Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Szecskó kiruházkodik
December volt.
Pár nappal előbb leesett az első hó s a szokatlanul keménynek készülő fagyban meg is maradt.
Fehér volt az egész határ s megint havazásra állott.
Egy ember ment az országuton.
Valami csavargóféle.
Didergett, fázott, majd megfagyott kopott, rongyos ruhájában.
Az inge ki-kifehérlett a kabátja cafatai közt.
Mezitláb utazott, felső¬kabát nélkül.
Néha-néha meg-megállott, a lábafejét, egyiket a másik után a térdéhez nyomta, vagy a tenyerében melengette pár pillanatig.
Kékült, sárgult a hidegtől, de azért nem volt rossz kedve.
Egy kis szegényes, házból, ólból s pár akácfából álló tanya felé nézegetett.
Méregette az utat.
Odáig már kibirom, - gondolta, - s lesz csizmám, a gólyási zsidó pedig még a tavasszal nekem igérte a régi bekecsét, innen elmegyek azért is, oszt akkor jöhet a tél.
Ha még olyan kemény lesz is!
Egy negyedóra mulva a tanyába ért.
Már akkorra majdnem megfagyott.
Zárva volt a ház is , az ól is.
- Se a gazda, se az asszony!
Meghaltak ezek, vagy hol vannak? - dörmögte elégedetlenül .
Megkopogtatta botjával az ajtót:
- Gazduram!
Itthon vannak?
Én vagyok, Szecskó!
- Várj hát egy kicsit, hé!
Mindjárt nyitom, - hangzott belülről a gazda szava.
Szecskó várt s hallotta, hogy valaki odabent nyög, sóhajtozik s csoszog, totyog lassu , nehéz járással.
Végre kinyilott az ajtó.
- Siess hé, tedd be magad után az ajtót, mert megcsap a szél! - siettette a gazda Szecskót befelé.
Szecskó gyorsan befordult, bevágta maga után az ajtót s érezte, hogy egy pillanat alatt el-borítja a szoba meleg, nehéz, gőzös levegője.
A gazda ingben, gatyában volt, az asztalnak támaszkodott a kezével, úgy vánszorgott vissza lassan, keservesen az ágyához.
Közben bele-belenyilallott a lábába; olyankor csak eltorzult az arca nagyhirtelen, fölszisszent, megtorpadt s káromkodott egy két rövid szóval.
- Gazduram meg tán beteg? - kérdezte Szecskó.
- Meghültem, vagy mi a nyavalya, oszt egyre csak hasogatózik a lábamban.
Még mozdítani is alig birom, - panaszolta a gazda.
- Akkor hát köszvény lesz az.
- Vagy köszvény, vagy a fajtája.
Hogy azt szaggatná, a keservét, aki először kitalálta!
Fölmászott nagy keserves nyögéssel az ágyra.
- Fordíts már egyet rajtam, hé! - türelmetlenkedett.
Szecskó mellé ment, oldalra fordította, kifelé:
- Az áldóját, így elgyalítja gazduramat? - csudálkozott.
- Még jobban is.
Mert tegnap meg még a paplant se állottam magamon.
Hallgattak.
A gazda tudta, mért jött Szecskó, Szecskó pedig sehogyse tudott belekezdeni a dologba.
Félt, hogy megint csak az igéretnél marad a gazda.
Ahogy hallgattak, ujra eszébe jutott Szecskónak, hogy egyedül van otthon a gazda.
Legalább megkezdhette a szót:
- Hát a nemzetes nagyasszony nincs a tanyán?
- Vásárolni van.
- A városban?
- Ott.
Még reggel bement.
- Akkor hát nem is igen jön ki estig?
- Estére várom.
Megint elhallgattak.
A piszkos, apró ablaküvegen át homályosan verődött a szobába a szo¬mo¬ru téli nappal szürkesége s mintha csak szavukat vette volna.
Végre is a gazda szólalt meg:
- Hát baj is az, ha az ember beteg, az asszony pedig a városban.
- Baj.
Szent igaz, - hagyta rá Szecskó.
- Még az, hogy itt kinlódom!
De a Szárcsát is nekem kellett ellátnom.
- Birta gazduram?
Ilyen betegen?
- Ha muszáj volt!
Megetettem, megitattam...
Csend lett.
Bámultak a levegőbe.
Egyszer azután a gazda csak ránézett Szecskóra:
- Hallod -e hé!
Ki is nézhetnél egy kicsit az ólba.
Reggel óta nem ivott az a szegény jószág.
Meg egy kis töreket is ha vetnél elébe...
Szecskó kiment.
- Azért nem muszáj dulásig! - kiáltotta utána a gazda.
Eltelt egy negyedóra, mire megint visszajött Szecskó.
Fujt egyet, megborzongott s fohászkodott:
- De keményen kezdi a tél!
- Hideg van?
- De hideg ám!
Ezen elszomorodtak.
Különösen Szecskó.
Ki nem ment az eszéből, hányszor becsapta már a gazda s most se sok jót várt tőle.
Az uton bizakodott váltig, de most egyre jobban elbátor-talanodott.
Talán a szoba levegőjében volt valami reménytelenség.
Nagyot sóhajtott.
- Nem is tudom én, hogy lesz a télen!?
- Mi hogy lesz?
- Hát... se csizmám, se meleg ruhám...
A gazda végigmustrálta Szecskót.
- Fázhattál is te eleget, mig kiértél.
Mi?
- Hogyne fáztam volna!
Mezitláb!
A gazda darab ideig nézte a Szecskó nyomoruságosan elgyötört lábát.
Kiméletlen , kárörvendő mosolyra huzódott szét az arca.
- Megszoktad te már azt! - mondta ravaszul, durván.
Szecskó rövid ideig gondolkozott rajta, hogy hogy mondja, amit akar?
- Nem kéne már nekem mezitlábaskodnom, ha csak gazduram megtartaná s szavát.
- Miféle szavamat.
- Tudja!
- Nem tudom én!
- Dehogy nem!
Akibe a tavaszon megegyeztünk.
Hogy a télen győjjek el az ócska csiz¬má¬jáért.
- Az ócska csizmámért?
Mikor még egészen jó?
- Van gazduramnak jobb is.
- Ünnepelni.
De dologba is kell egy.
- Megigérte!
- Meg ám, de csak úgy, ha elnyövöm.
- Hiszen elég rossz már!
- Állja az még!
Szecskónak még rosszabb lett a kedve.
Elkeseredetten legyintett:
- Tudtam!
- Mit tudtál, he?
- Hogy megint csak igérte!
- Igértem?
Uj csizmát csak nem adok!
Vagy elkivánnád?
Gyere érte tavasszal.
Nagyot sóhajtott Szecskó:
- Nem lesz az az enyém soha!
- Mondom!
- Mondta azt már tavaly is, meg azelőtt is.
Éppen negyedik esztendeje, mióta hiteget .
Oszt mindig csak megdolgoztat a jó reménység fejében.
- Ha dolgoztál, ettél is érte! - gőgösködött a gazda.
- Bérért dolgozik ma már az ember, nem ételért!
- Na hiszen!
Az olyan munka, amilyen tőled telik!
- Milyen munka?
Tán meg nem izzadtam belé!?
Oszt mindig csak azért, hogy majd a tiéd lesz a csizma!
A gazda köhögött, krákogott.
Hallgatott Szecskó is.
- Ettél már? - kérdezte nagysokára a gazda nyersen, röviden.
- Reggel.
- Vedd elő hát a ládából a szalonnát, meg a kenyeret, oszt együnk.
Már elmulhatott dél.
- Magam is úgy számítom, - mondta Szecskó.
Ettek.
Csendben, szótlanul.
Végre Szecskónak eszébe jutott valami.
Mindjárt ki is mondta:
- Tavaly óta kutya sincs a tanyán.
- Minek?
Hogy egy szájjal több egyen?
- Elég volna annak a maradék is.
A héjja, meg a csontja...
- Jó az a disznónak is.
A legalább hizik.
- Azért egy kutya csak kellene.
Megszolgálná.
Kutyától nem sajnálnám.
- Nem ám, mert semmid sincs!
Mert koldus vagy!
De nékem van.
Az gyüjt, akinek van.
Egyik garas huzza a másikat.
A kettőből három lesz, háromból tiz, tizből száz.
Oszt milyen nagy dolog az, ha tudja az ember, hogy van a takarékban!
Milyen becsülete van mindenfelé.
Még a városban is!
- Igaz, - mondta Szecskó csendesen, elgondolkozva.
Azután alig szóltak egymáshoz.
Egyre rosszabbul érezték magukat együtt.
Ellenségesen, bizalmatlanul, lopva nézegettek egymásra.
- Ideje, hogy indulj, mert éjszaka lesz rád! - mondta végre a gazda.
Szecskó kinézett az ablakon.
Kelletlenül bámulta az elhagyatott, vigasztalan, fagyos puszta-ságot.
- Hát csak nem adja gazduram a csizmát? - kérdezte.
- Nem adhatom, mondtam.
Kis ideig gondolkozott Szecskó.
- Adja hát ide gazduram erre az egy utra.
Mezitláb csak nem indulhatok megint utnak ilyen fagyban!
Oszt ha enyhül az idő, pár nap mulva visszahozom.
- Hogy adhatnám?
Hátha már hónap magamnak is kell?
- Hiszen fel se tud kelni gazduram!
- Holnapig nagy idő.
Addig még javulhatok.
- Akkor is ott a másik pár csizmája arra a pár napra.
- Oszt tegyem tönkre az ünneplőmet, ugy -e?
- Hát nem adja?
- Nem.
Szecskó kezdett a szemével kutatni a szobában.
Végre a kemence megett felfedezte a két pár csizmát.
A rosszabbikat kézbe vette, mustrálta.
- Ezt sajnálja?
Hiszen folt hátán folt!
- Jó az azért.
Még erősebb.
Szecskó csak nézte a csizmát, azután kezdte a lábára huzni.
- Mit csinálsz, he? - szólt rá a gazda.
- Próbálni csak szabad?
Vagy azt se?
- Mit próbálsz rajta? - békétlenkedett a gazda.
Hanem azért hagyta.
- De jó meleg!
Még széna is van benne! - dicsérte Szecskó.
- Vesd le na! - sürgette a gazda.
- Hát csakugyan nem adja?
- Nem.
Mondtam.
- Kölcsön...
- Vesd le, mondom!
Szecskó nézte az ablakon át elkeseredve, reménytelenül az irgalmatlan téli időt.
Kemény , fenyegető, dacos vonások torzultak az arcára.
Habozott, küzdött, végre nyakasan megszegte a fejét:
- Isten áldja! - mondta a gazdának.
- Pár nap mulva visszahozom a csizmát.
- Kinyitotta az ajtót s utnak indult.
- Hej, te, nem veted le azt a csizmát! - kiáltotta a gazda.
Szecskó mintha nem is hallotta volna.
Csak bevágta maga után az ajtót.
A gazdát egyszerre el-futotta a düh.
A fejébe szökött a vér.
Ordított:
- Jössz vissza, kutya!
Hozod vissza a csizmámat!
Hej, te bitang te!
Tolvaj!
Eltorzult az arca vak indulatában.
- Megállj bitang!
Cudar eb! - kiabálta rekedten.
Nagy kinlódással feltápászkodott .
Egészen elvesztette az eszét.
Odavánszorgott a falhoz a puskájáért s kinyitotta az ablakot.
Szecskó már az ól előtt járt.
Egykedvüen, egyforma lépésekkel ment.
- Jössz vissza!
Lelőlek te!
Kutya!
Szecskó meg se fordult.
A gazda pedig csak a vállához emelte a fegyvert s eldördült a lövés.
Szecskó megingott.
Eldördült a másik lövés is s Szecskó egész hosszában csak végigzuhant a havon tehetetlenül, élettelenül.
A gazda pedig ott állott az ablakban, pár pillanatig Szecskót nézte, azután a puskáját s a ki-elégített düh indulatával morogta:
- Vidd el hát a csizmámat, kutya, ha tudod!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE