Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Két leány regénye : A Fráterek és a Grabowszkiak
Keletkezés ideje
1904
Fejezet
4
Bekezdés
1172
Mondat
2754
Szó
28603
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
I.
Engedjék meg kérem, hogy bemutassam magam: nevem Koppándi Fráter Lőrincz.
Római katholikus, nőtlen, harminczhat éves.
Magasságom majdnem egy öl.
Arczom nem éppen a legszebb, de sokkal közönségesebb arczok is vannak még a világon, mint az enyém.
Boldogult édes atyámat Fráter Andrásnak hivták és igen kitünő férfiu volt .
Szellemi tehetségemnek kiválóságát már zsenge koromban fölismerve, neveltetésemre különös gondot fordított.
Szegény édes anyámnak, aki szikrázó természetű asszony volt, s a nap legnagyobb részét meglehetősen zilált anyagi viszonyaink rendezésével töltötte el, tudtommal alig volt beleszólása neveltetésembe, melyhez boldogult atyám a legvérmesebb reményeket fűzte.
Ebben a tekintetben atyám a legönzőbb féltékenységet gyakorolta.
Megtörtént azonban, hogy anyám némelykor elvesztette türelmét s heves természetének egész viharával zúdult atyámra, a ki úgy állt falusi udvarházunk tornáczán, mint egy győzelmes Caesar s gúnyos mosolylyal fogadta a hitvesi zivatar villámait.
Áhitattal bámultam hős atyámat .
Cselédeink reszketve menekültek anyám haragja elől pinczébe, padlásra, ki a hová hirtelenében el tudott bujni, az én testemet kiverte a hideg verejték, kutyánk besompolygott a familiáris diván alá, csak atyám állt büszkén a zivatarban, mint egy igazi férfi.
Meg kell vallanom önöknek, hogy életem e régi epizódjaira nem szivesen emlékszem vissza.
Alapjában véve nemes és érzékeny szivemet meglehetősen kellemetlen érzés szorongatta, midőn látnom kellett, hogy anyám megfeledkezett származásának előkelőségéről s egy porozó pálczával úgy végigcsapott hős atyám hátán, hogy felhőszámra omlott ki kabátjából a por.
Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy e kinos jelenet hire hamar elterjed a faluban, s szomszédaink, kik sovány barmainkkal és nemesi kuriánk rongyos fedelével eleget csúfolkodtak, uj fegyvert kovácsolnak belőle családom ellen.
Föltevésemben természetesen nem csalódtam; a botrány hire repülni kezdett szájról-szájra, s meg sem állt a főispán nénjeig, a ki a megyebeli összes botrányok granáriuma volt.
Gyűlöltem ezt a rettenetes hölgyet.
Atyámat - s azt csodáltam benne leginkább - anyám kitörései egyébiránt egy pillanatra sem ingatták meg.
Oly nyugodtan, oly büszkén, annyi férfias önérzettel viselte el a sérelmet, mint senki más.
Midőn fejét is érte egy pálczaütés , diadalmasan mosolygott.
Midőn anyám leszakította nyakkendőjét s pánczélbőrü mastodonnak nevezte, a ki egyetlen gyermekét tönkreteszi - fütyült.
Midőn szegény , jó édes anyám egymásután két befőttes üveget vágott a gyomrába, nemes atyám szótlanul letörülte egy asztalkendővel a gyümölcslevet, nyugodtan megfordult , pipára gyujtott és így szólt:
- Kedves Eleonóra, remélem mára elég.
- Szörnyeteg! - süvöltötte anyám.
- Asszonyom - felelte hidegen atyám - gondolja meg, hogy kifejezései túlságosan népiesek.
Lőrincz fiam oly pályára készül, mely a legnagyobb finomságot, s a legkitünőbb nevelést igényeli.
Azzal kiverte pipájából a bennszortyogó nedves dohánymaradékot és szájába dugta.
Ime, uraim, ily ember volt atyám, - nem csoda tehát, ha még ma is a legőszintébb csodálattal gondolok rá és nagyon sajnálom, hogy ismert nyiltságomnak engedve, e néhány szigoruan bizalmas részletet nyilvánosságra kellett hoznom.
Önök azonban , kik tapasztalásból tudhatják, hogy a nagy emberek jellemrajzához a legjelentéktelenebb dolgok se fölöslegesek, meg fogják magyarázni maguknak az én segélyem nélkül is, hogy atyám nagy alakját ezek az apró foltocskák sem homályosíthatják el.
Emléke anyám fenséges emléke mellett ragyog.
Sohasem felejtem el drága szüleimet.
Ők voltak legfőbb okai annak, hogy a tanulás banális országutjáról letérve, tizennyolcz éves koromban szabad szárnyra kerültem s harsányan kikiáltottam magam számára a teljes függetlenséget.
Atyámnak kijelentettem, hogy a diplomácziai pályára lépek, s széles ismereteim kibővítése végett nagyobb utazást fogok tenni.
Bucsuzásom örökre emlékezetes marad.
Anyám maga elébe parancsolt házunk verandájára, szigoruan a szemem közé nézett és így szólt:
- Lőrinczke fiam, maradj itthon a barázdában és légy becsületes polgára annak a , fájdalom, kevés földnek, melyet számodra megmenthettem.
- Mennem kell, mama, - feleltem elérzékenyedve.
- Misszió vár reám, melyet be fogok tölteni dicsőséggel.
- Eredj, te ostoba...
- Anyám!
Ez fáj... - mormogtam remegő szájjal s oly mélyen lehajtottam a fejemet , hogy majdnem orromra estem.
- Legalább azt igérd meg, hogy később komoly ember leszel és minél hamarabb hazajösz.
- Igérni, anyám!
Ha most megigérek valamit, lehet, hogy meg is tartom s ezzel jövendő karrieremet tönkre teszem; várj tehát addig, mig a hazafiak kitünő társaságába emelkedem; akkor mindent meg fogok igérni, mert nem szükséges belőle megtartanom semmit.
- Jól beszél a fiú, vélte méltósággal atyám.
Ah, szegény ember, pórul járt természetesen ezuttal is.
Drága szüleim megkeserítették bucsuzásomat.
Anyám reszketett az ingerültségtől; megragadta boldogult édes atyám fülét s úgy megránczigálta, hogy vérzett.
Mély részvéttel gondolok reá s csodálatom minden ily visszaemlékezésnél nőttön nő.
Máig se tudom kitalálni, miként állotta ki anyám kegyetlen zsarnokoskodását esetről-esetre némán, mint egy martir.
Ha engem téptek volna meg akkora szenvedelemmel, mint őt , ugy ordítottam volna, mint egy oroszlán.
Atyám büszkén mosolygott.
Milyen ember!
Estefelé készen voltam.
Ruhám, könyveim, nyakkendőim a táskában.
Fegyveremet a töltényekkel együtt legalul dugtam.
Kóczot elfelejtettem becsomagolni, de aztán eszembe jutott, hogy utközben veszek a trafikban kuba szivarokat.
Azokban lesz kócz is.
Atyám a nyakamba borult.
- Isten veled, fiam.
Óvjanak utadon családunk védszentjei.
Meg vagyok róla győződve, hogy helyesen cselekszel, midőn nem maradsz a barázdában mint én, hanem szem előtt tartva kitünő őseinket, egész életedet familiáris nevünk fényének visszaszerzésére szenteled.
A Fráterek nagy család, fiam.
Ismered históriai multunkat.
Maga Thaly Kálmán biztosított róla, hogy fel lehet vinni családi fánkat egészen a hét vezérekig; hiszem tehát, hogy úgy van.
Arkangyalaink veled, - térj vissza dicsőséggel és foglald el helyedet a haza nagyjai között.
- Bízzál bennem, atyám! - kiáltottam lelkesedéssel s szegény jó atyámat zajosan megcsókoltam.
Anyám megsimogatta arczomat és így szólt:
- Butácska ficzkó vagy, édes gyerekem, jó lesz tehát, ha egy pár helyen betöröd kissé a fejedet; igy talán eszedre térsz.
- Köszönöm, mamám, - rebegtem nagy megindulással s gyorsan kilódultam az ajtón.
A tapasztalat megtanított, hogy a tulságos bizalmaskodásnak mindig rossz vége szokott lenni.
Lerohantam tehát az udvarra, felugrottam a szekérre s kedves szüleimnek még egyszer bucsut intve, elhajtattam.
Tiz percz mulva befordultunk az állomáshoz vezető koppándi mély utba s e pillanattól kezdve se szüleimből, se falumból nem láttam többé semmit.
Eltüntek szemeim elől.
Szüleim csak akkor láttak viszont, midőn már meg voltak halva.
II.
Egész életemben a legnagyobb tökélyre törekedvén, érzem, hogy alakom e rövid bevezetésből még mindig nem rajzolódik ki eléggé világosan.
Rajta leszek tehát , hogy az alábbi jellemrajzban fölhasználandó szinek, epizódok és szellemes kitérések, a leghiresebb kőfaragók vésőjét is megszégyenítsék.
Önök ugyan némelykor kételkedni fognak, ehhez azonban joguk van.
Mi volna nagy embereinkből , ha egy szép napon be találnák ismerni, hogy abból, amit saját magukról hisznek és elmondanak, hitelre legfeljebb egy tizedrész tarthat igényt?
Világos tehát, hogy egy modern ember nem tehet a közélet divatos morálja ellen, s nem főleg akkor, ha tulajdon személyéről van szó.
Furcsa volna, ha egyszer csak közénk ütne becsületes őszinteség képében a villám és keresztül világítana a kabátunkon: ecce, itt az ember!
Nem állanám ki szaladás nélkül...
Ime tehát jellemrajzomhoz egy nehány történelmi nevezetességü részlet:
Husz éves koromban fél kézzel emeltem föl utazásaim közben Taiko Cseng-Po khinai mandarint és úgy csaptam a thea-ültetvények közé, hogy szörnyet halt.
E hatalmas cselekedetemért, melylyel roppant testi erőmet akartam ragyogtatni, négy nap és négy éjjel kergettek tüskön-bokron keresztül a bepálinkázott, két kardu samuraik , de nem tudták hátamba rontani a fringiáikat, mert én sebesebben nyargalok az agárnál és fáradhatatlanabb vagyok, mint egy hindosztáni teve.
Huszonkét éves koromban Kairóban babérkoszorut kaptam az ottani »Nav.
Un.
Compagni« elnökségétől , mert hosszas dulakodás után legyőztem John James Kikirikit, a társaság legerősebb kormányosát.
Huszonhárom éves koromban a st.-domingói hölgyvilág ünnepelt, mert kiadtam nekik a jelszót: Le a férfiakkal!
Huszonnégy éves koromban pedig, midőn a lázongó Balkánt mentem tanulmányozni, sohasem szorultam semmiféle fegyveres kiséretre, magam alkotván rögtönítélő és végrehajtó vészbizottságot, ha egyik , vagy másik oldalról méltatlanságot kellett elszenvednem.
A mi (mellesleg megjegyezve) származásomat illeti, komolyan kérnem kell önöket , hogy ne méltóztassanak engem a jabloniczi Fréter-családdal összetéveszteni.
Nevem Koppándi Fráter.
A Fréterek valamennyien notórius vadvirágok voltak.
Volt köztük egy képviselő, az volt - hir szerint - az egyetlen becsületes ember.
Mindig a miniszterek háta mögött ült.
Főispán lett a szerencsétlenből, s a félhivatalos kormányujság hangulatos vezérlő czikkelyben ünnepelte.
Ebbe belehalt.
Azóta egyébiránt kisült róla, hogy váltót hamisított , árvapénzeket sikkasztott és ifjú korában ezüstkanalakat lopott.
Máskülönben kifogástalan gentleman volt.
Az én ősrégi családomban, tudtommal legalább, sohasem voltak ismert gazemberek.
Rendkivül szellemes, okos és mély bölcsességü, harczban vitéz, békében komoly és tiszteletreméltó férfiak voltunk valamennyien.
Asszonyaink harczban komoly és tiszteletreméltó, békében vitéz nők voltak, s a mint ez családi krónikáinkban olvasható, ritkán követtek el olyan dolgot, hogy egyik, vagy másik feltünőbb hirességre tehetett volna szert, jóllehet talán csak az alkalom hiányzott hozzá .
Szerencsére annyi esze egynek sem volt, hogy az alkalmat maga csinálta volna, mint a hogy ma csinálják azok, a kik csak husz forintos toilettet képesek ugyan (ha ugyan) kifizetni, de azért szivesen fogadják a száz forintost is, ha titokban marad az - ára.
Eddigelé mindössze csak egy Kaldrovics Fridolin nevü lovag akadt, a ki családom hölgyeiről tiszteletlenül merészelt nyilatkozni, fölösleges azonban talán megjegyeznem, hogy ezt a lézengő Rittert én magam löktem le tanteom budapesti lakásának második emeletéről, mert meg merte kérni Clarissa unokahugom kezét.
Közönséges falusi földbirtokos volt szegény ember.
Becsületes, őszinte , egészséges, rendezett viszonyok között élő ifjú, Isten tudja miképpen bomlott bele Clarissa hugomba, a kinél kiállhatatlanabb papagályt soha sem láttam.
Szép és kivánatos volt, mint az alma, de rémítően könnyelmü és neveletlen.
Később nagyon sajnáltam a dolgot, de már nem segithettem rajta.
Jóbarátaimra kellett volna hallgatnom, kik azt tanácsolták, hogy ne érintsem sajátkezüleg a Rittert, hanem irjam ki az ujságba, hogy jellemtelen, gyáva ficzkó és azzal punktum.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy családom férfitagjai - nemes emlékü atyám kivételével - minden időben rendkivül harczias természetü emberek voltak .
Fráter Felicziánról például, kinek hatalmas bozontos fejét gyermekkoromban ájtatos félelemmel bámultam (a képet később fölakasztottam a kéménybe, s midőn már jó füstös volt, tizenötezer forintért igazi Rafael gyanánt adtam el egy hires muzeum képtárának) meg vagyon irva, hogy a keresztes háboruk idején ötvened magával ő is megjárta a szent földet.
( Elfelejtettem megmondani , hogy orczája képét huszezer forintra becsülték; ennyit azonban resteltem elfogadni.)
Elérkezett Nazareth közelébe s ott oly borzasztó ordítással rohant meg vitézeivel négy vézna török spáhit, hogy ezek a szegény ördögök nyelvüket öltögetve , menekültek előle vad iramlással a Damajanti bozótok közé.
Feliczián ősöm azonban pokoli üvöltéssel kergette őket s nem nyugodott addig, mig mind a négyet el nem fogta.
- Nyomorultak! - harsogta rettentő hangon.
- Kegyelem, nemes Fráter Feliczián, - rimánkodtak a pogányok s el-bétemetkezének rémületükben a bozót közé.
Feliczián ősöm erre megtapogatá nagy bolond dárdájával az ő fordított felüket és felparancsolta őket a földről.
- Kötözzétek meg foglyainkat.
Megtörtént.
A vitézek összekötözték a négy vézna törököt, ősöm megfordította lova fejét s bandériumával együtt diadalmas gőggel érkezett haza a vármegyébe.
Akkor kaptuk nemesi czimerünkbe a törökfejet.
A négy szál török rabszolgai minőségben maradt ősömnek udvarában.
Nem ölte meg őket, hanem megházasította.
Négy darab tót leányt csapott melléjük, s némi földecskével és lakásra alkalmas vityillócskákkal is megajándékozta őket.
Egyetlen kötelességük az volt, - s azért fejenként tiz dénár külön fizetést is kaptak, - hogy ha ősömet megpillantották, gyomrukra kellett esniök, s úgy jajgatniok mentől keservesebben:
- Kegyelmezz nekünk győzhetetlen Feliczián!
Ez mód felett nevelte ősöm tekintélyét.
Lévai várkapitánynyá tette vitézi hire, s rablásért a regiális tömlöczökben pusztult el.
Az általa kötött török-tót házasságokból később friss ivadékok sivalkodtak életre, s mint önök is bizonyára igen jól tudják, még ma is sok oly derék polgára van a hazának, a kit Török-nek , vagy Tót-nak hivnak.
Létezésük ősöm érdeme.
Kár érte, hogy ocsmány rablásra adta magát.
Igaz ugyan, hogy csak betegeskedő asszonyokat támadott meg, de bölcsességét éppen az bizonyitja legélénkebben, hogy férfiakkal sohasem tüzött össze.
Életében mindössze egyszer vert meg egy sánta bolgár koldust, de csak miután látta, hogy a nyomorult, kilenczven esztendős vén ember vak is.
A történelmi hűség kedvéért legyen följegyezve az is, hogy családom kiváló jellembeli tulajdonságai között a hűség erényét csak igen hiányos formában lehet kinyomozni.
Ebbe a rubrikába természetesen csak mi férfiak tartozunk; nőinknek tisztelet adassék, ők hűek és állhatatosak voltak.
A ki egyszer egy Fráter leányt nőül vett , az el volt veszve a földteke többi hölgyei számára mindörökre.
Fráter Czecziliáról irják, hogy a férje szivesen hagyta volna a faképnél, de nem volt módjában, hogy ezt a kegyes szándékot sikerrel végrehajtsa.
Pedig megpróbálta a boldogtalan.
Egy sötét éjszakán megszökött hazulról, előbb Stambulba menekült, onnan átrohant Alexandriába, onnan Gabel Al Tarik sziklája alatt a Cap városba, onnan St. Louisba s végre az Ontario mellé a sipoi kaczika hajdani földjére, a mely teljesen elhagyatott, sivár, nádas, moszkitós tartomány lévén, feltétlenül biztos buvhelynek igérkezett.
Idáig való őrült menekülésében természetesen kiverte szegényt a tajték, habzott az istenadta, mint egy Derby győző, a veszélyes játszma azonban meg volt nyerve: Czeczilia elmaradt.
S elmaradt teljes tizennyolcz napig.
A tizenkilenczedik nap estéjén egyszer csak megzörgetik a szökevény nádviskójának ajtaját, s belépett Czeczilia, a hitves.
A férj úgy megmeredt a nagy örömtől, hogy majdnem bégetni kezdett.
Nagyszerű asszony!
Százkilenczvenháromezer kilométernyi uton üldözte legendába illő kitartással.
Midőn már abban a leírhatatlan gyönyörben úszott, hogy végre mégis csak lerázta nyakáról a domboru mellű, zseniális hölgyet, imhol kinyílik az indián kunyhó ajtaja s a lángvörös strucztollas, csipkékkel és kénsárga máslikkal gazdagon tarkázott izmos asszonyságban tulajdon feleségét vala kénytelen fölismerni.
- Czeczil... iá! - hörögte kétségbeesve, s nekidőlt kitátott szájjal a falnak.
- Én vagyok, aljas teremtés! - menydörgött rá villámló tekintettel az asszony, s a másik pillanatban úgy ragadta mellen szép kövér kezeivel a parancsolóját, hogy annak egyszerre minden gombja lerepült a mellényéről.
Megszöktünk, édes ?
Otthagytuk a hitvest is, gyermekeinket is, drága férjem?
Már most mondd meg te magad, hogy mit érdemelnél ember, ember, - mit érdemelnél tőlem?
( Kötelet a nyakamba, hogy nem maradtam inkább Budapesten, - ott sohasem találtál volna rám, mert bizonyosan a rendőrséghez fordultál volna.)
- Felelj nekem... - sziszegte engesztelhetetlen haraggal a hölgy; - hiszen ha csak engem hagytál volna el, legfölebb azt gondoltam volna, hogy megőrültél és azzal rendben lett volna a dolog, de elhagyni Jóskát, Pistukát, Toncsikát, Károlykát , Gizikét, Béluskát és legkisebb angyalkánkat, a pubit, hallod -e ember, ez már mégis csak hallatlan impertinenczia!
- Bocsánat... - nyögte összezúzva, alázattal a férj... a - viszonyok kényszerítő hatalma követelte...
- Egy szót se!
Nem a viszonyok hatalma, hanem az a szép kigyó, az a kifestett , lapos sarkú, gonosz Pisliczárné csábított a rossz útra, szemtelen ember!
Oh , jaj... tudtam én azt jól, hogy mind ily pokolravaló szélvitorlák vagytok, de arról csak most győződtem meg, hogy téged még az apai szeretet gyakorlására is fegyverrel kell kényszeríteni.
Készülj.
Agyon foglak lőni.
S ráemelt egy finom müvű pisztolyt.
A férj örömtől ragyogó tekintettel, lelkendezve, boldogan kiabálta a miatyánkat.
- Készen vagyok, Czeczil... iá!... - mondotta örvendezve, s kigombolta a kabátját .
- Lőhetsz!
- Kellene ugy -e?
Élni fogsz drága ember... élni fogsz és hazajösz velem.
A férj hangos zokogásra fakadt, s ájultan omlott a földre.
Mire magához tért ; tökéletesen puha volt; nem ellenkezett tovább.
Czeczilia haza vihette könnyű szerrel.
Otthon hajbakapott Pisliczárnéval, leszidta, lebecsmérelte ezt a fess kicsi asszonyt, s ettől kezdve úgy vigyázott házának tájékára, mint egy antik sárkány.
Nem is szökött el az a boldogtalan ember egyszer sem többet.
Szófogadó , csendes, alázatos férfiú lett belőle, aki meghunyászkodva piketírozott élete sárkányával, s évenkint állandóan lefogyott két kilóval.
Családom férfi tagjai között természetesen egészen más kaliberű gentleman-ek foglalkoztatták a nyilvánosságot, s néha-néha a veszedelmesebb fajtájú pikantériákat mohón benyelő közönséget is.
Arra például mindnyájan képesek voltak, hogy szivük hölgyének páratlan erényeit a legképtelenebb tirádákkal magasztalják, - arra azonban tudtommal eddig még nem volt eset, - hogy a szent meggyőződéssel fitogtatott hűségesküt valamelyik meg is tartotta volna.
Őseim oly öblös gyomrú gitárokkal pengettek szerelmes himnuszokat a kisasszonyaiknak, mint egy-egy tyúkborító kosár.
Odalopakodtak estefelé a bájos leány ablakai alá s rendszerint olyan gyalázatos ordítozással dicsérték orrát, fülét, szemeit és termetének többi csodás tökélyeit, hogy amennyi ép hallású kutya azon a környéken csak találtatott, az mind fájdalmas üvöltözésben tört ki.
A szomszédok persze megsokalták a dolgot, kirohantak házaikból, s nem egy szerelmes ősömet döngették úgy el, hogy hetekig nem tudott utána ülni.
Megtették azt is, hogy kiálltak a piaczra, s egy nagy bolond dárdával lovagi bajvívásra szólították azt az ordináré csirkefogót, aki azt merészelte hinni, hogy a választott hölgy nem a legtökéletesebb teremtés a földön.
Néha igen bús pofozódásnak volt okozója egy-egy ily tökéletes leány, mindnyájan tudjuk.
Zách Klára vért kívánt, Melindáért egy királyné halt meg, ott Forgács Zsuzsika , Frangepán Anna, Hexter Margit, a XV. század legszebb lánya Budán, aki miatt nem kevesebb, mint hét derék fiú harapott a fűbe.
Köztük volt Fráter Tamás ősöm is .
Menyasszonyától szökött meg azért, hogy az igéző boszorkány kegyeit megnyerhesse.
- Szeretlek, Margit, drága hölgy - suttogta olvadozva, s egy éjjel fel akart mászni hozzá a várablakba.
- Jőjj fel, ha tudsz... - gúnyolódott halk nevetéssel a leány.
- Repülök, szivem...
Még ki sem mondta jóformán, s már térdeire bukott.
Valahonnan a sötétségből mellébe suhant egy hosszú spanyol tőr, a leány elsikoltotta magát; s Tamás ősöm a másik pillanatban hörögve vágódott végig a földön.
Senki nem látta reggelig.
Ott találták meg kitátott szájjal, megdermedve a falak alatt.
Elátkozta szegényt még a menyasszonya is.
A végzet elérte Hexter Margitot.
Valami spanyol kalandor ragadta hatalmába s egy viharos éjszakán úgy eltünt vele, mintha a szép leány soha ágyának habos selyme között nem pihent volna.
Nem is látták többé Budavár vén falai.
Évek mulva hallották csupán, hogy lenn, messze délen a havasalföldi határ táján, a sziklás , zuhatagos Gura Drakului közelében rongyokba burkolt véres női holttestre bukkantak egyszer a juhokat őrző oláh pukulárok, amelynek halavány , szőke feje a Hexter Margit tündérszép fejéhez vala hasonlatos.
Néhány lépésnyire tőle egy kis gyermek hullája hevert...
III.
A szélvitorlaság gonosz tudományából magam is mindig első osztályú klasszifikácziót kaptam.
Nyilvánvaló azonban, hogy ezért a dologért tulajdonképpen családomra hárul a felelősség.
Nemcsak kleptomániát, szellemi gyöngeséget, hiszteriát, versírást, szalmafejjel való politizálást, piromániát és más hasonló magasabb (vagy mélyebb) természetű lelki differencziákat lehet átörökölni, hanem Brigham Yung nehány fanatikus hívének tanítása szerint, át lehet örökölni a hölgyvilág iránt megnyilatkozó általános tiszteletet is úgy, hogy a detaillokra, egyetlen nőnek kizárólagos hűségére az ember következetesen nem reflektál.
Ez a szemmel láthatólag kényes tan ragadott hatalmába engemet is.
Utazásaim közben bőséges alkalom kínálkozott volna reá, hogy elkezdve első, sárga arczú imádottamtól, a japán Taja-Singtől végig a kinai, kirgiz, turkoman, arab, orosz , kaukázusi, kontinentális és tengerentúli hölgyvilágon, hitvest választhattam magamnak, de nem választottam.
Nem pedig azért, mert először okvetlenül meg akartam írni nagy politikai és nemzetgazdasági művemet - Magyarország szocziális viszonyairól, melyeket senki sem ismer úgy, mint én.
Igaz ugyan, hogy sehol sincs annyi svindler, mint ezen a téren, ez a bizonyosság azonban nem rettentett vissza .
Az őszinteségen és alaposságon rég túl vagyunk.
A szerénység hiteleveszett fogalom lett.
Szegény, béna koldus, - egyedül vándorolgathat az élet félrevaló ösvényein , ügyet se vet reá a szerepelni akaró kapaszkodók közül senki.
Nem látom be, hogy miért képezzek kivételt egymagam én?
Az, hogy még tanulmányaimat se végeztem be , éppen nem akadálya a karriernek.
Nálunk legalább nem.
Nagy művem megírása után - így terveztem - haza fogok menni a vármegyémbe, jó barátságot kötök a szolgabírákkal s idővel alapos kilátásaim lehetnek rá, hogy a kormány programmjával meg fognak választani.
Ismételnem kell , hogy a kormány programmjával.
Lényegtelen, hogy kik lesznek a miniszterek, - kormány valószínűleg mindig lesz és én a kormány segítségével akarok boldogulni.
Ne méltóztassanak azt hinni, hogy ezzel a frivol szándékkal egyedül állok.
Az ellen is tiltakoznom kell, mintha Teendőink czímű nagy művem komoly és megbízható tudásnak lenne majd eredménye.
Önöknek bizalmasan megvallhatom, hogy a politikához épp úgy nem értek, mint a nemzetgazdasághoz.
Egyedüli érdemem az, hogy ezt be is ismerem.
Azok az urak ellenben, akik parlamentben és parlamenten kívül csudálatos vakmerőséggel mutogatják a tudást és szellemi potencziát, akik különböző bizottságokban kétségbeesett óvatossággal leplezgetik tájékozatlanságukat, minden egyebet beismernek, csak éppen ezt nem.
Túlsok frivolitás pusztít nagyobb erővel, mint bármely járvány.
A szükség megteremtette az »akol-rendszert «.
Az egy akolba tartozó kitűnőségek érdekszövetségbe kénytelenek lépni, hogy tehetetlenségüket kölcsönösen elleplezzék s a kínálkozó zsákmányt maguknak foglalják le.
Idegen birka ebben az akolban nem bégethet.
Ily viszonyok között kénytelen vagyok magam is a politikai stréber bőrébe bújni s Teendőink czímű nagy művemet ott lopni össze, ahol lehet.
Formát, eszmét, tartalmat, össze-vissza minden lelkiismeretfurdalás nélkül .
Csak úgy, mint a többi kitűnőség.
Nem vágok új ösvényt.
Annyi elődöm van, hogy ha mindeniket meg kellene üsse a menykő - egy harmadrészét, valódi istennyila hiányában közönséges kövekkel kellene agyonütni.
Efféle brutális elbánásról természetesen szó sem lehet.
Az ugyanegy Klán-beliek óvják , védelmezik és tiszteletben tartják egymás sebezhető oldalait.
Ritkán esik egy-egy áldozatul s pótlása - olcsó faszeg lévén a legjavarésze - nem kerül sokba .
Érdekükben áll, hogy melegben maradjanak, a közös sátor nyúlékony ponyváját tehát gyakorlott kézzel csak addig nyujtogatják, hogy ki ne repedjen s az igazságnak nevezett ostor szét ne csaphasson köztük.
Nősülésemnek tehát főleg politikai pályám állotta útját.
Méltó akartam lenni édes atyámhoz, aki megjövendölte sikereimet és nem tűrte el, hogy becsületes munkával a barázdában keressem kenyeremet.
Ah! mi szegény nemes urak, iszonyodunk a földtől , ha kevés.
Otthagyjuk inkább, semhogy megnövelésén fáradozzunk, s ha a keserűség illetlen jelzők kiséretében hajtja ajkainkra a dühöt - sohase nézünk a tükörbe, hogy annak a szamár embernek zúdítsuk fejére, aki megérdemli.
Nem untatom önöket azzal a régi panaszszal, hogy a középrendi magyar nemes urak legjavarészt a legrózsásabb fantázia birodalmában kalandoznak, ha fiaik jövőjéről van szó.
Itt vagyok példának én; tessék reám nézni.
Boldogult édes atyám nyilván a legkevélyebb gőggel nézte volna le azt az embert, aki azt merte volna szemébe mondani, hogy a fiából nem lesz semmi, mert az az út, amelyre ő biztatja, a társadalmi proletárizmus útja.
Hogy félbemaradt csonkatorony lesz belőle, akit a jövő éppen azzal a legutolsó téglával fog főbeverni, melynél az építés munkája abban maradt, s hogy az a figyelemreméltó és banális formában egyaránt annyiszor fölhánytorgatott földszag nem a paraszti patina előidézője , hanem a becsületes munka forrása, amelynek félreismerése, lőporhiányban szenvedő ujságczikkelyek nyelvén szólva: egyenlő értékű az elmezavarban elkövetett öngyilkossággal.
Néhai hős atyám hódolt a pusztító közszokásnak: a fiú nagyobb úr legyen, mint az apja.
Pénz kell, sok pénz kell?
Ad a zsidó.
Ha nem ád, hadd ússzék egyik földecske a másik után, egyik parczellácska a másik nyomdokában, amíg futja .
Koppándi Fráter Lőrincz azonban tekintélyes helyet kell hogy elfoglaljon a társaságban, mert se Nagy Jánosnak, se Kohn Jakabnak, hanem Koppándi Fráter Lőrincznek hívják, akiről az egész vármegye tudja, hogy a törökfejes armálissal hatszáz esztendős családi multat is örökölt.
Oh, mily dohos história ez összes részleteivel együtt s mégis, hány nyomorékja lézeng közöttünk napról napra ...
Esküszöm tehát önöknek, hogy túlsok éretlenséget tapasztalok.
Két évvel ezelőtt azonban mégis már-már azon a ponton voltam, hogy megvetve mindenféle aggodalmat, szabad kalóz vizeimről a házasságnak nevezett intézmény kikötőjébe fussak, a midőn szerencsémre eszembe jutott Grabowszki Ilka.
Ez az a nő, aki a hazafiúi nagyravágyás iránt megnyilatkozó vonzalomnak legnagyobb és legelkeseredettebb ellensége.
Engedjék meg, hogy azokat az okokat, melyeknek hosszas megfontolása arra birt, hogy a Grabowszkiak szemefényét, Ilkát , tisztelettel faképnél hagyjam, későbben adjam elő.
Most arról kell beszélnem, hogy önök, akik nagy szenzáczióra szánt Teendőink czímű munkámat bizonyára lázas türelmetlenséggel várják, természetszerűleg nem tudhatják, hogy ki hát voltaképen az a Grabowszki Ilka, aki egy vármegye-szerte ismeretes, igen előkelő providencziáju politikai strébert a házasság nyugalmas révpartjaitól már csak nevének említésével is vissza tud tiltani.
Én azonban, fájdalom, nagyon is jól ismerem és sötétebb óráimban még ma is keserű szemrehányásokat teszek magamnak, hogy ifjúságomnak ezt a különös leánypajtását a maga idejében nem hagytam ott.
Szolgáljon azonban mentségemül, hogy a fiatal ember bizonyos dolgokban a legszeretetreméltóbb ügyetlenséggel követi el az ostobaságokat és ez nem frázis .
Abban a korban, midőn megvesztegető hevületeivel ostromolja sziveinket az édes tizennyolczadik év, egyetlen pillanatig sem gondolunk arra, hogy a könnyen piruló, nyulánk leánygyerek még a drákói törvények alatt görnyedező hellén társadalomban sem kapott elég riasztást arra, hogy vesszővel kormányozza természetes hajlamait, s három lépés helyett sohase lépjen négyet.
Ez egyébiránt olyan kérdés, amelynek kényesebb részleteibe egy ősöm már beleőrült , egy a csatornába ugrott, egy pedig elolvasta Pulszky észjogi fejtegetéseit.
Reám nézve tehát - ismét csak az átöröklés elvénél fogva - sok komoly veszélylyel jár ez a dolog, s ezért nem is foglalkozom vele szivesen.
Bizonyos csak annyi, hogy ha valamely jókedvű isteni patrónus például így szólna hozzám:
- Van -e valami multadban, derék férfiú, amitől végigboronálja győzhetetlen hátadat a hideg?
- Igenis, van.
- Nevét, barátom!
- Grabowszki Ilka, - felelném suttogó hangon, megszégyenülve, mélyen lehajtott fejjel, mintha e plebejus hangzású asszonyi névnek már csak a kimondásával is igen nagy mértékben kompromittálnám magam.
- Legyen felejtve mindörökre.
- Tessék?
- Azt mondtam, hogy legyen felejtve.
- Uram, patrónus, önnek elment az esze.
- Sértesz, nyüvecske... észlény...
- Isten vele, barátom, isten vele! - felelném tiszteletlenül, s ott hagynám abban a perczben.
Fogalma sincs róla ennek a becses szentnek, hogy mi az a feledés és ki Grabowszki Ilka.
Világos tehát, hogy ily körülmények között nincsen más hátra, mint keserü rezignáczióval gondolni valóságos helyzetemre, s kizárni még a lehetőségét is annak, hogy amíg halálos ellenségem Grabowszki Ilka életben van (s túl él engem ez a szörnyű asszony !) addig nekem nyugalmam lehessen ezen a földön.
Üldözni fog, - érzem - amíg csak élek .
Megakasztja carriéremet, mely szerencsés viszonyok között a nemzet nagy halottjainak díszes sorába vezérelne.
Holttestem aligha fekszik majd az Akadémia előcsarnokában; az ünnepi szónok nem fogja meghatottságtól mélyen megindult hangon dicsőiteni érdemeimet.
Szász Károly püspök atyánkfiának nem lesz alkalma reá, hogy költői szárnyalású , remek búcsúztatót mondjon s az ott voltak között hiába fogja keresni Scerbovszky Szaniszló tűzoltó főparancsnok és Márkus József fő-polgármester jóhangzású nevét az utód.
Nem hagy nyugodni talán még családi sirboltomban sem, melyet négyszázötven forintnyi költséggel Koppádon tavaly renováltattam s hol örök alvásomat leszek megkezdendő.
Szétszórja poraimat a szélbe, ledönti keresztemet, meghinti a romokat sóval és oly botrányos dolgokkal fogja félrevezetni a közvéleményt, amelyek éppen elegendők lesznek arra, hogy Teendőink czímű nagy művem sikerét teljesen tönkretegyék .
Hiába énekli majd hatszáz forintos érczkoporsóm fölött egy kecses angyal:
Álom, álom, édes álom,
Drága jó, szemére szállj,
Lopd el, ami keseríti,
Ami bántja, ami fáj.
Ringva, lengve, nesztelen
Szállj szemére drága álom
Hadd aludjék csendesen...
Grabowszki Ilka meg fogja ragadni a szépen éneklő angyalka fürtös fejecskéjét , elkergeti koporsóm mellől, s majd ő vijjongja bele az éjszakába a következő verset:
Utadon megtántorodva
Örvények felé kerültél,
Eltagadva, nem siratva
Mindörökre elmerültél.
Átok, átok!
Nincs öröm,
Nincs becsület, nincsen élet,
Fátumodban csepp kimélet -
Átok, átok!
Írva van
Elenyészel nyomtalan...
Oh, én a jövőbe látok, s egy-egy boldogtalan pillanatban mély fájdalommal fütyülöm ki a sorsot.
Közbevetőleg legyen azonban megjegyezve, ne méltóztassanak mindent elhinni, amit mondok.
Mi, a XIX. siècle gyermekei, néha az úgynevezett igazságot is kimondjuk ugyan, rendszerint azonban fordítva áll a nyelvünk, s ruganyos temperamentumunknál fogva mód felett szeretjük ügyesen körültánczolni az igazságot, ahelyett, hogy szeretettel karjainkba emeljük, s a maga őszinte meztelenségében mutassuk be.
A meztelenség szemérmetlen állapot.
Tiltja az illem.
Mi tehát, kik rendkívül kényesek vagyunk az illemszabályokra, e finyásságot a képzelhető legszélesebb körű fogalom nyúlékonyságának határáig alkalmazzuk a gyakorlati életben is.
Ez az oka , hogy a hasznos hazugságok nagymestere, Taleÿrand herczeg, hirhedt mondását arany betűkkel véshette az utókor táblájára.
A hasznos hazugság egyébiránt oly általános ragály, mint a himlő, azzal a különbséggel, hogy a himlő régebben is divatban volt, s nem a hiuságból csirázott ki.
A modern társadalom önérzetes férfia visszaemlékezések alakjában esik a hasznos hazugság betegségébe.
Midőn már elérkezettnek látja az időt, hogy saját kitünősége oszlopának fölállításához fogjon, akkor megirja visszaemlékezéseit, s abban a kellemes csalódásban ringatja magát, hogy önök , uraim, nem veszik észre ebben a különös figyelemmel összerótt oszlopban a nagy ember dombormű-képét, melyért az oszlop tulajdonképpen emeltetett.
Nem lehet tehát rossz néven venni tőlem sem, ha nagyságom portáléját minél finomabb hazugságokból igyekszem fölépíteni, jóllehet én előre figyelmeztetem önöket, hogy ezt a munkát se »barátaim biztosítására« nem végzem, se azért, hogy valakit megtévesszek vele.
Ime például egy bizalmas részlet abból a párbeszédből , melyet minap a tükör előtt saját magammal folytattam:
- Azt hiszi ön, kedves Fráter, hogy kitünő tehetség?
- Azt.
- Miért hiszi?
- Mert még soha senkit sem láttam, aki önmagáról az ellenkezőt hitte volna.
- S tudja -e ön, mit fog mondani Teendőink czimű könyvére a közvélemény.
- Semmit.
- Miért semmit?
- Azért, mert aki nem tudja, hogy miről van benne szó, az vagy dicsérni fogja , vagy hallgat róla, - aki pedig tudja, hogy mi van benne, azt tudósnak hívják, s ezeknek az uraknak rendesen mindig vannak oly jeles szakmunkáik, melyekről gonoszság kisütni, hogy létezésük forrása Berlinben, Londonban vagy Párisban található -e föl.
Szittya hazánkban nem kell a leleplezéstől félni.
Sokkal óvatosabbak vagyunk, semhogy forgásunkban összekoczczanjunk és eltörjünk, mint a rossz cserép.
A végeredmény tehát - semmi.
- Mindenki ilyen?
- Vannak kivételek is, de ezek nem tartoznak a karavánhoz.
- Miért nem csatlakozik ezekhez ön is?
- Azért, mert okos ember vagyok; aki részesülni kíván a siker áldásában, az a karavánnal marad és szorgalmasan szívja a közös pipát.
- S azt hiszik önök, hogy a közönséget be lehet csapni?
- Bizonyos ideig lehet.
Sok kitűnőségre sütötték már rá a legszemtelenebb plágiumot s ime, mi az eredmény?
Az, hogy a lehurrogatott kitűnőség továbbra is kitűnőségnek maradt, s a tűzoltó főparancsnok bizonyosan meg fog jelenni a temetésén.
Nálunk Magyarországon, általában csak fizikai halál képzelhető .
Erkölcsi - soha.
Láthatják kérem e rövid szemelvényből is, hogy senkit sem akarok megtéveszteni.
Ez oly ügyetlenség, melyért ma nem a fehér erkölcsök liliomát csempészik szimbólum gyanánt az ember kezébe, hanem egy - szamárfület.
Vállalom azonban ezt is.
Nem maradok vele egyedül, jóllehet karavánbeli elvtársaimnak ezt a jelvényt nem őszinteségük szokta megszerezni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE