Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A tropikus földövek éjjeli- és nappali életéből.
A paradicsomi szépségü Jáva-szigeten, a mely meg van áldva a tropikus égövek minden kincsével és szépségével, de meg is van verve ezeknek minden borzalmaival - Malang királyságnak Sengoro tartományában, öt halászt lepett meg az éjszaka, halászatról visszatérőben, Goudenlequi vad és elhagyatott vidékén.
A partvidéket messze elkerülték, mert a magaslaton egymást keresztező mély tigrisnyomok látszottak.
A félelmes ragadozó éjszakánként innen szokott a tojásrakó teknőczökre leskelődni.
A sápadtan bujkáló hold kisérteties félhomályában csak vérszomjas szemei szikráznak zöldbe világló vérpiros izzással, a mint árnyként a magaslat szélére kuszva, a lomha teknőczökre veti magát.
A táj valaha művelt lehetett, mert a rengetegektől környezett lapály közepén egy régi "gobok" állott.
E gobok rendeltetése itt is ugyanaz, mint nálunk az Alföldön a "látókáké ", amelyek tetejéről a csősz tekinti be koronként az őrizetére bizott kukoricza- és dinnye-földeket, csakhogy itt a megszámlálhatatlan madársereg és kártékony négylábuak elriasztására szolgál.
Az öt testvér felmászott a négy méter magas gobokba, amely négy erős bambusz-törzsre erősitett kunyhócskából állt, s felhuzva maguk után a létrát, lefeküdtek és elcsigázva a fáradságtól, mélyen elaludtak.
Éppen feljött a tele hold, szelid nappali fényt árasztva a vad vidékre, midőn az alvók közvetlen közelben megdörrenő rekedt orditásra riadtak fel .
Letekintve, egy hatalmas tigrist pillantottak meg, mely két lábra ágaskodva , csapdosta és rázta a gobok egyik bambuszoszlopát.
A kunyhóban támadt zörejre a tigris dühe is megkétszereződni látszott és egyik oszloptól a másikhoz ugorva, rázta, döngette talpaival, mindenkép iparkodva kidönteni , mert bárhogy nyujtózkodott és próbálgatta is, ugrásaival nem tudott a gobok tetejére kapaszkodni, miután ennek nem volt semmi kirugó része és pereme , hol megtarthatta volna magát.
Majdnem egy félórai sikertelen próbák után, mialatt a halászok a rémület minden kinjait átszenvedték, dühös orditás között, nagy szökésekkel a közeli rengetegben tünt el.
A kiállott félelem daczára is, elnyomta őket a fáradtságtól az álom, de egyikük őrködni ébren maradt.
Alig aludtak azonban egy félórát, midőn társuk ijedt kiáltása s az ujra felharsanó tigris-orditás riasztotta fel őket.
Az ezüstös holdfényben uszó tájon, mintegy háromszáz lépésnyire, az erdő felől két tigris közelgett futó szökellések között.
A gobokhoz érve pár másodperczig mozdulatlanul álltak, csak szemeik villództak zöldes-sárga fényben s tágult orrlyukaikkal szimatolták a levegőt, majd egyikük halk doromboló morgást hallatva, mire a másik szintén igy felelt, mindegyik egy-egy oszlophoz ugrott s karcsu testükkel felágaskodva, egyesült erővel kezdték rázni, talpaikkal döngetni a gobok oszlopait, hogy az egész alkotmány rengeni kezdett a csapások sulya alatt.
A rémület a halászokat szinte megmerevitette, csak a legidősebb birt annyi bátorsággal, hogy felkapva a halászatnál használt szigonyt, ezzel iparkodott a tigriseket megsebesiteni, melyek taktikát változtatva, iszonyu ugrásokkal iparkodtak a gobok tetejére jutni.
Végre sikerült neki az egyiket gyengén megsebesiteni, mire a két bestia orditva, csörtetve eltávozott.
Daczára, hogy a hosszu ut után nagyon ki voltak merülve, még sem birtak és mertek a félelem miatt elaludni, félve, hogy a tigrisek megujitják a támadást.
Néma félelem és kétségbeesés között, minden zörej és hangra összerezzenve, virrasztottak a gobok gyenge fedele alatt.
Már a hold jó magasan járt s fénye ilyenkor legintenzivebb s a tropikus vidékek éjjeli élete legzajosabb; mégis a tájék oly csendes volt, mintha egyetlen élő lény sem lett volna az erdőségekben és egyik testvér éppen e feletti csodálkozását akarta kifejezni, midőn bátyjuk halotthalványan és az ijedtségtől eltorzult arczczal mutatott az erdő felé, honnan ujra a két tigris közelgett, de egy harmadik, egy rettenetes nagyságu állat kiséretében.
A legnagyobb csendben, de sebes ugrásokkal rohantak a gobok felé s mindegyik egy-egy oszlopnak esve, rázták, döngették egyesült erővel a könnyü alkotmányt, a mely most már inogni, recsegni kezdett.
Az öt testvér a kétségbeesés bátorságával mindent elkövetett, hogy e három rettenetes ostromlót elriaszsza; nagy zajt csaptak, szigonyaikkal döfödtek az ugráló tigrisek felé, de mit sem használt, ezek folyton hevesebben támadtak , fokozódó dühüket mennydörgő orditásokkal jelezve.
Végre az idősb testvérnek sikerült szigonya egy döfésével a legnagyobb tigrisnek egyik szemét kiszurni, mire ez fájdalmában bőszülten orditva, elmenekült és a gobok ingadozása következtében, nagy robajjal leesett a feljáróul szolgáló bambuszlétra és e váratlan robaj a két másik ostromlót is elriasztotta.
A testvérek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, de bátyjuk néma kétségbeeséssel rázta fejét.
Ismerte a tigrisek természetét s tudta, hogy a támadást meg fogják ujitani, mert az uralgó néma csend az erdőkben, a tigriseknek a környéken lételét jelenté és a gobok szilárdsága is annyira meg volt már ingatva, hogy nem fog egy ujabb ostromot kiállhatni.
Lesujtva e felfedezésektől, reszketve huzódtak egymáshoz, s bátyjuk nyakán függő amulétet szorongatták, ennek bűbájos erejében reménykedve; de mindennek daczára a rémület görcse rántotta őket össze villamáramként, mert egy rettenetes orditás egyesült kardala harsant fel és az erdőből négy tigris rohant elő, élükön ama rettenetes nagyságu himmel, amelynek szemét kiszurták, mintha ez vezetné a rohamot.
- Mindegyik - az első támadások szerint megragadott egy-egy oszlopot s oly iszony erővel s oly vehemensül rázták a könnyü alkotmányt, hogy ez recsegve összeomlott...
Leirhatlan rémes jelenet vette most kezdetét.
A vértszomjazó bestiák döngölő orditozása közé a jajkiáltások és halálhörgések egész rém-skálája vegyült ; négy testvért darabokra szaggatva, magukkal hurczoltak a fenevadak és csak egynek, a legöregebbnek sikerült yatagánjával - emberfeletti erőt nyerve a halálfélelem s a határnélküli fájdalomtól és dühtől, melyet négy testvére iszonyu vége ébresztett benne - egy tigrist sziven szurni; de ő is annyira össze-vissza lett marczangolva és hasogatva, hogy éppen csak annyi ereje maradt, hogy a legközelebbi faluig vánszoroghatott, hol ő is belehalt sebeibe.
E megtörtént eseményt, melynek valódiságáért a hires utazó Rosemberg s a hollandi kormány évkönyvei kezeskednek, igazolják még a többi, ehhez hasonló rémes események.
Igy 1866-ban majdnem hasonló módon a singaporei távirda állomását támadta meg egy csapat tigris, de ez esemény lefolyását senki sem beszélhette el, mert az összes személyzetet - 9 férfiut, egy nőt és két gyermeket - szétszaggattak és elhurczoltak.
Egyuttal még mélyebb pillantást is enged vetni ez esemény az állatok szellemi életébe és meggyőzően bizonyitja, hogy az állatvilág egyedei megértik egymást és képesek egymással közölni még az állati élet és szükségletek körén kivül eső fogalmakat is.
* * *
" Az az ember, ki a legválságosabb állapotban sem veszti el lélekjelenlétét , rendesen meg szokott menekülni, még az olyan veszedelmekből is, melyekből a menekülés szinte lehetetlennek látszik" - mondja Raulin, e bátor természetbuvár amerikai utjáról szóló müvében.
" Egy délután - beszéli el - egy csoport vadkacsát láttam elhuzódni a farm felett, hol szállva voltam.
Puskámat kapva tehát, a csónakhoz futottam , tudva, hogy a kacsák a nagy tó mocsaras és nádas részére fognak leereszkedni.
Kisérőmet nem vihettem magammal, mert a csónak kicsi volt, igy egy pár zöld galyat vágva, a csónak elejére tüztem, hogy a kacsák uszó fatörzsnek nézzék, s ezek mögé megvonva magamat, sebesen eveztem a mocsaras és nádas partszegély felé.
Csakugyan a kacsák ott lubiczkoltak s habzsolták a vadrizs piros magvait.
Közéjük lőve, néhány felfordult a vizen, a másik csővel pedig a felrepült seregből kaptam le hármat, melyek a kákás és süppedékes partra estek a nád közé.
Kutya nélkül lévén, gyorsan a partra ugrottam, nehogy a kacsák elrejtőzhessenek a növényzet közé s arra felé gázoltam a süppedékes ingoványban, merre a kacsákat leesni láttam.
Csakugyan egy kissé emelkedettebb helyen mindkettőt megtaláltam s éppen fel akartam venni őket, midőn a káka közül egy jókora kigyófej vágódott elém s egyik kacsát szárnyánál fogva megragadva, ki akarta kezemből rántani.
Az első perczben kissé megdöbbentem, de azután nem sokat fontolgatva, - mivel sem puskám, sem egyéb ütőeszköz nem volt kezemnél - öklömmel ütöttem egy nagyot a kigyó fejére - ugy, hogy rögtön visszakapta magát.
Még a harmadik kacsát is meg akartam keresni s átugorva egy pár semlyékes helyet, jobbra fordultam, midőn a kigyó ujra, mint a nyil, a kezemben lóbált kacsákra vetette magát s majd kirántotta őket a kezemből.
Én azonban gyorsan visszakapva tőle, a rántás következtében feje s nyaka lábaim elé siklott , mire gyorsan a fejére hágtam, de a talaj oly lágy és maszatos volt, hogy könnyü szerrel kapta ki magát lábam alól s magasra ágaskodva, dühösen sziszegni kezdett s felém-felém vágott fejével.
Ez már boszantani kezdett; félni nem féltem, mert láttam, hogy méregtelen kigyóval van dolgom s a csónakhoz akartam menni, hogy puskámmal szétlocscsantsam az erőszakos hüllő fejét, de alig léptem kettőt, hármat , midőn oly fájdalmas és erős ütést éreztem lábszáramon, hogy majd lerogytam ; mintha egy vastag hajókötéllel ütöttek volna czombon s mielőtt ez ütés okát láthattam volna, máris oly erős szoritást éreztem, hogy lábam erősen zsibbadni kezdett.
Ujra a kigyó volt, amely farkával lábszáramra csapódva, arra reá is tekerődzött s azt támaszul használva, egészen körül akart gyürüzni .
Elhajitva a kacsákat, öklömmel nehányszor teljes erőmből a kigyó farkára ütöttem, de nem használt semmit; majd jobbik szabad lábammal akartam lerugdalni ez eleven bilincset.
De mintha csak ruganyos kautschuk-abroncsot rugdaltam volna!
Ha engedett is egy kicsit, mindjárt ujra visszarugódott!
Most láttam csak, mily veszedelmesen elszámitottam magamat, mert nem látva a kigyó nagyságát, azt hittem, hogy egy 4-5 lábnyi közönséges mocsári siklóval van dolgom, pedig hát ellenségem egy jó tiz lábnyi hosszu, karomnál jóval vastagabb fekete kigyó volt, amely támadó, dühös természete és villámszerü gyorsaságáról ismeretes, ereje pedig szintén egyike a legfélelmesebbeknek - de azért még sem féltem, mert erős embernek tartottam magamat s a krajczárt is össze tudtam hajlitani ujjaim között - igy könnyen hittem végezni ellenségemmel.
A mit eddig elmondtam, az alig pár másodpercz alatt történt.
A kigyónak csak egy hajlásra volt szüksége, hogy fejét egyenlő magasságba emelje az enyémmel!
Meg akartam nyakát vagy fejét ragadni, hogy egy roppantással összezuzzam vagy megfojtsam, de mindig kisiklott ujjaim közül.
Mintha csak egy kaucsuk darabot szoritottam volna, mely a nyomás alatt nyulott, engedett s e mellett oly pokoli ügyesen tudta magát ide-oda lóbálni, hogy mindig csak a levegőt markoltam, s bár egy-egy pillanatig egész mozdulatlanul nézett reám hideg, merev s dermesztő tekintetével, csak hasadt nyelvét öltögette villámgyorsan ki-be s a másik pillanatban hirtelen hónom alá vágódva körülcsavart s ujra mereven szemeim közé nézett.
Összeszoritott ökleimmel egész záporát zuditottam az ütéseknek a kigyó fejére, melyeknek mindegyike elég lett volna, hogy egy két-három éves bikát megöljön, de ütéseimnek nem volt sulya, és csak magamat fárasztám ki velök , mert a sima fej mindig elperdült öklöm alól és ha néha találta is, inkább csak surolta.
Ilyenkor a kigyó dühösen sziszegett s ugy-ugy mellbe vágott fejével, hogy még a hátam közepén is szuró fájdalmakat éreztem.
Ellentállásom mit sem használt s a kigyó mindig kileste a legjobb alkalmat , hogy egy villámgyors vágódással ujra körül gyürüzzön.
Farka már jobb csipőmön volt, középteste pedig kétszeresen derekam és gyomrom köré volt tekerődzve.
Apránkint éles, szuró fájdalmat kezdtem érezni a lágy részekben, mig bordáim oly iszonyu nyomást állottak ki, hogy azt hittem beszakadnak.
Végre el tudtam kapni a kigyó nyakát.
Hörgő diadalorditással szoritám minden erőmből, éreztem, amint ujjaim benyomulnak testébe, de nem vettem észre semmi lankadást.
Kimondhatatlan ruganyosság van e hüllők testében, mert erős szoritásom daczára, éreztem, mint csuszik kifelé s az undornak s fájdalomnak rémült kiáltásával kellett elbocsátanom, mert hegyes, horgas fogaival ajkaimba harapott s fejét számba akarta furni.
Őrült dühömben szét akartam szakitani és kétfelé törni.
Hiába iparkodtam, olyan volt, mint a gummikötél, engedett, nyulott, de nem törött.
A nyomás gyomrom és mellemen kezdett kiállhatatlanul fájdalmas lenni.
Most már komolyan megrémültem, hogy e kigyó erősebb, mint én, és meg fog fojtani.
Le akartam testemről fejteni.
Megfeszitett erővel csavartam visszafelé.
De nem birtam addig hátratolni fejét, hogy másik kezemmel is elérhessem s igy visszacsavarhattam volna!
Talán e félelmes dög észrevehette szándékomat , mert engedte magát balkezemmel hátratolatni, de mikor már ugy hátam közepe tájáig toltam, egy rántással kivágta magát kezemből s oly messze nyujtá el nyakát és fejét, hogy kezeimmel el nem érhetém és egyuttal egy le nem irható gyors vágással, nyitott lihegő számon át be akart surranni s oly erővel vágódott fejével ajkaim és fogaimhoz, hogy agyvelőm megrendült bele.
Egy kétségbeesett erőfeszitéssel ujra meg tudtam nyakát ragadni, de félelemmel érezém, hogy lankadni kezdek s erőm fogyni kezd!
Elkeseredett düh és fájdalom fogott el, hogy engem, a csodált erejü embert, egy nyomorult fekete kigyó öl meg!
Pedig megöl, érzém, mert lélekzetem akadozott, fejem és füleim zugtak az odatódult vértől s halántékom, mintha egy zuhogó pöröly lett volna, ugy lüktetett s már ide-oda tántorogtam a rettentő nyomás alatt érzett velőthasogató mell- s gyomorfájdalmaktól és kezeim dagadni, ujjaim pedig merevedni kezdtek.
Végkétségbeesésemben még segélyért is kiáltoztam , pedig tudtam, hogy senki sem hallhatja meg!
A kigyó is, feldühitve a sok ütés és nyomás folytán, gyorsan akart végezni velem, mert szemei szikrázni, égni kezdtek, torkát egész szélességében feltátva sziszegett folytonosan.
Nagyokat rángatódzva - mi szinte meg-meglóditott - rettentően erőlködött, hogy szoritását fokozza: teste elnyult, szinte átlátszó lett - nagyon ki lehetett éhezve, mert gyomra egész üres volt - s minden rángására ugy éreztem, mint egy aczélprésnek rettentően szoritó nyomását.
Lélekzetem már hörgött, sipolt, agyam a rettentő nyomástól odatódult vértől szétpattanni készült, szemeim előtt összefolyt már minden , majd haragos vértengert, majd zöldes-szürke homályt, czikázó karikákkal láttam hullámzani szemeim előtt, füleim csengtek s a halálos hideg borzongatott.
Karom, amelylyel a kigyó nyakát fogtam, reszketni, ingadozni kezdett!
Már-már öntudatom is el készült hagyni s az élet és halál utolsó csatáját vivta bennem, midőn az életfentartási ösztön szikrája még egyszer fellobbant.
Elbocsátám a kigyó nyakát, amely már ekkor három lábnyira nőtt fejem fölött , ugy, hogy kényelmesen megtehette a harmadik csavarintást is nyakam köré - és mellényzsebemhez nyultam.
A zseb nyilása le volt szoritva a kigyó dereka által.
A halálos vergődés galvanikus rángásaival igyekeztem a zseb szövetét szétszaggatni.
Sikerült!
A kés... közönséges kenyérvágó késem... kezembe jutott.
Lázasan, remegve nyitám ki, meredt, reszkető ujjaimmal, mialatt a kigyó másodszor is átfogta nyakamat, hogy szoritása teljes erejü legyen... s az irtózat undorával érzém hideg, sima fejét állam alatt átcsuszamlani.
Ő is el volt már fáradva... ez volt szerencsém!
Megtapogattam, hol van az a rettentő eleven öv derekamon , azután egy vágást tettem az éles pengével és a kigyó két darabban hullott le testemről, rettentően vonagló vergődések között.
Lankadtan, valóságos önkivületben támolyogtam a csónakig s ott eszméletlenül rogytam össze.
A farmban tértem csak magamhoz, mert kisérőm aggódva hosszu kimaradásomon, utánam jött s haza vitt.
Két hóig feküdtem, s ama rettentő küzdelemnek utóhatásait még máig is érzem a koronkénti szuró mell- és oldalnyilallásokban s azóta még a borszeszbe eltett kigyók láttára is ideges borzadály és irtózat fog el."
" Egy másik kalandom - beszéli Raulin - egy árviztől elöntött őserdőben történt.
Az éjszakai áradás minket is a fákra kényszeritett s napfelkeltével félelmes jelenet tárult szemeink elé.
A mellettünk lévő százados ceibafa óriási ágain egy pár jaguár orditott félelemtől borzolt szőrrel, nyávogó bőgésekkel, alább pedig egy óriási nagy boa-kigyó gyürüzte magát feljebb-feljebb a vész elől.
Lenn a zavaros hullámokban uszó szarvasok, őzek koronás fejei mozogtak és megszámlálhatatlan serege a majmoknak, emlősöknek és madaraknak lepte el a fákat, de egyik sem bántotta a másikat, mert a veszély közös rémülete feledteté velük a vadságot és vérszomjat."
A mi a száraz földön a tigris a négylábuak között, az a déli tengerekben a czápa.
Bátran a "tengerek tigrisének" lehet nevezni a vizek e rettentő Leviathánját, mert vérszomja, kielégithetlen falánksága a melegvérü állatok husa, kiváltkép az emberé után, valamint gyorsasága, ravasz szivóssága a préda megejtésében a tengerek és öblök rémévé teszik minden élő előtt.
Kolosszális nagyságuak vannak, 4-6 ölesek, sőt nagyobbak, 20-30, sőt 40 mázsa sulylyal, 300-400 borotvaéles foggal, terjedelmes állkapcsaikban, melyeknek leirhatatlan izomereje, tenyérnél jóval vastagabb keményfa deszkát egy roppantással pozdorjává zúz, az embert pedig derékban ugy metszi ketté , mintha taglóval szelnék keresztül.
Vannak, melyek egy-egy lovat, tehenet képesek elnyelni, a csónakból, dereglyékről, sőt még a hajókról is, 2-3 ölre felszökve a vizből, leütik a hajósokat.
Menekülni előlük majdnem a lehetetlenséggel határos - mert, mint a madár a levegőben, ez oly gyorsan rohan a vizben s veti magát egy-egy lökéssel előre.
Látása és szaglása rendkivül éles, 3-6 tengeri mértföldről is megérzi a vizben a prédát.
Ha egy-egy öböl, vagy tengerszorosban prédára tett szert, szüntelen a körül kóvályog s a viz szinével egybeolvadó kékes szürke szine miatt csak akkor vehető észre e rengeteg szörny, mikor már késő, mikor már hanyatt fordulva , látott torokkal veti magát áldozatára.
A déli szigettenger egyik kis halászfalujában két jóbarát ugyanegy leányba szeretett.
Pedro volt a szerencsésebb; ez viszont szerelemre talált, mig Juant a leány elutasitotta.
A szülők azonban leányukat a gazdag Juanhoz akarták erőtetni s igy a szerelmesek csak titokban, az éj sötét leple alatt találkozhattak a tengerparton, ahol Pedro minden éjjel - csak a ¾ mértföldnyi tengerszorost csónakán átevezve - tudott megjelenni.
De a féltékenység szeme éles!
Juan e találkozásokat is felfedezte s rávette a leány szüleit, hogy leányukat küldjék egy időre egyik távollakó rokonukhoz.
A lányka elutazása előtt tudósitotta Pedrot, hogy jelenjen meg a légyotton és ez a szokott időben sajkájába is akart szállani, hogy átevezzen Manoelitához, de csónakja eltünt.
Kétségbeesetten keresett csónakot a parton, de nem talált, elhatározta tehát, hogy uszva teszi meg ez utat a tengerszoroson át.
A hold a fellegek mögé huzódott, minden a legmélyebb sötétségbe burkolódzott , s még a tengert is csak sajátságos hideg fémes csillogása s erős moraja árulta el, mert közeledvén a dagály, erős hullámokat vetett s szinte forrott a széles szorosban.
Pedro a legjobb és legkitartóbb uszó hirében állott, s bátran veté magát a hullámokba, észre sem véve, hogy a parti sziklák közül egy kisded csónak siklik lopva a hullámhegyek közé, felhasználva azok völgyeit, hogy elfedjék a szem elől.
Lassankint a tenger nagyrésze, a csendesebb helyeken, távol partoktól világosodni kezdett.
Először tejfehér villódzás kezdett mélyéből felderengeni, majd pedig gyenge kékes-zöld, de folyton erősbülő világitó derengés kezdte a vizek tömegét átsugárzani, melyből széles tüzszalagokként villogtak elő a hosszu tüzvörös-világu salpák és pyrosomák, mintha száz és száz világló eleven parázsszem ülne egy-egy közös szalag, gömb, csillag , kereszt és cikk-cakk alakban és ezek a piros tüzszemek villámgyorsan keringtek, czikáztak, gomolyogtak, a sugárállatok villózásától amugy is kékes zöld fényben uszó vizben.
Végre az egész tenger nagy része átlátszó és világos volt, majdnem fenékig lehetett látni, mintha csak világló olvadt foszfor-tömeg volna.
Pedro ebben a tündéri világitásban sötét árnyként uszott s nem vette észre , hogy a mélységből egy rettenetes tömeg, egy apocalypticus szörny közeledik iszonyu lökésekkel.
Amerre egy-egy lökése vitte, ijedt czikázással zavarodtak össze és aludtak ki a tenger lámpáskái.
De e Leviathánnak nem is volt szüksége a világitásra!
Világitott az ő ötöles teste eléggé, mert amerre uszott, megvilágitotta a hullámokat, rettenetes torka, feje és szemei körül a testéből elővillódzó, fehér fényü derengés.
E szörnyeteg hideg, mozdulatlan, de prédaéhes szemei állandóan az uszó férfi alakjára voltak szegezve, s öt-nyolcz öles lökésekkel hasitotta a hullámokat rézsut szállva a mélyből felfelé.
A rémület rettentő kiáltása tört ki az uszó melléből, midőn megpillantotta a villódzó szörnynek felé sikamló alakját.
E kiáltás messze elrengett a tenger visszhangos tükrén, azután kétségbeesett erőlködéssel iparkodott minden erejét összeszedve, menekülni.
E helyen a tenger - legmélyebb lévén, noha telve volt sziklapadokkal - mégis egy csendes tavat képezett, mig a sziklapadokon tul a dagály hullámozva zajlott - se csendes tó fenékig át volt világitva a tenger habarczaitól , ugy, hogy mintegy olvadt világosságban, valami tündéri aetherben látszott uszni a menekülő.
Az üldöző szörny óriási teste is belesiklott az átlátszó világosságba.
Itt lehetett egész borzasztó teljében látni rémületes alakját.
Rettentő szája , amelybe egy üsző kényelmesen eltünhetett, alul-felül négysoros fogakkal volt felfegyverezve.
Itt kezdődött meg a kétségbeesett küzdelem az életért!
A czápa tátott torokkal, mint a kilőtt golyó egész a felszinig emelkedve - rohant, hanyatt fordulva s torkát kitátva Pedro felé, ez azonban lábait összecsapva s kezeit testéhez szoritva, mint egy ólomdarab sülyedt a mélybe , ez által kerülve ki a veszedelmes rohamot, azután gyorsan a felszinre rugta magát, hogy mire ellensége a mélyből előkerül, ismételhesse ezen borzalmas játékot.
A felszinre kerülve ujra kétségbeesetten kiáltott segélyért.
A szörnyeteg ujra nekirohant, hogy csak ugy pezsgett, sustorgott rohamától a csendes viztükör, de Pedro oldalt lökve magát, orra előtt merült le a mélybe.
Igy folyt e rettenetes hajsza mind gyorsabban, mind sebesebben, mert a sikertelen támadásokon felbőszülve, a czápa mozdulatai is villámgyorsakká , dühösekké lettek, majd iszonyu farkával akarta a mélybe vagy a levegőbe vágni, egész hullámhegyeket támasztva.
Valahányszor Pedro felbukott , mindannyiszor rémületesebben, szivrepesztőbben hangzottak rémület- és segélykiáltásai s már-már fáradni, lankadni kezdett e rettenetes küzdelemben s mozdulatai szabálytalanokká, erőtlenekké lettek s egy izben már csak alig kerülhette ki a czápa torkát, mert már nem is a saját ereje, de a rohanó czápa által okozott forgatag buktatta a mélybe a támadó orra elől.
E pillanatban a csendes viztükröt köritő zajgó hullámtorlaton egy csónak jelent meg s ott tánczolt dióhéjként a hullámöv tajtékkoronáján.
Pedro utolsó erejével sikoltott fel:
- "A szent szüzre! segits, Juan !" s a csónak felé kezdett uszni ereje éledten a reménységtől és a csónakba akart kapaszkodni.
A csónakban ülő szemei felszikráztak, s ajkain rejtélyes, kielégitett mosoly röppent végig s egy gyors kutató pillantást vetve az átlátszó mélységbe , evezőjével egy gyors mozdulatot tett, amitől a csónak tova siklott, mintha csak egy hullámcsapás kapta volna el onnan, a fáradt Pedrot pedig a hullámverés ujra a csendes viztükör közepébe lóditá vissza, amelynek mélyéből a czápa, mint a fenékről a buborék, most gyorsan és egyenes irányban emelkedett felfelé.
A halálfélelem Pedronak összes erejét még egyszer fellobbantá s egyetlenegy tempóval, amely az emberi tehetséget majdan tulhaladá, lökte magát a hullámtorlat tetején ujra megjelenő csónakig s görcsösen fogódzott annak párkányába, de ugyane pillanatban egy iszonyu tömeg csapta kétfelé a hullámokat s a csónakot egy erőszakos rántás recsegteté meg s majdnem felboritá, s két, nem emberien hangzó hörgő jajkiáltás hangzott végig az Oceán visszhangos hullámsikján s a vadul maga elé meredő Juanra hátraszegezett fejjel két halálban megtörő üveges szem bámult, a hullámok pedig köröskörül vérfényben piroslottak.
Gyorsan emelé be Juan a még mindig görcsösen a csónak párkányába kapaszkodó Pedrot!
De csak Pedro testének felső része volt ez!
Mert alsó testrésze a mellközéptől egyetlen egy harapással - mintha csak bonczkéssel választották volna el - volt elharapva s e csonka testtömbből patakzott a vér, pirosra festve a világló, átlátszó tengert.
Juan terve tehát sikerült.
Észrevéve a szorosban a czápát, ennek falánkságára alapitva tervét, lopta el Pedro csónakát, hogy ez uszva menjen át a tengerszoroson!
Megszabadult tehát vetélytársától, minden gyanu, minden vád nélkül.
De iparkodott is sebes evezőcsapásokkal menekülni e helyről, ki, a dagadozó, sötét tengerre, mert a telhetetlen szörnyeteg prédaéhesen emelkedni kezdett ujra a mélyből, hogy a csónakot üzőbe vegye, mert rengeteg gyomrának Pedro háromnegyedrésze még csak meg sem kotytyant.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE