Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
20. §. MELYBEN, TÖBBEK KÖZT, EGY HASONLAT LESZ A KANNÁRÓL ÉS AZ ÖNTÖZŐRÓZSÁRÓL
...Hajnal, piszkos hajnal!
Újvárosi hajnal!
Hogy ültették föl a temetőfalra a tökrészeg kárpitost lármás barátai!
És hol-mindenhol nem hempergett a szegény Partos bíró!
Oly barátságtalan szürke hajnal volt ez, és egy aszfalt volt az ég is, nedves aszfalt a föld, mikor Kerbolt tanácsos hazamenekült .
Szegény, alélt, éjjeli lények fordultak haza a sárban, undok, barna generálszaftjában a kemény városnak.
És villanyosok, az első villanyosok , munkásvonatok, gyűrött, fekete emberek zsúfolt tartányai, zúgtak , sivítottak, sebten, szigorúan.
Még így vasárnap is; noha valami különbséget már lehetett érezni.
Nótákat vert ki csengőjén a hajnali kalauz.
Haj ! csobbant, loccsant a barna tócsa a friss kerekek alatt, mint habverőtől a csokoládéhab.
Kerbolt sietett, borzongott, a ruhájához dörzsölte magát : különösen ernyedtnek érezte tagjait, a szájában összement a nyál.
Nem volt hideg, és mégis hideg volt.
Rideg, léha, bágyadt érzés a levegőben: a házak ásítottak, az utca nyújtózkodott, az akácok dideregtek.
Mintha nemcsak az ember, hanem az egész város is: a kövek, a fák, álmatlanul töltötték volna ezt a szennyes éjét.
Kerbolt kimerült volt, zsibbadt, émelygett: és izmai megereszkedtek.
Pedig hányszor vigilált át egész éjszakákat, frissen, vígan!
Hány szürke, pisla hajnalon bolygott ebével boldogan a küküllei buksi dombok között!
Leste , mikor köt túl piros pántlikát a fehér havas.
Ugrált az eb, és az ő lelke is , hű, együgyű férfilelke ugrált a drága föld nyájas puháján...
Az emberek lelkükön viszik múltjukat, mint holt kincsek zsákját, melynek csak nehezét érzik és nyomását.
Tutult, tutult valami nagy-nagy gyár.
Az utcák mögött oszlott-foszlott valahol a piros pántlika.
Kéjelmetlen, a szürke égen, mint tűz a hamuban.
A hamu megfojtja.
Kerbolt ernyedve hágott át a kertjén.
A sűrű levelek zölden, haragosan rázták vizüket.
Kis, csúszós tenyerükön lébe gurult a fekete korom.
Lepörgött : piszkos gyöngy.
Boldogan, lihegve szítták a fák a megtisztult leget.
Sárgán, hidegen terjedt, csurongott a kora nap aranya a lombok mögött.
Reggel volt.
És mint idült seb a reggel testén, szégyenkező emléke az éjnek - mily szegényes fény most! -, égett a nagy villany a kerti ház üvegtáblái mögött .
A bőrdíványon, alva vagy ájultan, hevert még a szép nő, a nagy reggelben , mint egy csipkerózsa, és messzire látott az üveges fényben.
Kerbolt lábhegyen nyitott oda hozzá, megérezte, hogy sírt, nem költötte föl, nagy , heverő vadászkabátjával gyöngéden betakarta édes asszonyát.
Aztán egy magas széket állított elébe, leborítva medvebőrével, ellenzőnek, hogy az ébredő nap gyenge arcára ne süssön.
Hosszan, némán nézte a szép alvót, hogy elsimultak a vonásai, fehéren , tisztán, mint egy gyermeké.
A rigók, a feketerigók, szemtelen reggeli rikkancsok, visongtak.
Kerbolt tanácsos kivitt egy karosszéket a kertjébe, közel, ahonnan látta Ilonát az üvegen át, kivitt egy pipát a pipatóriumból.
Istenem! most úgy képzelhetné, ahogy álmodta, magát: boldog családúrnak, magyar úrnak , egyszerű gazdának.
Most az övé Ilona, mert látja, édes, gyermek asszonya , övé, míg ő őrizi álmait.
Övé, mert nincs ébren: míg nem szól, övé.
Szegény , szegény gyermek!
Kerbolt örökké szeretett volna ülni így, a hajnali napban, alvó asszonya mellett.
Úgy érezte, hogy a régi megint, a régi szív: a magyar bíró, a német erdész fia.
Hova lett a piszkos éjjel, a piszkos emlékek?
Nem volt lelkéhez való, nem vette lelkébe: alig emlékezett rá.
Talán nem is volt igaz, talán álom az egész.
Talán egész Újváros álom körülötte: egész Újvárost nem vette lelkébe .
Újváros, élete, kötelessége annyi éven át: nem lett övé soha, nem ment a lelkébe.
Ilyenkor... mintha nem is volna...
Ez az asszony, ez a kert, ez a karosszék, ez a pipa: ez volna egyedül!
Csak a nagy, rossz álom körülötte bele ne csöngetne villanyával, bele ne fúna kürtőivel az ő szép, csöndes nyugodalmába itt!
Egyszerre édes, érzékeny lanyhaságot érzett.
A fáradtság elült , elcsöndesedett benne, mint a méregre ivott tej.
Sírni szeretett volna, és jó volt a pipa, hogy ne sírjon.
A híres, vas Kerbolt...
Máskor kemény volt, még önmagával is gőgös és rideg.
De most, ezen a bágyadt reggelen, amint lassan-lassan melegítette át lelkét a nap, s a fáradtság elvette testének, lelkének erejét, megtörték a szokatlan izgalmak, ezer szégyen alázta, és büszkesége szétmállott, mint lakatok a tűzben: szíve melegen áradt ki ezer fájdalmasan olvadt zára alól, jóleső szemérmetlenséggel, nem rejtőzve önmaga előtt, érzések forró patakja, ércek lávája, édesen, mint a vér, mint a könny.
Férfiú volt, mély és forró szívű , tele jósággal, szeretettel a világ iránt.
Nem, nem tudott, nem akart alább szállni az önbecsülésben.
Szerencsétlen volt, de nem hányhatott magának semmit a szemére.
És tudta, hogy sohasem viselné el, hogy szemére hányhasson valamit magának!
Ha gyalázat éri , távozni fog inkább büszkén, fölemelt fővel, elmegy, kész elmenni bármikor , nincsen oka félni semmitől...
Fájt neki, hogy boldogtalanná tette, akiket szeretett: de tudta, hogy sok titkos jótett is marad utána, és megnyugtatta , hogy távozásával nem okoz fájdalmat senkinek.
Egyelőre itt ült, a napos reggelben nyugodtan, mintha öröktől fogva itt ült volna.
S mintha a boldogságot akarná rekonstruálni, boldogtalansága s nyugtalanságai közepén, s magába szuggerálni, még egyszer, szerényen , utoljára.
Mintha valaki mosolyogna, erővel mosolyogna, hogy érezze, milyen az öröm.
Ilona itt van, idejött az éjjel, őt kereste a kerti házában, őhozzá menekült !
Milyen jó volna itt ülni örökké, mellette, álma mellett, a szép, sűrű , reggeli lombok alatt!
Itt, ezen a helyen, régi kedves terve volt, itt akart méhest csinálni .
Újvárosban méhest: micsoda sziget lenne ez!
Itt zsonganának szerte a derék , arany bogarak, mézzel és zenével és édes munkával.
Be-becsapnának, mikor nyitva volna az üvegtábla, körülmuzsikálnák dolgozószobáját: s aztán ki megint a virágokra, haza a szalmapalotába.
Csináltatna egy üvegkast is, hogy lássa az életüket belül, megfigyelje.
Nem, nem bántaná szegényeket!
Nézné , amint elcsapongnak a virágokon, az ezer és ezer piroson , sisakvirágokon...
Egy kis katicabogár mászott végig a kezén, gyengén cirógatva, alázatos kis kliens, jött kezet csókolni.
Kerbolt annyi jóakarattal nézte a szegény, apró bogarat!
Harangszó, vonatfütty, gyárkémény szólt egyszerre.
A nap meleg volt már és magas.
A lombok fölszáradtak, hirtelen, mint gyermekek könnye.
Zsemlye Vince megjelent a kertben, a kertész.
Lassan csavarta rá az öntözőrózsát a kannára.
A rózsa gyengéd permetekben szórta a cseppeket.
A víz kikígyózott a murvás útra, az ázott ágyasból, mint a telt edényből.
- Azt gondolom, ne is öntözzek ma - dörmögte Zsemlye Vince.
Ilona nyugtalanul aludt, meg-megfordult a kemény pamlagon.
Szép ajka lihegett.
Az utcán zaj hallatszott.
- Újvárosi Friss Újság!
Újvárosi Friss - Friss - Friss - kezdték már itt is kiáltozni.
Ilona fölnyögött álmában, ideges mozdulatot tett.
Újváros, az egész szörnyeteg város, nehezült álmán, lidércnyomás.
Egyszerre, a szomszédból, mintha egy sikoltást lehetett volna hallani.
Mintha ajtókat csapkodtak volna ott, mintha különös szaladgálás volna.
Mi történhetett ...?
Ilyen korán kelnek a Bátor Móréknál?
Az alvó Ilona nyöszörgött, mint egy gyermek.
Egyszerre aggodalmakkal lett tele a reggel.
Kerbolt letette a pipát , felugrott, járni kezdett, s már megnépesült rémekkel álmatlan feje, az éj alakjai zsibongtak föl benne; mintha megturkálják a parazsat.
Briliantot látta, a feltámadt Briliantot, fölszabadult kísérteteket, Bontó Vilmát , síró, szitkozódó, gyámoltalan, ijedt figurákat, mint egy groteszk színpadon : Stark Rezsőt, a részeg Ampenszánt, Partos bírót.
Újváros kísértetei... a városé, melynek ő bírája volt, s amely most, ím, a fejére veri ezer átkát.
Ő nem volt bűvész, csak bűvészinas: nem bírt a fölidézett szellemekkel.
Ezer régi cselekedetének rémes árnya, ki nem számított következményei lebegtek körüle.
Emberek, akiket szeretett és tönkretett: akiket gyűlölt és segített emelni.
Város, melyet segített szörnyeteggé tenni: melyet kormányzott hajdan, s mely összemorzsolja most, mint masina, ha elkapja gépészét.
Mért is avatkozott idegen sorsokba!
Milyen nagy dolog az, milyen kiszámíthatatlan felelősségű: embereket igazgatni!
Érc és hármas erő övezze keblét, aki azt meri!
Madár Jánosra gondolt, ennek az egész, iszonyú hemzsegésnek a főalakjára : őneki való ez!
Az ő mosolygó arca otthon van itt.
Ő tud nem venni komolyan semmit, csak a várost: nem az egyeseket, csak az egész életét.
Tud hidegen bánni az emberekkel, nem törődni velük: mosolyogva igazítani az egészet.
Ő bizony nem érez felelősséget: s övé a világ!
Mert - úgy érezte Kerbolt - az emberek kormányzásához nem tehetség kell : hanem lelkiismeretlenség.
Lelkiismeretlenség - és ravaszság.
Nem tehetség, nem is akarat.
Tehetséget, akaratot Kerbolt maga is érzett magában, annyit, mint akárki.
Szilárd, hajthatatlan, egyenes akaratot, mint az a vízsugár, mely oly egyenesen ömlik, üt, csap ki a kanna csövéből - ha nincs rajt a rózsa.
Hatalmas vízsugár: melyet befogtak a munkába, e város nagy malmát hajtani.
Erős, durva, egyenes sugár, sok virág lecsuklott, sok fű lefeküdt csapására!
De Madár János megszelídítette a vad sugarat.
Rózsát tett az ő kannájára, a ravaszság rózsáját, szépen, nyájasan, egyenletesen öntötte ki vizét, szőrmentibe fésülve a füvet.
És övé a világ.
Ő a kertész, ő a bábjátékos, ő a pók.
És hálójába kerített mindent, mindent, még őt magát is - még...
Ilona nyöszörgött álmában, mint egy gyermek.
Kerbolt egyszerre megállt izgatott sétájában.
Mi történt vele?
Nem voltak többé természetes, egyszerű érzései.
A harag, az egészséges, férfiharag, megfulladt, mielőtt megszületett volna.
S először életében úgy érezte, hogy nem neki van igaza - hogy céljai, ideáljai , akarásai, nevetséges és gyerekes fontoskodások egy más ember céljai és cselekedetei előtt.
Mi történt vele?
Az erkölcs emberében megfordult az erkölcs.
" A világ nem az erkölcs szerint igazodik."
Hányszor hallotta, mondta is ezt!
De most - egyszerre - megértette! elhitte! belátta!
Lehullott benne, mint a megérett gyümölcs.
S arcába csapta magának, mint más a gazemberséget, az áldatlan és kétes becsületességet.
- Hazugság!
Önáltatás! - mondta, és Madár Jánosra gondolt.
Végelemzésben Madár az igaz, jó és erős ember.
Letette a pipát, s fájó szívvel nézett az álmában hánykolódó Ilonára.
Neki, az olyan embernek, mint ő, távozni kell, nem való ide...
Igen, beszél Madárral, végképp tisztázza helyzetét, nem tűr meg semmi kétességet, s aztán...
- Rendőrök jöttek - mondta Zsemlye Vince.
- Betörtek Bátoréknál.
Fölbontották a wertheimkasszát.
Kerbolt agyán új izgalom futott át.
- Mikor?
- Éjjel.
Két óra tájt.
Újságot is hoztam.
Bizalmasan mosolygott, rakoncai polgár, mint falusi úrra, akivel tud beszélni a paraszt.
- Benn van az újságba is.
A Friss Újság-ot tárta ki a tanácsos.
De... a maga nevét látta, magáról egy cikket: támadó cikket, mint a polgármester eszközéről.
A Bátorék udvarán rendőrök vizsgálták a lábnyomokat.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE