Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Midas király
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
6
Bekezdés
4962
Mondat
11597
Szó
139858
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Második rész
1
- A főtisztelendő úr?
- Első emelet, jobbra.
Az öreg plébános nem volt jókedvében.
Az egyházpolitikai viták komorrá tették .
Aztán, a Religió olvasásának örve alatt, szeretett volna szundítani egyet.
Azért a halk, szerény kopogtatásra bosszankodva dörmögte , hogy: »szabad «.
Hanem, amint fölnézett, s a küszöbön megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.
Ezekről ugyan mindjárt ki lehetett találni, hogy miért jöttek!
Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró Jenő úr is kicsípte magát örömében.
- Tessék helyet foglalni.
Elvette az írásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, amint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a szalmakereveten.
És folyvást mosolygott.
Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha megbolondult volna, olyan eszeveszettül kezdett táncolni a padlón, hogy igazán meg kellett volna fékezni.
De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében.
Elnézte a neveletlen kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal az elégedett mosollyal az ajkán.
Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan.
Mosolygott a szigorú könyvszekrény, és összesúgott az illetlen kis napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg külsejű, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.
Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájuk, aztán elmagyarázta nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével.
S mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol a másikra nézett.
Míg Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a szemébe gyűlt össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a tekintetében.
Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, aki megértse.
De azok , akik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás magyarázatába.
Ez a tekintet azt mondotta, hogy:
- Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!...
És milyen ritka!...
Harminc év óta, mióta itt írogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint ezek ...
Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen fiatalok!...
Ó, be illenek egymáshoz!...
Bizonyára, ha van frigy, mely kedves az istennek, úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az lesz...
És talán megvillantak a fejében az Énekek Énekének rejtelmei is.
Amazok ajánlották magukat; s az öreg pap azzal búcsúzott el tőlük, hogy:
- A viszontlátásra.
És ehhez is mosolygott.
Még akkor is mosolygott, mikor már egyedül volt.
Félretette a Religióts előkereste a pipáját.
- No, ezek jó kliensek lesznek - beszélgetett magában.
- Már szinte látom...
És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant köteteire.
- Látta - szólt Bella megbotránkozva, mikor kilépett a folyosóra -, látta , hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?
- Hogyne láttam volna - felelte Biró -, nagyon is láttam!
Hisz folyton magát nézte és folyton mosolygott.
Úgy látszik, maga nagyon megtetszett neki.
Bizony már féltékenykedni kezdtem.
- Ó, persze! - tiltakozott Bella.
- Nem énrám nevetgélt az, hanem magát nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor aplébániára megy.
És vitatkozni kezdtek rajta, hogy mért nevetett folyvást az öreg pap?
Természetesen, csak azért civódtak, hogy kibékülhessenek.
Ezt a nagy célt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.
És abban állapodtak meg, hogy:
- Miért ne nevetett volna az öreg pap, mikor mi magunk is nevetünk?!...
2
Úgy határozták, hogy az esküvőt még májusban megtartják.
Nem volt mért várakozniok.
Csak éppen a három kihirdetést várják meg s aztán összekelnek.
Lagzit nem tartanak, vendégeket nem hívnak, legelőször, mert ez igen költséges is volna , Bella pedig már előre hozzáfogott a takarékossághoz.
Biró ráhagyott mindent.
És Bella elvégezte, hogy reggel tíz órakor elmennek a templomba, két tanúval, a két tanú előtt aztánmegesküsznek, úgy ahogy vannak, útiruhában.
Útiruhában pedig nem azért, mintha azután nászútra indulnának - erről Bella hallani se akart -, hanem, amiért az egyszerűséget minden tekintetben szem előtt tartják, »okosságból «.
Az útiruha eszméje nagy vitákra adott alkalmat.
Ennek az egynek már Biró határozottan ellentmondott.
- Ám legyen - igyekezett meggyőzni Bellát és Gabriellát -, belenyugszom abba , hogy nem harangzúgás mellett esküszöm, hogy amikor magátaz oltárhoz viszem , ünnepi díszbe öltözött püspökök nem fognak celebrálni, hogy a lakodalmam ünnepén a vőfélyek és a nyoszolyólányok nem járják el a fáklyatáncot, ámbár , megvallom, ehhez is nagy kedvem volna.
De hogy úgy esküdjem, mint akik elbújnak a világtól, mint akik szinte félnek az esküvő hagyományos öltözetétől, nem, ez több, mint amennyit az alázatosságom rámkényszerít.
Hadd lássák az emberek , mikor mi esküszünk!
Miért ne látnák?!
És hadd irigyeljen meg minden férfi , akinek helyén van az esze és szíve!
Bella és szövetségese azt vetették ellene, hogy a lakodalmas ruhának násznép és lakodalmi ünnep nélkül nincs értelme.
Ez úgy helyes, ahogy ők mondják.
- Hát hívjunk vendégeket és tartsunk lakodalmat!
Csak nem képzeli, édes kis Bella, hogy egy lakodalmi ebéd mindjárt koldusokká tenne bennünket?
- Ó! ó!
Mi is Árkádiában születtünk, ugye?!...
Lássa, én azt hiszem, jobb lesz , ha későbbre hagyjuk az uraskodást.
S aztán, azonkezdem, hogy hát kiket hívnánk meg?
Ez a kérdés csakugyan zavarba hozta Birót.
Neki nem volt senkije.
Csak elidegenedett barátai és elhagyott kedvesei voltak.
Ezeket már igazánnem lehet lakodalomba hívni.
- Nekünk sincsen senkink - szólt Gabriella.
- Amint láthatta.
Mikor én esküdtem, a házunk tele volt jóbaráttal.
De azóta ezek a jóbarátok meghaltak vagy elköltöztek, akik megmaradtak volna, féltek, hogy terhükre találok lenni ; megtettem nekik azt a szívességet, hogy elfelejtettem az ismeretséget.
Nem volna hát kit hívnunk.
Terkát nagyon szeretem, de azt hiszem, ő enélkül is velünk ebédelhet...
Szóval az asszonyok győztek.
Aminthogy ilyen esetekben mindig is az asszonyok győznek.
Birónak - egész életében - most először jutott eszébe, hogy mennyire egyedül áll a világon.
Még a két tanú megválasztása is fejtörést okozott neki.
Az egy-két ember közül, akiről szó lehetett, Marosyt választotta a maga tanújául.
Bella tartott rá, hogy apjának egy jóbarátja ott legyen az esküvőjén , s Nagy Viktort jelölte.
Nagy Viktor kegyesen meg is ígérte, hogy elmegy; s a lányai odáig mentek a nyájasságban, hogy szerencsét kívánó leveleket írtak Bellának.
Aztán a lakásuk megválasztása foglalkoztatta őket.
Arról, hogy a házbólkimenjenek, szó se lehetett.
Bella nem akarta Gabriellát magában hagyni , másrészt meg Gabriella kijelentette, hogy semmi szín alatt nem megy hozzájok lakni.
Gabriellának elvei voltak.
Más megoldás tehát nem kínálkozott, csak az , hogy a házban keressenek alkalmas lakást.
De volt még egy másik okuk is, mely amellett szólt, hogy a házban maradjanak .
Megszerették egy kissé ezt a nagy, kaszárnya alakú épületet.
Az bizonyos, hogy kastélyhoz egy cseppet se hasonlított, de nekik kedves volt egy rövid idő óta .
Az ornamentika tudománya nagyon szép tudomány; de nem képes olyanra, amit az emlékek varázsló ereje pótolni ne tudjon.
Elvégezték tehát, hogy nem mozdulnak ki a házból; ámbár a lakásválasztás nem volt kis feladat.
Annak az eszményi fészeknek nagyon sok kívánságot kellett kielégítenie.
Jó is legyen, olcsó is legyen; és semmi se hiányozzék belőle , amit egy úri lakástól megkívánhat az ember.
Végignézték az összes üres lakásokat, s mindegyik véget nem érő megbeszélésekre adott alkalmat.
De mindegyiknek volt egy-egy Akhilles-sarka is.
Végre találtak két kis szobát, amelyekhez már nem fért semmi kifogás.
Bella kijelentette , hogy ha kétezer forintot adhatnának is a lakásukért, akkor se találhatnának jobbat, kedvesebbet.
Majd a többi apró tervekre került a sor.
Azok az aprólékos gondoskodások , melyekben a nők annyira jeleskednek, egészen elfoglalták Bellát.
Majd ezt, majd amazt kellett elrendezni; majd erről, majd arról kellett gondoskodni.
Reggeltől estig nem volt pihenése, és zongorája elárvultan búslakodott szobájában.
Birónak ezek a nagy előkészületek sok gyönyörűséget okoztak.
És úgy találta , hogy ezeknél akicsinységeknél fontosabb dolgok nincsenek a világon.
Boldog volt, ha részt vehetett a Bella munkájában, s roppant buzgalommal végezte a rábízott tisztet.
Néha, mikor meglepte magát az aggodalmas rendezgetésben, nem is állhatta meg, hogy ilyenforma észrevételt ne tegyen magában;
- Tessék.
Már vagy harminc esztendeje tűnődöm rajta, hogy voltaképpen mire is van nekem hivatásom.
Sose tudtam rájönni.
És íme, most kiderül, hogy határozott tehetségem van a bútorok elrendezéséhez.
Úgy látszik, Vezekényiéknek igazuk van: eddig csak elvesztegettem az időmet.
Egész életemben nem kellett volna egyebet csinálnom, mint intézkednem, hogy: ez a szekrény jön ide, az a másik meg amoda...
De akárminő magánbeszédekkel fűszerezte is a munkáját, annyi bizonyos, hogy sohase volt kedvesebb munkája.
És noha egész lélekkel járult hozzá azaprólékos tervezgetésekhez is, még jobban szerette, ha csak engedelmeskednie kellett Bellának.
Mindig ilyen mester után vágyakozott, világéletében.
S az a nagy lelkiismeret, mellyel Bella hozzálátott a jó gazdasszony tennivalóihoz, felébresztette lassankint az ő alvó lelkiismeretét is.
Eszébe jutott, hogy nem szabad teljesen átadnia magát a boldogságának, hogy az élettel nagy kötelességek is járnak, s az övével különösen nehéz kötelességek.
Eszébe jutott, hogy neki is hozzá kell látnia a jövő előkészítéséhez, mert máris körmére égett kissé a dolog.
Bizony nagy munkája lesz, hogy csak a mindennapit, az okvetetlenül szükségest meg tudja szerezni.
Nem félt a jövőtől.
Sohase bízott ennyire magában, sohase érezte magát ennyire erősnek, fiatalnak és munkabírónak.
De belátta, hogy biztosabb alapon kell megvetnie a lábát, mint eddig, mert a keresete jó részét bizonytalan foglalkozásoknak köszönhette.
A rajztanárság maga nem elégséges arra, hogy az ember családot tartson el belőle; ha a rajztanár ilyen fényűzésre vágyik, végezze el a kötelességén kívül még egy vagy két ember munkáját, és akkor hagyján.
Eddig is megtette.
Most csak arról volt szó, hogy ezeket a lenge jövedelmeket biztosítsa.
Azért legelőször ahhoz az építési vállalkozóhoz fordult, aki eddig is ellátta munkával.
Elmondta neki, hogy meg akar házasodni, s arra kérte, hogy legalább egy esztendeig, amíg mást találhat, biztosítsa neki azt a munkát, amit eddig végzett.
Megszállotta az a babonás tisztelet, mellyel az alázatos emberek a » kis biztos« iránt viseltetnek.
A vállalkozó teljesítette is a kívánságát, egy föltétel alatt.
- Ön nagyon jól tudja - így hangzott a felelete, - hogy a munka szünetel, s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig.
Mindamellett szívesen segítek önön .
Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbízhatóbbak, mint a többiek.
De beláthatja, hogy akármilyen kitűnő is az ön munkája, minthogy kevésbé értékesíthetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig.
Ha azonban ön megelégszik az eddigi fizetés kétharmadával, én kész vagyok teljesíteni a kívánságát.
A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket.
Engedje meg, hogy szerencsét kívánjak önnek.
És szorongatta a kezét.
Biró vállalta az alkut.
Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az aranyszívnek a láttára, de megértette emberét, s nem kevesellte ezt a sikert se.
Aztán Weinberger urat kereste fel.
Beadta a derekát, s kész volt csendéleteket festeni, ha kell, tucat számra.
- He, he, he, - nevetett Weinberger úr -, no látja, hogy nekem volt igazam!
A fődolog a közönség, s csak azutánjön a műbírálat.
Közönség pedig csak egy van , amelyik vásárol.
Örülök rajta, nagyon örülök, hogy elfogadta a tanácsomat.
Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdoníthatja ezt a szerencsés átalakulást?
Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a híre lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger úrnak .
Végre is, mit tartozik rá a dolog?
De így, nem tisztelte meg vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.
- Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem, mint eddig.
- De hát megbolondult ön?! - kiáltott fel Weinberger úr bizalmasan.
Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s kiteszi a tulajdon lakásából az utca közepére.
De aztán eszébe jutott, hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik vele, hogy mindig higgadt maradjon.
Aki családot akar eltartani, az ne legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.
Okos maradt és alázatos.
Csak annyit felelt, hogy:
- Nem, nem bolondultam meg.
Különben ez nem tartozik ide.
- Dehogynem tartozik ide!
Egy művész, aki megházasodik!
Higgye el, képtelenség .
A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, aki a tehetségét megbénítsa .
Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba , hanem gondoskodik a férj kényelméről...
Higgye el, nekem van igazam; nekem mindig igazam van.
Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy önzetlenül beszélek...
- Nem beszélnénk talán inkább a képekről ?...
- Ahogy tetszik.
Én csak jó tanáccsal akartam szolgálni.
De látom, hogy ön már el van veszve, el van veszve.
Hanem azt meg kellett adnia Weinberger úrnak, hogy nem igyekezett a csendéletek árából lealkudni semmit.
Igaz, hogy azokból már bajos lett volna valamit lealkudni.
Ezek a komoly célú és vékony eredményű séták egy cseppet se csüggesztették el Birót.
Úgy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal erő, melyet az akadályok csak edzenek.
Sub pondere crescit palma.
Aztán meg oly boldog volt, hogy ezek az apró-cseprő kellemetlenségek számba se jöhettek amellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg, de amelybe oly könnyű volt beleszoknia.
És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után hazafelé indult, az úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: miképp vehetné rá Bellát , hogy nászútra menjenek?
Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett komoly akadály.
Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szívességet, hogy arra az időre átmegy Gabriellához.
Hogy mért vette a fejébe ezt a nászutat, Genovát, az olajerdőket és Bordigherát, arra vagy száz kitűnő okot tudott felsorolni magamagának.
Biró konzervatív lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus lakott benne.
Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az új eszmékben, melyek mindannyian az Életet kívánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az új elméleteket, a modernizmus csodáit.
- Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk, akkor válasszuk azokat, amelyek nyíltan, becsületesen útszéli dolgoknak vallják magukat.
S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisított kiválóság iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama hajlandóságokba, melyektől a divatos ízlés fázik, valóságos kultuszát kezdte űzni annak, ami hagyományos, ami ősi, ami megszokott.
Az, amiért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta.
A nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a hajlandóság.
De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet adott .
Vágyódott rá, hogy legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbújhassék azok elől, akik ismerik.
Szerette volna, ha nem kell profanálnia a boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.
Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll.
S tudta, hogy az emberi elme egy gyengeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva, emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez vannak kötve.
És előre gondoskodni, akart a közös emlékeikről, mint mindenről, ami közös lesz köztük .
Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán fáraszthatná Bellát .
Erre is volt felelete.
Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükséges, hogy az ember végigszáguldja fél Európát s napestig rója a múzeumokat.
Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe anélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az üdvösségre, s voltaképpen ez az, amit tenniök kell.
Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a munkakeresésben, s egy-egy új megbízástól elkapatva, hazafelé sietett, s útközben egyik tervet a másik után szőtte.
Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a maga véleményére téríteni, bizonyára kitűnőek voltak.
De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.
Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani.
Mert hisz ez a gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában.
Pedig ő most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga erejében.
Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégiscsak ki-kitört belőle.
S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta az ajkán:
- Nem.
Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük...
Egy leány, aki igazánszeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe.
Egy férfi , aki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben.
Amazt határozottá teszi a bátorsága, emezt ingadozóvá az aggodalmai.
S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog győzni.
Bella tehát, aki lelkiismeretesen hozzálátott jövendő kötelességeinek teljesítéséhez, Bella, akinek öröme telt benne, hogy pazarló természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.
Addig vitatkoztak, míg Biró megadta magát.
Engedett, amint mondta : » okosságból «.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Később, esztendők múltán, nagyon megbánta ezt az okosságát.
Pedig kevés dolgot bánt meg, amért magát okolhatta.
De ezt az egyet sohase tudta magának megbocsátani.
Évek, évek múlván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen lénnyel az oldalán bejárta az egész Riviérát, ahánylépést tett, annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága.
S amint maga előtt látta a fehér falakat, amelyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá akart tenni, amint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla, hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor is elmondta magában, hogy:
- Ó, gyáva okosság!
Ó, hitvány okosság!
Ó, gyalázatos okosság !
3
- Mit gondolsz? - kérdezte Bella Gabriellától.
- Mit gondolsz, eljön -e Margit az esküvőmre?
- Persze, hogy eljön.
Miért ne jönne el?
- Pedig szeretném, ha nem jönne el.
- Igazán nem értelek.
Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az esküvődön?
- Nem tudom.
De szeretném, ha nem jönne el.
Aztán nem beszéltek róla többet.
Birónak a megérkezése véget vetett ennek a kis párbeszédnek.
Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy nap apró előkészületei.
Ó, édes készülődések, boldog tanakodások!
Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek tízszer , mégis olyan hamar lett éjfél, amikor válni kellett.
Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja.
Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.
Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, aki szíves ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő előtt hal meg.
S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a szegény ember szapora, mint az állat.
De ne ítéljük el őket a szaporaságukért.
Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig voltak munkások, akik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes civilizációt.
( Sic vos non vobis mellificatis apes.)
Nekik és az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék minden eszméi holt betűk maradtak volna.
Ez a civilizáció pedig nagyon jó, nagyon áldásos.
Mi volna az élet, ha sohase ehetnénk kínai fecskefészket, ha - ilyenkor télen - a tengeri rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha asszonyainkon sohase láthatnók azt a gyönyörű velencei csipkét, melynek minden egyes pici szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herceg és a portlandi herceg őfenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készíttetnek?
Ez a civilizáció nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk.
Legyünk hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, akik éheztek, nélkülöztek , fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz, verejtékeztek , megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén, idő előtt haltak el , hogy hiába ne fogyasszák a kenyeret, s hogy holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatású civilizáció.
Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.
Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre.
Szükségünk van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek; szükség van rá , hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek, megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt haljanak meg, s hiába ne fogyasszák a kenyeret.
És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.
Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi győzedelmes civilizációnkat?
Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is ehessünk kínai fecskefészket, hogy - ilyenkor télen - a tengeri rák szép piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herceg és a portlandi herceg őfenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készíttetnek?!...
4
Biró Jenő úrban, amint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt valami a hindu szentből, aki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó lelkének a vizsgálatába .
Neki is az volt a gyöngéje, hogy túlságosan sokat foglalkozott úri énjével .
Ettől a hibájától nem tudott szabadulni, s hiábaszépítenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, akit mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, akit azonban nem tudott lerázni a nyakáról.
Ez a különös előszeretet, mely őt - nem tagadhatjuk - kissé unalmassá tette , lefoglalta minden szabad pillanatát; és - ismételjük - egészen sohase bocsátotta ki a karmaiból.
De mégis hozzákell tennünk, hogy volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, amelyet éppen elbeszélünk.
Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a külső város főterén, szemben a szegények házával , tele volt a feje ezer álomképpel ; mert vannak másodpercek, amikor egy-egy századra valót gondol el az ember.
De ebben a másodpercben minden egyébbel foglalkozott... akármivel... csak úri énjével nem.
És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy segéljen « , s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, anélkül, hogy ama bizonyos régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna.
Mindig volt mellette valaki, aki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt cimbora.
Órák, napok múltak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találtamagát ezzel a megunt ismerőssel.
És akkor se sokat foglalkozott vele, csak híreket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.
( Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen.)
És megkérdezte a fekete ruhás embertől, aki csak árnyék volt:
- Érzed, milyen balzsamos a levegő?
Mintha ezerféle, könnyű illatszerrel volna tele!
( » A VII. kerületben !« - vigyorgott a másik. )
Majd azt kérdezte tőle:
- Ugye, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő?
Mintha csak az Arno partjáról jönne!
( » Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« - mosolygott az árnyék.)
Aztán fölnézett az égre s így szólt:
- Látod, az ott fenn, amelyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!
( » Ah, látom, látom !« - felelt mohón a másik.)
Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.
Az árnyék eltűnt.
S ő ismét gondolat nélkül és vadul dobogó szívvel hallgatta a közeledő lépések neszét...
Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös csillogás ragyog a szemében.
Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani , kisasszonyok.
Hanem... ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén.
Nem látni azokén, akik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték, nem látni azokén, akiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös vesszejével, és nem látni végre azokén, akik a boldogság első napjaiban egy-egy percre el-elgondolkoznak...
De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem.
Legyen a kedves oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava, legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora... ezt a csillogást nem látni a szerető szemében.
Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, akikről az írás beszél, s akiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben megláthatták az istent.
Ezek a kiválasztottak sohase mondták el a titkukat senkinek.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nagyon boldog volt.
Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát, minden nyomorúságát.
És újra megtanult imádkozni.
5
Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a városligetben , először és utoljára látták Leontint és Sóváry urat.
A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak.
Titokban sokallni kezdte a munkát , melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek, aki alig alszik valamit, s aki a szabad idejében folyton csak a felesége szoknyája mellett ül, nem ártanaegy kis kényszerpihenés.
S hogy elvonja a munkától, azt találtaki, hogy neki nagyon kell a levegő; Biró úr tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesítse az egyik legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, amint esküdött, mindenhová, még a városligetbe is.
Biró, aki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment volna mindjárt Szicíliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát, hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.
S egy félóra múltán már ott sétáltak a kápolna táján, ahol nemrég egy kis civódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.
A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet mondani.
De ők szerették a városligetet.
Szerették, mert emlékezetes hellyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt hozzájok, hogy szinte magukénak tekintették.
A zürichi tó partján nem lehettek volna sokkal nagyobb örömben.
Biró olyan víg volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen, tele volt gonosz gondolatokkal.
És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak kifúrta az oldalát a rosszaság:
- Tudja -e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?
- Nagyon csodálnám.
- De igen, azzal, amely még Derblay úrnak járt volna.
- Bocsánatot kérek, azt már megkapta.
- Nem tudok róla semmit.
- Ó, kérem!
Az volt a legelső...
- Szó sincs róla.
Azt már a férji jogcímnek köszönhetem...
Igen, egy csók még jár nekem, a kamatjaival.
És mivel a helyzet hasonló, követelem a tartozást.
- Csak nem akar itt csókolni meg ?...
- De igen.
Egy lélek se jár erre.
- Eredj!...
Már hogy' lehet valaki ilyen nagy gyerek!
Azóta... azóta, egészen megváltoztál!
Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly voltál.
És nekem éppen ez tetszett benned...
Látod, egészen elvesztetted előttem a tekintélyedet!
De ahogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a tekintély még se veszett el egészen.
Vagy ha igen, a tekintély helyén keletkezett valami más , amiért nem volt kár a csere.
Biró nevetett.
- S ha meggondolom - szólt -, hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi barátunk, az öreg pap?!
Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz mosolygásával!
Nem is pap az, hanem garabonciás; megbabonázza az embert!
- Már hogy' beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! - botránkozott Bella.
- Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.
- És most elmondom...
Hisz éppen ebben van a babona!
Engem, hiába is tagadnám , csakugyan kiforgatott a komolyságomból.
Hanem ez még semmi.
De lássa, magának meg elvette minden bátorságát.
Azelőtt csak ez a nóta járta, hogy: »Ó, én tudok mindent!
Ó, én nem félek semmitől !«
És most?
Most meg csak ez járja, hogy : » Nem, nem, nem «... vagy: »Ugyan, mi jut eszébe ?! «... aztán: »De, Jenő ! «... és : » Már hogy' lehet valaki ilyen nagy gyerek !«
De hát hova lett az a régi vitézség?!
Hova lett a tavalyi hó?!...
- Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék!
Akkor vége lenne minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.
- Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától ?...
- Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az eszel ...
Igazán , még szerencse, hogy az emberek nem tudják, amit én tudok.
Ha tudnák , hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólítanának igen komolyan tanár úrnak , és talán el is vennék tőled a hivatalodat!
- Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna.
Különben kitelik tőlük.
De tudja mit?
Ez kitűnő ürügy rá, hogy elbúsuljuk magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk egymásnak.
Menjünk el az operába.
- Arra már késő van.
De micsoda pazarlási kedv szállotta meg újra?!...
- Ez a bohém-természet.
Ki-kitör az néha, és eget kér.
- Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor alkalmazkodik.
- Szívesen.
Tehát mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?
- Ó, persze!
A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!
S elkezdtek vitatkozni.
Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a másiknak a kedvében járjon.
Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen egészen megfosztva a fiatalasszonyok apró szórakozásaitól.
Bellának meg az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába kerülhet a férjének.
S mind a ketten beleláttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolondítani a másikat.
Még az önfeláldozás sem erény.
Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is megvan a maga gyönyöre.
Végre megalkudtak.
Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, ahol a városliget szerény kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett, porlepte fán, abban a boldogító hitben, hogy végre a természetben gyönyörködnek.
Bella, aki látta, hogy ma nem bír az urával, azt találta ki, hogy ő a szabadban akar vacsorázni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.
- Maga nem tudja, hova akar menni - erősködött Biró, hogy lebeszélje Bellát rögtönzött kívánságáról.
- Higgye el, Miss Illandudnónak sohase jutna eszébe , hogy ide jöjjön vacsorálni!
És az amerikai dollárkirálynék?!
Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!
Bella elnevette magát.
- Az valószínű, hogy nem találjuk itt őket!
De annál jobb, mert már feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel.
És ez most különösen terhemre volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz.
Menjünk.
- Jó.
De csak egy föltétel alatt - kötődött Biró.
- Halljuk.
- Kiadjuk magunkat szerelmes párnak...
Én nem akarom, hogy azt mondják rólam : » Nini, az a zsugori idehozza vacsorálni a kis feleségét !«
De ha azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé milyen helyes ki cukorbabát hódított magának !« - azt már nem bánom.
Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk egymásra.
Jó?
Igen, nem?
- Ó, és még a Don Juant akarja játszani!
- Hát a bátorság?
- Az nem hiányzik.
Hanem...
- »Hanem« is van?
- Hogyne!
Először is, a dolog képtelenség.
És másodszor...
- No, lássa, maga is nevet!
- Hát persze.
Hogy' is...
- ...Juthat ilyesmi az eszembe?!
- Magával nem lehet beszélni.
- Nem.
És »másodszor «?
- Másodszor, úgyis hiába volna minden.
Mert megismernének a menyecske-kalapomról.
- Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, amint fogadta.
Megkapom a gyűrűmet, igen vagy nem?
- Jó.
De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad nekem?
- Ígérem.
- Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!
- Ne féljen semmitől!
Minden jóvá lesz téve!
S a színházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szívére tette a kezét .
Nevettek mind a ketten.
Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt, mint az , amelyet Biró sohase tudott és sohase akart elfelejteni.
Bementek.
A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, akit rászabadítottak a falu minden gyönyörűségére.
6
Hanem alig ültek le - Biró még körül se nézett - Bellát elhagyta a vitézsége .
Odahajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:
- Adja vissza a gyűrűmet, s húzzafel a magáét is!
De hamar, és úgy ám, hogy észre ne vegyék!
Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.
- Talán ismerőst látott valahol? - kérdezte, - hogy így cserbenhagyott a bátorságunk?
- Nem.
Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!
- Persze, hogy vannak.
Hiszen én éppen őelőttük akartam tüntetni!
- Micsoda ötletei vannak!...
Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!
- Minden jóvá van téve - mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdulásának.
A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak.
Körös-körül, a szomszéd asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát foglalta el egy nagyobb társaság.
Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert akik a hosszú asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.
Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora után szokott lenni.
De ez volt az egész, ami viseletökben a gyásznak megfelelt.
Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük szinte feltűnő volt.
Majdnem mindnyájuk arcán ott volt az a különös derű, melyet gyakran láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor sérti az idegen szemét.
Mi ez a derű?
Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a halállal való nagy találkozás után?
A megnyugvás, a fellélegzés, hogy a gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tovaszállott, más áldozatok után látni?
Vagy talán az életnek, az ifjúságnak a szokottnál elevenebb érzése?
A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv dicsekvése?
Vagy egyszerűen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata ellenére is kárpótolja magáta kiállott fájdalmakért?
A vigasztalódás önző vágya, mellyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott énjének a vigasztalására?
Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi?
Hanem a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom mér a véges emberre?
Mindegy.
Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös derűt.
De sohase láthatjuk elégszer arra , hogy újra és újra meg ne lepjen, s hogy újra és újra meg ne döbbentsen.
S éppen ez a különös derű volt az, ami Birónak annyira felötlött rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon.
Másként talán észre se vette volna őket.
Sokkal jobban el volt foglalva a feleségével, semhogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen arcokat tanulmányozni, mint azok szokták, akik unalmukban nem tudnak mit csinálni.
Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, amikor leültek.
A megjelenésük némi feltűnést keltett.
Amíg helyet kerestek, a hosszú asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán , halkan, összesúgva, egykét megjegyzést is tettek rájok.
Bella nem láthatott oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes, hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, amit nem látnak és nem hallanak.
Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók.
Világos, hogy éppúgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők.
Valakinek a szeszélyéből.
S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke kisasszonyban.
Legalább Bella kisasszonynak nézte.
Biró már, akivel felesége sietett az észrevételeit közölni, más véleményen volt.
Esküdni mert volna, hogy a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatalembernek, akinek az arca oly feltűnően elütött a közös típustól.
Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de máris helyet kapott a családban, azt könnyű volt kitalálni.
Csak az volt a kérdés , hogy minő helyet?
Bella határozottan azt állította, hogy a fekete bajuszos úr még csak vőlegény.
A vitát nem volt könnyű eldönteni.
A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt leány is.
És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.
A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is.
S felhasználva, hogy ők a félhomályban, egy nyílt üvegbúra alá dugott gyertya kétes világánál ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet, alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak hozzáa kísérleti pszichológia gyakorlati alkalmazásához.
Csak egy dolog volt világos az első pillantásra; az, hogy a fekete bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai.
Oly feltűnően hasonlítottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég fiatal mamának a vonásait oly biztonsággal lehetett felismerni a többiek arcán is, hogy efelől nem lehetett kétség.
Látnivaló volt, hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.
Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, aki a harmincas évek közepe felé járhatott, csupa ifjúság volt az egész társaság.
A két nagylány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húszéves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt.
A társaság másik gavallérjának éppoly leányos volt azarca, mint kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, aki nevetnivaló bölcsességeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tízévesnél.
De még az ifjúságukhoz képest is nagyon vígan voltak.
A fekete bajuszos úr enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi szikrái viharos tetszéssel találkoztak.
Csak a mama volt egy kissé szomorú.
De ez a foszló szomorúság, melyet minduntalan át- meg átsugárzott az ifjúságból szerte áradó derű, az egyetlen volt, ami arra emlékeztetett, hogy a társaság talán mégse felejtett el végképpen valakit, akiről itt csak a mindnyájukon látható jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.
- Nézze - súgta Biró a feleségének -, mégiscsak nekem van igazam.
Először is , mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos úr is gyászban van, mint a többiek...
- Ez semmit se bizonyít.
Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, amikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket, természetes, ha a vőlegény is meggyászolja.
És úgy látszik, az esküvőt éppen emiatt kellett elhalasztani.
- Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak Ernőnek hívják?!...
- Akkor én többet vettem észre.
Ernő úr már mamának szólítja jövendőbeli anyósát.
De hogyha egy pár nap múlva már leteszik a gyászt, s az esküvőt megtartják, ezse jelent semmit.
Hallottad, hogy Ernő úr és Leontin magázzák egymást?
- Leontin?
Melyik a Leontin?
A szőke?
- Hát persze.
A Riza, akiről folyvást beszélnek, a második lány, a barna.
Ernő úr egy huszártiszttel bosszantja, egész este.
A kicsit Mariskának hívják.
A nagyfiú Oszkár, a gyerek...
- Az Tóni.
Ezt az egyet már én is megtudtam.
Nagyon sokat foglalkoznak Tónival.
- Mert Tóni a család büszkesége és reménye.
Meglátszik rajta, hogy az apja is rettentően elkényeztette.
- Nemigen figyeltem rá.
Én csak Leontint néztem, aki alig veszi le a szemét Ernő úrról.
- No és ez nem győzte meg magát?
- Nem hát.
A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az erénye több, mint volt.
- Először is, ne illetlenkedjék.
És másodszor, a háromnapos asszony már...
- Nos, mért zavarodott meg?
- A háromnapos asszony... végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint egy szegény, gyanútlan leány.
- Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!...
- Ez a lelkifurdalás.
Érzi, hogy túlságosan sokat tanulmányozta Leontin kisasszonyt.
- És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő úrral...
- Ernő úr jó nevelésű embernek látszik.
Csak éppen egy lehelettel foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta.
Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál.
Remélem a Leontin érdekében, hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint amilyen kis férjem nekem van.
- És maga olyankor mond ilyet, amikor nem csókolhatom össze érte?!...
- Vigyázzon.
Legyen egy kissé idősebb férj.
Ránk néznek.
Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.
Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül.
Tudták, hogy kiállanak ők minden bírálatot.
S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen kedvezően ütött ki rájok nézve.
Biró, aki nem állhatta meg, hogy oda ne pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, amint Riza kisasszony félhalkan odasúgott Ernő úrhoz: »Nagyon kedvesek !«
Ami azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal.
Biró örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen jónevelésű emberek vannak a közelükben, s így a Bella merész ötlete még csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik.
Bellát meg valósággal szórakoztatta az a regény, melyet az előtte levő alakokból oly könnyen összeállíthatott magának.
A regény bizonyára igen egyszerű volt, de az alakok megnyerők , kedvesek.
Leontin kisasszony szerelmes halványságával és naiv, meghódolt , tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte hozzátapadt Ernő úrhoz , rendkívül érdekelte; s Ernő úrnak egész külseje igazolta ezt a kivételes hódoltságot.
A Riza kisasszony nyelvecskéje igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan legény volt, s a rövidruhás kislány méla , kíváncsi kék szemével a Sacré Coeur szép napjaira emlékeztette.
A mama szépen megőrzött fiatalsága pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni úr szórta az elmésség szikráit.
Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.
- Milyen furcsa is az ember! - villant át a Biró fején egy észrevétel, mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat - s mennyire teli van ellentmondásokkal!
El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, akikkel együtt élted át a legszebb óráidat, akikkel kicserélted a titkaidat, akiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál.
Azután belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, aki se inged, se gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élcei vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a figyelmedet és elfoglalja gondolataidat.
El vagy hónapokon át és egyszer sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek ráncok alakjában oda vannak írva a homlokodra, de ha az utcán elveti magát előtted egy szívbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz vacsorálni.
El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad - pedig volna okod rá - de bőséges könnyeket hullatsz a színházban agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen történeteket!
Ó, nyomorúság!
Még a lelkünk is anyagi , még a lelkünk is röghöz tapadt!
De ahogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet minden kényszer-föltételével, s a melankólia köde elszállt szivarja füstjével, fel, a poros fák ormai felé.
- Nézd csak - suttogott hozzáa felesége, - a szegény Leontin rosszul van!
Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség fölkerekedett, s Leontint, aki krétaszínre halványult, bevitték a vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába.
A baj azonban nem lehetett nagy, mert Ernő úr nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva beszélgetett tovább a fiatal legénnyel.
- És maga még ezt se találja gyanúsnak? - kérdezte Biró halkan Bellától , akivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.
- Nem én - felelte Bella.
- És bizony hiába gyanúsítod a szegény Leontint, mert nincs egyéb baja, minthogy a vacsorához nagyon is be volt fűzve.
Mindjárt segítenek rajta.
És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgytársaság sokkal hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna.
Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, amelyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltűnt fűzőt felfedeznie.
Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott csipke-kendőjébe , mintha nagyon fáznék.
Különben tehetsége szerint erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit.
De minél jobban bizonyítgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.
Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni.
De Oszkár egy élce, mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre minden kétséget.
Az élc az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és így szólt hozzá:
- Te, aztán elgyere ám holnap!
S kiderült, hogy Ernő úrnak holnap lesz az esküvője Leontin kisasszonnyal .
Bella tehát jól okoskodott.
A mátkapár utolsó sétája volt az, amely erre a - fényűzéssel éppen nem járó - vacsorára alkalmat adott.
Birónak meg kellett adnia magát.
Ha még ezután is maradt volna egy kis kétsége , ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, aki, mikor fölkerekedtek , így szólt a fekete bajuszos emberhez:
- Sóváry úr, kérem, adja a karját!
- Az »úr« nem rossz - suttogta Bella.
7
Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat.
Egész regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből, meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy legalábbis a valószínűt.
És aztán , később is, ahányszor csak a városligetben sétáltak, mindig eszükbe jutott: vajon hol, merre járnak Sóváry úr és Leontin, vajon nem gondolnak -e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, ahol utoljára voltak együtt, mint vőlegény és menyasszony ?!...
Játékot űztek ezzel a két névvel; és gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry úrra, és Leontinra való döntő hivatkozással:
- Sóváry úr már szót fogadott volna!
- Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia !
Szóval nevettek, hogyha róluk volt szó.
Pedig Sóváry úr és Leontin, tudtukon kívül, Birónak komoly szolgálatot tettek.
Eszébe juttattak valamit, ami különben talán sohase jutott volna eszébe.
Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan is , így foglalkoztatni, akikre nézve a sok ember újság; eszébe juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.
Eddig sohase gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet folytattak , valóságos remeteséghez kezd hasonlítani.
Neki fel se tűnt ez, mert ő így találtaaz életüket a legeslegszebbnek.
Magáról ítélt.
És kellett is neki a társaság!
Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt embere, akihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az egész világa.
Örült, ha nem látott embert.
Legalább nem volt, aki kellemetlenkedjék neki, s elvonja Bellától.
Még csak az kellett volna neki, hogy a Vezekényiek a nyakára járjanak!
Mintha bizony nem sajnálta volna az idejét még a munkától is!
De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak félig lehetett a feleségéé.
Ez olyan kényszerűség, amelybe a legtöbb férfinak bele kell nyugodnia.
A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolnák.
De Biró nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét kellett a munkának áldoznia.
Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez csak alkalmazkodni lehetett.
Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt: is a munkában való kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő túlságos elfoglaltsága Bellának is nagyon terhére lehet.
De mióta a Leontinról és Sóváry úrról rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem jelenthet egyebet, mint a társaság után való - meglehet öntudatlan - vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajon nem kegyes színlelés -e, ha Bella úgy mutatja, mintha sohase kívánkoznék sehová, semminő társaságba; vajon felesége, szinte tudatán kívül , nem hoz -e érte a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajon nem a legképtelenebb, nem a legvadabb önzés -e, hogy ha Bellát minden lemondásért , minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!
- Meglehet - tűnődött Biró a robotja közben - meglehet, hogy a szerelem mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia.
És, ha meggondolom, van valami állatias abba a szegényember-felfogásban, amelybe már-már belesüppedtem , hogy: minden jól van, ha nem szenved - az »asszony «.
Bellában az »asszony « bizonyára nyugton van, mint egy gyermek, akinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a világon.
De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd, finom lélek is, és kérdés, vajon ennek a még harmatos, ifjú léleknek azábrándjait megvalósítják -e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim , s a robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménységvesztett , kopasz lelkem?!...
Fájdalom, meglehet, hogy nem , s fájdalom, ez a lélek, melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak áltat...
Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától, szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, túlságosan sok.
Igaz, hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez csekélység.
Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát legalább sokáig nem hagyja magára.
De míg a munkának ezek a kedvesebb órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala mellett, őrá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörűség nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy : ezalatt Bella nem unatkozik -e, annál kegyetlenebbül, mert - sohase panaszkodik?!
Igaz, hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy földerítsék a Bella magános óráit, de vajon ezzel a kicsiny körrel beéri -e egy olyan ifjú lélek, melynek a nem ismert világokról még csak szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!...
Volt egy megnyugtató gondolata is.
Remélte - és sok jel növelte a reménységét - hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság, melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat.
Ez a reménység valami ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szívét.
De ez se oszlatta el egészen a gondját.
» Hát addig ?!« - kérdezte magától.
Nem tudta, mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.
És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire, melyek derűs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.
- Persze, - izgattamagát - ha én könnyen beletörődöm a remeteségbe, az csak természetes.
Az olyan ember, aki megcsalódott mindenben és mindenkiben, még a maga erejében is, aki az idegen világokban nem látott egyebet, csak csatamezőket, ahol hiénák marakodnak holttetemek körül, aki néhány éhes , elszánt farkason kívül nem talál senkit, akit barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyűszerrel belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen kedves hely előtte a világon.
De a másiknak, aki azt a világot odakünn még tündérvidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, ahol oly sokszor marad egyedül?!...
Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kívánsága teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan nagyra becsült.
De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen, ha az ember szegény ember.
A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, akik nem méltók hozzá , sakikhez le kell ereszkednie.
Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint hogy a hiányzó társaságért úgy kárpótolja a feleségét, ahogyan tudja.
A fejébe vette, hogy elviszi a színházakba, a hangversenyekre, mindenüvé, ahol szórakozhatik.
Azt akarta , hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámítások mellett.
Egy nap se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket találhatna ki, amelyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene fogadnia?
Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket már nemsokára meg fogja fizetni.
Annak, aki el van szánva minden dologra, aki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.
Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadíját, hogy felemelték a fizetését.
S valami ösztön azt súgta neki, hogy jól cselekszik.
Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb őrültségektől mégis megóvja.
Nem győzött bizonykodni, hogy a hangversenyek ránézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legújabb divat ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez, elhitette vele, hogy a színházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s mindig be tudta bizonyítani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja hasznát venni.
Csalták egymást.
Tudták, hogy csalják egymást.
És boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás szemébe.
8
Szent Ambrus, a zenélő püspök, akit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatábanélénk színekkel írja le, hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit.
Hogyan távozik el, csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes , rövid számkivetésekbe, csakhogy a nélkülözés annál kívánatosabbá tegye a boldogságát.
A tudós szent tehát, akinek írásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista művész épp annyi gyönyörűséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy látszik , abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka - már akár égiek ezek , akár földiek - a tudós, szinte túlfinomodottan számító időmegosztásban áll .
Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat, semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb, lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb legyen: ez a tanítás alaptétele.
Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő kiváltságosok hagyományos, örök életnézete.
Azt mondhatnám , hogy a zenélő szent s a Gaga cselszövője közt, aki minden földi örömet megízlel s minden földi öröm után hideg vízzel ápolja magát - ki lehet mutatni a szellemi kapcsot.
A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; parasztvérből eredt.
És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.
Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának.
A fenyvesek közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, ésszerűen s hidegen élt, mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi baktériumok megrontották a gondolkozását, a szíve teljesen rendben volt.
Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely mindegyik között a legnagyobbszerű, s mely bennük egész teljességében él (mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és tudósan éljenek.
Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, akiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a terhükre vannak.
Biró nem tartozott az igen józan emberek közé.
Neki mindig a jelen volt az első gondolata.
És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást megszállva tartotta, úgy találta, hogyha van valami, ami kissé terhére van, ez: a kötelesség.
Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá.
Akkora elfoglaltsága volt , mint más két dolgos embernek együttvéve.
De azért mégis újság volt rá nézve ez az állapot.
Azelőtt sohase szokott a munkától húzódozni.
Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka.
Az erős és nem civilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, amennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság.
Sohase érezte magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb, legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább kell húznia igáját.
Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása, elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek ?!...
Mikor úgy sincs semmi eredménye, semmi célja ?!...« - azért másnap csak folytatta, ahol elhagyta.
Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesítése igazán a terhére volt.
És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.
Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet szerezhetett volna magának.
A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találtanehéznek , hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is.
Volt több apró nélkülözése , amelyeket ráparancsolt magára, s amelyeket kiállani nem került semmi áldozatába.Titokban lemondott azokról az aprólékos élvezetekről, amelyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak lenni.
Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről.
Csak annyit dohányzott, hogy Bellának éppen fel ne tűnjék a dolog.
S így tett a többi kicsinyes szokásával is; csak színből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer.
De ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte.
Oly könnyű volt róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott, több volt, mint az érdem.
De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó, az nehezére esett!
Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesítése milyen terhes is lehet !
Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az édes leheletet... s a munka sürgette!
Ó, be kegyetlen állapot volt híven kitartani , be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy vigasztaló és buzdító csókért, ne dobja pokolba az egész papírhalmazt, hanem ott üljön csöndesen tovább, míg az órái letelnek.
Megértette Tantaluszt.
És Tantalusznak még könnyű volt.
Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyű Ananké , Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie.
De ő »ura« volt minden elhatározásának.
( Köszönte ezt a szabadságot !)
Csak rajta állott, hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői !«
Sokan teszik ezt így, a szegények közül; olyanok is, akik azért még nem szeretik egymást valami túlságosan.
De Biró nem így értette a házasságot.
És ha nem szívesen »távozott el, hogy visszatérjen «, ha nem szívesen »ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy aviszontlátást annál inkább várja s annál inkább várják «, azért megcselekedte.
Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is , csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, amilyet csak álmodhatott , amilyen emberi erőfeszítéssel csak elérhető volt.
Neki, akit százszor jobban szeretett, mint magamagát, akiért képes lett volna mindenre, de mindenre.
Neki, meg talán azoknak, akik jönni fognak.
A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassú eszű szolgája , a Végzet lehet kegyetlen-igazságtalan, vak és buta, de a Természet maga jóságos.
És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se vesszen el, hogy minden megtérüljön, akár bűnhődés-, akár jutalomképpen.
Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.
S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörűségekből.
9
A véletlen úgy kívánta, hogy ezek a gyönyörűségek mindig akkor jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s megcsalódások újra meg újra ellankasztották.
Az ősz egy újabb kudarcot tartogatott számára.
Már majdnem elbízta magát.
Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállításon csak silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolc képe közül valamelyik mégiscsak megszerez egy szerényebb pályadíjat.
S ha igen, ez egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.
- Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! - izgatta magát.
- Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes ízlésű, az ítélni nem tudó tömeg sohase értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?!
Isten látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gigászok, sőt minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, amelyek az enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások!
Ám legyen, hogy az enyéim se sikerültek úgy, aminőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van, s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább meg lehet nézni.
S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök, amelynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz értőkre, akik közt végre mégiscsak vannak lelkiismeretes és jó szemű emberek is?!...
S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bízni kezdett a jobb jövőben.
Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.
Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állított ki , sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak indította az egész bagázsiát.
Nem bánja, nevessék ki.
De mégis tesz egy utolsó kísérletet - biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót -, mégiscsak megostromolja újra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek és isteneknek, Offenbachból tudjuk.
A kiállítás megnyílt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton.
Nem akart találkozni a pályatársaival.
Sohase mondott rosszat róluk, se a szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az udvarias kritikai szólamok cukros manduláival kínálgassa őket, köteles viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset.
Aztán meg nem találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, ahogy tudja.
Kisebbíteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket, temetni a másikat, csak azért, hogy észrevétessük magunkat, hogy harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra: - ez a mulatság őt nem csábította.
De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hívatta Mahometet.
Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, aki valaha iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé tartozott.
A levélíró egyszerűen arra kérte, hogy látogatná meg és mennél hamarább.
Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó.
Hogyne engedett volna tehát a meghívásnak!
Elment.
Pedig megkímélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.
A jury-tag nagyon barátságosan fogadta.
Ugyanazon a hangon szólt, amelyen a régi időkben.
- Szívességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod.
De ha nem tetszenék az, amit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se mondtam volna.
Látnivaló volt, hogy a szívességben nem lesz köszönet.
- Kérlek.
Nagyon lekötelezel - szólt Biró.
- Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni.
Valahogy azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.
- Ó, meg vagyok győződve, hogy jóindulattal vagy irántam.
- Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig.
Különben a többiek is.
És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jó előre tájékoztassalak afelől, hogy minő a hangulat veled szemben.
Tudom, hogy felénk se nézel, amit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz; s azért, úgy gondoltam , barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.
- Köszönöm.
Nagyon szíves vagy.
- Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni.
Engedd meg előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad.
Mert, amint beláthatod , nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a barátság beszél belőlem.
- El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s tedd meg az ígért szívességet.
Könnyű kitalálnom, hogy az újság, melyet mondani fogsz , nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzászoktam már az ilyen újságokhoz, s nem bántanak többé.
- Annál jobb.
Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az Eliézert, sne végy részt a nagy pályázatban.
- Ez az egész?
Nagyon szívesen.
Úgyse voltak valami vakmerő reménységeim, hogy a nagydíj az én ölembe fog pottyanni.
Köszönöm a tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos bukásnak.
- Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni.
Azt hittem, nem foglak egyhamar meggyőzni.
Igazán örülök.
Hiába, mindig bebizonyul, hogy csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják bírálni.
Látod, nagyon ésszerű, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat.
Mert anagydíjra éppen semmi kilátásod.
Neked elárulhatom, hogy a nagydíjat Vezekényinek fogjuk kiadni...
- Mi a tatár?
Vezekényinek?
- Persze, te ezt érthetetlennek találod.
Én többet mondok, én azt mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány.
De, látod, barátom, ez a közvélemény nyomása.
Hiába gondolkozunk másképp, egészen másképp, a közönséggel nem lehet kikötni.
Végre is, szándékos botránykeresésnek, a közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként határoznánk.
A Tinike első bálja hallatlan furóret csinált.
Az emberek bolondulnak érte .
Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy igen jó alak, a szabó.
A szabó élethű.
- A szabó pompás.
- Határozottan a legjobb kép, amelyet eddig festett.
Persze, ez vásári munka és nem művészet.
De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem eléggé fejlett ízlésű.
Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompozíció egyszerűségét és nemességét...
- Ne beszéljünk az én képemről.
Az már vissza van vonva.
- De beszéljünk róla!
A te képed igazán elsőrangú.
A Rebecca csodás szép, az Eliézerenolyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.
- Ó, kérlek...
- Éppen azért meg akartunk kímélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen légy megbukni egy Vezekényivel szemben.
Mi mindnyájan meleg barátsággal vagyunk irántad...
- Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél.
Tehát Eliézert márvisszavontam.
De bocsáss meg, mert a feleségem vár...
- Csak még egy pár percre kérlek, mert még nem végeztem be, amit mondani akartam.
Igazán , kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben.
De te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled szemben nem kerülgetem a dolgot.
A Wiese-díjról van szó...
- Visszavonjam a Pünkösdötis?
- Igen, erre gondoltunk.
Látod, a Wiese-díjat már nem vehetjük el Bartától .
Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagydíjtól elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét.
Tudod, Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.
- Persze, hogy be kell tömni a száját.
- Örülök, hogy egy véleményen vagy velem.
De ez még nem minden.
Elképzelheted , hogy a Bárándi-díjra már a te Favágódaz egyetlen számbavehető pályázó.
De ez a díj nem méltó hozzád.
- Megelégedném én azzal is.
- Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesítünk, méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez.
Nem tehetjük nevetségessé magunkat azzal , hogy ilyen silány díjat ítéljünk neked, ugyanakkor, mikor a nagydíjat egy Vezekényinek adjuk.
S azért arra kérlek, vond vissza a Favágótis.
Azthatároztuk ugyanis, hogy a Bárándi-díjat Lakatosnak adjuk, végső kielégítésképp; s aztán a jövő esztendei nagydíjnál gondolunk rád.
- Rendkívül szívesek vagytok.
- Amit tehetünk, barátom, amit tehetünk.
Tehát megegyeztünk, ugye?
Visszavonod a pályaműveidet?
- Természetesen.
Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?
- Ugyan mért vonnád vissza?
Nem fognak ártani azok a hírnevednek.
És meglehet , még vevőre is találsz velök.
Mai napság minden megtörténhetik.
Új, pezsgő életre virradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok.
Hidd el, minden megtörténhetik.
Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltűnést keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen lábra kelnek.
- Igazad van.
Maga a reménység is megér valamit.
- Persze.
De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele.
Gondoltunk mi a te anyagi érdekeidre is.
- Ugyan?
- Magától értődik.
Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész esztendeig , minden támogatás nélkül.
Végre, neked is élned kell.
Ha tehát akarod , kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndíjat.
Igaz ugyan, hogy ettől az ösztöndíjtól bátran éhen halhatsz.
De ez is valami.
- Persze, hogy valami.
- Eszerint elfogadod?
- Köszönöm, nem.
Nincsen rá jogcímem.
- No igen, mert ez az ösztöndíj pályakezdők számára van alapítva, s te már nem vagy az.
De sohase aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet csinálni.
- Nem, köszönöm, ne fáradjatok.
Nem vagyok olyan rossz viszonyok közt, hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.
- Igazán?!
Nagyon örülök rajta.
Annyival inkább, mert ha el találtad volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit adni.
- Látod!
Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.
- Mindenesetre úgy lesz a legjobb.
Szegény fiú, annyit jár utána!...
De igazánnem neheztelsz, ha így intézkedünk?!...
- Hidd el, sohase gondoltam volna erre az ösztöndíjra.
- Ez derék.
És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?
- Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarctól.
Hanem most már igazánmegyek.
A jury-tag kikísérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle, hogy:
- Hiába, te csak megmaradtál a régi jó cimborának !
Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.
Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázította ez a sok szívesség.
Iskolás ösztöndíjat ajánlanak neki, akkor mikor ereje teljességében , tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát!
Megalázó jóakarattal , vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerűség, a vásáros had, a csepűrágó népség diadalmaskodik!
Úgy bánnak vele, mint a szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitűnő növendékkel , akinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester kitüntetett kegyeltjével, az aligmúlt pünkösdi királyával!
És kik?
A rossz iskolások, a régi irigyek, akik sohase tudták megbocsátani neki, hogy valaha szíves volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát meg soha a grófnak, aki emberséggel bánt vele.
- Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp olyan semmi vagyok, mint a többi!
Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek patrónusára!... úgy tetszik, mintha az Eliézerbenmégis volnának egyes csinos részletek!...
Hanem, ez valószínűleg csak önáltatás.
Régi dolog, hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének hiszi magát.
Csak azt szeretném tudni, vajon az igazi, a kétségtelen nagyok , ellenkezőleg, hülyéknek képzelték -e magukat?!...
10
Fáradtan, csüggedten ért haza.
Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő óta soha.
S hiába igyekezett derült arcot mutatni, Bella észrevette rajta a változást.
- Valami bajod van?
Kellemetlenség ért?
De nem vallott.
Elnevette magát, s azt felelte:
- Dehogy!
Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, amelyet felajánlottak.
De mi tehetjük, ugye?
- Persze, hogy tehetjük! - szólt Bella büszkén.
A kedves, imádott arcnak a látása, az édes otthon, az ismerős világ, mely mintha csupa eleven jó barátból állana, visszaszerezték Biró jókedvét, úgyhogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.
De a lankadtságát nem oszlatták el.
Előtte való éjszaka megint nem aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen élessze a munkálkodó kedvét.
Érezte, hogy aznap már sehogyse fog menni a munka.
Ledőlt a díványra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze lelkének a rugalmasságát.
És alig tette le a fejét, már aludt.
Egy óra múlva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabírónak érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átbosszankodott délelőtt mind csak álom lett volna.
Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki.
Hallotta, hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte, s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébressze.
Ez a jelenet egészen új volt előtte, s egyszerre megtetszett neki.
Hogy végre valaki aggódvajár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!
És ez a valaki ő, akinek egy csókjáról nem mondana le az egész halhatatlanságért!
Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség, minden gond, minden megpróbáltatás?!
Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti -e hasznát ennek a játéknak?
Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan odament a díványhoz, s Biró hallotta, amint megállott előtte.
Aztán vigyázva lehajlott hozzá smegcsókolta, gyöngéden, szinte félve, ahogy ' egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.
Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást gondolt.
A csók az egyetlen dolog a világon, amit jobb kapni, mint adni; legalább jóra való emberek így szoktak gondolkozni, s Biró többnyire ezeknek a véleményén volt.
Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár...
Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kívülről ajtónyitás hallatszott.
Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s Bella kisietett , mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta volna.
Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt « -jét, s tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:
- Csitt!
Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!
Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta, hogy mit mondanak.
Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.
Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó felköltötte a kíváncsiságát.
- Ó, van nekünk mindenünk! - szólt Bella kevélyen.
- Hála Istennek, nem látunk szükséget semmiben!...
Birót, akinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden fennhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földerítette, hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett.
Fölkelt, az ajtóhoz ment , s elkezdett hallgatózni.
Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak egyes foszlányok hatoltak el hozzá.De az a kevés is, amit hallott, megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.
Pedig semmiségekről beszéltek.
És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.
- Ha szépen megkéri - szólt Margit -, meg fogja tenni, bizonyos vagyok benne.
- Csakhogy nem kérem meg - felelt Bella.
- Mert ő azt mondta, hogy a lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság.
A kis tribünre nem lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nemigen jár más, csak nagyúri hölgyek , meg olyanok, akik egy cseppet se nagyúriasak.
Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot... elég az hozzá , tegyetek le róla.
- Ó, a számtisztné azt mondta, hogy ...
Ezt az ellenvetést Terka tette.
- Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné - szólt Bella végtelen felsőbbséggel.
- Ne is beszéljetek többet erről.
A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni.
De észrevette, hogy áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás hangján beszéltek.
Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat.
Kivette, hogy mindenféle apró hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék.
Valójában, mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte az a hang , amelyen Bella ítéleteit kihirdette.
Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:
- Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen másképp szokott lenni a dolog.
Vagy:
- Ti azt nem tudjátok.
De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy így kell lennie.
Vagy ismét:
- Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki.
Ó, ő nagyon sokat utazott , és látott mindent, amit látni lehet.
És volt egy megszokott szava, amellyel kizárt minden ellentmondást:
- Az uram mondta.
Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura ítélt legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az ízlés kérdéseiben, az ura szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint a római pápa , az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a legfőbb bíró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb gavallér, a lovagok dísze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.
És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerű hivatkozással.
A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását.
A szíve színültig tele volt tiszta boldogsággal.
Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.
Bánta is már a nagydíjat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi díját!
Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarcáért.
A kiállításról beszéltek.
- Hát most már láttátok, ugye, hogy az én uram nem olyan közönséges rajztanár , mint a többiek, szegények?!...
Ugye nem akartátok elhinni, mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész kiállítás?!...
Most beszéljetek, ha annyira szerettek bírálgatni!...
Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket.
Mosolygott, hanem azért egy könnycsepp szökött a szemébe.
11
Néhány nap múlva egy új fölfedezést tett, mely talán még jobban meghatotta , mint az a beszélgetés, amelyet meglesett.
Pedig az, amire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt.
Egy füzetke, tele írva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betűkkel, az ismert kedves szarkalábakkal.
És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, aminőket gyakran írnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy költői lelkületű , ábrándozásra hajló fiatalasszonykák.
Nem volt napló, se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyűjteménye; általában, nem tartozott ama dolgok közé, amelyeknek bárminemű köze lehet a költészethez.
Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; mégpedig nem is kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.
A borítékra az volt írva, hogy: »Biró Bella szakácskönyve «.
Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön.
Olyankor, mikor a férje nem volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e vezérkönyvéből kiírta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait.
Különben az eredetit is, a másolatot is , nagyban dugdosta a férje elől, s az elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, ahová Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen megfeledkezzék róla.
Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös irodalmi műre .
És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:
- Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!...
De még jó, hogy eltűntetek a gyermekálmok ködébe, mert ennek a szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a szégyentől!
Hová lettetek, ó éden aranyálmai, hová lettetek, költészet, délibábok, mesés reménységek!
Ó , hogy mindennek egy szakácskönyvben kell végződnie!
De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val, azért valójában nagyon komoly maradt.
Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?!
Az a lemondás -e , melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt?
Annak a látása -e , hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzáahhoz, amit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte?
Annak bizonysága -e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?!
Vagy az, hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csakhogy megtakarítson egy parányi költséget ?!
Vagy az, hogy dugdosta előle ezt a kis önfeláldozást?!
Vagy talán ez a két szó , ez az új név, mely olyan sokat mondott?!
Mindegy.
Annyi bizonyos, hogy meg volt indulva, ha nem is tudta, hogy miért?!
12
Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, aki nem létezett.
Palikának majd ez, majd amaz kellett.
Palika úgy követelte, hogy ez így, vagy amúgy legyen.
Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak rendelkezni kezdett a házban.
Birót ez arra indította, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből ( másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a feleségét , aminthogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta elmulasztani.
Ezeken a sétákon is mindig csak ama bizonyos Palikáról volt szó.
Ha Palika megjön, akkor így és úgy lesz.
Ha Palika megérkezik, akkor az egész lakást másként kell rendezni.
Palika nem szerette se a hideget, se a meleget ; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen kényesnek ígérkezett.
És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a híres Palikáról .
Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.
Legelőször is: hátha Palika leány talál lenni?!
Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanúsítás ellen.
Ha őt hallotta az ember, azt kellett hinni, hogy Palika mindjárt egy kis bajuszkával, és három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.
Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajon Palika csakugyan Palika lesz -e?
Bella igen prózainak találta ezt a nevet.
Ő sokkal regényesebb, sokkal szebb nevet szánt Palikának.
Úgy találta , hogy Palikát inkább Raoul-nak, Gaston-nak , vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben Aladárnak , Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.
Biró, ellenkezőleg, úgy vélte, hogy csak négy név között van választás, s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál.
Bella a három elsőt szörnyűnek mondotta , de a negyedik se elégítette ki az álmait.
Biró kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerűségben áll.
Végre megegyeztek a Pál-ban.
» Pál !« - ez rövid, egyszerű, s nincs minden méltóság nélkül.
A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró olyan kedvesen tudta mondani ), hogy Bella sohase hallhatta anélkül, hogy el ne mosolyodjék.
Az egyezséget nem foglalták ugyan cikkelyekbe, de ettől fogva elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.
Ezzel azonbankorántsem értek véget a nagy vitatkozások.
Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sírni fog, mi lesz a tennivaló?
Biró a Rousseau nézetén volt.
Hagyni kell, hadd sírjon.
Bellát fellázította ez a szívtelenség.
Majd bizony, azt szeretné ő látni!
Biró erősködött, hogy igenis; sőt, hogyha Palika makacsnak mutatkozik, meg is kell fegyelmezni.
A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első napon megkezdik.
Bella kijelentette, hogy ez egyszerűen ostobaság.
Biró hivatkozott Rousseaura.
Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után ítélve, csak közönséges vén szamár lehetett .
Könnyű ilyen nagyfejű kamaszoknak hősködni egy olyan pici lénnyel szemben!
Biró nem tágított.
Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt.
Az anya csak végrehajtója a megállapított elvek szerint tennivaló intézkedéseknek.
Bella azt mondta rá , hogy mindez lárifári.
De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is.
Bella azt óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha ehhez nem volna kedve, akkor huszár ezredes vagy legalábbis képviselő és pártvezér .
Biró ellenben ridegen, kíméletlenül fejezte ki azt a sötét szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencesztendős lesz, vargainasnak adja.
És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák ellen, meg is okolta kőszívű elhatározását.
- Minden munka értékes - fejtegette az elveit -, s minden csak attól függ , hogyan végezzük a munkánkat.
Egy jó varga több ember, mint egy rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert vargára mindig szükség lesz.
Aztán meg a boldogság titka az igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika boldog ember legyen.
Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és reggelire szarvasgombával készített és Old Sherry-vel leöntött jérceszeletet együnk.
Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, amint egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát cipel egy roppant rúd alatt görnyedve, mialatt pici lába a kivágott facipőben violaszínre gémberedik a hidegtől...
Az ő kisfia!
A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyrevigasztalni.
E fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az inasévek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhíteni.
Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyította, hogy a vargainasi pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a vargainasok a legvígabb lények a világon.
Míg végre Bella elnevette magát, s azt mondta, hogy:
- Be bolondok is vagyunk mi mind a ketten!
De volt ennek a széles körű s minden részletében kidolgozott programnak egy pontja, amelyben megegyeztek.
Az, hogy mihelyt Palika megérkezik, ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavasszal.
Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem Palikának való.
Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy kerttel, ahol Palika játszani fog.
Palika, meg a többiek, mert hisz valószínű, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg fognak érkezni.
Kis, földszintes ház, ahol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.
Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, ahol falun képzelhetik magukat.
Ahol búvócskát lehet majd játszani, s ahol Biró még dolgozhatik is.
És sétáikon, amint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s szinte falusias utcákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek, gyakran nézegettek körül, nem pillantják -e meg valahol azt az eszményi kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!...
13
Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy házikó előtt, s így szólt a férjéhez:
- Nézd, be kedves!
Csakugyan nagyon kedves volt.
Újdonatúj az utolsó kapuszögig, világosbarna színre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is.
A kapu nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt, mint egy sekrestye .
Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a kilátást.
A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a szomszédos utca jó messze esett.
A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, aminőt kerestek; a kert alkalmasint szintén megfelelt a kívánságaiknak.
De azért, meglehet, fel se tűnt volna nekik, anélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az ablakokban pillantott meg.
Az ablakok tele voltak nyíló virágokkal, és a virágok mögött nevető gyermekfejekkel.
Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és így tovább.
Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos ablakok , ahonnan éppen így nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke, Jánoska.
S Bella megnézte a házszámot.
Kismező utca 123.
Attól fogva ahányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos ablakon .
A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.
Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell lennie, mint amilyen ez a Kismező utca 123.
Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a Kismező utca 123-mal?
Nem fújta -e el az a tündér-hatalom, amely ezt a bűvös-bájos fészket idevarázsolta a szegénynegyedbe?!
Vidáman, mint jó ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála Istennek, a Kismező utca 123. még megvan!
Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a gyermekfejek eltűntek az ablakokból.
S ugyanakkor a kapun megjelent egy fehér cédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy lakásból s nagy kertből áll , november elsejétől fogva kiadó.
Az első gondolatuk az volt:
- Milyen kár!
Milyen szomorúvá lett a ház!
Hanem aztán csábító képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves, gyönyörű látomások lassankint elfelejtették velök kis ismerőseiket.
Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és gyermekfejekkel!...
Attól fogva még többet állongáltak a kis ház körül, s még többet nézelődtek befelé.
Eleinte csak a kapun kukucskáltak be.
Később bemerészkedtek az udvar közepéig , s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pincétől a padlásig.
Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a házat, még abban a házbérnegyedben.
Bementek.
Biró nagy nehezen előkerítette az öregasszonyt, akit házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy körjáratra.
Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett dobogni a szíve.
Mintha tilosban járnának.
De ez a kis félsz eltűnt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető legzavartalanabb megelégedésnek.
Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörű kis házban, mely oly tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan!
A szobák éppen olyan nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint ahogy' ők kívánták, s az egész az utolsó ablakig úgy volt beosztva, ahogy' álmaikban látták.
Akárcsak ők építették volna a házat , kényük-kedvük szerint.
Bella hamarjában el is végezte, hogy' is lenne ez meg az, ha csakugyan beköltözhetnének.
Itt volna a szalon, amott meg a hálószoba.
Nini, ez itt meg a gyerekek szobája!
De hisz ez pompás!...
A gyerekszobát Biró is nagyon kedvesnek találta.
Csakugyan olyan volt, amilyenre áhítoztak.
Nagy, tágas, világos ; álmodni se lehetett volna különbet.
Hát még a kert!
Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park, hosszú , árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra cifrázott virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, ahol egy egészen kifogástalan Triton elnökölt.
Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a városligetig.
El voltak ragadtatva.
Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly regényes, oly tündéri volt minden.
Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból.
Biró, végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár fennen, szinte gúnyosan hangzott.
Bizony drága volt egy kicsit.
Szó se lehetett róla, hogy még az ősszel beköltözzenek.
A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé.
A nagy összeget , melyet csak az imént süvített el az a követelő hang, egymagában is nehezen tudnák megfizetni.
Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is említik a dolgot.
Még összeszidja őket.
De azért nem mondtak le az ábrándjukról.
Hátha szerencséjük lesz, s a Kismező utcai ház üres marad egészen a tavaszig?!
Addig nagyot változhatik a világ .
Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára megszaporodik a jövedelme is.
Csak ne venné ki addig senki!
Csak ne hódítaná el előlük valami pénzember!
És mindennap arra sétáltak, újra meg újra meggyőződni, hogy nem, még nem vette ki senki.
Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér cédulát és napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapították, hogy: hála Istennek , még megvan, még nem vették el tőlük.
Közeledett a tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik.
Nem, a télen már senki sem fog ideköltözni; arról pedig , hogy a tavasszal elejükbe ne vágjon valaki, gondoskodni fognak.
Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat nekik tartogatja a gondviselés.
És Bella nagyban szőtte tovább merész álmait .
Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre.
Itt fog állani a zongora, a szalonban pedig, a kandallóval szemben, az ő arcképe.
Mindenütt függő lámpák lesznek , hogy a gyerekek magukra ne boríthassák a meggyulladt petróleumot.
A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket.
Egy délután Biró hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta izgatta mind a kettőjüket.
Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!
Egyszer?!
Talán nem is olyan sokára?!
S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt.
Az Angelus!
Biró már régóta dolgozott az Angeluson.Egész lelkét , egész tudását beletette ebbe az egy munkájába.
És bár még együtt se beszéltek róla soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve.
Az a remekmű, melyet egy életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek se csinálják meg többé soha.
És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörű, ez a tökéletes Angelus ?!
Biró nem szenvedett üldözési mániában.
Nem hitte, hogy az egész világ összeesküdt ellene.
Nem volt szerencséje eddig , ennyi az egész.
Nem ismerték fel a tehetségét, mint ahogy akárhány nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, míg csak egy szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.
Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?!
Mintha bizony nem volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok, sok munkával bukik meg addig, míg végre a tizedik, vagy a tizenharmadik, egyszerre , érthetetlenül, meghódítja a Dicsőség asszonyát?!
Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállítás nagydíját ezzel az Angelusszal?!
Mikor igazánez a legszebb, legérettebb alkotása, s mikor erre a nagydíjra vaktában is kilátása lehetett?!
Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?!
Végre is, nem lehet föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy őt megronthassák?!...
S ha az Angelus csakugyan megnyerné a nagydíjat, akkor igazánközel volnának vakmerő reménységük megvalósításához.
Mert akkor bizonyára meg is veszik, mégpedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi munkájának is.
Ezzel aztán együtt lenne annyi, amennyivel a házukat megvásárolhatják.
( Már a magukénak hitték.)
És ki tudja?!...
Hátha?!...
Bella igen sokat álmodott az Angelusról , és még többet a négy kis ablakról, ahol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és így tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.
14
Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.
Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint ígérte.
Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek legkopottabb , legősibb élcei.
Mint a regényekből ismeretes, ezek a váratlan megjelenések vetnek idő előtti, gyászos véget a legtöbb zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanítanak, ugyancsak ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és születésnapok apró örömeit is.
Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos; legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, akik utánozván az olasz novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.
Ami Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi szándékosság.
Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leckéjétől.
Sohase derült ki: vajon csakugyan kigyúlt -e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő éktelen füst tette lehetetlenné a leckét, de egyszóval ama rendkívül örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanítvány és tanár egyaránt.
Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan szünidőnek.
És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben tölthesse a két óráját.
Pedig nem volt igaza.
Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint ahogy ígérte.
Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan titoknak , amit sosem jó megtudni.
Az asszonyoknak mindig vannak titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan ).
Grizeldisz mindenesetre tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatról, mint szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, amire azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, sohase gondolt volna.
Nincs az a boldog asszony, aki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, akinek meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.
Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet rovására kell -e írni, döntsék el a moralisták.
Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint amikorra várták; természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.
Meglepte, amint az elhagyott utcára nyíló ablakok belső tábláit - mosta és törülgette.
A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak.
S az arca pirosabb volt ennél a kendőnél is.
Nem tudni: a munkától -e, vagy az ijedelemtől, hogy rajtakapták a turpisságon?
Biró úgy tett, mint ahogy az ilyen meglepetések után tíz férj közül kilenc .
Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.
- De, az istenért, mi jut eszébe ?
Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.
-Semmi különös.
A belső táblákat máskor is magam törülgetem.
Az a szegény leány nem ér rá mindenre.
De még idejekorán mást gondolt.
Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:
- Akkor még egy cselédet kell fogadni, amint már régen rimánkodom .
Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:
- A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abbahagyattam vele .
De láthatod, hogy énrám már csak ez a két tábla maradt!...
- És éppen most!
- Ezzelugyan nem erőltetem meg magamat.
- De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna !...
És megcsókolta a bíborszínű arcot.
- Igen, mert rám ijesztettél!
Bella letagadott magáról minden házidolgot, de Birónak nem sok fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a leány helyett.
Ez a fölfedezés arra indította, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen egy szobaleány érdekében, akit állítólag igen melegen ajánlottak neki, s aki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó volna minden részvétre.
A nagy erőlködésnek nem volt foganatja.
Bella átlátott a szitán, s kitalálta , hogy ez a tökéletes szobalány, akiről Biró megindító történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha megelevenülne, igen közönséges fehérszeméllyé változnék át.
És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében, Bella, aki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak elmosolyodott s azt mondta neki:
- De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!...
Biró tanúságul hívta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt hitte , hogy ezzel az erkölcsi segítséggel mégiscsak győzni fog.
De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben elég tűrhető úriemberben, így szólt:
- Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!
Neki is nevetnie kellett.
S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint letűnt a napirendről.
Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.
De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.
Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog.
Vannak békében , sőt boldogságban élő családok, ahol az asszony kiveszi a részét még a nehéz munkából is.
És talán maguk az asszonyok nem is tekintik ezt olyan borzasztónak.
Mindig voltak és mindig lesznek asszonyok, akik otthagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek a padlót sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, akit szeretnek.
De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik.
A bajai közt az volt az egyik legnagyobb, hogy - vesztére - úgy gondolkozott, mint egy mandarin.
S ebben a pontban az Arisztotelész véleményén volt.
Azt tartotta, hogy a testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a mieink .
Arisztotelésznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai megegyeznek benne , hogy a bölcs, nagy igyekezetében, amellyel igazolni akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajította a súlykot.
De viszont azt se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek «, mintha igazat adnának az arisztokrata gondolkozásnak , maguk is így találják a dolgot természetesnek.
Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött.
De ha az asszonyról volt szó, akkor már nem engedett.
Ha idáig kellett menni: túltett a keletieken.
Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a rendeltetése.
A nő - így vélekedett - a mi társadalmunkban különben is a rövidebbet húzza ; következésképp: kitudni őt az előnyökből s megosztozkodni vele a munka nehezén , csak barbárság lehet.
Ezenkívül volt még egy sereg kitűnő oka, melyeket mindig készen tartott az elmélete igazolására.
Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a bátorság se , hogy nyíltan elismerje ama szép számú következetlenséget, melyekkel az »én « koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is.
Ha az elmélete másképp hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani, hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kíván, mint amely, úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.
Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét, s a Miss Illandudnók mesés ruháit kívánta volna neki, akit méltónak talált rá, hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében.
És íme, nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére, ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi szegény asszony, akiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.
Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázította.
És el kellett fojtania a keserűségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben.
Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.
A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendű állatok.
Spontán-generációval újhodik meg, mind több és több más rosszra válva szét.
Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való.
Nemsokára támadt egy újabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.
Vajon, titokban, nem érez -e nélkülözést is?
Vajon nem csalódott -e meg, nem őbenne, hanem abban, amit a házaséletüktől joggal várhatott?
Vajon nincs -e még több lemondása, mint amennyihez lánykorában hozzászokott?
Vajon nem találja -e , mint a Bret Harte száműzöttjei, hogy egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?
Kerülő utakon, vigyázva járva, nekilátott, hogy kicsalja az önkéntelen s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre.
De Bella észrevette a kelepcét.
És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kísérletezésnek, egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:
- Hagyd el, sohase voltam ilyen nagyúr világéletemben.
Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban gazdag történetét, meg a többi efféle élményt.
Erről a tárgyról sokat tudnak beszélni az olyan leányok, akik jó sokáig éldegéltek a testvérük kis pénzének fölötte szerény kamataiból.
És úgy tudott mulatni ezeken az élményeken, mintha egy kissé sajnálná isaz elmúlt vidám napokat.
De a Biró kétségeit ez se oszlatta el.
A gyanú ott maradt a lelke mélyén .
Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de ahányszor magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor ráborította szürke árnyékát.
Csak két dolog volt, ami vigasztalta egy kissé.
Az egyik a reménység, a megváltó Angelus.A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat így sokáig; a fel-fellobbanó hit fiatal erejében.
A másik pedig az a tapasztalat, hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér kezét, és emellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy cseppet se látszik meg rajta.
Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak úgy sugárzott róla.
Szépsége, mely egy gyönyörű szarvas-ünő teli és mégis graciózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé, ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, anélkül, hogy leányos, határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszített volna.
Vannak kiválasztottak - igaz, hogy nagyon kevesen - akik még az anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.
» Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van ! «... - mondogatta magában Biró, és »örült lelkében «, mint a bibliában mondják.
Aztán egy kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, akik azt képzelik, hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.
Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.
...Küszködünk, bajlódunk - kezdte biztatni magát -, nehezen csikarjuk ki a sorstól azt a kis jobb jövőt, amelyre méltán számíthatunk, s talán még megcsalódunk egypárszor.
Talán még messzebb van a cél, mint képzelem.
De majd csak elérjük.
Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s örökké fogunk élni, mint a mesék hősei.
Ha van valaki, aki várhat, úgy mi várhatunk.
15
Egy este együtt ültek a kis szalonjukban.
Bella el volt foglalva a nagy előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy dalát játszotta.
- Udvarlás szöveg nélkül - szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.
Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hogy körülhízelegje úrnőjét, hogyha már egy percre ki volt átkozva Mekkából , legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.
S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arcán.
Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.
De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s amint tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szelíden, s mintha félne, hogy kikap érte , így szólt:
- Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg...
Sokat fogsz -e gondolni rám, hogyha már nem leszek?
Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta.
A szíve nagyot dobbant, s azt hitte, hogy odarohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán nem ereszti el, nem ereszti el...
De ez csak egy pillanatig tartott.
Erőt vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserbenhagyta volna.
Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba.
A zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.
S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre felelne , szinte odavetőleg válaszolt:
- Én is ezt a kérdést akartam magához intézni.
Jó, ha a fiatal házasok előre biztosítják magukat, akkor, amikor még...
Bella szomorú mosollyal szólt közbe:
- Nem, nem, én nem tréfálok.
Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig.
És, látod , édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz akkor, hogyan lesz akkor?!...
Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy kitaláljam, vajon meddig gondolsz rám?!...
Vajon el fogsz -e felejteni, és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz -e rám, vagy csak néha-néha, nagyritkán?!...
Vajon, ha majd akkor egy-egy csinos nőt látsz az utcán, el fogod -e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal csinosabb volt !«
Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt leszel, eszedbe fog -e jutni , hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kislányt, hej, be jó kislány is volt , szegény !«
És, ha majd látni fogod a sok mindenféle asszonyt, új divatú ruhákban, elmondod -e magadban, hogy: »A mi időnkben szebb volt a divat ! «
Emlékezni fogsz -e a teáscsészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra ?!...
Vagy pedig jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán , álmatlan éjszakákon jutok majd eszedbe, amikor egyszer-egyszer felülsz az ágyadban, s így kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem valaha egykis feleségem is!...
Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem szegényt , olyan rövid ideig volt a feleségem.
Nem csoda, ha az arca úgy elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá ! «...
Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás káprázatai , melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s melyek vénasszonnyá és gyermekké változtatnak mindenkit, akit meglepnek.
Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elordította magát .
Mintha ez alatt a másodperc alatt, egy láthatatlan vezető után, keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor lassan , fáradságosan, vérző lábbal kell cipelnie az élet terhét...
Már látta magát elveszve, egyedül...
De a jelenés eltűnt; magához tért.
Fölkelt a zongorától, s a hidegvérűt játszva, odament a feleségéhez.
Leült mellé a díványra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:
- Rosszul vagy talán, hogy ilyen csúnya képzelődésekkel izgatod magadat?
- Nem.
Semmi bajom.
Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok.
Különben, ez nem most jutott eszembe.
Gyakran gondolok én erre.
Biró lassankint felocsúdott az ijedtségéből.
Persze, hogy gyakran gondol erre.
Mint a többiek.
Fiatalasszonyok, ha a jóreménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál gondolatával .
Különösen az első gyermeknél.
Az egész nem egyéb, mint az ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább megerősít az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről.
Ó, ez a temérdek haszontalan beszéd!
De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni róluk; ilyenkor megelevenülnek és kísértetekké változnak át.
S meglehet, hogy a fiatalasszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a halál gondolatával.
Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember, de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el, hogy kacérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra bírják az anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal, hogy újra meg újra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és odaadásáról.
Az ilyen biztosításokat mindig szívesen hallják az asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.
És pirongatni kezdte magát:
- Már hogy' tudtam ily bután megrémülni!
Igazán ostoba vagyok.
De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a tekintetet, mellyel Bella rajtafelejtette a szemét, amint tudakolta, hogy vajon emlékezni fog -e a teáscsészéikre, a kék ruhájára és a Rembrandt-kalapjára?!...
16
Palika megérkezett.
Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől a nagy eseménytől már csak órák választják el őket.
Úgy tervelték, hogy délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező utcát - ezúttal már nem mint utcai kíváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek - kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be is költözhessenek.
Hanem mindebből nem lett semmi.
Mikor Biró déltájban hazakerült, nagy felfordulásban találta a házát.
S Terka, akit egyes-egyedül az ő féken tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:
- Nem lehet bemenni.
Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni.
Ha mindenáron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem udvarolni.
Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.
Terka azonban még nemigen tudott kielégítő feleleteket adni.
Biró kezdte gyanítani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.
Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perceket is.
Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, aki megjegyezte, hogy Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró úr.
- Honnan gondolja, Teruska?
- Olvastam a Hazánk és Külföldben.
Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel.
Gabriella ment keresztül a szobán, ki a konyha felé.
Biróra rá se nézett.
Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy egy hang se fért ki a torkán.
Csak félénken nézegetett a távozó után.
- Valami baj van? - suttogta Teruska.
- Nem, nincs semmi baj - felelt Gabriella mentében .
Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltűnt a hálószoba ajtaján.
Jött, ment , anélkül, hogy a háziurat észrevette volna.
Különben a többiek is úgy voltak vele.
Nagy szaladgálás volt a kis szalonban , de őrá ügyet se vetettek.
Még a cselédek se törődtek vele.
Meg se látták.
Így teljesül a bibliai jóslat.
Tavaly te rajtad csüngött minden szem, még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.
- Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el - bizalmaskodott Teruskával.
( Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is tudna.)
- Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! - nevetett Terka.
- Sose bízza el magát; meglehet, hogy útban lesz.
- Igazán aztgondolja?
- Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.
- Van is eszemben ebédelni!
- Annyira fél?
De hisz hallotta, hogy semmi baj.
Minden a legjobb rendben van.
- Félni nem félek, azaz hogy... szóval, nagyon gyávának talál?
- Ha már meg kell vallanom.
Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta.
Nem mintha rémlátásai lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt.
Hogy is gondolt volna rá!
Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség.
A termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.
De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szívét, csiklandozta a torkát és gyorsította meg a lélegzetét.
Addig még szüret volt, míg Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét.
Addig, már csak a férfiúi méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka előtt a bátrat játszotta, akit soha se zavar meg semmi, s aki az operettben így hősködik:
Uns von der Cavallerie Geniert so etwas nie .
Még utánozta is a színészt, s hogy ne kellessen hangot változtatnia, megpróbált élceket faragni.
Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg vasutasnak , nagyon alább hagyott a vitézsége.
Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az órájával.
Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette.
Az idő nem akart múlni.
Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele.
Már hogy hagyhatják így, anélkül, hogy egy szónyi újságot mondanának neki?
Miért nem mondják meg minden öt percben, hogy semmi baj, s hogy nem merült fel semmi rendellenes tünet?!
Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a szobában , hogy ki kell mennie a folyosóra, egy cigarettát színi.
Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál hallani, amit nem jó hallani férfiembernek.
De odakünn se volt maradása.
Egy pár perc múlva már visszakívánkozott.
Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót.
Reszkető kezét hirtelen visszakapta a kilincsről ; és maradt.
A márciusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért, hogy kicsúfolja a szegény embereket.
Mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy háziura már visszahúzódott felhő-függönyei mögé.
Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül ideges állapotban levő emberekre.
A mi festőnk, ahhoz képest, amint a nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdokolt előle, a nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.
Vajon micsoda végzetet írnak be ebben az órában a csillagokba?!
Ezer kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkóp megannyi csodás alakulata.
A legszebbiken egészséges, vidám, szép, boldog arcú fiatalembert látott, akit két idősebb, de nem elaggott ember rettentően kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan, anyátlan árva leányt, aki egy szörnyű , meredek lejtőn gurul lefelé, lefelé.
Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.
Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem hallott semmit.
Odábbment; mélységes csend.
Aztán rátette a fülét a kulcslyukra, s várt türelmesen.
Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkódott.
Valami összeszorította a torkát, s életében először végigfutott rajta a hideg.
De aztán mindjárt különös meleget érzett.
Mintha a vér sűrűbben keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan hatalom hirtelen megkettőzte volna.
Égett a türelmetlenségtől.
Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem bírva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.
- Mindjárt - hangzott belülről.
Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az ajtót.
Az arca sugárzott; Biró alig ismert rá.
Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:
- Fiú.
Ahogy kimondta, már visszahúzódott.
Biró szerette volna egy kicsit ott tartani , de már elkésett.
Még az első kérdésre se kapott feleletet:
- Semmi baj?
Nem, nem lehet semmi baj.
Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a legjobbat jelentheti.
Fellélegzett.
Minden a legjobb rendben van, s a vendég, aki helyet követel magának a szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, aki majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született ura és zsarnoka - fiú, hála istennek fiú.
Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár leány .
Sőt azt a nagy mondást is megkockáztatta, hogy a leányait jobban fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan amamájokra fognak hasonlítani.
Hanem most, titokban, mégiscsak megvallotta, hogy az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény embernek.
Hogyne!
Egy leánnyal annyi a gond, az aggodalom!
A fiú, az egészen más.
A fiú mindjárt nagyúrnak születik.
Övé a jövő, övé az egész világ.
Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.
De már igazán szerette volna látni ezt atitánt, akiből még nem ismert egyebet , csak egy kis nyávogást és világmozgató rendeltetését.
Végre megláthatta.
És amint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet alatt , Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ a legjobb világ minden képzelhető világok közül.
- Látod, milyen szép? - suttogta Bella.
- Igen, egészen olyan, mint te vagy!
- Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.
- De a szájacskáját már most is úgy csucsorítja, mint te!
- És milyen nagy!
Olyan nagy, mint egy kéthónapos gyerek!
- Igen ám, de bajuszkája nincsen!
- Eredj!
Hogy' beszélhetsz így erről a kis angyalról?!...
Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.
- Látod, nem mehettünk el a Kismező utcába!
- Pedig Palika hamarosan követelni fogja a kertjét.
- Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.
- Nem, mert holnap az lesz az első utam.
- Nem felejted el?
- Nem én, semmi esetre.
- Úgy jól van!
Dehogy felejtette el!
Másnap, már korán reggel fölverte az öregasszonyt , megtudakolta tőle a házfelügyelő címét, elszaladt hozzá, letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy dolog megtörtént.
Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.
Hanem azért sohase költöztek be a Kismező utcai szép kis házikóba.
17
Májustól csak egy-két hét választotta el őket.
Bella régóta fenn járt; egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye körüli miniszterrel, meg a férjével, aki, miután a családi rangsorban sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen megelégedni.
Ó, megelégedett vele!
S ilyen büszkén, mint ezen a napfényes délután, még soha se ment végig az utcán.
Ez akirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga volt.
Az utolsó napokban minden percét lefoglalta a nagy költözködés.
Korán hozzáfogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog.
S Biró, egy idő óta , ahányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt találta a feleségét.
Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta, hogy ugyancsak el van fáradva.
Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kímélje magát.
De ez hiábavaló volt.
Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segítség címe alatt a dolgába avatkozzék.
Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg a könyvespolcok letarolt állványai között.
( Az utóbbi időben mindig ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.)
Az újonnan kikészített ládák félig üresen ásítoztak a padlón; az egész lakásban mélységes csend.
Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe jutott , hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek.
De nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.
Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából szórakozottan nézegetett ki az utcára, ahol egymás után gyújtották meg a gázlámpákat.
Biró majd sóbálvánnyá vált, mikor megpillantotta.
Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.
Nyakát fázósan húzta be a barna hárászkendőbe, melyet Biró már egy esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete oda-odatapadt, ahová véletlenül vetődött.
Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak megvolt a maga határozott véleménye.
Régente gyakran látta ezt az érthetetlen fázódást ; utóbb a feltűnő jelenség mintha mindenkorra eltűnt volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta kényeskedés lehetett.
És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége tökéletesen zavartalan , még el is mosolyodott magában arra a gondolatra, hogy íme, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.
De hát, úgy látszik, mégsem maradtak el minden nyom nélkül.
- Csak nincs valami bajod?
- Nem, nincs semmi.
Hanem fázom egy kicsit.
A keze csupa tűz volt.
Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott volna .
Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.
De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett a szemébe, lassankint megnyugodott.
Hisz egy könnyű rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!...
Istenem, jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne úszni az életet!...
Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik.
Végre is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok.
Ki tudja, holnap tán a láznak már se híre, se hamva?!
Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!
Hanem a láz nemmúlt el se másnapra, se harmadnapra.
Azok az orvosok, akiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelműen nyilatkoztak.
A baj komoly, de nem aggasztó.
Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a tanárt megkérdezni.
Birónak kedve lett volna kidobni őket.
Persze, hogy komoly a baj!
Hát mikor nem komoly a baj ezeknek?!
A világért meg nem nyugtatnák az embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek!
Az igazság az, hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképűsködnek.
Világos, hogy mindjárt tanárhoz kellett volna fordulnia.
Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!...
A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót.
Ez már nem komolynak mondta a bajt , hanem súlyosnak.
Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek szokott kívánságával, melyet az orvosok jól ismernek.
Teljes őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.
A tanár rajta volt, hogy teljesítse a kívánságát.
- A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak el semmit.
Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyíltan beszélhetek.
De aztán rátekintett s megesett rajta a szíve.
Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszínűvé változtatta a Biró arcát .
Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.
Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, akire az óriáskígyó halálthozó tekintete nehezedett rá.
A tanár mást gondolt.
- Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen kedvező fordulat , s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek, erre irányuló törekvésében, segítségére legyünk.
Ah!...
» Nem szokatlan «?!...
Tehát majdnem: »megszokott «.
Szóval: többször megtörténik , mint nem.
Eszerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni.
Bizonyára, ez is vigasztaló.
Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell folyamodnia!...
- Hanem - folytatta a tanár - a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt, ezen a levegőn.
S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik -e az ön viszonyai , hogy klimatikus helyre költözzék vele, mégpedig azonnal?
- Igen - felelt Biró szemhunyorítás nélkül.
- Mégis - szólt a tanár, miután körülnézett -... nem gondolja, hogy jó volna , ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet ?...
- Az ő egészségén kívül - szólt közbe Biró - nincs semmi, amire tekintettel kellene lennem...
A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy Dél-Olaszországra ?
Az orvos a fejét rázta.
- Nem.
Olyan hosszú útról nem lehet szó.
Betegünknek sokkal előbb kell a délvidék és a jó levegő!...
Az nagyon sokáig tart, amíg odaérnek!...
Úgy hiszem... - hisz mindjárt májusban vagyunk -, hogy Dél-Magyarországon lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a legalkalmasabb.
Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli különösen ajánlatosnak.
Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, amint nem lett volna ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.
A tanár szíves volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról , orvosról és szolgaszemélyzetről is.
Neki vannak arra összeköttetései.
- Még holnap értesíteni fogom önt - ígérte, - hogy minden rendben van s akkor holnapután utazhatnak.
- Bocsánat... még egy pár kérdésem volna a kezelésre nézve.
A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nemigen bocsátkozott.
Ami a részleteket illeti, hosszabb levelet fog írni az ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről.
Különben, az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi mellékes.
A beteg szórakozzék , mulasson, s tegye azt, ami kedvére van.
A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb legyen.
18
Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt arcot , mely egyszerre csak ott sápadozott az íróasztala előtt.
- De hát mi történt önnel?
Hisz ön húsz esztendőt öregedett!
Két szóval elmondta, hogy mi történt vele.
Aztán elmondta azt is, hogy pénzért jött.
S fölajánlotta Weinberger úrnak az Angelust.
Az Angelust Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi kiállításra.
A berlini lapok közül néhány már írt is róla, mégpedig igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr nem fogja az alkut visszautasítani.
Az ajánlata egyébként is igen elfogadható volt ; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét kérte, s ha a kép díjat talál nyerni, vagy vevőre talál, a díj vagy a vételár, a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja illetni.
Weinberger úr az állát simogatta.
- Nem tagadom - szólt -, hogy az ön feltételei elég szerények.
De őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével sikere lehet.
Önnek határozott balszerencséje van.
Az Angelus nagyon szép , de ön... hogy' is mondjam?... rendkívül szerencsétlen kezű ember.
Ha ön ráteszi kezét ezer darab frissen vert szűzaranyra, meg vagyok győződve, hogy a szűzaranyak tüstént tantuszokká változnak át.
Én bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy óvakodjam az olyan emberektől , akiket a szerencse mintha kiátkozott volna.
A fejemet teszem rá, hogy az Angelus nem fog díjat kapni, de még csak vevőre se talál , s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni az említett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága mellett is.
És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen vagyok kicsiben dolgozni.
Egy-egy nagyobb igényű képnek a megvásárlása rám nézve igen meggondolni való kockázat.
De ne mondja, hogy rossz ember vagyok.
Teszek önnek más ajánlatot.
Megveszem a többi képeit, az aprókat.
A kis képeken mégiscsak könnyebben túladhatok.
Amit veszítek az egyiken, megnyerhetem a másikon.
Végre, önnek az a fődolog, hogy pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy.
Én tehát azt az árt, amelyet az Angelusértkívánt, felajánlom önnek a többiért.
Az ajánlat nem volt túlságosan nagylelkű.
Birónak vagy húsz képe hevert készen s várta régtől fogva a vevőt.
Átengedni valamennyit a kínált pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés.
Ha a kapuk alatt meghúzódó képkiállítások egyikének a rendezőinél értékesíti, vagy egy bírósági árverésen többet kaphatott volna értök.
De Birónak nem volt más választása.
A pénzre nem várhatott.
Megegyeztek, hogy a Bella arcképének kivételével, minden tulajdonában levő munkáját átengedi Weinberger úrnak, azért az összegért, melyre szüksége volt.
A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem ment pénz nélkül haza.
Másnap aztán már vitte a feleségét az ígéret földére, ahol a szellő meleg, s balzsamos a levegő, ahol gyógyító füvek nőnek, s ahol talán az isten is kegyelmesebb...
Vihette már!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Egy fél esztendő múlva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az asztalán , három írást talált közöttük, melyeknek csak a kelete érdekelte.
A három kelet nagyon közel esett egymáshoz.
Mindegyik július havában érkezett.
Az első írás Weinberger úrnak egy levele volt.
Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánította.
Aztán közölte vele, hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó az Angelustátvenni, mégpedig magasabb áron, mint amelyről beszéltek.
Csak azt kívánta, hogy Biró úr lenne szíves tüstént válaszolni , vajon az alkut elfogadja -e?
A második levelet egy berlini műkereskedő írta, aki szintén az Angelustakarta megvenni, s kétannyit kínált érte, mint Weinberger úr.
A harmadik írás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:
» Dom Alfonso, alcantarai herceg úr ő királyi fenségének megbízásából van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó -e a berlini nemzetközi tárlaton Angelus címen kiállított képét őfensége magánmúzeuma részére átengedni, és ha igen, mily áron?
Eusebio Guzman , Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«
Biró, miután mind a három írásból fennhangon olvasta le a keletet: »Július 11. «, »Július 10. «, »Július 13. «, szépen összegyűrte az egész íráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.
Aztán lefeküdt a díványra s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni.
Két kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag , aztán egy hosszú sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, újra két kis csillag, s megint egy hosszú sáv.
Milyen furcsa!
El tudta nézni órákon keresztül.
19
Az est leszállt az Ilma völgyére.
A szürkület alaktalan köde átjött a folyón , belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végigkóválygott a virágágyak felett .
Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt világosság; de ez is pillanatról pillanatra foszlott, halványodott.
Odakinn a virágágyak tarka színfoltjait még szépen meg lehetett különböztetni .
Benn a szobában már egészen sötét volt.
A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyolfal mögött, úgy hogy a hálófülke teljes homályban maradt.
Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy kényelmetlen , kis kereveten.
Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyű, mindig azonos ütemű zöreje.
Aztán az is elhallgatott.
Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma.
A dajka valószínűleg szintén elszundikált odakinn.
A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.
Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke felől.
- Aludtál, kedves angyalom?
- Nem.
Csak elgondolkoztam...
Azon tűnődtem, milyen különös, hogy egyszerre így megváltozott a sorsunk?!...
- Hisz elég régen vártunk rá!
De ezentúl másképp lesz.
Majd meglátod!
- Ó, be szép is lesz!...
És mondd, igazánazonnal megyünk Olaszországba, mihelyt meggyógyulok?!...
- Igen, már minden kész az útra.
Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban megerősödjél.
Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit!
Egy pár perc alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.
- Ugye, nagyon beteg voltam?
- Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél mindnyájunkat .
Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen!
Hidd el, csak azóta tudom , milyen szédítő, milyen kábító lehet az öröm, mióta tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!
- És hogy' titkoltad előttem a veszedelmet!...
- Ó, hisz amikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!...
- Mondd, ugye, megtartottad volna az ígéretedet, s halva is hazavittél volna magaddal?!...
- Ó, ne is beszélj erről!...
- Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!...
Még most is remegek , hogyha rágondolok!
- Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!...
Hála istennek, most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek!
Ó, milyen boldog is vagyok!
- Szeretsz egy kicsit, ugye?!...
Elborította a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát.
Majd újra sugdosódni kezdtek.
- És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba költözünk be?
- Igen.
Már minden kész van ott.
Úgy, ahogy mondtad.
- A Palika szobája is?
- A Palika szobája is.
- Ó, be kedves lesz!
- Meg fogsz dicsérni.
Minden bútordarab ott van, ahová rendelted.
- Milyen jó is vagy te!...
De én is szeretlek ám egy kicsit!...
S a suttogás ismét csókokba fúlt.
- És mondd, kedvesem - suttogta újra Bella - ezentúl nem kell annyit dolgoznod?!
Ezentúl többet lehetsz velem?!...
- Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz.
Csak odamegyek , ahová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.
- Ó, be jó lesz!...
Akkor magunk taníthatjuk Palikát is.
Ugye, nem adjuk iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanítani?
- Igen, úgy lesz, ahogy te akarod.
- Hozd ide egy kicsit.
Nem, mégse.
Felébredne, szegényke...
Hát te, miért nem fekszel még le?
- Elküldesz?
Olyan jól vagyok itt melletted.
- Nem, nem küldelek el.
De ne haragudjál meg, édesem, hogyha én el találok aludni.
Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit...
Tudod mit, tedd le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is.
Addig pedig beszélj valamit Olaszországról...
De előbb csókolj meg.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából.
Dobogó szívvel tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:
- Alszik?
- Azt hiszem, alszik .
Igen, aludt már.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
20
Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal.
Az utat is jónak mondhatták, olyan jónak, mint errefelé nyáron is ritkaság.
Hanem azért a három szekér csak lépésben döcögött tova.
Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon a másikhoz, aki a lovakat hajtotta:
- Bizony, Gyorgye, ha csak így haladunk, ránk virrad, amíg a vasúthoz elérünk.
- Sose búsulj, Juon.
Későbben majd csak nekieresztjük a szegény párákat.
- Mikor későbben ?
Gyorgye nevetett.
- Ha majd az úr elalszik .
Juon is nevetett, de a fejét rázta.
- Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, akik a marjalaki uraságot vitték.
- Hát azokkal mi volt? - kérdezte Gorgye egykedvűen, s a jobb kezével megigazította a pipája tüzet.
- A' biz igaz, nem is tudhatsz te arról.
Régi história az, nekünk még az öreg Flór beszélte a dolgot.
Úgy esett a dolog, hogy a marjalaki uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy szálig ott vannak eltemetve.
Az emberek magukra voltak a halottal.
Nem fűlt nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron akartak lenni.
Hát amint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban, és »gyühé ! «, megeresztették a gyeplőt.
Az állatok mentek is, mint a forgószél; a koporsó csak úgy táncolt a szekéren.
Az atyafiak már meg is sokallták a nagy sietséget, de hiába ráncigálták vissza a lovakat, a megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre.
Nem hajtottak többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, toronyiránt.
Azt mondják, a halott maga hajtotta őket.
Másnap reggel aztán a lovak a halottal beállítottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a gyeinai feszület alatt , széthasadt fejjel, vérbefagyva.
- Régen lehetett az, Juon.
- Bizony régen, Gyorgye.
Juon egyet hörpintett a butykosból, aztán megkínálta Gyorgyét is.
- Igyál, szolgám.
Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál.
Nyáron hűsít, télen melegít.
Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az életbölcsességet, mely csak lassan ért meg benne:
- Már az igaz, az urak még halva is csak bajt okoznak a szegény embernek.
Juon elgondolkozott.
A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak úgy , hebehurgyán felelni.
- Bizony, fiam - szólt lassan, mint aki jól megrágta, amit egyszer kimond - nem is gyerekdolog az urak akaratján eligazodni.
Sok mindenféle jut nekik eszükbe , ami hiába, csak nem fér a szegény ember fejébe.
Ugyan, mondd meg, mire való ez is, így költözködni előre-hátra a halottal?
Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár ott.
- Én is csak a'mondó vagyok.
Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó a föld.
- De hát az urak dolgából még a pópa se tud kiokosodni.
Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett.
Végre Juon szólalt meg:
- Nézd, ez a föld az.
Innen, odáig.
És a hüvelykujjával mutatta a határt.
- Hát aztán, hogy' lesz? - kérdezte Gyorgye.
- A jegyző úr nem akarja a dolgot?
- Nem tudunk megalkudni.
Azt kívánja, hogy még egy szekér kukoricát adjak ráadásul.
Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged.
Azt mondja , hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.
- Te már most is gazdag ember vagy, Juon.
- Dehogy vagyok, Gyorgye.
Ami van, az mind az asszonyé.
- Mindegy az, Juon.
- Igen, ha gyerekem volna.
De ha nem ád az isten!...
Látod, te többre vihetnéd , mint én.
Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a Flórát?!
Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, amennyi nekem van.
Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember.
Egy egész ládája van, teli pénzzel.
Gyorgyénak a szeme csak úgy fénylett a sötétben.
- Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne kívánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak.
Ha fuvarba kell járnom, akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.
- Gondold meg a dolgot, addig, amíg nem késő.
Az öreg Traján már nem él sokáig , s azutánazt teszed, amit akarsz.
Megint elgondolkoztak.
Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból.
Hátranéztek, hogy nem valami káprázat űz -e velök játékot?
Nem.
A harmadik kocsi csakugyan megállott.
Valaki kiszállott belőle.
S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe kanyarodott a másik két szekérnek.
- Mi az? - kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, amint mellettük elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.
Az oláh a vállát vonta s csak annyit felelt, hogy:
- Kiszállott és előre küldött.
De ekkor már Juon is tisztában volt a dologgal:
- Vagy úgy!
Gyalog akar a halott után menni.
Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek; sehogyse tudták megérteni, miért megy az gyalog, aki kocsin is mehet?
Egyszerre csak Gyorgyénak majd kimeredt a szeme a nagy bámulattól.
- Nézd csak - szólt Juonhoz.
- Az ám, úgy jár, mintha részeg volna.
- Most meg kitárja a karjait, mintha meg akarná ölelni a halottat.
- Nini, most meg szól hozzá!...
Még a lélegzetük is elállt.
Egy darabig nem mertek hátranézni.
- Hallod - szólt Gyorgye s oldalba lökte Juont -, mintha siratná!
- Úgy legyen az isten irgalmas hozzám, csakugyan siratja.
- Fiatal személy lehetett - szólt Gyorgye.
A fuvarosok eközben sorra letértek az országútról; a kocsisor bekanyarodott az erdőbe.
A mély, vízmosásos, hegyi úton a szekerek csak üggyel-bajjal vánszorogtak előre.
Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt.
A jószág mindig megsínylette ezt az utat.
A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált.
Juon a fülére húzta báránybőr-sipkáját, mert az eső csípte az arcát.
Gyorgye is úgy cselekedett.
Juon nem állhatta meg, hogy néha-néha, lopva, hátra ne pislantson.
Vajon nem maradt -e el az az ember?
Nem bukott -e el valami szakadékban?
Nem.
Ott volt még most is.
A fuvardíjat nem fenyegette semmi veszedelem.
Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat.
A hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok.
Az első kocsi lámpája csak arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.
Az eső egyre sűrűbben szitált.
Az ember csak ment a halott után, hajadonfővel, és érthetetlen szavakat sugdosott hozzá.
Juon és Gyorgye halkan beszélgettek.
- Tudod, az úgy lesz - szólt Juon -, hogy kialkudod az öregtől a fél-szesszió földet, s azután elveszed a Flórát.
A fuvarról nem is beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megígéred, hogy isten neki, eljársz fuvarba is .
Később úgyis csak azt teszed, amit akarsz.
Ha akarod, elmész fuvarba, ha nem akarod, hát nem.
A Milicával meg ne is törődjél.
Ha nagyon sokat nyafog , kikergettetjük a faluból, a porontyaival együtt.
Kicsinálja azt a domnu jegyző.
Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna.
De aztán csak a fejét csóválta.
- Ez mind nagyon jó volna - felelt aggodalmasan -, de nehezen fog menni.
Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett.
A szürkeség, ahajnal első híradója, kezdte ébreszteni a madarakat.
S a távolból feltűntek a vasúti őrház egy mintára rajzolt, ismert vonalai.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE