Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Pillangó
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
25
Bekezdés
2137
Mondat
3569
Szó
36189
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
2
Zsuzsika boldogan bújt be a zörgő, jó illatú szalmába, s fejére húzta felső szoknyáját.
Úgy összekuporodott, mint egy kis sün, és folyton kacagott, kacagott.
De hogy eljött utána a csordakúthoz!
Ő tudta, hogy jönni fog, azért ment úgy, hogy a legények lássák, hiszen mehetett volna a korsóval úgy is, hogy a kazal eltakarja, és akkor senki sem megy utána, de ő csak azért is egyet került, s ott ment el a zabszalma mellett.
És a pillangó után mikor szaladt, akkor is azért szaladt, és vissza is nézett, és a szemük találkozott, de még akkor nem tudta, hogy utána fog jönni, még akkor semmi sem volt, és most egyszerre minden készen van.
Jól bebugyolálta a fejét kis kék kartonszoknyájával, nem mintha fázott volna a feje , hanem éppen azért, mert rettenetes hősége volt.
És mert nagyon kacagott.
Istenem, de boldogság, de jó, de boldogság.
És hogy kérdezgette, ki lyánya vagy? "nem a Hitves Pálé ?"
És ő nem mondta meg.
Minden szava s minden mozdulata eszébe jutott , de nem sokat gondolkozott rajta, csak átadta magát a nagy melegségnek, a boldogságnak és a kacagásnak.
Reggelre hűvösre ébredtek; jobban bevackolódott ki-ki a szalmába, lányok összebújtak , s egymást melegítették.
Zsuzsika nem tudott többet elaludni, a tegnapi furcsa estére gondolt.
Lehunyta a szemét, hogy az álmot folytassa, összébb kuporodott, hogy meleget érezzen a szíve körül.
Valami igen jót, jó érzést, titkot akart megmelengetni a szívén.
Hirtelen fölpattant a szemhéja, tágra nyílt szemmel nézett az égre, s egész teste megkeményedett.
Most, most értette meg, mi történt: győzött !
Az történt, amit ő akart.
Istenem, nem is hitte volna, hogy ez lehetséges, szerelmes lett a fiú.
Szerelmes lett, szerelmes lett, szerelmes lett a fiú.
Most már bátrabban kacagott: csak vigyázni! el ne repüljön a markából.
Összeszorította a markát, s megérezte benne a fogott pillangót.
Azt is, ugye, milyen óvatosan fogta meg.
Utánaszaladt, s mikor az leszállt egy katángkóróra, hopp , elkapta.
Aztán kezébe vette, ujjai közé, félve, féltve, hogy baja ne legyen, és aztán eleresztette...
Mért vette volna le a fejét, mi haszna lett volna abból.
A fiú megölte volna...
Hm, jó lesz vigyázni!
A fiú megölte volna!
Ez őtet is megölné, ha megfogná!
Jó lesz vigyázni!
Levenné a fejét!
Összeharapta vékony kis szája szélét, és csintalanul kacagott.
Jobb lesz az csak így , hogy ő fogja meg a fiút, ne az őtet.
De jó, de jó, hiszen már olyan régen nézi, ez a legkellőbb fiú az egész gépnél, ez tetszik neki szíve szerint a legjobban, ezt jól meg kell fogni, ujja közé venni , simogatni, cirógatni, lépegetni, kínozgatni.
Már harapja is, széthúzza ajkát, s fogacskáit összeharapja, várj csak várj, te fiú , még keserves lesz neked a világ, a nagyvilág, ez a szép, nagy pusztai világ.
A nap első sugarai felszöktek az égre.
Kiáltások hallatszottak, itt is, ott is ; felkeltek, ő is felállott, megrázta magát, s még hétszerte szebb lett; a töreket , pelyvát kikefélte tenyerével ruháiból, s megmosdott a korsó vizében, nedves arcocskája csillogott a reggeli fényben, s szemei nevettek, mint hajnalban a virágok.
Mikor a géphez állottak, látta Jóskát, aki éppen a nagy kádnak dőlt neki, ki akarták dönteni a vizet, de a gépész megállította őket, egy percig nézte a csoportot, akkor elfordult, éppen abban a pillanatban, mikor a legény idepillantott.
Lesunyta fejét, és úgy futott el mellettük, mint egy kis macska, mint akinek semmi köze hozzájuk, de minden porcikája tudta, hogy nézik, és örült neki, és mutatta magát, ilyen korán hajnalban már kívántatta magát.
Aztán lassan tüzet raktak a gépben, kezdett gőz füstölögni körülötte, a kormos fűtő olajos, kék ruhájában pipázva kaparta a nagy vasfogóval a kazánban a tüzet.
Jóska ott maradt a gépnél, ez Zsuzsikát sértette, el is röstellte magát, mert úgy képzelte , neki csak meg kell moccanni, csak mutatni kell magát, és a legény már repül utána.
Érezte, hogy még sincs olyan nagyon kész a dolog, és ez már rögtön mérgessé tette.
Mikor beállottak a gép körül, hogy már elkezdődött a munka, gereblyével a törekben állt, és kapargatni kezdte.
Nem szól a gyalázatos, nem szól.
Hm, de kialudta magából az éccaka!
No, megállj:
- Sándor!
Sándor! - kiáltott fel visítósan, csengősen a kazalra egy legénynek, aki fent volt a magas kazal tetején, kazalrakó.
- Mi kell hé?
- Megcsinálhatná a gereblyémet!
- Mér?
- Mer beteg!
Mozog!
- Ha mozog, a jó, a jó, ha mozog!
Zsuzsi nevetett, s tovább gereblyélt.
Később odaállt mellé Jóska.
Odaállott egész melléje, és erősen nézte őt, és ő befogta a száját, görbén elhúzta, és nem látta senki, hogy nevet belől.
- Mi baja a gereblyédnek?
- Semmi.
- Mozog?
- Mondom, hogy semmi.
Jóska ránézett.
- Hát ha semmi, semmi!
Avval otthagyta.
Zsuzsika nevetett magában.
Töri mán a frász - mondta -, de csak hagy törje, fogja a még jobban is.
Hallotta, hogy Jóska azt mondta a másik legénynek:
- Milyen emberek vótak rígen a világon!...
Óriások!...
- Mír? - kérdezte a másik legény.
- Nízd meg a fogát... - s kivett a régi lajbizsebbül egy csontot, egy opálos zománcú mammutfogat, amit tavasszal talált, mikor ásni volt a múzeumi igazgató, Zóltai úrral, s azóta itt van a zsebében - tisztándokon ebből is megtetszik.
A másik legény csudálkozva nézte.
- No még ilyet nem láttam - mondta -, mióta bokrára kötötte a bába a kiscsikó gyeplőjit.
És álmélkodva emelgette a tenyerében a nagy fogat, amely akkora volt, mint egy hüvelykujjnak az első perce.
- Még ezen állhatott csak takarosan a bagó - tette hozzá.
- Ez osztán zápfog, a fene egye meg - nevetett fel Jóska is, és Zsuzsikára nézett.
Zsuzsika fellesett a kendője alól, s látta, hogy a fiú őt nézi.
Összeszorította a száját, és egyet hunyorított.
- Esz téged, téged esz, nem azt az izét - mondta boldogan magában.
- Ugye, Zsuzsi - és még oda is szólt.
Zsuzsika úgy tett, mintha nem is ügyelt volna oda.
- Mi a?
- Gyere mán, nízd meg - mondta a másik fiú -, még e csak a cubák!
Odament lassan, kíváncsian, fél szemmel leskelődve, de nem érdekelte az őskori fog , Jóskát nézte.
- Egy hótt szittyának az állkapcájábul van e - mondta magyarázva Jóska.
- Neked adom.
Zsuzsika nevetett.
- Minek a nekem?
De a kezébe vette s babrálta, egyszer csak kettéesett a fog.
Egy nagyobb s egy kisebb darabba.
- Gyűtik az íjet - magyarázta Jóska.
- Vajon mi vígre?
- Hát tudod, Atilla ősapánk sírját keresik, három koporsóba van eltemetve, a külső vas vót, a középső ezüst, akibe meg a testit tették, arany.
- Inkább abbul leltél vón meg egy szeget - mondta a másik legény.
Zsuzsika csak nézte, s csendes utálattal tartotta a kis kezében a mammutfogat; de furcsa lehetett az a régi világ, mikor még ezen a földön nem cséplőgép búgott, hanem ilyen nagy fogú emberek jártak.
Milyen lehetett azoknak a feje meg a keze, lába.
Hirtelen eldobta, mint bogárt, a darabba hullott fogat a törek közé, s tenyerét a szoknyájába dörzsölte.
A fiúk nevettek rajta, hogy úgy megijedt.
- Filsz tülle, Zsuzsika?
Nem szeretnél egy ilyen nagy fogú gavallért?
He ?
Zsuzsika!
- Mán a nevem is tudja?
A legény megállt.
- Tudom.
Irígyled?
- Legyen boldog vélle.
A legény csiklandósan nevetett.
Később odajött hozzá.
- Boldog lennék, ha te is akarnád.
- Mit? - mondta Zsuzsika.
- Hogy én boldog legyek vélled.
Aztán csendesen, suttogósan szólt.
- Nem muszáj neked a kazal alatt hálni.
- Hát hun?
- Hát másutt, ahun jobb szeretsz.
- Ó, mennyík má.
- Zsuzsi, Zsuzsikám, az iccaka majd megdöglöttem miattad.
- Mír?
- Szerettelek vóna.
- Mír szeretett vóna?
- Csak.
- Hogy ilyen majom vagyok?
- Igen.
Nevettek.
A lány a gereblyével kapargatta a töreket, az már meggyűlt.
A legénynek is vissza kellett menni a maga helyére, nagyon ontotta a szalmát a cséplőgép, ilyen jókor reggel.
De egész nap így ment, a fiú minden percen odasomfordált a lányhoz, és szólogatott neki.
Este azonban Zsuzsi még jobban bebújt lányok közé, s az orrát se dugta ki.
Mikor vízért kellett menni, világér se ment volna; egy öregasszony ment el, ő pedig leste , leste a fiút, látta, hogy megindult őkelme a sötétben a korsóval a kútra siető nő után.
Aha!
Most azt hiszi, hozzám kvalifikál - kuncogott Zsuzsi -, azt hiszi, mindennap papsajt - s nagyon kacagott, mikor Jóska mindjárt visszafordult, lehetett látni a dobogásán, hogy mérges.
Később dalolt is, azt dalolta, hogy
Séj, haj, repül a madár, Séj, haj, a lány csapodár, Megijesztem a madarat hajahaj, Megölelem a babám, hogy belehal .
Öleled a nagyanyád - nevetett Zsuzsika a szoknyája alatt, mert a felső szoknyáját szokás szerint fejére borította.
Boldogan hunyta be a szemét.
- Te, a Darabos Jóska utánad ment a kútra - mondta neki egy lány, aki mellette feküdt.
Benne elállt a vér.
- Még mi - mondta aztán.
A lány nevetett.
- Igen.
- Jójány, elment az eszed!
Nem is ismerem.
Inkább alugyál.
Erősen behunyta a szemét.
Ez borzasztó, ha máris pletykába vették.
De kéjesen borzongott.
A fiúról már más is látja, akkor igaz...
Jaj, de jó...
De ha hallotta volna, amit Jóska mondott a másik rudaslegénynek:
- Az Isten áldja meg ezeket a lyányokat, úgy bolondítják az embert.
- Én nem törődök velek - szólt közönyösen a cimbora.
- Én se minddel, de van itt egy kis cafat, annak nagyon szeretem a szagát.
- A szagát?
- Aha - mondta Jóska, és röhögött.
Nem is álmodta még, hogy nem is a szagát szereti, hanem a lelkit.
A puszta pedig elkezdett észvesztően illatozni, kakukkfűszagú lágy szellő járt a mezőn, s Jóska, ahogy hanyatt feküdt a könnyű, friss, éles búzaszalmán, fölvetette szemét, a mélységesen mély égre, és a csillagokat nézte.
A csillagokat nézte, de valami hamis, hunyorító két lányszemet látott.
Be is csukta a szempilláját, mintha a csillagok elől bújna el, mintha belátna a lelkébe az a sok fényes szem...
Lélek néz onnan ?...
Jaj, istenem - mondta -, tik onnen fejülröl átláttok a kazal túlsó ódalára, nizzítek meg, ides komám: alszik-i mán a kis büdös?
Dehogy aludt.
Hogy tudna aludni egy lány, aki csak tizenhat órát dolgozott ma!
És aki felé titkos sugarak járnak a csillagokon át...
Jaj, azt a marha fejit - mondta magában a lapulevélnek, amely bokrosan az orrocskája előtt bűzölgött -, hát nem elment a vínasszony után a kútra...
Meg van a kótyagosodva tisztára.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE