Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Uj tanyámon
Mint említettem, a szép házat és kertet nem volt nehéz megszoknom, mert nemcsak az emberek, hanem a kutyusok is hamar megszokják a jót.
Tagadhatatlan, hogy voltak nehézségeim is .
Különösen a vendégekkel szemben való viselkedést volt nehéz megtanulnom.
Amint megszólalt a külső kapun a csengő, én teljes erőmből ugatni kezdtem.
Ez, kérem , kutyakötelességem nekem.
Büszke is voltam reá, hogy ha senkisem hallotta is a házi személyzet közül, hát én igen – s én utánam indultak.
Tudták, ha én így kiabálok , akkor a kapuhoz kell menni, akkor jött valaki.
Idáig rendben lettünk volna.
A nehezebb dolog most következett.
Még nem ismertem ki magam annyira, hogy tudtam volna, mikor kell elhallgatni, kinek van jussa bejönni és kinek nincs.
Úgy gondoltam , addig ugatok, amíg asszonyka is bejön a szobába, s ha ő leülteti a jövevényt, akkor nincs baj, akkor én elhallgathatok, az én hivatásom véget ért.
Igen ám, de észrevettem, hogy a legtöbb vendég a szájával közeledik asszonykámnak vagy a kezéhez vagy az arczához.
No már az ilyesmit nem tűrheti egy jóravaló kutya!
Hátha még meg is harapják asszonykámat!
S úgy elkezdtem visítani, hogy bizony rettenetes volt .
Asszonykám szégyelte a dolgot a vendég előtt és összeszidott nagyon, még meg is vert .
Hát nem borzasztó: én védelmezem őt, s ő megver?
Magyarázgatni kezdte nekem, hogy őt nem bántják, hogy ezt szeretetből teszik.
Hát igaz, hogy én akkor még nem értettem úgy az emberek beszédét, mint ma – s így abból, hogy mit mondanak, mit nem, nem tudtam volna megállapítani, hogy jóbarát -e az illető vagy ellenség – de mirevaló a mi ösztönünk?
Bizony, gyakran, mikor asszonyka nekem azt magyarázgatta, hogy a vendége nem bántja, de szereti őt, – én magamban éppen az ellenkezőt éreztem.
S azért hiábavaló volt minden fenyegetés, én a lármázást csak nem hagytam abba – még ha verés lett is a vége.
Elgondolkoztam magamban, mily szomorú dolog az, hogy az emberek jobban bíznak egynémely hamis embertársukban, mint hűséges kutyájukban.
Lehet, hogy egyszer-máskor én is tévedtem.
De inkább vagyok túlóvatos, semhogy csak egyszer is elmulasszam a veszélyre való figyelmeztetést.
Mindent összevéve, eléggé kellemesen telt az életem.
Semmi különös bajom nem volt, s ami a fődolog, asszonykámmal napról-napra jobban megszerettük egymást.
Egy szép napon azonban nagy felfordulás kezdődött a mi különben csendes házunkban, ahol lárma eddig csak akkor volt, ha nagy vendégség volt nálunk.
Emberek jöttek-mentek keresztül-kasul a házon, csomagoltak, szemeteltek, rendetlenséget csináltak, olyat, amilyet én még minálunk nem láttam.
De sajnos, azt is láttam, hogy asszonykám sír.
Hegyeztem a fülemet, hogy megértsem , mi baja.
Hát csak hallom, hogy a gazdám vigasztalja:
– Ne sírj, hisz ezt már így nem lehetett folytatni.
Te nem lehetsz egész életedben mesteremberek, iparosok felügyelője, pallérja!
Amire asszonyka azt mondta:
– Azért kínlódtunk éveken át, míg fölépítettük, míg berendeztük, míg lakhatóvá tettük ezt a házat, amelynek a belseje tagadhatatlanul szép is és elismerten jó ízlésre vall – hogy azután megváljunk tőle?
– Ez igaz, – mondá gazdám.
– De a ház betegségei, amelyek folytonos gyógykezelést igényeltek – téged is beteggé tettek.
Rengeteg pénzt költünk a javításokra, s nincs rá kilátás, hogy valamikor vége lesz ennek az állapotnak.
S ez téged folyton izgat .
Amennyire fogy a pénz az örökös kísérletezésekre, annyira fogy a szüntelen iparosinvázió kellemetlenségei miatt a te egészséged is.
Még sok mindent mondtak, amit az én kis agyam felfogóképessége már nem bírt megemészteni; a legalaposabban az maradt meg a fejemben, hogy az asszonyka vagy az egészsége elfogy.
Mert hogy a gazdám pénze fogy – ez engem nem izgatott.
Én már egy éves voltam, mikor ezt a beszélgetést hallgattam.
S ekkor már tudtam, hogy mi az a pénz.
Azt is tudtam tehát, hogy mi volt az, amit első gazdámnak én értem cserébe adtak, az a színes papiros.
Nohát, kérem, az utálatos egy dolog.
Azon mindent lehet venni, mindent eladni!
Egy csomó csúnya holt papíroson, még egy olyan állítólag szép kis élőlényt is, mint amilyen én vagyok!
Ha valakinek sok van ebből a csúf papirosból, hát mindent megvehet rajta, ami szép és jó és kívánatos.
Akinek meg kevés van, vagy semmije sincs belőle, az akár koplalhat is.
Hát nem borzasztó ez?
De ha még igazságosan lenne elosztva, már t. i. hogy aki jó és nemes, annak sok van belőle, a rosszaknak meg gonoszaknak kevés vagy semmi – hát még megérteném.
Gyakran azonban éppen ellenkező az osztály!
Én nem éltem a háború előtt, nem tudom, milyen világ volt akkor.
Most azonban egyre azt hallom, hogy fejtetőre van állítva a világ rendje.
A jólelkű, derék emberek alig tudnak megélni a rettenetes drágaság miatt.
A közönséges, sokszor egészen tudatlan , rosszlelkü emberek óriási vagyonokat gyüjtenek.
Hogyan lehetséges ez?
Nohát bizony az én kicsi kutyaeszemmel magam sem tudtam ezt a dolgot egykönnyen megérteni.
Csak nagy lassan, sok beszédet meghallgatva, jöttem rá a dolgok nyitjára.
A jóérzésű embereket a háború: az emberek legyilkolása, asszonyok, anyák, feleségek , gyermekek szívettépő jajgatása, országok, nemzetek pusztulása leverte, megtörte , kétségbeejtette.
Egy vágyuk volt és van csak, egy óhajuk, egy imádságuk: hogyan lehetne ennek a borzalomnak, förtelemnek, világőrületnek véget vetni, az öldöklést abbahagyni és hozzátartozóikat viszontlátni.
És szinte nem vették észre, hogy a nagy drágaságban már alig tudnak öltözködni, a tél hidege ellen védekezni a meleg kályhánál, s éhségüket csillapítani egy falat jóízű eledellel.
A bú, a gond a távollevőkért, a családtagokért, az idegenekért, akik éppen ugy tagjai valamely családnak, – sőt még az ellenségért is oly értelemben, hogy az is csak érző és szenvedő ember, az édesanyjának szeretett fia, a feleségnek szívrepesve hazavárt férje, a szegény gyermeknek kenyeretadó, imádott apja: – minden egyéb érzést elnyomott bennük, még a személyes szükségletekét is.
Magukról megfeledkeztek egészen, minden gondolatjuk, minden érzésük ott volt a távolban küzdő , talán nélkülöző, talán ázó-fázó és – óh borzalom!
– felebarátai legyilkolására kényszerített, – de talán már minden földi bajon túllevő, meszes földben nyugovó szeretettüknél.
Nyitott, kiégett szemmel, amelynek tüzét már nem enyhíti a jótevő könny, virrasztják át az éjszakákat, s legtöbbször az álom sem könyörül meg rajtuk.
Ezek az itthonmaradtak, az így gondolkozók az igazi áldozatai a háborúnak .
Sajnálatraméltóbbak, mint akik kint vannak.
Azok cselekszenek, mámorban vannak , tudják, hogy azzal, amit tesznek – még ha gyilkolás is – hazájukat szolgálják, nem gondolkoznak tovább, csak mennek előre, rombolva, pusztitva parancsszóra .
Éjszakájukat a testi fáradtság, kimerültség miatt – álmodás nélkül, nyugodtan alusszák át.
De azután vannak még más itthonmaradottak is.
Azok, akik sohsem a szivükkel – csakis a hideg, a gonosz eszükkel gondolkoznak.
Azok, akik, mikor a világnak e sohsem látott borzalma kitört, nem a szivükhöz kaptak a kezükkel, hogy annak dobogását csillapítsák, hanem a zsebükhöz, hogy azt mentől előbb, mentől duzzadtabbra megtöltsék.
Sokszor hallottam asszonykámtól, hogy az ilyetén "lélekjelenlét" undorító; amikor az egész világ lángbaborul, minden valamire való emberi sziv izgalomban dobog, akkor vannak olyan kétlábonjáró vadállatok is, akik abban a nyomban, azon melegében kiszimatolják, hogy nekik még ebből is hasznuk lehet.
És elkövetnek mindent, hogy ezt a hasznot zsebre is rakják.
Bármilyen volt is eddigi foglalkozásuk, mesterségük, most egyszerre vásárolni mennek , összevásárolják mindazt, ami megvásárolható, ami kapható, s amiről tudnivaló, hogy az emberek megélhetéséhez nélkülözhetetlen.
Ahogy a hiéna kiássa a holtakat, ők viszont szívesen a föld alá vinnék az élőket kiéheztetés által, – ha ezzel a saját zsebüket tömhetik.
Összegyűjtenek, felhalmoznak mindent és hörcsögök módjára eldugdossák.
Mikor aztán már minden készlet elfogyott, mikor már minden tisztességes kereskedő eladta mindazt, ami a raktárán volt, akkor jönnek ők.
Akkor már a tízszeresére szállt föl az ára annak a czukornak vagy zsírnak, vagy hagymának, akkor azután nagy kegyesen odaadják az árút és bezsebelik az óriási hasznot – és koplalóvá tesznek sok-sok derék, jóravaló családot, akiknek nincsen arravaló módjuk, hogy ezeket az uzsoraárakat megfizethessék.
Valósággal felebarátaik testi romlásán, lelki megtörésén hízik az ő zsebük.
S mentől kevesebb jut amazoknak, még életük egyszerű föntartására is alig – ezeknek a vérszopóknak kijut az élet minden öröméből, minden gyönyöréből, mindenből, ami pénzért, nagy pénzért megvehető.
S habzsolják is teli szájjal, odatolakodva mindenüvé olyan helyekre, ahol azelőtt legföljebb álmukban, meg vágyaikban voltak.
Bent ülnek a nagy tükörablakok mögött, hová azelőtt csak kívülről ha mertek belesni.
A pinczéből az első emeletre hurczolkodtak, a nyomorúságból a dőzsölésbe.
S egy pillanatra sem jut eszükbe, hogy mily rettenetes dolog az, hogy ők e nagy világcsapásból ily képtelen hasznot zsaroltak maguknak.
Hogy minden ízes falathoz, amelyet lenyelnek, minden prémhez, ékszerhez, drágasághoz, melyet magukra öltenek és aggatnak, sóhaj, könny és kétségbeesés tapad.
De Istenem, most veszem csak észre, hogy milyen messzire elkalandoztam attól, amit tulajdonképpen mondani akartam és kezdtem.
Azt t. i., hogy én a pénzt, amelyet gazdám, amint mesélte, a ház gyógyítására költött, nem sajnáltam.
Csak fogyjon, ha olyan csúnya dolog az, olyan rosszra csábító, hogy a kedvéért, megszerzéséért annyi gonoszságot követnek el az emberek.
De Isten mentsen, hogy asszonykám fogyjon el!
Az már nagy baj lenne!
Talán másokra nézve is, mások is sajnálnák, de senkire nézve nem lenne olyan csapás, mint reám, senki úgy nem búsulna utána, mint én.
Akkor már inkább hagyjuk itt ezt a szép házat, a gyönyörű kertet, amelyben oly élvezettel futkároztam , hagyjunk itt mindent, ami nekem jó és kellemes volt, de maradjon meg nekem az én asszonykám.
Hiszen eddig is, ha elment egy félórára, én már úgy odavoltam, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek.
Később már, mikor kissé megjött az eszem és ravaszabb lettem, úgy segítettem magamon, hogy kerestem valamit, ami az asszonykámé.
Vagy egy ruhát, vagy egy blúzt, ha mást nem, hát egy pár keztyűt találtam, a fejem alá gyűrtem és elhitettem magammal, hogy asszonykám ölében fekszem.
Így azután kibirtam hazajöttéig.
Igaz, hogy ebből a szokásomból később egyszer baj is származott.
Ugyanis asszonykám az ő, sajnos, túlzott rendszeretetével egyszer úgy elrakott mindent , mielőtt hazulról eltávozott (ha jól tudom, ebédelni ment ), hogy éppenséggel semmit , de semmit sem találtam a holmijából.
Pedig megint nagyon, nagyon vágyódtam utána .
Egyszerre csak fölfedezem szép, nagy fekete bársonykalapját az asztalon.
Hirtelen elhatározással a karosszékre – onnan az asztalra ugrottam.
Miután a kalapnak a kemény tetejét jól megpuhítottam, addig kapargáltam, míg egy kis fészket mélyítettem belőle és szépen belefeküdtem.
Olyan jól éreztem magam ezen az új nyugvóhelyemen, hogy észre sem vettem, mikor nyílt az ajtó – s egyszerre megjelent asszonykám!
S én még mindig a kalapfészekben feküdtem!
No, volt aztán hadd el hadd!
Jobb arra nem emlékezni – jobb arról nem írni!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE