Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II. (NAGY LEÁNYKA, KIS LEGÉNYKE)
János fiam idei nyáron lesz hároméves és más szenvedélye nincs egyelőre, minthogy valami módon dohányt szerezhessen a pipájába.
A pipa egészen kicsi, szemfogra álló készség s mivel medvecukorból való, lyuk sincsen benne.
Ennélfogva nagy probléma maradt előtte jóideig, mimódon tömje meg a pipát.
De aztán segitett magán: elemelte a pipaszurkálómat s azzal furkált ki lyukat a dohány számára .
Akkor aztán elémállt a pipával:
- Apuszi, adjáj ed tisz dovánt...
- Minek az neked? - kérdem komolyan.
- Pipászni atajot.
Szigoruan utasitom rendre:
- Ilyen kis fiúnak még nem szabad pipázni!
Majd, ha leérettségiztél.
- Mitoj fodot éjetszédiszni?
- Tizenöt év mulva.
Most menj játszani a lovaddal s ne zavarj!
A tizenöt esztendőre kiszabott határidőt nem igen érti s gondolkozva megy át a másik szobába.
Ott megáll, kicsit maga elé töpreng, mint egy öregur.
A pipa a szájában.
Később kifelé indul a pipával.
Sokáig hallom, amint lefelé kopog a lépcsőkön, bizonyára tünődözve valamin, mert a kopogás abbamarad néha .
Valószínü, hogy olyankor meg-megáll a lépcsőházban.
Gondolom, lemegy az udvarra, ott majd csak eljátszik s azalatt dolgozhatom valamit idefönt.
De nem sokáig maradok nyugton.
Jánost ugyanis a mai nap délelőttjén reámbizta a család.
- Csak egy órácskára, kérlek, - mondta az anyjuk, akinek el nem halasztható dolga akadt a városban.
A leány sincs itthon, mert bevásárolni ment , János kisnénje viszont, az Ágnes, iskolában van ilyenkor, amelynek első osztályában figyel sok szorongás közt a tanitónéni előadására.
Egyideig elpiszmogok az irással, de az eszem egyebütt jár.
Mert a fiu hangját nem hallom odalent.
Ki tudja, mi eshetett vele?
Talán nekiszaladt valami bokornak s kiüthette a szemét...
Félórája már, hogy lement a pipával s nem lehetetlen, hogy a ház előtt álló vizóraüreg fedőlapját kezdte emelgetni és belefordult a mélységbe.
Mert kutszerü üregben van elhelyezve a vizóra s felsőlapját ő is fel tudja már emelni, ha nekifeszíti a két apró karját.
Bizonyára odalent fekszik ájultan és kificamított lábbal.
Leteszem a tollat s nyugtalanul sietek le az udvarra.
Körüljárom a házat a hátsó tájon: nincs sehol.
Aztán az uccai rész felé sietek dobogó szivvel...
Hanem a ház sarkánál egyszerre meg kell állnom!
János persze nem veszett el.
Ellenkezően: a vasrácsos kerités mögött áll , szemközt vele egy fapipás ember.
Ugylátszik, diskurzusban vannak.
Éppen János beszél:
- Bászi, adjáj netem ed tisz dovánt.
Apuszi monta, hod jehet pipászni...
A bácsi mosolyog rajta s annyit mond:
- Ilyen kis embernek még nem szabad.
S azzal továbbmegy.
De többször visszafordul s olyankor fejcsóválva mosolyog.
Lesállásba helyezkedem az egyik bokor mögött s most már kiváncsian várom magam is, min törheti fejét az imposztor?
János is vár a vaskerités mögött s élesen figyeli a jövőmenőket.
Ugy öt perc mulva idősebb ur bukkan föl a gyalogjárón, hosszúszáru pipával.
János egy nagyot nyel abban a pillanatban s megállitja az öreget:
- Bászi, hova méd?
Az öregur majdnem visszahőköl, hogy mit akar tőle egy ilyen hüvelykember, de aztán barátságosan mondja:
- A hivatalba, kisfiam.
Hát te mit akarsz?
- Pipászni atajot.
Adjáj ed tisz dovánt.
Apuszi monta, hod jehet pipászni.
Az öregur nevet rajta, aztán nagykedélyesen előszedi a dohánytartóját s egy csipettel átnyujt belőle a rács közt az ifjuembernek.
Aközben szélesen mosolyog.
János a tenyerét tartja oda, majd leül, két ujjával felcsipegeti a dohányt s gyömöszölni kezdi a medvecukor-pipába.
Amikor ugy érzi, hogy jó lesz, szájába dugja s szijni kezdi.
De ugy, hogy behorpad tőle a két arca.
Az öregur előveszi a zsebkendőjét s mialatt továbbmegy, szemét törölgeti a nevetésben.
Hanem akkor én is kilépek a bokor mögül:
- Hát te mit csinálsz, hé?
Abban a szempillantásban oldalthajitja a pipát, felugrik s ijedtében haptákba csappantja a sarkait:
- Szemmitsze nem szinájot...
A tettenérés nyilvánvaló.
Ugy teszek, mintha semmit se vennék észre: a mai napra anélkül is lesz még elég a rováson.
A pipát fölveszem és zsebrevágom.
Aztán megparancsolom, hogy uccai járókelőket ne molesztáljon, mert az nem illik .
Megigéri, hogy aszerint fog cselekedni.
Megnyugodva megyek föl a lakásba, hogy folytassam az irást.
Ezúttal sikerül.
Hisz János kezet is adott rá, hogy nem lesz renitens odalent.
Irok vagy negyedórája , amikor azzal nyit be lábujjhegyen a leány, aki közben megjött a bevásárlásból , hogy egész véletlenül szenzációs fölfedezést tett.
Pénzt talált az ebédlő asztalában, két belső léc közé gyömöszölve.
Átveszem az összeget s megszámlálom.
Tizenhatezer és kétszáz korona .
Össze-visszagyürve.
- Ez a János magángyüjtése, - mondom a leánynak.
- Én is gondoltam mindjárt, nagyságos ur, - válaszol csendesen a leány.
- Az asztalt törölgettem alulról s amint fölnéztem, megláttam, hogy pénz áll ki a két léc között.
Kissé szorongva mondja ezt, mert tudja, hogy most nagy leszámolás fog következni .
Előre sajnálja Jánost.
- Menjen csak érte és hozza föl!
A leány indulni akar, de ugyanakkor meghalljuk mind a ketten, hogy már jön is fölfelé a lépcsőházban.
Valami nagyjelentőségű dologban siethet, mert igen gyorsan kopog.
Félperc mulva szinte beesik az ajtón, izgalomban liheg s kerek szemmel magyaráz:
- Apuszi, deje mindájt, ojan tisz ájjatot vannat asz udvajon!
- Miféle kis állatok vannak az udvaron?
Kézzel-lábbal azon van, hogy megértesse magát.
Legugol s a szőnyegen mutatja , hogy mászkálnak az állatok odalent.
- Mind fetete ész mennet a fődön...
Most már egyelőre fel kell függeszteni a kihallgatást s meg kell nézni azokat a fekete állatokat, melyek a földön mennek.
Lefelé indulok, de azzal állit meg:
- Vidüt je a botot isz, med tejj őtet vejni!
A bot után nyulok, hogy kéznél legyen mégis, ha verekedésre kerülne a sor azokkal a bizonyos állatokkal.
Sejtelmem sincs, miről lehet szó.
Lemegyünk, odalent aztán az udvar hátsórésze felé kezd kalauzolni, ahol is kis kert huzódik meg a sarokban.
János - két-három lépésre a saroktól - elhúzza a kezét s biztatgatva, hogy csak menjek tovább most már magam.
- Hát te mért nem jössz?
- Mejt medhajapját a natamat.
Nem tudom, mért harapnák meg éppen a nyakát azok az ijesztő állatok, de azért továbbmegyek.
Már messzebbről látom, hogy egy mozgó feketeszalag vonul keresztbe az utacskán: hangyák menetelnek ott, szakadatlanul fel-alá.
Egész hadiutat dolgoztak már ki.
Megállok és visszanézek:
- Ezek azok?
- Iden, - mondja ijedezve, miközben hátrálni kezd.
- Vejd med őtet a bottaj!
- Az állatokat nem szabad verni, - magyarázom neki, - mert akkor megharagszik ránk az Istenke...
Aligha veheti komolyan, mert tovább biztat:
- Isztente nem játja, mejt ejment ebédejni...
Üszd med a bottaj a fejütet!
- De hogy üssem meg a fejüket, mikor a bot nagy, a hangya meg kicsi!
Még mindig nem hagy föl kegyetlen szándékával.
De a világért nem merne közelebb jönni.
- Hát attoj mond med netit, hod menjenet hasza!
- A hangyák nem tudnak beszélni.
Különben is azért jöttek ide, mert rossz gyerek vagy!
Nem is védekezik, csak megszeppen, mint aki érzi, hogy rajtakapták valamin.
Csak ekkor jut eszembe a harácsolt összeg:
- Gyere csak föl velem, mert egy kis beszédünk lesz!
A dugaszpénznek előzménye is van természetesen.
Egyizben - mint emlitettem már - elővettem Jánost s kifejtettem előtte, hogy ott kezdődött az ember, mikor a másnapra is kezdett gondolni.
Másszóval: a pénzéből lehetőleg félretesz, hogy a következő huszonnégy órában se maradjon betevőfalat nélkül.
Kiemeltem előtte, mily dicséretes erény a pénzgyüjtés.
János attólkezdve gyüjtött is fanatikusan - a máséból.
Édesanyja panaszkodni kezdett egy idő mulva, hogy valaki lopkodja a pénzét.
A tettest persze nem volt nehéz kinyomozni.
Könyveim közül, a falova nyerge alól egész köteg pénzt emeltünk ki .
Hamarosan rájött, hogy az anyja titokban robbantja a bankját, amire uj dugaszhelyeket fedezett föl.
Vége-hossza nem volt a nyomozásnak.
Akkor elővettem négyszemközt, nagyon komolyan, hogy lopni nem szabad, mert a zsiványt becsukják a detektivek.
Akkor nem szólt semmit, amit belenyugvásnak vettem s egy idő óta az anyja sem tapasztalt semmi gyanusat.
És most tessék!
Azalatt fölérünk a szobába.
A pipát leteszem az iróasztal sarkára, őt-magát haptákba állitom.
Felvágja a fejét, ugy néz farkasszemet.
- Ki dugta el ezt a pénzt az ebédlőszoba asztalába? - s az előttem heverő pénzcsomóra mutatok.
Bátran, szinte dacosan vág vissza:
- Én!
- Miért tetted?
- Hod leden mit enni hojnap.
Apuszi monta.
Ez igaz.
Nem is tudom hirtelen, mint vágjam ki magamat.
De azért rendreutasitom:
- Az régen volt.
Azóta nem megparancsoltam, hogy tilos pénzt lopkodni!
- Tijosz, - mondja kissé bátortalanul.
- Mondd meg most nekem, de őszintén, ahogy férfiúhoz illik, minek dugdosod a pénzt?
- Mejt jovat atajot venni.
Ojan nadot.
- Miféle nagy lovat?
Egyszerre magyarázni kezd mind a két kezével:
- Ojan nadot, amelyit a toszit hussza asz utszán...
Képtelen vagyok meggyőzni, hogy egy lóra sok-sok pénz kell s ha lenne is egyszer annyi pénze, nem tudnók hova tenni a lovat.
Azt mondja rá, hogy a hálószobába .
Rendreutasitom, hogy ne szóljon közbe, a lóhoz különben is kocsis kell.
- Én jeszet a toszisz, - motyogja konokul.
Sarokba térdeltetem, háttal a szobának.
Mégis csak példátlan ez a fegyelmezetlenség!
Ott ül a két sarkán, lehorgasztott fejjel.
Én pedig irni kezdek.
Irok-irok s néhány perc mulva hallom, amint maga elé susog:
- Nadapa udisz ad netem ed nad jovat...
Sajnos, a nagyapja csakugyan igért neki egy csikót tavaly nyáron, amikor látogatóba vitték át a Felvidékre.
A nagyapai kikötés ugy szólt másfelől, hogy a csikó csak sikeres matura után esedékes, ám János rég eleresztette a füle mellől ezt a föltételt.
Irok aztán jó sort.
Félóra is beletelik, amire fölnézek.
De akkorára hült helye van Jánosnak s a pipa is eltünt az asztal sarkáról.
Bizonyos, hogy mialatt elmerülve dolgoztam, lábujjhegyen az asztalig sompolygott s elemelte.
Mitévő legyek ezzel az emberrel?
Ugylátszik, megugrott valamerre.
Átnézek a hálóba, hátha oda bujt meg?
De János helyett az Ágnes nénjét találom.
A nagytükör előtt áll, haját rendezgeti , gyönyörködik magában s éppen akkor egy nagyot sóhajt:
- Istenem, de szép vagyok!
Az öncsodálat már kisebb korában is szokása volt a kisasszonynak, de ez a hiúság kicsit sok nekem is.
Mi lesz ezekkel tizenöt év mulva?
Hároméves nem volt még , amikor rajtakaptam többször, hogy egy kis kézitükör előtt liszttel maszatolja be az arcát.
Néha olyan volt, mintha akkor huzták volna ki egy lisztes-zsákból.
Ha elővettem, fesztelenül annyit szólt:
- Pudejozom madamat.
A nagy ég tudná, kitől tanulta!
Az anyjától semmiesetre.
Később is előfordult , hogy a hideg sütővassal fodoritotta a haját.
Ez azonban régen volt, amikor még nem lehetett számonkérni.
Most azonban, amikor már az intézet első elemi-osztályának tagja, mégis több komolyságot tenne föl róla az ember .
Akaratlanul megállok az ajtóban s az első pillanatban eláll bennem a lélegzet.
Még egyre a hajával babrálgat a tükör előtt.
Ahogy készen lesz, csipőre rakja a kezét, megfordul jobbra, megfordul balra, végignézi magát s másodszor is sóhajt:
- Nagyon szép vagyok...
Ugyanakkor megpillant s mosolyogva üdvözöl:
- Szervusz, apus!
Szétbomlott a hajam, hát rendbehoztam magamat egy kicsit.
- Hallod -e, - mondom némi keserűséggel, - hogy nem tudod megunni azt a tükröt!
- Ne haragudj, apus, - mosolyog megvesztegetőn s némi fölénnyel is, - de ehhez te nem értesz...
Zavar fog el, mert nem lehetetlen, hogy igaza van a fruskának.
Vissza akarok huzódni, de az ajtóban megfog:
- Légy nyugodt, apus, ugy feleltem ma is mindenből, mint a vizfolyás.
No, eredj csak be és dolgozz magadnak!
A kisasszony felülmaradt, mint minden alkalommal.
Nem igen merek elleneszólni , mert érzem, hogy női dolgokban járatlan ember vagyok.
Legokosabb hallgatni.
Visszaülök hát az iráshoz, Isten tudná, hányadszor már a mai délelőttön!
De mert János hosszú ideje nem jelentkezik, az erkélyre megyek ki s lenézek az udvarra .
Szerencsére megpillantom, éppen az erkély alatt.
A falnak dütött háttal áll lent, keresztbevetett lábbal, mint valami idősebb ur s majszol valamit .
Leszólok:
- Mit csinálsz, János?
- A pipát eszem med, - szól föl egykedvüen.
- Máj szat ennyi van bejöje!
S mutatja a pipa csonka szárát.
Ez különben nem ujság, mert valahányszor uj pipát kap, ebéd előtt minden esetben pipaevés következik.
Az erkélyen maradok még darabkát.
Egyszer csak nyilik a kapu s az anyjuk lép be rajta.
Egy kislányt vezet a kezénél, olyan hétesztendőske formájut.
Ahogy meglát a kisasszony, kedvesen köszön fel alulról.
- Csak nem vendég? - kérdezem kiváncsian.
De az.
Megtudom rövidesen, hogy Klárika egyosztályba jár Ágnes kisasszonnyal , bentlakik az intézetben s mivel a legjobb barátnők ezen a világon, anya és leánya ugy végezték egymás közt, hogy Klárikát ma meghivják ebédre.
Az anyjuk most azért ment át az intézetbe, hogy kikérje a vendégkisasszonyt egész délutánra.
Érzem, hogy bonyodalmak lesznek még ebből.
Mert János nagy ellensége a női nemnek.
Nemegyszer megtörtént eddig is, hogy három-négy fruska látogatta meg délután a nénjét.
Ezek a vizitek természetesen kölcsönösek: kávézással, traccsal, melynek folyamán a hölgyek alaposan meghányják-vetik a maguk dolgait s megvitatják a divatot.
A tereferének rendszerint az a vége, hogy valaki repül az ajtón.
Persze János az, akit közös erővel löktek ki maguk közül.
János ugyanis romboló hajlandóságú természet.
Csak tegnap történt, hogy a szomszéd szobában összetett kézzel könyörgött a nénjének: csak most az egyszer mutassa mag neki a babáit!
Csak ép hogy rájuk pillant!
Olyan rég nem látta már őket, szépen egymásmellé állítva...
Addig rimánkodott, hogy a nénjének megesett rajta a szive és kiültette neki a babáit.
Nagyság szerint.
János odalépett a babákhoz s amikor ugy érezte, hogy lendületközelben van, egyet rugott, de olyat, hogy a babák kalimpálva zugtak föl a mennyezetig.
A büntetés ezúttal sem maradt el.
De ez már nem is számit nála.
Hanem ez régen volt: tegnap még.
Most csupán azt akarom megemliteni, mint járatta meg vele a nénje, meg nagy barátnője, a Klári kisasszony.
Már kevés van az ebédidőig, addigra szeretnék készen lenni az irással.
De csak abba kell hagyni megint.
Nem is tudom már, hanyadszor a mai délelőttön!
Mert az udvarról váratlanul éles csetepaté ver föl.
Először élénk tiltakozás üt meg (János az, aki tiltakozik ), utána kézzel-lábbal való kapálódzás és sivitás , ahogy csak fér a torkán:
- Nem medet isztojába!
Nem medet isztojába!
Az erkélyre lépek ki s lepillantok.
János falnak veti a hátát, földnek fesziti a két lábát, mialatt a két fruska a kapu felé próbálja cibálni.
Egyik a jobb , másik a balkezénél ráncigálja:
- Megállj, viszünk az iskolába!
- Nem medet isztojába! - védekezik kétségbeesetten.
- Szohasze nem medet!
A két kisasszony, ugylátszik, azt a mulatságot találta ki, hogy az iskolával kezdte rémitgetni Jánost.
Köztudomásu ugyanis róla, hogy a düh irtózatával gondol minden kulturális törekvésre...
A nagy zsivajban leszólok:
- Lányok, hagyjatok neki békét!
Eleresztik s kacagva tapsolnak, hogy ennyire megjáratták vele.
János nem igen hallhatta a hangomat, mert szembefordul velök, egyet fuj, aztán odavágja:
- A tejemtészit nettet!
De erre már elkap az indulat:
- Hát te káromkodni is szoktál?
Gyere csak föl!
...Minek nyujtsam?
Beletelik negyedóra, amire mély töprengések közt felér a szobámba.
Sarokba kell térdepelni, háttal a szobának.
Másodszor immár egyetlen délelőtt.
Azalatt irok s nem figyelek föl.
Amire pontot teszek, a leány is benyit, hogy tálalva az ebéd.
Fölnézek és látom, hogy János hallgat a sarokban, illetve szuszog.
Időközben elaludt.
Ugy fekszik, térden s arccal a földre borulva, mint az igazhivő: homlokával a földet csókolva, Mekka felé.
Hozzálépek, de nincs szivem, hogy fölverjem.
Gubbasztva szuszog, arca a szőnyegen, hátuljával fölfelé.
Mint valami kis ágyu.
Hogy mennyi gondja van egy ilyen apró embernek!
( 1926.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE