ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Pataki diákok

Keletkezés ideje
1926
Fejezet
10
Bekezdés
1314
Mondat
3535
Szó
40902
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

MÁSODIK FEJEZET,

amelyben szó van a régi diákok bujdosásairól, ugyane fejezetből derül ki, hogy nehéz sor mendurnak lenni s megtudjuk, mi a brugó? Korpa hazavágyó dalt énekel...

Barla Jóska konya-diák az I. B. osztályból megállt a Bodrog partján, a meredek részen s már vagy félórája nézte a vizen csattogó kavarodást .
Lejjebb, az uszodában, a IV. osztály fürdött s innét felülről jól lehetett látni, micsoda ramazurit vittek végbe odalent.
Csattogtak a vizen, fejest ugráltak és éles kiáltozásuk messzire szállt a folyón, amely enyhezölden sietett a vár felé.
Távolabb néhány akadémista derékig csupaszon evezett Ardónak s mialatt a két csónak küszködve erőlködött a sodorral, ütemre hajtottak s valami szívhezszóló dalt fújtak egyszerre.
Az uszodától lejjebb ugyanakkor színes társaság szállt egy vitorlás bárkába: két-három asszony és leány s néhány fiatalember.
Barla Jóskának úgy tetszett a part magossáról , hogy a földrajztanár úr ült a kormánylapáthoz és noha csaknem szélcsend volt, a vitorla mégis annyi levegőt fogott fel, hogy fokonkint megduzzadt s a bárka alig észrevehetőn megmozdult és haladni kezdett ár ellen, ugyancsak Ardó felé, a Bereknek, merre az akadémisták két csónakja indult el jóval előbb.
Kis-Patak szélén nyurgán álltak a jegenyék, az Ó-Bodrog gátja mögött sárgának látszott a holtvíz s a fahídon túl, a lefelé tündöklő napban , vörösen égett a Rákóczi-vár három bástyája.

Édes nyárvége volt, szerelmes délután.
Barla Jóska a part meredekjén állt csaknem egyvonalban a meredélybe lehajló házakkal s mialatt latinkönyvét szorongatta a hóna alatt, vágyakozva tekintett a Berek ligetjei felé, melyek most borultak másodszori zöldbe s melyeken túl az ő távoli hazája hegyei szunnyadoztak.
Aztán az égre pillantott föl...
Éles színekben játszott a mennybolt s e szinek közt fel-felvillant olykor valami fehér vagy zöldes suhanás.
A kis diák megérezte, hogy e villogások már földöntúli üzenetei az ősznek.

Amikor már eltelt a Bodrog sok szépségével, megmozdult, hogy az iskolakertbe megy s átnézi a holnapra kiszabott latin leckét.
Ugyanakkor két nagyobb diák jött lefelé a parton, cigarettázva.
Ahogy elhaladtak mellette, lejjebb, a fűzbokrok szélén, hol már lapos volt a part, az egyik diák eldobta a cigarettája végét.
De a bokrok szélén ott tétlenkedett egy cigánylegény , észrevette a füstölgő véget, felkapta s szippantott belőle olyan hármat ( mélyen tüdőre), hogy fütyülni kezdett a potya élvezettől.
Barla Jóska meglátta az árva cigánylegényt s pillanatra fölenyhült annak fesztelen hangulatától.

Most már elindult az iskolakertnek.
De a kis búsulása, amely kísérőtársa lett, mióta el kellett válni a testvérkéitől, megint a karjába kapaszkodott s Barla Jóska lehajtotta buksi fejét.
A húsz krajcár, mellyel az édesanyja útnakbocsátotta ebbe a nagy világba, hibátlanul megvolt még a bugyellárisa egy külön rekeszébe dugva.
Azonkívül egyéb gondok is emésztették.
Tegnap délután történt vele, hogy néhány másodgimnázista elővette az Eperjessy könyvesboltja előtt s két krajcárt nyomtak a kezébe azzal, hogy menjen be a boltba, de azonnal s kérjen nekik Eperjessy bácsitól kániszmerdát.
Ő be is ment gyanútlanul s a két krajcárért kérte is a kániszmerdát, ám az öreg Eperjessy bácsi, aki szürke magyar ruhában, szűk csizmában járt mindig , abban a pillanatban felbőszült, apró csizmáival odatopogott a pulthoz , felkapott egy léniát s mielőtt Barla Jóska észrevette volna magát, a lénia már paskolt a fején meg a hátán, miközben egyre azt kiabálta az öregúr:

- Itt a kániszmerda, te gazember!

Megszégyenülten, tántorogva esett ki a boltból.
Odakint tátott szájjal nevettek rajta a másodgimnázisták, a két krajcárt pedig visszavették.
Egy biciklisapkás, kamaszalak hozzálépett s vállonveregette fölényesen.
E fölényben azonban volt tagadhatatlan jóakarat is:

- No konya-barátom, ebből tanulhat jövőre!

Barla Jóska sejtette mindjárt, hogy bolondot járattak vele.

Ám voltak egyéb gondjai is.
A latin-tanár úr kétízben magyarázta már nekik , mikor cz a c és mikor k?
Azt különösképpen megjegyezte magának, hogy az i két magánhangzó között j-nek olvasandó.
Példa volt erre a ma-i-us...

Már az iskolaudvaron haladt át.
Felnyitotta a könyvet s betűzni próbált:

"Fuit olim rex.
Regi Proca erat nomen..."

Az udvar élősövény-ellipszise előtt két tanár ült a lócán s vitatkozott valamin.
Barla Jóska megsüvegelte őket s az iskolakert felé sietett , megzavart fejjel.

Mert azóta egy hét mult el, hogy utoljára szólt hozzá az édesanyja: "tanulj , fiacskám, hogy pap lehessen belőled...", azóta annyi mindent megért, hogy mendur-fejében összekavarodtak a látott és hallott dolgok.
Odahaza talán egész életében nem ment volna át annyi mindenen, mint itt egy hét alatt ...
Korpa bácsi és a hozzá hasonló hatalmas diákok tüneményes tettei nagy csodálattal töltötték el s tisztelet és áhítat futott rajta végig , valahányszor Korpa János előtt emelhette földig a kalapját.
Egy hét óta legalább ötször került úgy, hogy köszönhessen Korpa bácsinak, amire Korpa intett neki a szemhéjával:

- Szervusz, öcsém!

Ám látott és hallott egyéb dolgokat is.
Megmutatták neki például Patzok Benjámin urat, ama nevezetes harmadéves teológust, aki tavaly - télvíz idején - egy malomkövet cipelt hazáig a kovamalomkő-bányából, a követ a kályha tetejére emelte, attólfogva csak reggelenkint fűtött be a kályhába valamit s mégis meleg volt egész nap, mint egy kemencében.
Patzok Benjámin tiszteletesjelölt úr vékony lábszárú ember volt ugyan s azt is mondták, hogy gyomorkatarrhusa van, mert annyira spórol a hasán, mindazáltal kiszámította , hogy a malomkő reggelenkint magábahúzza a meleget, estig sugárszerű hatással bocsátja ki ugyanazt a hőt és így harmadáron lehet kihúzni a telet.
Patzok tiszteletes-jelölt úrnak ez okon sok tekintélye volt a mendikánsok soraiban.

Akadtak persze egyéb nevezetességek is.
Süveges Elekről, a jónevű tárogatósról nyiltan beszélték például, hogy a tavalyi evésversenyben megevett harminc tojásból rántottát, rá húszért tepertőt, tízért zsírt , azonfelül egy egész brugót s megivott rá másfélkancsó vizet.
El is nyerte az első díjat.
Kukoró a második helyre szorult le, mert ő csak tizenhat száraz zsemlyéig bírta.
Neki azonban a huzamos rágástól úgy kiállt az állkapcsa , hogy orvoshoz kellett vinni, aki azután néhány injekciót eresztett az állába.

Hát persze, nagy dolgok voltak ezek!
Tudomány terén pedig legendákat regéltek Zsoldos Benő professzor úrról, aki úgy beszélt görögül, mint te magyarul , felebarátom.
Sőt mikor a budapesti Akadémia összes tudósai sem tudták lefordítani Thukididesz bizonyos tíz sorát, Zsoldos tanár úr vállalkozott rá.
Meg is csinálta nem kis fejtöréssel s kitüntetés gyanánt tíz császári aranyat küldött neki Patakra az Akadémia.
Meg is látszott a tanár úron a sok tudás.
Vékony pálcájával úgy kocogott a járdán, hogy nem is látta, ha köszöntek neki.
Akkor is gondolkozott.

Nem csoda, ha megzavarodott Barla Jóska.
A kollégium folyosóin vén diákok jöttek-mentek méltóságos tartással, mások a főiskola előtt sereglettek össze s meséltek régi dolgokról, avagy az iskolakert utacskáin haladtak végig , könyveikbe hajolva s beszéltek félhangon maguk elé és furcsa kézmozdulatokat csináltak a levegőbe, mintha láthatatlan alakokkal viaskodtak volna.
S még a nagydiákok között is megvolt a rangfokozat az eltöltött esztendők száma , koruk vagy lelki jelességeik arányában.
Legnagyobb tekintélyre természetszerűen Korpa János hivatkozhatott.
Aztán a kollégiumi tantermek !
A tanár urak már az első órákon az Alma Mater múltjáról beszéltek s az egykori diákokról, akik, mialatt tanáraikat gályára vitte a német, őket pedig világgá verték a jezsuiták, harminchárom esztendeig bujdostak Kassa alatt és Erdélyben, de bujdosva is fenntartották a főiskolát.
A nagyok esőben, fagyban, rongyaik között kucorogva is testi és szellemi táplálékkal látták el a kicsinyeket s híres szénioruk, Sallay Pál, még Erdély bércei alól is hazáig gyalogolt minden tavaszon, hogy idősebb társaival megkapálja az Alma Mater szőlleit.
Harminchárom esztendeig menekültek, mindig menekültek...
S ó, Istenem, mire ismét hazajutottak egyszer!
Az egykori nagy diákok akkor már ősz emberekké estek össze, sokan meghaltak az emberöltőnyi szenvedésekben, de azért visszajöttek a mohos falak közé...
És beszéltek a tanár urak ezeken a legelső órákon a kollégium nagy pártfogóiról, akik maguk is itt ültek valamikor a mesterek lábainál s megtérvén egyszer a szülei-házhoz és elöregedvén, élemedett állapotjukban megemlékeztek a főiskoláról s hálatelt szívvel alapítványokat tettek, támaszul és erősségül zivatarosabb napokra.
Ezekből az alapítványokból: lencsén, borsón, kásán nevelt négyszáz esztendő óta a kollégium sok derék honfit, jelességére a hazának és az Evangélium szerint reformált Anyaszentegyháznak...

A kis Barla Jóska, ahogy mindezt megjártatta volna magában, már az iskolakertben járt s a Tompa-szobor előtt áhítattal tekintett föl a Virág-regék költőjének bronzvonásaira, aki maga is pataki diák volt valamikor...
A tornatér felől élénk zsivaj vert át a fákon: lencsések métáztak ottan.

Barla Jóska jobbra vágott át, a fák legsűrűjébe.
De akkor - honnét, honnét nem! - egy rókaorrú másodgimnázista toppant eléje.
Gyilkos mosoly suhant el az orra alatt, mikor maga előtt látta az ügyefogyott mendurt:

- Hogy hívják, konya-barátom?

- Barla Jóska - mondta szepegve.

- Úgy.
S van-e már nyolckötetes tornakönyve?

Barla Jóska lehajtotta sokszor meggyötört fejét:

- Nincs, kérem szépen...

- Nincs? - ütődött meg az inkvizitor.
- Hogy nincs?
Ejnye, az ördögbe is , konya-barátom, hát akkor mi a csudából akarja bebiflázni a tornászat alapelemeit?

Barla Jóska nem bírta tovább.
Bagolyszeméből kibuggyantak a könnyek s lefolytak kövérkés arcán.
Szipogva mentegetőzött:

- Édesanyám nem tudta megvenni, mert szegények vagyunk, kérem szépen...

S esdekelve nézett föl ismeretlen jótevőjére, de az hajthatatlan maradt .
Kezét a fölény és gúny keverékével tette rá a mendur vállára s így szólt hozzá:

- Hát akkor csak szedje fel azt a kis batyuját, konya-barátom s pakoljon vissza a fatornyos hazájába, mert itt úgy meg fog bukni tornából, mint a pinty!
Hallgassa meg egy jóbarátja tanácsát...

S faképnél hagyta.

Barla Jóska rogyadozó lábbal botorkált el a fák sűrűjének.
Egy hét óta nem először ajánlották már különös figyelmébe a másodgimnázisták, hogy vegye meg azt a nyolckötetes tornakönyvet.
Barla Jóskának azonban mindössze húsz krajcárja volt: ennyi pénzzel nem mert a Trócsányi-boltba lépni a nyolc kötetért...
Ha arra gondolt, mennyit költött rá az édesanyja s ő a félévi szünidőre mégis szekundát fog hazavinni tornából, hát azt hitte, az ég szakad rá.

A kert sűrűjében bebújt egy orgonabokor alá s ott, amikor azt hitte, senki sem látja, megeredtek a könnyei.
És jó verset sírdogált el a maga teméntelen bújára, amikor észrevette, hogy a szomszéd bokor alatt egy konya-társa rücsköl keservesen.

Barla Jóska letörölte kövérkés arcát s a kollégához fordult:

- Hát te mit sírsz?

- Haza akarok menni...

- Oszt hová való vagy?

- Ungba, Reviscsére - mondta a társ maszatos arccal.
- Haza akarok menni , mert úgyis megbukok latinból...

S könnyekre fakadt megint.
Barla Jóska szintén.

Ahogy elsírdogálták volna a második verset, Jóska a társára nézett:

- Hogy híjnak?

- Kóréh Laci...
Hát téged?

- Barla Jóska - mondta könnybenúszó szemmel.
- Én meg a tornából fogok megbukni, mert nincs nyolckötetes tornakönyvem.

Kóréh Laci felfigyelt:

- Ne higyjél nekik, te!
A másodgimnázisták csak macerálnak minket s azért csúfolnak konyáknak, hogy féljünk tőlük, mert a tornából nincs is könyv...

- Nincs tornakönyv? - nyílt kerekre a Barla Jóska szeme.
- Ki mondta neked?

- Ki?
Hát a nevelő úr.
Majd jövőre, ha második osztályosok leszünk, mink is macerálni fogjuk a konyákat.
A nevelő úr mondta, hogy ez mindig így volt...

Barla Jóska sóhajtott egy nagyot.
De azért levert maradt:

- Nekem nincs nevelőm, mert az én apám szegény ember.
Majd csak magamtól fogok tanulni.

S ott, a bokrok alatt, még azon az alkonyaton sírigtartó barátságot fogadtak egymásnak.
Ettől aztán megkönnyebbedtek mind a ketten.
Mire a részleteket is megvitatták volna, a konviktusba éppen az első csapatnak csengettek...

...Fehér Pista a Fellegvár másodikemeleti szobájában állt e pillanatban s összefont karral nézett el a városka házai fölött.
Már vagy félórája állhatott így, céltalan gondolataiba merülve.
Czompó Simont kutatta három nap óta, ámde a Közlöny szerkesztője úgy eltünt, mintha szándékosan bújkált volna előle.

A nap alig volt embermagosan a Gombos-hegy fölött s legyező-sugarait amint szétcsapta még egyszer a Bodrogközre, halkuló fényben csattant fel utoljára a tájék.
A református torony óramutatói pontosan félhétre álltak, mikor a konviktus felől másodszor is megcsendült a vacsorára hívó kisharang.
Fehér Pista felrévült álmodozásából s arra gondolt, hogy elsétál az iskolakertbe s esetleg Czompó után is próbál érdeklődni.
Még egyszer kihajolt az ablakból , de meglepetve látta, hogy az iskolakert kőfala mentén egy monokli csillan meg az áldozó napfényben s a monokli mögött valóságos haj-Niagara következik a felcsapottszélű kalap alatt...

Czompó Simon közeledett ottan.
A fordulónál a Fellegvárnak csapott át.

Fehér Pista most már nyugodtan várt az ablakban.
S csakugyan, két perc mulva lihegő lépések kopogtak a csigalépcső felől.
Aztán belépett Czompó szerkesztő.
Fújt egyet:

- Szervusz, lelkes hívem és barátom!

- Szervusz.
Hol jártál?

A szerkesztőn némi zavar látszott:

- Hogy hol?
Mondhatnám így is: a város területén kívül.
De mert a lódítás egyelőre csupán a Korpa János sajátsága, megvallom őszintén: kerültem a veled való találkozást.

A jogászelnök nem szólt semmit: a nélkül is sejtette.
Czompó Simon széket húzott maga alá, kissé felhúzta az élbevasalt nadrágját s így kezdte:

- Hogy in medias res folytassam, igazság szerint az a pillanatnyi helyzet , hogy Fodor Bandi, már mint elnöktársad a Joghallgatók Egyletében, a holnapi nap folyamán provokálni fog kardra, bandázs nélkül, végkimerülésig.
Ezt azért árulhatom el ily precizitással, mert én leszek az egyik segédje.
Már pedig ahol én vagyok a szekundáns, ott nem megyünk babra...

Fehér Pista kíváncsi lett:

- S miért fog provokálni?

- Azért, barátom, mert unokabátyja annak a leánynak, akit te három nappal ezelőtt oly példátlan körülmények között inzultáltál az iskolakert előtt .
Engedd meg, kérlek, de eljárásod minden kétséget kizáró módon kvalifikálhatatlan volt...

- Tudom - mondta rá Fehér Pista.
- Hogy hívják?

Czompó Simont teljesen kirázta előzetes fölényéből ez a nyugodt beismerés .
Letette a kalapját, túrt egyet a hajában:

- Hogy kit hogyan hívnak, kérlek alássan?

- A leányt.

- Szép Mária...

Fehér Pista is leült, szemközt:

- Azt tudom, hogy szép.
De mi a vezetékneve?

- Hát Szép, kérlek alássan...
És Mária...

- Mária - mondta akaratlanul Fehér Pista.
- Komoly név.
Különben miért akar provokálni Fodor Bandi csak három nap után?

- Azért, kérlek szépen, - magyarázta valamivel higgadtabban Czompó - mert nem volt idehaza.
Csak ma délután érkezett haza Szabolcsból.
A leány, mint már említettem, az unokahuga s az ő vendégük.
Ugyanis néhány hétig itt marad Patakon.
Bandi egyszóval provokálni fog s én - noha a párbajkódex szabályai szerint ez feltétlenül inkomptabilis - előre figyelmeztetlek rá, hogy meglepetés ne érjen.
Láthatod ennélfogva, hogy barátod vagyok...

Fehér Pista nagyot nyujtózott:

- Köszönöm, Simonkám, de a párbajból semmi sem lesz...

- Hogy-hogy?

- Nem akarok párbajozni?
Ahelyett...

- Ahelyett?

- Ahelyett elmegyek Fodor néniékhez s megkérem a leányt...

- Hohó! - ugrott fel Czompó szerkesztő.
- Nem úgy van, barátocskám s e tekintetben megnyugtatlak, hogy súlyos tévedésben vagy.
Mert, kérlek szeretettel, - kiabált izgatottan - aki úriember, téged pedig annak tartalak, annak illenék tudnia, hogyha megsértek egy úrileányt , modortalanságomat nem expiálhatom olyforma könnyelműséggel, hogy odamegyek és megkérem azt a leányt.
Ez, - enyhén szólva - fokozott tapintatlanságra vall...

Fehér Pista rákiáltott:

- Ülj vissza már és ne hadarj itt zöldeket!
Én nem azt mondtam, hogy megkérem a leány kezét, hanem hogy bocsánatot kérek tőle.
És pedig mindazok jelenlétében, akik velem együtt voltak ott az iskolakert kapujában...

Czompó Simon abban a pillanatban nem volt többé ideges.
Visszaült s nagy szeretettel nézett az elnök barna szemébe:

- Látod, így már más.
Ez a lépésed valóban úri felfogásra vall.
Még ma este közlöm Fodor Bandival, hogy ne molesztáljon hiába.

- Simon - mosolygott rá Fehér Pista.
- Úgy-e, tetszik neked az a leány?

- Szavamra, eltaláltad - lélekzett egy igen mélyet Czompó.
- Sőt most már megvallom neked, mint dzsentleménhez illik, hogy időközben én akartam tőled elégtételt kérni.
Fodor néni mindazonáltal leintett s a leány is könyörgött, hogy ne csináljak botrányt!
Hogy mit szólnának hozzá az emberek...
Ennélfogva olyan értelemben utasított a néni, hogy legyek türelemmel, amíg megérkezik a fia...
Egyszóval, mint láthatod, most már mindent elmondtam neked.
Az ördög hordana el engem, hogy mindig előre kotyogok ki mindent!...
Nos, mit szólsz hozzá, csaknem kardélre álltunk ki egymás ellen?
Mi lett volna mindebből?

Fehér Pista így felelt:

- Tebelőled, Simon, mindenesetre hulla lett volna.
Csak ne ágaskodj, hanem figyelj ide keveset!
Én tanultam vívni, te pedig azt sem tudod, milyen formája van a kardnak.
De megnyugtatlak, hogy mi ketten sohase párbajozhattunk volna...

- Miért, kérlek alássan? - ütődött meg Czompó Simon.

- Azért, mert a párbaj pénzbe kerül s az orvost is fizetni kell, neked pedig egy vasad sincs e pillanatban.

Czompó magyarázkodni próbált, hogy bármilyen hervadt is pénzügyileg és pillanatnyilag, mindazonáltal anyagiakban még tudott volna előkaparni annyit..., de Fehér Pista rászólt:

- Mehetünk!

S előkereste kalapját, meg az ezüstfogantyús sétabotot.

Mikor a Tompa-szobor mögött haladtak el, éppen a harmadik csapatnak csengettek.
Alkonyodott s az iskolakert koronás juharfáira lilán-lengő párák ereszkedtek.
A kollégium előtt Barla Jóskát pillantotta meg a jogászelnök, amint Kóréh Laci társaságában igyekezett hazafelé .
Megállította:

- Hohó, Jóska!
Hát te is diák lettél?

A mendikáns haptákban állt meg a jogászvezér előtt s nagy tisztelettel nézett föl:

- Igenis, Fehér úr, kérem szépen...

- Jól van, Jóska.
Csak aztán igyekezz, hogy szégyent ne hozz a falunkra.
Majd megkérdem a tanár urakat, van-e már szekundád?

- Nincs, Fehér úr, kérem szépen - mondta az apró diák, mialatt nagyokat nyelt.

Fehér Pista helyeslően bólintott, barackot nyomott a mendur kobakjára s tovább ment a konviktus felé.
Barla Jóska pedig hazafelé sietett Kóréh Laci barátjával egyetemben.
A Templom-köz sarkán elváltak, miután még egyszer megfogadták, hogy örömben, bánatban sohasem fogják elhagyni egymást.

Barla Jóska továbbment a félhomályban s öt-hat házat elhagyva, befordult jobbra, a Vitkóczy-ház fakapuján.
A három szoba közül a középsőben lakott két nagyobb diákkal: Zólyomi Barna a hatodik, az öccse, Zólyomi Miklós pedig a harmadik osztályba iratkozott be ezen az őszön.

Ahogy belépett a szűk szobába, az összefaragcsált asztalon égett már a talpas petróleumlámpa s valami öt korosabb diák tanácskozott odabent.
A két széken meg az ágyakon ültek, cigarettáztak, vitatkoztak.
Barla Jóska némi szorongással lépett be, mert nyolc óra is lehetett talán, édesanyja pedig igen-igen megkérte annakidején Zólyomi Barna urat, hogyha nem fogadhatja is meg nevelőnek, mert annyi pénze nincsen, de azért legyen szíves némi figyelemmel lenni Jóskára: megtanulja-e majd a leckét s esténkint nem csatangol-é el későre az utcán?
De különben is a legidősebb diáknak, mint kamarafőnöknek, jogában volt megfenyegetni a mendurt, ha megfeledkezett volna akár a köteles tiszteletről, akár a megfelelő szorgalomról.

Barla Jóska ijedt kis rezzenéssel lépett be s félénken köszönt, ám Zólyomi Barna úr nagy meglepetésére így szólt hozzá:

- Te Jóska, éppen arról beszélünk, hogy holnap reggel lesz az első brugóosztás s a mi brugóinkat majd te fogod hazahozni.

- Igenis, Zólyomi úr - mondta rá a mendikáns, mialatt feszesen állt meg az ágya végében.

Zólyomi úr így folytatta:

- Minden hetedik brugó a tied lesz s mivel a magadén kívül ötünk brugóját fogod elhozni, a hetedik osztásnál összesen hat brugód lesz a sajátoddal, öt brugót eladhatsz s a pénz a tied marad...

- Igenis, Zólyomi úr - felelte szolgálatkészen Barla Jóska.

Azok aztán egyébről kezdtek beszélni, Barla Jóska pedig újabb zavarral húzódott föl az ágyára, ahol két nyolcadgimnázista diák ült már.
Örült, hogy most már valami kis keresete lesz s elhatározta, hogy ezt még holnap megírja az édesanyjának.
De a gondolat, mimódon szállít el ő majd a kollégiumból hazáig egyszerre hat nagybőgőt, újabb szorongással töltötte el .
Kérdezősködni nem mert, attól félve, hogy megint fel talál sülni, mint a kániszmerda óta annyi mindenféle új dologgal.
De akkor belépett Tengely Orbán hittanhallgató úr, Korpa egyik kebelbarátja, ki a szemközti szobában lakott.
Tengely Orbán pocakot kezdett már ereszteni s olyan hosszú meggyszára volt a pipájának, hogy magától nem is tudott rágyujtani, hanem ilyen alkalmakkor valami lencsést kiáltott be az utcáról, aki aztán a kellő szubordinációval odatartotta neki a fidibuszt.

Tengely Orbán ezúttal is pipázva lépett be, hervatag kájzerben.
Öblös pipája elért a térdéig.
Így kezdte:

- Hallom, hogy brugóról van szó.
Ez az ádáz mendur talán kihozhatná az enyémet is...

Barla Jóska lecsúszott az ágyról s haptákba teremtette magát:

- Igenis, Tengely úr, kérem szépen...

Tengely Orbán csak úgy a szeme sarkából pislantott, hogy megértette a választ.
Kicsit elpöfékelt még, aztán nagy lelki békével visszahúzódott:

Tehát most már hét brugó összesen!
S Barla Jóska úgy érezte, hogy holnap reggel vagy összeroskad, vagy talán ott fogja kiadni lelkét a teméntelen brugók alatt.
De azért nem kérdezősködött.
Inkább kész lett volna meghalni.

A vendégdiákok nemsokára fölkerekedtek s velük tartott Zólyomi Barna úr is .
Valamelyik csapszékbe kukkanthattak be, mert előzően a Kürtről meg az Aranyszarvasról beszélgettek egymásközt.
Otthon csak a kisebbik Zólyomi maradt, aki leült a lámpa mellé, elővette a latin szószedetet meg a szótárt s szavakat keresgélt benne.
De munkaközben odaszólt még a mendikánsnak, aki vetkezni kezdett:

- Készen vagy a holnapi leckével, Jóska?

- Igenis, Zólyomi úr.
Tudom a latint meg a földrajzból a bevezetést.

Lefeküdt s magárahúzta a paplant, fülig.
Aludni szeretett volna a félhomályban, de nem tudott.
A hat brugó s ráadásul sajátja, a hetedik , amelyeket holnap reggel hazáig kell majd elcipelnie, elkergette szeméről az álmot.
Nagy bajában annyira nekikeseredett, hogy egyszer csak rücskölni kezdett a paplan alatt.
Most már nem bánta volna, ha sohasem hozza be Patakra az édesanyja.
A pénz is megmaradt volna s őt sem érné a sok bántalom.
Lett volna belőle ács, mint a nagybátyja.
Úgyis megélt volna s nem hagyta volna el kis testvéreit sem...
És sírdogált, sírdogált magának.

A fojtott piszmogásra azonban figyelmes lett a kisebbik Zólyomi.
Egyszerre felállt, odament az ágyhoz s felrántotta a paplant:

- Hát téged mi lelt?

- Nem tudom - szepegett Barla Jóska, mialatt könnyei sebesen hulldogáltak az arcán.
- Haza akarok menni...
Itt senki se szeret engemet...

Zólyomi ingerült lett:

- Ostoba vagy!
Látszik, hogy most kerültél be faluról.
Bántott valaki?

- Nem tudom...
Nem tudom... - törölgette szemét a mendikáns.

- Hát akkor miért mondtad, hogy senki se szeret?!

- Azért, kérem szépen, mert én nem bírok el hét brugót egyszerre.

- Már hogyne bírnád el, hékás! - szólt rá bosszúsan a másik.
- Hát én hogy bírtam el két évvel ezelőtt?!
Hát a többi mendur hogy bírja?!

De Barla Jóska tovább sírdogált.
Felült az ágyában, csaknem könyörgött:

- Zólyomi úr, kérem szépen, az édesanyám meghal, ha megtudja...
Ne tessék haragudni rám, Zólyomi úr, én mindig szót fogadok maguknak, de én nem bírok el hét nagybőgőt...
Mert, kérem szépen, minálunk odahaza, ha lakodalom van , a nagybőgős alig bírja el a hátán a brugót...
Csak szuszog, oszt káromkodik , hogy milyen nehéz, pedig csak egyet húz, oszt nagy ember is hozzá...

De itt abba is hagyta a kesergést Barla Jóska, mert a kisebbik Zólyomi egyszerre nevetni kezdett.
Nevetett, nevetett, de úgy, hogy talán az utcára is kihallották.
Aztán, amikor már kedvére kikacagta magát, odalépett Barla Jóskához, aki szétnyílt szemmel bámult föl rá s azt mondta neki széles kedvében:

- Ja, de szamár vagy te, öcskös!
Hiszen a brugó nem nagybőgő, hanem kenyér !
No, feküdj csak le, oszt aludj!
Látszik rajtad, hogy falusi csiszlik vagy...

A mendikáns megnyugodva bújt visza az ágyba s másodszor is fejére húzta a pokrócot.
Szégyelte a dolgot, hogy már megint ennyire megjárta.
S föltette magában, hogy ezentúl óvatosabb lesz s inkább nem árulja el magát.
Egy darabig elfülelt még a paplan alatt s hallotta, hogy Zólyomi tanulás közben többször felkuncog.
Gondolta mindjárt, hogy reggelre az egész udvar tudni fog mindent, talán eljut a másodgimnázisták fülébe is.
Egy ilyen eshetőségre megrémült, mert tudta, hogy akkor örök időkre csúfolni fogják a nagybőgővel.

Gyötrődve aludt el.

Jókor reggel a nagyobbik Zólyomi verte föl.
Barla Jóska felpattant, gyorsan felöltözött, előkapta a lavórt, kiszaladt az udvarra, a szivattyúskútnál megmosakodott, visszaszaladt a lavórral és akkor megindult trappolva a kollégium felé.

A kollégium udvarán akkor nyilaztak végig az első napsugarak s a gömbakácok közt verebek csiripoltak.
Odébb, a küldöttségi-szállás sarkában, már vagy hatvan mendur zajongott, mások loholva sereglettek befelé a nyugati és keleti kapun, ismét mások a Kutyaszorító felől kezdtek előszivárogni.
Barla Jóska is odaállt a zsivajgó hadba, amelyet egyre duzzasztottak a később beszáguldott mendikánsok.
Lehettek már száznál többen, mikor a főiskola órája élesen csapta el a hat órát.
A kollégium homlok-folyosója felől abban a pillanatban felbukkant tiszteletes Farkas István szénior úr, amint méltóságteli tartással közeledett a mendurok felé.
A lencsés-tábor egyszerre megcsillapult.
A szénior mögött otthaladt az egyik iskolaszolga is, János főpacal, hasonló tartással, mint a szénior úr.

A mendikánsok utat nyitottak, János főpacal kinyitotta a lelakatolt ajtót, a szénior pedig felállt az ajtó küszöbére, noteszt vett elő s olvasni kezdett:

"Korpa János..."

Sivító hangon kiáltott egy mendikáns:

- Jelen!

A főpacal, onnét belülről, frissen sült, piroshéjú brugót nyujtott ki az ajtón.
A brugót elkapták az előlállók s egymás feje fölött, kézről-kézre adták a Korpa János mendurjáig.
Aztán jöttek a többiek: "Győry György , Pecsenye Pál..."

A brugók most már szinte repültek.

Barla Jóska ott szorongott zajongó mendurtársai között s szívdobogva vigyázott a névsorra.
Azt már tudta, hogy a negyedéves teológusok után a negyedéves joghallgatók következnek és így lefelé, a mindenkinél utolsóbb konyákig.
Talán az ötödik percben a Tengely Orbán nevét hallotta, amire elkiáltotta magát:

- Jelen!

Megvolt az első brugó.
Ropogós, frissillatú kenyér.

Attólkezdve is lábujjhegyen fülelt.
A brugók egyre szaporodtak.
Amire őreá is rákerült a sor az I. B-osztályban, egynegyednyolc is elmult.

A brugókat egymás fölé rakva, alul átfogta a két karjával s megindult a Rákóczi-utcán.
Bizonytalanul ment, mert a legfelső kenyér a homlokáig ért s így többször kellett jobbra és balra kukkantgatni, hogy bele ne ütődjön valakibe a járdán.
Az utca tulsó felén s előtte és utána éppúgy szuszogtak a mendurok a brugók terhe alatt.

Barla Jóskát, ahogy befordult a kapun, az udvaron ott várta már a Vitkóczy-háznak mind a hat nagydiákja.
Jóska a brugók mögül nem láthatta őket, csak akkor veresedett fülig, mikor azok kötekedve kiáltottak föl:

- Birod a nagybőgőket, mendur?

A mendur a tornácon álló mángorlóig tipegett el a brugókkal s ott nagyóvatosan lerakta őket.
Piros volt a cipeléstől, de a restelkedés miatt is, hogy a kisebbik Zólyomi így elárulta az ő tudatlanságát.
A nagydiákok még mindig rajta nevettek.
Ám akkor hozzálépett Tengely Orbán s vállon veregette:

- Nem baj, öcsém.
Amikor mendurnak hozott be az apám, én is bőgőnek néztem a brugót.
Majd ha megnősz, a tiédet is a mendur hozza.
Mert ez a rend , öcsém!

Szólt s bicskáját ott helyben nekikanyarítván az első brugónak, úgy bepofázott belőle, hogy fülig dagadt a félarca.

Barla Jóska pedig megvigasztalódott, hogy mégsem olyan nagy az ő csúfsága .
Bizonyos, hogy más mendurtársai is beleestek ebbe a tévedésbe.
Először jót evett a kenyérből s azután táskába rakta könyveit, mert a nyolc órából alig hiányzott tíz perc.

A Rákóczi-utcán akkor már mindenfelől lencsések s felsőgimnázisták igyekeztek a kollégium kapujának.
Mások az iskolakertből sereglettek elő, vagy a Szemere-utcából, a Fellegvár irányából siettek fel az iskolába.
A kollégium udvara száz-száz diáktól zsongott: egymást kérdezgették, a tantermekbe gyülekeztek, vagy János főpacalt lesték, mikor csendít rá a bemenőre?
Koch János, akitől a hivatalával járó dignitást még a legkonokabb iskolakerülő sem tagadhatta el, már vagy öt perce álldogált a küldöttségi-szállás sarkában, a kisharang alatt s félszemmel az iskolaórát leste.
János bácsit nem egyszer megkörnyékezték már a nagyobb fikák, hogy három, de legalább két perc haladékot adjon nekik, ám a főpacalt lehetetlen volt megvesztegetni .
Karakter volt ő minden vonatkozásban, aki harminc esztendő óta sok tekintéllyel bástyázta körül az elődeiről ráháramlott hivatalt.
Mihelyt a nagymutató a II-sre fordult, abban a szempillantásban megrántotta a csengő kötelét.

Az udvaron meg a folyosókon végighasított a takarodó.
Egy-két perc alatt üres lett minden.
S egy-két perccel később a tanári-várószoba felől felbukkant Zsoldos Beni bácsi, amint vékony botjával kopogva kocogott serényen az V-ik osztály felé.
Néhány lépésre követte őt széles járásával Tuberó bácsi, aki görög órára ment a VIII-ikba, ahol is lészen majd rövidesen nyöszörgés , valamint fogaknak csikorgatása.
Mert pápaszemen át is rövidlátó volt már a nagytudományú professzor úr, de azért sok lelki nyugalommal őrködött, hogy az agyafúrt banda Homér csatáktól dübörgő lapjai közé be ne csúsztathassa a " füstös" -t.
A professzor úrral történt az a hihetetlenül hangzó eset, hogy tavaly, amikor két hétig helyettesítette az ötödikben a gyöngélkedő Zsoldos tanár urat, a pódiumra szólította az egyik ipsét s így szólt hozzá:

- Ragozd el a sum igét, te gazember!

A "gazember" ragozni kezdett:

- Sum, sus, sut...

Tuberó professzor úr szeme gyilkos örömmel csillant meg a pápaszem mögött:

- Summus, suttis, suttyurunt...
Mars be, te gazember!

...Öt perc mulva temetői csönd hallgatott már az udvaron, a boltozott folyosókon s a főiskola egész területén.
Csak a nap vert szikrázó fénnyel , de már erőtlenül.
A kollégium palateteje csillogott s az iskolakert jávorfái egy-két levelet ejtettek az áhítatos csöndben.
Egy-egy maródira készült diák bukkant fel a kórház felől, akit a főiskolai orvos úr kilódítván az ajtón , most enyhe búval kullogott az osztály felé.

Csönd volt, csönd.
A főkapu előtt teológusok meg jogászok kezdtek felgyülekezni apránkint.
Akiknek órájuk kezdődött, felhúzódtak az elsőemeleti szárnyfolyosóra, akik pedig óráról szállingóztak lefelé , megálltak a főkapuban.
Tizenegy óra körül már csoportokban beszélgettek úgy itt, mint szemközt, az iskolakert kapujában.
Olykor átkiáltottak egymásnak valamit s nevettek utána.
Dél körül volt már, amikor Újhely felől feltűnt a személyszállító omnibusz s mialatt verejtékezve hajigálta magát a három ló , a kocsis belefújt a kürtjébe.
A kürtszó végigszállt az utcán, az omnibusz eldörgött az Aranyszarvas irányába, miközben jogászok és teológusok hosszan néztek el utána: nem akad-e valami ismerős a porral bevont utasok között?

Ott álltak az akadémisták.
A teológusok kájzerben nagyrészt, egy-kettő csizmásan, magyar ruhában s pipáztak, vagy zsebre-süllyesztett tenyerekkel támasztották a falat.
A jogászok viszont sétapálcáikra megdőlve álltak ott , fesztelen tartásban, hanyag eleganciával, öltözék tekintetében a legfrissebb divatnak hódoltak, minélfogva búrkalapot viseltek, mialatt a teológusokat e tekintetben a széles karimák, hellyel-közzel a csókakalapok jellemezték .
Álltak ott rátartian, kényesen.
De ezen a napon sem menyecske-asszony, sem hajadonleány nem mutatkozott semerre...
Ők mindazonáltal úgy maradtak , kicsit kihívó állapotban, egymásnak tetszelegve.
Már csak megszokásból is.

De hirtelen megmozdultak.
A Kutyaszorító felől egy különös alak bukkant föl s errefelé tartott.
Ahogy meglátta az utca két szélén a két csoportot, először megállt, habozott, de aztán csak nekivágott az utca közepének.
A diákok ingerkedve kiabáltak eléje:

- Csigi!
Csigorin!

Az pedig jött, az utca közepén.
Szokatlan figura volt.
Kurta lábakkal , kifordult cúgos cipőben, rajta rövid bornyúlopó, a fején tornyos báránysüveg, széles, tömpe orral s összenyomott arcában két ijedt szem forgott.
Amikor meghallotta, hogy eléjekiabálnak, összehúzta magát s úgy próbált elsurranni Újhely felé.
Aközben minden lépésénél dobbant a vasbotja .
Jobbról-balról röpködött feléje:

- Csigorin!
Csigrász!

A rongyos alak, mikor a két csoport közé ért, hirtelen megfordult, kivágta a mellét, vastag, zsíros száját lehúzta s kicsit sunyin nézett végig a diákokon.
Aztán visszakiáltott rekedt fenyegetőzéssel:

- Aljas banda!
Mit turbáltok alattam?

Azok hahotáztak s szamárfület mutattak neki:

- Zsíros pirítós!
Csig- rá- ász!

- Csigo- ri- i- in - nyujtotta el valamelyikük keserves-kacskaringóban.

Csigorin végigmérte őket, leírhatatlan dölyffel.
Aztán visszafordult, rántott egyet a vállán s nagy méreggel vágott neki a Szemere-utcának.
Egész kórus zengett a kótya peregrinus után.
Az visszanézett mégegyszer s feneketlen dühvel lógatta a vasbotot.

Aztán eltűnt.

...Koch János tizenkettőre csengetett.
A gimnázisták zajongva tódultak kifelé a tantermekből.

Ám ugyanakkor megrengett a kollégium épülete.
Mert az észak felé néző másodikemeleti diákszobában dalolni kezdett valaki.
Soha ilyen hangot !
Mintha a főiskola százados pincéiből tört volna fel mély morgással, aztán egyszerre széttárult dörgő basszusban, átzúgott a folyosókon, megrázta a kétméteres kőfalakat.
Hirtelen fölcsapott szilajul, mennydöngetőn:

Mély a Rima, zavaros, ha megárad: Rima partján búsúlok én utánad ...

Teológusok, jogászok a kollégium északi sarka alá sereglettek, a széles aszfaltra.
A kitóduló felsőgimnázisták, aztán a mendurok nagy zajgassál rohantak arrafelé, de ott elcsöndesedtek valamennyien.
Szívdobogva figyeltek, égnek emelt arccal, mialatt odafent zengett-zengett az épületszárny:

Zúgva jönnek, zúgva mennek a habok, De én csak a Rima partján maradok ...

Korpa búsulhatta el magát egy keveset odafent, mert az ő hangja volt a hang .
A két sort megismételte s akkor elhallgatott.

Lent ugyanakkor száz tenyér csattant meg s száz torok kiáltotta:

- Éljen Korpa János!
Éljen Korpa bácsi!

Korpa kinézett az ablakon.
Ingre vetkezve, széttúrt hajjal.
Aztán köpött egyet.
A köpet kinyujtott ívben repült lefelé s a diákok jobbra-balra menekültek alóla.
Aztán csappant egyet a járda...
De milyet!

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE