Nem, neki nem.

Már meg volt rendülve hite a tudomány gyógyító erejében.

A sebet, melyet egyik nap bekötözött, a következőn ujra fölszakította.

Tépelődve, búsan , reménytelenül bolyongott a nagy város utczáin és minden nap kevesebbet forgatta könyveit.

A víg fiuk, kiknek szomszédságába az egyetem padjain került, emberek közé csalták a bús pajtást.

Elvitték magokkal mulató helyekre és megmagyarázták neki, hogy itt a leányok kedveseik becsületére vannak bízva; az anyjuk nyugton alszik otthon s a lány fiatal lelke egész bizodalmával mosolyog, tréfál és tánczol.

Vajjon hány csalódik és lesz szerencsétlenné közülök?!

A deákok félrecsapott sapkáikkal, a mellükön végigfutó keskeny szalagra büszkén, könnyelmü dalra gyujtanak és poharak csengése közt vígan zendül föl az ének:

Játszi Ámor, tünde mámor,

Mindörökre légy velem;

Habzó serleg, fölemellek:

Éljen a bor s szerelem!

Béla hallott, látott és sietett menekülni onnan.

Hanem hova?

Könyveihez vissza?

Új kisérletet tenni velük?

Nem, nem; neki a nagy világnak.

A végetlen képgyüjteményt fogja forgatni, annak lapjai közé mélyed, ott keresi a feledést.

Mindennap új izgalmat hozzon neki, a fütyülő vonat és fütyülő hajó ne hagyja nyugtát, az élet tárja ki előtte minden tarkaságát, a természet bontsa ki halhatatlan vásznát és leplezze le örökéletű alkotásait .

A tavasz már innen-onnan nyílik s minden, a mi szép, vár rá a világon.

Míg Németország és Svájcz földén vándorolt, akármelyik pihenőjén tekintett körül, mindenütt a teljesített kötelesség, a nem alkuvó becsület, komolyan vett hűség és megérdemlett elégedés képei fogadták.

Nem mert közéjük vegyülni és a magányosságban keresett szórakozást.

De a völgyek, melyeken áthaladt, nagyon vidámak, mosolygók, verőfényesek, virágosak és távoliak voltak.

A hegyek, repedezett keblökkel lenézték fájdalmát, havas ősz fejökkel kicsinylették gyermek-szenvedéseit, zöld koszorúikkal nem értették meg reménytelenségét A tenger végetlen tükre, könyveihez hasonlóan , felzaklatta keblében a kérdéseket: hol van a vég és mi az? s csöndes morajában nem adott értelmes feleletet.

A folyók örök suttogása rémes álmokba szenderítette, a tavak fényes, csillámló színe sötét képeket tartott szemei elé.

Mit hallott a vízzuhatagok végét nem érő, panaszos gyötrődésében?

Melyik táj, minő vidék hát az, a melyik háborgó lelkét megnyugtatja?

Van -e olyan valahol a széles világon, a mely se ne mosolyogjon, se ne haragudjék, se ne búsuljon; zordonságával ne tétlen daczra korbácsolja keblét, hanem mindezek nélkül nyujtsa neki orvosságát ?!

Nincs, nincs; míg lelkében csak az egyetlen út marad, mely szemétől szíve sebéhez vezet.

Mindent, a mit látott és hallott, csak szenvedése magyarázatául fogadott el.

A mesék, melyek egy-egy kőhöz voltak kötve, mind róla szóltak, vagy szólhattak volna.

Ama kolostorba ott egy császár záratta háládatlan fiát s a czellában, melyben szemeit lehunyta, uj nemzedék kerültével egy másik császár csuhával cserélte föl biborát.

Amott játszatott a legszörnyübb végű sakkjáték, melybe a menyasszonyát követelő vőlegény bosszuálló kardjával rontott.

E templom zordon ívei alá a bánatos lelkek éjjelenkint misére gyűlnek össze sírjaikból.

A Rajna kővé vált hét szűze elmondta neki a zúgó habok közül regéjét s ama darabokra szakgatott bércz fölött a levegőben megjelent előtte is az aranyhajú Loreley.

A beteg szív önkinzó leleménye mindenütt súgott neki egy, másnak hallhatatlan hangot , mutatott egy, mindenkinek láthatatlan vonást, mely szívét összeszorította.

E szürke ég nem terem számára írt.

Kiábrándult hitéből a könyvek és az úti szórakozás gyógyerejében.

Keze ért az ecsethez, fiatal lelke sok édes , feledhetetlen órán csüggött az olasz mesterek dicső emlékezetén, a klasszikus korok nagysága nem egy pillanatban adott tápot ifjúi hevületének .

El, el; keresztül az alpeseknek felhőkkel ismerős szorosain; át Dante poklának sötét, kopár, rőt sziklái közt; el a kis Loppio smaragd-szigete felé; el a csodákat termő olasz ég alá; el az isteni művészetnek holtakat támasztó, sebeket kötöző, mindenható karjai közé!

Már megvolt az ecset; de keze még nehéz vala hozzá.

S a vándorút a földi éden kertjében nem könnyített rajta, mint nem könnyíthetett semmi az ég alatt lelke összeszedett erejének és felbuzdult akaratának szövetsége nélkül.

De Béla gyönge és ábrándozó volt.

És az álmodozásokra csalogató légkör, mely körülvette, nem volt alkalmas rá, hogy összeszedje benne magát.

Ha álmai odataláltak a kicsiny, rideg berlini tanulószobába, hogyan bocsátották volna karjaik közül ki itt, az ő birodalmukban: a szőlőfüzérekkel szegett bájos utakon; a boldog, áldozatra kész szerelmet jelentő narancsvirágok illatos legében; az olajfák rejtelmes, homályos, szürke berkeiben; a Como tarka paradicsomában és a Garda kék tengere fölött; a fényes multról beszélő romok szomorú omladékai alatt; Velencze düledező palotái közt, melyek századok óta panasztalan megadással nézik a legfényesebb tükörben pusztulásukat.

És mit nem kellett tőlük hallania!

Mennyi itt a bűnös, a vértanu emléke, ki szerelmeért elárulta a világot; de nincs egyetlen egy sem, ki a világért árulta volna el szerelmét.

Ott emelkednek egy néptelen, homályos csatornán a mór palotájának kormos, megátkozott falai; ez a gyilkos nagyon szeretett és bizonyára sok bocsáttatott meg neki odafönn.

Ama szegényes mauzoleum rácsa mögött, mályvarózsák közt, áll ott a szürke kőkoporsó, melyben Julia nyugodott, s az utasra sokat mondó némasággal tekint alá a két Montecchi-vár; hogyan lehet nagygyá, halhatatlanná valaki nagy és halhatatlan érzelmek nélkül?!

Ez a rémes hely az, melyen Parisina tündérszép feje a porba omlott és utolsó pillantása kedvese kínjának véres képébe veszett.

Dante komor sírja egy boldogtalan élet üdvösségéről tud mesét, mely szerelmével egy angyalt ölelt.

Ez ódon boltívek őrzik emlékét ama röpke pillanatnak, mely Petrarca szerencsétlen szerelmével megajándékozta a világot...

Béla csüggedten bolyongott az örök városnak sokszorosan szentelt kövein.

Majd a művészet kincses csarnokaiban töltötte napjait, majd az utczákon járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott , a hány napja van az esztendőnek.

Az ajtók előtt emelt oltárok czifra rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára.

A töméntelen sok búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege; asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe csődítik az ácsorgókat .

Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a pulcinello, tamburin, saltorella.

A boldog Róma henye gyermekeinek ünnepe sohasem szakad meg.

A templomok mindegyikében új látványra virrad az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada.

Most az állatokat szentelik a San - Antonio - kápolnában, majd a bárányokra kerül külön a sor a Santa - Agnese - ben.

Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy zsidó keresztelőn a Laterán-ban s mily ünnepélyes a nagy-penitenciárius kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja.

Aztán a propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben.

És a többi mind.

Akkor még mindez virágjában vala.

Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte.

Hát a mindenható művészet?

Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül .

Hogyan foglalkozzék ő ideáljával?

Egy-egy sötét hajszál került a vászonra , két barna szem, mély tüzével, melyek eredetijét csak ő látta szünetlenül .

Mari volt - és a kép befejezetlen maradt.

Az a nem létező eszményi szépség , melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős, idegen, hideg volt neki .

Egy-két költeményt is vetett papirra; silány erőlködés volt jogtalan panaszokra.

Összetépte őket.

Ki magyarázza meg, mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén?

Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét vissza, a honnan kiindult.

Folytonos tépelődése, önvádja, merengése, magányossága nem engedhették hegedni sebét.

Csak még egynehány csalódással lett gazdagabb : ennyi volt az egész.

Semmiféle vigasztaló sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek látni azt, és lemondani róla, hogy valaha tájékozhassa magát iránta.

Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik.

Vigyétek, ragadjátok őt habok; neki mindegy, akárhová!

Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti homály , a mint ablakán kitekintett.

Az esti sétára indult nép tompa, nyüzsgő , zsibongó zaja odahangzott hozzá.

Istók olvashatatlan szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról.

Hogy, hogy nem jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával.

Béla félrekapta fejét.

Minek üldözöl, mit akarsz tőlem?

Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel.

Régi tartozás, hadd fizessem le ma.

Mit gondolok én a te hiuságod csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez!

Miért nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá lettem miattad?!

Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá!

Béla írni kezdett.

De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből - és ő karjára hajtva izzó fejét , belemerült ábrándjaiba.

Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért.

Látogatója szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő.

- Megint a régi nóta, barátom? - kezdé s egy széket húzva maga alá, szemben Bélával leült.

Tudja -e, mit mond az olasz?

Azt, hogy: száz órai bánat sem fizet le egy fillér adósságot.

Hanem ezt már elmondtam számtalanszor hiába és tudom magamról, hogy az unalom nem mulatság.

Nem is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom.

Hallja ön, ujságom?!

- Ujság?

Nekem?

Öntől?

- Csak ne oly fanyar képet hozzá.

Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja , csak egyedül önnek?

No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom.

A vén Giovanna tegnap felmondta a hitelt.

De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap reggel indulok haza.

Önt is viszem magammal.

Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta meg gyertyájánál szivarát és így folytatta:

- Igen, igen.

Semmi vonakodás.

Holnap reggel indulunk Párizsba.

Mert Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem látott.

A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek bőségszaruja és - minden bánatnak győztes ellensége.

Oda, oda barátom!

Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok markába nyomni Párizsig.

Csalhatatlan gyógymód.

Ott nem ismerik a bánatot.

Ki van számítva , hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül érkezem meg.

Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet?

Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell több?

Nos, nyujtsa a kezét , barátom.

Béla fölcsapott.

Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel , passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival , énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és megmérhetetlen nyomorával.

A visszatért festő oly kitörő örömmel köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának hódíthatja.

Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala betegének nehány napig pihenőt engedni.

A víg fiú korán reggel otthagyta a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz lótott-futott , fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát.

Estéit pedig a szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse, kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét.

A nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg egyebet nem tehetett , legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül.

A hitelezők csak esetlen boa constrictorok amazokhoz képest.

És csakugyan oly hosszú idő óta nem volt már együtt az övéivel !

Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó czigányokra vetettek szemet.

Ez azonban a dologra nézve mindegy.

A pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet.

Jó éjt, jó éjt!

Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül üldögélt egy boulevardi kávéházban.

És Portia s a pipázó czigányok kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik.

Ott üldögélt tehát magában a kis fehér márványasztal előtt.

Körülötte mindenfelé az élet nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a mának örömei után , elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a holnap kételyeivel.

Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl.

- Nem csalnak -e szemeim?

Hisz ez Kálozdy Béla!

Mondd hát, te vagy -e igazán ?

Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban akadok rád.

No ez derék.

A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé.

Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök.

Hajdan nem egyszer próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt cziklops egyetlen szemére homloka közepén.

Azóta sok idő folyt le s a virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde , rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a bajusz s szakáll.

Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek , mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított , józan eszejárásának.

Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a kunyhókban és palotákban ), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell.

Családja , nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták bele azt a csodálatos modort, - a magyar főuri nevelés e koronáját, - mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa.

A tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog.

Mindig roszabbnak mutatja magát, mint a milyen , mintha a külső szintelenség már drágagyöngyös kagylót jelentene.

Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt.

- Tehát Párizsban? - kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá.

- És mióta?

Nem igen vagy jó szinben.

Azt hiszem, már régen itt időzöl.

Nemde?

- Mindössze négy napja.

- És máris összehozott a véletlen.

No ez derék.

És hol jártál mindenütt e négy nap alatt, mit láttál mindent?

- Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam meg.

- A Louvre-ban?

Hát még mindig annyira szereted a képeket?

Hiába, az első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda.

Nincs -e igazam?

No lásd.

Hanem ma vége a henyélésnek.

Két régi jó barát találkozását meg kell ünnepelni.

Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas ?) és tarts velem az Alcazar-ba .

Ma Theresa énekel.

- Szivesen, Ernő.

- No lásd, nem jó -e ebben az idegen világban olykor egy régi ismerős?

Én már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd.

Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok az isteni Theresának.

Különben a politikai világban akarok egy kissé körültekinteni , mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben.

De azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben.

Hát csak másokért született -e az ember, vagy valamennyire magáért is?

Ezt Írtam közelebb anyámnak.

Nem volt -e igazam?

Így.

Most már indulhatunk.

Megindultak a Champs Elysées felé.

Elhaladtak a Madeleine fenséges oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora.

Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai közé , melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit.

A föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát.

A két új vendég is helyet foglal s vár a többivel .

A fiatal gróf - egy-két futó tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra - kérdőleg emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem érdemli -e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás egészségére?

A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a mit kiván.

Koczintanak és újra koczintanak.

A szinpadon még mindig a bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf szivéből ajakára.

- Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket - mondá és egyet dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz.

Nincs -e igazam, Béla?

Pinczér még egy palaczkot!

De nini, az a kis barna... mit látok!

Soha ilyen hasonlatosságot!

Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne.

Te persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról.

Egy kis szinésznőbe szerettem bele.

Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a számát és visszavonul.

Az utolsó vonásig olyan volt.

Nos, mit szólsz hozzá?

Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát.

- Az egészségére! - vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel emelte föl poharát.

- Eh, hadd el, barátom, - folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi.

- Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban gyúlnak életre.

Szavamra mondom, szerelmes voltam bele.

Érts meg jól: szerelmes .

Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát.

Én befogattam , hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni.

Voltál -e te szerelmes valaha?

No igen, a szép Ágnes.

Tudjuk, tudjuk.

De mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító kelepczét kikerültem?

Nem mutattam -e hősiséget?

Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar.

Theresa megjelent s a közönséget megkerülve a szinpadnak tartott.

Mindenki tapsolt, éljenzett , mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy szájával , csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan suhant át alattvalóinak tomboló tömegén.

Gyorsan suhant át, fején hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen nyomtalan.

Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi gondja Pompon Róza kenyerére.

Nem volt kihivó alak.

A szinpad lámpái egy szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a csituló közönségen .

Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges dal első hangja.

A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a semmibe szerény , szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét váltja.

Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem menekszik: fellobban maga is.

A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver.

Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos.

Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész , mely szentségekkel űz könnyelmű tréfát.

A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané.

Fenékig bolond a világ!

A ki könnyü fejjel, könnyű vérrel, könnyü szivvel jött ide , az megtapsolja benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és kidülesztett mellét.

De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az elérhetetlent .

Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már véresen érnek hozzá ; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből indultak.

Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek.

- Hatalmas! - kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra kézelőit .

Mondd hát, barátom, van -e a világon valami ehhez fogható?

Ah, mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába!

- Pompás! - tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt rejtőző tűz lobogott.

A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a bachansnőt ; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit.

Tapsolt, éljenzett és magán kívül volt.

Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént már.

A hosszú és rideg vezeklés nem enyhítette kinjait; odavetette zsákmányul a mámornak öntudatát.

Egy órára feledett, szive megnyilt és sóvár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott.

A kit a tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak: egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók.

Im, másnak reményei is szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s kaczagva nyög bele!

És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak, vigasztalódnak!

Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak meleg szelét érezte szive körül.

Arcza rángott, vonaglott a csattogó hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra.

Egy-egy perczre elhitették vele , hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő - nevetett.

Mindegy.

Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség átkától , milliókat ismertettek meg vele társakul.

Nincs többé egyedül.

Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól.

Miért ne fogadná el?!

Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő könnyeit és nevetett.

Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén vette kezdetét?!

Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt gomblyukában .

Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt közönségének.

Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt.

Lassan indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei körül az éjjeli Párizs.

Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást.

A hullámok lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt.

Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles szél szabadon érje forró halántékait.

Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt, melylyel huga egész este kinozta a zongorán.

A festő, a mint a kocsiból kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos tartására, egész örömmel ütötte vállon.

- Nos, itt a karom, barátom, - mondá, - fogózzék bele.

Úgy látom, hogy ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy maga kontárkodott bele a mesterségembe.

De meghajlom a siker előtt, a mint ez már nekünk rossz szokásunk.

Csak azt engedje...

Lánczhordta lépcsője ; vigyázzon egy kissé!...

Csak azt engedje meg, hogy a koronát én tegyem fel .

Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig tökéletesen rendben leszünk.

Hol van a kulcsa?

Így ni.

Most jó éjt.

Béla - egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó fenevadakkal átviaskodott éj után - másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a szobában megfordult.

A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok, festéktartók , palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor barátját a függöny mögött.

- De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár.

Csitt , csöndesen.

Ne mozduljon.

Ő itt van.

Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad -e?

- Lehet.

Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be.

Egy minta, mely méltó rá, hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü vásznon .

Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt illesztve.

A szalagok, melyekkel e csábító csokor össze volt kötve, szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri park, csak valami szegényes zug lehetett.

Kis, fekete kalapkája, divatjával együtt, régi volt ; a három kis bimbó mellette nem az első divatárusnőtől való.

Barna kendője , melyet egy ócska és czifra melltű tartott össze keblén, ép oly silány volt , mint kék koczkás, viseltes szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi.

Hanem ugyan kinek jutott volna szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte:

- Jó reggelt, Antal úr.

Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen elfeledtem, hogy mára rendelt -e vagy holnapra?

- Legjobbkor babám, - mondá a gazda.

- Minden készen van rá, hogy velem együtt halhatatlanná légy.

Nem adsz egy csókot?

No nem.

Hát ülj le szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak.

Nincs itt hideg Jozefin ?

Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt.

A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott.

A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet.

- Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz?

Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat.

Úgyám, sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt.

Pedig a piktor urak magok is szegények!

Hanem Babette ugyancsak bolond szerencsét csinált .

Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos beleszeretett és elvette.

Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a mennyit tudok.

Köszönöm, Antal úr , hogy rám gondolt.

Az a vén, pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna.

Pedig nem is igaz.

Nézze hát, igaz -e?

Antal úr, hallja mit beszélek ?

Emlékszik rá, mikor Babette volt szent Czeczilia?

Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki a kezében tartani.

Én meg angyal voltam mellette.

Még akkor!

De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak.

A kék koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve zsugorodik össze , mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője.

Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni!

Antal Vénust akart festeni , miután Portiájával semmire sem ment.

És ez a bájosan hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a festő képzelete szánta.

Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett , mint egy idegen égalj rózsaszin haván.

A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait.

A függöny megmozdult.

- Antal úr! - kiáltott a lány ruhája után kapva, - van ott valaki?

Ki van ott?

- Senki, babám, senki; - felelt a festő.

Csak ne nyugtalankodjál, mert akkor semmire sem megyünk.

Fordulj egy kissé az ablak felé.

Ne félj, be van függönyözve.

Nem láthat senki.

Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben meghazudtolta a mestert.

Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében.

Előtört .

Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos, vén őre mögé.

Mindhiába; nem volt menedéke.

Béla félrelökte az egész czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és vállak nem menekültek csókjaitól.

Soká telt be velük s mikor ingadozó léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új rohamra készüljön.

A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte krétáit.

- Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!...

Kegyetlenség!...

Hol van az övem , czipőim ?...

Ma utoljára vagyok itt...

Nevethet, csak nevessen...

Oh istenem !

Festő ez az úr is itt?

Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak:

- Nem festő, babám, csak szerelmes.

Ne ijedj úgy meg tőle, mert biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember.

Tudod, egy azok közül, kikkel még angyal korodban lehettél ismerős.

Tegnap megpillantott, mikor veled beszéltem s viszont akart látni.

Ma aztán bizonyosan követett e házig .

Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt nem tudom .

Ah, ott a kályha!

Uram, - fordult Bélához, - nemde a kéményen ereszkedett ön le?

A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között.

Bélán erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat.

Josephinre nem volt hatás nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás.

Arczáról lassankint eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé indulatosak.

Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörűséggel nyugodtak az ifjú nemes alakján .

Egyszerre csak félrevetette a kendőt, melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes kaczagással nyujtotta feléje:

- Uram, ön tetszik nekem.

Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei.

Bánatos szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő magukat , kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben.

Egyetlen pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés, elég lesz -e egész élete?

A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán maradt; a bálványozás , melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék.

Egy iránt érzett, egyet ölelt csak életében.

Az emberi szépséget, hamisítatlan alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először leplezetlenül maga előtt.

Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák , Clytiák halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt.

Hát vannak formák a márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek?

De hol teremtett ilyet valaha művész?

Mondják, hogy Heine beteg idegeit ájulásba ejtette a milói Venus.

Csodálatos; Bélának azok mind mind hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől, idegeitől, életétől távol maradók.

Íme, ez az igazi ideál, itt előtte.

Nem néma, fagyos, égi , elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő szépség.

Eszmény, mely valósággal mosolyog reá, melytől nem választja el semmiféle fenséges csalódás, mely magának követeli őt üldöző zsarnokaitól.

Betölti egész valóját és borongó lelkéről szétrebbenti a sötét szárnyú hollókat.

Érez -e valamit e perczek mámorában az ellenállhatatlan vágyon kívül?

Semmit.

Ez , épen ez kellett neked, pihenést kereső vándor.

Béla elfogadta a neki nyujtott kis kezet s hosszan nem bocsátá ki a magáéból.

Nem tudott betelni a szép leány nézésével, ki hol csodálkozó szemeket, hol könnyű mosolyt vetett lovagjára.

Az ifjúra nézve még mindig nem létezett a ránczos ruha, irigy melltű és hazug czipői, ezek ellenére csodálta a részegítő tökélyt, melyet az imént pillantott meg s a melynek sugárzó képe lelkében maradt.

A festő összefont karokkal, elégülten nézett a csodálatos elragadtatásra , mely úgy látszott, mintha a leány arczába is felszöktetné szíve vérét.

Majd szivarra gyujtott s karszékébe dőlt.

- Nos, Josephine, - mondá - ugyebár vannak különb emberek is a Babette boltosánál?

Ez az úr itt, a ki neked tetszik, egy magyar gróf, herczeg , viczekirály, vagy isten tudja micsoda.

Hanem mi lesz most már az én Vénusomból, miután Acteon meglepte.

Tanácslom, babám, viseld magadat okosabban, mint Diana tette volt vele annak idején.

De hisz neked ez mindegy, ugy -e?

Inkább rágyujtasz egy czigarette-re.

Még nem tudsz?

Ugyan ne erényeskedjél.

Nos, majd meg fogod tanulni azt is.

Úgy, úgy, csak közeledjetek egymáshoz.

Ha eszed lesz Josephine, még derekabb szerencsét tehetsz, mint a nénéd, a ki most valószinüleg vörös kezekkel árul szentjánoskenyeret.

Josephine kisasszonynak volt esze és nem vetette meg a szerencsét, mely e napon virradt reá.

Béla kész volt tőle megvenni szegénységét s a kopott kalap, színehagyott kendő és idomtalan czipők a szomszéd kis csacska leányának ajándékoztattak, ki bizonyára szintén megtalálta bennük szerencséjét.

A rózsás Josephine mind amaz ócskaságok helyett szép újakat kapott s a csacska lánykának nem sokáig maradt szomszédja a nyomorult , szennyes, gőzös kamarában.

A kocsi, melyben Béla ült mellette, egy két szobás, kedves kis lakásra szállította, egyikébe ama paradicsomoknak, melyek vidám zugaiban ugyan kicsoda látná meg idején a jól elrejtett lángostort ?

Nem lakott benne sem angyal, sem kígyó; csak egy szegény, bűnös, szép leány , kit nem tanítottak olvasni s nyomoruságban sinylő anyja, sírban fekvő atyja és egy, önző erényében elbizakodott rokona volt.

Meg a szeretője.

Tarka virágok kerültek az otthonias kis szobákba és a csinos, kék butorok közt, a lágy szőnyegeken negédesen himbálták fejüket.

A falakra képek kerültek; az egyik szobában a szerencsétlen Leopold Robertnek bájos, olasz idylljei; a másikba olajfestmények.

Ezek közt volt egy Venus, mely e kis lak, e gyönyörök, ez önfeledt élet, ez édes lejtő történetének emlékéül ajándékoztatott.

Egy görbe orrú papagáj napestig rikácsolt és szárnyát lebbentgetve szokta fogadni Bélát, ki kedvencze volt.

Babette szerencséjén , ki vörös kezekkel árul a boltban, bizonynyal nem volt Josephinenek semmi irigyleni valója.

Kaczagva borult Béla nyakába, ha jött; lábaihoz telepedve a szőnyegre, áhítatosan hallgatta, a mit beszélt neki és ha olykor-olykor elhallgatott, borús gondolatok bántották, édes, forró csókokkal nyitotta meg ajkait.

E kis paradicsomról Bélán kívül csak ketten tudtak: Ernő gróf, ki hitelt szerzett neki Párizsban és Antal, ki legsikerültebb alkotásai közé sorozta a két kis szoba képét, melyet egészen a magáénak tekintett.

A gróf sohasem látta Josephine-et; de a festő gyakran ellátogatott hozzájuk s rendesen víg tréfával nyitotta rájuk az ajtót.

- Nos, gyerekek, hány hét a világ ?

Josephine, látom, megkaptad a rózsát, melyet neked szántam; már arczodon viseled.

Örömhírt hozok.

Akadt vevő Portiára és ezzel meg van alapítva hitem Francziaország erkölcsi jövőjében.

- Ez az örömhír azonban olyan sokszor ismételtetett, hogy Bélában méltán támadhatott kétely úgy a vásár, mint Francziaország erkölcsi jövője iránt.

Bélát egészen fogva tartotta a mámor, melynek karjai közé dobta magát .

Ölelések és csókok közt teltek napjai; akárhol járt-kelt, gondolatai a szép leány körül röpdöstek, ki eléje szokott szaladni, mikor léptei neszét megismerte.

Igaz, néha éjjeli álmai nagyon eltorzították a tündéri alakot , telt tagjait lefonnyasztották, arczának rózsáit sárga kénkővé változtatták , fogait kiszedték, nevető szemeit bemélyesztették, zenés hangját rekedt rikácsolássá bűvölték.

Béla undorral hánykódott ágyán, utálattal ébredt maga és a világ gyönyörei iránt, s fájós fejjel utczáról-utczára barangolva töltötte a napot; de az este ismét kerékvágásába sodorta.

Borús gondolatok is fölkeresték néha napján; csak úgy jöttek hivatlanul és czél nélkül, mint régi ismerősök jönnek, kikkel hajdan mindennap együtt voltunk s kik nem akarják végkép megszakítani velünk viszonyukat.

Mi sem tudjuk, ők sem, hogy miért?

Nem jövőjén aggódott Béla, épen nem.

Mert ha az első lépések alatt , melyek a lejtőn alá vezetnek, kivétel nélkül mindenki előtt el van rejtve a feléje tátongó örvény, igen kevéssé rémíthette Bélát, ki rég eljátszottnak tekintette életét, melyet a sorsnak akármilyen kártyáján visszanyernie ép olyan lehetetlenség, mint másodszor elvesztenie.

A játék eredményére teljes közönynyel tekintett; csupán annak az izgalomnak volt még értéke s ennélfogva csábja rá nézve, mely a játszóasztalok mellett egyformán ragadja meg az üres zsebű ácsorgót, kinek semmi veszteni valója, és a milliomost , kinek kincseivel szemközt legnagyobb nyeresége is semmivé törpül.

Ez az izgalom, csakis ez kellett Bélának; hogy mi lesz a vége, az mindegy volt neki.

Úgy érzé, hogy neki az élet sem a dicsőség arénája, sem a boldogság édeni völgye nem lehet; csak édes és részegítő bűnök hervatag játéktere , melyeknek tegnapjuk nem volt és holnapjuk nem lesz.

Ki gondolna itt a jövőre!?

Nem ez bántotta bús óráiban, melyek után mindig mohóbb vágyat érzett a mámor után.

Ez ép olyan természetes, mint a milyen szomorú.

Régi , tiszta, szűzies emlékeink látogatása életünknek olyan szakaszában, midőn szenvedéseink lesülyesztettek, lelkünk nemesen maradt ízének nagyobb fájdalmat okoz annál, a mit Dante a legnagyobbnak mondott.

Égi képök fokozza nyomorunkat s gyöngéd kezük még mélyebbre taszít.

Így történt azzal is , kiről e sorok szólanak.

Egy zordon téli délelőtt (az utczákon szörnyű sivalkodással csapkodta a szél a havat) Béla a kis kék szoba kerevetjén hevert és szürcsölte theáját , melyet kis fehér kezek töltöttek csészéjébe.

Josephine, miután Hebe szerepével készen volt, mint valami hamupipőke telepedett le egy kis zsámolyra Béla elé, ki gyönyörködve pihentette rajta szemeit.

E szép lány , kinek fekete fürtei kusza koszoruban voltak feltűzve fejére s karcsú alakján kaczér redőkben folyt alá a csinos reggeli pongyola, ingerkedett Bélával:

- Te mitsem tudsz úgy -e vetélytársadról?

Pedig van ám egy, még pedig egészen közel.

És milyen hatalmas!

Ha eszedbe jutna párbajra hívni, összemorzsolna félkezével.

Azért csak légy hát béketűrő és kerüld a heveskedést.

- Egyetlen mesében sem olvastam, - vágott közbe Béla - hogy a hamupipőkék óriásokba szerettek.

Te vagy bizonyára az első.

- No, no, még annyira nem vagyunk, - kötekedett tovább a lány és puha kezeivel simogatta Béla arczát.

Még eddig csak sajnálom szegényt és fáj , hogy nem segíthetek rajta szívem szerint.

Tudod, az a Herkules ott fenn, a legszélső padlás-szobában.

Sohasem találkoztál vele a lépcsőn vagy a folyosón?

Ha egyszer láttad volna, bizonyára tudnád, kiről beszélek, mert azzal a roppant fejjel, bozontos hajjal és széles vállakkal lehetetlen vele nem álmodni.

- Mit védelmezed hát magadat, ha már ennyire vagy óriásoddal?

- Ugyan ne szakíts félbe!

Hát ez a szegény ember gyerekjátékokat szokott faragni, abból él és hét számra sem eszik meleg levest.

Mióta beteg és tehetetlen, én küldtem föl neki mindennap valamit, hogy éhen ne haljon legalább.

Tudod, valamikor én is éheztem eleget és... és...

Josephine elhallgatott s árnyas felhők verődtek össze homlokán.

Béla kezét övéibe fogta s egy kis szünet mulva folytatta csak:

- És három hónapi bérrel adós már szegény.

Pedig Martinné asszony olyan kegyetlen teremtés, hogy a kis fiát is mindennap kékre veri.

Már tegnap fenyegette, hogy ha ma nem fizet, kilöketi az utczára.

Ne hidd, hogy tréfál .

A kis Henri tudja, hogy sohasem tréfál.

Béla, Béla, - itt kérőleg függesztette Josephine szép, kék szemeit az ifjura - a jövő hónapban nem lesz szükségem új ruhára és egyszer sem megyek a szinházba.

Értesz Béla?

Ha nem oly bús dologról lett volna szó, Béla bizonynyal mosolyra fakad .

Megölelte a leányt és megcsókolta homlokát.

Mielőtt felelhetett volna neki , egy felső emeletről nagy ajtócsapkodás, mérges toporzékolás, keserves gyereksírás és egy rikácsoló női hang hallatszott le a barátságos kis fészekbe.

Tisztán ki lehetett venni, hogy a pörlekedő asszony azt erősíti , hogy ő nem lopta házát s ennélfogva kenyerét sincs szándékában lopni; vannak azonban emberek, kik, miután a naplopás mitsem hoz a konyhára, abból élnek , hogy a becsületes emberek bizodalmát meglopják.

Az óriás, kinek a leczke szólt, igen megátalkodott ember lehetett, mert - mint a szakadatlan dörömbölésből (melyben az ordító Martin Henrik úr is lehetőleg védelmezte sarkaival családi érdekeit és a becsület ügyét) világos volt - még arra a fenyegetésre sem akart ajtót nyitni, hogy azonnal itt lesznek a rendőrök és el fognak bánni a naplopókkal.

Pedig ez az illetőre nézve annyival hatásosabb lehetett, mert ő csak egy személy lévén, a rendőrök vele a dolog természeténél fogva még könnyebben elbánhattak.

A zajra Béla fölsietett a lépcsőkön.

Az ostromolt ajtó már ekkor ki volt nyitva s Martinné asszony csipőkre tett kezekkel ismételte fenyegetéseit az erőszakos kitelepítés iránt.

Martin Henrik úr, ki szokás szerint e napon is kékre veretett, bőgve erősítette a küszöbön, hogy az ő anyja nem szokott tréfálni.

A sötét folyosón egy inas és egy szolgáló röhögve nézték a jelenetet, mely a főszemélyt igen kevéssé látszott megilletni.

A mint Béla a szobába lépett, az ágy szalmazsákján egy roppant csontos alakot látott heverni nehéz nyögés közt.

Mintha egyike lett volna a negyvennégy bolyongó Herkulesnek, kit megcsufoltatásában társai magára hagytak.

Vaczogó fogai közt egy-egy magyar káromkodást morzsolt szét s szürke katonaköpönyegét egészen felhúzta rongyos barna attilájára, melyről a piros zsinór le volt szakadozva.

Tehát még hozzá magyar ember!

Béla kiváncsian tekintett körül a nyomorult kamrában.

Az ágy elé állított három lábú széken két kés és egy véső hevertek félig kész bábúk között; a szűk ablakközben csinosan faragott huszárok, vénasszonyok, hosszú orrú zsidók, kerekes kocsik és kutyák egész serege táborozott.

Ez volt a beteg kirakata, melyet azonban az utczáról csak a legjobb távcsővel lehetvén kivenni, - milyennel, az emberek nem szoktak sétára indulni - szegénynek igen rossz üzlete lehetett.

Ugyancsak rajta is hagyta nyomát a sok nélkülözés.

Úgy feküdt ott játékszerei közt, mint valami halni készülő nagy Kristóf, miután megtalálta a világ leghatalmasabb urát: a gyermeket.

De ez a nagy úr igen rosszul fizethetett neki.

Hatalmas fejét nyugtalanul hányta vánkosnak használt karján.

Kidülő homlokcsontjain nehéz verítékcsöppek ültek és sűrű, bozontos haja öszszecsapva csüngött arczába .

Széles vállai roskatagon roppantak össze s nagy és bátor, szürke szemei keserű daczczal pihentek a toporzékoló asszonyon, ki idebenn ujra kezdte egész elméletét a becsületes emberekről és a naplopókról, kik állítólag azt tartják felőle, hogy ő lopta házát.

De hisz a rendőrök már útban vannak.

- Uram, - mondá Béla és az ágyhoz lépett - ön honfitársam és szükségben van .

Mit tehetek önért?

Az óriás a régen hallott otthoni hangok hallatára egyet dobott magán és szemeit látogatójára vetette.

Tekintetére Béla - maga sem tudta miért - megdöbbent és egész testén borzongás futott át.

Volt előtte valami ismerős ismeretlen e bátor szemekben és keserű arczban, melyet régen-régen, mintha látott volna már valahol.

A legyőzött erő kínos és daczos vonaglása közt felelt neki a beteg:

- Köszönöm uram.

Jól esik az is, hogy egy magyar embert látok magam mellett .

Köszönöm.

Nincs másra szükségem, mint hogy azt a hárpiát fogja galléron és penderítse ki a szobából.

Béla átlátta, hogy a beteg utasításával nem sokra menne; azért a kipenderítésnek szelidebb nemét választotta.

Kifizette a szegény ember adósságát, ételért küldött és orvost hivatott számára.

Miután Martinné asszony meggyőződött róla, hogy vannak még becsületes emberek a világon, kik nem hiszik, hogy ő ezt a házat lopta, s örvendetes tapasztalatának emlékére jól hátba vágta Martin Henrik urat, ki vonakodott orvosért menni, Béla magára maradt a szobában a rokkant katonával s leült ágya mellé.

- Uram, - kezdte az óriás hol elvörösödő, hol elhalványuló arczczal - ne kivánja, hogy megköszönjem szivességét, hanem számítson rá, hogy kamatostul meg fogom fizetni, ha erőmhöz jutok és esztergályos-műhelyt állíthatok.

Most ugyan arra sincs erőm, hogy az adóslevelet megírjam; nincs se tintám, se tollam, se papirosom; de becsületszavamat adom önnek, hogy megfizetek.

Addig is nyissa ki az ablakot és válasszon azok közül a haszontalanságok közül valamit.

Béla fölkelt és szemügyre vette a játékszereket.

- Csak emlékül, - folytatta a katona.

- Legtovább dolgoztam azon a nyargaló huszáron.

Én magam lettem volna az valamikor; de most csak ilyen nyomorék vagyok.

- Köszönöm, barátom - mondá Béla.

- Elviszem emlékül magammal.

Ne aggódjék semmin; a mim nekem van, azt kötelességem megosztani azokkal, a kik nélkülöznek.

Gondoljon jó szívvel rám; ezt is kevesen teszik s nekem ennyi elég.

- De uram - pattant föl a beteg - én nem vagyok koldus és nem akarok semmit megköszönni.

Hiszem az istent, volt és lesz még két ép kezem és kenyérhez jutok.

Addig tartsa meg azt a huszárt, majd az kezes lesz értem.

Ha kis gyermeke van, vigyen többet is neki.

Ön talpig derék ember, úgy látom.

Az óriás homloka erősen tüzelt, lehellete forró volt és kezei reszkettek.

A láz erőt vett rajta, ajkait megnyitotta és bizodalomra kényszerítette ismeretlen barátja iránt.

- Adja neki, uram, a gyermeknek - folytatá - és tanítsa meg, hogy bánjék különben önnel, mint én bántam szegény apámmal.

A becsület útján maradtam ugyan mindig, de nagyon megszomorítottam, mert az iskolából katonának szöktem.

Szegény tisztes, öreg feje!

Épen úgy magára maradt, mint én itt.

Az öcsém gazember lett és csúful elhagyta.

Nem is akarok beszélni róla.

A hugom... volt egy szép kis hugom is; de én csak akkorának ismertem, mint az öklöm.

( Dehogy volt az még akkor olyan nagy, mint az a szörnyű ököl.)

Az meg a Dunába ölte magát.

Az apáménál jobb szerencsét önnek, uram!

Béla elsápadt és megrázkódva ugrott fel a székről.

Mély lélegzetet vett s hol rámereszté szemeit a betegre, ki már csak maga elé beszélt, hol lecsukta és gondolataiba mélyedt.

- Igen, uram, - szóltak tovább a kicserepesedett ajkak - én beálltam katonának.

Meghallgatja az úr az életem sorát?

Nem szeretném, ha azt hinné , hogy valami hiábavaló ember vetődött az útjába, a ki itt messze földön csak szégyent hoz a nemzetére.

A mint beszélt, mindig több-több erőt látszott meríteni s élénkebb és összefüggőbb volt előadása.

- Nem, uram, nem.

Csak ez az átkozott nyavalya kínzott el szörnyű módon , különben megfelelek én mindenütt magamért.

Megfeleltem a huszáréletben is .

Már vége felé jártam a kapitulácziómnak, mikor puskaporszagolásra került a sor.

Ott táboroztam én is a Lomellinon; de aztán nem retiráltam megint keresztül a Ticinon Gyulay generálissal.

Egy szegedi fi előfogott, hogy ha igaz magyar vagyok, vele tartok.

Mind a ketten átállottunk Garibaldihoz.

A milyen fej nélkül szaladt akkor az egész regementünk, észre sem vettek bennünket.

Jól forgattam a kardot, az olaszoknál strázsamesterré tettek s a tiszt urak is nem egy jó fogást tanultak tőlem.

Szép idők voltak azok!

Az egykori szökött katona emlékeinek hevületében visszadobta magáról a köpönyeget s - míg Béla karjára nyugtatva fejét, a földre nézett - fekhelyén kissé fölemelkedve folytatá:

- Ötöd magammal voltunk magyarok a «Lombardon », mikor Marsalánál kikötöttünk.

A körül a földből kiásott város körül aztán seregestől verődtünk össze és megkaptuk ezt az uniformist, a ki most rongyollik rajtam .

De isz ezt az egész történetet bizonyosan tudja az úr.

Nem is mondok egyebet, mint hogy egy volturnoi meleg nap után szegény öreg óbesterünk megveregette vállamat és azt mondta, hogy ezer ilyen katonával szeretne ő betekinteni Magyarországra.

Megdobbant rá a szívem.

Jó, becsületes szív ez , uram; de a betekintésből nem lett semmi.

Ott loptuk a napot hónapokig Nolában.

A beteg megpihent egy kissé, mert kezdte fárasztani a beszéd.

Erősen lihegett, törülgette a homlokát és szemei el-elmeredtek egy pontra.

Béla még mindig nem nézett rá, se félbe nem szakította, se nem kérdezősködött tőle , csak csöndesen hallgatta, a mint ujra, akadozva és erőltetve szóba kezdett.

- Átkozott hideg ez a köpönyeg!

Úgy borzongok alatta, majd megdermed mindenem.

Ugyan uram, azt a két kis szekeret, meg azt a nagyfejű zsidót dobja a tűzre, mert megfagyok.

A nagy fejű zsidó feláldoztatására azonban nem volt szükség, mert Nanette szolgáló Henrik úr kalauzolása mellett épen egy kosár fával jelent meg az ajtóban és nehány percz mulva vidám pattogással lobogott a láng a kályhában.

- Számítsa föl majd ezt is uram, - kezdé látható megelégedéssel a beteg - mert nem akarok semmivel adós maradni.

Hol is hagytam el a beszédet?

Igaz , Nolában.

Ott történt velem a nagy semmittevésben az a szerencsétlenség, hogy ivás közben összevesztem egy vörösinges gézengúzzal és nagyon fejbe találtam kollintani.

Becsuktak érte három hónapra.

Az áristomban elég időm volt meggondolni, hogy az én karjaim igen erősek ilyen sustorgó vérhez s még nagyobb bajba is keveredhetem.

Valami aprólékos, türelemre szoktató munkát kerestem és ott tanultam meg a fúrás-faragást.

Hej uram, csak lenne nekem fám, meg minden hozzávaló szerszámom!

Bizony minden úgy van jól, a mint van .

Mert ha én akkor ezt meg nem tanulom, azóta vagy éhen haltam, vagy koldulásra szorultam volna.

Mikor félesztendei lénunggal szélnek eresztettek bennünket a háládatlan taliánok, egy fránya franczia felbiztatott, hogy csak tartsak ide Párizsba, itt jó kelete lesz a faragó mesterségemnek.

Mit volt mit tennem?!

Haza nem mehettem, mert szökött katona voltam, a kit golyóbis vár.

Nagy nyomorkodás közt valahogy elvergődtem ide és nagyon későn jutott eszembe, hogy valamire való műhely nyitásához nemcsak tudomány, hanem pénz is kell.

Az pedig nem volt a zsebemben egy fillér sem.

Kerestem gyárakban munkát; mindhiába.

Már úgy ki voltam koplalva, mint a kutya és egy pár ilyen haszontalansággal ácsorogtam a víz partján, az új hid mellett, mikor az a jóféle innen az első emeletről meglátott.

Megvette mindenemet és ezt a kis padláslyukat szerezte.

A műhelyre persze nem is gondolhattam.

A két kezem itt a szomszédok közt csak eltengetett volna valahogy, míg jobb keresethez jutok, ha ez az átkozott nyavalya utól nem ér.

Egy szóig igazat beszéltem uram.

Húzza ki azt a fiókot, három érdemkeresztet talál benne.

A negyedik ezüst volt, arra rá szorultam és eladtam.

Hanem most már ne nehezteljen érte, én is szeretném tudni, hogy kinek tartozom?

- Ráérünk még arra, barátom, - mondá Béla felkelve székéről.

Nem utolszor láttuk ma egymást.

Viselje csöndesen magát, ne aggódjék a jövő felől és fogadjon szót az orvosnak, a ki azonnal itt lesz.

A viszontlátásig, isten önnel!

Béla távozott és három napon keresztül feléje sem nézett Josephinnek.

A lány ki-kitörve, könyezve, mérgelődve, szinte kétségeskedve várta már s ki venné tőle rossz néven, hogy a harmadik napon unalmában egy kissé kaczérkodott is az átellenes ablakkal, mely mögött egy parókás és festett bajuszu úr álldogált.

E nap estéjén azonban megérkezett Béla halaványan és szórakozottan.

A papagáj ép oly vidáman csattogtatta jöttére tarka szárnyait, mint a mily repesve borult keblére Josephine.

A paróka és festett bajusz háttérbe vonultak.

Béla nem tartotta meg igéretét.

Nemcsak meg nem látogatta többé a beteg óriást, hanem kerülve kerülte és nem is találkozott vele.

De épen nem feledkezett meg róla.

Mikor hírül vette, hogy már lábra állt s megint ott mesterkedik késeivel és vésőjével furcsa esztergályán, a három lábú széken , oly összeget küldött neki, melyet elégnek gondolt arra, hogy betölthesse vele vágyainak az esztergályos műhelyben összpontosuló netovábbját.

Az óriás a szó szoros értelmében megijedt, mikor a levélből a pénzt kihullani látta .

Izmos markaival jobbra-balra dörzsölte homlokát, de sehogysem foghatta meg , mit akar azzal a derék ismeretlen mondani, hogy a neki küldött összeggel egy, életében soha le nem fizethető tartozás csekély részét akarja törleszteni.

De már azt azután egész világosan megértette, hogy az idegen levele végén becsületére fogadta, hogy abban a perczben fel fogja előtte fedezni kilétét, a mint az esztergályos műhely oly helyzetbe juttatja , hogy tartozását megfizetheti.

Ez mindenesetre fogós egy helyzet volt a becsületes és önérzetes óriásra, ki hosszas fejtörés után következő megállapodásokra jutott: A pénzt annál is inkább elfogadja, mert nem tudja , kinek visszaküldeni.

A műhely bizonyosan fényesen fog jövedelmezni és ennélfogva szó sincs róla, hogy a kölcsön sokáig terhelje lelkét.

Mindjárt a megnyitás napján elkezd takarékoskodni; egy pár jó karéj kenyér megteszi napjában addig, míg a pénzt rövid időn összekuporgatja.

Azután félreteszi , él kedvére és nyugodt szívvel várja a felfedezést.

De hátha a külszín csalt s az ismeretlen mégsem olyan igaz ember, a milyennek látszik és tovább is titkolózni fog előtte?!

Várni fog egy egész esztendeig.

A várakozás nem lesz épen kellemes ránézve; de ő mindenesetre várni fog addig, mielőtt olyan eszközhöz nyúlna, mely által a szavát nem tartó idegen bizonyos tekintetben sértve érezhetné magát.

Ez az eszköz pedig, melyhez azonban csak legvégső esetben szándékszik folyamodni, a hirlapokban való kurrentálás.

De hátha ez is sikertelen marad?

Megint várni fog egy esztendeig és ennek eltöltével elküldi a dunaszögi kollégiumnak, hivatalos írást kérvén magának az utolsó krajczárig, melylyel akárkinek előállhasson, ha valaha kételkedni fognak kétségtelen világi előmenetelének igaz rúgói iránt...

Így.

Még ennek a huszárnak csak a kardja van hátra, azután nyakába veszi a várost és alkalmas helyet keres megnyitandó műhelyének.

A kapura persze franczia czímert kell neki kitétetnie; de magyarul is alá fogja iratni: «Hajós János , esztergályos ».

Az egészet aztán le fogja vétetni és a képet elküldi öreg apjának, kinek nagy magányosságában mindenesetre jól fog esni messzire vetődött gyermeke virágzó sorsának ama bizonysága.

A kis paradicsomban folyt minden a régi kerékvágásban egész addig a derült márcziusi napig, melynek reggelén egy szolga lépett be Josephinehez.

Az olvasás új mestersége, melyre csak Béla oktatta, szomorú dolgokat értetett meg a leánynyal, kinek sebesen dobogó szíve bizonyára óhajtotta ebben a pillanatban, hogy bár lenne még most is az a tudatlan kis leány, kinek szemei előtt a betűk semmi egyebek érthetetlen és nevetséges jeleknél , melyeknél egy szó és egy csók bizonyosan százszor többet ér.

Béla azt írta , hogy egy családi ügy hirtelen haza szólította s nincs kilátása rá, hogy hamarjában visszatérhessen Párizsba.

Az éjjel el is indult s már túl lesz a franczia határon, mire ama sorok Josephine kezébe kerülnek, kinek legközelebbi jövőjét óhajtja biztosítani a levélhez mellékelt csekélységgel.

Különben Magyarországon itt és itt lakik, teljes czíme ez és ez, s bármit kérjen tőle Josephine ennek utána is, bizonyos lehet benne , hogy sohasem fog zárt ajtókra találni.

Csókolja sokszor és kéri, hogy néha gondoljon rá.

A papagájnak viselje jó gondját és szárnyait simogassa meg helyette.

Semmi egyebet nem kér tőle, csak azt az egyet, küldje el neki Antal Vénus-képét, mely őt örökké feledhetetlen órákra fogja emlékeztetni.

Josephine a pénzzel együtt összegyűrte és leejtette a levelet.

Rózsás arcza és piros ajkai felcsukló kaczajra rándultak, kék szemeiből kicsordultak a könnyek, melyeket a látcsővel akart eltakarni.

A szemközti ablakban ott állt a paróka és festett bajusz, melyeknek csillaga e napon feltünt.

Beöthy Zsolt

Kálozdy Béla : Regény

MÁSODIK RÉSZ.

V. FEJEZET.

A kálozdi kastély.

VI. FEJEZET.

A harang megkondul.

VII. FEJEZET.

Temetés; - vajjon feltámadás is?

VIII. FEJEZET.

Tanácstartások.

IX. FEJEZET.

Itinerarium.

X. FEJEZET.

Josephine.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Beöthy Zsolt

Kálozdy Béla : Regény

MÁSODIK RÉSZ.

V. FEJEZET.

A kálozdi kastély.

VI. FEJEZET.

A harang megkondul.

VII. FEJEZET.

Temetés; - vajjon feltámadás is?

VIII. FEJEZET.

Tanácstartások.

IX. FEJEZET.

Itinerarium.

X. FEJEZET.

Josephine.