Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Abban a pillanatban hangos beszédet hallottunk a vasuti kocsi folyosóján.
Hirtelen kiszöktem a Laczi karjai közül épen mikor meg akart csókolni, mert az a valaki a ki a második osztályból átjött az első osztályba, egyenesen kinyitotta a mi kupénk ajtaját, miközben hátra szólt:
- No, mondtam, ugy -e, hogy ő?
S Laczi felé fordult:
- Kedves uram öcsém, ejnye be örülök, hogy találkozunk.
Lám, lám, ki hitte volna?
Aztán megint hátra szólt:
- Tessék csak, főtisztelendő ur.
Jól megtermett, kövér, piros képü, szürkehaju falusi pap jött be utána.
- Nem ismeri Laczi öcsém? - szólt az előbbi szintén öreges falusi uri ember.
- A harangodi plébános.
No emlékszik már?
Laczi emlékezett, hogy volt már szerencséje.
S bemutatta nekem a másik öreg urat is .
Szabó János, a Hátszeghy Muki gróf nyugalmazott tiszttartója.
- És ez az öcsém uram kedves neje, ugy -e bár? - szólt a nyugalmazott tiszttartó.
- Hallottuk.
Gratulálunk.
S nagy, izmos kezével barátságosan megrázta a kezemet.
- Rómába megyünk a főtisztelendő urral - folytatta aztán letelepedve a mi kupénkban .
- Hát öcsém uramék hová szándékoznak?
- Mi is Olaszországba megyünk, - feleltem én Laczi helyett.
- No már ez derék, hogy igy összetalálkoztunk, kutya egye meg a macskát, - kiáltott föl nagy örömmel a tiszttartó.
- Ne hagyjuk már most egymást, öcsém uram.
Együtt majd csak könnyebben boldogulunk a taliánokkal.
A kalauz, a ki most bejött a jegyeinket átlyukasztani, bámulva meresztette szemeit a két betolakodott pasasirra s egyet rántott a vállán, mintha azt akarta volna mondani:
- Én nem tehetek róla, kérem, én nem eresztettem be ide senkit, hogy egyedül maradhassanak; de ha be tetszett ereszteni, hát ne tessék aztán a szegény kalauzt vádolni.
Kilátszott azonban a szemeiből az ellenséges indulat a két idegen iránt, a kik egy kis becsületesen megérdemelt borravalótól megfosztották s valódi kárörömmel sütötte ki reájok, hogy:
- Hiszen kérem, ez másod osztályu jegy.
Miért tetszett bejönni az első osztályba?
- Sebaj, - felelt kedélyesen az öreg tiszttartó; - rá fizetünk.
Igaz -e, főtisztelendő ur?
No már most láttuk, hogy ezek végkép itt akarnak maradni.
Laczi siralmas képpel tekintett reám, ugy hogy nem tudtam, megsajnáljam -e vagy nevessek rajta.
A kalauz még egyszer vállat vont, de most már nem oly ellenséges indulattal, hanem egész barátságosan, mert mikor vissza akart adni a kapott két tizforintos bankjegyből egy forint husz krajczárt, a tiszttartó jókedvüen legyintett a kezével:
- Tartsa csak meg magának.
Fölkeltek, hogy most már áthurczolják hozzánk a holmijokat is, de a tiszttartó visszanyomta a papot az ülésbe:
- Maradjon csak szent atyám, majd elhozok én mindent.
Láttam a Laczi arczán a keserves csalódást.
Bizonyosan azt gondolta magában: hát egy perczig sem maradhatunk magunk?
De most már nem állhattam meg, hogy ne nevessek a Laczi kétségbeesésén.
Ugy kellett a zsebkendővel eltakarni az arczomat.
Az alatt a tiszttartó átczipelt mindenféle táskákat, kicsiket, nagyokat, botokat , esernyőket s két hatalmas farkasbundát.
- Nem kell hinni az időnek, nagysádkám, - fordult hozzám, mikor észrevette, hogy elmosolyodtam; - a bunda mégis csak bunda.
Igaz -e, szent atyám?
A főtisztelendő ur is azon a véleményen volt.
Még nem hagytuk el a fagyos szenteket , még csak május elején vagyunk.
Az idő igaz, hogy gyönyörű és ez az est is oly lanyha volt.
Kinyitottuk az ablakot s beeresztettük az üde tavaszi levegőt, mely magával hozta a virágzó fák illatát.
- Sok gyümölcs lesz az idén, - szólt a főtisztelendő ur.
- Dombházán jártam a mult héten, - vette át a szót a tiszttartó.
- Az alma meg a szilvafák ugy meg vannak rakva virággal, hogy gyönyörűség nézni.
S egyszerre olyan vágy szállt meg, ugy huzott valami Dombháza felé és a mi gyümölcsös kertünk felé, hogy egész Olaszországot odaadtam volna érte.
Képzeletemben föltüntek a jól ismert fák, melyek közt sétáltunk és szerelmünkről beszélgettünk, mig a mama a Laczi anyjával a lugosban ülve, azt hitték, hogy az almát nézegetjük, le lehet -e már szedni.
Mintha még most is hallanám a Laczi susogó szavát:
- Szeret?
És megkérdezte százszor is egymás után:
- Szeret?
S most itt ülünk egymás mellett, egymásé vagyunk örökre s a nap minden pillanatában megkérdezhetjük egymástól: Szeretsz?
Többé nem választ el senki egymástól.
Nem ám, csak ez a két öreg ur, a ki ide telepedett hozzánk s azt hiszi, hogy nekünk is olyan nagy örömet szerez az mint nekik, hogy eldiskurálhatjuk együtt az éjszakát.
Laczi egyre nézegette az óráját.
Elmult tiz óra, tizenegy, fél tizenkettőre.
- Nem álmos bátyám? - kérdezte végre a beszédes öreg urat.
- Nem én, öcsém, - felelt az dicsekedve.
- Ki birom én akár egész éjszaka.
A plébános azonban mégis azt gondolta, talán nekünk jó lenne pihenni.
Arra aztán a tiszttartó is igy szólt:
- Ne zsenirozzák magukat, nagysádkám.
Csak tessék lefeküdni, kinyujtózkodni.
Mi majd a szent atyával ide huzódunk a sarokba.
Tudunk mi ülve is aludni.
Igaz -e, szent atyám?
De előbb még kibontott egy kis táskát az öreg ur s kihuzott abból egy palaczkot:
- Nagyon finom baraczk pálinka.
Merem kommendálni.
Igaz -e, szent atyám?
Magam főzése .
Igy lefekvés előtt egy korty nagyon jót tesz.
Megköszöntük szépen.
Nem iszunk.
- Tiszta finom baraczk pálinka kajszin baraczkból, - ajánlgatta ujra.
De mikor látta, hogy minden kinálás hiábavaló, megcsóválta a fejét s a plébánosnak nyujtotta át a palaczkot, a ki huzott belőle egyet s aztán ujra bedugta a palaczkot a táskába.
Nem tudta, hogy mivel kináljon hát meg bennünket:
- Egy kis jóféle tepertős pogácsával szolgálhatok?
Hideg borjuhus is van nálunk , talán abból inkább tetszenék?
Ejnye, ejnye, hát semmi sem tetszik?
Semmikép sem birt megnyugodni ebben, de azzal vigasztalta magát végre:
- No majd holnap reggel.
De ha már egyébbel nem szolgálhat, legalább a bundáját akarta rám tukmálni:
- Pompás alvás esik benne, nagysádkám.
- Köszönöm, nem fekszem le, - mondtam mosolyogva.
- Nem álmos, ugy -e? - kapott rajta az öreg tiszttartó.
- Én sem.
Hogy is alhatik az ember ilyen gyönyörü holdvilágos éjjel?
Laczi öcsém azért feküdjék le, ha tetszik , oda ni.
Majd mulattatom én addig a nagysádkámat.
Lassanként azonban el-elakadt a szava, szemhéjai lecsukódtak, szunyókált.
A főtisztelendő ur már javában aludt, hallatszott hortyogása is.
Akkor Laczi, a ki ott nyujtózkodott a szemközt lévő ülésen, hirtelen fölemelkedett s oda csuszott hozzám.
- Nem, nem, - toltam őt el magamtól; - meglátnak.
- Csak egyetlen egy csókot, édes, - könyörgött.
Nem lehetett.
- Csitt, hallgasson!
Üljön szépen a helyére.
S visszanyomtam az ülésébe.
Épen jókor.
Mert a tiszttartó ur ismét kinyitotta a szemeit s most már el sem szunnyadt többé.
Éjfél után két óra körül járt az idő.
Közeledtünk Pragerhofhoz.
Ott át kell ülni a Bécsből jövő gyors vonatra.
- Felköltöm a papomat, - szólt az öreg ur.
S felköltötte.
Laczit nem kellett költeni, mert az ugy sem aludt.
- Most vigyázzunk, öcsém uram, - szólt a tiszttartó, - együtt maradjunk, el ne tévedjünk.
Jaj, be szerettünk volna megszökni, csak tudtunk volna.
De az öreg ur Argus szemei elől nem lehetett menekülni.
A plébános sem távozott egy talpalatnyit sem oldalunk mellől.
A hordárok leszedték a sok czókmókunkat, aztán mikor megérkezett a bécsi vonat , fölrakták oda.
- Együvé tegyenek mindent, - utasitotta őket tört németséggel az öreg tiszttartó.
Együtt ültünk hát ujra s folytattuk utunkat a két lerázhatatlan utitárssal.
Bele kellett nyugodni.
Laczi még tréfálni is kezdett velök:
- Nem maradt le, bátyám, valamelyik farkasbunda?
Biz az nem maradt le; hanem a mint körülnézünk, hát tyüh! az én kalapskatulyámat sehol sem látjuk.
Kétségbeesetten keresem.
Nincs sehol.
Ott maradt a pragerhofi hordároknál vagy valami idegen kupéba tették.
Mit csináljak már most?
Laczi boszusan mormogott valamit, hogy az asszonyok nem tudnak kalapskatulya nélkül utazni.
Ehol ni az eredménye.
De én egészen oda lettem.
A gyönyörü uj kalapom.
Még soha sem volt ilyen kedves kalapom, soha a melyik ilyen jól illett volna nekem.
Nagyon sajnáltam a kalapomat s olyan szerencsétlennek éreztem magamat, a milyen szerencsétlen csak lehet egy fiatal asszonyka, kit nászutazása első napján mindjárt ilyen csapás ér.
Különösen bántott a Laczi magaviselete, a ki olyan föl sem vevést tanusitott:
- Eh, hát egyik kalap olyan mint a másik kalap.
Elveszett, hát elveszett.
Majd veszünk helyette mást Velenczében.
Könnyü volt azt mondani, de azzal nem lehetett engem megvigasztalni, mert olyat egész Velenczében nem kapunk és a miért nekem olyan nagyon kedves volt az a kalap, hát azért, mert az én jó apuskám vette, ő választotta.
- De magának persze mindegy.
Mit bánja maga!
Laczi kényelmetlenül fészkelődött az ülésén s szavamba vágott:
- Ne boszantson már tovább azzal a kalappal, Erzsike.
Hát mit tehetek én róla!
Az öreg tiszttartó segitségünkre jött:
- Lehet sürgönyözni.
Megkerül az.
Ne busuljon, nagysádkám.
Én is elvesztettem egyszer a tajtékpipámat, a kupéban maradt, sürgönyöztem s harmadnapra megkaptam.
Igaz -e , szent atyám?
- Igaz, - erősitette a plébános is.
- Sürgönyözni kell.
Kikerestük a vasuti utmutató könyvünkből, hogy hol áll meg annyi ideig a vonat, hogy egy sürgönyt föl lehessen adni.
Steinbrücken: tiz percz.
Ott majd reggelizni is lehet.
De az még nagyon messze van.
Odáig megéhezünk.
Harapni kéne valamit.
A főtisztelendő ur s a tiszttartó már nem beszéltek egyébről, csak a reggeliről , mintha Steinbrückent csak azért kerestük volna ki a könyvben, hogy megtudjuk, mikor reggelizhetünk.
Bizonyos, hogy odáig enni kell valamit, azt határozták.
Már kivilágosodott, itt az ideje, hogy az ember a gyomrát rendbe hozza, mert semmi sem veszedelmesebb mint éhes gyomorral utazni.
A plébános kivette a zsebéből a breviariumát s hamarosan elolvasta a reggeli imádságát, aztán barátságosan intett a tiszttartónak, hogy no most már ki lehet nyitni a táskát.
Mindenféle elemózsiát szedtek ki belőle: hideg borjuhust, szalámit, sonkát, kenyeret és pogácsát.
A tiszttartó kinyitotta a kését, előmbe teritett egy szalvétát s engem kinált meg legelőször.
Nem voltam éhes, annyira nyomta szivemet az elvesztett kalap; de az öreg ur biztatott, hogy ne busuljak, bizonyosan megkerül az a kalap, és oly barátságosan kinálgatott, hogy végre vágtam magamnak is, meg Laczinak is egy-egy darabka sonkát meg kenyeret.
Oda adtam neki a kezébe, miközben az ujjaink egymáshoz értek s összekapcsolódtak.
Ez volt a néma kibékülés.
És arra olyan jó kedvem kerekedett, hogy már a kalapra is alig gondoltam, csak arra gondoltam, hogy most már nem haragszunk egymásra s ismét szeretettel, mosolyogva nézünk az egymás szemébe, mialatt susogva szólunk, ugy hogy a két öreg meg ne hallja:
- Édes!
- Édes!
Nagyon jó étvágygyal megettük a sonkát.
Meg kellett kóstolnunk a pogácsát is.
Jó, megteszszük, de csak ugy, ha megigérik, hogy egyszer nálunk vacsorálnak Dombházán, a tiszttartó bácsi is meg a főtisztelendő ur is.
Mind a ketten a kezembe csaptak:
- Szentül megigérjük, nagysádkám.
Olyan barátságra léptünk, mintha isten tudja, mióta ismernők egymást.
A baraczk-pálinkájokat is megkóstoltuk.
Olyan volt mint az égő tűz.
Rögtön elkaptam a szájamtól, a min nagyot nevettek.
Még Laczi is.
Gyönyörü vidéken mentünk át.
Sziklás hegyek, kies völgyek, nyájas faluk, kis városkák, némelyike rovátkos bástyafallal körülvéve, fent az ormokon várromok.
De azért nem tudtam igazán gyönyörködni, mert mindig eszembe jutott, hogy mennyivel kedvesebb volna ez az utazás, ha igy kettecskén ülhetnénk ebben a kupéban, uti társak nélkül.
Mert mondhatom, hogy nem valami nagyon kellemes egy fiatal párnak, a kik most jönnek az esküvőjükről, igy ülni itt két öreg ur közt a nélkül, hogy mozdulni mernének.
Láttam, hogy harapdálja az ajkait, s hogy pödörgeti a bajuszát szegény Laczi, és hogy mérgelődik magában.
De egy kicsit nem árt neki, annál jobban meg tud majd becsülni , ha nem könnyen juthat hozzám.
Várj csak, várj szépen a sorodra.
Ugyis haragudnom kellene még a kalapskatulyáért, mert végre a férj dolga és nem a nőé, hogy a kalapskatulyára vigyázzon, ha Olaszországba viszi nászutra a feleségét.
Az az elveszett kalap folyvást háborgatott s ha egyidőre ki is vertem a fejemből , megint visszatért és akkor elrontotta nekem a legfestőibb tájt is, sziklát, fenyvest , mindent.
Hátha nem kapjuk vissza?
Hátha elvitte más valaki?
Nem hagytam békét Laczinak, mig csak egy darab papirost elő nem keresett a zsebéből meg egy czeruzát, hogy megirja a táviratot.
Kisült, hogy ez nagyon helyes intézkedés volt, mert az én segitségem nélkül soha el nem birta volna késziteni azt a német táviratot.
Igy aztán, hogy én mondtam neki a szavakat, a miket nem tudott, hát csak elkészült valahogy.
Steinbrückenben leszálltunk mindnyájan kávézni.
Laczi előbb elment, hogy a táviró hivatalt keresse föl.
Azonban alig ültünk le s alig hozzák a kávénkat, hát csöngetnek s kiabálnak a kalauzok:
- Beszállni!
Beszállni!
Ugy történt, hogy a vonat majd negyedórai késedelemmel érkezett Steinbrückenbe s most hamar tovább kellett indulnia.
Ott hagytuk a kávénkat és siettünk beszállni.
De én a fele utjáról visszafordultam.
- Jaj, hol maradt Laczi?
- Már bizonyosan beszállt, - sietett megnyugtatni az öreg tiszttartó.
- Csak hamar , nagysádkám, mert mindjárt lemaradunk!
Tetszik látni, hogy már senki sincs a perronon, mindenki beszállt.
Oda néztem, nem láttam senkit.
Laczinak csakugyan be kellett már szállni.
Hiszen hallhatta a csöngetést.
Szaladva elértük a kocsinkat s csak épen annyi időnk maradt , hogy fölszállhattunk.
Már akkor harmadikat csöngettek.
A vonat elindult.
Remegő szivvel, lihegve belépek a kupéba.
Szent isten!
Laczi nincs ott.
Olyan rémület szállt meg, hogy a robogó vonatról le akartam ugrani s ha a plébános és a tiszttartó meg nem ragadnak, hát bizonyára le is ugrom.
Ők ketten támogatva bevittek a kupéba, a hol szivszaggató sikoltással lerogytam az ülésre.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE