Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ. XX.
Éjfél után, majdnem két óra volt, amikor az inas kinyitotta Zoltán előtt St- Germain- negyedbeli elegáns kis lakásának ajtaját.
A régi hű inas elaludt várakozás közben a széles, üvegtetejü előcsarnokban s a nagy fahaj szinü vizsla, a Zoltán kedvenc kutyája, figyelmeztette gazdájára.
- Miért nem feküdt le? - kérdezte Zoltán, oda adva botját és cilinderét az inasnak , ki levette róla télikabátját.
- A kulcsot mindig magammal viszem, máskor ne várjon .
Nos?
Diana, - nézett a hűséges állat szemébe s megveregette a kutya fejét - cukrot akarsz?
- Parancsol teát? - kérdezte az inas s meggyujtotta a szobákban a vastag viaszgyertyákat.
A kétemeletes, kertbe épitett, bolthajtásos falu, rácsos ablaku régi házba nem volt semmi modern világitás bevezetve s ugy Zoltán, mint az a három fiatal követségi hivatalnok, akik itt laktak, nehéz ezüst gyertyatartókban viaszgyertyát égettek.
A három egymásba nyiló, massziv falu szobának ablakai a kertre néztek s olyan csönd volt a ház körül, mintha legalább is száz mértföldre lett volna Párizstól.
Nyáron a nagy vörös, kúszó rózsák felfutottak az ablakokra s a kertből tücsökcirpelés hallatszott be s tavaszszal fülemile énekelt az orgonabokrok között.
- Parancsol teát? - kérdezte az inas másodszor is s kezében égő gyufával a szamovár előtt állt.
- Nem, - mondta Zoltán, megborzongva a gondolattól, hogy tizenegy órától egy óráig mennyi mindenféle meleg és hideg italt kóstolt meg nehány barátja kedvéért egy champs- élysées- i café chantanban.
- Ha már fáradni akar értem - mondta kérő hangon inasának, - akkor készitsen egy meleg fürdőt.
- Az is van, - felelt némi önérzettel az inas és elmosolyodott.
- Még soha annyi meleg fürdőt nem készitettem méltóságodnak, mint Párizsban.
Zoltán is mosolygott.
- A barátaimtól kell megmosakodnom - gondolta jókedvüen s oda nyujtotta lábát az inasnak, ki már hozta a papucsait és kezdte vetkőztetni.
- Csak nem a Cité-Doréeban jártak ismét? - nézett fel az inas reá bizalmas mosolylyal.
- Nem, - kacagott Zoltán - a Cité-Dorée után hideg fürdő is jó, de a Champs-Élysées után meleg kell!
- Nincs semmi ujság, levél számomra? - kérdezte fürdő után végighaladva a szalonon s az egyik japán dobozból cigarettet vett elő.
- Nehány meghivó érkezett, - felelte az inas - és a rendes magyar lapok.
Parancsolja most, vagy reggel?
- Egy lapot legalább még átfutok - mondta Zoltán s rágyujtva a cigarettre, bement hálószobájába.
A kutya már elhelyezkedett az ágy előtti tibeti kecske-bőrön s Zoltán ásitva feküdt le.
Álmos és fáradt volt, nem szerette ezeket a késő lefekvéseket s különösen azokat a szórakozásokat, melyek miatt fel kellett áldozni éjszakáit.
De uj ismerősei kedvéért nem vonhatta ki alóla magát s ha a legtriviálisabb élvezetekben nem is követte őket, bizonyos pikáns szórakozásokban még is velük kellett tartania.
Csakhogy őt nem mulattatták ezek a szórakozások, ellenkezőleg, undort és csömört váltottak ki belőle.
Már hét hónap óta volt Párizsban, de nem sok élvezetet talált sem a munkában, mely nem felelt meg természetének, sem a szórakozásokban.
Egy idegen , uj, kétségkivül érdekes nemzetközi társaság között élt, de érzéseinek és izlésének nem felelt meg ez a társaság.
Ő nevelése és természeténél fogva az álmodozó, de erős jellemü, egyenes embereket szerette s ez az idegen, előkelő kolónia csak az üres udvariasság, nagyvilági modor és ravasz, simulékony raffinéria emberei voltak.
Igazi élvezetet neki csak a páterje, a Dobó levelei és néha a Méda csodálatosan kedves iróniáju levelei szereztek.
Egy-egy levél ezektől boldoggá tette és nagy örömet okozott neki a Dobó javuló egészsége és megelégedettségről beszélő sorai, hogy célját elérve, az őszszel megkezdhette tanitását, azonkivül eladta két könyvének uj kiadási jogát s ugy látszott, az erkölcsi és anyagi sikerek uj és teljes harmóniát teremtenek a fiatal ember lelkében.
Zoltán lázas örömmel bontotta fel mindegyik levelét, de amit legjobban keresett bennük, pár szót Lauráról, azt csak egyszer, a legutolsó levélben talált.
"Novemberben leviszem Laurát délre", - irta Dobó.
Ez a hir megremegtette a Zoltán szivét és olyan zavaros, kalandos gondolatok csapongtak fejében, hogy maga is zavarba jött tőlük és álmaiban már látta magát valamelyik csöndes, napsütéses tengerparton sétálni a leány mellett.
Látta magát, amint kis kabátját ráadja a leányra, amint kinyitja a napernyőjét, amint védi a szél ellen és látta a leány feketeruhás karcsu alakját, amint megy előtte a tengerparti homokban s ő megy utána, folyton a nyomában, szaladva, s a lassan lépkedő leányt még sem éri utol soha.
S itt, távol tőle, ebben a számüzetésben, melyről homályos sejtelmei voltak, hogy az egész csak azért történt, hogy elszakitsák őt a reá való emlékezéstől, itt még többet gondolt reá, mint otthon valaha.
Mint egy-egy sápadt árnyék, el-elfutott előtte napközben, mig dolgozott, el a boulevardok nyüzsgő tömegében, a szép nők ezrei között, majd az előkelő szalonok fényes csillárai alatt és a csöndes éjszakák magányában.
Cigarettáját sziva, feltépte az ujság cimszalagját s végigfutott az otthoni hireken .
Először a politikán, majd a müvészet és irodalmon s azután a napi hireken.
És egyszerre csak összefutottak a betük szeme előtt és megnyomta ágya fölött a csengő gombját.
- Gyertyát! - kiáltott izgatottan az inasra, ki épp készült lefeküdni s megjelent az ajtóban.
Az inas arrább tolta a gyertyatartót az éjjeli asztalon.
- Még egyet! - intett Zoltán.
Az inas sietve hozott be a szalonból még egy gyertyatartót és letette a másik mellé.
Zoltán most felült az ágyban s a két gyertya lángja mellett fogta kezébe az ujságot .
Azután kiugrott az ágyból és sápadtan kapta fel ruháit.
- Gyujtson gyertyát a dolgozószobában, - intett az inasnak - és azonnal öltözzön fel , sürgönyt kell feladnia.
És átment a dolgozószobájába, hol a következő sürgönyt fogalmazta meg a páternek:
"Kérem, tudasson azonnal, igaz-e az ujsághir, hogy Dobó hirtelen meghalt?"
Az inas elvitte a sürgönyt és Zoltán ott maradt az iróasztala előtt.
Kis ideig semmi irányban sem birt gondolkodni, bódult érzéketlenséggel ült és hallgatta az iróasztalán álló óra ketyegését.
A kutyája besompolygott utána és lefeküdt előtte az asztal alá, fejét ráhajtva gazdája lábára.
Az inas félóra mulva visszajött, elszámolt a kocsi és sürgöny-kiadással s várta a további parancsot.
- Feküdjék le - mondta Zoltán s ő ott maradt a szobában.
Cigarettára gyujtott és odaült a kályha mellé, mert fázott.
Igy is fázott, mire járkálni kezdett.
Majdnem hajnalig sétált s mikor végre beleszédült, lefeküdt.
A gyertyákat égve hagyta s még mindig, minden határozott irány nélkül, de most már felszabadulva a bódult érzéketlenségtől, futkosott gondolata ide-oda.
Mikor négyet ütött az óra, eloltotta a gyertyákat s egy erélyes mozdulattal megigazította párnáit.
- És most aludjunk! - mondta határozott hangon s a fal felé fordult és elaludt.
Aludt folyton, egyfolytában mindaddig, mig az inasa másnap délelőtt fel nem költötte .
Ott állt az ágy mellett, kezében a válasz-sürgönynyel s az ablakok függönyeit széthuzva, hogy világosság legyen, várta a további parancsot.
Zoltán felbontotta a sürgönyt s azután letette.
Nem volt semmi változás az arcán , csak sápadt volt s aztán felkelt.
Megfürdött, megreggelizett, az inassal előhozatta a menetrendet és tizenegy órakor bement a hivatalába.
Itt az illetékes helyen bejelentette, hogy elutazik, azután visszament haza, kevés ruhanemüt pakkoltatott be s egy órakor a berlini futárvonattal hazautazott Pestre.
Egyedül indult el, inasát sem vitte magával s ilyen teljesen egyedül most utazott először életében.
Amint elhelyezkedett a vonat elsőosztályu fülkéjében, az az érzése volt, mint egy szökevény-diáknak, ki az első percben nem tudja, mit kezdjen szabadságával.
A vasuti kocsit olyan nagynak látta maga körül, mint egy kis szinházat és két szomszédját, kik szemközt ültek, egy német katonatisztet és nagyon szőke, vörös arcu feleségét, nagyon távol látta maga körül.
És egyáltalán, a tárgyaknak, személyeknek és eseményeknek, mindennek valami sajátságosan megnőtt perspektiváját látta.
A vonat ahol végig haladt, a legközelebbi darab földet is mértföldnyi távolságban látta maga előtt és saját gondolataival nem lévén tisztában, élesen nézett a német katonatiszt arcába, ki egy sárgafedelü könyvet olvasott s Zoltánnak ugy tetszett, hogy a saját gondolatait a német katonatiszt arcáról olvassa le.
És kérdezte magában:
- Minek megy ez az ember Budapestre?...
Mi dolga van ott?...
Van-e neki joga azt tenni, amit tenni akar?
Követnek-e el reális gondolkozasu emberek olyan cselekedetet , amit ez akar elkövetni?...
Cselekszik-e ilyet normális ember ?...
S hogy semmi választ nem tudott leolvasni az idegen ember arcáról s hogy zavart gondolatait nem volt képes egy pontban koncentrálni, ideges izgatottság fogta el .
Fejét a kocsi párnájára hajtotta s lehunyta szemét, hogy gondolatait kényszeritse egy fix irányba.
S nem volt képes.
Lehunyt szeme előtt most a katonatiszt feleségének vörös arcát látta, szemüveges szemét és kiváncsi pillantását, amint őt nézegeti.
- Vajjon ez az asszony volt-e valaha fiatal? - gondolta Zoltán - és érték-e nagy fájdalmak?
Vajjon elveszitette-e az anyját, a gyermekét, vagy látott-e a sir felé közeledni egy nagyon drága lényt?...
Azután kinyitotta szemét s a kocsi falára szögezve pillantását, igy gondolkozott:
Vajjon lehet-e tényleg ignorálni a világot s előitéleteit?
Lehet-e azokat a társadalmi törvényeket megvetni, melyeket lelkiismeretünk szerint nem becsülünk ?
Lehetséges-e a teljes izoláltság a világtól, lehetséges-e rajta kivül élni és hol van az a pont, ahol az ember nincs benne a világban?...
Sehonnan se kapott választ s az izgatottsága mind jobban nőtt.
Alig várta, hogy este legyen s minden vacsora nélkül bement a hálókocsiba és lefeküdt.
De nem tudott aludni.
A kalauzt megbizta, hogy vegyen valamelyik állomáson egy könyvet, bárminőt , csak könyv legyen s mikor megkapta, mohón kapott utána.
Felvágta a lapokat, de alig olvasott néhány lapot, már megunta.
Egy Maupassant-regény volt, az előkelő világban játszó szerelmi történet és Zoltán kivágyott ebből a légkörből.
Valami egyszerű paraszttörténetet szeretett volna olvasni, valami erős és igaz muszkakönyvet, melyben az emberek nem csinálnak erényt a büneikből és olyannak mutatják magukat , amilyenek.
Ebben a könyvben pedig senki sem olyan volt, amilyen igazán volt.
Minden porcikájuk hamis, kétszinű, sem nagy szenvedélyre, sem nagy bűnre nem képesek, csak apró érzéki fellobbanásokra és közönséges szaloncsirkefogói stiklikre.
Zoltán kedvetlenül taszitotta el maga elől a könyvet, aztán hanyatt feküdt és azzal az elhatározással, hogy ezerig számol, kimerült idegeivel már ötszáz felé elaludt és kipihenve magát, nyugodtan ébredt fel másnap reggel.
Bécs felé erősen havazott s a hetek óta tartó ködös, nyirkos levegőt egyszerre hideg , tiszta, éles levegő váltotta fel.
Zoltán minden nagyobb állomásnál kiszállt s erős tüdejét teleszivta a tél friss levegőjével.
Hosszu utazóbundájában, zsebretett kézzel járkált a perronokon, de most semmi sem kötötte le figyelmét, nem ugy, mint más utazásaikor.
Most a kocsik havas tetejét nézegette s az egykedvüen baktató vasuti munkásokat és kalauzokat, kik kalapácscsal vagy lámpással kezükben, közönyösen jöttek-mentek körülötte.
Zoltánnak tetszett ez a közöny, ez a semmivel sem való törődömség, ez a csak egy irányban való haladás: a kenyér utja.
- Hogy az ember megértse az életet és embertársait, - gondolta magában, cipője orráról a havat rázva le, - kell, hogy maga is keresztül menjen azokon a problémákon , melyeket csak egyenkint fejthet meg minden ember és csak saját részére.
A bécsi pályaház perronján egy nem várt ismerősével találkozott: Pápayval.
A divatos irónak utazóbundájából ugy áradt ki egy különös parfüm illat, mint valami primadonna ruhájából s a hordár nőies, kacér, fehér utazóbőröndet vitt utána.
Nem lehetett elkerülni a találkozást s azért mosolyogva - és ez az alakoskodás azt a világot juttatta eszébe, melyből az éjszaka kivágyott - nyujtott kezet az irónak , amint ez egy percig élesen fixirozva nézegette.
- Csakugyan te vagy? - kiáltott fel Pápay.
- Haza jössz és honnan?
Csak nem Párizsból?
- Épp onnan, - felelte Zoltán
- Na, ez kedves! - örvendezett Pápay.
- Képzelem, mennyire meg fog örülni egész Budapest, - mosolygott jókedvüen, észre sem véve a Zoltán zavart mosolygását.
- Melyik a kocsid? - kérdezte, megállitva a hordárját s felszálltak a kocsiba.
Pápay ki nem fogyott az örömből.
Levetette a bundáját s megölelte Zoltánt.
- Ennek a kedves találkozásnak igazán örvendek.
Ide s tova egy éve lesz, hogy nem láttunk.
- Hét hónapja, - igazitotta ki Zoltán.
- Hát hogy vagy?
Képzelem, milyen érdekes életet élsz abban az előkelő kozmopolita társaságban.
Hol töltötted a nyarat?
S egy csomó mindenféle kérdezősködése után Pápaynak, most már Zoltán kérdezősködött.
- És most te beszélj az otthonlevőkről.
- Nincs ott semmi érdekes, - felelte Pápay.
- Azaz, várj csak!
Sömjén egy európai konzilium után meg akar nősülni.
- Európai konzilium? - mosolygott Zoltán.
- Mi az?
- Egy olyan orvosi konzilium, amely néhány ezer forintjába került.
Európa minden nemzetének hiresebb tanárja jelen volt, hogy megcáfolják egy goromba berlini specialiternek ama kijelentését: "Csak két okból hagyhatom helyben méltóságodnak házassági szándékát.
Ha megunta az életét, vagy ha gyülöli, akit hitvesévé akar tenni."
- És mi van a Borbély és Visky Margit esküvőjével? - kérdezte Zoltán.
Pápay vállat vont.
- Az ősz elejére volt kitüzve, de elmaradt.
Talán hallottad, hogy a Borbély versenyistállója leégett?
A lovak mind oda vesztek s ő és társa óriási kárt szenvedtek.
- És emiatt késik az esküvőjük?
- Hát mi miatt késnek az esküvők, ha nem a pénz miatt? - mosolygott Pápay gunyosan.
- Sajnálom Margitot, - felelte Zoltán elkomolyodva.
- Én mindkettőjüket sajnálom és féltem valamitől, - mondta Pápay s elővette a cigaretta tárcáját.
- Parancsolsz?
Rágyujtottak s ugy beszélgettek.
- Szép pár ember, folytatta Pápay - s egyformán egyenes karakterek, de Borbély őstipusa a magyar gentrinek.
Három dologhoz ért: a földhöz, a lóhoz és a kártyához.
A föld azonban olyan, mint az elhanyagolt asszony.
Boszuból másnak adja magát.
A ló ?
Ebből nem a legjobban lehet megélni.
Marad a kártya.
De hol van az a szerencse, mely változatlan hűséggel kitart az ember mellett?
A Borbély istenasszonya is kezdi őt faképnél hagyni és én komolyan féltem ezt a két embert.
Zoltán elkomolyodott, mire Pápay más thémát vett elő.
Elmondta, hosszan és részletesen, hogy miért járt Bécsben.
Az uj darabját leforditották németre s a Burgszinház elő akarja adni.
Zoltánnak minden megfeszitett figyelmére szüksége volt, hogy a maga gondolatai mellett követhesse Pápayt is, pedig minél közelebb jöttek Pesthez, annál izgatottabb lett és többé semmi sem érdekelte a Pápay pletykáiból.
Sápadtan nézegette az ablakon keresztül mint esik a hó s valami szomoru bágyadtság , erőtlen megtöröttség vett rajta erőt.
Pápay észrevette az erőltetettséget a Zoltán beszédén s igyekezett nem lenni terhére .
Ujságot vett elő s olvasott.
Pesthez közeledve, Pápay szemlét tartott a podgyásza fölött és felöltözött.
- Képzelem, hogy vár a pátered! - mosolygott Zoltánra.
- Nem tudja, hogy jövök, - felelte Zoltán.
Pápay kiváncsian nézegette.
- Csak nem inkognitóba jösz?
- Körülbelül.
- A pátered sem vár?
- Senki!
- Teringettét! - kacagott Pápay - nem ismerek reád, Zoli!
Párizsból Pestre jönni esetleg egy pásztoróra miatt?!...
Zoltánnak keserü mosolygása elhallgattatta, de egyuttal kiváncsibbá tette.
Kiszálláskor kezet szorítottak.
Zoltán kocsiba ült s elvitette magát egy szállodába .
Itt megmosdott, átöltözött, hozatott fel magának ebédet, azután elhajtatott Dobóékhoz.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE