ELTE regénykorpusz

Másnapra, a szellemóra párbeszéde után, már a délelőtti órákban bebocsáttatást kért Adél grófnénál Somkövy Albert, ki szintén »uj nemes« volt, de nem abból a fajtából , melyből Rózsay Félix.

Somkövy nagybirtokos volt.

A földből szivta (a nélkül, hogy a földet kiszivta volna ) gazdagságát.

De a gazdaság mellett magába szivta egyszersmind mindazt, a mit a magyar föld azoknak szivébe csepegtet, a kiknek kenyeret ád.

Folyvást a nép közt élt, és testében lelkében magyarrá lett.

Sok jótékonyságáért, melyet hiuság és külső zaj nélkül folyton teljesitett, az alkotmányosság visszaállitásakor, a nélkül, hogy kérte volna, magyar nemességet kapott, s innen kezdve a közügyekért még többet áldozott .

Arcza mindenki előtt első látásra rokonszenvet keltett.

Boldogtalanság tükröződött azon, és erős férfiasság.

Nem tudott szinlelni.

És oly óriási vagyonnal, mint a mennyi neki volt, nem is volt szüksége arra, hogy bárkinek is hizelegjen.

A kiket nem becsült, azokkal ezt épp oly egyenesen éreztette, mint a mily határtalanul gyöngéd és áldozatkész volt azok irányában, a kikben jót és szépet fedezett föl.

Kora 50 felé járt, de az idők nyomát nem engedte kiütni rajta a falusi élet friss levegője .

Egészen rustikus magyar volt, s a ki látta, nem hihette el, hogy apai ágon valaha zsidó volt a törzs, melyből ő kihajtott.

Pedig az volt.

S éppen az jellemzi, mennyire szerették őt még a félmüvelt falusi gavallérok is, hogy ezt még azok sem hitték el felőle, pedig azok az ilyet örömest elhiszik, hogy aztán botrányos gunyt üzzenek belőle.

Mert Magyarországon, ha valaki zsidóból igaz magyarrá akar lenni, annak a vidéken még mindig több gunyt és lenézést kell kiállani, mint kellene annak, a ki magyarból akarna lenni zsidóvá.

De Somkövy ki tudta kerülni ezt.

Mert nem kereste soha senki barátságát s viszont sohasem mulasztá el barátságot tenni mindenkivel, a ki ő hozzá közeledett.

A tulajdon cselédei nagyobb kényelemben és luxussal éltek , mint ő; mert ő csak annyi kényelmet igényelt magának, a mennyi a rendtől és a tisztaságtól elválaszthatlan.

Senki ugy a magyar irodalmat, művészetet, gazdasági és iskolai ügyeket nem pártolta, mint ő.

De mire másra is költött volna, mikor senkije sem volt?

- Egyedül állt.

A nősülésről nem akart hallani sem.

Ha társaság gyült össze nála, csak addig volt tevékeny házigazda, mig vendégei nélküle is el tudtak mulatni már.

Ilyenkor félrevonult egy szögletbe s elmerengett.

És ilyenkor sokszor olyan arczkifejezéssel nézett maga elé, mint Cypriáni gróf, mikor elveszett leányának keresése alatt már Lothárió lett belőle.

Somkövy távoli rokonságban állott Rózsayval s fiának Oszkárnak, ő volt a keresztapja .

Ebben a fiuban volt Somkövynek minden öröme, mert apjával sohasem rokonszenvezett .

Oszkárt, mig kis fiu volt, Somkövy minden nyáron kivitte magához, s ilyenkor nemcsak keresztapja, de ugyszólván nevelője is volt, Belecsepegtette Oszkárba nemes világnézetét és erős jellemét, s e nevelés utóbb annyira meglátszott már Oszkáron , hogy jobban vonzódott keresztapjához, mint tulajdon édes apjához.

Rózsay féltékeny lett, s hogy Oszkárt kiragadja Somkövy hatása alól, külföldre küldte iskolázni.

De Oszkár itt is folyvást levelezett Somkövyvel, és Somkövy minden hónapban meglátogatta őt.

Ezt Rózsay nem tudta, s nem is törődött vele.

Ő tulajdon fiát csak ugy érezte magáénak, mint millióit.

Fia is aszerint volt becses előtte, a mint vágyainak eszközéül tekinthette őt.

Mióta Oszkár külföldön tanult, azóta Somkövy nagyon ritkán találkozott össze Rózsayval.

Most azonban, mikor Rózsay Félix az Adél grófné anyagi ügyeinek rendezésére vállalkozott, nem kerülhették ki egymást, mert Somkövy, ki Adél grófnénak szomszédja volt, már hosszabb idő óta bérelte a grófné földbirtokát is, s a mi teher e birtokon volt, azt legnagyobb részben Somkövy adta a grófnénak kölcsön.

Ugy, hogy Somkövy már inkább tulajdonosa lett a grófné birtokainak, mintsem bérlője volt.

S most azért jött Adél grófnéhoz, mivel a többi hitelező nem akart várni már, és igy Somkövy kötelességének tartotta figyelmeztetni a grófnét, hogy vagy szerezzen segélyforrásokat anyagi ügyeinek rendezésére, vagy tekintse magát néhány hét mulva teljesen vagyontalannak.

Adél grófné a legnagyobb elegantiával köszönte meg Somkövy figyelmeztetését, és azonnal levelet irt bátyjának, a büszke és dusgazdag gróf Táray Miklósnak, a ki minden tekintetben mintaképe volt a valódi magyar mágnásnak, s a ki évről évre jobban elhidegült nővérétől, mert benne az aristocratikus léhaságot látta megtestesülve.

Táray grófnak e folytonos hidegülését Adél grófné természetesen a »kedves sógorasszony« befolyására magyarázta, és azt - nem tudván a hibát önmagában keresni , - maga is hasonlóval viszonozta.

Elannyira, hogy gróf Táray a legnagyobb mértékben meg volt lepve, mikor nővérétől udvarias levelet kapott, s látogatásra kéretett fel .

Ez nem történt már évek óta, ámbár hogy valaha meg fog történni, ezt Táray gróf - ismerve nővérének anyagi körülményeit, - már jóval előre látta, de mégse hitte, hogy a catastrófa ily hirtelen következzék be.

Rögtön Adélhoz sietett.

Adél grófné teljesen el volt készülve szerepére.

Meg volt győződve, hogy a kelepcze, melybe Tárayt becsalja, sikerülni fog.

Eleinte oly büszke méltósággal viselte magát, mint a mily büszkének ismerte bátyját.

Sőt a ravaszság müvészetével bátyjának e büszkeséget mindinkább fokozni törekedett.

Hangsulyozta, hogy Táraynak áldoznia kell a család érdekében.

Mindezt azonban Táray gróf gunyos hidegséggel hallgatta, s mikor Adél grófné megnevezte az összeget is, melyet Rózsay informatiói nyomán, Táray grófnak áldoznia kell a család érdekében, erre gróf Táray kereken kijelentette, hogy ő éppen ellenkező nézeten van - családi érdekeit illetőleg.

Mert határozottan a család érdekei ellen cselekednék, ha két millió forintot az ablakon hajitana ki.

Adél grófné el volt készülve erre az ellenvetésre, és nem jött zavarba.

Finom közönynyel kezdett játszani egy szines boritékba zárt levéllel, melyre azonban még nem volt fölirva a czim.

Aztán éppen ugy, mintha nem is a tárgyhoz tartoznék , elkezdte Rózsay Félixet magasztalni.

Kiemelte, hogy mennyi hálával tartozik ő Rózsaynak, kinek, mint hallja, házasulandó fia van, s hogy mennyi erejébe került Adél grófnénak az, hogy megtiltsa Rózsaynak többet tenni Adél grófné anyagi viszonyainak rendezésére, mint a mennyit egy idegen embernek ily körülmények közt tennie szabad.

Gróf Tárayra sértőleg és kellemetlenül hatott ez a hajánál előrántott magasztalás, és fölállott, hogy eltávozzék.

Adél grófné kezdett kiesni szerepéből.

Látta, hogy egészen élére kell állitania a kérdést, de bármennyire el volt is készülve erre, érezte, hogy megtenni nincs elég bátorsága.

A mit előbb csak játszott, most Tárayval szemben valósággal föllobbant Adél szivében: a büszkeség; és érezte, hogy ha ő a maga leányát a Rózsay fiához akarja nőül adni, ezt csak Táray háta mögött teheti meg, de vele szemtől szembe nem .

Izgatott lett.

E pillanatban maga is borzadt attól, hogy Rózsayval rokonságba lépjen .

És remegő hangon kérdezte Táraytól: »Hát nem akarsz rajtam segiteni ?«

» Nem tudok segiteni.

Esztelen pazar életmódod minden jó érzést fölháborit.«

» Igy beszélsz, mert nőd irigykedik reám! az a kigyó !«

» Őt ne gyanitsd; ő sajnál téged s nem irigyel.«

» Oh! tudom!

Mivel képtelen versenyezni velem, el akar tiporni, hogy megalázva lásson .

És e czélra tulajdon testvérbátyámat használja fel.«

» Csalódok és kérlek, hagyj fel rágalmaiddal, mert velem szemben az a fogás egészen sikertelen.«

Adél grófné mindinkább idegesebb lett.

Szemei gyakran lecsukódtak, s ajka vonaglott .

Hangja tompa lett, s néha csak suttogni tudott.

» Mért nem segitesz hát rajtam, mikor ez módodban áll ?«

» Nem áll módomban.«

» De Somkövy kijelentette, hogy ha te kezességet vállalsz értem, akkor ő hitelezőimet várakozásra birja.«

» És te azalatt uj adósságokat halmoznál egymásra.«

» Esküszöm, nem !«

» Ismerem esküidet !« - felelte elfojtott megvetéssel Táray gróf, a ki sehogy sem akarta észrevenni azt a czim nélküli levélboritékot, melylyel Adél grófné már oly feltünőleg játszott, hogy csaknem fölszakitotta.

- »Nem vagyok gyermek.

Adósságaid tetemesen tulhaladják vagyonodat.

Ha kezességet vállalnék érted, magamat is örvénybe dönteném, a nélkül, hogy téged kiszabadithatnálak.«

» Ah! és büszkeséged el tudná viselni, hogy testvéred ősi javait dobra üssék? nem égne el arczod a societás gunymosolyától és rosz élczeitől ?«

» Ne hidd, hogy a societás oly nagyon érdeklődjék irántad, hogy a te pártodra álljon .

Mindenki az én eljárásomat fogja helyeselni.«

» És nincs benned testvéri szeretet ?«

» Van, noha nem érdemled.

- Én már régen előre láttam azt, a mi most bekövetkezett, és sajóvölgyi birtokomat egészen a te számodra rendeztetém be.

Ott békén és nyugodtan élhetsz leányoddal élted fogytáig.«

Adél fölpattant, mintha kigyó csipte volna meg, és sötét gyülölettel kiáltá : » Kegyelem-kenyér?

- Ah! a te nyelveden nőd fulánkja sziszeg.

És én megszerezzem e kigyónak ezt a diadalt?

- Nem! inkább meghalok !«

És e szavak után lázas pihegéssel dobta magát persa kerevetére, félig elfordult bátyjától, és vad tekintettel nézte bájos reggeli czipőcskéjének csipkerózsáját.

A czimtelen levélboritékkal nem játszott többet.

Hisz a játéknak vége már! - most a legkomolyabb valóság következik.

Táray gróf egy pillantásra sem méltatva lihegő nővérét, lealázó gunymosolylyal jegyezte meg Adél grófné előbbi szavaira:

» Meghalni te nem fogsz; mert te életkedvelő vagy !«

» Igazad van !«

» Igy hát elfogadod ajánlatomat ?«

» Hogy kitartott szolgája legyek a te nődnek?

- Soha !«

Ez utóbbi szót Adél grófné valódi pathetikus gestussal ejtette ki, s mi közben jobb kezét, melyben a czim nélküli levél volt, esküszerüleg emelte magasra, most a levél , melyet Táray mindeddig nem akart észrevenni, végre Táraynak is szemébe tünt .

Ránézett, s azonnal levette róla tekintetét.

Nem akart kiváncsi lenni, s igy folytatta:

» Gondold meg kérlek, és ne vak szenvedélyed perczében határozz.

Gondold meg, hogy nemcsak a te jövőd van szóban, hanem a leányodé is, a kit rólad itél meg a világ, s kihez, mig őrült és könnyelmü fényüzésedet látják, jóravaló férfi nem közelithet.«

» Hanem a sajóvölgyi remeteségben tódulni fog ugy -e? ha ha ha !« kaczagott Adél, s e kaczaj oly idegenszerü volt ajkán, hogy Táray gróf megdöbbent tőle.

» Te nemcsak szerető testvér vagy Miklós (folytatta, az előbbi kaczaj hangján Adél ,) hanem gondos nagybátya is.

Nőd talán leányomat is vágytársának nézi ?«

Táray haragra lobbant, s parancsoló hangon kiáltott félőrült nővérére: »Adél !« - majd erőt vett felindulásán, s igy folytatta: »Hogyan bizhassam józan belátásodban, mikor e komoly pillanatban sem tudsz uralkodni szenvedélyeden.«

Adél visszaesett a sötét gyülölet mogorvaságába, s aztán, mintha egy kétségbeesett határozattal elvetette volna a koczkát, lángoló arczczal ugrott föl, és iróasztalához sietett.

Utközben e szavakat intézte Tárayboz: »Te azt hiszed, hogy nekem csak eladni való birtokaim vannak?

- Hát ne feledd, hogy nekem eladó leányom is van.«

És ezzel lázasan irt az üres levélboritékra egy nevet, aztán csöngetett.

Mielőtt az inas belépett volna, Táray szorongva kérdé: »Adél, mit akarsz tenni ?«

» Meg akarom mutatni, hogy nem szorulok feleséged kegydijára.

Végeztünk.

Adieu !«

» Figyelmeztetlek, hogy az illusió édes, de a csalódás keserü !«

» Annál kevésbé fogom bánni, ha csalódni fogsz bennem.«

Eközben belépett az inas és Adél grófné átnyujtotta neki a levelet:

» Vidd sietve Rózsay Félix ő nagyságához.«

Az inas eltünt s gróf Táraynak arczába szökött a vér.

Sejtette, hogy itt kelepcze készül számára, de nem akarta elárulni, hogy e gondolat genirozza őt.

Erőltette a lenéző gúnyt s igy szólt:

» Ah! tehát ez az utolsó menedék?

Ezért áradtak előbb ajkadról a hizelgő magasztalások?

- No lám lám!

- Egy született Táray grófné mily intim viszonyban állhat egy bőrkereskedő fiával.

De hidd el, hogy az ilyen zsidóból szakadt uj nemes sohasem vetkezi le régi természetét, és nem nyitja meg neked pénzes zsákját, akárhogy nagyságolod is.«

Adél remegett a haragtól és a sértett hiuságtól s nem tudott mást válaszolni, csak ezt: »Kérlek, hagyj magamra !«

Táray kevélyen meghajtotta magát s e szavakat mondva: »a mint akarod.« - eltávozott.

A mint Táray eltávozott, Adél halál sápadtan járt fel s alá salonjában s izgatottságában fenhangon gondolkozott.

» Ah! hol van hát a büszkeség, rangérzet, rokoni szeretet?

Mindez üres szó!

Bátyám előtt csupán a pénzkérdés a nyomatékos.

Legyen tehát én előttem is az.

Ah! drága sógorasszony, keresztül huzom számitásaidat!

Ékszereid ezután sem fogják tulragyogni az enyéimet; estélyeid ezután sem fognak árnyat vetni az enyéimre, - s a divat egén ezután is csak holdvilág leszel én mellettem!

Igen, igen! nem válok matrónává a te kedvedért.

A sors mentésre nyujtja kezét, miért ne ragadnám meg?

- Most már, ha szabadon lehetne választanom bátyám segélye és Rózsay kinálkozó barátsága közt , habozás nélkül ez utóbbit választanám.

Mit nekem a societás!

- És különben is a societás rendszerint megbocsátja ha megsértjük elveit, de ugyanakkor hódolunk szokásainak.

A születési aristocratia pedig már mindenütt ajtót nyit a pénzaristocratiának.

Sőt gyakran megesik, hogy a született aristocratát a pénzaristocrata dobja ki az ajtón !«

Igy lázongott Adél grófné és büszkesége, mely előbb képtelenné tette őt arra, hogy Táray előtt nyiltan leleplezze tervét Rózsayval, most kéjelgett abban, hogy maga esik a kelepczébe, melyet Táraynak készitett elő.

Az izgatottság annyira elgyöngitette idegeit, hogy mikor leánya Clarisse belépett hozzá, s megijedve anyjának dult arczától, zavartan kérdé: »Mama, háborgatlak ?«

- Adél grófné könyekre fakadva ölelte át leányát, s görcsösen szoritotta őt magához .

Aztán csókolta, nézte, ölelte, és könyei mindig hevesebben folytak.

Clarisse sohasem látta még igy a mamát, s egészen átengedte magát anyja szeszélyének.

Végre Adél igy kiáltott:

» Nem! neked nem szabad szükséget érezned !« - s ezzel ujra hevesen megcsókolva Clarisset, kiküldte őt.

Clarisse, mintegy báb, a ki semmi egyébre nem való, csak arra, hogy öltöztessék és vetkeztessék, engedelmesen eltávozott.

Adél pedig azonnal Frigyest hivatta magához.

» Nos? - kérdé Frigyes, a mint Adélnál megjelent, - Táray megpuhult e ?«

» Elküldtem a levelet Rózsaynak ,« - felelt Adél komor határozottsággal.

» És Táray mindent tud ?«

» Nem tud.

Czélzataimat vagy nem értette meg, vagy nem akarta érteni.

Aztán durván elutasitott.

Egyebet nem tehettem.«

» De talán nem látja át tisztán a blamaget, mely családját fenyegeti ?«

» Én nem tartom többé blamagenak.«

Frigyes kellemetlen arczot vágott, s kedvetlenül jegyezte meg:

» Bizonyosan roszul játsztad szerepedet s idő előtt vetetted el a koczkát.

- Lásd, ha finoman tanácsot kértél volna Táraytól, hogy helyesli -e azt, hogy Clarisset Rózsay Oszkárhoz nőül add, ő mindenre kész lett volna, csakhogy ez ne történjék meg.«

» Belátom, hogy igy kellett volna tennem s igy is akartam tenni; de a mint megjelent előttem lesujtó büszkeségével, nem voltam képes a szinlelésre.

Most már késő.

Annyira megsértettük egymást, hogy most már csak a harczot lehet folytatnunk,- a kibékülés lehetetlen.«

Frigyes sem szavakat nem talált, sem helyét nem találta.

Járt kelt, s nem tudott beszélni.

E kinos hallgatás több perczig tartott.

» Hátha én fölkeresném Miklóst? még talán van idő rá ?«

» Nem akarom !« - kiáltá Adél szenvedélyesen.

» A levél azóta már a Rózsay kezében van.«

» S mi van a levélben ?«

» Engedély arra, hogy megkérhesse leányom kezét fia számára.«

» És Clarisse ?«

» Őt bizd rám, Clarisse engedelmeskedni fog.«

És mielőtt Rózsay Félix, a ki az éjféli tárgyalás után legkevésbé sem remélhette azt a levelet, melyet másnapra rá Adél grófnétól kapott, tehát mielőtt Rózsay Félix boldogságtól és hiuságának mámorától elbódultan, a grófnéhoz sietett volna, hogy lábaihoz borulva köszönje meg neki azt a kegyet, mely Rózsayt egyszerre emeli legmerészebb ábrándjainak édenébe; azalatt Adél grófné, mindjárt a Frigyessel való párbeszéd után Clarissehez sietett, hogy megtanitsa őt az engedelmességre, és hogy fogékonynyá tegye szivét ama nagy szerencsére, melyet Clarisse számára Adél grófné anyai gondoskodása kitervelt.

Adél grófné, ki tünődő arczczal találta leányát, s éppen abban a pillanatban, melyben Clarisse ujból anyjához készült, hogy valamit, a mi szivét nyomta, kiöntsön előtte, - minden bevezetés nélkül Clarisse nyakába borult, s a legédesebb fuvolahangon, igy kezdte el engedelmességre oktató udvarlását:

» Jer csak, jer közelebb, te gyönyörü kis angyal!

Miben töröd a fejed, hogy a szemeid igy röpködnek s mosolyod szinte ragyog?

Ugy -e, az én arczszinem ma kissé meg van támadva s nem oly üde, mint rendesen?

Ah! ha egyszer neked is az emberek szivtelenségére kellene szorulnod, s arczod havát s vonásaid festői rendjét durva kezekkel illetné az élet!

- Ah! ha reggeli öltönyöd valaha nem lehetne ilyen igéző, s ha valaki meglátogatna, azt hihetné, hogy szobaleány vagy !«

Clarisse mosolyogva felelte: »Isten mentsen!

Inkább meghalnék !«

Adél grófné, mintha épen e választ várta volna, mohón kapott rajta s igy szólt:

» Oh az iszonyu volna!

Kedves angyalom, ugy -e, hogy ennek nem szabad megtörténni ?«

» De egyetlen jó mama, hogy jutnak eszedbe ily kellemetlen gondolatok?

Jer, ülj le ide, én majd elüzöm azokat.

Tudod -e mi ujság?

Viktor meg akarja kérni kezemet tőled !«

Adél, mintha villám sujtotta volna, elsápadt s ijedve kérdé: »Viktor? és szólt neked erről ?«

Clarisse erre hamisan mosolygott s a kerti szalon felé mutatva, suttogá: »Ő itt van !«

Adél szorongva kérdé: »S te reményt nyujtottál neki ?«

Clarisse lesütötte szemeit.

» Ő már rég tudja, hogy nem vagyok iránta közönyös.«

» Azt teheted; szeretni tisztán és nemesen nem bün.

De neje nem lehetsz !«

Most Clarisse ijedt meg s igy kiáltott: »De anyám !«

Adél hevesen folytatta: »Tudod -e, hogy Viktornak semmije sincs?

Egész évi jövedelméből alig telnék ki piperekiadásaink egy huszadrésze!

Hisz ő szegény !«

Clarisse elbámult s gépiesen kérdé:

» Szegény ?«

» Nagyon szegény!

Ha neje lennél, nem hozathatnád ruháidat Párizsból; nem tölthetnéd fürdőkön a nyarat; nem tarthatnál estélyeket a téli saisonban; nem lenne páholyod , fogatod, - s nem lennél többé soha bálkirálynő !«

» De anyácskám !«

» Magadnak kellene öltöznöd, - falun egy ócska kastélyban átunatkozni legszebb éveidet, - össze kellene vegyülnöd a béresnékkel, - arczod gyönyörü szinét leégetné a nap; - kezeid eldurvulnának, s ha valaki látna régi ismerőseid közöl, nem ismerne rád, vagy igy szólana magában: jaj beh közönséges asszony !«

Clarisse eltakará arczát a rémülettől, s igy kiáltott fel:

» Oh! ne szólj !« - majd vigaszt keresve kérdé: »de hát nem vagyunk mi elég gazdagok ?«

Adél némán magához ölelte leányát.

» Voltunk! - semmink sincs többé!

-«

Clarisse fölsikoltott, aztán pedig keservesen sirt.

Adél grófné siró hangon igy esengett:

» Ne sirj aranyom, gyémántom!

Mi ujra gazdagok leszünk, gazdagabbak mint eddig!

-«

» Igazán ?«

» Férjhez fogsz menni, és nem fog hiányzani semmid.«

Ez Clarissenek egészen visszaadta vig kedélyét, s pajzánul kérdé:

» És Viktor ?«

Adél jelentőségteljesen válaszolta: »Ő sem fog hiányzani! - akarom mondani nem fogod érezni hiányát.«

» S ki lesz a férj ?«

Erre a kérdésre Adél grófné nem tudott egyszerre megfelelni.

Több perczig habozott, aztán Clarisse fülébe sugta, ugy, hogy mialatt kiejtette a nevet, Clarisse nem láthatta Adél arczát:

» Rózsay Oszkár.«

Clarisse meglepetve kérdé: »Ki az ?«

Adél erre csak azt tudta válaszolni: »Apjának husz milliója van !«

» De rangja ?« kérdé Clarisse türelmetlenül.

Adél szinlett bánatossággal suttogá:

» Nem akarsz neje lenni ?«

Clarisse ránézett anyjára, s felsóhajtott: »Parancsolod, hogy az legyek ?«

Adél csaknem térdre borult Clarisse előtt s igy suttogta: »Kérlek !«

Clarisse felelet nélkül Adél keblére borult, mire Adél nagy lelkesedéssel kiáltá: »Jó gyermek, okos gyermek, valódi angyal !«

Clarisse néhány pillanatig élvezte az anyai ellágyulás hálás szeretetét, aztán érezve fölényét anyja fölött, pajkosan emelte föl fejét s mosolyogva kérdé:

» De mit fog mondani Viktor ?«

Adél tréfás megütközéssel nevetett föl: »Ej! hát már ennyire vagytok ?«

Clarisse igaz hangon felelte: »Ő szeret, s nekem fájna, ha őt meg kellene szomoritanom.«

De látszott arczán, hogy e szavakat, melyek szivéből jöttek, lelke fölfogni nem képes, és hogy ámbár igaz érzelmei is vannak, mégis csak egy akarat nélküli báb ő az anyja kezében.

Adél grófné a nagyvilági hölgy szellemességével tekintett leányára, s aztán a legelegánsabb frivolitással mondá:

» Bizd rám! - nem soká fog szomorkodni érte !«

Ezután kezét nyujtá Clarissenek, s - bár Clarisse nem értett Adél czélzásából semmit , mégis ugy váltak el, mintha teljesen megértették volna egymást.

Clarisse, egész vidáman, mintha minden a legszebb rendben volna, Viktorhoz sietett, a ki a kerti salonban már ideges türelmetlenséggel várta:

» Nos ?« kérdé Viktor izgatott arczczal, s megfogta Clarisse kezét.

Clarisse bájos ravaszsággal intett, s igy szólott: »Beszéltem a mamával !«

» Beleegyezett ?«

» Nem tiltotta el, hogy magát tisztán és nemesen szeressem.«

» Nőmmé lesz ?«

» Nem.

Rózsay Oszkár neje leszek.«

Viktor visszatántorodott:

» Az lehetetlen !«

» A mama mondta« szólt Clarisse, s felsóhajtott.

» S mivel indokolja ?«

» Azzal, hogy az apjának husz milliója van.«

Viktor keserüen felkaczagott.

» Ah! értem!

- És magának egy szava sincs ez ellen ?«

» Én akkor is csak magát fogom szeretni !«

» Lehet -e szerelem házasság nélkül, s házasság szerelem nélkül ?«

Clarisse elpirult s halk hangon suttogá: »Anyámért tettem !«

» Ő feláldoz téged nagyravágyásának, s fényüző szenvedélyeinek.«

Kiáltá Viktor szenvedélyesen.

» És ha én szerelmemnek áldoznám föl őt, lehetnék -e boldog ?«

» S igy boldog lesz ?«

Clarisse hosszasan Viktorra nézett: »Ha maga szeretni fog !«

Viktor elérzékenyült, s csak annyit mondhatott: »Lehet -e téged nem szeretni?

- De férjed ?«

» Nem ismerem.«

» És ha megismered, - megszereted, - vagy ha félteni fog téged ?«

» Ne gyötörjön !«

» Ah! hát én nem gyötrődöm -e ?«

» Nem bizik a mamában ?«

» Önmagamban nem bizom !«

» S ha én bizom te benned ?«

Ezzel megcsókolta kezét és térdre borult előtte: »Ah!

Clarisse !«

Éppen mikor Viktor, bánatos szerelemtől elérzékenyülve térdelt Clarisse előtt, éppen akkor lépett be a kerti szalonba Somkövy Albert, a ki Adél grófnét kereste, s a mint meglátta a bizalmas jelenetet, vissza akart huzódni, s habár nem volt helyén, nem ugyan egészen hangosan, de azért elég érthetően, e szót ejté ki: »bocsánat.«

Viktor e meglepetésre villámgyorsan ugrott föl térdéről, s lángvörössé pirult.

De Clarisse (bár az ő szive is erősen megdobbant) nem vesztette el külső nyugodtságát , és tréfásan szólitotta vissza Somkövyt: »Jöhet kérem!

Műkedvelő előadásra készülünk.«

Somkövy belépett, s hogy az előbbi meglepetés feszélyéből minél kevesebbet áruljon el, ő is a tréfás hanghoz fordult, s kérdé: »Az első felvonás ?«

» Nem! ez csak az előjáték« felelte Clarisse, miközben Viktor és Albert némán üdvözölték egymást.

» Szólhatok a grófnéval ?« kérdé Somkövy, hogy más tárgyra vigye a beszédet.

» Azonnal.

De ő előbb bátyámmal, Frigyes gróffal végez, ki épp most van nála.

Addig foglaljon helyet nálunk.

Ismeri Rózsay Oszkárt ?«

Somkövy arcza kiderült e kérdésre, s habár nem értette a kérdés czélját, egész lelkesedéssel válaszolta:

» Ah! derék, szép és okos ifju!

( Viktor idegesen nézett Somkövyre.)

Nekem keresztfiam , s anyjáról rokonom is.

Jelenleg külföldön időz, de legközelebb hazatér.

Alig várom , hogy láthassam.

Nem hiszem, hogy kortársai közt volna egy is, a ki tudományos képzettségben mérkőzhetnék vele.

Aztán milyen jellem!

- Csupa önzetlenség, és szeretet.

- Magas ideáloknak él, s csak könyvei közt boldog.«

Erre a Viktor arcza derült ki, s gunyosan jegyezte meg:

» Ez igazán dicső tulajdonság!

- Bár csak el ne változtatná az élet.«

» Elég gazdag arra, hogy ugy éljen, a mint akar.

- De mért érdekli kegyedet Rózsay Oszkár, Clarisse grófnő ?«

» Ah! az még titok !«

» Talán fel akarják szólitani, hogy részt vegyen egy mükedvelői előadásban ?«

» Eltalálta« szólt kaczagva Clarisse s Viktorra nézett.

E perczben lépett be izgatott arczczal Frigyes gróf s egyenesen Somkövyhez sietett.

» Isten hozta Somkövy ur!

A grófné várja önt.

Clarisse siess átöltözni, nem sokára fontos látogatók jönnek.«

» Ugy én ő méltóságához, a grófnőhöz sietek.« szólt Somkövy, azután köszönt és eltünt.

Clarisse, mielőtt öltözni ment volna, Frigyeshez fordult s kérdé:

» De mi látunk még ma titeket ?«

Frigyes kelletlen hangon felelt: »Anyád ebédre hitt meg.«

» De az én étvágyamat elrontotta hozzá ,« sóhajtott Viktor.

» Ugy nem is bucsuzom!

Viktor ne legyen szomoru az ebédnél, mert az rosszul fog esni a - mamának !« csevegett Clarisse és egy kecses mozdulattal bucsut intve, kilebegett a salonból.

Viktor ábrándosan nézett utána, s mikor Clarisset már nem látta, igy fakadt ki: »Ah ! a mamák, a mamák!

Mért nem születnek a leányok mamák nélkül.«

Frigyes Viktorra tekintett, s igy szólt: »Arczodról azt olvasom le, hogy mindent tudsz.«

» Le vagyok forrázva.«

» A forró vizből reám is hull egy csomó.

Belátom, hogy Adél nem tehet máskép, de nekem a dolog mégse tetszik.«

» Hát még nekem !«

» Neked könnyü a helyzeted, te nem jössz az uj emberekkel semmiféle rokonságba.«

» Szivesen lennék én a vén Rózsaynak a nagyapja, ha Clarisse nőm lehetne.«

» Látom, hogy minden szerelmes sült bolond.

Ha Clarisse nőd lenne, három év alatt megunnád; igy pedig szeretni fogod 10 esztendeig is.

És boldog ember vagy !«

» Csalódol bennem!

Ha Clarisse oly mélyen szeretne engem, mint őt szeretem én, - akkor nem haboznám, szegénységem daczára, ha kell anyja ellenére, ha kell erőszakosan, nőül venni őt.

Mert arra, hogy őt szerelemmel boldogitsam, elég gazdag vagyok.

De látom , hogy Clarisse annyira átörökölte anyjának fényüzését, hogy fényüzés nélkül még a szerelmet sem képzelheti el.

De ez nem az ő hibája.«

» Ejh! törődöm is én a te szerelmi theoriáddal! - csak a rokonság ne állna előttem ; kedvem volna kiköltözni Szibériába« kiáltá Frigyes ingerülten.

» Hát mért nem akadályozod meg? mért nem beszéled le róla Adélt?

Neked hatalmad volna rá.«

» Ugyan mivel?

Megvannak -e millióim ?«

» Pénz! mindig csak pénz !«

» Légy hát ur, szabad, független, pénz nélkül.

Mi becsüljük legkevesebbre a pénzt, s mi nélkülözhetjük legkevésbé.

Adél helyesen cselekszik, - s meglásd, a societásban senki se lesz, a ki tettét titokban ne helyeselné, rokonait kivéve.

- Fogadom, hogy Tárayt, ezt a gőgös aristocratát a guta üti meg.

De ugy kell neki.«

» Egy börzianer, egy kikeresztelkedett zsidó !« dühöngött Viktor.

» Ördög és pokol ,« - kiáltá Frigyes.

» Ne emlegesd ezt, hisz te voltál legjobban rajta , hogy beválasszák a kaszinóba.«

» Tudtam is én, hogy ez lesz belőle.

A gazember pénzével és szivességeivel engem is lefőzött.«

» No szép mulatság lesz, annyit mondhatok.«

» De mi vagyunk az okai !« - kesergett Viktor.

» Miért acceptáltuk őket szalonjainkban, sportjainkon és a kaszinóban !«

E perczben csöngetés hangzott.

» Ez bizonyosan Rózsay lesz.

Adél ránk hagyta, hogy fogadjuk szivesen, mig ő Somkövyvel végez, - s aztán tartsuk szóval, mig felöltözik.

De én szivesebben szökném Szibériába.«

» Én csak a fiára vagyok kiváncsi ,« szólt Viktor, s messze ment az ajtótól, hol Rózsaynak bejönnie kellett.

Nem sokára léptek zaja támadt; az inasok a szárnyas ajtókat kitárták, s a szalonba Rózsay ömlött be.

Éppen ugy jött, mint mikor egy szegény ördög főnyereményt csinál, s azt megy hirül adni örömtől félőrülten.

Két született gentleman sohasem volt még kinosabb situatióban, mint Frigyes és Viktor, a belépő Rózsaival szemben.

Mindketten szerették volna őt kidobni az ajtón, s mindkettőnek türnie kellett, hogy Rózsay a legnagyobb meghittséggel, esetleg az ő keblükre boruljon.

E kényszerhelyzetben mindketten érezték, hogy nem segithet rajtuk egyéb, mint az isteni humor, mely gyakran megtanit kaczagni ott is, a hol az emberek hitványsága és gyarlósága miatt, csaknem megreped a sziv.

Frigyes grófot, mint leendő rokont illette az első üdvözlő szó, s Frigyes, hogy e kötelességnek eleget tegyen, bevárta, mig Rózsay egészen a nyaka körüljárt már , rokoni ölelgetésre fenyegetődző karjaival, aztán egy gyors és ügyes mozdulattal megragadta Rózsay jobb kezét, s megrázta kegyetlenül, mondván: »Oh! jó napot kedves barátom!

- Fogadja legforróbb gratulatiómat.

Gratulálok !«

Viktor sietve tette hozzá, anélkül azonban, hogy Rózsayt közeledni engedte volna magához: »gratulálok! szivemből gratulálok !«

Rózsay Félix azonban annyira magánkivül volt a boldogság mámorától, hogy akárhogy rázták, akárhogy huzódoztak előle, ő se nem látott, se nem hallott, csak nyomult előre, ölelésre kitárt karjaival, mert neki okvetlenül meg kellett ölelnie valakit, a ki gróf vagy báró.

A két gentleman rövid idő mulva kénytelen volt belátni, hogy nekik az első rokoni ölelést kikerülniük teljes lehetetlen.

Olyan volt ez előttük, mint egy vivisectió , melyben lepányváznak egy szegény élőlényt, kiveszik a szivét vagy az agyvelejét, és aztán tanulmányozzák, tud -e nélküle élni?

Inkább egy akó vért vesztettek volna , mintsem ilyen öleléssel váljanak a vérkeverés symbolumaivá.

De meg kellett történnie .

Elköltötték a pénzét, fölemelték a kaszinóig, most türni kell, ha ősi batyuját , melyben ma már husz millió van, egy grófi családfa ágaira akasztja fel, »Jer hát zsidó !« - gondolta magában a végső resignatió elszántságával Frigyes gróf, és megállt szilárdul Rózsay előtt, mint Cambronne a Waterlooi sikon.

Rózsay pedig, mint egy buta hustömeg, minden férfiasság, minden elegantia nélkül, kihevülve, elérzékenyedve egyenesen a Frigyes nyakába esett, és kis hija, hogy ugy nem lógott rajta, mint egy akasztott ember.

Több percz elmult, mig szóhoz tudott jutni.

De mikor képes lett kimondani az első szót, folyvást kerepelt.

Lehetetlenség volt el nem hinni neki, hogy szerencséjét borzasztó megtiszteltetésnek tekinti.

Adél grófné kibontott levelét minden szónál csókokkal boritotta el.

És elmondta vagy tizszer egymásután: »Ah! önök tehát már tudják?

Köszönöm!

Köszönöm !«

Aztán Frigyestől Viktorhoz szaladt, Viktort is átölelte, s neki is elmondta vagy tizszer: »Köszönöm !

Köszönöm !«

Aztán égre emelt szemekkel fölfohászkodott: »Ah! tulboldog vagyok! minden vágyam beteljesült.«

Majd ujra a levelet kezdte csókolgatni, (éppen mintha ő lenne a szerelmes, s ő akarna megházasodni ,) s igy kiáltozott:

» Az ő levele! - a grófné levele! - az ő kezeirása.

Egy óra előtt kaptam.

Ebben irja ő« - itt hangja elakadt.

De nemsokára kitört belőle a féktelen öröm, és a lánczaitól megszabadult gőg.

Érezve uj helyzetét, nem tudta elviselni többé gróf és báróval szemben a régi hangot.

» Önök már tudják« - nyögdelte, s egy kérdőjellé alakult át .

» Önök?

De hát nem leszünk -e mi rokonok? illik -e hozzánk e rideg hangzásu megszólitás ?

Ne mondjuk -e inkább, hogy te tudod, ti tudjátok ?«

» Hogyne? természetes !« kiáltá Frigyes, és ez a kiáltás az akasztófa humor netovábbja volt.

Viktor kaczagva jegyezte meg: »Magától értetődik.«

» Ah! kedves rokonim! barátim! nyögdelte az elbirhatatlan kéjnek panaszos hangján Rózsay, - s aztán nyomban, mint egy nagy szélcsendből hirtelen kerekedő orkán, kitört belőle a leplezetlen dicsekvés.

Mintha már nem grófok és bárók közt lett volna, hanem a magához hasonlók előtt mondaná, egyszerre olyan hangba csapott: »Ti tudjátok tehát ?

Fiam Oszkár nőül veszi Clarisset, ezt a bájos angyali teremtést.

Én már elhatároztam , hogy mezőhegyi uradalmamban lesz a jegyváltás, hova már legközelebb elutazunk.

Ezt az uradalmat jegyajándékul rögtön az én leendő drága menyem nevére iratom.

Nemde, ti is eljöttök? de hogyan is hiányozhatnátok ?«

» Oh! bizonyára ott leszünk !« erősité Frigyes és el volt tökélve, hogy tovább ki nem állja.

Viktor szorongva kérdé Rózsaytól: »De kérlek, hol van a fiad ?«

» A fiam?

Éppen ma érkezett haza külföldről.

Ő és a levél egyszerre érkeztek.

Fiamat és e drága levelet egyszerre csókoltam meg.

Ő azonnal itt lesz.

De én nem győztem várni, mig átöltözik.

Szivem ide huzott.

Itt akartam lenni minél előbb, hogy szivemet kiöntsem a grófné előtt.

És mily szerencse, mily boldogság, hogy először is titeket talállak itt, kedves, drága, egyetlen barátim !«

És ujra ölelgetni kezdte őket.

Frigyes intett Viktornak, s Viktor rögtön megértette.

» Bocsáss meg! - mondá - de mi ránk várnak már a kaszinóban, ugy -e Frigyes ?«

» Valóban! - már késtünk is egy félórát!

- Isten veled tehát kedves barátom ! « hangsulyozta Frigyes, és rohant kifelé.

Rózsay utána kiáltott:

» A viszontlátásig.

Ajánlom baráti hajlamaitokba a fiamat is !«

Frigyes és Viktor mentek, mintha kilőtték volna őket.

Ha az inasok kezükbe nem adják a kalapot, akkor talán kalap nélkül rohantak volna el.

Eltávozásuk után Rózsay egyedül maradt, s a magányban ő is föleszmélt az elérzékenyedés deliriumából.

De nyomban beleesett a kielégitett hiuságnak a deliriummal szintén határos élvezetébe.

A nagy fali tükrök elé állva, gyönyörködött önmagában, s igy monologizált:

» Mily légkör ez! - csupa finomság, csupa esprit!

- Ah! állandón e légkörben lakni ! aristokratának lenni!

- Ah!

- Rózsay Félix, te aristokrata vagy!

Grófok, bárók , herczegek barátaid.

Ha a tegnapi Rózsay Félix jönne elém, ma rá sem néznék.

Ah!

Oszkár! ilyen apát te nem érdemelsz !«

Épen e perczben jött ki a grófnőtől Somkövy Albert, s a mint Rózsayt meglátta , megvetőleg nézte.

Ha ajka nem is mondta hangosan, de arczáról le lehetett olvasni e gondolatot: »Te vén bolond !«

Rózsay, a mint észrevette Somkövyt, magas leereszkedéssel kiáltott fel: »Kit látok ?«

Somkövy rosz kedvvel szólt: »Üdvözöllek.

Megérkezett már fiad ?«

Rózsay e perczben nem akart hallani mást, csak a saját ünnepeltetését, s kihivó hangon kérdé: »Tudod már a nagy ujságot ?«

Somkövy fanyar kelletlenséggel válaszolta: »Hallottam.«

» Magától a grófnétól ?« hadarta Rózsay.

» Tőle.«

» És te nem is gratulálsz? nem bámulsz? nem irigyelsz ?«

Somkövy türelmét vesztve kiáltott föl: »Sőt ellenkezőleg !«

» Ah! te érzéketlen ember! akkor nem is vesztegetem az időmet, hanem itt hagylak, s futok a grófnőhöz, kedves rokonomhoz.«

» A grófné öltözik, s most nem fogadhat.«

» Öltözik? diszben akar fogadni?

Lásd, mily ügyelem, mily bájos előzékenység ez !«

Most Somkövy oly hangon, mint a hogyan a holdkórost szokták fölriasztani mielőtt a falra másznék, kiáltott Rózsayra: »Te szerencsétlen ember, hát nem látsz az orrodnál tovább ?«

Rózsay tiltakozó mozdulatot tett: »Albert !«

De ez Somkövyt nem hozta zavarba, mert neki Rózsay éppen nem imponált, s az előbbi hangon folytatta tovább: »Éppen most intéztem el a grófné pénzügyeit.

A grófnénak holnaptól kezdve semmije sincs.«

» Nem marad -e grófné holnap is, holnap után is ?«

» Nem ismered pazar, fényüző természetét ?«

» Ismerem a magam gazdagságát.«

» Az nem szilárd.

Te a szerencsében bizakodva, vakmerően vállalkozol.

Hallom, hogy egy erdő-üzletbe milliókig kötelezted magadat; egy vasut részvényeit összevásároltad , mely bukás szélén áll, ha adósságait ki nem fizeti a kormány.

A bécsi pénzvilág föl van dühödve ellened, hogy a magad érdeke szerint mesterségesen nyomod és emeled az árfolyamot.

Vigyázz!

Egy percz alatt lesujthat a balsors százkezü hatalma !«

» Nevetem aggodalmaidat.

A hol ész és pénz egyesül, ott nem dönt a szerencse !«

» S nem ismered fiad egyéniségét? az ő jelleme soha sem fog beleegyezni e szégyenletes vásárba.«

» Megtiltom, hogy fiamat ellenem izgasd.«

» Eszemben sincs!

De jobban ismerem őt, mint te.

És az előbb, mikor ide jöttem, egy szerelmi jelenetén kaptam fiad leendő nejét és báró Tenkeyt.«

Rózsay nagy szemeket vágott a fölfedezésre, de csakhamar egy valódi börziáner cynismusával kaczagott fel: »Én nem láttam! és bizonyos vagyok benne, hogy a fiam sem fogja látni.

És ezzel el van végezve.

Azért vagyunk aristocraták, hogy ne a canaille szokásai szerint éljünk.

Punctum.«

Somkövy mély erkölcsi undorral nézte végig Rózsayt, és érezte, hogy ez emberrel szemben neki fegyvere nincs.

Jól ismerte Rózsay szivós makacsságát mindenben a mi hiuságát érintette, s fájdalmasan sóhajtott fel: »Szegény Oszkár !«

Rózsay Félix, pedig erre valódi aristocratikus lenézéssel kaczagott fel: »Boldog Oszkár !«

- Majd, mintha éreztetni akarta volna Somkövyvel azt, hogy az ő jelenléte már feszélyezi Rózsayt, idegesen körül tekintve jegyzé meg: »De a grófné sokáig öltözik, pedig már alig várom, hogy láthassam őt.

Ah ...« s ezzel magasra kapva fejét , egy olasz melódia dudolásába kezdett.

Somkövy alig tudta fékezni fölháborodását, hogy Rózsaynak valami nagy gorombaságot ne mondjon; s hogy ezt kikerülje, bucsu nélkül akart távozni Rózsaytól.

De Rózsay utána kiáltott: »Apropos! remélem, hogy mint a fiam keresztapja te is ott leszel a jegyváltáson, - mezőhegyi kastélyomban !«

» Hol ?« kiáltá Somkövy oly nagy érdekkel és meglepetéssel, mely szinte idegenszerünek tünt föl oly komoly férfiutól, mint a milyen Somkövy volt.

» Mezőhegyi kastélyomban !« felelte közönyösen Rózsay, mintegy csodálkozva, hogy Somkövy ezt ily kiváncsi hangon kérdezheti tőle.

Somkövyn azonban mindinkább érezhető lett a növekvő izgatottság.

» Mezőhegy a tied ? « kérdé ujból, mintha nem akarná hinni.

Rózsayt már boszantani kezdte ez a vallatás, és erélyes hangon válaszolta: »Két hónap óta.«

Somkövy elámult erre; elmélázott, és csak ennyit mondhatott: »Lehetetlen !«

» Eh! neked minden lehetetlen a mi nekem lehetséges !«

» Én ezelőtt két évvel két milliót igértem érte, s nem adták el.«

» Elhiszem, de azóta tulajdonosa tönkre ment, s én megkaptam másfél millióért.

Ma megér 3 milliót.«

» Add el nekem Mezőhegyet.

Szabj bármilyen árt.«

» Mit jut eszedbe?

Nem speculatióra vettem.«

» Add el hát barátságból!

Te nem tudod mi köt engem Mezőhegyhez !«

És e szavakra könnyek csillogtak Somkövy szemében.

Rózsay figyelmes lett e könnyekre, s érdekkel jegyzé meg:

» Ah! ez nekem ujság !«

Somkövy sokáig hallgatott, s aztán, mintha valami nagy titkot árulna, mély bánattal mondá:

» Ott van eltemetve nőm, és gyermekem anyja !«

Rózsay bizonyos szinpadias meglepetéssel csapta össze kezeit:

» A te nőd? - hát mikor voltál te házas ?«

» Soha.

De volt nőm!

Szomoru történet ez !«

Rózsay, ki több mint 20 éve ismerte Somkövyt, és erről még sohasem hallott tőle semmit, a kiváncsiság mohóságával kérte Somkövyt, hogy beszélje el e szomoru története?

Aztán ismert tapintatlanságával tette utána: »a grófné ugy is öltözik még.«

» Halld tehát !« - mondá Somkövy, s a következő bús történetet mesélte el: »Mikor még csak egyszerü bérlő voltam, megismerém a szomszéd birtokos leányát Flórát.

Szerettük egymást, s megkértem kezét.

Szülői megtudták, hogy az apám zsidó volt, s durván utasitottak el.

De mi nem tudtunk egymás nélkül élni.

Szerelmünk egy kétségbeesett lépéshez folyamodott.

Nehány hó mulva Flóra térdre esve kérte szüleit, hogy adjanak nevet - leendő gyermekének.

De a vad szülők inkább megölték gyermeküket, mint fiukká fogadjanak egy embert a kinek apja zsidó volt.

Flórát elküldték házuktól, s én többé soha se láttam.

Később tudtam meg, hogy Mezőhegyre vitték, hol gyermekét megszülte, s a hol őt eltemették.

Idegen néven temették el, - sirját is csak sejthetem.

De elég , hogy Mezőhegyen alszik!

Érted -e már miért drága előttem e föld ?«

» És gyermeked ?«

» Azóta mindig kutatom, - s nem lelhetem föl.

De mégsem mondok le a reményről, hogy valaha föltalálom.

Ha él, anyjához kell hasonlitania!

- Eladod -e nekem Mezőhegyet ?«

» Most lehetetlen !«

» Hát később.«

» Nem bánom! de csak egy föltétel alatt !«

» Nos ?«

» Ha Oszkárt nem izgatod házassága ellen.«

» Szavamat adom hogy -«

Somkövy nem fejezhette be szavait, mert a nagy tölgyfa ajtók szárnyai szétnyiltak, és a szalonban gyors és határozott léptekkel megjelent egy föltünően szép, erélyes és szellemes arczu ifju; tartása és minden mozdulata férfias volt, tekintetéből tiszta értelem és mély érzés sugárzott, homlokán merészség és akaraterő, szája körül nemesség és szeretet; megjelenése aristocraticus volt, de sem a mágnási, sem a pénzaristocratia jellemvonásaival; a szellemi aristocratia megkapó összhangja ömlött végig rajta; s a mint megjelent, szép kék szemei rögtön Somkövyn akadtak meg , arczáról eltünt a búskomolyság, melylyel a szalonba lépett, s ajkai az elragadtatás hangján kiálták: »Keresztatyám !«

» Oszkár !« - viszonzá mély elfogultsággal Somkövy, és forrón ölelte magához az ifjut , a ki karjaiba futott.

Rózsay, bár apai hiuságával gyönyörködött fiában, ezuttal mégis egy bizonyos kellemetlen érzéssel volt kénytelen bevallani önmaga előtt:

» Furcsa fiu!

Engem, tulajdon apját fele örömmel sem ölelt meg.«

Somkövy boldog elragadtatással nézte Oszkárt, s nem tudott betelni látásával.

Ezer és ezer kérdést szeretett volna intézni hozzá, s nem tudott egyebet mondani csak ezt: »Ma érkeztél? mennyire megszépültél !«

Oszkár érezte, hogy e helyen nem beszélhetik ki magukat egymás előtt, s csak azt kérdezte Somkövytől: »Hol vagy szállva ?«

» Az angol királynéban.

Meglátogatsz ?«

» Még ma! - mindenesetre !«

Rózsay ekkor idegesen közbeszólt: »Ne igérd el magad, mert nem a magadé vagy !«

Mire Somkövy, nem akarva magát föltolni apa és fiu közé sietve jegyzé meg: »Nem is tartok igényt rád.

Jöjj a mikor lehet.

Most magatokra hagylak.

Tehát a viszontlátásig!

Isten veletek !« szólt és még egyszer megölelve Oszkárt, ki Somkövyt átkarolva kisérte az ajtóig, elsietett.

Rózsay nevetséges orrhangon kiáltotta utána!

» Jó napot !«

S magában azt morogta : » Csakhogy elment !«

A mint az ajtó bezárult Somkövy után, Oszkár oly hideg és határozott arczczal , melytől Rózsay szinte visszahökkent, attya elé állt, s eként szólitotta meg: »Te otthon elsiettél tőlem, mielőtt bővebb magyarázatokat adtál volna.

Megparancsoltad , hogy ide kövesselek, tehát eljöttem.

De tudod -e miért vagyok itt ?«

Rózsay szükülve nézett Oszkárra, de nem akarta elárulni, hogy Oszkár kérdése zavarba hozta (a kereskedőnek nem szabad a zavart elárulnia soha !) és haragos hangon felelte : » Minő kérdés ?«

De Oszkár épp oly hideg és határozott arczczal folytatta; »Hogy kijelentsem előtted azt, hogy én gróf Szentkláray Clarisset nőül nem veszem !«

Rózsay kővé meredt, mintha Meduza arczába nézett volna.

Majd elkezdett remegni, mint a kocsonya, s igy sipitozott: »Te? te ?«

» Én! - mert nem akarok gunytárgya lenni a világnak.«

Rózsay egészen elvesztette lélekjelenlétét.

Elkezdett futkosni a szalonban, mint egy őrült, és a haját tépte.

» Botrány! - botrány! - megőrülök !«

Éppen akkor lépett be az egyik inas, és jelentette, hogy a grófné már felöltözött és várja őket.

Rózsayra épp ugy hatott ez a felszólitás, mint mikor a siralomházban ülő halálraitéltnek azt mondják: »A percz eljött! mehetünk !«

Kezeivel intett az inasnak, hogy távozzék, s fejével mutatta, hogy azonnal menni fognak.

És mikor az inas kiment, akkor Rózsay lerogyott egy karszékbe és hangosan zokogni kezdett.

Oszkárnak szivéig hatott apjának zokogása, és érezte, hogy e nagy fájdalomnak ő az oka.

És mikor ezt érezni kezdte, akkor érezte azt is, hogy hidegsége oszlik, s nagy elhatározottsága hanyatlik.

Hisz Parisina kedvese is, Hugó, a kit attya fattyunak nemzett, a kit halálra itélt, még az is igy szólt attyához a vesztőhelyen: »atyám vagy mégis, érezem !«

Rózsay csak zokogott, s igazán össze volt törve, porig alázva.

S ha talán meg is érdemelte, mégis a fiu nem nézhette többé hideg birói szemekkel.

Elfordult és tompa hangon mondá:

» Atyám! - könnyeid égetik szivemet !«

Rózsay fölemelte zokogó arczát, s reszkető hangon szólt:

» Azért adtam életet neked, hogy megölj ?«

» Ah! és te azt akarod, hogy pellengérre állitsam magam?

Betolakodjak egy oly körbe , mely megvet ha elfogad is?

Én csak ott lehetek boldog, a hol engem megértenek !

Szerény vagyok arra, hogy a büszkeséget kergessem, de büszkébb vagyok, hogysem a szerénység előtt pirulni ne tudjak !« igy szólt Oszkár, s könyek csillogtak szemében.

» Boldog, irigyelt ember voltam egy pillanat előtt, s most a világ legszerencsétlenebb férge vagyok !« hörögte Rózsay.

» Ne szólj igy!

Ha ezen a nyelven szólsz nem tudok ellent mondani !« sóhajtott Oszkár.

Rózsay érezni kezdte, hogy ismét ő a helyzet ura, s az előbbi hangon folytatá:

» Elfelejted, hogy egész életemben a te javadra fáradtam, szenvedtem és küzdtem ?«

Oszkár lehajtotta fejét, s keserüen mosolygott: »Tehát többet tartozom neked, mint önmagamnak !«

Rózsay, mint minden asszonyidegzetü férfi, a mily gyorsan összetört, oly gyorsan magához is tért:

» Szemeidben könyek ragyognak!

Te szereted atyádat!

Oh fiam !«

És erre nagy emphasissal átölelte Oszkárt.

Oszkár tompán mondá: »Atyám! a grófné várakozik reánk.«

» Menjünk!

De ugy -e beleegyezel? megigéred ?«

» Ne kivánj több választ, mint a mennyit könnyek mondanak !«

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Eladó birtok és eladó leány.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Eladó birtok és eladó leány.