ELTE regénykorpusz

Nagy önérzetet ad az embernek, ha a havi fizetése a zsebében van.

Ilyenkor érzi az ember, hogy ő mégiscsak valaki: láthatja az asszony ilyenkor, hogy ki is ez az ember voltaképp.

Legfeljebb az zsenírozza az embert, hogy a pék számlája a havi tízóraikért jelentékenyen magasabb volt, mint az ember várta volna, most aztán hogy lehet ezt a különbözetet elfogadhatóvá tenni az asszony előtt.

Lehetne azt mondani, hogy kölcsönadta az ember.

De kinek?...

A kölcsön ideája kissé el is van használva, azokat a lyukakat bedugdosni elég, amik eddig ott virítanak a múlt számlalapján, szegény Gurszky Jenő, ha tudná, hogy harmadik hónapja tartozik kilenc forinttal...

De hát mit csináljon az ember.

Lehetne azt mondani, hogy ajándékba adta annak a szegény tüdővészes Vér napidíjasnak...

De hát hogy jön ahhoz egy napidíjas, hogy egy számtiszt csak úgy ajándékba adjon neki négy forintot.

Koldus? vagy olyan alávaló jellemtelen fráter , hogy elfogad négy forintot egy családos, gyermekes, feleséges szegény tisztviselőtől.

Vagy kölcsön adni neki...

No de egy napidíjasnak adni kölcsön, mikor még a tisztek sem fizetik meg a tartozást...

Ez mind nem jó, valami elfogadhatóbbat.

Például, gyűjtöttek egy mindkét szemére megvakult kolléga részére, aki a számfejtésben elvesztvén szeme világát...

Ezt lehet fokozni is, hogy biztosabb legyen: egy hátgerincsorvadásos kolléga, akinek a felesége tüdővészben haldoklik, s négy apró gyermek szájába nincs betevő falat, hirtelen rosszul lett az I/a osztályban, a számfejtőségen, s azonnal szanatóriumba, illetve a Lipótmezőre kellett szállítani, s arra kellett összeadakozni...

Csak az ember nem lehet elég óvatos: mi lesz, ha az asszony azt mondja "a Lipótmezőre a mentők szállítják be, s azoknak nem kell fizetni!"

Lám.

Jobban ki kell dolgozni...

Leghelyesebb pedig az volna, hogy az ember egyáltalán nem is adja oda a fizetést.

Ad naponta amennyi kell...

Minden reggel, mikor indul a hivatalba, jön az asszonyka, a kis drága, s kihízelgi az emberből a napi költségre valót, puszikkal s zsibongással s kedveskedésekkel...

Óh, ez jó volna...

Az ember csak egyszer van egy hónapban abban a helyzetben, hogy az asszony vár tőle valamit, s ő ad az asszonynak valamit: pénzt !...

Ha ezt meg lehetne sokszorozni, ezt a jó érzést, hogy lássa az asszony, érezze , hogy függ... függő viszonyban van...

Keserűség futja el az ember szívét: végrehajthatatlan... jelen esetben teljesen hiábavaló... ezzel a hárpiával, akiben semmi gyöngédség, tapintat, finomság nincs ...

Hisz ez képes volna...

Azt hinné, hogy ő meg akarja lopni a családját... el akarja dorbézolni... sörre, borra, szórakozásra...

S az valóban nem is volna rossz: ha ő kezelné a pénzt, akkor biztos, hogy több öröme volna az életben... legalább néha elmennének valahova... de az asszony, az képes otthon ülni, s soha egyetlenegyszer ki nem mozdulni, s ez élet... ott kell megpenészedni a négy fal közt?... az ember társas lény utóvégre, s az igazán kevés társaság, hogy az ember folyton csak a felesége szoknyáján üljön...

De ezek a gondolatok úgy elfoglalták Istit, hogy míg a villanyos végigszaladt a városon, a Báthori utcától a kispesti megállóig, eszébe sem jutott szokott útitársára gondolni...

Igaz, avval csak a rengeteg gyalogsétáin szokott beszélgetni, mikor elfogy a havi villanyosra való pénze, s a Szent István Kórháztól gyalog kutyagol be a minisztériumba...

Egy szakállas falusi zsidó ült szemben vele, s kimondhatatlan csüggedten nézett a világba...

Mi baja lehet egy ilyen szakállas öreg zsidónak? annak is van lelke? s annak is bánat, ha megcsalja a felesége?...

Háta mögött kofák ültek, szintén csüggedt arccal... milyen sok a szomorú arc... hogyan? ha a lélek kiül az arcra, gyászlobogót tűz ki?...

Amint a kispesti villanyosba beült, egyre csüggedtebb lett: ma túl sok feladat nehezedik a fejére.

Egyrészt a rendkívüli időben való hazatérés következményei ...

Vajon min kapja rajta az asszonyt?...

Hogy házasságtörésen, az mind kevesebb eséllyel bírni látszik, amint a villanyos villámsebesen fut keresztül a réteken, s a züllött , sötét káposztásföldeken az otthon felé...

Már a gyakorlótérnél úgy gondolja, egy gyermekes anyát ilyennel meggyanúsítani, csak egy oly minden erkölcsi érzésből kivetkezett alak bír, mint Mortara, ez a méregkeverő patikus...

Mikor a csárdánál megáll a villanyos, el is van intézve a kérdés, egy kicsit boldog, boldog, hogy hazamegy, s hogy hamarabb megy haza, mint gondolta, egyáltalán otthon kellene ülni , sokkal többet lenni otthon, s játszani a kis Cicukával, azzal az édes kis poronttyal , hogy tud tapsikolni, s hogy hasonlít az apjához!...

Hasonlít!... s ezt bizonyos titokzatos elégtétellel ismételte, teljesen Boldvay faj.

Teljesen.

Egy vonás sincs benne a Basákból, gúnyosan elmosolyodott, Basa Éva alaposan pórul járt : elhalványodott a faji ereje a gyermekben a Boldvayak mellett...

Mikor azonban itt volt a Kisfaludy utca, s hirtelen arra eszmélt, hogy a következő állomásnál le kell szállni, akkor megint a hiányzó négy forintra gondolt, s a zsebéhez kapott, legjobb volna leszállani, bemenni a barátjához, a segédjegyzőhöz a Kisfaludy utcába, s kölcsönkérni tőle négy forintot...

Legalább holnapig...

De annak is tartozik egy pakli dohánnyal: csak néhány cigarettát kapott ugyan tőle, de tekintve, hogy ő egy minisztériumi ember, egy egész pakli purzicsánt ígért neki...

De ez csak olyan futó gondolat volt, mert ki van zárva, hogy ő megalázza magát egy Bürger Franci előtt, inkább jöjjön, aminek jönni kell.

A takarékpénztárnál leszállt, a rolók le vannak húzva, pedig nem volna rossz egy váltót... leszámítoltatni...

Még váltója nincs, még váltóra senki sem adott neki ...

Összadóssága az Egyetemes Irodalomtörténet, melynek első kötetét már oda is ajándékozta.

Neki csak a havi részlet maradt.

Csúnya, nedves, hideg szél csapott az arcába, egész kipirult az orra s az arcéle , mire hazaért...

Ez is egy nevetséges dolog, itt lakni, a ronda Kispesten, két teljes óra a hivataltól, most két óra oda, két óra vissza: négy órát azzal tölt el az életéből mindennap, hogy bejusson a munkahelyére, ahol hat órát kell töltenie, tehát fizetése háromnegyed részének megfelelő időt ingyen tölt el...

Mikor a ház elé ért, a szokott suta kispesti ház, melynek az utcai végén üresen maradt a telek abban a reményben, hogy még két szoba jobb időkben hozzá fog épülni , majd ha nem lesz a tégla ilyen drága!

Húsz forint ezre!

Ki, győzné így az építkezést !

Egy négyszögméter ablaküveg hatvan krajcár!

Igaz, hogy bevágva...

Az ablaka alatt megállt, hangos kacagást hallott, a felesége beszélt, s a háziasszony vastag hangja beleröhögött.

Ettől felgyúlt a dühe, mert mindent elvisel, de a háziasszonyt a barna bajuszával , azt nem bírja el.

Paprikavörösen ugrott neki az ajtónak, s a kis előszobán keresztül berobbant.

Se nem köszönt, se a kalapot le nem vette, magából kikelve csak belépett.

- Jé, Isti... - sikított fel a felesége -, hát már három óra!?...

Isti nem felelt, s csak nem is köszönt.

A kalapot nem vette le, de a télikabátját kezdte lehúzni, komikus volt a mérgével, mert hátul a gallérnál kilógott a kabát akasztója.

- Mit beszélek - tért észre az asszonyka -, három óra! - s idegesen, hangosan nevetett: - egy óra!...

Hiszen még tüzet sem raktam, hol van még az ebéd.

- Persze, ebéd az nincs! - hördült fel Isti, aki sok töprengésében erre az egyre nem gondolt, pedig éppolyan éhes volt, mintha három óra volna.

- Ugyan, Olga néni, kérem, legyen olyan jó...

- Nem kell! - ordította el hirtelen magát Isti, úgyhogy a két asszony ránézett ijedten, nem is sejtvén, mi nem kell neki.

Ő maga sem tudta volna megmondani hirtelen, mi baja: hogy az a baja, hogy az nem kell, hogy ez a vénasszony segítsen, s hogy ez itt maradjon...

- Persze - mondta ingerülten -, az ember egész nap küzd s fárad, s nem pletykál!... - tette hozzá jelentősen.

A háziasszony végre megsértődött, felállott, s kiment egy szó nélkül...

Évi is duzmaszkodott, az ajkát erősen felbiggyesztette, mert az urának ez a modortalan fellépése sértette, dacára annak, hogy ő maga is restellte egy kicsit , hogy ennyire készületlenül találta itt.

Mély csönd volt.

Isti levetette a télikabátját, s odatette csöndesen a székre, nem akart dicsekedni avval, hogy már megint le van szakadva az akasztója...

Évi pedig felvette a magáét , csak úgy a slafrok fölé.

Kócos és fésületlen volt, a slafrokja piszkoska.

- Ide többé be ne tegye a lábát - lihegte Isti.

Évi ránézett.

- Ki?...

- A vén kerítő...

Évi elhűlt.

- Kikérem magamnak - mondta pulykácska gőggel.

- Az én barátnőimről ilyen hangon nem lehet beszélni.

- Barátnő... szép kis barátnő - morgott Isti, aki nagyon megbánta, hogy végre kimondta, amit oly régen gondol erről a háziasszonyról...

- Egész nap itt ülnek, s fújják a kígyókövet...

Mit pletykálnak annyit...

Más produkál, értéket hoz létre az alatt az idő alatt, s az asszonyok képesek nyelvkoptatással tölteni el a drága napot...

- No annyit mindig produkálok, mint te.

- Ha hivatalba volna, azóta lemásolt volna tizenkét ívoldalt, vagy berubrikázott volna annyi rovatot, mint ez az abrosz, vagy ha varróné, akkor megvarrt volna egy ruhát, vagy dohánygyári vagy akármi, ha tanítónő, megtanított volna egy osztálynak egy csomó tudományt, de így élni le az életet, hogy evvel a... evvel a vénasszonnyal egész délelőtt itt pletykál...

Ez aztán mindennél alábbvaló...

Évi a szatyort a karjára vette, s megállott az ajtóban:

- Én nem tudom, maga megbolondult! mit fogom én hallgatni a...

S becsapta maga után az ajtót.

Isti elkezdett le s fel járni a szobában.

Bozontos, göndör haját szemébe lógatta, s kis pörge bajszát kócosra tépve le s fel járkált, idegesen, nagyon szerette volna, ha semmi se történt volna.

Hirtelen éhes lett.

Attól, hogy itthon volt a négy fal közt, ahol mindig terített asztal várta, s jó kis ebédek, oly pogány éhség fogta el, hogy fát tudott volna rágni kínjában.

Kinyitotta a kredencet, s kivette a kenyeret.

De ki eszik kenyeret magában.

Körülnézett.

Semmi.

Kiment a konyhába, hagymát talált , vereshagymát egy kosárral, kivett egy szép nagy fejet, s gyorsan s mohón enni kezdte.

Zsírt látott egy csuporban a nyitott konyhaszekrény aljában, kivette onnan, s megkente a kenyerét jó vastagon, sótlan disznózsír volt, nem ízlett, megsózta őrülten, s elkeseredetten rágta.

Sietett is az evéssel, mert hátha belép Évi, s akkor...

Egy pohár pálinka jó volna, van is valahol, de hol?...

Eldugta az asszony...

Ilyen asszony: eldugja az ura elől, ahelyett, hogy direkt elébe rakná...

Borzasztó asszony!

Bement a szobába, s keresni kezdte, ahogy ott csörömpöl a szekrényben, egyszer csak , el is feledkezett a kicsiről, gyereksírás a belső kis szobából...

No csak ez volt hátra.

De erőt vett magán, s bement a kicsiért, aki most ébredt fel fürdés utáni déli álmából.

Istinek hirtelen világosság gyúlt az agyában: hopp, hisz az asszony egész délelőtt a gyereket fürdette!...

Hát persze, akkor csinált valamit, az mégis más...

Szegény kicsike, gügyögni kezdett hozzá: "vizes a picike, vizes a picirike, cicuka , micuka, vizes a kis cicuska..."

Kibontotta óvatosan, s újrakötötte, ettől az egészséges cselekedetétől visszatért a nyugodt lelkiállapota, a szépen befáslizott babát a dunnával fogta, karjára vette , s kiment vele a konyhába...

- Mit adjak a cicukának - mondogatta hangosan, s meglátta a saját zsíroskenyerét s hagymáját, amit az előbb otthagyott.

Hopp, ezt jó lesz hamar eltisztítani, s csakugyan mohón bepofázta, s igyekezett eltakarítani a nyomokat egykettőre, mert hisz minden percben beléphet az asszony.

- De mit adjak ennek az ártatlan cseppségnek, egy kis tea ha volna - s kétségbeesetten, tehetetlenül nézett körül, hogy a síró babát valamiképp elcsitítsa.

- Maga mit csinál?

Már annak se hagy békét, már azt a szegény gyereket is felverte, a fene egye meg.

Így csattant be rá, nemigen szalonképes stílusban Évi, s kikapta a gyereket az Isti kezéből.

Isti előbb csak hagyta, de amikor az asszony odabent is csak pattogott, s néhány nem éppen diszkrét szó szaladt ki a száján, akkor újra kezdett elképedéséből haragra gerjedni, nagyon sértette, hogy a felesége otthonról olyan durva szavakat hozott hozományul...

Bement utána, s parancsolóan mondta:

- Vizes volt, sírt, hát szárazba tettem.

- Vizes volt a te füled, az a koszos... felveri a gyereket, s most egész nap nem fog nyugodni...

Hogy minek jön haza, ki hívta, jön leskelődni az ablak alatt...

Isti eltátotta a száját: ez igaz, de honnan tudja máris Évi?

- Persze hogy lucskos volt, mert maga felől ott heverhet benne egész nap, csak magának ne legyen baja vele.

- Haha, jó vicc, ő szokta tisztába rakni minden órában, képzelem, mi van vele most is.

S már szét is bontotta, bepuderezte, újrakötötte:

- Mintha a bornyú szájából vették volna ki szegény gyereket, hogyne sírna, mikor olyan hurka van a kis teste alatt, már véresre törte ez a marha.

- Tessék megválogatni a szavait - kiáltott hirtelen fenyegetően Isti.

- Majd megválogatom, hogy mit csapjak a fejéhez, goromba szőrzsák.

- S még én vagyok a goromba!

- Egyetlen drágaságom, csicsicsi csiicsi.

Átment a másik szobába, s karján addig ringatta, babusgatta a picit, hogy az csakugyan elaludt.

Isti érezte, hogy az élet nagyon nehéz: most megint elvesztette az asszonnyal szemben minden fölényét.

Most nagyon jó lett volna, ha semmi se történt volna eddig, de miért is ragadtatja úgy el magát minden percben minden gondolattól...

Nem tudta hirtelen mihez fogjon, legjobban szeretett volna boldog lenni, házikabátban ülni, végigheveredni a díványon, s mesélni a hivatalról.

Ennek azonban súlyos akadályai voltak.

Az asszonyka teljesen morcosan, goromba kedvtelenül jött ki a babától, isten ments most hozzá szólni, harap.

S kiment a szobából, s kint maradt.

Isti nagy léptekkel járkált le s fel a szobában, mégis óvatosan, hogy a gyereket fel ne ébressze.

Koronként meg is állott, s figyelt, nem mozog-e a kicsi.

Nem.

Csodálatos tudománya az asszonyoknak, hogy tudnak anyák lenni.

Hogy hallgat rá az a cseppség ...

De hát honnan tudja, mit akar.

Bezzeg, ha ő órák hosszat hordja is, csak annál jobban bőg, s ha elhallgat s leteszi, akkor mindjárt újrakezdi, s újra fel kell venni.

Évi pedig csak fogja, kiköti, beköti, megringatja, leteszi, s alszik.

Á, lány...

A nőfélék, azok értik egymást.

E pillanatban kinyílt az ajtó félig, s beszólt az asszonyka:

- Ne vágtasson már, mint a vad az állatketrecben, újra fel akarja verni azt a szegény gyereket!

Isti megáll, puff, már megint.

És ilyen igazságtalanul.

Éppen mikor arra gondol, hogy fel ne ébredjen...

- Nem kérdeztem! - kiált ki, mikor már az ajtó be van téve.

Nem, hát az asszonyt, azt meg kell törni.

Hogy mer egy asszony az uráról mindig csak a legrosszabbat feltételezni!

Hát ő kutya, hát ő eb? hát ő nem sajnálja a gyerekét?...

Éppen mikor oda akarta adni neki a havi fizetést...

Nahát ezt az asszonyt, ezt kibírni nem lehet...

Kinyitotta az ajtót:

- Jöjjön csak be.

Csönd.

- Jöjjön be!

Semmi mozgás.

- Gyere be!...

Évi valami olyan hangot hallat, hogy:

- Ha ha...

- Gyere be, vagy baj lesz.

- Mit akarsz?

- Gyere be!!!

Erre végül bejön az asszonyka, haja baboskendővel hátrakötve, átkozottul jól áll neki, mert olyan helyes, tűzrőlpattant menyecske, hogy no.

Csak a szeme villog, mint a madzagon húzott kis állat, borzsolkodik:

- Mit akarsz?

Isti hallgat.

Talán megrakni.

Maga se tudja mit.

Csak a hatalmát akarja vele éreztetni.

- Itt a fizetés.

Lecsapja az asztalra.

S hátat fordít.

- Pszhö, de szép.

De nem hagyja ott a pénzt a kis büdös, fölveszi.

Sőt meg is számolja.

- Öt forint híja van.

- Négy.

Újra megolvassa.

- Öt.

- Ja? villamosjegyet váltottam.

- S hol van, ami visszajár?

- Hol van.

A zsebemben van.

Nagyszerű.

- Hetvennyolc?

- Igen.

- Ugyan.

- Tizenkét krajcár a kispesti és tíz krajcár a pesti.

- Na, a Kossuth Lajos utcáig bejöhetett volna gyalog is.

- Az igaz!

Majd négy krajcárért gyalogolok neked két kilométert.

- Gyerünk, gyerünk - intette le Évi a kedélyeskedést -, hol az, ami visszajár.

- Zsebembe.

- Tessék ideadni.

Isti éktelen dühbe jött, a zsebébe nyúl, s levágja a pénzt az asztalra.

- Nesze.

Évi megolvassa.

- No... és a négy forint?

- Az nálam van.

- Egész új dolog.

Hol van nálad?

Na!

- Ahol jólesik.

- Tessék megadni.

- Megadni?...

Adósod vagyok én neked?...

Én neked megadjak négy forintot?...

Mikor adtál nekem, hogy én megadjam.

- Ej, nem fogunk a szavakkal játszani, ideadod vagy nem?

- Nem.

- S miért nem?

- Mert nem fogom, s kész.

Mit vallatsz engem?

Megtartom magamnak.

Évi bámult.

- Meg...? ...

Hát akkor tartsd meg a többit is...

Nagyszerű...

Megtartja magának... a méltóságos úr...

Ilyen urakat mindig el tudok képzelni magamnak...

Ezzel fogta a pénzt, összeszedte, s vele együtt kiment a konyha felé.

- Majd ideadnád még, biztosítlak!

S elment.

Isti kicsit örült, hogy ilyen olcsón szabadult, ezt igazán zseniálisan csinálta , minek is hazudni, ha nem muszáj: most egy jó kis összeveszést rendezni, hazulról elmenni, kódorogni, hazajönni, s azt mondani, hogy ellumpolta a négy forintot, mert csak próbára tette...

De nem ment könnyen a dolog, mert az asszony hangjában valami egészen szokatlant vett észre: "hogy ő ilyen urakat mindig el tud képzelni magának!"

Milyen urakat?...

Ez gúny!... lenézés, ennek van valakije?...

Eszébe villant a Mortara számvizsgáló magyarázata, hogy az asszony hűtelenségének legbiztosabb ismertetőjele, ha megvető , közömbös az asszony, mert már van valakije, és arra spekulál, hogy azzal elvéteti magát.

"Hiszen, ha ezt biztosan tudnám...

Ez a vénasszony ?...

Ettől kitelik, már az arca is olyan, mint egy vén kerítő...

Hanem én mindent meg fogok tudni."

Ha nem restellte volna, újra beidézte volna a feleségét, de hogy híja el az ebédfőzéstől?

Az sem lehet, hogy ő menjen utána, máskor igen, mikor ott ácsorog mellette, akármerre fordul a konyhában, s újságot vagy regényt olvas fel neki...

De hogy most menjen ki utána, s számon kérje?...

Hirtelen kinyitja az ajtót:

- Gyere be, kérlek, egy kicsit.

Az asszony szokatlanul gyorsan bejött.

- No mi a.

Isti szemben állott vele, s a lelke fenekéig akart nézni:

- Nézd, Évi, én esküszöm neked a magasságban levő Istenre, hogy én téged zárdába csukatlak.

- Ah ha...

- Ez a vén dög, megfertőztette a gondolkodásodat, te ennek mindent elmondtál az életünkből, ti nem vagytok hiába itt együtt, s egész délelőtt traccsolás, te elmondtad neki azt is, hogy apróhirdetés útján ismerkedtünk meg...

Évi elpirult:

- Nekem főzni kell, nincsen időm itt ilyen butaságokon...

- Elmondtad neki! - kiáltott Isti magánkívül, mert érthetetlenül szégyellte, hogy nem zsúron vagy bálban ismerkedett meg Évivel, hanem az újságokban közzétett apróhirdetésen akadt rajta, mint a horgon.

- És mi van abba?

- Mi van abba!...

Úristen...

Meg kell őrülni!...

Hát benned egy szikra becsületérzés nincs!... szégyelld magad!...

- Sose szégyellem én...

- Óh, Jágó, Jágó, de megmondtad, hogy... amelyik asszony... amelyik asszony az apját megcsalja, az urát is meg fogja csalni...

Annak az apának igaza volt...

- Hát elég buta apa, ha ilyeneket beszél, az én apám biztosan nem mondana ilyet.

- Azt elhiszem, örül, hogy megszabadul egy lányától.

- Kikérem magamnak, és ne tessék sértegetni az apámat.

Nevetséges.

- Maradt még neki ebből a fajtából négy darab.

Majd azokat már dobszóval fogják hirdetni.

- Haa, nem szorultak rá.

Ilyen koszos férjet lehet kapni füttyszóra is.

- Én koszos férj vagyok, te gyalázatos, az igaz, én marha vagyok, ökör vagyok, ló vagyok: hogy téged elvettelek, és hiszek neked...

- Adja vissza a négy forintot; már az ilyenekhez hozzá vagyok szokva.

- Mindig csak a pénz...

- Hát mit? a veszekedést?...

- Biztosan az éjszakáinkat is elmondtad neki...

- Ehh.

- Biztosan elmondtad, hogy olyan jól mulattatok, kacagtatok, rajtam kacagtatok...

- Hát maga meg van őrülve...

- Mindent?

Mindent?

Hát ki neked az a vén dög, hogy te mindent elmondasz annak a vén dögnek...

Ebben a percben átkopogtattak az ajtón, a ruhaszekrény felől, mely a lakásukat a háziasszony szobájába nyíló lezárt ajtó előtt állván, elválasztotta az idegen területektől.

A szekrény mögött a háziasszony kopogtatott:

- Boldvay úr!

Boldvay úr! - hallatszott az erős hangja - ha magát az istennyila rögtön meg nem csapja, maga is vén dög lesz!...

Isti paffá lett, hát ez így leskelődik?

- Vén csoroszlya! - kiáltotta át - hallgasson, maga vén csoroszlya!

Évi:

- Fogd be a szád, te bolond, hát ez meg van őrülve, ezt be kell csukni az őrültekházába!

- De csak még egyszer tegye be a lábát a házamba - ordította Isti a szomszéd lakás felé -, tudom, istenem, hogy úgy repül ki, a lába se éri a földet!

Onnan átról valami kiabálás hallatszott arról, hogy: "a maga háza!... semmi fajzatjának nem volt háza!..."

- Az én fajzatomnak kastélyai voltak, nem volt kocsmárosné semmi fejem foka - üvöltötte Isti.

Odaát csend lett, úgy látszik, ez megtette a hatást.

Isti hirtelen, mintha elvágták volna a dühét, elhallgatott; ez igazán egy őrült nap.

Évi kiment a szobából, s az a drága kisgyerek még erre az őrjöngésre sem ébredt fel.

Újra hozzáfogott nagy léptekkel fel s alá járni.

Kik lehetnek a tettesek, mert most már biztos, hogy itt van valami.

A segédjegyző ?

Volt kecskeméti osztálytársa, akit a múltkorában véletlenül ismert fel a villamoson , s akit bemutatott, de az házasember, és ami fő, nem ismeri a vénasszonyt...

Ej, de butaság volt ez már megint; s mind a miatt a négy forint miatt, ami hiányzik a havi fizetésből, fene egye meg azt a péket, hogy is számított fel annyit, igaz, a múlt hónapról is volt maradék valami adósság, s most azt is levonta...

E pillanatban egyet gondolt, elmegy haza - a szülei is itt laktak Kispesten -, s elhozza a négy forintot, úgyis semmi kelengyét nem adtak neki a szülei, más fiút ki szoktak stafírozni mikor megházasodik, s neki nem adtak csak négy gatyát, három inget, egy abból is rongyos volt...

Adjanak most négy forintot...

Feltette a kalapját, de meghallotta, hogy odakint hogy süvít a szél, erre kinyitotta a szekrényt, szép új szekrény, ezt is Évi hozta (azt meg kell hagyni, hogy az Évi stafírungja fejedelmi, legalábbis nagyon tisztességes), szépen kék szalagokkal átkötve a sok fehérnemű, ahogy ott turkált benne, jólesett a kezének, piros nagy keze volt, mint egy mesterembernek, de gyenge kezek, nem sportolt soha életében , cigarettasodrásnál nehezebb munkát nem végzett.

Kivette a sapkáját, az egy jó régi macskaprémsapka, sima, szép fekete, s nincs benne moly, áh, nem úgy van itt, mint otthon a szüleinél, ahol télen megette a moly a nyárit, s nyáron a téli holmit: az Évi keze alatt nincs moly.

Beburkolózott a télikabátjába, becsavarta a nyakát a fehér selyem gallérvédővel , feltette a sapkáját, így akár Szibériába elmehetett volna, s el is ment.

Az előszobán szinte szökve ment át, hogy a felesége meg ne állíthassa, s kint éppen szembe került a nagy széllel, amely az erdő felől zuhogott egyenletesen.

Persze nem sejtette, hogy amint a lábát kihúzta, a háziasszony már ott volt Évinél:

- Édes fiacskám, ne haragudj, hogy elragadtattam magamat, de az a te szamár urad úgy kihozott a sodromból...

Évi morózusan felelt:

- Hát néni kérem, bocsásson meg, de ez igazán nem lehet...

Ugye, az ember a maga lakásában akármit tehet?

Vagy a magam lakásában vagyok, vagy nem, de ha ott vagyok , akkor onnan, kérem, nem hallatszik át semmi...

- Kérem, én csak kegyednek jöttem segítségére...

- Csak tessék megtartani az ilyen segítséget!

- Milyen segítséget?

- Összeveszíteni az urammal.

- Één?

- Most elment, most már aztán nem tudom, mikor jön haza... - mondta Évi könnytől remegő hangon, s a négy forintra gondolt, amit most aztán egész biztos, hogy az a gyalázatos Isti az utolsó fillérig el fog sörözni...

Pedig milyen tisztességes ember , nem is öt forintot tartott magánál, hanem csak négyet!...

Hát ez egy drága fiú ... persze egy kicsit bolond...

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

2

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

2