Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Mikor az öreg Csikojtó másodszor látta ezt a csodálatos embert, az meg most volt az idén, a vizkereszt után való csütörtökön.
Ugy estenden járt az idő.
Épen Matuséktól jött; mert az öreg Matusnéhoz volt valami szándéka, mivelhogy özvegy ember volt, az öreg Matusné meg özvegyasszony.
De bizony nem lett belőle semmi; egy tehén árán, hatvan forinton mult az egész, már t. i. azon , hogy nem volt hatvan forintja egy tehenkét venni, meg azon is, hogy az öreg Matusné nem akart férjhez menni.
Pedig rosszúl tette; mert ha már Örzsi meghalt, Parázs Pali elébb-utóbb meg fog a háztól válakozni s akkor csak az a vége, hogy vagy neki, vagy Terkának férjhez kell menni, hogy ember legyen a háznál.
Hát épen ezen töprenkedett, a mint az alvégből ballagott a Varró Mátyásékhoz, a hálóhelye felé.
Egy lélek sem volt az utcán.
Hát egyszer csak jön rá szemben az a csodálatos ember.
Épen akkor füttyentett egyet a puminak, mert az megint kereket akart oldani tőle.
Valóban csodálatos különös ember volt; igy estenden, téli szürkületben, azután mint idegen, szokatlan látomány, még különösebb.
Egy dicsértessék-et mondott hosszan elnyujtva, áhitatosan.
Szemügyre vette ezalatt és nagyon furcsának találta, majdnem megképzett tőle, a mint a fehérével felé forgatta a szemeit, a feketéje meg majdnem szikrázott a fényességtől.
De azért nem birta róla levenni a tekintetét, annyira meglepte.
Alacsony, öreg parasztember volt, hanem mind személyére, mind ruházatára nézve , megdöbbentően különös parasztember.
Szemeinek fénye rendkivűl szúró volt, a mint tündököltek, s a mi nem igen szokásos parasztembernél, nagy, hosszú, tömött ősz szakála volt neki.
Nagy tasla gombáros kalap volt a fején, mint a tótoké, arról olvasó csüggött le.
A gúnyája is furcsa volt nagyon.
Rossz, ütött-kopott gallértalan szűr volt a vállán, a szűr alatt térdig érő hamuszín szoknya, a derekához kötve egy fekete madzaggal , melyen egy még nagyobb olvasó lógott; a szoknya alatt durva gatya fehérítetlen vászonból s a lábain ezen a vidéken a már szokásból régen, de régen kiment bocskor , és kezében egy hosszú görcsös bot.
Szokatlan egy látomány.
Gondolkozott, miféle lehet.
Végtére sem tudott egyebet elhatározni, mint hogy egy csodálatos ember, nevezte hát ugy magának, mint másszor.
És a csodálatos ember, a mint mellette elment, hirtelen visszafordult felé, s kérdést intézett hozzá.
Ez által még csodálatosabb lett.
- Hát a kis kutyája hová lett kendnek?
Micsoda bolond kérdés ez?
Furcsa!
S honnan tudja azt, hogy neki kis kutyája van?
Csak szétnézett.
Valósággal nem volt ott a pumi, pedig még az elébb ott settenkedett a lábánál.
Azután fenhangon elmondta a gondolatát:
- Bizonyosan visszament megint Matusékhoz.
- Alkalmasint azok adták kendnek, azért ment vissza.
- Azért.
Parázs Pali adta, mert nem szívelhette a menyecske.
S a csodálatos ember, mintha a dolog másként nem is érdekelné, nagy fontossággal tanácsot adott neki:
- Tudja kend mit?
Mossa kend meg hált vizben annak a kutyának mind a négy lábát , azután napáldozatkor öntse kend azt a vizet a fal tövéhez, akkor nem hagyja kendet el többet.
Különben jobban tenné kend, ha eladná nekem.
Adok két krajcárt érte.
No már erre a csufságra nagyon megharagudott az öreg Csikojtó.
Hátat vetett.
Ott hagyta.
Még csak tüzet sem kértek egymástól, ugy fordítottak hátat egymásnak.
De az a csodálatos ember megint csak visszafordult, s megint csak kérdést intézett s ez által meg még csodálatosabb lett előtte:
- Ott van -e még Matuséknál a Gábris Marcsa?
Csak eltátotta a száját.
Hát azt honnan tudja ez az ember idegen létére, hogy Matusék vannak a világon, honnan tudja, hogy Gábris Marcsa ott lenne a Matuséknál, mikor még ő eljött, nem is volt ott, csak várták.
Gábris Marcsa oda kivűl lakott a Tajnán túl az öreg gróf tanyáján, Bendő János dohányosnál, és az a szép menyecske, a ki a Matus Örzsi árvácskáját a nyáron dajkaságra elvállalta, mivelhogy nemcsak azt a szerencsétlenséget nagyon a szivére vette, melynek egyetlen látója volt, de nagyon megsajnálta a kicsikét is.
Takaros, erős gyöngy-asszony volt; ennél azután már csakugyan nem volt szebb a faluban.
Szinte illett neki, a mikor néha-néha két kis gyermeket vitt a karján egyszerre.
De hát mi köze hozzá ennek az embernek?
Bánta, hogy felelt neki.
Az igaz, Gábris Marcsával nem történt szerencsétlenség, de történhetett volna; mert azon az éjszakán, mikor ugy éjfél táján a szél fútta, söpörte a havat, egyszerre csak csodálatos ijedés vagy zavarodás, vagy tudja az isten, mi lepte meg, - biz az boszorkányság is lehetett - háromszor-négyszer is megindult hazafelé, s nem tudta a Tajna hidját megtalálni.
Ott kóborolt soká a parton.
Utóbb is a jégen ment által .
Muszáj volt; mert a másik kis gyermek még nem szopott azon este ott; pedig recsegett-ropogott a jég alatta s csak az isten csodája, hogy le nem szakadt.
Ezt a felvégi Szabó Jánosék beszélték, a kik házok végéről látták azt az istenkisértést.
Kiáltoztak is rá, de oda sem hallgatott.
Az is igaz, hogy Gábris Marcsa csak vállat vont, s elnevette, elütötte, ha előhozták neki ezt a dolgot.
De hiába, Gábris Marcsa már olyan fene egy szerzet, még virtust csinált abból, hogy a ropogó jégen át mert menni.
No de elég az hozzá, ha Gábris Marcsával nem történt is szerencsétlenség, történt más; harmadnapra a Tajna elöntötte a falu felét.
Gábris Marcsa pedig azon az éjszakán csakugyan meg volt réműlve és pedig azért, mert a fekete kutya megkisértette.
Csakhogy ezt Gábris Marcsa nem beszélte el senkinek.
Nem is csoda.
Már tudniillik, hogy nem lehet csodálni, ha a fekete kutyától megréműlt, s nem lehet csodálni, hogy a dolgot el nem fecsegte.
Nem elfecsegni való az.
S nem is a legtisztességesebb dolog.
Minden kisértet között a legirtózatosabb kisértet a fekete kutya.
Az nem ugy cselekszik, mint más jóravaló hazajáró lélek, hogy megmutatja magát egy pillanatra lepedőben vagy fényességben, és nyomban rá eltűnik, mint egy álom, vagy mint egy képzelet.
A fekete kutya nyomról-nyomra megy az után, a kit megkisért.
Ha hátra néz az üldözött, megáll, elmarad egy pillanatra, de azután megint csak felveszi a nyomot , megy utána, ha megindul.
Visszahurrogatás, visszaijesztgetés nem használ semmit , hajtja, kiséri, mindaddig, mig csak az imádság vissza nem üldözi.
Más kisértet beéri egy két kisértéssel; ez nem; ez nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor megjelen, s nem mindig ugyanazon a helyen, hanem mindenütt mindannyi sötét éjjelen, valahányszor a lelkiismeret emlékezetébe hozza az elkövetett bűnt annak, kit üldözésre kiválasztott.
Mert maga a rossz lélek, az ördög az, a ki kisért a fekete kutya képében.
Más kisértet megkisért jó lelket is, de a fekete kutya csak azokat kisérti, a kik elkárhozásra vannak szánva.
De hát hogy történt az, hogy Gábris Marcsát a fekete kutya megkisértette?
Bármit felelt legyen az öreg Csikojtó annak a csodálatos embernek, annyi csakugyan bizonyos volt, hogy Gábris Marcsa még nem volt ott Matuséknál; de nem is lehetett két helyen egyszerre, mert széles jó kedvvel táncolt a falu korcsmájában Dorka Jancsival , azzal a piros szájú, kis pergebajuszú legénynyel, ki ugyancsak forgatta jobbra-balra , csak ugy repűlt, suhogott a rokolyája s mennél jobban forgatta jobbra-balra, annál ragyogóbb, tüzesebb lett a szeme párja s annál pirosabb az arca; de legpirosabb az ajka, hogy Dorka Jancsi szintugy szerette volna megcsókolni.
A sorozás alól hazakerült legények tartották a mulatságot.
Azoknak, a kik be nem váltak, volt okuk jókedvűeknek lenni, de mindnyájok között legtöbb oka volt Dorka Jancsinak, a ki sem benn nem maradt, sem a mint a besorozottak szoktak csufolkodni , emberocsúba nem jutott.
Sem bánat, sem szégyen nem érte, hogy a pótrezorvába jutott .
Az azután olyan katona, kire kerűl is, nem is a sor valaha.
Mulatott is, pengett a sarkantyúja, dobogott a sarka.
Vesztére pillantott be - hogy ott elment - Gábris Marcsa; a mint azt derékon kapta, el sem eresztette többet.
No de talán maga is ugy akarta.
Matuséknál várhattak rá; pedig várták, mert a kis árvácska már háromszor sirt föl pólyájában.
Felvette, dúdolgatta, ringatgatta karjaiban az öreg anyja, az öreg Matusné, meg ismét letette saját ágyába, a puha, meleg vánkosok közé, cuclit is adott a szájába.
Nem használt semmit.
Mondogatta is az öreg Matusné: »Bizony csak a szülő anya az igazi anya.
Azt mondta Marcsa, csak egy pillantásra fut el a felvégi boltba , s már elmult egy pár órája is, még sem érkezett vissza.«
A kicsike csak sirt, mintha csak oda kivűl lett volna abban a csikorgó téli hideg éjszakában, nem pedig szerető meleg karok, meleg szivek, vérének vére között, hol mindenki a legnagyobb szeretettel, édesgetésekkel halmozta el s csüggött rajta tekintetével.
A kinek legjobban fájt ez a panaszos sirás, a szegény Parázs Pali ott ült a padkán , lesütött fővel, szomorúan s nagyokat sóhajtott.
A Tera leány, a ki szépen megfésülködött, csinosan felöltözött ezalatt, már a piros pántlikáját is befonta szép hosszú hajába, odalépett a szegény sógorhoz, nagyon megsajnálta, hát jól esett neki egy pár vigasztaló szót mondani.
- A kicsike nem beteg, csak éhes.
Azután könnyű vidorsággal felugrott, ő vette a kicsit karjaiba, s mintha csak valami édes vigasztalást érzett volna a kis ártatlan lélek, egyszerre csak megszűnt sirni , pedig végig sem ment vele még egészen a házban.
- Elaludt? - kérdé Pali bámulva.
- Nem, - felelt Tera.
- Mosolyog.
S oda tartotta Pali elé az angyalka mosolygó arcát.
Pali arcát végtelen nagy boldogság sugározta be, s a mint a kisdedről Terkára vetette szemeit, a hála melegsége ömlött ki szivéből amaz egy pár boldog könycseppben, mely pilláin átszivárgott.
Megfogta a kezét és tartotta ott sokáig hálásan.
- Hiszen ha mindig nálad volna.
De ha te elmégy a mulatságba.
- Hát nem megyek el, - felelt az jó kedvvel.
- Az nem lehet; mert már kétszer is voltak értted a legények.
- Jó, hát nem megyek el addig, mig a kicsi el nem alszik, vagy mig Marcsa elő nem jön; mert a szülémnek is el kell menni beteghez virrasztani, imádkozni.
És addig, mig igy beszéltek Pali folyvást tartotta a kezeit és nézte, nézte édesen : oh be nagyon jó lány ez.
De nem azt mondta neki, hanem azt, a mi mindig olyan jól esik egy ily fiatal leánynak.
- De ma olyan szép vagy, olyan takarosan fel vagy öltözve, hogy öröm rád nézni.
De meg is nőttél.
Hogy elmulik az idő!
Majd olyan vagy, mint a szegény Örzsi!
Terka erre nevetett és dalolt a kicsinek.
Talán gondolt is valamit, talán valami édeset.
Olyan furcsán szokott ébredni az a sziv, minden készülődés nélkűl.
És ezt mind tudta az a csodálatos ember, ezt mind látta; mert a mint felment az utcán, meg lement, az ablakvasba kapaszkodva benézett a korcsma ablakán ; félrehajlította Matusék házikójának kis ablakán a kék táblácskákat és bekukucsált, s látta odabenn a kis mécses pislogásánál azt a meleg családi szeretetet, mely még az ő hideg szivét is átjárta.
Azután annál jobban megharagudott; mert tudta azt, hogy Marcsa meg ugy gondolkozik , neki legalkalmatosabb idő akkor lesz visszajönni a kisdedért, mikor az a leány elmegy, s az öreg asszony nem marad otthon.
Mikor Matus Terka megérkezett a legényekkel, Marcsa ki is osont a másik ajtón.
Azt sem tudták, mikor ment el.
Csak mikor az utcára kilépett, akkor vette észre, hogy már egészen beesteledett.
Soká táncolt, elhuzhatták már a második harangszót is, az idő belépett az éjszakába .
Fejére borította a ruhát és sietett; de bármint sietett is, a mint becsavarodott a Bognár Mihályék közére, nem birt menni csak a harmadik házig; a Sutusék háza sarkánál egyszerre csak előtte termett valaki s megállította a tulajdon saját nevével: az a csodálatos ember.
Az első pillanatban megrezzent, a másikban végig nézte, elnevette magát s azzal fogadta:
- Hát kelmed megint itt bódorog olyan messziről a maskarájában?
- Itt vagyok, - felelt a csodálatos ember - mert most már nem a testednek, hanem a lelkednek akarok beszélni s itt leszek mindig a nyomodban, mig jól a lelkedre nem beszélek.
S nagy sötét szemrehányással nézett a szemébe.
- Megcsaltál Marcsa!
- Én?
Hogy-hogy?
- Nem jut eszedbe, mit beszéltél nekem a nyáron, mivel ámítottál, hogy szégyelsz visszajönni, hogy nem tudsz megbocsátani, hogy boszúállásra gondolsz, holott bűnös indulatod marasztott itt, melyet annak a szerencsétlen asszonynak az ura iránt éreztél.
Látod, hogy hazudtál!
- Nem hazudtam én!
- Persze, te ki tudod magadat mosni mindenből.
Te mindig olyan ártatlan vagy, mint a ma született gyermek.
És én azt mondom neked, Marcsa: ha csak egy kicsit elgondolod azokat az időket, mióta nem láttál, magad is arra térsz, hogy jobb lett volna velem visszamenni.
A menyecske vállat vont.
- Nem volt kedvem hozzá.
- Kár pedig; mert ha visszatértél volna velem, de sok nem történt volna, de másképen volna most minden.
Egy nagyot sohajtott.
És azután lesütötték a fejöket, elmélyedtek mind a ketten gondolataikban.
Az öreg kezdte ujra.
- Tudod -e, hogy a szegény Pista, - ahogy hirét adtuk - még most is ugy van!
Marcsa késett a felelettel, de azért mégis felelt, hanem durcásan:
- Mi közöm nekem hozzá?
- Mi közöd hozzá? - kérdé szörnyedve az öreg, s folytatta siralmasan: - Ember létére a kuckóban ül.
A haja, szakála megnőtt, a két tenyeribe teszi az állát; nem eszik , nem iszik s nem szól, csak néz, csak néz és sohajt keservesen.
Nincs rajta emberi ábrázat többé; és te azt kérded, mi közöd hozzá.
Hát nem te vagy annak az oka?
- Nem, hanem ő az oka, - felelt Marcsa mérgesen.
És lángra gyúlt az egész arca.
- No, hát én nem keresem többé, ki az oka, - folytatta a csodálatos ember.
- Csak azt keresem, hogy ismét rendébe jőjjön minden.
Hogy meggyógyítsam szegényt.
S megfogta szeliden, kegyesen a menyecske kezét.
- Ha téged meglát, mihelyt megölelitek egymást, azonnal meg fog gyógyulni.
Ugy -e , most már csak vissza fogsz jönni?
A menyecske könyörtelenűl, gyűlölettel eltaszította az öreg engesztelő kezeit.
A csodálatos ember nem fordította könyörgésre a dolgot, azonnal komor és döbbentő lett megint; keménynyé, szigorúvá vált a hangja is.
- Jó! hát most már eleresztem rád a mesterségemet és megmutatom, hogy mégis vissza fogsz térni egyszer, vagy pedig - tette utána sötéten - te is ugy fogsz járni, mint a szegény Pista.
- Már miért járnék én ugy, mint Pista, - kérdé a menyecske indulatosan.
- Miért?
Mert a szerencsétlenség jár a nyomodban, - suttogá az öreg, egészen mellé furakodva.
- Micsoda szerencsétlenség? - förmedt föl a menyecske még indulatosabban.
A csodálatos ember gúnyosan felelt:
- Kérdezed, pedig jobban tudod, mint én, - s tevé utána titkosan, rémesen: - A mi itt történt a nyáron, a faluban, a felvégi agyaggödrökben.
A menyecske elhalványodott egy pillanatra, irtózva egyet rántott fejére borított ruháján, melyet a csodálatos ember a keze helyett megfogott.
- Jézusom!...
Csak nem akar kend azzal is engem vádolni?
Az öreg ember folytatta tovább titkos suttogással:
- Miért halt meg az a szegény asszony olyan véletlenűl?
Rá mernéd -e tenni kezedet a keresztjére halottak napján?
- Hagyjon engem békén.
Nem is tudom, miért hajt engem mindig a szerencsétlenségeivel ?
Miért nem marad el tőlem?
Az pedig nem maradt el, hanem a helyett még közelebb furakodott, s végig simította tenyerével a menyecske ruháját a fején, a derekán, a mint rá volt borítva, mintha valami babonaságot csinálna vele.
Elugrott tőle.
- Mit csinál kend, - kiáltott rá rettenve, és mérgesen dobbantott lábával.
- Vallja kend ki, mit csinált kend velem?
- A szivedet kerestem, meg akartam nézni dobogását.
És félelmesen vigyorgott a szemébe.
Most már igazán meg volt döbbenve.
De elszökni, eltávozni nem birt.
Gondolkozott mi az, mennyi az, a mit ez ember tudhat.
Semmi, hiszen ő nem tett semmit.
Az pedig - mint már sejtette - tőle akart megtudni mindent.
Tapogatott.
Folytatta tehát tovább komoran, mint egy vallató biró, és éles, átható szemmel leste szavainak hatását, mintha a titok minden betűjét amannak szeméből akarta volna kiolvasni; a menyecske pedig hallgatta elszorult kebellel, megvarázsolt figyelemmel minden szavát.
- Tudok mindent.
Kicsaltad a gödrökbe.
Alkalmas időt, alkalmas helyet, alkalmas módot választottál gonosz tetted végrehajtására.
Más ember olyan természetesnek találja azt, hogy egy földet vájó asszonyra a part rászakadjon.
Ki keresne, ki gyanítana ott gyilkosságot?
Senki.
Mi oka lenne rá?
De én tudom, a mi elárulhat; mert tudom a szived titkát s mert megtaláltam azt, a ki nekem az egész dolgot elbeszélte.
Válladat rángatod, még talán mosolyogsz is, ugy -e?
Mert egyetlen élő sem volt ott közelében, a ki a dolgot látta volna, s mert az a kis fekete kutya, a ki látta, az semmi.
Az öreg szemei előtt nem veszett el, a mit most látott.
A menyecske összerezzent, de azután ugyanabban a pillanatban egy nagyot dobbantott lábával mérgesen.
- Menjen kend oda, a honnan jött, a pokolba!
Az öreg ember szánalmasan mosolygott s felelt neki gúnyosan:
- Jámbor!
Hiszen te indulsz oda.
Te mégysz azon az uton, mely elárul s oda juttat .
Azt gondolod, nem tudom, hogy most sem töröd jóban a fejedet; hogy kilested az alkalmatosságot, mikor magad lehetsz egyedűl azzal a szegény emberrel, hogy elcsábítsad a fejét s szivét.
Pedig nem lesz ám soha lelki nyugalmad a karjaiban; de ne is legyen, meg is mutatom, hogy nem lesz.
- No, már meg átkozódik kend, - kiáltott rá indulatosan a menyecske; - soha se átkozódjék.
Annyit sem adok én a kend átkára, mint egy nyári záporesőre, melynek nyoma sem marad, a port sem veri el.
Pedig nem ugy volt, szinte szabadon fellélekzett, hogy épen oda értek a Matusék házához; mert ezalatt oda értek, a nélkűl, hogy észrevették volna, hogy ugyancsak mennek ebben a nagy hercehurcában.
A menyecske sietett is beosonni rajta.
Hanem mielőtt beosont volna, annak a csodálatos embernek vizsgálódó szemei előtt ismét elárulta magát.
Megrezzent, hátrahökkent egy pillanatra.
Az a bizonyos fekete kis kutya visszajött Matusékhoz.
Ott kucorgott, didergett szegényke a házajtó nyilásában.
A mint megrázkódott tőle a menyecske, keresztet is vetett magára.
Ezt is észrevette az a csodálatos ember.
És most már teljesen hitte, hogy készen van dolgával.
Furcsa egy asszony volt Gábris Marcsa.
Odabenn azután tudott egyszerre vidám lenni , tudott nyájasan mosolyogni, nekipirosodni és elrejteni az alatt a piros vidám álarc alatt döbbenést, félelmet, fájdalmat, lélekfurdalást, mindazt, a mi alig pár perccel még ezelőtt a lelkét kínosan elfogta.
A kis székre ült és a szeretet ragyogásának egész tüntetésével, a forró, cuppanó csókok záporával vette a kisdedet hófehér gömbölyű karjaira, lefejté fehér ingvállát domború vállain és kitárta neki gyönyörű hófehér kebelét.
Csupa gyönyörűség, csupa öröm volt igy látni.
S a szegény Pali még mindig azt hitte, hogy a kedves kisdedet nézi s annak boldogságán gyönyörködik.
S mikor azután ismét kilépett a házból, hogy a kisdeddel hazatérjen a másikhoz, ki azóta talán keservesen sir, szomorú, búbánatos lett nagyon.
Mély, nehéz sohajok törtek ki ajkain.
A mint utnak indult, minden eszébe jutott megint; az a csodálatos ember, annak elrémítő szavai, félelmes gyanakodása, minden, minden uj és régi, a mi a szivet félelemmel eltölti.
Hát csakugyan olyan rossz volnék én?
Nem igaz.
Hátha még ott van, - mondá magában.
És nem akart menni a falunak.
Lekerűlt inkább a falu szélére, a hol az ut sík, egyenes térségen csakugy elvezet a Tajna hidjához.
Azután a mint ment, csak elmélyedt a nagy sötét gondolkozásban.
Tudott is, nem is a világról, erről a nagy fehérségről, mely előtte s mögötte elterűlt, mely belemélyed a reá hajló égbe, azzal egygyé válik, és semerre sincs vége; még kevésbbé arról a szegény kis állatocskáról, ki hűségesen hozzá szegődött és sokszor egész hizelegve simult a ruhájához.
Egyszerre összerezzent; ugy rémlett neki, mintha lépéseket, csoszogást hallott volna a háta megett mindig közelebb, utóljára egészen mellette; de tudja isten, azért -e , mert még folyvást a lelkét nyomta az a valami, nem mert hátra tekinteni.
Nem látta , hanem azért tudta, hogy ott van.
Most megkettőztette lépteit.
A kisérő lépteket szinte kettőztetve hallotta.
Most azután a nevén hallotta magát szólíttatni: Marcsa !
Marcsa!
Marcsa!...
Háromszor is egymásután.
A hideg futotta át karjait, lábszárait .
Megállt.
Szeretett volna hátravetni csak egy futó pillantást is.
Nem mert.
Minek is , a nélkűl is érezte, tudta, hogy ott van az, a kit gondol; az a csodálatos ember .
Hanem hátra szólt hozzá mérgesen:
- Hát kend megint itt van a nyomomban?
Az a csodálatos ember felelt neki, pedig tán ott sem volt:
- Itt vagyok, Marcsa, és azért jövök utánad, hogy megkérdezzem: nem fájt -e a lelked , nem bántott -e a lelkiismeret, mikor azt a kisdedet szoptattad?
Marcsa nem felelt, csak a szive dobogott erősen.
Az, a mi vele ment, a mi beszélt hozzá, nem tágított, ujra kezdte:
- Mert én ott voltam; láttam, a mint letetted a gyermeket, a mint az ember megfogta a kezedet szeliden, háládatosan, és te egy lángoló, égető pillantást tüzeltél a szemébe; azután lehajoltál a vállára, karoddal átfontad csábitóan a nyakát és forró szájaddal az orcáját, az ajkát kerested.
Én ezt mind láttam, Marcsa...
Nem fájt a lelked, nem fájt a szived, mikor azt a szegény embert, a ki nem tud, nem is gyanít semmit, megölted; nem bánt a lelkiismereted, hogy elcsábítottad, mikor annak az esze ágában sem volt, hogy téged szeressen.
Nem reszket szived, lelked, ha ezek után valamire visszagondolsz, a mit nem látott egy élő lélek sem.
Marcsa nem felelt.
- Hallod -e, Marcsa!
Hát a kutya nem élő lélek?
Ha nem lélek is, de élő!
Ha ez a kis kutya beszélni tudna!
Hát azután?
No! hát azután ez a kis kutya meg tudná mondani , hogy történt; mert ez ott volt.
Marcsa a szabad kezével a homlokához kapott s ugy érzé, hogy nedves és hideg.
Nem birta tovább, hátraszólt a félelem reszkető ingerültségével:
- Menjen kend utjára, én is megyek a magaméra.
Hasztalan akar engem agyonrémítgetni , én nem fogok megijedni kendtől.
Az a csodálatos ember felkacagott s azt mondta Marcsának:
- Jó, hát majd fogok küldeni magam helyett mást, a mitől azután csakugyan meg fogsz ijedni.
Ezután Marcsa nem hallott többet egy hangot sem; érezte is, hogy az az ember nincs többé mögötte, meglassítá lépteit, szabadabb lélekzetet vett; de azért a bizonyosat nemcsak tudni, de látni is ohajtotta.
Megállt.
Hátranézett.
Nem látta ugyan a csodálatos embert, az öreg apót; nem volt az sehol; hanem mégis összeborzadt, egész testét a legutolsó hajaszáláig zsibongó borzongással a hideg futotta végig.
Egy fekete kutya ballagott utána csöndesen.
- A pumi! - mondá szorongva, de mégis magát bátorítva e gondolattal.
És hurrogott neki, hajszolta volna vissza.
Nem használt.
A kutya legkisebb szándékot sem mutatott visszatérni.
A mint megállt, a fekete kutya is leült pihenni.
Nézte aggódva, szorongással telve azt a kis fekete pontot, annak a széles, nagy , messze nyuló fehérségnek a tetején.
És a kutya sokkal nagyobbnak látszott, mint a pumi; folyvást nőtt, folyvást nagyobb lett szemei előtt; rendkivűl nagynak látta, s mintha a szemei is, mint a macskáéi az éjszakában, élénk fénynyel, szikrázó tűzzel ragyogtak volna.
- Nem, nem a pumi! - szólott elszörnyedve és nem birta tovább nézni; megréműlt és sietett, hogy minél hamarább elérje a hidat.
A fekete kutya is sietett utána.
S most nem ugy tett, mint a csodálatos emberrel.
Attól félt s nem mert hátratekinteni; most a rémület varázsa minduntalan hátracsalta tekintetét; s bármerre ment, bármerre csavarodott, a fekete kutya mindenütt ott volt a nyomában.
Megállt, - megállt az is; megfutott, futott az is utána.
És rémületében nem találta meg a hidat.
Abban az istenkisértésben, hogy a jégen ment által, csak az óvta meg a halál veszélyétől, hogy azt az ártatlan kis lelket vitte a karjai között.
Maga sem tudta, hogy ment ott által, s maga sem tudta, mikor ért haza.
És mégis boldogságot adott neki, ha arra az emberre gondolt.
Mérgesen dobbantott, összecsikorította fogait:
- Csak azért sem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE