Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jókai Mór
A kétszarvú ember
Keletkezés ideje
1852
Fejezet
11
Bekezdés
1191
Mondat
1870
Szó
31624
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
II. A RÉM
A nap még fent volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már.
Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, amit kikeltsen , csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelíd, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, s számbaveheti a pásztor : hánnyal fogyott? hánnyal szaporodott?
Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb, óriás sziklafalak merednek fel kétfelül, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyílásai tátongnak elé .
Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bércek egyszerre csak összeomlanának!
Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy elhallgattak, csak az öszvér csengettyűje ád dolgot a visszhangnak s az utasok után legördülő kavics.
Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az utat , melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s amint egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az utat, hogy az mellette elhaladva alig enged két jó arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s aki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.
Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra tekingettek.
- No, gyermekek, - szólt az oláh kalauz -, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap el bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.
A fiú bosszankodva hallá a figyelmeztetést, s amint a sziklához érve még egyszer hozzáfordult a kalauz, intve őket:
- Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami , hanem titeket.
Károly csak azért is dacosan levevé nyakából mandolinját, s egy víg akkordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:
" Sárga ló, sárga ló, aranypatkó rajta !"
Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:
- Jézzu Mária!
Ahol a kétszarvú ember!
Mindnyájan odatekintettek.
Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.
Úgy, ahogy a török által leíratott: lábai, szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokaiból két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetett adott különben oly szelíd arcnak, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt még emberi vágyakat is lehete látni.
Amint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes, meghajlott szarvai élesen kitűnve az alkonyég színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; - Katalin paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arcát bátyja kebelébe, ki vadul tekintve hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.
De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát , arca elsápadt, ajkai szótlanul nyíltak meg rebegve, melle zihált, szó nem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s nekirohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz , ott térdre bukott, megragadta annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sírásé, minő annak sírása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre mint a zápor, megeredt szeméből a könny, s akkor minden ízében megrendülve kiált fel:
- Ez az atyám!
A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból.
Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmúlt arcáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá.
Ő nem ismert apjára többé.
Azokhoz a szép szemekhez, ama szelíd, mosolygó archoz, mely az ő gyermeki szívében élt felőle , oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedül ő fog apjára találni és senki más nem.
De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát , szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki , hogy ismerjen ő is reá!
A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.
- Emberek! jó emberek!
Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; - ember , mint én és ti vagytok; meggyalázva, elcsúfolva, emberalakjában megrontva, de bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; óh, de én megismerném apámat , ha arca össze volna is törve; hát te?
Ilonka!
Nem látod -e őt?
- Leányom! - rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a szíveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.
- Jer, szállj le onnan! - kiálta fel az amazon - ha ember vagy és Istent hiszesz , szállj le hozzánk!
Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kísérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.
Az ember lejött, s letérdelt leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát , szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arcát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arcát annak keblébe rejté.
- Irtózik tőlem, - susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:
- Hol jártok itt?
Miért jöttetek ki Erdélyből?
- Kétszer küldtük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.
- Későn érkeztetek vele - szólt az ember lecsüggesztett fővel.
- Óh, apám - sóhajta a gyermek -, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.
- Koldulva! ti? - kiálta fel az ember - hát barátom, kit megbíztam, hogy vagyonaim egy részét eladva azt küldje el : Pozsgai nem - él - e?
Hát nőm elfeledett -e?
- Barátod! - kiálta dühösen égő arccal a gyermek.
- Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbízásod szerint.
Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád - a túlvilágon.
Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.
- Úgy van, apám.
Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük , hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.
Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.
- Óh, asszonyom, azok iszonyúk, amik énvelem történtek; de te légy áldva százszor , hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mint ha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek ők többé.
- Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad - szólt szilárdul a delnő -; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem ujjmutatása -e a mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni , és visszasegítend hazádba?
- Lehetetlen! - én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs lánc, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, ami itt homlokomon van...
Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.
- Mely kéz tette e csodát veled?
Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:
- Óh, asszonyom!
Neked biztosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta, és arcodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kísérteteket kevernek, s megingatják benned a hitet.
- Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak.
Ha borzalom hallani, amit mondasz, gyermekeidet küldd félre.
- Én hallani akarom azt, apám! - szólt a fiú fenndobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak darócöltönyébe arcát.
- Halld tehát, amit hinni nehéz.
Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam.
Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.
Ez emléknél elfogult az ember hangja, s szemeibe könnyek tolultak.
- A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhulott a szép nemes had, s aki élve maradt , azt rabszíjra fűzték, s elhurcolták messze országokba.
E sors ért engemet is s legjobb barátomat, Pozsgai Ferencet.
Gyermekkori barátom volt , asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harcoltunk, egy láncra voltunk verve.
Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kiknek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat sietve megküldeni, de amely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt ítélt a murzára, s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá.
Ez utóbbiak közé tartozánk mi is.
És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volna ördögnek.
E szorongattatásunkban mi nehány száz rabok, ami pénzecskénk volt koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk azon szándékból, hogy egyet magunk közül kiváltunk, s azt hazaküldve Erdélybe meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, amennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk.
Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait.
Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztény, és mindnyájunkat szeret.
Mi kiváltók e férfit, s elküldtük Erdélybe, és vártunk, vártunk sokáig, egyik napról a másik napig; a napokból évek lettek, és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk...
Az ember elfulladt a beszéd és fájdalom miatt.
- És e becsületes ember - szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét - elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverve házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért, és gazdáikat rabságba hagyta veszni .
[ 4]
- Úgye, Istenhez kiállt e szó, asszonyom?
- És Isten keze nem rövidült még meg.
- Nem zúgolódom.
Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat , miket másutt a cigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vígasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni .
Egyetlenegy nem hagyta el hitét.
A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hízelge , majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én istenben vetém reményemet, s dacoltam vele.
Ekkor írtóztató bosszút esküdött fejemre, és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat, s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat erősen rászorítva, úgy, hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve elválaszthatatlanul, amint látod .
[ 5]
Katalin elsápadt az iszonyat miatt.
Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kisleány pedig féltében elaludt apja ölében.
- Ugyanekkor - folytatá a rab - egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé.
Akkor ezen vadonba bocsáta el: "itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, aki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat !"
E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez íme hasonlatos vagyok.
Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.
- Menj vissza gyermekeiddel az én jószágomra, szolgáim egy része vezetni fog, és magam elmegyek a seraskierhoz.
- Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.
- De én váltságdíjat ajánlok neki, s akkor elbocsát.
- Alig hiszem.
- Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.
- Óh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna.
Menj vissza gyermekeimmel, és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben élni fogok és elmúlni, s amíg élek, érted és őértük imádkozom.
- Nem, nem - szólt a fiú -, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.
- Őhozzá könyörögni?
Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?
- Jehova Istenre! - kiálta az amazon, büszkén kardjára ütve.
- Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni!
A Jehova névre felderült az ember arca.
Hévvel ragadá meg a hölgy kezét.
- Te keresztyén vagy?
- Én is megtartám hitemet annyi kísértet között - válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.
- Úgy bizom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz -e, az előttem közönyös dolog.
- Amit Isten akar, az teljesülni fog.
- S nem kell -e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban, hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja?
Ki tudja, hátha kiszabadulnék innen, nem lenne -e belőlem kegyetlen, bosszúálló ember, ki véres visszatorlást gyakorol azokon , akik így bántottak, nem lennék -e ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?
Károly szólni akart valamit, arcán átfutott a pír; tán azt akarta mondani:
- Az leszek én!
Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.
- Amit Isten végzett, s amiért angyalok imádkoznak, az meg fog történni.
- E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott.
- Most végy búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket.
Négy nap múlva ismét visszatérünk, várj reánk e helyen, ha velünk jőnöd veszélyes.
Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit, s azzal megrázva Katalin férfiasan nyújtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei karjai közül, s ismét felment a sziklaköbre.
Katalin inte kísérőinek, hogy menjenek tovább.
A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:
- No, ezeket megvette az ördög.
A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával köszöngetett vissza , Ilonka csókokat hányt pici kezeivel.
A kalauz, bármennyire félt is, hogyha hátra talál nézni úgy marad a feje, mégsem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s amint megpillantá a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arcát imára kulcsolt kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:
- Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE