ELTE regénykorpusz

A nagy izgalmak közepette, amelyekben a honi események és állapotok folytonos tárgyalása miatt voltak gazdáim, szinte megfeledkeztem én is arról, amire már egész nyáron erősen készültem.

Folyton őket hallgattam, és szinte nem is gondoltam arra , hogy íme, osztrák földön vagyunk, – itt az ideje és helye, hogy végre egy kissé tanulmányozzam, megfigyeljem az osztrákokat is.

Mert amit eddig hallottam róluk , mint nemzetről, hozzánk, hazánkhoz való viszonyukról, hát az bizony éppenséggel nem volt szimpatikus.

Egyre csak azt hallottam hangoztatni róluk szóban és írásban, hogy irígyek, féltékenyek, rosszindulatúak velünk szemben.

No, gondoltam magamban, ha én csak egy kis kutya vagyok is, vagy talán éppen azért , azon leszek, hogy a legteljesebb pártatlansággal figyeljem meg őket, és jegyezzem föl tapasztalataimat, élményeimet.

Mondhatom, hogy már azok a megfigyelések is , melyeket "tanulmányaim" kezdetén tettem, éppenséggel nem voltak épületesek.

A véletlen segítségemre jött, hogy igen gyorsan tapasztalatokat szerezhessek, és őket alaposan kiismerhessem!

Nohát kérem, nem sok köszönet volt ebben az ismeretségben!

Az igazsághoz híven, azt is meg kell jegyeznem, hogy az osztrákok megfigyelésében nagy segítségemre volt az a körülmény is, hogy gazdáim ezen a gyönyörű hegyen semmiféle kúrát nem végeztek.

Úgy látszik, hogy a rendkívül friss, tiszta, illatos levegőben tett sok hosszú séta volt a kúrájuk.

Amiből nekem megvolt az a nagy előnyöm, hogy reggeltől estig – kivéve az étkezések elég rövid idejét – folyton , szünet nélkül velük voltam.

S így mindig hallhattam azt is, amit egymásközt beszéltek és részt vettem gyakran és közvetlenül tapasztalataikban is.

A véletlen – amelyről szóltam, – az volt, hogy valami csodálatos módon az új kormány , amely nálunk megszületése előtt, alatt és utána csak bajt és fölfordulást csinált az országban, – miután világrajöttét is csak annak köszönhette, hogy olyan jelszót dobott a nép közé: az általános titkos választójogét, mely kártékony baczillusként hivatva volt az országot elpusztítani, a magyarság erejét kikezdeni, fölemészteni, – ezúttal ráhibázott valami épkézláb, sőt, ha keresztülviszik, hát számunkra hasznos rendeletre is.

– Így mondta és gondolta asszonykám.

Mert végre, nagysokára belátták, hogy bűnt követnek el hazájukkal szemben , megbocsáthatatlan bűnt, ha ölbetett kezekkel nézik, hogyan fosztják ki az országot mindenéből!

A tejjel-mézzel folyó Kanaánban, mondja asszonykám, már nyáron és ősszel, tehát közvetlenül az igazán jó termés learatása után, az elég jól sikerült gyümölcsszüret befejeztével – koplalnak az emberek.

A magyar ujságok telve vannak panasszal, hogy a piaczok mind üresek, se főzelék, se zöldség, se gyümölcs – semmi, de semmi sincs.

S ha néha mutatóba van egy kis árú, annyit kérnek érte, hogy lehetetlen megfizetni.

S ha a boldogtalan áldozat, a vásárolni óhajtó háziasszony csak a legszerényebb megjegyzést meri is megkoczkáztatni az ár nagysága miatt a piaczi nagyhatalmasság színe előtt: hát akkor vagy kimondhatatlanul durva gorombaságot vihet haza kosarában ebéd helyett a családjának – vagy ha szerencséje van és egy kiválóan finom, udvarias kofaúrnőre akad, akkor tudtára adják, hogy nem baj, ha ő nem is viszi el az árút , majd megadja a dupláját – Bécs.

Bécs, ez a szó – mondja asszonykám – a nyitja, a kulcsa a rejtélynek, hogy miképen lehetséges az, hogy egy olyan, főképen földműveléssel foglalkozó országban, mint a mienk, a legnagyobb nyomorúság, a legnagyobb hiányok vannak az élelmezés terén, az ellátás körül!

Hogy az egész osztrák és magyar hadsereget mi élelmezzük – azt tudja minden gyerek.

Hogy Ausztria polgári lakosságának is annyit juttat a magyar kormány, amennyit csak lehet, az is köztudomású.

Nem titok az sem, hogy még piroslani sem kezd a fán például a remek kecskeméti baraczk, a cseresznye, meg a meggy – már ott terem az osztrák ügynök és ajánl a termelőnek olyan árat, amilyenről ő még álmodni sem mert volna .

Leköti előre az egész termést.

Ugyanígy tesznek a szőlővel, a főzelékfélével, s mindennel, amit az áldott magyar föld megterem.

Hogy a lisztből, húsból mennyit csempésznek ki a megengedett, az önkényt átengedett kvantumon kívül, hát annak éppen csak a jó Isten a megmondhatója.

Mert sem a csempész maga, sem az, aki neki ebben segédkezett, nem fog jelentkezni.

Szóval – ez a magyarázata annak a szinte hihetetlen dolognak, hogy nálunk terem minden, nekünk azonban semmi!

De hogyan is érne rá a kormány, így mondja asszonykám, hogy olyan csekélységgel törődjék, mint amilyen például az országnak élelemmel való ellátása?

Nem sokkal fontosabb -e az, hogy minden ember öt évenkint egyszer leadhassa a szavazatát?

Azért már érdemes élni, koplalni, fázni, nélkülözni.

Ha csak a sors úgy meg nem tréfálja a szegény földi halandót, hogy mire annak a végtelen nagy, mámoros örömnek a pillanata elérkeznék, hogy ő a szavazó urna elé állhasson, – hát mégsem teheti meg, mert már egészen, általánosan, sőt nyilvánosan a föld alá került.

Mert hiába: sem fűteni, sem jóllakni, sem ruházkodni nem tudott az általános titkossal – s a nyomorult test ilyesmit is megkívánt volna – a szavazati jog bírhatásának nagy boldogságán kívül.

Elég dolga volt az új kormánynak, míg sikerült az országot erősen puffogó, nagy jelszavakkal fölizgatnia, lázba hoznia.

Már azután az olyan szimpla, vulgáris feladatokra, mint amilyen az élelmezés kérdése – igazán nem vállalkozhatott.

De hogy valamiképen igazságtalanok ne legyünk velük szemben, mondja asszonykám, hát meg kell állapítanunk, hogy valamit mégis tettek ebben az irányban is.

A sok ujonnan kreált miniszterség közül egyet megtettek élelmezésinek.

És még hozzá: egy olyan megnyugtató külsejű és terjedelmű bácsit állítottak e minisztérium élére, hogy a közönség úgy vélekedett, meglehet minden reménység arra, hogy az országnak ez irányban jó dolga lesz.

Mert aki magát ilyen kitünő eredménnyel tudja élelmezni, az tán csak az országot sem fogja mostohább elbánásban részesíteni.

Sajnos, igen rövid idő telt bele – és keservesen konstatálták az emberek csalódásukat.

Mert az ő jó kondicziója megmaradt ugyan, de az országé, a lakosságé egyre rosszabb lett.

S miután a zúgolódás az emberek körében, a megbotránkozás a sajtóban egyre hangosabb lett, nagy dologra szánták rá magukat az intéző férfiak.

A kiczipelt, kicsempészett termést vissza már nem hozhatták, a bécsi polgármester óhajait megtagadni a világért sem merték, rászánták hát magukat arra, hogy egy kicsit itthon fognak körülnézni.

Mert nagyon is jól tudták azt, hogy mind a fölsorolt utakon és módokon kívül van még egy – s ránk nézve nem a legkellemesebb, – amely szintén alaposan belényúl szegény , kopár, már általuk eléggé kifosztott éléskamránkba.

Ugyanis a háború tartamának növekedésével mind nagyobb mértéket öltött nálunk az osztrák invázió.

Penziókat és hoteleket, hónapos szobákat és évi lakásokat elárasztottak szerető osztrák testvéreink.

Gyomrukat megtölteni, a mi készleteinket pusztítani volt a czéljuk.

Így tehát, ha magyar ember itthon a hazájában lakást nem kapott, ha magát és családját élelmezni nem tudta, ha mindent rettentően túl kellett fizetnie, ezt nagyrészt a kedves szomszédoknak köszönhette.

Azoknak a szomszédoknak, akiknek békeidőben, mikor nekik is volt mit enniök, nemcsak eszükágába se jutott volna bennünket látogatásukkal szerencséltetni, de még a Bécsben időző és Budapestet is fölkeresni óhajtó idegeneket, külföldieket is a legképtelenebb mesékkel riasztották el – féltékenységből és irígységből!

Azoknak a szomszédoknak, akiknek semmise volt elég abból, amit tőlünk kaphattak az ország terményeiből, de minden túlsok volt, amit akár az iparczikkekből, akár szénből, papírosból, posztóból, vászonból és egyéb, a megélhetéshez szükséges dolgokból nekünk kellett volna cserébe és némi kis kárpótlásul szállítaniok.

S ha már nagy kínnal-bajjal küldtek is valami árút, hát bizonyosan a legselejtesebbet.

Így azután elértük azt, hogy mi a saját terményeinket az osztrák ügynökök bevásárlásai miatt horribilis árakon fizettük, az osztrák árút pedig, a kimustráltat, melyet ők nekünk küldeni kegyeskedtek, szintén csak úgy tudtuk megszerezni, ha legalább a dupláját fizettük annak, ahogy az árú náluk kapható volt.

Így tehát a kormány nagy és merész dologra szánta rá magát.

Szinte hihetetlen, de módot akart nyujtani arra, hogy magyar ember is ehesse az áldott magyar anyaföld termését – és magyar ember is kaphasson lakást Magyarország fő- és székvárosában , Budapesten.

Tehát igen finoman, igen óvatosan, igen tapintatosan föl akarta szólítani a hotelokat, penziókat megtöltő, itt semmi foglalkozással nem bíró és csak készleteinket fogyasztó idegeneket, hogy mulatozásukat nyolcz napnál tovább ne méltóztassanak űzni.

Most tehát megérkeztünk a véletlenhez, mely segítségemre jött osztrák honfitársaim kiismerésében, a rendelet alakjában, amely, mint föntebb említettem, annyira helyes és jó lett volna, annyira hasznos az ország népének, hogy szinte lehetetlennek tűnt, hogy ettől a népboldogító kormánytól származik.

No, de nem is lett belőle semmi.

Hogy mertek volna ők az osztrákokkal újjat húzni, nekik a legcsekélyebb mértékben is kellemetlenkedni!

Isten mentsen, hiszen abból baj is származhatnék!

A legnagyobb baj, az egyetlen baj, mely őket érheti: hatalmuk megrendülése.

Még mielőtt erről az igen helyes, bölcs és éppen azért soha életbe nem lépő rendelet-igérvényről szó lett volna, a legnagyobb megbotránkozás hangján beszéltek asszonykámék az osztrákoknál, osztrák földön tett tapasztalataikról.

Amióta csak Németországot elhagytuk és Ausztria földjére léptünk, nem beszélhettünk olyan teremtett lélekkel, akár kereskedő, akár iparos, akár másfajta volt és Ausztria boldog szülöttjének vallotta magát, – aki ne szidta és ne gyalázta volna Magyarországot.

Hogy egyebet ne említsek, csak azt az örökké egyforma, örökké elmaradhatatlan refrént, – mintha csak az a beszélő-masina, amit fonográfnak hívnak az emberek , mondta volna el mindenütt, – hogy mi, magyarok megfúlunk a saját zsírunkban – s a szegény Ausztriának nem adunk semmit sem.

Hogy a nagy bosszúság mellett, így mondta asszonykám, még egy kis kómikum is legyen a dologban, majdnem mindegyik üzletben, ahol ezt a mérhetetlen nagyságú valótlanságot mondták, ott lógtak a nagy táblás-fölírások: Magyar árú, magyar sütemény, magyar szalámi, magyar gyümölcs stb.

Én már szinte féltem, hogy egyszer még valami baj lesz ebből, hogy asszonykám türelmének fonala végre elszakad.

Mert ő kezdetben nagyon szépen és szeliden magyarázta mindenkinek, akivel e kérdés szóba került, a való helyzetet.

De úgy látszik, az osztrák embernek nagyobb a gyomra, mint a szíve, az étvágya jobban működik, mint a fölfogóképessége.

Nem értették meg.

Pedig én úgy vélem, hogy az én asszonykám eléggé értelmesen tud magyarázni.

Többet nem kell mondanom ez állításom bizonyítására, csak annyit, hogy én kis kutya létemre mindent megértek, amit ő velem megértetni akar.

Már pedig olyan szerénytelen csak nem leszek, hogy azt higyjem, hogy az érdem talán az én intelligencziámé és nem az ő magyarázóképességeé.

Mert hiszen volt nekünk egy hasonló kis esetünk még Németországban is.

Ott, mint már elmondottam, csak kis papírosszeletkék ellenében lehetett mindent vásárolni.

De a mi szállodánkban minden ilyen papíroskát elvettek tőlünk az ellátás fejében, hát mi azonfelül nem vásárolhattunk semmit sem.

Egyszer azonban meglátott asszonykám egy hentes kirakatában egy szép rúd szalámit.

Mind a kettőnknek nagy gusztusunk támadt reá, gondoltuk: bemegyünk, megpróbáljuk, hátha mégis adnak belőle nekünk is .

Szerencsémre már én is elég jó benyomást tettem a hentesnénire, ezt láttam és mondta is.

Szerénységem tiltja ismételni, hogy mit mondott rólam.

Asszonykám megmondja, hogy mit kívánna.

– És a jegy?

– kérdi ő.

– Az bizony nincs.

Mi, kérem, magyarok vagyunk, – mondja asszonykám, – hazulról semmit a világon nem kaphatunk, mert az osztrákok a határon nem engednek ki semmit sem; itt meg kevesebb jegyet kapunk, mint a benszülöttek, hát ez bizony nem valami fényes állapot.

Nem terheljük túl a gyomrunkat.

– Magyarok?

– kérdi a hentesnéni, – hiszen maguknál rettenetes sok van mindenből.

– Igenis lenne, – mondja szomorúan asszonykám, – ha ki nem vinnének mindent, kis részben Németországba, nagyrészt meg Ausztriába.

– Lehetetlen – mondja ő, – hiszen az osztrákok mind azt mondják, hogy semmit a világon nem kapnak Magyarországból?

– Ha azt mondják, akkor a képzelhető legnagyobb valótlanságot állítják.

S erre asszonykám elkezdte magyarázni, úgy ahogy én azt fentebb próbáltam leírni, a honi állapotokat és viszonyunkat e tekintetben Ausztriával.

A néni egészen meg volt hatva, s azt mondta:

– Hiszen ez egészen hasonló eset és viszony, mint amilyen köztünk, bajorok és a poroszok között van!

Ők is éppen így bánnak el velünk.

S úgy megsajnált bennünket, hogy mindjárt adott jegy nélkül egy nagy darab szalámit .

Mondta, hogy csak jöjjünk be máskor is, fog ő adni megint, felvilágosításunkat pedig tovább adja, hadd tudják meg mások is a valót, az igazságot.

S így asszonykámnak értelmes magyarázata nekünk egy darab szalámit eredményezett , igazságunknak pedig egy buzgó szószólót.

Mert akármikor mentünk be megint hozzá , mindig elmondta előttünk a jó hentesnéni a többi, kosarakkal, táskákkal felszerelt néniknek, hogy milyen csúnyán viselkednek és minő hálátlanok az osztrákok a szegény magyarokkal szemben, nemcsak elvisznek és elvesznek előlük mindent, de még le is tagadják!

Idővel azonban Ausztriában már unta asszonykám ezeket a lépten-nyomon szükségessé vált magyarázatokat, a folytonos helyreigazítását az igazság ilyen nagyfokú elferdítésének.

Náluk, úgy látszik, nem annyira az értelem hiányzott ezekkel a magyarázatokkal szemben, mint inkább a jóakarat.

Azért féltem, hogy baj lesz belőle, ha asszonykám végleg megelégeli ezeket a rágalmakat hallgatni.

S ekkor csapott be a bomba.

Ekkor jelent meg a magyar ujságokban az a rendelet-igérvény, hogy föl kell szólítani az idegeneket, akiket semmi dolog vagy foglalkozás Budapesthez nem köt, hogy nyolcz napnál tovább "egyhuzamban" ne üdüljenek nálunk.

Látni kellett volna azt az összeröffenést, ami erre közöttük támadt.

Bámultak a merészségen – és indignálódtak, – mondja asszonykám.

Napokon át csak erről folyt a tárgyalás, jöttek az ujsághírek minden formában és nagyságban, még tárczák és vezérczikkek alakjában is.

De bezzeg arról senki sem beszélt, mikor ugyanezt a rendelkezést Salzburgban akarták életbeléptetni.

S hogy nem tették, ennek oka csak az volt, hogy jobb megoldást találtak.

Olyat, amelynél a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad: a nép se panaszkodjék, hogy az idegenek eleszik előlük az elemózsiát, a vendéglősök se, hogy rontják az üzletüket, nem koppaszthatják az idegeneket.

De azért megint csak kénytelen vagyok fönt igért pártatlanságom érdekében és értelmében kijelenteni, hogy ez a koppasztása az idegeneknek távolról sem volt olyan veszedelmes, mint nálunk a – bennszülötteké.

Mi véletlenül ott voltunk Salzburgban azon a napon, amikor minden vendéglő ablakában két étlap jelent meg.Egyik a bennszülötteknek szólt, a másik az idegenek számára.

Az utóbbin persze az árak majdnem a duplájára emelve.

Adnak pedig állítólag " magyar " húst, sezt kell drágán megfizetni, de a bennszülött is megnyugodhatik, hogy az idegen nem pusztítja az ő élelmikészletüket.

S minthogy ez az idegen – pláne a háborúban – sem nem franczia, sem nem angol, de még csak amerikai sem, hanem leginkább magyar, előáll az a ránk nézve nem nagyon mulatságos helyzet, hogy odahaza őrült drágán fizetjük a húst, mert mindent kivisz az osztrák, – (tehát roppant csekély a kínálat) – ha pedig kimegyünk Ausztriába, megint csak kiüríthetjük erszényünk tartalmát egy darab húsért, azon a címen, hogy a hús Magyarországból jön , – tehát jól kell megfizetni.

Rólunk, szegény magyarokról, mindenütt csak nyúzzák a bőrt, mondja asszonykám.

No már nem szeretném, sem ha asszonykámét, sem ha az enyémet valóban lenyúznák.

Hiszen úgyis mindig azt mondják, olyan karcsú vagyok, – hogy ne mondjam sovány – hogy alig van rajtam más, mint csont és bőr.

Csupasz csonttal igazán nem szeretnék járni.

A salzburgi – mint asszonykám furcsán elnevezte – Janus-arczú étlap ellen nem hangzott el egyetlenegy szó sem az osztrák újságokban.

Még Tirolról sem írtak semmit sem, ami panaszként hangzott volna.

Minden további megjegyzés nélkül közölték a hírt , hogy ott az idegeneket fölszólították a távozásra.

Pedig ott nem kutatták egy csöppet sem, van -e ott dolguk, nincs -e, csak egyszerűen kitessékelték őket.

Míg a mi " tervezett" rendeletünkről mindenki beszél, mindenki megbotránkozik rajta, valóságos lázadásnak minősíti ezt az eljárást.

Mert ha csakugyan meglesz a rendelet, mennyi szép terv dől dugába!

Velünk együtt a szállodában volt például egy kilencz tagból álló család.

Egészen oda voltak a rendelet hallatára.

Megütközve kérdezték asszonykámtól, hogy mitévők legyenek ők ezután a télen, ha a nem tudom én hány fuvar szenüket nem sikerül megkapniok?

Mert eddig természetesen azt tervezték, hogy ebben az esetben a télre Budapestre jönnek valami előkelő hotelba.

Ez természetes is, mondta asszonykám, minthogy Bécs önkényt ad – oly sok szenet, s oly jó szívvel Budapestnek!

Személyes inzultusnak tekintették a rendeletnek még csak az ideáját is.

Egy másik hölgy rokonai, barátai sorsáért aggódik és amiatt kesereg, hogy kirándulásaik Budapestre némileg meg lesznek nehezítve.

Azt mondja, hogy családjuknak valamelyik tagja mindig Budapesten tartózkodott – a háború kitörése óta .

Ha az egyik visszajött, fölváltotta őt ott a másik.

Ettek-ittak, amennyit csak tudtak, és hoztak magukkal mindent, amit csak megkaparíthattak.

Egy másik vendége a szállodának csudákat mesélt asszonykámnak honfitársai találékonyságáról a magyarországi ellenőrző közegek kijátszásában.

Egy fiatal asszony barátnője elment Budapestre, nyúlánk, karcsú termettel.

S mikor két hét múlva hazajött, attól lehetett tartani, hogy a családi örömök még az úton elérik.

Hogy ez a csoda hogy esett meg – kérdi asszonykám?

Arról fölvilágosítást adhatna az a tömeg nullás liszt, mely abba a boldog helyzetbe jutott, hogy magyar származása daczára órákon át ölelhette körül egy osztrák nő testét.

No, gondolom én magamban, csak kerültem volna én abba a helyzetbe, amelyben az a liszt volt, majd megtanítottam volna én azt a karcsú osztrák nőt!

Tudom, hogy nem jutott volna eszébe többet szegény hazánkat és a magyarokat így megkárosítani, így becsapni.

S ők mindezt, minden restelkedés nélkül, nyíltan beszélik.

Végre asszonykám a sok önvallomás meghallgatása után azt mondja nekik:

– No lám, úgy -e, hogy önök maguk is bevallják, hogy a nálunk elfogyasztott sok elemózsián kívül mennyit csempésznek ki – kifogyhatatlan leleménnyel?

Erre megint megszólal egy másik tagja a társaságnak:

– Hát persze, de miért nem engedik kivinni nyíltan, akkor nem kellene csempészni!

Ez az ő fölfogásuk, mondja asszonykám!

Sőt asszonykám úgy véli, ha mi annyit adnánk nekik, hogy náluk minden teremtett lélek jóllakhatnék belőle, akkor sem lennének megelégedve, ha azt tudnák, hogy maradt még nekünk annyi, hogy nem éhezünk, nem koplalunk.

Mert az ő boldogságukhoz szükséges lenne a saját jóllakottságuk érzetén kívül az a tudat is, hogy mi meg éhezünk.

Mert ők telhetetlenek igényeikben velünk szemben, mint ahogy mértéktelenek az irántunk való irígységben és rosszakaratban.

Én nem értem persze annyira mások beszédét, mint az asszonykámét.

Az ő furcsa német beszédjükön meg éppen nem könnyű eligazodni.

De megismerem szemük járásán, arczuk kifejezésén, ha rólunk magyarokról beszélnek.

Szeretetnek, jóságnak nyoma sincs ilyenkor az arczuk vonásain, – csak csupa csúnya tulajdonság ütközik ki azon!

És mindennek daczára, bár végtelenül nagy szükség lett volna arra, hogy a rendelet-igérvényből törvény legyen, – nem lett belőle semmi sem.

Szégyen, hogy így megalázkodtak az osztrák "testvér" előtt.

Gyávaság velük szemben, bűn, könnyelműség magunk irányában, így mondta asszonykám.

Most már bátran és joggal állíthatták, hogy mi megretiráltunk előttük, – az osztrák pökhendiség és fenyegetődzés előtt.

Ebben ők természetesen csak a mi gyöngeségünket látták, és bátorítást meríthettek belőle arra, hogy a jövőben is ugyanígy járjanak el.

Tudniillik, hogy bármennyire is a mi részünkön lenne a jog és igazság, – az ő kíméletlen, jogtalan autokrata akaratuk érvényesüljön.

Szinte szégyelte asszonykám olvasni az osztrák ujságokban, hogy a Bécsbe ránduló magyar kormányférfiak és egyéb nagyfejűek hogyan védekeznek, mentegetődznek, hogyan magyarázzák jobbra és balra a szegény kis rendeletet, – hogyan erősítgetik, hogy abban nincsen semmi animozitás, semmi rosszindulat az osztrákok ellen.

Attól tartott asszonykám mindjárt, hogy igazuk lesz: nem lesz a rendeletben semmi, – sőt magából a rendeletből sem!

Még meg se születik, már ki is végzik.

S a félelme ezúttal megint alaposnak bizonyult.

Egészen fölösleges és hiábavaló volt az összeröffenés, a szörnyűködés az osztrákok részéről, – mint már annyiszor , mondhatnánk, mint talán mindig velünk szemben, ők maradtak felül!

A rendeletből nem lett semmi.

Pusztíthatják továbbra is a javainkat és ráadásul szidalmazhatnak ezentúl is kedvükre bennünket.

Be jó lenne pedig már egyszer végre azt a határon álló szegény tehenet, amely fejét felénk fordítja, amelyet eddig, sajnos, mindig csak mi etettünk, ellenben mindig csak az osztrák fejt meg, rávenni, hogy változtassa a helyzetét, s agyonnyúzott szegény tőgyét fordítsa már egyszer felénk is.

S ha még akkor is illetéktelen, kapzsi kezek mernék megközelíteni, akkor azt kívánná asszonykám, hogy bár csak valamelyik végtagjával alaposan móresra tanítaná őket!

Én meg azt óhajtom a magam részéről, hogy én is ott lennék akkor, majd segítenék én is annak a szegény tehénnek!

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

A kedves osztrákok

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

A kedves osztrákok