Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Kornél
Nagy játék
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
2
Bekezdés
1504
Mondat
3791
Szó
44941
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK KÖTET.
XII.
"Gerélyi Jenő gróf, a hires Afrika-utazó, bucsulátogatásokat tesz.
Ismét elindul a sötét földrész belsejébe, folytatni a tudomány érdekében megkezdett kutatásait.
A férfiut, a kit varázskörébe vont a tropikus éghajlat bübája, nem vonzza többé a mi sima és felületes társadalmi életünk.
Három heti itthonlét után, mely idő éppen arra volt elég, hogy ügyeit rendbehozza, már ismét hozzáfogott egy ekszpediczió szervezéséhez.
Több fiatal tudósunk fog ebben résztvenni és ha a fölfedezések és hires utazások terén ismét szerepel a magyar név, mint dicső emlékezetü Magyar László idejében, ez elsősorban azon férfiu érdeme, ki előkelő rangja, születési előnyei és vagyona daczára nem a tétlenség élveiben leli örömét, hanem abban, hogy a kultura előharczosa lehet; másodsorban pedig a jeles férfiaké, a kik vele szövetkeztek."
Mondanunk sem kell talán, hogy a mit a nyájas olvasó a megelőző sorokban tudomásul vett, az egy valóságos reporteri stilusban fogalmazott napi ujdonság.
Megjelent Cselkó Pál lapjában és szerzője Cseresnyés ur, az emlitett lapnak ügybuzgó segédszerkesztője.
Cseresnyés ur igenis tisztában van azzal, mi dukál egy valóságos grófnak, a ki nem a kaszinói összejöveteleken brilliroz, hanem egyenesen Matapapuába megy vissza hóditás-utra s neki, t. i. Cseresnyés urnak megigérte, hogy tudósitásokat fog küldeni a forró földrész belsejéből.
Mily szépen veszi majd ki magát, ha a lap első oldalán, a tárczarovatban, egy vasárnapi számban (mert hétköznapokra nem pazarolnak ilyesmit!) a következő lesz "garmond durch" -betükkel kinyomva:
UDVARI ESTÉLY MATAPAPUÁBAN.
(Saját külön tudósítónktól.)
Ehhez képzeljen a nyájas olvasó hat harminczhatsoros hasábot, tele a legérdekesebb és legpikánsabb adatokkal az afrikai udvari életről s a czikknek végére odakanyaritott "kompakt" -betükkel ezt a mindenki előtt ismeretes nevet: "Gerélyi Jenő gróf."
- Tudja-e, mit jelent ez? - mondá Cseresnyés ur az ő hüséges emberének, Dömsödi Gáspárnak, - ez annyit jelent, hogy lefüleltük a konkurrens vállalatot , megduplázzuk a nyomtatandó példányok számát s még a londoni "Times" is minket fog idézni, mikor Gerélyi Jenő gróf utazásáról megemlékszik!
Dömsödi nagyon okos akart lenni és ravasz mosolylyal megjegyezte:
- Hátha még tudná Cseresnyés ur, hogy mi az oka Gerélyi gyors elutazási szándékának?
- Ön talán tudja? - kérdé fitymáló hangon az okos segédszerkesztő, a kinek már nagy gyakorlata volt abban, hogyan kell Dömsödinél kiugratni a nyulat a bokorból.
- Tudom hát!
- Halljuk!
Biztosra veszem ugyan, hogy valami nagy bolondság jön ki, de már olyan jószivü ember vagyok, hogy meghallgatom, nehogy a visszafojtott pletyka kárt tegyen becses személyében.
A kétkedés, a gúny Cseresnyés szavaiban egészen kihozta a "nagy föltalálót " sodrából.
Hevesen, hogy csak ugy dőlt belőle a szó, replikázott:
- A gyors elutazásnak oka - boldogtalan szerelem.
- Ha! ha! ha! - nevetett Cseresnyés ur, - tudtam, hogy ilyesmi lesz belőle !
Hallja, Dömsödi, maga ugyan szereti lóvá tenni az embereket.
- Nincs ilyesmiről szó! - válaszolt haragos méltósággal a kis ember, - de ha egyáltalában semmibe sem veszi szavaimat, máskor inkább hallgatok.
- No, azért semmi harag, Dömsödi ur! - csillapitotta Cseresnyés, - hisz elismerem jó szándékát.
Vallja be ön is, hogy ezuttal rosszul volt értesülve.
- De ha mondom!
- Jól van, jól!...
Hát a dolog abban marad, hogy Fifi kisasszony mai fölléptéről négy egész sorban fogunk megemlékezni.
Négy sor! tudja-e mit jelent ez, Dömsödi ur?
- Örök hálára lekötelez, - rebegett meghatva a jeles ifju, a ki e pillanatban megfeledkezett minden neheztelésről; - hogy fog Fifi örvendeni!
Megyek és elmondom neki.
Cseresnyés ur nevetve nézett a távozó után, aztán elővette a bevezetésben emlitett hirt és még a következőket irta hozzá:
"Mondják egyébiránt, hogy a nemes grófot nem csupán tudományszomja és ambicziója készti utazásra, hanem boldogtalan szerelem is, melyet egy fejedelmi vérből való hölgy iránt érez.
Nagy tettek rugója volt mindenkor ez a hatalmas érzés, de nemesebb gyümölcsöket aligha érlelt még valaha."
- Igy! - mondá a legnagyobb megelégedés hangján Cseresnyés ur; - ez a pár sor ötszáz eladott példányt jelent.
Kiváncsi vagyok, mivel ellensulyozzák ezt a konkurrens vállalatnál?
...A valóság pedig az volt, hogy Gerélyi csakugyan utra készült.
A legnagyobb csendben akart ő távozni abból a városból, a hol már másodszor szenvedett érzelmében hajótörést.
Ha tőle függ, éjnek idején eloson, mint a kit bünös tudata kerget s nem hogy a nyilvánosság organumaival hirdetteti távozását, de még saját magának sem számol be utazása czéljaival.
El innen! ez volt egyetlen gondolata és eszméje a Szidóniával folytatott beszélgetés után.
Egy hét mult el azóta, de az őrjöngő vágy, beleveszni a semmibe , vagy legalább olyan utakon haladni, a hol ismerős nyomra nem talál, még mindig uralkodott fölötte.
Hosszu napokon és éjjeleken át tombolt benne a szenvedély, de ő nem engedte kitörni.
Nehogy kombinácziókra szolgáltasson alkalmat, melyek esetleg közel is juthatnának a valósághoz, inkább magára vállalta a reklámszomjas utazó szerepét és tudatta a világgal, hogy felfedezői utra megy Afrikába.
Olyan ügyesen játszotta el ezt a szerepét, hogy még Cselkó sem sejtette a valóságot , hanem egészen jóhiszemüleg vezérczikkezett a "magyar Stanley" mellett.
De mikor magára maradt Gerélyi, eltünt a csinált buzgalom és lelkesedés kifejezése arczáról és mély csüggedés vett rajta erőt.
Ahhoz a tudathoz, hogy másodszor csalódott, még hozzájárult a rút játéknak emléke, melynek központja és egyik főszereplője volt ő Tarnay akaratából.
Olyan mély gyülölet vett rajta erőt Ervinnel szemben, hogy már e miatt is tanácsosnak tartotta a távozást.
Mert lehetetlennek tartotta az összeütközés elkerülését, ha együtt van ezzel a férfiuval egy városban, egy társaságban.
Már pedig az összeütközést kerülni akarta mindenáron - Szidónia miatt.
Éppen most is azzal volt elfoglalva, hogy lakásán (egyszerü agglegényi otthonában ) rendezgesse az utravaló iratokat, mikor inasa névjegyet hozott be.
- "Doroghy Károly"? mit akarhat ez az ember tőlem?
Alig láttam egyszer életemben...
Bocsásd be! - szólott az inashoz fordulva.
A következő pillanatban belépett Doroghy.
A gróf egyetlen lépést tett elébe.
Kérdő tekintetet vetett rá és éppen kérdezni is akarta, mi járatban van nála, mikor az imént érkezett megszólalt:
- Ugy látszik, Dömsödi jól volt értesülve.
Gróf ur utazni készül?
- Ugy van, - válaszolt kimért hangon Gerélyi, - s mivel még nagyon sok az elintézni valóm...
- Rövid leszek, gróf ur, - szakitotta őt félbe Doroghy, - ámbár, ha nem csalódom , az, a mit én mondani fogok, valószinüleg fölöslegessé is teszi elutazását.
Gerélyi bámuló tekintetet vetett a beszélőre.
- Mit tetszett mondani? - kérdé.
- Azt, hogy nagyon fontos közlendőm van a gróf urral és kérem, hallgasson meg.
- Szóljon!
Mit kiván?
- Egy kis figyelmet, semmi egyebet.
Néhány héttel ezelőtt - Dömsöditől tudom - ön egy regényt beszélt el az életből, mely nagyon felköltette érdeklődésemet.
E regénynek ön volt a hőse.
Ha megengedi, szolgálok én is hozzá való részletekkel.
- Mit tud ön ehhez? - kérdé homlokát összeránczolva Gerélyi.
- Oh, nagyon sokat, többet sem mint ön gondolna...
Az életből vett regényeknek rendesen az a sajátságuk, hogy kétféleképen iródnak.
Az egyik példányt a szerző a publikumnak szánja és ez gondosan ki van csiszolva.
A másikat jól őrzi a szerző és még a szereplők sem tudnak róla.
Gerélyit odáig ragadta ellenszenve, melyet kéretlen látogatójával szemben érzett , hogy türelmetlen hangon és csaknem nyersen félbeszakitotta:
- Ej, hagyjuk ezt a képletes beszédet, ha azt akarja, hogy megértsem!
- Meg fog mindent érteni, gróf ur, - válaszolt higgadtan Doroghy.
- Egyelőre csak annyit mondok, hogy az a regénypéldány, mely Szidónia asszony és az ön szerelméről közkézen forog, nem az igazi.
- Mibe avatkozik?! - rivalt rá haragosan Gerélyi, de Doroghy föl sem vette haragját, hanem nyugodtan folytatá:
- Az igazi példány Tarnay Ervinnél van, s ebben különös eltéréseket látok az ismert szöveggel szemben.
Ha megengedi, idézek belőle.
- Meddig fogja még türelmemet igénybe venni?
Tudja-e, hogy cseppet sem vagyok kiváncsi az ön mondókáira.
- Megjön az is!...
Az eredeti példány azt mondja, hogy midőn Szidónia asszony nem akart másodszor férjhez menni, még mindig remélve az ön visszatértét, Tarnay Ervin volt az, a ki az ön halálhirét terjesztette.
- Rágalom! - szólott kicsinylő hangon Gerélyi, a ki Ervin ellen táplált jogos haragja daczára sem akarta ezt a ráfogást szó nélkül hagyni.
- Ő volt az, a ki önt is arra birta, hogy Szidónia asszony erényét és hüségét próbára tegye.
- Ez vakmerő hazugság! - kiáltott haragos meglepetéssel Gerélyi; de Doroghy nem jött ki sodrából, hanem gunyos mosolylyal folytatá:
- Lám, eddig higgadtan gorombáskodott, most pedig már heveskedik; a mi azt jelenti, hogy olyan igazságot mondtam, a melyről önnek is volt tudomása.
Helyre fogom azonnal állitani lelki egyensulyát, tudtára adva olyasmit, a mit eddig nem is sejtett: abban a pillanatban, mikor Tarnay Ervin kierőszakolta becsületszavát arra, hogy neje erényét próbára tegye, ő már jól tudta, hogy évek előtt ön és Szidónia asszony jegyesek voltak s hogy ki az a nő, a kit ön szeret.
Ha a villám csapott volna le Gerélyi Jenő előtt, akkor sem lehetne jobban elkábulva, megrémülve és meglepetve, mint e szavak hallatára.
Vakitó világosság támadt lelkében sok olyan dologról, melyről eddig sejtelme sem volt és nem értett .
De ez a világosság az első pillanatban olyan fájdalmasan hatott, hogy Gerélyi Jenő eltántorodott és csak pillanatok mulva hebeghetett olyan hangon, melybe harag és csodálkozás az öröm egy nemével elegyültek.
- Bizonyitsa be, a mit mondott, vagy...
- Semmi fenyegetés, gróf ur! - szakitotta félbe Doroghy, - nincs ilyesmire szükség közöttünk.
Azért jöttem el, hogy mindenről fölvilágositsam.
Önkényt jöttem, nem űzött kényszer, de nem is vagyok hajlandó magamat bármily erőszakos eszköz által befolyásoltatni.
Ha tetszik, elmondom, a mit tudok; ha nem kivánja többé előadásomat, mondjon csak egy szót és azonnal elmegyek.
Milyen diadalérzet rezgett e látszólagosan egyszerü szavakban!
Jól tudta Doroghy , hogy Gerélyi nem fogja őt elbocsátani, sőt talán minden eszközzel utját állná távozásának, mielőtt mindent elmondott.
Az oroszlán vért kóstolt és most már ki akarja elégiteni szomját.
Az első szó, melyet Doroghy erről a thémáról elejtett , már meggyőzte Gerélyit, hogy látogatója bár nem jó szándékból, de mégis hajlandó őt felvilágositani.
Tompa hangon szólott tehát:
- Beszéljen! nyugodtan fogom meghallgatni.
- Tudtam, hogy végre mégis megértjük egymást, gróf ur, - szólott udvarias meghajtással Doroghy, - s azért mindjárt a dolog velején kezdem.
A mit elmondtam , az utolsó betüig igaz, s ha érdekli, azt is elmondhatom, hogy a multra vonatkozó adatokat tőlem tudta meg Tarnay Ervin.
- Öntől?
- Ugy van, tőlem.
Ámbár nem szemtől szembe mondtam én neki azokat el.
Azon este , mikor ön megérkezett és először jelent meg vendégül Tarnayék házában, én és Dömsödi hosszabb időre magunkra maradtunk és hogy az időt öljük, elbeszélgettünk önről, Szidónia asszonyról és a multról; Dömsödi elmondta, a mit kevéssel azelőtt öntől hallott, én elregéltem azt, a mit már régen tudtam, s mind a ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy sokkal több regény van a világon, semmint az ember föltételezné.
Egyszerre csak ugy tetszett nekem, mintha a folyosóba vezető ajtócskában - emlékszik még talán rá? - valaki hallgatózna.
Kombináczió utján ki is sütöttem, hogy ilyen kiváncsi csakis a háziur lehet.
Szembe állottam hát a tükörrel és igy okoskodtam: Ha csakugyan ő az a bokorban meglapuló nyul, lesz gondom rá, hogy kiugraszszam.
Olyan fordulatot adtam a beszélgetésnek s olyan dolgokat mondogattam Ervin barátunkról, miket még a kulcslyukon keresztül sem szivesen hall magáról az ember.
Csakugyan nem tévedtem, Tarnay Ervin volt a leskelődő.
Jól láttam arczát, mikor egy pillanatra, a haragtól eltorzulva, feltünt az ajtónyilást leplező virágállvány növényei közt.
Nagyon csunya volt e pillanatban a derék Ervin, egészen megsárgult arcza a visszafojtott epétől.
- Tudja-e, tisztelt uram, - mondá a hideg guny hangján Gerélyi, - hogy a mit ön tett, az...
- Alávalóság? nemde ezt akarta mondani?
Nos hát, tanácslom önnek, ne mondja ki , mert megtalálná bánni igazságtalanságát.
A mit én tettem, az megtorlás volt.
Nem törődöm ugyan senkinek jó vagy rossz véleményével, de mégis elmondom önnek, mit vétett ellenem Tarnay Ervin.
Azért teszem, hogy megismerje undok lelketlenségét és hidegvérü gonoszságát egész valójában.
Én is barátja voltam annak az urnak, s velem szemben is áruló szerepet játszott.
Elcsábitott egy leányt, a kiről tudta , hogy szeretem és csak azért csábitotta el, mivel tudta, hogy szeretem...
Az a leány eltemetkezett szégyenével, s mikor rátaláltam, koporsóban feküdt.
A boldogtalan leugrott Tarnay házának harmadik emeletéről, mikor megtudta, hogy Tarnay Ervin, a ki őt négy hónappal előbb szökésre csábitotta, s azután felé sem nézett, megnősült.
Azt a virágot, melyért én égtem, rajongtam, Tarnay Ervin még arra sem méltatta, hogy letépje.
Megelégedett azzal, hogy kimutassa fölényét és azután lábbal tiporja.
Ott esküdtem meg a leány koporsójánál, hogy ezért bosszut állok.
Nem volnék őrült, sőt mi ennél is több: nyomorult gyáva, ha elmulasztanám a fényes alkalmat?
Mer ön még aljasnak mondani, mivel eskümet megtartom?
- Nem!
De embertelennek és önzőnek.
Mit tettem én, mit vétett Szidónia, hogy velünk igy játszott?
- Semmit, de mivel beleillettek játékomba, hát fölhasználtam ezt a két figurát is...
Egyébiránt önnek nincs oka panaszra.
Ez a harcz ugy is az ön győzelmével fog végződni; mert férfiak harczában az a győztes, a kinek részén van a nő.
S nem tartom olyan naivnak, hogy elhitetném önnel, miszerint Szidónia szereti férjét.
- Kit szeretne, ha nem őt!
- Furcsa kérdés!
Önt, Gerélyi Jenő grófot!
Gerélyi epésen felkaczagott.
- No! ezt ugyan jól eltalálta.
- Pedig ugy van, a mint mondom.
Ott voltam én is, mikor először találkozott Szidónia asszonynyal.
Látó szemeim meggyőződtek arról, hogy e nő még mindig szereti önt.
Gerélyi alig tudott magán uralkodni.
Az undor, a megvetés csaknem elfojtották szavát.
Alig tudta azt mondani:
- Ha egyéb mondani valója nincs...
- Éppenséggel nincs.
Tegyen már most, a mit akar: legyen nagylelkü bolond, vagy éljen jogával, nekem már mindegy.
Bosszumat kielégitettem és jól tudom, hogy Ervin szivébe olyan tövist szurtam, melyet többé onnan ki nem huz.
Ég önnel, gróf ur!
XIII.
Doroghy nem csalatkozott föltevésében, mikor azzal a hittel távozott, hogy Gerélyit szive közepén találta.
Magára maradva, néhány pillanatig mozdulatlanul állott ez, mintha megdermedt volna benne minden érzés, aztán lángfolyamként tört ki belőle a szenvedélyes indulat:
- Mi volt ez?
Villámcsapás a felhőtlen égből, vagy pedig fénysugár a sziv éjjelében?...
Ha igaz, a mit ez az ember beszélt, akkor egy élet kevés arra, hogy megháláljam, a mit értem tett...
Pedig igaz!
Egészen rávall Tarnay Ervinre, a mit róla elmondott.
Ő tehát mindent tudott és mégis koczkáztatta ezt a rut játékot , engem is belesodort...
De hisz akkor nem tartozom őt ezentul is tekintetbe venni !
Szabad vagyok érzelmeimben, indulhatok vágyaim után s nem bitorlás, nem rablás többé, ha Szidónia szerelméért versengek, mert csak visszaveszem azt, a mit Tarnay ellopott tőlem.
Kora délelőtt volt még, de Gerélyit ez nem tartóztatta szándéka kivitelében.
A kiben ilyen szenvedély tombol, az nem kötheti magát társasági szabályokhoz.
Ugy, a mint volt - nem is látogatásra öltözve - sietett le az utczára, miközben fenyegetéseket mormogtak ajkai:
- Lássuk csak, Tarnay Ervin, ki az erősebb kettőnk közül ebben a harczban?...
Nem használ semmi cselszövés, mert nyilt lesz a küzdelem, mint megvetésem és gyülöletem.
Meglátom, nem remegsz-e lelketlen Don Juan, ha harczüzenetemet hallod ?
Bedöngetem biztonságod kapuit és nem érsz majd rá ujabb cselszövény mögé rejtőzni.
A váczi-utczán végig sietett, egyenesen föl Tarnayék lakásába.
Az inas megdöbbent , mikor ezt a magából kikelt embert látta, a ki délelőtti féltizenegykor látogatóba jött és azt követelte parancsoló hangon, bocsássák be a ház urnőjéhez.
- Gerélyit még jobban dühbe hozta az inas habozása.
Nem volt abban a hangulatban, hogy szenvedélyes hangját türtőztesse, s a hebegő szolgára nyersen rárival:
- Nos? lesz-e már?
- Esedezem alásan, gróf ur, - mentegetőzött az inas, - ő méltósága, a bárónő ilyenkor nem fogad.
- Ez nem tartozik önre!
Jelentsen be.
A hangos szóváltásra megnyilt az előszobába nyiló ajtó és Szidónia megjelent .
Éppen bevégezte öltözékét és az étterembe akart menni, mikor az élénk beszélgetés ide csalta.
Elsápadt, mikor Gerélyit megpillantotta, de a következő pillanatban már uralkodott magán.
Jelt adott az inasnak távozásra s midőn ez eltünt, a nélkül , hogy elfogadta volna a korai vendég üdvözletét, röviden és szakgatott hangon megkérdezte:
- Mit akar ön itt?
- Önhöz akartam, - volt az éppen olyan rövid válasz.
- E küszöbön át?
- Az volt szándékomban!
- Nem tudja-e, hogy háromszoros zár tiltja el ettől az ajtótól: A kicsinylés, a semmibevevés és a közöny?
Elég erősnek tartja magát, hogy azokat lepattantsa?
Még mindig a benyilóban állott a nő és tekintetében sujtó harag volt.
Gerélyi szeliden és busan válaszolt:
- Van egy kulcsom mind a három zárhoz!
Szeretem és imádom önt Szidónia !
Megdöbbenve és elsápadva lépett vissza a nő.
Erre nem volt elkészülve.
Gerélyi követte őt és most már a termen belül, de még mindig mint ellenségek álltak egymással szemben, közel az ajtóhoz.
Pillanatnyi szünet állott be, végre megszakitotta Szidónia a hallgatást.
Mint mikor tüzes vasat a vizbe dobnak, ugy sziszszent a szó ajkain:
- Elfelejtettem a negyediket: gyülölöm és megvetem.
- A gyülölet elüzi a közönyt: ismét csak három ellenséggel állok hát szemben.
- Ej uram, ne játszunk szavakkal? - kiáltott a nő.
- Kérdem még egyszer, mit akar itt?
- Nem éppen könnyüt, - szólott halk hangon, melyen a fájdalom végigrezgett , Gerélyi, - de még sem olyant, a mi egészen lehetetlen volna.
Föl akarok támadni halottaimból, a hova minden igazság ellenére eltemettek.
Be akarok hatolni az ön szivének mélyébe és kifürkészni rejtekét, hogy nincs-e még ott valami emléke a multnak?
- Annak a multnak, a melyben ön is jelentett valamit?
- Annak.
- Mondtam már, és csak ismételhetem, hogy az a mult elenyészett.
Ráborult sirjára a feledés.
S ha ön mint halottrabló fel is töri ezt a sirt, nem talál benne egyebet hamunál.
- De hátha uj életet öntenék a porladozóba?
Szidónia élesen fölkaczagott.
- Isten ön?! - kérdé gunyosan.
- Csak ember; de olyan, a kinek jogában áll visszavenni azt, a mit tőle elraboltak.
- Nem lehet itt szó rablásról, mikor csak fölvették azt, a mit ön eldobott magától.
- Bizonyosat tud ön erről, Szidónia? - kérdé közelebb lépve Gerélyi.
- Bizonyosat.
- S nem tartja lehetségesnek, hogy önt is félrevezették, miként engemet?
- Ah, már tudom, mit akar ezzel mondani! - válaszolt kicsinylő hangon a nő: - az a bizonyos mese, melyről a névtelen levél is szólt!
- Miféle névtelen levél?
Szidónia erősen szeme közé nézett a nyugodt méltósággal előtte álló férfiunak .
Sajátságos tünemény!
Mióta Gerélyi Szidóniának szenvedélyes haragjával találta magát szemben, az ő lelke visszanyerte egyensulyát és nem engedte magát a haragtól irányitani.
Ugy állott ott, mint a ki küzdeni akar jogaiért, és nem szorul rá a szenvedélyre, hogy ékesszólóvá tegye és erőt adott karjainak.
Kisugárzott tekintetéből az igazság tudata s ez volt az oka, hogy Szidónia ismét kétkedni kezdett.
Majdnem habozva kérdezte:
- S ön csakugyan nem tudná, kitől ered ez a levél?
- Nem addig, mig meg nem mutatja s talán azután sem.
- Mit higyjek önről?
- Azt, a mit magam fogok elmondani.
Szigorubb birálója ön sem lehetne tetteimnek , mint magam vagyok.
Sokat vétkeztem ön ellen könnyenhivőség folytán és valaki iránt való barátságból...
A mi minket egymástól elválasztott, az nem volt az én örökölt családi gőgöm, mint ön hivé, sem pedig az ön hütlensége, mint én hittem: mások fondorlatainak estünk mi áldozatul.
Elmentem világgá, hogy feledést keressek, ön pedig egy irtózatos fölfedezés után a magányba temetkezett.
Meri állitani, hogy nem reménykedett visszatérésemben?
De ekkor ujabb cselszövés és ujabb csalás elhitette önnel, hogy én meghaltam.
Ismét az a gonosz kéz müködött közre.
- Kinek a keze? - kérdé Szidónia.
- Majd később!...
Nagyot fordult az idők kereke, heggedni kezdtek a sebek és elsimultak a multnak arczán a zord barázdák.
Engem visszahozott végzetem emberlakta vidékekre és haza jöttem, bár megfosztva reményeimtől, de azzal a megnyugvással, hogy már nem érhet ujabb csapás.
Tévedtem!
Mert ujra megragadott az az irgalmatlan kéz.
- Kinek a keze? - kérdé másodszor és ezuttal nyomatékosabb hangon Szidónia.
- Egy jóbarátnak a keze.
Tudja-e, mi az a jóbarát?
Egy olyan lény, mely eszközül , játékszerül aljasit le minket, hogy megfizessen iránta való szeretetünkért.
Igy okoskodott már most, a játék vége felé az én jó barátom: "Ez a Gerélyi kellemetlen ember.
Puszta hireszteléssel nem lehetett agyonütni? próbáljuk hát meg az erősebb eszközt.
Öljük meg ugy, hogy maga is resteljen feltámadni, azaz: tegyük nevetségessé."
S az én jó barátom komédiát játszott előttem és velem.
Nagy müvész ő ebben...
Kezdetben érzékeny hurokat pengetett és ugy mutatta be magát, mint a ki saját hibáinak áldozata.
Jól tudta, hogy az embereket úgy lehet legkönnyebben elszéditeni, ha megalázzuk magunkat előttük.
Panaszkodott előttem, hogy már nem lehet boldog, mert elvesztette hitét a nőkben.
Ott van előtte a sok példa a saját multjában...
Én, akár csak nemes elődöm a szélmalom-harczban, le akartam rontani az ő kételyeit és harczoltam ellenük rábeszéléssel, logikával és meleg érzéssel ...
Még szép tőle, hogy nem nevetett ki szemtől-szembe, hanem csak a hátam mögött ...
Sőt el is ismerte, hogy sajátképen igazam lehet, vannak még nők a világon, a kik más anyagból alkotvák és megérdemelnék, hogy bizzanak bennök.
Itt van mindjárt az ő neje is, hiszi, hogy a kiválasztottak közül való, de az ő beteges és konfundált érzésének már nem elég a puszta hit: meggyőződés kell annak.
Nyakamba borult az én jóbarátom, az elérzékenyülés és a kétkedés szinjátéka után a kétségbeesés komédiájával traktált.
"Pajtás! te vagy az egyetlen ember, a ki meggyőzhet!
Az Isten küldött segitségemre!"
"Mit tegyek?" kérdé Don Quixotte.
"Az Isten áldjon meg, tedd próbára nőm hűségét!"
De meg is ijedt erre Don Quixotte és tiltakozott kézzel-lábbal, hanem már fogva volt.
Mert csak most jött a nagy coup.
"Ha nem teszed meg, olyan igaz, mint gentleman vagyok, főbe lövöm magamat."
Megijedtem erre szörnyen, beadtam a derekamat és késznek nyilatkoztam mindenre csakhogy az ő drága élete csorbulást ne szenvedjen.
Három hete, hogy a nagy mester oda állitott a szinpadra és eljátszatta velem a tragikomédiát, melynek szomorú hőse én volnék, szerzője és nevető publikuma pedig ő maga.
Szidónia mintha borzongást érzett volna e keserü öngunynyal elmondott vallomás után.
Valami különös sejtelem azt súgta neki, hogy e szavak mögött kegyetlen vád rejlik valaki ellen, de még mindig nem látott tisztán.
- Végig hallgattam önt türelemmel, - mondá kis szünet mulva, - nem tudom, ki az, a kit rágalmaz, de minden érzésem azt sugalja, hogy rágalom volt az, a mit mondott.
- S azt nem sugta meg sejtelme, hogy ki az a jó barát?
Nem kiváncsi megtudni a derék komédiásnak nevét?
- A komédiást ismerem! - válaszolt lesujtó nyomatékkal Szidónia, - már másodszor akar elámitani, de nem fog sikerülni.
- Ön téved!
Az a komédiás önt is behálózta, épp ugy, mint engemet.
Ha tudni akarja nevét...
- Ne mondja ki! - kiáltott lángoló haraggal a nő, a ki előtt e pillanatban világos volt minden, - megtiltom önnek, hogy ezt a nevet becsmérlő szavak kiséretében kiejtse.
Ah! tehát ez volt a dolognak veleje?
A férjemet akarja előttem gyanuba keverni?
Jó! kisértse meg! de ne igy, hanem szemtől szembe.
Csengetett és a belépő inasnak azt mondta:
- Kéretem férjemet, sziveskedjék nehány szóra ide fáradozni.
Gerélyi bámulva nézte a haragjában még százszorta szebb nőt és csak mikor az inas távozott, kérdé:
- Mit akar tenni asszonyom?
- Szembe állitom önt férjemmel!
Meglátom, lesz-e bátorsága előtte is ismételni azt, a mit nekem hazudott.
Kinos szünet állott be.
Nem tartott tovább egy percznél, de Gerélyire nagyobb sulylyal nehezedett e rövidke időfoszlány, mint az a hosszú négy év, melyet Afrika vadonaiban töltött.
Szidónia hátat forditott neki és látszólag közömbösen tekintett az ablakon keresztül az utczára.
De mély lélekzetvételén és keble hullámzásán látni lehetett, hogy a szenvedély vihara nem csendesült el az ő szivében.
S nem lehet tudni, mely irányt fog venni ujabb kitörésében.
Eszébe jutott Gerélyinek azon rövid percz alatt, hogy már évek előtt is állott igy Szidónia előtt és leste ajkairól a szót.
Akkor is elhallgatott, de hallgatása a fiatal leány elnémulása volt, a ki sejti, hogy nagyobb becse van boldogságot igérő szavának, ha nem mondja ki azonnal.
Akkor is várta a történendőket, s éppen mikor Szidónia felelni akart kérdésére, közelgő léptek hallatszottak.
Csak annyi ideje volt a fiatal leánynak, hogy hirtelen odasugja: "Majd holnap!" s aztán eltünt , rózsás pirral arczán, boldogság sugara tekintetében.
Az a "holnap" sohasem következett be.
Nem volt többé alkalma Szidóniát újból megkérdezni s még ma is égő kínnal tele a lelke, ha arra gondol, hogy azt a perczet nem lett volna szabad elrepülni engedni.
Az a percz volt a boldogság utolsó sugara s utána éjsötét lett szivében.
- Hivattál? - kérdé e pillanatban Ervin hangja, a ki épp most lépett be és csak nejére gondolva, észre sem vette Gerélyi jelenlétét.
- Hivattalak, - válaszolt Szidónia.
- Ez az úr, - kinyujtott keze Gerélyire mutatott, - a kit barátod gyanánt bemutattál, különös dolgokat regélt nekem.
Tudni akarom, mi a való azokban és mi a koholmány.
Aztán Gerélyihez fordulva, parancsoló hangon mondá:
- Ismételje!
Tarnay arczán mély megdöbbenés mutatkozott.
Erre a szembesitésre nem volt elkészülve.
Egy hét óta teljes biztonságban ringatta magát.
A vakmerő játék sikerült, a veszedelmes vetélytárs megfutamodott és ő maga maradt a csatatéren : igy hitte eddig.
S most egyszerre szemben találja magát vele, még pedig olyan téren, a hol nem használ a fortély.
Ervin összeborzongott.
Lángoló harag támadt szivében és legszivesebben engedett volna az állati ösztönnek, mely arra ingerelte, hogy rohanja meg ezt a férfiut és ölje meg fenevad módjára, mielőtt egyetlen szót szólhatna.
...Sokszor megbánta később Tarnay Ervin, hogy nem hallgatott ezen ösztön szavára.
- Ismételje! - hangzott újból Szidónia parancsszava.
- Ha ugy kivánja! - szólott nyugodt hangon Gerélyi, - ám legyen!
Azt mondtam Tarnay bárónőnek, hogy férje galád játékot üzött belőlem.
- Jenő! - hangzott fenyegetően és figyelmeztetőleg Ervin szava.
- Azt mondtam neki, hogy Tarnay Ervin nem ismert soha más Istent a saját önzésén kivül.
Eszköz neki mindenki és minden.
- Bolond beszéd! - vágott közbe türelmetlenül Tarnay.
- Azt mondtam végre, hogy Tarnay Ervin arra kényszeritett, tegyem próbára neje hüségét.
Egyetlen szökéssel ott termett Tarnay Gerélyi előtt.
Rákiáltott:
- Ez hát a becsületszavad?
- Becsületszót csakis a becsületnek lehet lekötni.
Te már föloldottál e kötelezettség alól...
Mondom, arra kényszeritett, tegyem próbára neje hüségét .
Pedig jól tudta, hogy ez a nő egykor jegyesem volt és hogy még mindig szeretem.
Meleg érzésbe olvadt a férfiu hangja ez utolsó szavaknál; de mintha szivén találták volna szavai amásikat, kitörő vadsággal rárivalt:
- Megtiltom neked...
- Mit?
Talán azt, hogy szerelmet valljak nődnek?
Hisz följogositottál, sőt kényszeritettél, hogy megtegyem.
Lázas figyelemmel nézte a nő a két férfiu vetélkedését.
Már derengett lelkében az igazság, de még mindig nem akarta elhinni.
Reszkető hangon szólitotta meg férjét:
- Hallottad, a mit ez az ember mondott?
- Hallottam.
- S nincs szavad, hogy lesujtsad?
Nem vágod arczába, hogy rágalmazott, hogy hazudott?
- Meg fog fizetni ezért! - mondá sötét daczczal Tarnay.
- Nem erről van most szó.
Az igazat akarom megtudni.
Felelj igazán, a mint hited és becsületed követeli: Igaz-e, hogy Gerélyivel ilyen alkura léptél?
Tarnayt bosszantani kezdte neje fakgatása és kicsinylő mozdulattal válaszolt:
- Ej mit!
Ostoba tréfa volt az egész!
Mintha arczulütés volna, ugy érte a nőt ez a válasz.
Megtántorodott, szivéhez kapott és egy pillanatig öntudatlanul bámult maga elé.
De csakhamar ujból észretéritette az égő fájdalom szivében, a mely tudtára adta, hogy még él, mert szenved.
Kerekre nyitott szemekkel bámult maga elé és elkékülő ajkakkal suttogta:
- Tréfa ?...
Tehát igaz...
Ez is!...
Ezt nevezik férfiunak...
Igaz! miért is legyen ő jobb a többinél?...
Az egyik eladta a gyermekét pénzért , a másik pénzen vásárolt magának nőt...
Itt van egy, a ki barátságból ráállt arra , hogy cselt vessen egy nő becsületének.
S ott, a férfiasság koronája, a férj, a ki nejét koczkára teszi.
Ezt nevezik hát férfiunak?
Két kezével elfedte arczát és szoborszerü merevségben megállott.
A két férfiu visszafojtott lélekzettel leste szavát, megmozdulni egyik sem mert.
Végre sóhaj tört elő Szidónia ajkain és föleszmélt:
- Mit kesergek, mit panaszkodom? - mondá lassu hangon, - szó már nem, csakis tett segit itt.
Mint az álomjáró, indult az ajtó felé, egyenletes lépésekkel, sem jobbra, sem balra nem tekintve, mintha nem is tudná már, hogy kivüle még valaki van a szobában.
- Hova akarsz menni? - kiáltott fölriadva Tarnay.
A nő bánatos szelidséggel válaszolt:
- El ebből a házból, melyben tovább is megmaradni nincs többé jogom.
Itt csupán akkor van helyem, ha nőd vagyok: ez pedig nem vagyok e pillanat óta.
Visszatérek újból magányomba, a hol nincs ámitás, csel és hazugság.
Elgondolkozom majd ott a nagy rejtély fölött, melynek neve férfisziv.
- Szidónia, az égre kérlek, gondold meg! - könyörgött Tarnay és kezével neje karját érintette.
Ez visszalépett tőle és szilárd hangon válaszolt:
- Meggondoltam és elvégeztem magamban.
Elhatározásomat nem ingatja meg semmi földi hatalom.
A mi utaink örökre elváltak.
Ég veled!
Tovább ment az ajtó felé.
Ervin nem merte többé tartóztatni.
Mikor Gerélyi előtt elhaladt, ez is megszólalt:
- És én, Szidónia?
Mi lesz velem?
Nincs hát számomra egyetlen bocsánatadó szava sem?
A nő megállott a küszöbön.
A dacz, a szenvedély, a harag és a szerelem kitört belőle.
Fölemelt jobbja férjére mutatott:
- Tudni akarja?
Neki meg tudnék bocsátani, mert sohasem szerettem.
De önnek - e szavakkal Gerélyihez fordult - soha: mert még most is szeretem!
XIV.
"Nincs kinosabb ellentét, mint mikor odakünn tavaszi fényben ragyog a világ s benn, leeresztett függönyök mögött, félhomályban nyögjük a betegség fájdalmait .
Csak tavaszkor ne legyen beteg az ember!
Mikor a földön minden megujul és szeliden, fájdalom nélkül történik az átalakulás, borzasztó lehet az a gondolat , hogy csak a mi lényünkben nem alakulhat át a bánat örömmé és a betegség egészséggé.
Bármit mondjanak is a pesszimizmus költői az élet nyomoruságáról , tavaszkor nem szeretnék meghalni.
Szép és költői dolog lehet a sirban pihenni, mig fölöttünk a virágok illatoznak, minden kizöldül és a fák suttogásába madárdal vegyül, de még szebb és különösen: még jobb ilyenkor odakünn jó egészségben sétálgatni és vigan végignézni a természet megujulását.
Ha már meg kell halnunk , kedves felebarátim, hagyjuk ezt az egészségtelen dolgot késő őszre, vagy még inkább télre."
Jó Dömsödi Gáspár bölcselkedett igy magában, mikor a félhomályban levő szobában lábujjhegyen végigsétált és hol az ágy felé tekintett, melyben valaki feküdt, hol pedig az ablaknak egy kis hasadékán át ki a szabadba.
Csak akkorka volt ez a hasadék, hogy Gáspár barátunk éppen kidughatta rajta az orrát, de ez is elegendőnek bizonyult, nagy vágyakat ébreszteni az ő szivében.
Költői vágyakat !
Szeretett volna kergetőzni, mint gyermekkorában; ugrándozni, mint a fiatal báránykák, a melyeket husz év óta nem látott más alakban, mint szépen megsülve , de azért mégis tudja róluk, hogy hófehérek, kezesek és mindenekfelett mulatságosak.
Szeretett volna még sok egyebet tenni, de nem lehetett!
Nem lehetett pedig azért, mert Dömsödi Gáspár az uj és eredeti kézelők, gallérok , nyakravalók stb. föltalálója ujabb időben fölfedezett olyasmit, a miről nem hitte volna, hogy komolyan létezik: fölfedezte a saját jó szivét.
Ez a bolond sziv pedig arra kényszeritette őt, hogy beálljon betegápolónak egy olyan embernél, a ki őt ugyan örökké gunyolta és csipkedte, de egyszer, egy önfeledt pillanatban, olyan hangon, a melyben valami érzés-féle rezgett, azt mondta neki: "Gáspárkám, te vagy az egyetlen ember a világon, a ki iránt még valami olyanfélét érzek, a mit vonzalomnak lehetne mondani."
És Gáspár e naptól fogva könnyebben türte el a gunyolódást, sőt azon vette magát észre, hogy vonzódik ehhez a kiállhatatlan, fanyar és folyton epéskedő Doroghyhoz .
Mikor pedig megesett utóbbival az az elég komoly eset, hogy kardpárbajban két erős vágást kapott fejebubjára, Dömsödi nem sokat tanácskozott a saját énjével - sejtette, hogy okos tanácsot ugy sem kap tőle, - hanem egyenesen beállott Doroghyhoz másod-betegápolónak.
Nagy áldozatába került ez az elhatározás.
Mert Fifi, a prózai lelkü Fifi, a helyett, hogy méltányolta volna egyetlen Gáspárjának áldozatkészségét (csakugyan nem volt udvarlói közt még egy Gáspár nevü), elnevezte őt hájfejünek, higvelejünek és kijelentette, hogy Gáspár nélkül is tud ő sétákat tenni a hegyek közé.
S nagyon bántotta Gáspárt ez a gondolat, tépelődött is sokat fölötte, vajjon egyedül, vagy társaságban teszi Fifi a sétákat?
Az ágyban fekvő beteg nagyot nyögött és nyugtalan érzéssel tolta le magáról a takarót, mely önsulylyal nehezedett aszott tagjaira.
Dömsödi abbanhagyta az elmélkedést, odasietett az ágyhoz és halk hangon kérdezte:
- Akarsz valamit, Károlykám?
- Egy kis vizet - de előbb nyisd ki az ablaktáblát.
Olyan sötét van itt, mintha már is sirban hevernék.
- Akkor hát én kisértet volnék! - elménczkedett Dömsödi, hogy barátját kissé felviditsa, - még pedig eléggé jól táplált kisértet.
Az ablaktáblákat félretolta s ellenállhatatlan erővel, diadalmasan, mint egy ifju isten, tört be a tavaszi nap a szobába, minden zeget-zugot egyetlen pillanat alatt betöltve ragyogó fényével.
Doroghyt egy perczig elvakitotta a fény, aztán dühösen rákiáltott Gáspárra:
- Vigye az ördög az ügyetlenségedet!
Hogy is lehet igy ablakot nyitni?
- Ne izgasd magadat, Károlykám, - csittitotta őt szeliden a jó fiu, - tudod mit mondott az orvos: legnagyobb nyugalom és türelem egy hétig, aztán előlről kezdhetjük.
- Szamár ez az orvos is, éppen ugy mint... - a többit lenyelte a beteg.
- Éppen ugy, mint én! - csak mondd ki és ne zsenirozd magadat, ha könnyit a lelkeden.
A beteg ivott a felé nyujtott hüsitő italból.
Lehet, hogy ez csillapitotta vérének hevességét, vagy belátta e pillanatban, hogy mennyi jóság rejlik abban a türelemben, melylyel ez a bamba fiu az ő zsörtölődéseit fogadja, végig simitott kezével Dömsödi jobbján és szelid hangon mondá:
- Jó fiu vagy, Gáspár, habár nem átalom kimondani, hogy ha csak tőled függött volna, még most is nyilakkal lövöldöznének egymásra az emberek.
- A föl nem talált lőpor miatt, ugy-e?
A beteg nem felelt, hanem kibámult az ablakon, egyenesen arra a darabka kék égre , mely a szobába beragyogott.
Vértelen vonásai, melyeken a szenvedés meglátszott , egy rövid pillanatra mintha futó mosolytól nyernének szelidebb kifejezést, de csakhamar felülkerekedett a türelmetlen harag.
- Ördög és pokol! - sziszegett, - meddig fog még ez a komédia tartani?
Három hete már, hogy itt fekszem, mint egy elgázolt csirke s nem tehetek azalatt semmit, de éppen semmit!
- Hát mit akarsz tenni? - kérdé kiváncsian Dömsödi.
- Először is megfizetni Tarnay Ervinnek azért, hogy udvariatlan módon kopogtatott koponyámon.
- De hisz lovagias párbajban tette, s nem illik ilyesmiért boszut állni.
Doroghy gunyosan fölkaczagott.
- Természetes, hogy lovagias uton tette?A mi Ervin barátunk mindenben lovagias.
Ha öl, ha rabol, ha gyilkol, azért mégis tökéletes gentleman...
De ha e pillanatban megkérdeznéd, cserélne-e velem, biztositalak, szive mélyéből azt mondaná : " Örömest, csak az ne történt volna, a mi megtörtént."
- Hát mi történt? - kérdé bámulva Dömsödi.
- Először is az, hogy Szidónia asszony elutazott.
- Tudom, a Délvidékre, sulyosan beteg nagynénje látogatására.
- Majd mit mondok!
Odaadom fejemet egy üres mogyoróért, ha kitalálsz nekem a kalendáriumból olyan nevet, a melyen ezt a sohasem született nagynénét megszólitják.
Elment biz' Szidónia asszony, mert kitudta, hogy férje rútul visszaélt bizalmával s elment, hogy soha többé vissza ne térjen.
Még a hugát is magával vitte - Cselkó barátunk nagy fájdalmára.
Dömsödi nyitva felejtette száját a nagy bámulásban.
- Igazat beszélsz?
Vagy csak bolonditani akarsz?
- Nem, Gáspárkám, - válaszolt csaknem szeretetteljes hangon és szeliden a beteg, - arról a reményről már csak mondj le, hogy én tégedet ezentul bolonditsalak.
Neked megmondom az igazat.
Az a regény, melyről akkor este szóltam, egyelőre befejezést nyert.
Szidónia és Ervin el vannak választva örökre.
Elhallgatott egy pillanatra, aztán büszke mosolylyal folytatta:
- Az én müvem!
- De hogyan? miként tetted ezt?
- Majd máskor, Gáspárkám.
Elmondom, ha kihevertem ezt a szerzői dijat, melyet a meseszövésért kaptam.
Nem olyan könnyü igazi regényt csinálni, mint a költöttet megirni.
Ezt a két kardcsapást, melyet Tarnay Ervin aplikált, irói tisztelet-dijnak vehetem.
Azért kaptam, mivel Ervin megtudta, hogy bátor voltam egy kis megtorló leczkével szolgálni neki.
- De kitől tudta meg?
- Ez az, a mit egyelőre nem tudok.
Mindenről jól vagyok értesülve, csak e pont körül hiányos az értesülésem.
Ugy történt a dolog, hogy két nappal Szidónia asszony hirtelen elutazása után, a kaszinóban találkoztam Ervinnel.
Nagyon sápadt volt és látszott, hogy nyugalma csak tettetett.
Megszólitott: "Egy kis baráti szivességre fölkérnélek."
"Miben lehetek szolgálatodra?"
- "Affairem van.
Te lennél az egyik tanum, a másik Cselkó."
- Tudtam ugyan ki az ellenfél, de azért mégis kérdeztem: "Kivel kaptál össze?"
- "Gerélyivel.
Tegnap este a játékteremben .
Keményen megsértett.
A párbaj pisztolyra megy.
Én vagyok a kihivó és a legszigorubb föltételekhez ragaszkodom."
"De hisz Gerélyi tegnap este nem is volt a kaszinóban, kártyát pedig egyáltalában nem vesz kezébe."
- Tarnay gunyos mosolylyal nézett rám.
"Azért mégis nagy játék folyt köztünk, - mondá, - akarod megtenni, a mire kértelek?"
"Szivesen!" válaszoltam; magamban pedig azt gondoltam: "Csak rám bizd a dolgaidat.
Ugy összebogozom ezt az ügyet, hogy nem lesz benne köszönet."
De ugy látszik, olyan valaki nélkül csináltam a számadást, a ki jobban be volt avatva az egészbe, mint Tarnay Ervin.
Mert mikor a kitüzött órában elmentem hozzá, hogy Cselkóval együtt átvegyem utbaigazitásait, Cselkót nem találtam ott, s Ervin kezet sem nyujtott.
"Hol van Cselkó?" - kérdém, bámulva e különös fogadtatáson.
"Elment Déryvel, hogy Gerélyi tanuival megállapitsuk a rencontre-t."
"Mit jelentsen ez?" kérdém hüledezve.
- "Azt jelenti, tisztelt uram , hogy az óvatosság tiltja denuncziánsokra bizni ügyünket."
S ezzel hátat forditott .
Az affront olyan világos volt, hogy nem tehettem egyebet, mint még az nap elküldeni tanuimat Tarnayhoz.
Előbb Gerélyivel verekedett meg s egyik félnek sem történt baja, aztán velem ment ki egy szál kardra: de ezuttal én fizettem a mulatságért.
Csak azt tudnám, ki világositotta föl Tarnayt arról, hogy minő szerepet játszottam én az ő házassági tragödiájában.
- Én tudom! - szólott rövid gondolkozás után Dömsödi.
- Ne mondjad! - incselkedett Doroghy; - s magadtól találtad ki?
- Nem egészen.
Bizonyos körülmények vezettek rá, a melyeket fölsorolni hosszadalmas és fölösleges volna.
De meggyőződésem, hogy az, a ki Tarnayt fölvilágositotta, nem lehet más, mint Cselkó.
Doroghy meglepetve tekintett Dömsödire.
- Nini!
Erre nem is gondoltam.
Biz' Isten, igazad lehet.
Cselkótól kitelik ilyesmi!
Van annyi esze és számitja, hogy átlásson a szitán.
Valószinüleg ő intézte ugy a dolgot, hogy a párbaj Ervin és Gerélyi közt nem történt olyan szigoru föltételek mellett, mint eleinte tervezve volt...
Hogy én nem gondoltam erre!
Aztán fenyegető mozdulatot téve jobb kezével, magába mormogott:
- Várj, skribler, megfizetsz te még ezért!
Rövid szünet következett.
Dömsödi figyelmesen nézte barátjának arczvonásait, a melyekben a váltakozó érzelmek élénken visszatükröztek, aztán igy szólott:
- Ne vedd rossz néven, a mit mondok, kedves barátom.
Nem vagyok olyan okos, mint te, s talán nem is jutott ki nekem bőven ész dolgában, de azt az egyet tudom, hogy a mit te most tenni szándékozol, se nem helyes, se nem üdvös.
- Honnan tudod egyáltalában, hogy én valamit tenni akarok?
- Megfigyeltelek, mióta beteg vagy.
Lázálmaidban sok olyasmit hallottam, a mit nem fogok ugyan senkinek sem elmondani, de a mi kiegészitette előttem jellemedet.
Te nagyon szerencsétlen vagy, Doroghy barátom.
Nem tudod feledni a multat s nem tudsz megbocsátani azért, a mit ellened vétettek.
Bosszut is álltál már mind a kettőért.
Hát nem elég az, a mit elértél?
Minek folytatni e kegyetlen munkát , melynek utóvégre magad is áldozata lész?
Hát nem gondoltad meg, hogy ártatlanok is szenvednek miattad?
- Gáspár fiam, szépen kérlek, ne prédikálj! - vágott közbe Doroghy.
- Elismerem , hogy okosabb vagy, mint gondoltam, de ehhez még sem értesz.
- Hogyne értenék, csak azt nem tudom fölfogni...
- Hogy miért nem elégszik meg az én gyülöletem az elért eredménynyel?
Hogy miért nem hagyom Tarnay Ervint sorsára?
Mert gyülölöm ezt az embert, mint a poklot.
Már nem csupán azért, hogy elcsábitotta azt a leányt, a kit szerettem, de mert mindig szerencséje volt.
Hát azt hiszed talán, hogy le van már győzve?
Csak tudja meg egyszer, hová menekült neje: nem adok neki huszonnégy órát, ott van mellette s a milyen nagy e férfiunak a varázsa nőkkel szemben, ki is békiti, ujra magába bolonditja.
Már pedig ez az, a mit én sehogysem akarok.
Mert ha sebet is ütnék a te nemes és szerető sziveden, megvallom neked Gáspárkám, hogy mi ketten titokban vetélytársak vagyunk.
Én is belebolondultam Szidónia asszonyba.
S az volna az isteni revanche, ha e nőt egyszer magaménak nevezhetném.
Odaadnám érte földi boldogságomat, mennyei üdvömet, vagyonomat, nevemet, szóval mindazt, a miből ez a nyomorúságos valami, a mit Doroghy Károlynak neveznek, alkotva és összetákolva vagyon!
- Hány éve, hogy mi ismerjük egymást? - kérdé Dömsödi, a ki bámulva hallgatta barátjának e lázas kitörését.
- Lehet már vagy tiz.
- Ugy-e, egyetlen egyszer sem mondtam neked ezen idő alatt, hogy bolondot beszélsz?
Engedd meg, hogy ma pótoljam ezt a mulasztást.
Te magad mondtad, hogy azt a nőt nem lehet elcsábitani.
Én még többet mondok neked: Olyan nők, mint Szidónia, csak egyszer szeretnek.
Az ő szerelmét Gerélyinek nevezik.
Nem szerette Tarnayt sem, mikor feleségül ment hozzá, s a te játékod azért volt olyan könnyen megnyerhető, mert, mint magad mondád, hatalmas partnered akadt Gerélyiben .
De próbáld csak egyszer a saját rizikódra játszani, biztositalak, hogy erősen felsülsz vele.
- Ugyan, mondd csak Gáspárkám, honnan veszed ezt a sok bölcsességet? - kérdé mosolyogva Doroghy.
- A tapasztalat a tanitóm.
Látom a bölcs embereket megbolondulni, nem csuda tehát , ha bolond létemre megjön az eszem.
Maholnap eljöhettek valamennyien: te, Tarnay , Gerélyi s a többiek, hogy tőlem egy kis józan észt kölcsön kérjetek!
A jó fiu nagy grandezzával becsengette az ápolónőt és végignézte, a mint ez újabb jegesborogatást rakott a beteg fejsebére.
Mikor ez is rendben volt és az ápolónő ismét eltávozott, Gáspár úr órájára nézett.
- Tizenegy óra, - mondá, - megyek kissé a szabad levegőre, kiszellőztetni magamat.
- És Fifi után nézni, úgy-e?
- Azt is.
Lásd a bölcsesség útjára térve, magammal vittem még egy jókora adag balgaságot.
Ennek a neve Fifi.
Nem adom oda a tietekért.
Mert ha Fifi meg is vekzál néha, odáig nem vitte még soha, hogy valami jóbarátom fejét meglékeltem volna az ő kedvéért.
A viszontlátásra Károlykám!
Doroghy különös arczkifejezéssel nézett a távozó után, aztán fölvillant agyában a kérdés:
- Vajjon ő az együgyü, vagy pedig én vagyok a bolond?
XV.
A hóditó tavaszi nap, miután betekintett a városba és boldogságot, megelégedést árasztott egynémely emberi szivbe - mert van ám olyan sziv is, a melyből a világ összes fénye nem üzheti ki a homályt - folytatta utját és elérkezett olyan vidékekre, a hol már készen találta a mezőt és az erdőt ünnepélyes fogadtatására .
A mint megjelent a várva-várt vendég, nyájas tekintetétől, kegyosztó mosolyától mindenütt uj élet támadt.
S a mellett roppant gyorsasággal utazott.
Félnap elég volt neki, hogy egy országnak hódolatát fogadja, egy hét, hogy egy világrészt meghóditson magának.
Mivel mi nem utazhatunk versenyt olyan nagy urakkal, álljunk meg pihenőt tartani ennél a kis ligetnél, melytől kétfelé vezet a fasor: az egyik az országut felé, a másik az uri lakhoz amott a község szélén.
Mintha már jártunk volna valamikor errefelé.
Ez az a bizonyos fasor, melyet ősz holdfény mellett akkor éjjel láttunk , mikor Tarnay Ervin lázbetegen roskadt össze az uri lak bejárójánál.
Most, nappali világitás mellett, még százszorta szebb a táj, beragyogja a Délvidéknek egész bűbája.
A nagy fasor éppen a kastély erkélyére nyilik és oda árasztja nyiló bimbóinak minden üde illatját.
Az ablakok nyitva állnak és a fiatal galambsereg, melynek emeletes fehér házacskája idetekint az udvarvégről, él is a jó alkalommal, ki-berepülve a szobákba, hol mindig akad valami csempészni való.
Talán azért is mennek oda, hogy megvigasztalják azt a magános nőt, a ki az ablak párkányára támaszkodva, gondolataiba elmélyedve ül.
A szép arcz telve borongó fájdalommal.
De a bánat nem vésett redőt homlokába és nem képes arczát megfosztani szépségétől.
Még inkább átszellemitette.
Nem veszi észre, hogy az ajtó kinyilik és egy fiatal leány lép be.
Életerős , délczeg és mosolygó, mint maga az életkedv.
Egy pillanatig megáll, tekintete részvéttel csüng a nő arczán, aztán odamegy és gyöngéden homlokon csókolja.
A nő fölrezzent, a bánat kifejezése eltünt arczáról és mély érzéssel ölelte magához a fiatal leányt.
- Már megint el vagy mélyedve? - szólott duzzogó hangon Emmy, - tudod-e, hogy ilyenkor félek tőled, Szidónia?
- Miért, te kis bohó? - mondá ez, halvány mosolyt erőltetve arczára.
- Mert azt a benyomást teszed rám, mintha messze járna tőlem lelked és arczod kifejezése elárulja, hogy a mit a távolban lát a lélek, nem deriti örömre a szivet.
Szidónia mélyen fölsóhajtott, aztán halk, kissé elfátyolozott hangon, melyben könyek harmatját lehetett sejteni, válaszolt:
- Öröm?
Mondják, ez volna az a vendéglátogató, a ki folyton bejelenti jöttét, de soha sem érkezik meg.
Mi több: nálam még be sem jelentette magát.
- De mikor magad üzöd el! - válaszolt szemrehányó hangon Emmy, - mikor ugy fogadod, hogy nem mer közeledbe jönni.
Kis pillangó az öröm, a mely szivesen röpköd napsugaras virányokon, de elkerüli a magas falakkal keritett homályos kerteket.
- Igazad van, édes kicsikém! - sóhajtott Szidónia, - de hát nem én vagyok az oka , hogy falakkal keritett homályos kert az én szivem, melyben virágok nem, hanem csakis tövisek teremnek.
A sors volt a kertésze és ez nem ápolja gyöngéd kézzel a rábizott talajt: záporral csapkodja, förgeteggel szánt rajta végig.
Emmyt megrenditette a bús és erőtlen panasz, melyet nővére ajkairól hallott, a kit eddig olyan szilárdnak ismert.
De lerázta magáról ezt az érzést, az ablakon álló virágcseréphez ment és egy pillanatig ennek illatos zöldje közé temette üde arczát.
Aztán mintegy eszmétől megkapatva, megfogta Szidónia kezét és kivezette az erkélyre.
- Látod a kis méhecskét a nyiló bimbó fölött röpködve? - mondá lágyan csengő hangon: - tanuja voltam tegnap, mikor a zivatar kimosta a fal mélyedéséből, a hol oltalmat keresett.
Vitte a sebes ár a tó felé.
Nem küzdött ellene, hanem kémlelve körültekintett, mig utjába akadt egy szalmaszál.
Erre kapaszkodott és vigan hajókázott a tó fölszinén, mig elmult a vihar és szárnyai visszanyerték röperejüket.
Ma már ismét vigan csókolja ki a mézet a nyiló bimbókból.
- Értelek, kicsikém, - válaszolt bánatos hangon Szidónia, - s nem is tagadom meg az elismerést bölcsességedtől.
Csupán azt az egyet elfelejted, hogy a méhecske szárnyait megbénitotta ugyan, de ki nem tépte a vihar.
Ellenben az én lelkem szárnyaszegetten hullott alá a bánat árjába s ha partra jut is, de repülni soha sem fog többé.
- Ki tudja? - mondá biztató hangon Emmy, - abból, hogy olyan erősen sujtott a saját érzésed, kitünik ereje és életképessége.
Már pedig az erős érzés mindig meggyógyitja a maga sebeit és nem szorul idegen segélyre.
Szidónia bámulva hallgatta ezt a bölcsességet gyermekajkakról s meg nem állotta , hogy ne kérdezze:
- Mondd csak, honnan veszed e különös eszméket?
- A saját szivemből, mely szeretettel van telve, - válaszolt ifju hévvel és lelkesedéssel a fiatal leány.
- Ez a sziv pedig azt mondja nekem, hogy nem lehetsz te boldogtalan, mig én szeretlek.
Szidónia magához ölelte hugát és homlokon csókolva őt, hálásan rebegé:
- Kedves, jó gyermek!
- Gyermek? már nem vagyok egészen gyermek!
Sőt azt mondják, hogy beválok nagy leánynak is.
Ugy-e, hogy az vagyok, jó nénikém?
Annyi pajkossággal, szeretetreméltósággal esengett e tréfás elismerésért, hogy Szidónia nem állhatta meg mosoly és nevetés nélkül.
- A' vagy! az! - szólott csaknem egészen fölvidulva.
Nem vették észre, hogy már nincsenek ketten.
Az erkélyre vezető ajtóban megjelent egy jóismerős alak, porosan az uttól, de mosolyogva a boldogságtól, a mint ezt a jelenetet végignézte.
Most visszalépett, megkopogtatta az ajtót és csak a fejét dugva ki az erkélyre, ünnepélyes hangon kérdé:
- Szabad-e egy kóbor lovagnak betérni ebbe az elbüvölt várba?
Az erkélyen álló két nő hirtelen megfordult e megszólitásra, és az örömteljes meglepetés hangján fölkiáltott:
- Cselkó!
- Pál!
Emmy - ő volt az, a ki keresztnevén szólitotta az imént érkezett vendéget, - nagyon elpirult és szemlesütve megállott.
Szidónia örömmel nézte hugának zavarában nekipirult arczát s igy Cselkó másodszor is ismételhette kérdését:
- Szabad-e egy kóbor lovagnak betérni ebbe az elbüvölt várba?
- Ha jó hirt hoz: igen! - válaszolt pajkosan Emmy.
- S a jó hirhozásnak mi lesz a jutalma? - kérdé közelebb jőve Cselkó.
- Milyen önző! - szörnyüködött Emmy, - a régi troubadourok megelégedtek azzal a jutalommal, melyet öntudatuk nyujtott.
- Az régen volt, Emmyke.
Ma már a kóbor lovagokon is erőt vett a század reális szelleme.
Nem adják most alább...
- Egy jó vacsorán? - vágott közbe nevetve Emmy, - igérem, hogy ez is meglesz.
- Jutalomnak ez is jutalom, ámbár megvallom, többet reméltem.
- Remélni szabad, de...
- Igazán, Emmyke, szabad remélnem?
Esdő tekintetet vetett a szótlanul álló Szidóniára, a ki derülő szivvel nézte a fiatal pár boldogságát.
Valószinüleg megértette a kérelmet, mely Cselkó tekintetéből hozzá volt intézve, mert mosolygott és biztató fejmozdulattal buzditotta Cselkót.
Ez nem hagyta magának kétszer mondani, magához vonta a nem is nagyon vonakodó Emmyt és egészséges csókot nyomott ajkaira.
A meglepetés okozta talán, hogy Emmyke előbb viszonozta a csókot és csak azután futott, biborpiros arczát nővére keblén elrejteni.
De még innen is kereste pajkos tekintete a kedves vendéget és csipkedve igy szólt:
- Veszedelmes ember ön, Cselkó ur.
Belekapaszkodik a félig kiejtett szóba s megfelel a saját kérdésére.
Rossz szokás!
- Ugy?
Akkor nem felelek ezentul magam, hanem arra kérem önt, adja meg a választ - az imént látott minta szerint.
- Nem, nem! - védekezett Emmyke, - ha már kell, akkor - inkább feleljen ön.
S mintha megijedne a nagy bátorságától, kifutott az ajtón, de még egyszer visszajött és fejecskéjét a szobába dugva, édes duzzogással mondá:
- Megyek hát a konyhába!
Hja! ilyen a mai trobadour.
A helyett, hogy lantját pengetné, a konyhába kerget, vacsorát főzni.
...Magukra maradtak.
Szidónia tekintete kérdőleg csüngött Cselkó arczán, a ki e pillantás behatása alatt elkomolyodott.
- Ugy-e, önnek mondani valója van, s azért engedte meg, hogy Emmy eltávozzon?
- Eltalálta.
Fontos hireket hozok.
Szidónia nagyot sóhajtott.
- Mi lehet még rám nézve fontos? - mondá bánatosan.
- Tegnap reggel kaptam meg levelét, a melyből megtudtam tartózkodását.
Sejtettem ugyan előbb is, hogy ide fog menekülni.
- Hova menekülnék, ha nem ide?
Ez a hely az egyetlen a világon, mely menhelyül szolgálhat nekem.
Itt laktunk hosszu éveken át, mint két pajtás, én és a bánat .
Mikor egy évvel ezelőtt hallgattam Tarnay szavaira s neje lettem, az én pajtásom váltig mondogatta: "Ne menj el! mi már megszoktuk egymást, mig ellenben te és a boldogság idegenek vagytok egymáshoz."
Nem hallgattam rá, daczára annak, hogy elmenetkor azt sugta fülembe: "Vissza fogsz még hozzám térni, mert én vagyok egyetlen hü pajtásod s azért nem is hagyom el azt a kis hajlékot"...
Igaza volt ! visszajöttem... hova is mentem volna máskülönben?
- Volna még egyéb menhely is számára, de erről később.
A mint elolvastam levelét , azonnal elhatároztam, hogy fölkeresem önt mielőbb.
Nem akartam az elmondandókat levélre bizni.
- Ezt jól tette: de valóban olyan fontos az, a mit mondani akar?
- Itélje meg saját maga.
Először is tudtára kell adnom, hogy távozásának valódi okát senki sem tudja, avagy csak sejti is a fővárosban.
Mindenki azt hiszi, hogy beteg rokonánál időzik.
A titok olyan jól volt őrizve, hogy engem is csak a véletlen vezetett a katasztrófa részleteinek megismerésére.
Szegény Szidónia , mennyit szenvedett ön!
- Kevesebbet, mint gondolná, barátom, - válaszolt a nő.
- Különös alkotás lehet ez az emberi sziv, mert megszokja végre is, mindennapi táplálékának tekinteni a fájdalmat.
Ugye, ön mesélt nekem a hasisevőkről, a kiket eleinte fölizgat, később már csak eltompit a bóditó szer?
- Valóban én.
- No lássa!
Az én szivem is eljutott már az eltompultságig!
Erőt vett rajta a közöny fásultsága és nehéz volna olyasmit kigondolni, a mi még megsebezheti.
Cselkó őszinte részvéttel hallgatta e szelidhangu panaszt és lelke mélyében zugolódott a sors ellen (Cselkó a fatalizmus tanának némi tekintetben hive volt) , hogy igy üldözi és sujtja ezt a nemes szivet.
De azért a panasz mégis azt a hatást tette rá, mintha a lemondás szava alatt az érzelmek vulkánja tombolna Szidónia szivében.
Onnan volt ez, mivel ő az utolsó napokban közelebbi viszonyba lépett Gerélyivel és mindent megtudott tőle.
Azt a jelenetet is , melyben Szidónia Tarnaynak szemébe vágta, hogy sohasem szerette és Gerélyinek elmondta, hogy most is szereti.
Hogy mi birta rá Gerélyit e vallomástételre? Nagyon egyszerü a felelet e kérdésre .
Már a találkozás első perczében rokonszenvezett a fiatal hirlapiróval, a kiről tudta, hogy őszintébb és önzetlenebb hive nincs Szidóniának a világon.
Mikor pedig Szidónia eltünt s dugába dőlt minden kisérlete, hogy föltalálja, Gerélyi abban a biztos tudatban, hogy csakis Cselkó adhat neki fölvilágositást, egyenesen hozzá fordult.
Előbb azonban föltárta előtte egész szivét és lelkét.
Elmondott mindent a legutolsó részletekig, a mi évek hosszu során át ott meggyülemlett.
- S most itélje meg, kedves barátom, - ugy-e megengedi, hogy igy szólitsam? - lehet-e még egyéb életczélom, mint jóvá tenni azt, a mit a sors és az emberek kajánsága elrontott.
A sok torlódó felhőn keresztül egyetlen fénysugárt látok : Szidónia vallomását, hogy még mindig szeret.
Ki kell érdemelnem ezt a kincset , vagy pedig végleg elpusztulnom.
A bátor és nemes szivek esztelenségével Cselkó azonnal elhatározta, hogy beleavatkozik ebbe a veszedelmes játékba és megkisérli, nem lehet-e még szerencsésen bevégezni?
Tarnay Ervinnel szemben olyan haragot érzett, hogy nem volt rá semmi tekintettel.
Ez egy közös ellenség, a kit el kell távolitani az utból.
Nem érdemel kiméletet!
Azzal a föltett szándékkal jött tehát, hogy Gerélyi érdekében megvizsgálja a talajt.
Ovatosan, mint egy ügyes szerkesztő, a ki diplomatának készül.
S mivel Cselkó barátunk a nemes önfeláldozást az egészséges önzéssel nagyon ügyesen tudta párositani, hát fölsóhajtott magában:
- Emmykém, kis Emmykém, veled is tisztába hozom ezuttal szivbeli ügyünket.
Az imént elsoroltak voltak okai annak, hogy Cselkó nem válaszolt Szidónia bánatos panaszára, hanem rövid hallgatás után folytatta a beszélgetést.
- Azzal kezdem az események fölsorolását, a mi városszerte a legnagyobb zajt keltette.
Kevéssel az ön elutazása után párbaj volt...
Itt Cselkó egy ugynevezett "műpauzát" tartott, mert bizonyos volt, hogy szavainak lesz hatása.
Nem is tévedett.
Szidónia elsápadt, fölriadt és csak e szót tudta rémületében kiejteni:
- Párbaj?!
Ervin és Doroghy közt, - egészitette ki a mondatot a ravasz Cselkó, nagyon megnyomva a "Doroghy" szót.
- Ah!
- Szidónia szivéből szállt föl a megkönnyebbülésnek e sóhaja.
- Valahogy megtudta Ervin, hogy Doroghytól nyert Gerélyi bizonyos értesüléseket , melyek folytán balul ütött ki a finom, de szivtelen játék.
S mivel mindenáron éreztetni akarta haragjának sulyát valakivel, hát belekötött Doroghyba.
(Annyi kimélet volt Cselkóban, hogy elhallgassa, miszerint ezt a párbajt egy másik előzte meg Tarnay és Gerélyi közt; annyi szerénység pedig mégis csak összegyült lelkében, miszerint elhallgassa, hogy egyedül csak neki van érdeme abban, ha ez a párbaj minden veszedelem nélkül végződött.)
- S mi lett a vége? - kérdezte Szidónia olyan hangon, melyben több volt a puszta kiváncsiság, mint a valódi érdeklődés.
- Kardra mentek és Doroghy sulyos két sebet kapott fején.
- Mint látom, Ervin már vigasztalódik! - mondá Szidónia keserü mosolylyal.
- A maga módja szerint, ugy a hogy!
De ebben az esetben nincs kifogásom az ő módja ellen.
Doroghy csak azt kapta, a mit már rég megérdemelt.
Ez az ember gyógyithatatlan "anonym-levélirási mániában" szenvedett s akármelyik századbeli vigjátékba beleillett intrikusnak.
Ha valaha kardcsapás helyén volt, ugy a jelen esetben.
- Egyéb nem történt? - kérdé Szidónia.
Cselkó először is nagyot nyelt, mert a jó fiu, daczára annak, hogy diplomatának készült, nem tudott hazudni; aztán kipirult arczczal folytatta:
- Ha az egyéb párbajokra vonatkozik, biztosithatom, hogy semmisem történt.
Ámbátor nem Ervin érdeme, hogy igy esett meg a dolog.
Mert ő kész lett volna az egész világgal kikötni.
Első sorban természetesen Gerélyi ellen fordult haragja.
- Miért nem folytatja? - kérdé Szidónia, látván, hogy Cselkó olyan arczkifejezéssel akasztja meg beszédének fonalát, mintha valamit jónak látna elhallgatni.
- Mert kissé nehezemre esik az, a mit - bár szeretném elhallgatni - mégis el kell mondanom.
Gerélyi Jenő gróf fölkeresett néhány nappal az ön elutazása után.
Azért jött, hogy tanácsomat kikérje.
- Miféle ügyben? - kérdé látszólagosan, közönyösen Szidónia, de hangján végigrezgett az érdeklődés.
- Szerette volna tőlem megtudni a módját, hogyan lehet valakit feltünés nélkül fölkeresni, a ki nem akarja, hogy megtalálják.
- Remélem, nem mondta meg neki? - kiáltott hevesen Szidónia.
- Nem, mert akkor még magam sem tudtam: sem a módját, sem pedig az illető valakinek tartózkodási helyét.
Különben nem tudom, mit tettem volna...
Szidónia bámulva nézett Cselkóra.
- Különös az, a mit ön tesz, Cselkó.
Csaknem azt kell hinnem, hogy Gerélyit protegálni akarja...
Akkor mégis csak inkább Tarnay Ervin urról... férjemről beszéljünk!
- Ugy is eleget beszéltet magáról!
Fölkereste a régi köröket, a hol azelőtt a hangadó volt s mihelyt megjelent, ismét az övé volt az első hely.
Ezuttal én mondom, hogy vigasztalódik a maga módja szerint.
- Annál jobb!
Legalább megbocsáthatom magamnak, hogy utjában állottam eddig.
Cselkó megint kis szünetet tartott.
Aztán bátran nekivágott:
- Ön nem akarja, Szidónia, hogy Gerélyi nevét emlitsem ön előtt, de én kénytelen vagyok vele...
- Mi kényszeriti? - kérdé csaknem ridegen Szidónia.
- Az a körülmény, hogy tegnap este megtudtam, miszerint Gerélyi utban van ide.
Minden csepp vér Szidónia szivébe tolult.
Sápadt lett, mint a fal.
- Gerélyi ide jön?
De mi czélból?! - kiáltott csaknem rémülten.
- Mikor ő hiába fáradozott azon, hogy tőlem megtudja az ön tartózkodási helyét , végre igy szólt: "Ujra megkezdem Ahasvéri vándorlásaimat, de ezuttal nem czéltalanul.
Fölkeresem Szidóniát.
Látni akarom még egyszer, hogy azt a kérdést intézzem hozzá, melyre..."
- Soha sem fog feleletet nyerni! - vágott közbe büszkén Szidónia, - örökre eljátszotta jogát arra, hogy hozzám kérdéseket intézzen.
- Lehet, hogy igaza van, - válaszolt nyugodt hangon Cselkó, - de Gerélyi csak akkor fogja ezt elhinni, ha az ön ajkairól hallja.
S hogy utban van ide, onnan tudom, mert elutazásom előtt levelet kaptam tőle, melyben értésemre adta, hogy valamely sajátságos körülmény folytán, a melyre nézve azonban nem ad fölvilágositást, megtudta az ön tartózkodási helyét és ide készül.
Szidónia mély lélekzetet vett.
Egy pillanatra behunyta két szemét, mintha minden eszméjét összpontositani akarná, aztán igy szólt szelid, bár kissé bágyadt hangon:
- Köszönöm az értesitést.
Megóv a meglepetéstől s ez is valami.
A többi már az én dolgom...
De beszéljünk már most az ön ügyeiről, kedves barátom.
Az én gyors menekülésem, mely Emmyt is magával ragadta, megfosztotta önt boldogságának legszebb bimbóitól.
Kevéssel azután, hogy nyilatkozott, már elvittem szivének választottját.
Valóban, nagy kegyetlenség volt ez részemről!
Ugy-e?
- Elhinné, ha azt mondanám, hogy jól esett? - kérdé mosolyogva Cselkó.
- Nem én!
- Akkor hát nem is mondom, mert nem szeretek olyan hősiességgel dicsekedni, a mely nincs meg bennem.
Sőt tovább megyek és bevallom, hogy most is ég talpam alatt a föld, mikor arra gondolok, hogy a kerti lugasban egy édes valaki ábrándokat sző és én nem vagyok ott, hogy segitsek.
- Menjen hát és segitsen neki! - biztatta jóindulatu mosolylyal Szidónia.
Cselkó fölállott és rohamlépésben az ajtónak indult, de hirtelen visszafordult egy pillanatra e kérdésre:
- Mit fog ön tenni, Szidónia?
- Azt még önnek sem mondhatom el, barátom, - hangzott a rejtélyes válasz.
Cselkó nem kérdezett többet, hanem ment, a merre szerelmének csillaga vezette, de utközben ilyenformát gondolt:
- Ha sejtelmem nem csal, még magadnak sem mernéd elmondani, te szegény boldogtalan asszony; a kiből én boldog nőt fogok csinálni, olyan igaz, mint hogy egy ügyes diplomata veszett kárba bennem!
A szerelmes emberekben van divinátori képesség.
Máskép sehogysem magyarázhatnók meg, hogyan tudta Cselkó egészen bizonyosan, hogy Emmyke a kerti lugasban ábrándozik és csak néha hagyja abban ezt a kellemes munkát, hogy kinézzen, nem-e jön végre az, a kit ő ábrándjaiban is maga előtt lát?
A gyönyörü fasorokon végig negyed óra mulva már karöltve sétált egy boldog fiatal pár, megbeszélve a jövőt, reményeiket egymással közölve, vigan fölkaczagva egy-egy tréfás megjegyzésen és néha egymáshoz még közelebb hajolva, hogy lopva megizleljék azt az édességet, mely már most, mióta Szidónia erre engedélyt adott, nem tartozott a tilosak közé: a csóknak édességét.
Szidónia egyedül maradt az erkélyen és borongó érzése önkénytelenül kereste az összehasonlitást maga és Emmyke közt.
Ő maga sohasem ismerte a szenvedés nélküli szerelmet, mely csak boldogit, a nélkül, hogy fájdalmat okozna; mely vig, kaczagó , az életnek örvendni tudó és a busongást kerülő.
Mikor odaadta szivét Gerélyinek , csak titokban tehette; nem vallhatta be a világnak büszkén, miként Emmyke lányos ártatlansággal teszi: "Ez a férfiu egészen az enyém, mert én is egészen az övé leszek."
S mikor később elszakadtak egymástól, még nem is engedhette meg a szenvedélyes fájdalomnak, hogy megszólaljon a maga hangján.
Csendesen kellett kivérezni engedni a sziv sebét s még vigyázni is arra, hogy a világ mit se tudjon a sebről.
Mindig akadt valami titokzatos befolyás, mely életét irányította, a mely ellen nem is küzdhetett, mert mire megismerte, ez már bevégezte kárhozatos müvét...
Egészen más Emmyke élete.
Itt minden világos és azonfelül egészséges érzéssel tele.
Ez a kis lány, a maga józan fölfogásával, az őt körülrajongó férfiak közül nem hajlott a lepkeszerüen csak élvezni tudókhoz, hanem biztos tekintettel kiismerte a munka emberét; az egyetlent a sok közül, a ki még élvezni is tudott , mivel nála az élvezet nem volt kizárólagos életczél, hanem a munkának jutalma .
Milyen éles szeme lehet ennek a kis lánynak, hogy fölismerte a sok tétlen lepke közül az egyetlen munkás méhet!
Emmyke sorsáról nyugodt lehet.
Cselkó kezében van ezentul s a derék fiu olyan boldoggá teszi nejét, a milyen boldog nő egyáltalában csak lehet.
De mi lesz vele ?
Ujra kezdje meg hát azt a rettenetes magános életet, melyet négy éven át folytatott?
Akkor még egy reménye volt: hogy Gerélyi talán visszatér és kiderül a félreértés.
Most már ettől is meg van fosztva.
Emmy is nemsokára elhagyja és ő remeteéletet folytathat, mig éltének napja lepihen.
De még a sír nyugalma (mert hogy ezentuli élete azonos, abban nem kételkedett) sem jut ki neki ingyen.
Még ezért is küzdenie kell.
Az utolsó nagy harczot, mely annál kegyetlenebb lesz, mivel szive az ellenfél mellett van.
Gerélyi el fog jönni , ehhez nem fér kétség.
Ostromolni fogja őt, könyörögni fog, fölhasználja a csábnak minden eszközét, de ő megközelithetlen marad.
Nehéz lesz az ellentállás , óriási a harcz, kinos a lelki küzdelem.
Bárcsak már túl volna rajta!
- Nem mintha félnék a találkozástól! - szólott hangosan, mint a sötétben önmagát bátoritó gyermek, - de mivel tudom, hogy a küzdelemnek ugy sem lehet már dija ...
Szivem légy erős és ne áltasd magadat hiú reményekkel.
Annyi csalódás után csak nem mered még hinni, hogy földerülhet láthatárod?
A mi rád vár, az csendes alkony és utána örök éj.
Lenézett az erkély magaslatáról a rónán végig.
Megakadt tekintete a fasoron és föltódult a sok emlék lelkének fölszinére, hol mint könnyü felhők a láthatáron , lebegtek föl-alá.
- Itt állottam akkor éjjel is, mikor Ervin láztól betegen és önkivületben roskadt össze küszöböm előtt.
Még jól emlékszem, a hold fénye csalt ki az erkélyre.
Ha akkor felhő boritja a hold tükrét, nem jövök ide, Ervint tovább viszi kocsija a faluba... s mily másként fordult volna sorsom!...
Nem lettem volna Ervin neje , hanem csendes megadással bevárom, mig Gerélyi visszatér, vagy én is követem őt a halálba.
Nem a szerelem birt arra, hogy Ervint kövessem, mélyebb szerelmet sohasem éreztem iránta, de irtóztam a magánytól...
Elhagytam a biztos kikötőt s most zátonyra vetette újabb vihar a hajómat...
Jobbról is, balról is szikla fenyeget : nem tudom, melyik nagyobb veszélylyel?
Elgondolkozott egy pillanatig, aztán halvány mosolylyal suttogott:
- Nem tudnám csakugyan?
Hát már magammal szemben is megtagadjam az őszinteséget ?
Nem volna csakugyan semmi, a mit inkább kivánnék, a mitől jobban félnék?
Daczosan hátravetette fejét és erős elhatározás hangján mondá:
- Nem akarom - s ez annyi, mintha nem is volna.
Elég legyen az önző panaszból !
Majd meglátom, ki itt az ur: én, az akarat, vagy pedig te, a sziv?
Megszokta a régi, magános napokban, hogy önmagával folytasson párbeszédet.
A lelki harczokat igy küzdötte végig.
Most, hogy visszatért a "remetelakba" (igy nevezte el ő maga a kastélyt), ujból erőt vett rajta a régi szokás.
Igazságérzete nem engedte, hogy azzal a zsarnoki akkorddal fejezze be a párbeszédet, melyben az akarat megleczkéztette a szivét.
Azért is rövid szünet mulva békéltető hangon igy szólt:
- Lesz még idő, fájó sziv, hogy te is elsirhatod könyeidet, elpanaszolhatod bánatodat.
De most csitt!
Örömnek ugy, mint bánatnak megvan a maga ideje.
Most megyek Emmyt fölkeresni, hogy a boldogokkal én is boldog lehessek.
A nyugalomra tért érzés csendes derültsége tükrözött vonásaiban, mikor az erkélyt elhagyta és a szobába tért.
De alig lépett oda be, mikor ijedt fölkiáltással hátratántorodott.
A szoba közepében, az asztalhoz támaszkodva, Tarnay Ervin állott.
Öt percz előtt érkezett meg.
A vasuti állomásról gyalog jött idáig és a házba lépve, nem találkozott cseléddel, a ki útba igazitotta volna.
Tudta, hogy az erkély Szidóniának kedvencz tartózkodási helye s azért ide irányitotta lépteit .
Nem is csalódott várakozásában.
Látta nejét, a mint gondolatokba elmélyedve tekintett a távolba és leolvasta arczáról a kinos lelki küzdelmet.
Nem merte háborgatni és elhatározta, hogy bevárja itt a szobában.
Hogy mi hozta őt ide?
Egy névtelen levél, melyben arról értesitették, hogy Gerélyi utban van Bereczkfalva felé, a hol Szidónia jelenleg tartózkodik.
Az első pillanatban el akarta dobni, a másodikban föltette magában, hogy fölhasználja útmutatásait.
Tarnay Ervin kimondhatatlanul szenvedett azon nap óta, mikor neje elhagyta házát .
Szerette Szidóniát mindazzal az érzéssel, mely még megmaradt szivében.
Szerette annál inkább, mivel tudta, hogy egészen más, mint a többi nő.
És szerette a játékos mohóságával, a ki mindig azon töpreng, hogyan lehetne az elvesztett betéteket visszanyerni?
A névtelen levél megadta erre a kivánt alkalmat.
Gerélyi Bereczkfalvára megy, hogy megkisértse, nem-e hajlithatja Szidónia szivét a maga részére?
Helyes!
Ő is odamegy és hasonló próbára teszi nejét.
Ha Gerélyi mellett a régi emlékek szólnak , ő mellette az ujabb jogok vannak.
A játszma tehát egyenlő.
Ha pedig ebben vesztes , marad még egy másik, a mely nem kevésbbé izgató: az a játszma t. i. mikor két férfiu, a ki egyenlő jogot tart egy nőre - a fegyverre bizza az eldöntést.
Ilyen gondolatok foglalkoztatták Tarnay Ervint, mig ide ért.
De az emberi természet dicséretére legyen mondva, hogy a mint neje halvány arczát megpillantotta, elfelejtette terveit és csak arra gondolt, hogyan enyhithetné azt a fájdalmat, melynek ő az okozója?
...Egy arab regében négy démon vetélkedése van elmondva, a kik közül mindegyik túl akar tenni a másikon gyorsaságban.
- Gyors vagyok, mint a villám, - szól hetykén az első.
- Én gyorsabb, mint az emberi gondolat! - hangzik a másik szava.
- Az alkotó, ha akar, már teljesedett is akarata; lásd ez az én gyorsaságomnak a mértéke! - dicsekedett a harmadik.
A negyedik erre igy szólt:
- Olyan gyors vagyok, mint az átmenet a jótól a gonoszhoz az emberi szivben.
Legyőzte a többit s övé lett az elsőbbség...
Hát megforditva nem történik soha?
A leggonoszabb szivben nem ébredhet föl pillanat alatt a jónak tudata?
Pedig Ervin szive nem volt gonosz, hanem csak rideg önzésben elfogult.
A kérgen alól volt érzés, csak az a baj, hogy nehezen lehetett hozzá jutni.
E pillanatban azonban az önvád keresztül hatolt a burkolaton és rátalált az eleven érzésre.
Ez felszökött a magasba, mint a vizsugár, ha a sziklafuró utat nyit neki .
Ez az érzés rezgett Tarnay Ervin hangjában, mikor könyörögve, kérlelve fordult nejéhez:
- Légy kegyelmes, Szidónia és könnyitsd meg nekem ezt a nehéz pillanatot .
Ónsulylyal nehezül rám a tudat, hogy vétkeztem.
Őrült voltam, gonosz voltam , bocsáss meg!
Szidónia még mindig küzdött a rettegéssel, melyet férjének váratlan megjelenése benne keltett.
Nem felelt, hanem csak bámult az olyan hirtelen föltámadt rémképre .
Ervin észrevette ezt és nem mozdult helyéről, hanem folytatta bus hangon:
- Félsz tőlem?
Hát annyira gonosz voltam, hogy már csak rémületet tudok benned előidézni?
Nincs egyetlen hang sem, mely lelkedben mellettem fölszólal ?...
Igaz! a mit tettem, nagy kiméletlenség volt; de elvakitott régi ellenségem : a kétely .
Ez az egy szó visszaadta Szidóniának erejét.
Metsző gunynyal válaszolt:
- A kétely? Ön tehát elég kegyes volt engem is a saját multja után megitélni.
Ebben vannak kétségkivül nők, a kiknek nyomában folyton jár a kétely.
- Ne ily hangon, Szidónia, - esdekelt Tarnay.
- Lásd, bocsánatot kérve és remélve jövök hozzád.
Tudd meg, hogy midőn arról értesültem, hogy előttem már más valakit szerettél, s ez a valaki éppen most áll elő, fölfegyverkezve régi jogaival, erőt vett rajtam az őrültség.
Nem tudom elmondani, mi tombolt bennem, de esküszöm, hogy ellenállhatatlan kényszer kergetett.
A kételyek egész démoni serege támadt föl szivemben és lelkemben.
Koczkára tettem mindent, hogy mindent megnyerjek.
- S miután vesztett, - válaszolt élesen Szidónia, - vissza akarja könyörögni a betétet?
Ej uram, ez nem gentlemanhoz illő eljárás!
Ha vesztett, fizessen!
- Kinek? talán Gerélyinek? - kérdé gunyos mosolylyal Tarnay, a kit neje szárkazmusa egyetlen pillanat alatt az ellenkező érzelemárba terelt.
- Nem értem, mit akar ezzel mondani! - védekezett büszke hangsulylyal Szidónia.
- Nem érti?
Annál inkább értem én?
Ön, asszonyom, sokkal kérlelhetlenebb velem szemben, mint rendes észjárással a köztünk történtek után elvárható volna.
Hát mit tettem én?
Vétkeztem, mert tulságosan szerettem önt.
Ezt a vétket a nők meg szokták bocsátani, ha csak különös okuk nincs a kérlelhetlenségre.
- Miféle ok?
- Mikor egy nő férjével szemben a kegyetlenségig szigoru, ez annyit jelent, hogy más férfiuval szemben nem volna annyira kérlelhetlen.
- Van még talán némi különbség köztem és azon nők közt, a kik önt megtanitották igy gondolkodni és itélni!
- Van, bizonyára van! - válaszolt enyhébb hangon Tarnay.
- Vagy azt hiszi talán , hogy könyörögve állnék itt, ha ön is olyan volna, mint a többi?
Jól tudom, hogy a kegyetlen próba daczára sem szállt le arról a magaslatról, a hova imádásom elhelyezte.
Maradjon is ott!...
Fájdalom, tudom azt is, hogy a női sziv különös valami, mig az egyik férfiunak könyörgésétől jéggé fagy, a másiknak egyszerü kérésére már fölenged.
- Mit akar ezzel mondani?
-Csupán azt, hogy megpróbáltatásának ideje még nem ért véget, sőt talán csak ezután következik a legkeményebb próba.
- Fenyegetés?!
- Nem; csupán baráti figyelmeztetés.
Szeretem önt, Szidónia s ezzel ki van mondva , hogy küzdeni fogok önért minden erőmből és utolsó lehelletemig.
Nem tudom és nem akarom belátni, miért veszitsek el mindent egyetlen olyan vétekért, mely nagy és undok lehet a maga nemében, de a szerelem országában nem is vétek.
Nem engedem én önt át másnak!
Őrködni fogok minden lépése fölött.
Ne féljen, nem leszek terhére , nem akadályozom egyéni szabadságában, de azért utját állom mindenkinek, - de különösen egynek, - a ki az én jogom ellenére önhöz akar férkőzni.
- Ha csak ezért jött, - válaszolt nyugodtan Szidónia, - akkor bátran távozhat ismét.
Gerélyi Jenő éppen olyan idegen rám nézve, mint bárki más a világon.
Ő és ön: e kettő elől menekültem magányomba.
- Ne áltassa magát, Szidónia, - mondá szomoruan Tarnay, - ön csak Gerélyi elől futott...
Élesen látok szivébe s lehet, hogy ez az én keserü bünhödésem...
De ha nem akarja a sors haragját maga ellen zuditani, ha nem akarja mindnyájunk vesztét előidézni, legyen Gerélyivel szemben is olyan álhatatos, mint a milyen kegyetlen volt velem szemben.
...Elhangzottak a távozó férfiu lépései, a ki elment bucsuszó és üdvözlet nélkül .
Szidónia elmerengve nézett utána és halvány mosoly játszotta körül ajkait, mikor elgondolkozott a hallottak fölött.
Milyen éles látásuvá tette ezt az embert szenvedélye.
Kitalálta, világosan kiolvasta a nő szivéből, a mit ez mégmaga sem mert volna magának bevallani.
De most kitört belőle elementaris erővel az érzés és egészen hangosan, mintha még szemben állana vele Ervin, mintha szemébe vágná a vallomást, mondá:
- Igaza van!
Szeretem Gerélyit!
Nem is szüntem meg soha őt szeretni.
Téli álom dermedése vett négy évig erőt a szivemen.
De a mint Jenő megjött, eljött a tavasz is, mely a földet fölébreszti a dermedésből...
Egy pillanatig állott ott ellenállhatlan varázstól környezve lángoló érzelem kitörésében.
Aztán meghajlott alakja, eltünt a büszke dacz vonásaiból és mély fájdalommal rebegte:
- De mi haszna?
Annál inkább kell már most érzelmemnek gátat vetni! mert szabad folyást engedni neki, ez annyi volna, mintha Jenő életét én tenném koczkára...
XVI.
Egész este hallgatag és merengő volt Szidónia.
A fiatal párnak eleinte nem tünt ez föl, mert jókedvü incselkedéseik közben (náluk ilyen alakot öltött a boldog szerelem) nem vették észre, hogy az, a kit ők hálásan jó szellemüknek neveznek , egészen magába vonult és nem vesz részt beszélgetésükben.
Csak midőn tiz óra felé Cselkó bucsuzni akart, hogy a közel fekvő faluba menjen éjjeli szállására, - abban a hajlékban, hol két nő csupán csak két cselédnek védelme alatt lakott, világi szokás szerint nem maradhatott, - csak ekkor vette észre, hogy Szidónia nagyon sápadt és egészen kimerült a lelki küzdelmektől.
Emmyke eltávozott néhány pillanatra, hogy parancsot adjon a kocsi befogatására .
Cselkó tuláradó érzéssel lépett Szidóniához és hévvel emelte kezét ajkaihoz.
- Köszönöm!
Nagyon köszönöm!
- De mit, kedves barátom? - kérdé Szidónia mosolyt erőltetve ajkaira.
- Ezt a boldogságot!...
Hogy ezt az angyalt nekem adta!...
Ön nem tudja, Szidónia , mit tett velem.
Mondja csak, mivel érdemeltem én öntől annyi jóságot?
- Azzal, mert biztosan tudom, hogy Emmyt boldoggá fogja tenni.
- Ha ember erre képes, akkor bizonyára megteszem...
A mai nap megjutalmazott mindazokért a küzdelmekért, melyeket eddig folytattam, hogy a rideg élettől kicsikarjam azt, a mit jussomnak tartottam.
Fáradozásaimnak ilyen nagy dijára azonban soha sem számitottam.
Hogy is mertem volna én, a szegény munkások gyermeke arra gondolni, hogy ennyi boldogság lesz osztályrészem?
Önnek köszönöm ezt , Szidónia, valamint azt is, a mivé lettem és hogy egyáltalában valamivé lettem!
Szidóniában nem volt az önzésnek egyetlen szikrája sem.
Nemes lelke felül tudott emelkedni a saját fájdalmán, hogy örömét lelje mások boldogságában.
De a lefolyt nap izgalmai megingatták önuralmát.
A sok váltakozó érzés megfosztotta erejének egy részétől s midőn Cselkót igy beszélni hallotta és arra gondolt, hogy mi más az ő saját sorsa ahhoz képest, mely Emmyre vár, tompa fájdalmat érzett szivében és lankadtan dőlt hátra székében.
- Az Isten szerelmére, mi a baja? - kiáltott ijedten Cselkó, a ki csak most vette észre, milyen sápadt Szidónia.
- Semmi... egy kis főfájás az egész...
Cselkó figyelmesen vizsgálta a szenvedő nő bánatos vonásait.
Szidónia lecsukott szemekkel ült előtte, feje a szék támláján pihent és halvány arczán egy-két könyü rezgett végig.
Talán maga sem tudott erről?
Lehet, hogy öntudatlanul segitett igy magán a fájdalommal terhelt sziv.
- Nem, Szidónia, - szólott nyugtalanul Cselkó, - ez több a puszta testi fájdalomnál.
Önnek a lelke is szenved.
Mondja meg nekem, mi bántja.
Nemcsak mint jó barát kérdem, de már most mint testvérnek is van jogom arra, hogy bizalmával megajándékozzon.
- Majd később, majd holnap...
- Minek elodázni azt, a mit most is elmondhat?
A mi önt könyekre fakasztotta, nem lehet csekélység.
Ismerem lelki erejét.
S ha veszély környékezi, vagy pedig fájdalom sujtotta, miért várjak holnapig, hogy segitségére siessek?
Kérem , könyörgök, mondjon el mindent!
- Ervin volt itt ma délután, - szólott rövid szünet mulva Szidónia.
Cselkó ijedten lépett közelebb.
- Ervin!? - kiáltott ámulva, - s mit keresett? mit akart?
- Bocsánatomat.
- Ön elutasitotta, ugy-e bár?
- Nincs többé egymásnak mondani valónk.
- S mit mondott ő?
- Fenyegetőzött.
- Önt fenyegette?
Szidónia ajkait keserü mosoly játszotta körül, mikor éles iróniával válaszolt:
- Dehogy!
Ervin gentleman.
Csak nem fog egy nőt fenyegetni?
Csupán azt adta értésemre, hogy lesben áll körültem és várni fogja, mikor közeledik hozzám Gerélyi.
Ekkor lecsap prédájára!
Cselkó gondba borult homlokkal állott néhány pillanatig, aztán kérdé:
- Tudja-e Ervin, hogy Gerélyi utban van ide?
- Nem vettem ki szavaiból s nem is hiszem.
Istenem, ha éppen itt találkoznának! - kiáltott föl borzalmában összerázkódva a szegény nő.
- Ezt a találkozást minden áron meg kell akadályoznunk.
- De hogyan? - kérdé remegve Szidónia, mig tekintete esdve és várakozásteljesen csüngött Cselkó ajkain.
- Önnek menekülnie kell innen.
El fogja hagyni ezt a vidéket s olyan helyre megy , a hol egyelőre sem Gerélyi, sem pedig Tarnay Ervin nem juthatnak közelébe.
- De hova menjek; - szólott panaszos hangon a gyötrött nő, - ez a ház az egyetlen hely a világon, mely menhelyet nyujthat nekem, mely a sajátom.
- Tudok még egy menhelyet, - mondá meleg érzéssel Cselkó, - ha nem is olyan kényelmes, mint ez, de mindenesetre megpihenhet benne gond és aggodalom nélkül.
- Melyik az, hol van? - kérdé mohón Szidónia.
Mielőtt Cselkó válaszolhatott volna, Emmyke kinyitotta az ajtót és vidám hangon beszólt:
- A kocsi előállott.
A holdfényt is megrendeltem, nemkülönben a tavaszi szellőt , hogy önt elkisérjék hazáig.
- Mit ér, ha a napfényt itt kell hagynom? - válaszolt mélyen a két szemébe tekintve Cselkó, aztán halkan Szidóniához fordulva: - Holnap délelőtt részletesebben megbeszéljük a tervet.
Addig is barátkozzék meg azzal a gondolattal, hogy talán még holnap elutazunk.
Szidónia némán intett fejével.
Emmy tréfás duzzogással felszólalt:
- Már megint sugdolóznak előttem?
Hisz már nem vagyok kis leány, hanem...
Azt akarta mondani: "menyasszony", de nagyon elpirult és elhallgatott.
- Mondja csak ki bátran, Emmykém, hogy menyasszony, - bátoritotta tettetett komolysággal Cselkó, - az ilyen uj és fiatal méltóságot nem lehet eléggé hangoztatni.
Lássa, én legjobban szeretném, ha fölállhatnék egy magas hegynek csucsára és olyan hangon, mely éjszaktól délig elhatna, azt kiáltanám: "Boldog vőlegény vagyok.
Emmykének hivják az én aranyos menyasszonyomat."
- Menjen, maga bohó! - mondá mosolyogva Emmy.
- Bohó? hát ez a tekintély ?...
Tudja-e, édes Emmykém, hogy komolyan elhatároztam magamban, önt az imént emlitett méltóságtól mielőbb megfosztani?
- Ne tegye! hadd büszkélkedjem egy ideig benne, - kérlelte tréfásan a fiatal leány.
- De csak rövid ideig.
Mert ha az Isten és Szidónia testvérünk ugy akarja, mielőbb fölcseréljük egy még szebb czimmel.
Emmy Szidónia keblére rejtette piruló arczát.
De hogy tisztában volt azzal, melyik ez a "szebb czim", elárulta keblének emelkedése.
- Most pedig jó éjt, hölgyeim! - mondá Cselkó és Szidóniának kezet csókolt.
Emmy elkisérte őt az ajtóig s ott valahogy - ki tudja, mi módon? - egy hosszu csókban találkoztak ajkaik.
Aztán elváltak.
Emmy kifutott az erkélyre s onnan nézte, hogyan ül fel a kocsira Cselkó, bevárta, mig a kocsi megfordul és a kapun kihajt, aztán édes epedéssel, de vidáman utána kiáltott:
- Jól megnézze az utat, mely ide vezet!
Cselkó válaszát elnyelte a kocsizaj, de talán feleletül szolgálhatott az a gyors mozdulat is, melylyel jobb kezének ujjait ajkaihoz vitte, aztán gyorsan ugy tett , mintha valamit szórna fölfelé: talán csókokat?
Jó negyed óráig állott Emmy az erkélyen és nézett arra felé, a hol a kocsi, mely kedvesét elvitte, eltünt.
Ki tudná megmagyarázni egy fiatal leányszivnek rejtélyét?
A jókedvü, vidám és egészséges érzésű Emmy addig-addig nézett egy irányba, mig lassanként könyek gyültek szemébe és édes zokogással könnyitett érzelmektől tuláradó szivén.
Odabent is folytak azalatt könyek, de ezeket mély fájdalom szülte.
Szidónia bánata és kétségbeesése megfosztotta ezt a különben erőslelkü nőt önuralmától.
Először történt vele, hogy ridegnek és kegyetlennek találta a kötelesség érzetét, hogy gyöngének tartotta magát a sors viharával szemben és nagyon szerette volna, ha más valaki dönt élete fölött, nem pedig ő maga.
Itt is, ott is könyek folytak, de mig Emmykénél a remény, a boldog érzés ékité magát e gyöngyökkel, Szidóniánál a lemondás öltött gyászruhát és arra himezte a fájdalom gyöngyeit.
Az egyetlen, e kis külön világhoz tartozó lény, a mely boldog és csendes álomban pihent, Cselkó volt.
Férfigyülölő aggszüzek bizonyára azt fogják ebből következtetni, hogy a férfinem durvább, gyalulatlanabb érzelemvilága érintetlen marad a finom érzések hullámzásától és a mellett elég prózai, hogy az ég közelében se feledkezzék meg aföldi élvezetről.
Nem lehet föladatunk Cselkót ilyen vád alól tisztázni; ő maga is elég bölcsész, hogy ilyesmit semmibe vegyen, de a mellett tudja azt is, hogy minden órának megvan öröme és bánata.
A bölcs beosztásban, hogy mindig valamivel többet tudott szakitani az élet örömeiből, ugy hogy a bánat kisebbségben maradt, rejlett az ő életfilozófiája.
S ha lefekvés előtt kissé el is komoritotta őt Szidónia szerencsétlen sorsa, ott volt mindjárt Emmyke mosolygó képe, hogy földeritse érzését.
Jól aludt és mikor másnap reggel fölébredt, egészen tisztában volt tervével.
Hogy miben állott ez a terv, azonnal meg fogjuk látni.
Tiz óra felé szemben ült a kerti lugasban Szidóniával.
Emmyke a szobájában volt , hogy felügyeljen a csomagolásra, melyet a két cseléd végezett.
Mert ugy volt elhatározva, hogy még az nap este elutaznak.
- Már mikor utra keltem, - folytatta a megkezdett beszédet Cselkó, - előttem lebegett az a lehetőség, hogy önöknek majd innen menekülniök kell.
Irtam házfelügyelőmnek... ne nézzen rám olyan csodálkozva, kedves Szidónia, mert igenis én háztulajdonos vagyok!
Nem valami fényes palota, nem is nagyvárosi uri hajlék az én házam, hanem annak, a ki pihenni akar rövid ideig a munkától, elég jó.
Valahol a Kárpátok tövében van egy kis falu.
Patak szeli keresztül és erdő veszi körül .
Ott vettem magamnak egy kis nyaralót megtakaritott pénzemből, berendeztem müvészi otthonnak és már előre örvendtem, hogy fogok én ott távol a világtól egy-két hetet tölteni!
Arra a boldogságra, hogy nem megyek egyedül oda, hanem ön és Emmy elkisérnek, természetesen gondolni sem mertem!
- De kedves barátom, - mondá habozva Szidónia, - ön elfelejti, hogy...
Minő jogczimen fogadjam én öntől ezt a jóságot?
- Hát nem elég jogczim a testvéri érzés?
Ha Emmyke nőm lesz...
- De még nem az!
- Ha ön és Emmy beleegyeznek, könnyen elháritok minden akadályt.
Összeköttetéseim olyanok, hogy egy hét alatt megszerzek minden szükséges okiratot egybekelésünkre .
S ha Emmy egyszer nőm, ön mint testvére, bátran megmaradhat az uj otthonban.
Az én házam az ön vára és szeretném látni, ki meri küszöbét az ön engedelme nélkül átlépni!
Szidónia nem válaszolt azonnal.
Elgondolkozott egy pillanatig, tekintete végig járta a kedves otthon környékét, melyhez a bús emlékeken kivül, annyi édes emlék is füzte.
Itt töltötte gyermekkorát, e fasorok közt futkosott azokban az években , melyekben csak vidámságot és örömet ismer szivünk; erről az erkélyről nézett le akkor is, midőn Gerélyi, a kinek atyja birtokos volt a környékben, először jött hozzájuk látogatóba.
S midőn az öreg Kende nagy vagyonát elnyelte a bukás, ugy hogy kereskedői becsületét is csak leánya érzéseinek árán tudta megmenteni, ezt a kis birtokot kiküzdötte a hitelezőktől.
Hogy ne szeretné hát édes otthonát, hogy ne sajogna szive, mikor futva kell belőle menekülni!
- Legyen hát! - mondá végre legyőzve érzelmeit, - beszéljen Emmyvel s ha ő...
Nem fejezte be a mondatot.
Kisérteties rémülettel tágra nyiltak szemei egy pillanatra és elsápadt; a következő pillanatban pedig vérének minden hulláma fölfelé tódult és biborpirral boritotta arczát.
Reszkető keze belekapaszkodott az előtte álló asztalkába és fölállva nézett meredt tekintettel kifelé.
Cselkót nagyon meglepte ez a hirtelen elhallgatás és szinváltozás.
Nem tudta okát, mert háttal ült a kerti lugas bejárata felé.
Megfordult ültében - s már most ő is megértette Szidónia meglepetését.
A ház felől lassu léptekkel jött egy magas férfialak a kerti uton végig .
Gondolkodva haladt és meg-megállt néha, mintha föltóduló emlék bilincselné egy helyre.
Aztán erőt vett magán és odább ment.
Nem nézett körül keresgélő tekintettel, hanem egyenesen a lugas felé ment, mintha bizonyosan tudná, hogy ott találja azt, a kit keres.
Ez a férfiu Gerélyi Jenő volt.
- Elkéstünk.
A vihar szabad ég alatt talál; - mondá Cselkó, a kit ez a váratlan fordulat csaknem kihozott sodrából.
Szidónia magához tért rémületéből.
Büszkén fölegyenesedett és az elhatározás erős hangján válaszolt Cselkónak:
- Szabad ég alatt is megoltalmaz az ég és pajzs a szabad, erős akarat!
Állva várta be, mig Gerélyi oda ér a lugas elé.
Talán sejtette, hogy ilyen küzdelemben annak részén az előny, a ki támad, vagy talán nem akarta, hogy a szeretett férfiu hangjának varázsa azonnal megbénitsa szilárdságát, elég annyi , hogy be nem várta, mig Gerélyi megszólalt, hanem köszöntését megelőzve, ő támadt rá:
- Miért üldöz?
Mit vétettem önnek, hogy nem enged megpihenni, hanem arra késztet , hogy utolsó menhelyemnek is hátat forditsak?
Gerélyit nem lepte meg ez a támadásszerü föllépés.
Nyugodt hangon, mely mintha érczből volna, ugy csengett, adta meg a feleletet!
- Nem vétke, hanem erénye késztet arra, hogy kövessem nyomát.
Mikor utoljára találkoztunk, Szidónia, s ön elmenekült: mint a szittya harczos, még egyszer hátra fordult és megfeszitett tegzéről egy nyilat bocsátott szivembe.
Ezt vegye ki, ha nem akarja, hogy megöljön a seb.
- Nem értem... nem tudom, mit akar mondani, - hebegett Szidónia, a ki egy pillanatra ujból elvesztette bátorságát.
- Hogy érti és jól tudja, mit akarok öntől kérdezni, mutatja fölindulása és a pir arczán.
Vajha ezt tekinthetném feleletül.
- Kérdezni akar? szóljon!
Gerélyi Cselkóra tekintett és habozva mondá:
- A kérdés olyan, Szidónia, hogy kettőnkön kivül csak az istennek szabad azt meghallania.
Ha egy harmadik előtt kapok erre választ, ez már csakis tagadó lehet.
- Egyedül maradjak önnel? - szólt panaszos hangon a szegény nő.
- Megujitsam a kinos jelenetek egész sorát?
De minek? mi czélból?
- Hogy kivegye azt a nyilat szivemből, vagy pedig...
- Legyen meg akarata! - szólott hirtelen elhatározással Szidónia: aztán Cselkóhoz fordult: - Ön hallotta kedves barátom, hogy kötelességérzetemre hivatkoztak .
Hagyjon magunkra néhány perczig és intézkedjék azalatt, hogy még a délután három órai vonattal utra kelhessünk.
Cselkó szótlanul engedelmeskedett.
Mikor a ház felé vezető ösvényen végig ment , sajátságosan kétkedő volt arczának kifejezése és félig hangosan igy szólt magában:
- Attól tartok, hogy kárba vesz készülődésem!
XVII.
Egyedül maradtak!
Szidónia még mindig szemben állott a lugas benyilójával.
Gerélyi közelebb lépett , a mint Cselkót távozni látta.
Megkerülte a kis asztalt és oldalt találta magát a nővel; a kinek vonásaiból olyas valamit olvashatott ki, a mi lehütötte reményeit... ha ilyenekkel jött.
Erős elhatározás tükrözödött Szidónia tekintetében, mikor ő kezdte meg a harczot.
- S most beszéljen!
- Mikor eltávozott, Szidónia - szólott rezgő hangon Gerélyi - utolsó szava ez volt: "Önnek nem bocsáthatok meg soha, mert szeretem".
Komolyan és igazán mondta ezt?
- Komolyan és igazán! - válaszolt a nő.
- Hogy szeret?
- Hogy szeretem...
De azért korántse örvendjen e kijelentésnek.
Mert a milyen igaz, hogy szeretem, olyan igaz az is, hogy soha sem fogok önnek megbocsátani azért, a mit ellenem vétett.
Gerélyi lesütött tekintettel hallgatta e szavakat, melyeket olyan komoly hangon mondott Szidónia, mintha itélő biró volna.
Csak egy-két pillanat mulva rebegte az érzelmeitől ostromolt férfiu:
- Hadd szivjam magamba az édes mérget, élvezve édességét és feledve azt, hogy méreg!...
Ha tudná Szidónia, milyen boldogságot nyujtanak kemény szavai...
Ön még szeret!
Milyen régen hallottam én ezt a szót ajkairól... akkor is e helyen mondta .
Nem volt azon a napon olyan utóhangja, de jobban régente sem boldogithatott...
Ön szeret: hisz ez annyit jelent, hogy ismét föltámadtam szivében, érzésében és becsülésében.
- Ez annyit jelent, Jenő, - szólott remegő hangon és az emlékek hatalma alatt meghajolva a nő, - hogy immár az én érzésem is halni készül.
Még egyszer fölkeresi az önét, nem hogy együtt éljenek, hanem hogy együtt eltemetkezzenek.
- S miért nem élhetnének együtt? - kérdé hevesen a férfiu, lázas elragadtatásában megragadva a nő kezét, melyet az egy pillanatig az övében pihenni engedett; - miért kell eltemetni azt, a mi olyan életerős?
Ki mondta ki a halálos itéletet?
Mintha messze távolból csengne a nő hangja, tompul érkezett a válasz a férfiu füléhez:
- Az, a kinek nem áll ugyan hatalmában életet adni, de megölhet: a törvényes rend .
Én még mindig Tarnay Ervin neje vagyok.
Ő elvesztette ugyan jogát szivemre, de még mindig jogában áll megakadályozni azt, hogy másnak adjam érzésemet.
De ha még tul is akarnám magamat tenni a törvényes renden - s nem tagadom, bizonyos körülmények közt volna erre is bátorságom - nagyobb akadályt görditett a sors utamba.
- Melyik az?
Hátha el tudnám távolitani?
Fájdalom csillant a nő tekintetében.
Reszkető hangon válaszolt:
- Elémbe görditeni segédkezett ugyan, de hogy eltávolitsa, arra már nincs hatalma és ereje.
- Melyik az az akadály?
Hadd ismerjem meg legveszedelmesebb ellenségemet! - unszolta a férfiu.
- Ha tudni akarja: ez az ellenség a kétely.
Én is rabja vagyok, mint Tarnay Ervin.
Csodálatos, hogy csakis ezt az egyet tanultam tőle !...
Nem bizom többé emberek őszinteségében, elvesztettem minden hitemet az érzelem igazságában.
Akárhogy biztatom is magamat, hogy a sötétnek ellentéte a világos, a sötéthez szokott szemem már nem birja el a világosságot.
S ha elém állna maga a megtestesült igazság, ő tőle is csak azt tudnám kérdezni: "Hátha mégis?"
Annyiszor játszottak már velem és legszentebb érzelmeimmel, hogy már én sem tudok senkit komolyan venni.
Mélyen meghatotta a férfiut ez a fájdalmas panasz.
Gyöngéd érzéssel akarta vigasztalni és aggódó hangon kezdé:
- Ön beteg, Szidónia, ugy-e?
- Lehet, hogy az vagyok...
- Nem jó gyógyszer ilyenkor a magány.
Nem távozom, bármint akarna is elüzni magától.
Mert tudja meg, hogy az idegen kéz ütötte sebeket gyógyitani, ez az igazi szerelemnek legszebb előjoga.
- S azokat ki gyógyitja meg, melyeket maga a szerelem ütött? - kérdé bánatosan a nő.
- Pedig ezek a legfájdalmasabbak!
Vagy azt hiszi talán, hogy ebben a rut játékban Ervin gonoszsága fájt jobban?
Az ön gyöngesége sujtott leginkább!
- Szánom és bánom gyöngeségemet, Szidónia, - szólott kis szünet mulva a férfiu, - de azért mégis áldom.
Mert csak igy tudtam meg, hogy ön még mindig szeret.
Ha nem szegődöm Tarnay Ervin mellé czinkosnak, bizonyára soha sem nyilik meg ajka arra a vallomásra, hogy még szeret.
Ön büszke, Szidónia, s ilyen csapásra volt szükség , hogy a szerelem legyőzhesse büszkeségét.
Fájlalom a csapást, de áldom hatását .
Mert én szeretem önt mindazzal az érzéssel, melyet az évek, a magány, a kétségbeesés és a csalódás haragja fölhalmoztak szivemben.
Nem lobbanó szenvedély , nem marczangoló vágy az, a mi önhöz kerget, hanem a mindenható tudat, hogy ön nélkül nem élhetek többé.
Szidónia összerezzent ezen égő szenvedélylyel kimondott szavaknál, de Gerélyi észrevevén megdöbbenését, bánatos hangon folytatta:
- Ne értsen félre, nem akarom azzal ijeszteni, a mivel Tarnay Ervin engem kényszeritett: nem fogom az öngyilkossági komédiát eljátszani.
Minek is?
Hisz bizonyos vagyok abban, hogy ezuttal nem élem tul minden reményemnek meghiusultát.
- Mit mondjak önnek válaszul? - szólott a nő.
- Biztassam, mikor magam sem bizom többé senkiben és semmiben?
Reményt csepegtessek szivébe, mikor már rég megszüntem reménykedni.
Hazudni nem tudok még kiméletből sem.
Valamint nyiltan bevallottam önnek, hogy szeretem, ugy őszintén kimondom azt is, hogy utaink ketté váltak és csoda nélkül soha sem vezethet többé egy és ugyanabba az irányba ösvényünk.
- Csoda?
Hát kell-e még nagyobb csoda, mint a mi szerelmünk?
Annyi viszontagságot tulélve, nem volna csodálatos életereje?
Látom ugyan, hogy életképes, de nem tudom sehogysem belátni, miért nem volna joga arra, hogy megéljen?
Szidónia nem adott feleletet e kérdésre.
Azt mondani e férfiunak: "Nem élhet meg , mert Tarnay Ervin keze fenyegeti életgyökerét" bizonyára nem lett volna egyéb , mint siettetni az élethalálharczot Tarnay és Gerélyi közt.
Másfelé forditotta hát a beszélgetés irányát és érvekkel próbált előállni azizzó szenvedélylyel szemben...
- Reflexiók posványába gázoltunk, - mondá, - természetes, hogy inog alattunk a talaj.
Térjünk vissza a valóságba, a mely ez: szeretem önt, nem tagadom, de nem lehetek az öné.
Köztünk áll egy egész világ s azonfelül még az én bizalmatlanságom is minden iránt, a mi érzés.
Azért kérve kérem, ne ostromolja szivemet olyasmiért , a mit nem adhatok.
Vessünk véget e különben is tulságosan hosszura nyuló beszélgetésnek s váljunk el mint két jó barát, a kik a barátság érzésénél többet már nem nyujthatnak egymásnak, de hálásak ezért a kevésért is.
- Szidónia, az égre kérem! - könyörgött Gerélyi: de a nő, a ki erejét fogyni érezte, nem akarta tovább hallgatni, hanem félbeszakitotta:
- Legyen ugy, a mint mondtam, legyen ön barátom s ne akarjon több is lenni.
Ez a legjobb: higyjen nekem, mert belőlem a meggyőződés beszél.
Gerélyi egészen közel lépett Szidóniához.
Lángoló tekintete csaknem perzselte a nő arczát és elfojtott hangon mondá:
- Mi nekem meggyőződése?!
Szivét akarom végre hallani, ez beszéljen!...
Elég volt már az ész, a logika szavából, szóljon egyszer nyiltan és leplezetlenül a sziv !
Hisz évek óta hiába kopogtat a rabul ejtett érzés szivem kapuján, hogy csak egy pillanatra is kiszabaduljon börtönéből: nem volt szabad kijönnie.
Ma végre lepattant a zár és a kiszabadult fogoly ittasultan rohan ki a szabadba.
Ön szabaditotta ki, ön mondta, hogy szeret.
Miért akarja ismét rázárni a rideg börtönkaput?
Ne beszéljen nekem többé lemondásról, ne akarja az ész révén visszavenni azt, a mit szive adott.
Nem hallgatok többé önre, hanem csupán érzésemre és lángoló vágyaimra!
Megfogta a nő kezét és esengve tekintett szemébe.
Szidónia érezte, hogy megolvad akaratának szilárdsága e könyörgés előtt.
Még egyszer kitépte magát az őt körülhálózó érzésből és okos szót próbált:
- De gondolja meg Jenő...
Nem folytathatta.
Gerélyiből kitört az indulat féktelen erővel:
- Hát nem eleget ölte meg a meggondolás életem örömeit?
Azok, a kik nem riadtak vissza kicsinyes akadályoktól, boldog mosolylyal és megelégedéssel gondolnak vissza fiatalságukra.
Mit nyujt nekem ez a visszaemlékezés?
Önkinzást, minőt a Thebaid-puszta őrültjei vittek magukon véghez; lemondást és örökös szomjuságot a telt kehelylyel szemben...
Ezek az én emlékeim!...
Négy évig jártam uttalan utakon, keresve a feledést, de feledni csak a boldogság és a kielégitett vágy tud .
Ugy tértem vissza, a mint elindultam: elepedve a gyötrő fájdalomban...
Tudja már most, Szidónia, hogy mivel tartozik nekem: Azzal a boldogsággal, melyet ön miatt másoktól sem fogadtam el.
Nagy tartozás ez s nincs hatalom földön és égben, mely önt ez alól föloldaná.
A nő szivének rekeszéről is lepattant a zár.
Félrevetve büszkeségét, ő is bús panaszban siratta meg az elvesztett éveket, a hosszu, reménytelen küzdelmet.
És reszkető szava mélyen meghatotta a férfiut.
- Kisebb volt talán az én szenvedésem?- zokogott Szidónia; - kevesebb keserüség vegyült talán az én italomba?
A mig odáig jutottam, hogy lemondás lett a mindennapi kenyerem, kétségbeesve küzdöttem azon gondolat ellen, hogy ne legyek részese a minden emberrel közös boldogságnak!
Azt a tartozást, melyet ön emlit , nem róhatom le, mert ...
Nem folytathatta.
Magához ölelte őt szenvedélylyel lángolóan a férfiu és közben suttogó hangon szólt hozzá:
- Leróhatod, ha akarod.
S akarnod kell, hacsak vétkezni nem akarsz ellenem és érzésed ellen.
Hisz minden szavadból esdve, könyörögve szólal meg a lebilincselt érzés.
Tedd félre a büszkeséget, Szidónia és hallgass szivedre...
Fogadj el engem kalauzul.
Elvezetlek a boldogság és az üdv országába, a hol már olyan rég van fentartva helyünk.
Fogadjuk el az üresen álló helyet.
Mámoritó suttogása elbóditotta a nőt.
Ah! hisz olyan régen vágyódott és epedett az ő szive is e percz után.
Lehunyt szemekkel hallgatta a varázsszót és megengedte , hogy a férfiu csókolja haját, homlokát és ajkait.
Önfeledten, öntudatlanul vállaira hajtotta fejét és csupán egy eszméje volt: Bárcsak ezután vége volna mindennek.
Nem vették észre, hogy néhány percz óta nincsenek már egyedül.
Két lépésnyire a lugas benyilójától állott Tarnay Ervin és szenvedélyes haraggal hallgatta a lángoló szavakat, melyeket egy férfiu az ő nejéhez intézett.
És Szidónia nem védekezett, Szidónia hajlott a csábitó szavakra...
Jól mondta Ervin előtte való nap, hogy a női sziv különös valami: mig az egyik férfiu könyörgésétől jéggé fagy, a másiknak kérésére fölenged.
De maga sem sejtette, hogy filozófiája ily hamar érvényre jut.
Hogyan jutott Tarnay ide?
Nem a véletlen irányitotta lépteit!
Előre volt ő arról értesitve, hogy Gerélyi ide jön s be akarta várni, hogy leszámoljon vele.
Azért is nem utazott el előtte való nap, hanem a községi vendéglőben töltötte az éjszakát.
Kegyetlen egy éjszaka volt ez rá nézve.
Nem zárhatta el magát azon tudat előtt , hogy ő, a nagy játékos, teljes kudarczot szenvedett olyan emberrel szemben, a kit ő maga csak "strohmannak" tekintett a nagy játékban.
Azt hitte, hogy Gerélyi ugy fog játszani, a mint ő, a mögötte álló inspiráló akarja s egyszerre csak ellene fordult!
De nemcsak a sértett hiuság bántotta Tarnay Ervint, hanem egy mélyebbre menő érzés is.
Az a gondolat, hogy Szidóniáról le kelljen mondania, föllázitotta vérét és megfosztotta eszét higgadtságától.
Mindent, csak ezt az egyet nem.
Legyen hát küzdelem élet-halálra.
Reggeli sétája után hazatérve, a fecsegő vendéglős elmondta neki, hogy a tizenegy órai vonattal egy ur érkezett, a kinek külseje és magaviselete elárulják, hogy fővárosi.
Néhány odavetett kérdésből meggyőződött Tarnay, hogy a megérkező nem más, mint Gerélyi.
Azt is elmondta neki a vendéglős, hogy a "pesti ur", a mint megérkezett, csak öltözetet váltott, aztán azonnal a kastély irányába indult.
Ugy látszik, jól ismeri erre felé a járást...
Tarnay nem hallgatott tovább a fecsegőre.
A legvadabb indulat tombolt lelkében , féket vesztve, minden gátot törve.
E pillanatban elhitte azt, a mit az a névtelen levél mondott, mely őt arra birta, hogy ide jöjjön: elhitte, hogy Szidónia hivta meg Gerélyit, hogy ők ketten teljes egyetértésben vannak.
Csak annyi időt vett magának, hogy fölsiessen szobájába és magával hozott pisztolyait zsebre dugja.
Nem vár tovább: ott, a hol Gerélyire rátalál, legyen meg a végső küzdelem!
Ketten nem élhetnek meg e földön.
A józan ész, a higgadtság teljesen bucsut vettek tőle.
Vad haragja ködöt bocsátott szemeire és csak fátyolon keresztül látott, mig a község utczáján végig futott .
Szerencséjére néptelenek voltak ezek ilyenkor, különben alighanem őrült vagy gyilkosként fogták volna el, mikor, minden zsebéből kikandikáló pisztolyokkal , rohan odább.
Szerencsétlenségére éppen akkor érkezett a kertbe, midőn Szidónia elbódulva Gerélyi lángoló szavaitól, türte csókjait és öleléseit.
Ez a látvány vad dühre lobbantotta Tarnayt.
Már most nem becsületes küzdelmet, párbajt óhajtott, hanem csak megsemmisiteni akarta vetélytársát, bármi uton és módon.
...Szidónia magához tért a kábulatból és eltávolitotta magától Gerélyi ölelő karjait.
Ez pedig esengve szólt:
- Hogy megpihentél szivemen, nincs többé hatalom, mely onnan eltépne.
Jer velem , elviszlek oda, a hol boldogság vár reánk.
- ...Utazni kettősben? - szólott előlépve, kegyetlen gúny hangján Tarnay, - de mit szól ehhez a harmadik: a férj.
Szidónia vad rémülettel vonult odább, csak egy szót suttogtak reszkető ajkai.
- Ervin!
Gerélyi nem vesztette el lélekjelenetét, bár őt is megdöbbentette Tarnay váratlan megjelenése.
Hidegen meghajtotta magát és igy szólt:
- Uram, rendelkezésére állok.
Szidónia visszahuzódó rémületének láttára, Tarnay egészen elvesztette eszét és vad haraggal kiáltott Gerélyire:
- Nem ugy van!
A rablót, a ki házamra tör és tulajdonomat elrabolja, nem szólitom vitézi tornára, hanem megölöm ott, a hol rátalálok.
Rabló te, utolsó órád ütött!
Ezzel kirántotta zsebéből az egyik pisztolyt és Gerélyire czélzott, a ki nyugodtan és büszke magatartással állott előtte.
...A mi ezután történt, másodpercz müve volt.
Szidónia, a ki megmeredve állott eddig, a következő pillanatban odarohant Tarnayhoz, megragadta karját és rákiáltott:
- Megállj!
Tarnay megremegett attól a tüztől, mely a nő szemében felé villant.
Nem ismert rá nejére.
Ez pedig merően szemébe nézve, elementáris szenvedélylyel vágta felé a lesujtó szavakat:
- Ki vagy te, hogy tulajdonodat fegyverrel akarod rablók ellen megvédelmezni?
S ki vagyok én, hogy tulajdonodnak tekintesz?!
- Szidónia! - kiáltott magánkivüli bámulatában Tarnay Ervin.
- Szerencse lovagja vagy, - folytatá szilaj hangon a nő - a ki orozva akarja visszavenni azt, a mit kártyán elvesztett.
Koczkára tettél? elvesztettél? - hát fizess!
Pillanat mulva, mely alatt ziháló lélekzetvételét hallani lehetett, határozott hangon még egyszer megszólalt a nő:
- Ha küzdeni akarsz, küzdjél becsületesen.
Én e férfiut szeretem - e szavaknál Gerélyire mutatott - s tied nem leszek soha többé.
- De az övé sem! - mondá sötét fenyegetéssel Tarnay.
- Ámlegyen, - válaszolt a nő - ha ugy akarja a sors, egyiké sem!
- Oda fordult Gerélyihez és kezet nyujtva neki, büszke hangon mondá: - Följogositom, hogy értem sikra szálljon.
Védjen meg engem, védje meg tulajdonát!
XVIII.
Tarnay egyedül maradt a lugasban.
Előbb Szidónia távozott el a lakosztály felé , aztán Gerélyi, a ki a falu felé vette útját, miután még egyszer röviden kijelentette Ervinnek, hogy rendelkezésére áll.
Lehetetlen leirni azt az érzést, mely Ervint elfogta, mikor magára maradt.
Tompa bámulattal nézett maga elé egy ideig és csaknem öntudatlanul rebegte:
- S én azt hittem, hogy ismerem ezt a nőt!...
Hogy belátok lelkébe és kilesem minden rezgő indulatát...
Mint állott előttem, lángoló szenvedélylyel, melyet nem én gyujtottam szivében...
Csaknem féltem tőle!
Aztán tekintete a pisztolyra esett, melyet még mindig kezében tartott.
Undorral lökte el magától és igy szólt:
- Fi donc! ilyen fegyverrel küzdeni!..
Hej, Don Juan, nemes elődöm és mintaképem , de megszégyenülve állok előtted!
A legközönségesebb férj sem cselekedett volna együgyűbben, mint én...
Erős leczkét kaptam... és megérdemeltem.
Fegyvert fogni védtelen vetélytársamra: hisz ez annyi, mintha magam dobnám Szidóniát karjaiba!
Pillanatnyi lelki megrázkódtatás után felülkerekedett benne az öngúny és czinizmus.
- A nagy játék el van vesztve, Tarnay barátom, - mondá mosolyogva, - nincs egyéb hátra, minthogy fuss és fizess!
Félrelökte lábával a pisztolyt és indult kifelé.
Kissé ingott a járása, de magatartása büszke és arczának kifejezése erős elhatározást árult el.
Ment a kerti úton végig, egyenesen a kijárat felé.
A mint közelébe ért és még egyszer körülnézett, hogy jó emlékezetébe vésse ezt az egész képet, egyszerre csak szemközt találta magát Emmyvel.
A fiatal leány arczán az első pillanatban meglepetés tükröződött, mely nyomban a legőszintébb öröm kifejezésének adott helyet.
Emmykének csak nagyon homályos sejtelme volt arról, miért utaztak el ő és Szidónia olyan hirtelen Budapestről és nem tudott semmit arról a szakadásról, mely a Tarnay-házban beállott.
Azért is őszinte örömmel sietett Ervinhez és megölelvén őt, felkiáltott:
- Ervin, te itt?
S én nem tudtam?
Ez a váratlanul nyájas és szeretetteljes fogadtatás zavarba hozta Ervint.
Nem tudta hamarjában, mire vélje?
Mert, hogy Szidónia gondosan távol tartott Emmytől minden olyant, a mi az ő derült lelkére árnyékot vethetne, ezt nem sejtette .
Akadozva válaszolt tehát:
- Csak most érkeztem... alig néhány percze.
- Jer hát!
Szidónia sem tudja még?
Hogy fog örvendeni!
- Csakugyan? - kérdé Tarnay, a ki kezdte magát nagyon furcsán érezni e mit sem sejtő ártatlansággal szemben.
- Furcsa kérdés! - duzzogott Emmy.
- Azért, hogy kissé összeszólalkoztatok, csak nem fogtok haragot tartani.
Mindig mondtam Szidóniának, hogy el fogsz jönni és jóvá teszed, a mit ellene vétettél...
Mert annyi bizonyos, hogy a hibás csakis te lehetsz!
- Miből következteted ezt?- kérdé halvány mosolylyal Ervin.
Mire Emmy bölcs arczot öltve, szelid szemrehányással így szólt:
- Mert szeleburdi vagy és elheveskedsz mindent...
Aztán hallottam is rólad egyetmást, a mi nem szép.
Mondják, hogy... nagy Don Juan vagy.
Tarnaynak jól esett a nagy lelki felindulás után a beszélgetés ezzel a gyermekkel .
Mintha valakinek égető nagy sebére egy-két csepp hűs harmat esik.
Nem gyógyitja ugyan azt, a mi gyógyithatlan, de pillanatnyi enyhet nyújt.
Csaknem mosolyogva kérdé:
- Mit tudsz te erről, kis szajkó?
- Oh, sokkal többet, mint gondolnád! - válaszolt fontoskodó arczkifejezéssel Emmyke.
- Berkiné egyszer azt mondta jelenlétemben, - nem vette észre, hogy a szobában vagyok, mivel a függöny eltakart, - hogy gonosz csont vagy, és csak úgy tördeled a női sziveket, mint valami jókedvü czimbora az üres poharakat.
Bizonyára azzal vontad most is magadra Szidónia neheztelését, hogy összetörtél...
- Néhány üres poharat, akarod mondani, kicsikém?
Az a baj, hogy tele voltak , csordultig tele keserűséggel!
Emmyke bámulva tekintett rá, nem értette, mit akar Tarnay ezzel mondani.
Habozva folytatta:
- Tudod-e, hogy Szidónia nagyon boldogtalan?
Két hete, hogy itt vagyunk, s az álom csaknem folyton kerüli őt.
Nappal az erkélyen ül, elmerengve, a világgal nem törődve; se nem szól, se nem mozdul.
S mindennek te vagy az oka.
- Én?! - kiáltott fölriadva Tarnay, a kit ez a szemrehányás a gyermek ajkáról mélyen talált.
- Ugy kell lennie!
Hallottam egyszer Szidóniát álmában fölzokogni.
Szemrehányó s olyan nagyon fájdalmas hangon, hogy könyeimet kicsalta, azt suttogta: "Mivel érdemeltem én ezt tőled, Ervin?"
- Szidónia zokogott? - kérdé ámulva Tarnay.
Ő soha sem emlékezett ilyesmire.
- Nappal, mikor én láthatnám, eltitkolja könyeit, de reggel mindig nedves a fejealja... Nem szemrehányásképen mondom neked ezeket, Ervin, de lásd, te tehetsz róla, ha Szidónia boldogtalan.
Aztán észrevette a fiatal leány, hogy mennyire elszomorodott Tarnay arczkifejezése, engesztelni akarta őt és vállára téve fejecskéjét, úgy nézett föl hozzá, mint egy igazi apróság, mely hizelgéssel akar tőlünk valamit kinyerni .
Bűbájos gyermekiességgel hizelegte be magát Ervinnél.
- De most már minden jóra fordul, úgy-e Ervin.
Megjöttél és szent a béke, újra kiderül fölöttünk az ég.
Ki fogod engesztelni Szidóniát, ő megbocsát...
- Bizonyos vagy ebben? - kérdé hevesen Tarnay; de nagyon keresztül nyilalt lelkén , midőn Emmy bámulva kérdezte:
- Csak nem vétettél ellene olyan nagyot?...
S ha vétettél is , az igazi szeretet mindig meg tudja gyógyitani a sebeket, melyeket ütött...
Jer velem, elvezetlek Szidóniához.
Közbenjárok nála s ő nem fog ellenállani kettőnk kérésének...
Vagy még jobb, várj meg itt: fölkeresem azonnal és beszélek vele.
Ő olyan jó és nemes , bizonyára megbocsát.
Várj meg itt, nemsokára visszajövök.
Mint a könnyűröptű madár fenntermett a lépcső legfelsőbb fokán, könyein keresztül mosolygott Tarnayra, s intett neki, mert szólni nem tudott már.
Ervin nézett hosszan az eltünő alak után.
Valami sejtelem támadt benne, hogy ez a galamb azért küldetett ki elébe a gondviselés által az olajággal kezében, hogy annál inkább érezze, mit vétett és mennyit vesztett.
- Az én szeretetem nem az igazi, - mondá és hangjából eltünt minden czinizmus; - az én szeretetem csak elmérgesíti a sebeket, melyeket ütött.
Nagyot sóhajtott: tekintete búcsút vett a háztól és lassan, lehorgasztott fővel sétált végig a fasoron a falu felé.
Utközben még inkább rátámadtak lelkének ostromlói: az önvád és a bünös tudat.
- Szidónia tehát boldogtalan! - gondolá magában.
- De hát melyik nő nem volt az, a kit balvégzete eddig közelembe hozott?...
E gyermek ajkairól csak ugy hullámzott felém a sok vád s én nem találtam szót védelmemre...
Ej, Don Juan, jeles mintaképem, ugy találom, hogy már terhemre vagy!
A vendéglőbe érve, egyenesen szobájába ment.
Még jóformán rá sem ért meggondolni , hogy mit tegyen, midőn erősen kopogtattak az ajtaján.
- Szabad! - kiáltott türelmetlenül Tarnay.
Az ajtó föltárult és belépett rajta Dömsödi Gáspár.
A jeles ifjú erősen föl lehetett indulva, mert be sem várva az üdvözletet, fuldokló szóval kiáltott:
- Hála az égnek, Ervin, még nem késtem el!.
- Nem késtél el? - kérdé bámulva Tarnay - de mitől?
Ki siettetett?
- Egy halottnak utolsó kivánsága! - válaszolt komoly hangon az "érdekes" ifju, a kinek vonásaiban ezuttal őszinte komolyság tükröződött.
- Nem értelek! - mondá bámulva Tarnay.
- Doroghy Károly halotti ágyától jövök.
Tegnap este keltem útra, egy órával aztán , hogy az ő lelke elhagyván porhüvelyét, visszatért alkotójához.
Tarnay összerázkódott.
- Doroghy meghalt? - kérdé megdöbbenve.
- Meg.
S milyen halál volt ez!...
Jól tudod, Ervin, hogy eddig nem vettem komolyan az életet.
Léha és könnyelmü voltam, mint az a társaság, melyben éltem.
De komolylyá tett az az óra, melyet Doroghy Károly halálos ágyánál töltöttem...
Mily iszonyu érzés az, ha az ember már nem teheti jóvá, a mit egy egész életen át elrontott.
Tarnay csodálkozva nézett erre az emberre, a ki ilyen komoly meggyőződés hangján beszélt hozzá.
Ez volna Dömsödi, az az üresfejü, léha, nevetséges "fiu", a kit ő soha sem vett egy perczre sem emberszámba.
Nini! hogy megnőtt, mióta megokosodott.
- Hála az égnek, nálam még nem késő, - folytatá Dömsödi.
- De hogy a dologra térjek, Doroghy állapota a veled vívott párbaj után néhány napig elég aggasztó volt ugyan, de az orvosok kijelentették, hogy kezeskednek fölgyógyulásáért, ha két hétig föltétlenül nyugodtan viseli magát.
Egy-két napig még elviselte valahogy a kedve elleni pihenést, de aztán ujból felülkerekedett nyughatatlan szelleme és - bosszúvágya.
- Ki ellen?
- Ellened, Ervin!...
S valld meg, adtál is neki rá okot.
- S ha bevallom, segit az már Doroghyn, vagy rajtam? - mondá komor hangon Tarnay.
- Az igaz, hogy nem segít! - sóhajtott a jó fiú, de aztán összeszedve magát , folytatta: - Doroghy mindenféle intriguákat szőtt ellened és Gerélyi ellen.
Onnan tudom, mert akaratom ellenére én is vak eszköz voltam kezében.
Három napja, mikor meglátogattam, szörnyü izgatottságban találtam...
Azt követelte, irjam meg, a mit ő tollamba mond.
Szívesen álltam rá, de a mint az első sorokon túl voltam , lecsaptam a tollat és kijelentettem hogy nem irok többé egy sort sem.
- Miért tetted ezt?
- Az a levél - válaszolt szégyenkezve Dömsödi, - névtelen levél akart lenni és csupa rágalom volt benne olyan emberek ellen, a kiket tisztelek; ugy hogy még barátságból sem nyújthattam segédkezet ilyesmihez.
- Ugy-e, az a levél nekem szólt volna? - kérdé Ervin.
- Ha tudja, nem tagadom...
Doroghy, a mint megtagadtam tőle segitségemet, nem unszolt többé.
Azt hittem, hogy nyugodt lehetek e tekintetben, mert kivülem csakis az orvos és az ápolónő voltak körülte.
Délben eltávoztam egy órára.
Azalatt Doroghy fölkelt ágyából, iróasztalához vánszorgott és két levelet irt.
- Kinek szólt a másik? - kérdé Tarnay.
- Gerélyi Jenő grófnak...
A leveleket átadta a halálra rémült ápolónőnek és szigorúan ráparancsolt, vinné azokat azonnal a postára.
Ez engedelmeskedett, de útközben betért lakásomra és elmondta nekem, mi történt.
Rémülve fölsiettem Doroghy lakására s ott találtam őt ágya előtt a földön, eszmélet nélkül, mig ujra kinyilt sebeiből patakzott a vér.
Hamar elküldtem az orvosért, de a mint ez megérkezett, rövid vizsgálat után kijelentette, hogy itt már minden segély elkésett.
A jó fiú borzongva tekintett maga elé, mintha még most is ott látná a vérében fetrengő alakot.
Tarnay is mélyen meg volt rendülve, de nem akarta fölindulását mutatni, ezért is komoly hangon mondá:
- Folytasd!
- A sebláz beállott estefelé.
Ott töltöttem ágya mellett az éjszakát.
Ha száz évig élek, sem felejtem el ennek az éjnek az iszonyait!
Egy meghasonlott lélek perlekedett előttem sorsával, a gondviseléssel és gonosz démonjával...
Hogy görnyedt és vergődött az önvádak terhe alatt!...
Hogy káromolta sorsát...
Nem, az égre nem!
Sokért nem szeretném, ha ilyen volna a lelkiismeretem, - folytatta kis szünet mulva és egészen belesápadva elbeszélésébe Dömsödi.
- Kegyetlen érzés lehet az.
Gonoszabb mindennél a földön.
Reggel felé visszanyerte Doroghy öntudatát és első szava a te neved volt.
- Az én nevem? - kérdé bámulva Ervin.
- A te neved!
Azt hittem, még mindig lázban beszél, de ő ágyához intett s reszkető hangon könyörgött, siessek hozzád és hivjalak el halálos ágyához...
Futottam, de mégis elkéstem, mert te már elutaztál és senki sem tudta megmondani, hogy hová ?
Mikor ezt a betegnek elmondtam, kiült a kétségbeesés vonásaira és tompa hangon mondá: "Én tudom! nagyon jól tudom!"
- Tudhatta, mert az ő levele inditott útnak, - mondá Ervin.
- Doroghy sokáig feküdt mozdulatlanul és látszott arczán, hogy nagy küzdelmet vív lelke.
Végre ujból magához intett.
Hangja ekkor már olyan gyönge volt, hogy alig vehettem ki szavait.
"Akarsz-e igazi és nagy szivességet tenni? - kérdé.
- " Akarok!"
- "Utazzál hát azonnal Tarnay Ervin után.
Bereczkfalván van.
Valószinű , hogy Gerélyi Jenő grófot is ott találod.
Ez a két férfiu, a ki nemrég még testvérként szerette egymást, most mint halálos ellenség tör egymás ellen.
Én ojtottam szivükbe a gyülöletet és én adtam kezükbe a fegyvert.
Vesd magadat közibük s ne engedd, hogy egymást megöljék.
Mondd el nekik, hogy egy haldoklónak utolsó kivánsága ez: "Ne legyen az én vétkem miatt vérontás."
"
- Ezt kérte? - kérdé csodálkozva és lelke mélyében meghatva Tarnay.
- Ezt.
És utolsó szavai ezek voltak: "Mondd Tarnay Ervinnek, hogy jogosan kérek tőle áldozatot.
Ő sokat vétett ellenem, s én is ő ellene.
Nemsokára azon biró előtt állok, a kinek törvénye örök időről való.
Ne kényszeritsen, hogy panaszt emeljek ellene.
Én megbocsátok neki, bocsásson meg ő ennek fejében mindenkinek."
A jó fiu hangja zokogásba fult.
Tarnay erőt vett magán és halk hangon mondá:
- Mi történt aztán?
- Aztán meghalt szegény Doroghy, - folytatá könnyeit letörölve Dömsödi.
- Csendes volt a kimulása és nagyon nyugodtnak látszott, mióta ezt a terhet levetette szivéről és az enyémre tette.
Arcza, mintha a reményben átszellemült volna, olyan derengő sugár maradt meg rajta.
Bizonyára azt remélte, hogy utolsó kérése teljesülni fog.
Mondd Ervin, helyesen remélt az én elhunyt barátom?
- Helyesen! - csak ezen egyetlen szóból állott Tarnay Ervin válasza.
XIX.
Estefelé Cselkó Pál egy másik vidékbeli földbirtokos társaságában a vendéglőbe jött, Tarnay Ervinnek tudtára adandók, hogy Gerélyi Jenő gróf a fővárosba utazott és ott várja az ő, Tarnay Ervin, további intézkedéseit.
Nagy meglepetésére arról értesültek, hogy Tarnay egy szintén Budapestről jött idegen úr társaságában elutazott.
Két levelet hagyott hátra azok számára, a kik őt keresni fogják.
Cselkó átvette a leveleket.
Az egyik az ő nevére volt czímezve, a másik Szidóniának szólt.
Fölbontotta és elolvasta a neki szólót.
Tartalma a következő volt:
"Kedves barátom!
Én, a ki a leglustább levéliró vagyok a világon, most már másodszor kénytelen vagyok levélben hozzád fordulni.
Először, akkor történt, mikor annak a szegény kis lánynak a sorsáról akartam gondoskodni, a ki miattam ölte meg magát (igazán, nem hittem, hogy ennyire szeret!), most pedig a magam dolgában alkalmatlankodom.
Ma egy olyan fölfedezésre jutottam, mely szörnyen megsebezte hiuságomat (a mely nálunk világfiaknál a lelket pótolja).
Megtudtam, hogy csak játékszer voltam egy embernek kezében, a kit mindig sokkal gyöngébbnek tartottam magamnál...
Igaz , hogy szegény Doroghy is megadta a játék árát.
Pedig valamikor őszintén szerettük egymást és megosztottuk volna az utolsó falatot is...
Aztán összekaptunk egy csinos arczon...
Ki hitte volna, hogy ő olyan zokon veszi a kudarczot.
Ámbár én se volnék jobb nála, engem is szörnyen bántott felsülésem...
Az is igaz, hogy az én játékomban nem egy "csinos arczról" volt szó, hanem - Szidóniáról.
Mindegy.
Az nem változtat egy igazi játékos magatartásán: egy millió, vagy egy fillér áll-e koczkán.
De elég a szerte csapongásból.
Térjünk a tényekre.
A nagy veszteség, mely ért , arra az elhatározásra birt, hogy visszavonuljak a játékasztaltól.
Érts meg jól: Az élet játékasztalától.
Egyszer Monakóban voltam.
Láttam ott egy angol milliomost, a ki egész vagyonát elvesztette játékban és végre beállott croupier-nak a bankhoz ezerötszáz frank évi fizetéssel.
Ezt az embert végtelenül megsajnáltam.
Nem akarom azonban példáját követni és croupiernak beállni az élet játékasztala mellé, mert egész életemben büszke játékos voltam.
Én hát végleg elmegyek, soha sem térek többé vissza.
Hogyan fogom ezt megcselekedni, ez már az én gondom.
Nem lesz senkinek sejtelme róla, hogy saját jószántomból "elutaztam", hanem úgy rendezem be a dolgot, hogy alkalmat adjak ismerőseimnek balesetem fölött siránkozni.
Te vagy az egyedüli, a ki az igazat megtudja.
Soha sem szerettem a hirlapirókat s most azzal sújtom azt az egyet, a kit mégis szerettem közülök, hogy érdekes hirt mondok neki, de nem engedem meg , hogy kiirja...
Azt a másik levelet, melyet nőmhöz (soha sem hittem volna, hogy ez a czím olyan szép) irtam, tarsd magadnál és akkor add át Szidóniának, mikor egyszer olyan boldog lesz, hogy nem okoz neki nagy fájdalmat az én emlékem.
Akkor tudja meg, hogy mégis szerettem.
Ég veled, kedves barátom.
Már most sem előfizetőd, sem olvasód, hanem csak híved
Tarnay Ervin."
...Cselkót sajátságosan hatotta meg a czinizmusnak és igazi érzelemnek e vegyüléke, mely a sorokat keresztül lengte.
Mikor a kastélyba visszatért, sürgönyt hoztak elébe, mely czímére érkezett.
Fölbontotta és meglepetéssel látta, hogy nem Budapestről, hanem valami útközben eső vasúti állomásról van keltezve.
A sürgöny tartalma ez volt:
"Értesitse óvatosan, Tarnay Szidónia bárónét, férje szerencsétlenül járt .
Utközben, mikor többen a kupéban voltunk, szó volt fegyverekről.
Tarnay meg akarta mutatni új pisztolyait, egyik véletlenül elsült és Ervint golyó találta.
Mielőtt még a vonat állomásra ért, Tarnay karjaim közt meghalt.
Dömsödi Gáspár."
*
Cselkó Pál mindenben híven követte a "szerencsétlenül járt" Tarnay Ervin utasitásait.
Csak két év mulva, mikor Szidónia már Gerélyi Jenő neje volt és boldogságához nem fért semmi kétely, adta neki át Ervin utolsó levelét.
Mikor Szidónia fölbontotta a levelet, ámulva látta, hogy nincs benne több irva e három szónál:
- Játszottam - vesztettem - fizetek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE