Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XX. FEJEZET.
MEGVÁLTÁS.
A porosz király éppen hadiszemlét tartott, midőn hírül vitték neki Berlin megszállását.
Egy szót sem szólt, de környezete látta, hogy véresre harapta ajkait , midőn megfordult, hogy visszatérjen sátorába.
Nemsokára Ziethen tábornokért küldött:
- Mit csináljunk? - kérdezte sebesen, midőn a tábornok sátrába lépett.
- Mindenekelőtt meg kell vernünk a franciákat, felség.
Azután a csorbát majd kiköszörüljük! - felelt szokott rövid modorában Ziethen, mire a király arca kissé felderült.
- Úgy van!
Én is ezt gondoltam!
Hadik eddig már bizonyosan elhagyta Berlint, így csak a sereget gyöngítenők.
Amúgy is kevesen vagyunk; Soubise herceg hatvanezer franciával táborozik Lipcse táján, mi pedig csak huszonkétezren vagyunk!
- A többit kipótolja a porosz vitézség, felség! - kiáltott Ziethen villogó szemekkel .
A király kezét nyujtotta neki...
- Tábornok úr!
A sereg induljon Redra és Rossbach felé! - parancsolta azután.
Midőn november 5-én Rossbach alá érkeztek, törzskarával jókedvűen megebédelt, azután pedig egy közeli magaslatra lovagolva a franciák hadállását vette szemügyre.
- Uraim, az ütközet, amit ma nyerünk, a rossbachi csata lesz!
Seydlitz tábornok!
A franciák azokat a halmokat elfeledték megszállani.
Kerülje tehát körül és támadja hátba az ellenséget! - szólott, görbe fogantyús botjával észak felé mutatva.
- Ahá, Moller ezredes ágyúi már a Jánus-halmon!
Seydlitz, a porosz hadsereg legfiatalabb tábornoka, gyors iramban száguldott lefelé .
Megkezdődött az ütközet és a hatvanezer franciát a huszonkétezer porosz két óra alatt úgy tönkreverte, hogy a fényes hadsereg teljesen felbomolva vad futásban keresett menedéket.
A győzelem oroszlánrésze Seydlitzé volt, akit a király ott nyomban altábornaggyá nevezett ki, Ziethent pedig össze-vissza ölelgette.
- A hadiszerencse ismét felénk fordult.
Többé nem eresztem el! - mondta örömittasan , azután újra Seydlitzhez fordult, akinek fiatal arca lőporfüsttől feketén ragyogott a győzelem örömétől.
- Seydlitz, szólj, van-e valami kívánságod?
- Van!
De azt felséged nem teljesítheti!
- Ugyan mi volna az? - kérdezte a király kíváncsian.
- Felség!
A magyar huszárok közt van egy fiatal ezredes, akit vakmerő bátorsága , enyémhez hasonló gyors előmenetele és fiatalsága miatt, «magyar Seydlitznek» neveztek el.
Ez nékem vetélytársam!
Szeretném vele összemérni kardomat!
Ez a hő kívánságom van csak, mert minden egyéb vágyamat királyom kegyei betöltötték.
- No, ez a vágyad nemsokára teljesül!
Mert innen egyenesen Szilézia felé megyünk! - nevetett a király, azután pedig hirtelen elkomolyodott.
- Nagyon rosszul állanak ott a dolgaink.
De hiába, előbb a franciákkal kellett végeznünk.
Lotharingiai Károly megerősített táborában ül.
Ha ki nem tudjuk csalni belőle, Szilézia elveszett ...
Igaz, hogy is hívják a te magyar vetélytársadat?
Melyik hadtestben szolgál?
- Jól megjegyeztem a nevét, hogy rátaláljak.
Az elfogott osztrák tisztek csudákat beszélnek vitézségéről, gyors elhatározásáról és haláltmegvető bátorságáról...
- Eh!
Ne dicshimnuszokat zengj, hanem a nevét mondd meg! - szakította félbe a király türelmetlenül.
- Véghvári Elemérnek hívják és Hadik tábornagy hadtestében szolgál, jelenleg azonban Sziléziában van Nádasdy hadtesténél.
- Véghvári!
Véghvári!
E név olyan ismerősnek hangzik! - mormogta elgondolkozva a király.
Egyszerre azonban homloka elsötétült és szikrázó szemekkel kiáltotta:
- Ez az!
Ő az!
Aki az én derék Schwerinemet Prága alatt legyőzte!
- Ez az ifjú győzte le a vitéz Schwerin tábornagyot!
Istenemre, ez nem maradhat bosszulatlanul!
Ez súlyosbítja a leszámolást! - kiáltott Seydlitz szikrázó szemekkel.
- Tudod mit, fogd el!
A hősöket az ellenségben is tisztelnünk kell!
Szeretnék a szeme közé nézni, - válaszolt szelid mosollyal a király.
- Megteszem, felség!
Már úgyis régen fenem rá a fogamat! - tüzeskedett a fiatal tábornagy.
Ez olyan jó kedvre hangolta a királyt, hogy tovább folytatta a tréfát:
- Kémeink tudósítottak, hogy az ördögök megint Sziléziába hozták azt a fiatal augusztinus barátot, aki valóságos oroszlánokká lelkesíti a katonákat!
Ez a páter Gábrielnek nevezett szerzetes több kárt okozott nekünk akármelyik osztrák hadvezérnél, mert amelyik seregnek az élére áll, ott biztos a győzelem ...
Lotharingiai Károly hálából püspököt csinálhatott volna belőle.
Bár tette volna , akkor kevesebb vesztett ütközetünk lenne...
Lotharingiai Károly ezalatt azt hitte, hogy az egész telet babérjain pihenve, békén töltheti sziléziai táborában.
Elbizakodottságában és önhittségében a Nádasdy által kivívott diadalokat egyedül csak a maga hadvezéri lángeszének tulajdonította .
Dölyfösen nevetett, midőn hírül hozták neki, hogy a porosz király serege élén gyorsított menetben közeledik és már Parchwitznál áll.
Először el se akarta hinni, midőn azonban mégiscsak el kellett hinni, segédtisztjét Nádasdyhoz küldte, ki azonnal díszbe vágta magát.
Öltözködés közben folytatta megkezdett beszélgetését Elemérrel:
- Látod, itt van, amit mondtam.
Akiben csak egy parányi katonai érzék rejtőzik , biztosra vehette, ha a porosz király elkészül a franciákkal, a mi nyakunkra jön.
Nem akarja engedni Sziléziát.
- Úgy van!
Ezt előre lehetett látni! - visszhangozta szórakozottan Elemér.
- Ez még nem volna baj!
Adja isten, hogy rábírhassam a fővezért, hogy ne mozduljunk ki megerősített táborunkból.
Ha állásunkat elhagyjuk, megvernek!
Megvernek bennünket , mondom neked...
Hanem most ne erről beszéljünk, folytassuk a te dolgodat...
Ott hagytuk el úgy-e, hogy kegyes királynőnk, midőn Hadikkal egyetemben titkos kihallgatást kértetek tőle, nagy részvéttel és érdeklődéssel hallgatta családod végzetes történetét.
Királyi szavát adta, hogy mihelyt e nehéz háborús idők elmúlnak , jogaidhoz segít és megbünteti a bűnösöket, akiknek nevét egyelőre elhallgattátok előtte.
Néked pedig megengedte, hogy eddigi nevedet ősi családi neveddel cseréljed fel...
Helyesen cselekedtetek, a rókát nem szabad idő előtt kiugratni a lyukából , nehogy neszt orrontson.
- Ez a hiba, pedig megtörtént, vitéz tábornagyom! - válaszolt Elemér.
- Amint már elmondtam, Tarafás legelőször is Sághvári Ottó fiához, páter Gábrielhez ment és elmondott neki mindent, mire az én Rudolf barátom megtörte fogadalmát és felkereste atyját, akit tizenkét év óta nem látott.
Rettenetes jelenet volt az, és még rettenetesebb szavak röpködtek atya és fiú között...
Szegény Rudolfnak még akkor is elfulladt a szava, egész teste görcsösen reszketett, midőn ezt nékem tudtul adta...
Hogy mit beszéltek, arról nem szólt, de biztosított, hogy atyja meg fog hajolni a végrendelet előtt! - mondotta Elemér szomorúan...
- Szép!
De még majd jobban is meghajlítjuk ő méltóságát, ezt a vén címeres gonosztevőt! - jegyezte meg Nádasdy szárazon.
- Bárhogy dőljön el a harc kockája, a fegyverszünet alatt Bécsbe indulok a kamarás úrhoz...
- Rudolf esdekelve kért, hogy bízzak mindent őreá.
Ő kényszeríteni fogja édesatyját , hogy bűneit jóvátegye, - szólt Elemér gyönge ellenvetéssel.
- Jó, jó!
Én nem is vonom számadásra - ez a te dolgod.
Ha kell segítek, ha nem, hát nem!
Csak azt akarom neki megmondani, hogy fejével és szabadságával felel a te életedért...
Erre akarom figyelmeztetni és ettől el nem állok!
- Szegény Rudolf!
Máris olyan, mint az árnyék.
Leírhatatlanul szenved és önmagát emészti apja bűneiért - sóhajtott Elemér.
- Kár érte! - vágott közbe Nádasdy.
- Olyan apának - ilyen fia!
Ördög és szent !
Valóban csudálatos.
És még azt mondják: «Az alma nem esik messze a fájától.»
No, ez ugyancsak messze esett.
Ha pap nem volna, hát a hősök babérkoszorúját érdemelné homlokára.
De most gyerünk.
A főherceg neheztelni fog, ha megvárakoztatjuk!
- Hát én is menjek? - kérdezte meglepetve Elemér.
- Persze, hogy jössz!
Egy csapatot kérünk a részedre!
Elemér felvillanyozva ugrott fel és ragyogó szemekkel lépdelt a tábornagy oldalán a fővezér sátra felé.
Nádasdy komoran jött ki a főhercegtől.
A makacs, elbizakodott embert nem sikerült meggyőznie.
Másnap az egész sereg ott hagyta bevehetetlennek tartott hadállásait és a boroszlói országúton előre nyomult Leuthen felé, ahol már a porosz előőrsöket lehetett látni.
Leuthen falu körül széles síkság terül el, Károly főherceg ezt választotta csatatérnek és a legmagasabb dombon sátrát felüttette.
Innen Daun tábornagy és több tábornok társaságában ő is a poroszok felé nézegetett.
December ötödikének reggele kemény, csikorgó hideggel köszöntött be.
A főherceg, mint udvarias házigazda, tokajival kínáltatta meg kíséretét, akik ugyancsak haragudtak a tájon ülő ködre, amely eltakarta a poroszokat.
Végre a köd oszladozni kezdett és kivillantak belőle a sötétkék porosz egyenruhák .
Valamennyien távcsöveik után nyultak.
- Lám, lám!
Ott jönnek a poroszok!
A jobbszárny felé!
- Nem, a balszárny felé indulnak!
- Micsoda, hát ez az egész porosz hadsereg?
Ezzel merészkedett a nagy hadvezérnek tartott Frigyes ellenünk jönni?
Hiszen ez azoknak a híres berlini Wachtparádoknak a fele se lehet! - nevetett a harmadik.
- De hát mit akarnak tulajdonképpen.
Lótnak, futnak, mint a nyulak.
Most megint a balszárny ellen jönnek!
- Nem, a jobbszárny ellen! - hápogta egy pohos tábornok, aki akkora náthát kapott a hidegtől, hogy alig tudott szuszogni.
- Uraim, önök mindnyájan tévednek!
A poroszoknak eszük-ágában sincs a támadás, hanem el akarnak vonulni.
Most csak az a kérdés, megtámadjuk-e őket, vagy sem? - szólt közbe Daun fölénnyel.
- Hagyjuk őket békével továbbmenni, katonáink pedig pihenjenek, - mondta Károly főherceg, akit a hideg ellen beszedegetett tokaji nagyon kegyes hangulatba hozott.
A poroszok azonban nem vonultak el, mint Daun hitte, hanem folyvást közeledtek.
De olyanformán, hogy senkisem tudta addig eltalálni, hogy mit akarnak, míg csak egy tiszt megeresztett kantárral elő nem száguldott:
- Luchesi tábornok jelenti fenségednek, hogy a poroszok azonnal megtámadják a jobbszárnyat.
Sürgős segítséget kér! - jelentette lihegve a főhercegnek.
- Az ördögbe, mit jelentsen ez? - kérdezte Dauntól a főherceg.
- Még korán volna!
Még nem vagyunk tisztában az ellenség szándékaival! - felelte ez fontoskodva.
Erre a segédtiszt elugratott, de tüstént nyomon követte egy második.
- Luchesi tábornok azonnali segélyt kér, különben nem felel semmiről.
Az ellenség túlerővel támadt a jobbszárnyra.
- Vezesse hát rögtön a balszárny lovasságát, három ezred kivételével, a jobbszárny segítségére.
A tartalék sereg pedig készüljön, - parancsolta a főherceg.
Daun harciasan eléje ugratott és kérte, hadd vezesse ő a tartaléksereget a jobbszárny támogatására.
Lotharingiai Károly intett, mire a tábornagy elvágtatott tisztjeivel.
Ebben a pillanatban azonban egy új hadsegéd száguldott a dombra.
- Fenség, Nádasdy tábornok erősítést kér!
A poroszok túlnyomó ereje a balszárnyra készül támadni.
A főherceg szögletes vonásai Nádasdy nevének hallatára egyszerre elsötétültek:
- Az nem lehet! - fortyant fel mérgesen.
- Luchesi azt jelenti: a jobb, Nádasdy pedig, hogy a balszárnyat támadják!
Micsoda képtelenség ez?
Az a csekélyszámú ellenség egyszerre két ellenkező ponton nem támadhatja meg mérföldnyi hosszú csatavonalunkat.
A főherceg bosszús kitörése közben egy második hadsegéd vágtatott elő, akit nyomon követett egy harmadik, egy negyedik, sőt ötödik is, és valamennyi gyorsan, erélyesen sürgette az erősítést.
- Pokolba mindenkivel!
Luchesi jelentése a való!
Neki küldtem erősítést...
Nádasdy várakozzék! - ordította mérgesen a főherceg és midőn a hatodik segédtiszt is előszáguldott, egyszerűen hátat fordított neki és meg se hallgatta.
Ekkor már heves ágyútűz dörgött az egész csatavonalakon és a kézifegyverek tüze szakadatlanul ropogott a jobb- és baloldalon, a síkságot pedig nehéz, szürke ködként, sűrű füstgomoly fedte, amelyből csak a rohamra induló csapatok vad rivalgása és a földet rázkódtató bömbölés hangzott ki...
A földig érő füstmennyezetből, ahonnan a legádázabb harcilárma harsogott, most egy lovas bukkant elő...
Nem száguldott, hanem csak úgy repült habtól fehérlő lován a főherceg felé.
Elemér volt.
- Fenség! - kiáltott rövid tisztelgéssel, - Nádasdy tábornagy sürgős erősítést kér!
A lehetetlenséggel kísérli a harcot.
Az egész porosz haderő a balszárnyat támadja.
- Kinek higyjek hát! - fortyant fel a fővezér.
- Luchesi azt üzente, hogy őt támadják.
- Luchesi téved!
Ellene csak cseltámadást intéztek! - kiáltott tűkön állva Elemér.
- Kitől tudja ezt, ezredes úr?
- Nádasdy tábornagy mondja és magam is láttam, fenség!
- Én pedig azt mondom, hogy Nádasdy téved.
Az ön ítéletére pedig mitsem adok, fiatal ember.
Ha Nádasdy vitézül tartja magát, szavaim igazságáról meg fog győződni.
- Fenséged tehát nem küld erősítést? - kérdezte összeszorult szívvel.
- Nem!
A derékhadat nem bontom meg semmi áron! - felelte Lotharingiai Károly fagyosan.
- Akkor legyen fenséged a legrosszabbra is elkészülve!
A főherceg gőgös lenézéssel méregette végig.
- S mi lenne az a legrosszabb, ezredes úr? - kérdezte metsző élességgel.
- Nádasdy már nem soká állhat ellent a húszszoros túlerőnek - és ha visszanyomják , nemcsak a derékhadat, de a jobbszárnyat is magával fogja ragadni, - felelte tiszteletteljes, de határozott hangon.
- Elég!
Ön nagyon bölcs hadvezérnek látszik, fiatal ember.
Ha kardját is olyan jól tudja használni, mint nyelvét, akkor Nádasdynak nincs szüksége erősítésre! - mondta hideg lenézéssel.
Elemér haragvó szívvel száguldott vissza a golyóktól süvöltöző harctéren a szorongatott jobbszárny felé.
- Nos?
A segély! - kérdezte Nádasdy, Elemér csüggedt arcáról nem sok jót olvasva.
- A főherceg nem küld erősítést!
Nádasdy fájdalmasan felkiáltott:
- Akkor veszve vagyunk! - azután haragtól szikrázó szemekkel rázta ökleit.
- Ez égrekiáltó könnyelműség és bűn!
Egy ember konok megátalkodottsága miatt gyalázatos vereséget kell szenvednünk és ezrek meg ezrek lakolnak életükkel... hanem csak legyen vége az ütközetnek.
Elemér fiam, te huszáraid élén szálld meg a schweidnitzi hidat !
Ha a poroszok elfoglalják, el leszünk vágva a visszavonulástól, pedig inkább halál , mint szégyenteljes hadifogság!...
- Nem fogják elfoglalni, vezérem! - felelte Elemér elvágtatva.
Nádasdy pedig kardot rántott és maga állott már csak két ezredre apadt hadteste élére, amely ellen szüntelenül új és új porosz csapatok indultak rohamra...
- Fiaim!
Helyt kell állnunk az utolsó emberig, utolsó csepp vérünkig! - dörögte hatalmas hangján.
De hiába lelkesítette katonáit a hősregék küzdelmeibe illő vitéz példájával, a nagy túlerőnek nem állhattak ellent.
Leuthen felé kellett visszavonulniok.
Hosszú és elkeseredett küzdelem indult meg a falu birtokáért.
Vezérük lelkesítő szavaira a megfogyott hadtest újra felvette a nagy túlerővel a küzdelmet és e makacs ellentállás tán még jóra fordította volna a harc kockáját, ha Frigyes király kimagasló hadvezéri tehetségre valló haditervvel el nem döntötte volna a harcot.
Egyszerre támadt a derékhadra és jobbszárnyra, ugyanakkor Wedell hátban rohanta meg Luchesit.
A nagy hadvezér, Lotharingiai Károly, ezáltal saját, jól kigondolt haditervének csapdájába esett, mert egyik hadtest a másikat söpörte, ragadta magával , úgy hogy végre a nagy osztrák tábor minden ponton eszeveszett futásban szóródott szerteszét a nálánál jóval csekélyebb porosz haderő elől.
Késő éjszaka a futó csapatokból maroknyit sikerült összeszedni.
Nádasdy tábornagy halottsápadt volt.
Elemér karja és homloka vérzett.
- Huszonegyezer fogoly, hatezerötszáz halott!
Luchesi, Ottervolf és Breisack tábornokok elestek!
Szilézia Lotharingiai Károly ügyetlensége miatt ismét porosz kézbe került! - szólott Nádasdy tompa hangon.
A tisztek azt hitték, hogy a fővezér azonnal haditanácsot hív össze, - de a főherceg nem mutatkozott és senkit se eresztett maga elé.
- Így is jó! - horkant fel zord hangon Nádasdy.
- Úgylátszik legokosabb lesz, ha leteszem a kardomat!
- A komoran hallgató Elemér is ezen járatta elméjét.
De e két vitéz kard-letevésére nem került sor, mert Lotharingiai Károly lemondott fővezérségéről és Mária Terézia Daun grófot nevezte ki összes hadainak parancsnokává.
E változással nemcsak észrevehető fordulat állott be a hadviselésben, hanem a porosz király is rövid idő mulva tapasztalni kezdte, hogy a gőgös és tapintatlan főherceg nincs a táborban s ezáltal a hadsereg hangulata lelkesebbé változott.
Kénytelen volt bevallani, hogy Daunban hozzá méltó, fogas ellenfélre talált, aki nem megy bele vakon a kivetett hálóba.
A leutheni diadalt követő kisebb-nagyobb csatározásokkal a háborút elhúzta tavaszig és visszafoglalta Schweidnitz várát.
Ez a tőle elpártoló hadiszerencsének utolsó csalóka mosolygása volt.
Az egyre-másra következő vereségek sorozata jött most.
Schweidnitz bevételén felbuzdulva, szokott gyorsaságával Olmütz ostromához fogott .
Ennek hírére Daun nagy felmentő sereggel közeledett a szorongatott vár felszabadítására, de akárhogy törte a fejét, nem tudta kitalálni, mit akar az osztrák fővezér lassú, óvakodó mozdulataival.
Amire pedig kitalálta, már akkor Daun és Laudon seregei úgy körülhálózták mindenfelől, hogy tábora el volt vágva minden élelmezéstől és összeköttetéstől.
Az ostrom folytatása, illetőleg seregének sorsa csak egy hajszálon függött és ez a mentő hajszál egy háromezer szekérből álló élelmi szállítmánytól függött, melynek tízezer porosz katona kíséretében Neisse felől kellett volna megérkeznie, egy millió tallér zsoldpénzzel és kétezerötszáz szarvasmarhával.
Az osztrák táborban mitsem sejtettek volna erről, ha Tornyallyai Elemér ezredes, aki néha egészen a porosz őrszemekig portyázott, ki nem lesi két iddogáló katona beszélgetését.
Elemér rövid megbeszélés után még ugyanazon éjjel a legnagyobb csendességben Laudonnal elhagyta a tábort.
A sziléziai határszélen fekvő Domstädtel városka mellett olyan szerencsével támadtak az élelmi szállítmányra, hogy Ziethen csak kétszázötven szekeret tudott megmenteni, a többi pedig az egymillió tallérral együtt a vakmerő ellenfél kezébe került.
Pénztől, élelmiszertől megfosztva, Frigyes porosz királynak fel kellett hagynia az ostrommal.
Csehországon keresztül vonult vissza és bár visszavonulása egyike volt hadászati remekléseinek, mégis a legnagyobb veszteségek árán kellett otthagynia Sziléziát, mert Hadik huszáraival folytonosan a sarkában volt.
Nem egyszer maga a király is az elfogatás veszélyében forgott.
Elemér öröme kimondhatatlan volt, midőn tábornagya újra átvette a hadtest vezetését.
- Most megint győzelemről győzelemre lobognak zászlóink! - kiáltott az arcvonal előtt s vele ujjongott lelkesülten a legénység is.
Daun kiadta az indulási parancsot Drezda felé, mert a porosz király nagy gyorsan észak felé fordult, hogy az országába tört oroszokat kikergesse.
Míg Daun Drezdát sikertelenül ostromolta, addig Hadik vakmerő huszárcsellel elfoglalta Sonnenstein várát.
A porosz király közeledtének hírére azonban Drezda felmentésére sietett, egyesülnie kellett Daun seregével, amely sietve Löbau felé vonult vissza és a síkságot szegélyező magaslatokon ütötte fel táborát.
A porosz király, noha tábornokai: Seydlitz, Ziethen és Keith hevesen ellenezték, a síkságon ütött tábort, mire Keith tábornok dacosan vágta a király szemébe:
- No, ha az osztrákok itt meg nem vernek bennünket, kötelet érdemel valamennyi!
Hajnali három óra felé járt az idő, midőn az osztrák seregek a legnagyobb csendben megkezdték a felvonulást.
Hochkirch tornyán négyet ütött az óra, midőn Laudon a pandurokkal megkerülte a poroszokat és felgyujtotta hátuk mögött a falut.
Ez volt a jel Forgáchnak és Hadiknak a támadásra.
Érces csörrenéssel dübörgött egyik ezred a másik után és harsány «Rajta magyar , rajta!» kiáltással csaptak össze a vasasokkal.
Ebben a percben Elemérnek is indulnia kellett.
Az ellenség balszárnyát kibontakozásra kényszerítette, neki kellett őket visszaszorítani.
Fülsüketítő trombita-recsegéstől reszketett a levegő, a gránátosok szuronyerdeje majd itt, majd ott csapott össze a nehéz lovassági szablyákkal, a porosz nehézlovasság pedig a kartácstűznek kitett gyalogságot akarta megingatni.
A porosz király most már maga állt gránátosai élére, de Hadik és Elemér rohamaira mindannyiszor hátrálnia kellett, még pedig olyan gyorsan, hogy a király egyszerre csak megdöbbenve vette észre, hogy a huszárok közé került.
Hadik jobbról, Elemér balról ugrott feléje, hogy elfogják, de e pillanatban Ziethen fergeteg gyanánt zúdult rájuk lovasságával s nagynehezen kivágja és magával ragadja királyát a harc zűrzavarából.
A falu körül folyik azonban a harc legelkeseredettebben.
A poroszok minden áron meg akarják tartani állásukat, Ziethen és Seydlitz már negyedszer fúvatnak rohamra, hogy az osztrák gyalogságot szétszórják és letiporják.
De hiába!
Lelkészük, Gábriel atya ércfalként tartja össze őket s lépésről lépésre nyomulnak elő a harcmezőn.
- A balszárny színleg sietve hátráljon észak felé és csalja maga után a huszárságot , a fedezetlenül maradt gyalogság aztán nem tud ellenállni a három oldalról rátörő lovasságnak!
- Frigyes király parancsát hozzák a segédtisztek... mire nemsokára a balszárny csakugyan hátrálni kezd, Forgách és Hadik pedig tüzesen utána nyomulnak az észak felé húzódó völgykanyarulatba.
E pillanatban újra rohamra recsegnek a trombiták és a porosz nehéz lovasság minden oldalról áradat gyanánt zúdul a gyalogságra.
- Miénk a győzelem!
Ma elfogom a papot! - kiáltja Seydlitz, de ugyanakkor Daun is észreveszi a veszélyt s egyik segédtisztjével megállíttatja az arra robogó Elemért.
- Ott esett el, páter Gábriel!
Szörnyű csapás! - kiáltja a völgykanyarulat felé mutatva és egy percre még az ütközetről is elfeledkezik.
- Tornyallyai ezredes, siessen a gyalogság segítségére, a többi segédtisztek pedig Hadik és Forgách után vágtatnak!
Elemér viharként száguld oda ezredével, ahol barátja elesett s akinek teteme körül ércfalként állnak a katonák.
- A mi lelkészünk!
A mi őrangyalunk elesett! - jajgatnak a katonák.
- Bosszuljátok meg! - dörgi Elemér.
Egetrázó kiáltással mozdul meg mind a három hadoszlop s oroszlánként veti magát a dübörögve közeledő vasasok elé.
- A lelkész!
Agyongázoljátok a lelkészt! - kiáltja Elemér, aki barátja vérző teteme fölött állva, hiába erőlködik, hogy lovára emelje és kiragadja a harc viharából.
E szavak döntötték el az ütközet további sorsát!
A gyalogság mindaddig ércfalként állt ellent a nehéz lovasság rohamának, amíg csak a visszaérkező Hadik és Forgách szét nem robbantotta őket.
A harc így a falu felé húzódott.
Elemér pedig ott maradt barátja mellett a halottakkal és sebesültekkel fedett véres harcmezőn.
Gyöngéden ölébe emelte fejét és vizet csepegtetett halvány homlokára.
Örömkiáltás szakadt ajkáról, mert a haldokló felnyitotta szemeit.
- Ha megmozdítasz, végem van!
Pedig még sok mondani valóm van néked, Elemér.
Az élő nem mondhatta el, de a haldokló megteheti! - suttogta gyönge hangon.
Ahányat szólt , annyi piros vérsugár buggyant ki görcsösen lihegő melléből.
- Takarékoskodnom kell a szavakkal! - lehelte és megtörő tekintetét a lőporfüstös alkonyi égre emelte...
- Elemér, atyám sokat vétett ellened, de bármit tett is, ő mégis atyám volt...
Kíméld végettem... hiszen én igyekeztem mindent jóvátenni, most pedig életemmel váltom meg az övét...
- Rudolf!... barátom! - suttogta Elemér elfúló hangon.
A haldokló viaszfehér ujjaival megragadta Elemér kezét.
- Ami téged illet, azt visszaadja mind... vissza kell adnia! - folytatta mindinkább halkuló hangon.
- A halottakat pedig úgyse lehet feltámasztani.
A halottak nem bosszúállók!
Azok csak megbocsátani tudnak!
Emlékezz vissza Balázs bácsira, Elemér ...
Sírjában gyaláznád meg, örök nyugalmát rabolnád el, ha börtönbe, szégyenpadra hurcolnád a Sághvári nevet...
Ugy-e, nem teszed ezt, Elemér?
Ugy-e, nem teszed?
- Nem teszem, nem!
Éretted megbocsátok neki, Rudolf...
- Ne sírj! - vigasztalta, midőn megérezte a homlokára hulló forró könnyeket, - nekem édes, nekem megváltás a halál!
Magam kerestem a harcmezőn!
Szent hitünk tiltja ugyan , hogy keressük a halált, de a hazáért és szabadságért az ilyen halál is erénnyé válik...
Én is ezért halok meg.
- Az utolsó szóval a búcsuzó lélek suhant ki a hülő ajkakon.
Elemér ráborult s megcsókolta halvány homlokát, hideg ajkait és a lezárt szemeket.
A lenyugvó nap vérvörös, búcsuzó sugarai megvilágították a mennyei békétől átszellemült arcot, ő pedig, mintha megbűvölték volna, nem tudott mozdulni, nem tudta tekintetét levenni róla...
Feje fölött az összelövöldözött fák megperzselt lombjai susogtak titokteljes zizegéssel az esti szélben, a távolban pedig mindenfelé vontatott kürtjelek hangzottak...
Az ellenség visszavonult, a csatazaj elnémult és az alkonyat szép és szent órájának ünnepélyes csendje leereszkedett a tájra...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE