Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Pillangó
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
25
Bekezdés
2137
Mondat
3569
Szó
36189
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
20
Másnap korán reggel ott volt nála Erdei Erzsi, hogy nagy üzenet van.
Jóska azt üzeni , estére legyen a moziba, a négyórás előadásra.
Zsuzsika elbámult.
- Mondd meg neki, hogy nem találtál, nem vagyok itthon; tudod, meghaltam, mondd meg neki.
Nem is válaszolt egyebet, bement a házba, Erzsit ott hagyta az udvaron.
De egész testében remegett.
Mit jelent ez?
Hogy meri ezt üzenni.
- Jól van, te lyány - ment utána Erdei Erzsi -, hallgasd meg a szót.
- Nem hallok semmit, nem vagyok itthon, meghaltam.
Erzsi sarkon fordult, elment.
- Mi vót az, lyányom - kérdezte Zsuzsit az anyja.
- Semmi, bolondoznak vélem a lyányok.
- Mit bolondoznak.
- Hogy tegnap kártyát vetettem, azér.
Az anya megnyugodott, de egy óra múlva Erdei Erzsi újra itt volt.
- Jójány - mondta -, gyere mán, hadd mondjam meg, mán akár micc, akár nem micc, csak azt akarom mondani, hogy mikor te tegnap délután elmentél, akkor a Jóska leborult az asztalra, s egy óra hosszáig sírt.
- Sírhat.
- Jó van, de mi megmondtuk néki, hogy hiszen te szereted.
Aszongya, igen, halálig szeret.
Hát akkor, mongya idesanyám, mír nem veszed el?
Aszongya nem lehet, mert az anyja nem egyezik bele, neki el kell venni a Maróti jányt a vagyonáért.
- Hhh - morgott Zsuzsika, mint macska az egér halálán -, azér, mer az ő esze jár vagyonon a bitangnak, hogy gazdag jány kell neki, hadiözvegy!
- Az anyja nem egyezik bele, mert az úgy van szokva, az anyja keze alá.
- Panduska, szeretett ott kuktáskodni, hát most egye meg, amit az anyja főzött.
- Elmégy a moziba?
- Nem.
- No de úgy kért, mint az Istent, legyek szíves újra eljönni hozzád.
- Sajnállak, Bözsi, hogy fáradtál, de nagyon sok volna az néki, mondd meg, határozott kívánságom, hogy nem megyek.
- Utolsó szavad.
- Utolsó.
Nem is beszélt tovább.
Bözse csüggedten elment.
Félóra múlva már itt volt a testvére , Róza.
- Jóska nálunk van, istenre kér, jöjjek el én, mert igen-igen fontosat akar mondani , ha el nem mégy vele moziba, nagy dolog lesz.
Mert ő elégtételt kér tőled.
- Elégtételt?
- Azt.
- Lám.
Elégtételt.
Zsuzsika gondolkozott.
- Négy órakor?
- Igen.
- Mék moziba?
- Az Apollóba.
- Az Apollóba?
- Igen.
- Négykor?
- Igen...
Hát elmégy?
- Nem tudom, milyen kedvem lesz.
- De a nagyúton menj, a sarkon vár a bót előtt.
- Arra megyek, amerre akarok.
- Jó, ott találkoztok.
- Sírt?
- Jóska?
Sírt.
- Hazug.
- Nagyon sírt.
Úgy rítt, mint egy gyerek, hogy az élőfa is megsajnálta volna.
- Szerbusz.
Róza elfutott, Hitvesné mérgesen jött ki:
- Mit suttogtok tik itt?
Mit főzöl te?
- Semmit.
- Semmit?
A te huncutságodat még a kutya se tudná kiugatni.
Zsuzsika nem bánta, akármit beszél az anyja, egész nap álomban járt, semmiről sem tudott, semmit se látott.
Most volt a rettenetes, hogy nem volt senki bizalmasa , akinek kibeszélhetett volna mindent, ami a szívét nyomta.
Ő maga biztatta magát keservesen, "minek ez? minek megy el? újra kezdeni az álmatlanságot, a sóhajtozást , epedést "...
De valami ellenállhatatlan, valami szédületes erő vonta, vonzotta, nem lehetett el nem menni.
Oly szép volt egyszerre az egész világ is; friss hó volt, és a fák zúzmarásak, ez a csúnya Debrecen, amely egész esztendőben egy porfészek, most szép volt, fehér, és tündéri fákkal tele.
Talán kegyelmes az isten, az ő kedvéért díszítette így fel a világot.
Délután már hamar alkonyodott, az anyja árgusszemekkel leste, hogy öltözik.
- Te hova készülsz?
- Nagyságáék.
Ebbe beleegyezett.
- De utánad megyek - mondta mégis dörmögve.
Zsuzsika felpattant.
- Mire az a piszkálódás!
Ha mikor nem jöhetett énutánam!
Az anyja, aki még sose látta a lányát ilyen harciasnak, elálmélkodott.
- Jó, jó.
Zsuzsika nem szólt többet, hanem dacosan előszedte azokat a holmikat, amiket a susztertől kapott.
Csinált neki a suszter egy pár lakkcipőt, de oly szép lakkcipőt , de olyan igen-igen szépet, hogy azt ki se lehet mondani.
Ezt húzta fel.
Felvette a blúzt is meg a zöld kabátot, amelyik olyan gyenge zöld színű volt, mint tavasszal a falevél, mikor hajt.
Erre az anyja is megnyugodott, biztosan meg akarja mutatni, s a szíve örült, mert látta a lánya jóságát a kedvenc vőhöz.
Jóskától kapott egyszer egy brossot, olcsó volt, és nemigen szép, egy madár volt rajta, hattyúmadár, meg egy pucér nő, ezt nem szerette, ronda volt, a suszter szebbeket hozott.
Most felvette, de úgy tűzte fel, hogy kétszeresen el volt takarva , se Jóska ne lássa, se a világ...
Azért mégis feltette, titokban, rejtve, kicsinyelte , lenézte, de most mégiscsak feltűzte, először...
Ahogy végigment a Csige-kerti nagy úton, a bolt előtt hozzálépett Jóska.
Zsuzsika piros volt, már a másik oldalról látta az ácsorgó legényt, és ő harapdálta szája szélét, s égett az arca.
- Engem vár? - tette kezét mellecskéjére, nagy szemeket meresztve.
- Igen.
- Biztos benne?
- Igen.
A legény zavarban volt, dadogott.
- Virág - mondta, s két szál virágot adott neki.
- Milyen e?
Hogy híják?
- Fekete viola?
Zsuzsika nézte.
- Olyan, mint te - szólt a fiú.
Ő hallgatott.
- Én fekete vagyok? - kérdezte aztán csendesen.
Jóska zavaros szemekkel nézett rá.
A lelked - gondolta -, a szíved.
- De azt mondta: - Nem, te nem vagy fekete: te szép vagy.
Erre ő elmosolyodott, s a szíve vert.
Jóska egy lapos palackot vett ki a zsebéből.
- Idesanyám azt hiszi, hogy Mihály bátyámnál vagyok, mer az öreg Siket Darabos hétesztendős diólépájinkát ígért orvosságnak, hát azér mentem én most el, mer minden lépésemre úgy vigyáznak, mint a görény, hát nagyon is ügyelni kell nékem arra, hogy merre megyek, de én nem bánom, mán akármi lesz.
- A fene egye meg, hát akkor ne beszéljen annyit - mondta Zsuzsika -, örüjjön, ha szótlanul mellettem mehet.
De Jóska nevetett, úgy tetszett neki a lány pattogása, meg tudta volna enni érette.
- Dehogyis hallgatok - mondta felvihogva -, nem azér jöttem ide, lestelek, vártalak , hogy hallgassak, hanem hogy mindent elmondjak.
Olyan közvetlen volt a hangja, hogy a lány megütődött: ez az egész?
- Csak így?
- Hogy?
- Semmi se történt?
- Mi?
- Egyáltalán semmi, tegnap voltunk együtt, tegnap délután, azóta semmi, semmi, nem is telt el azóta két vagy három hónap.
A fiúnak égett az arca, húsvörös volt a bőre, és tele, tele pattanással, a nyaka keléssel, be is volt kötve kendővel, úgyhogy nem tudta fordítani a fejét, ha szólt , egész vállával, felsőtestével odafordult a lányhoz, de nevetett, csiklandósan , boldogan nevetett, a kicsi lánynak, aki válláig sem ért, minden szava úgy bizserélte a szívét, mintha virágszirommal csiklandozták volna.
- Nekem nem! - mondta - én egy percig se vótam nálad nélkül, Zsuzsi.
Mer én, tudod -e , folyton, de folyton hozzád beszélek, nincs a világon olyan dolog, vagy olyan nem jut az eszembe, hogy én azt ne néked mondanám el, mer nem látszik rajtam, de a nyelvem mindig jár, mondom, mondom örökös-örökké, szóról szóra, mintha itt volnál és hallanád.
Csak sokkal jobb, tudod, mert mindig nekem van igazam; hogy te nem szólsz vissza.
A lány hallgatott.
Erre nem tudott mit mondani, egyszerre le volt fegyverezve , elzsibbadt a teste, és most már akármit is beszélt a legény, ő csak hallgatta , hallgatta, ellentmondás nélkül.
- Ott hattuk el, tudod, mikor anyád engem kilökött.
Ki is muzsikáltatott, hőj, de mirges vótam akkor.
Mer úgy vót, hogy nem vót a víletlen, hogy Jóna uram ippen aznap kopogott be írtem, reggel három órakor, hogy mennyek vélle a tanyára, még azt se mondták, mijen tanyára, mer idesapámmal csinálták ki, hogy kivisznek a vín Marótiék !
Hát bizony eladtak ott engem, mint Krisztust az apostolok.
Ammeg, az a ronda jány , mingyán megtetszettem néki, eccóval nem vót ellenére, hogy beleszerződjék.
De hát én csak nevettem rajtok, s ahogy este megjövök, még örültem néki, hogy futhatok hozzátok elmondani, még annak is, hogy muzsika van nálatok.
Kezdtem is mingyár, első szavam vót, hogy tanyán vótam!
" Maróti-tanyán" - mondja az anyád.
Maróti-tanyán, mondom én .
" No, akkor mennyen innen szípszerivel, míg le nem forrázom, aszongya az anyád, vegyen gazdag jányt, ne csúfojja a mi szegínységünket."
- Nem így mondta.
- Ezt mondta.
- De nem így.
- De ezt.
Ki is muzsikáltatott.
Vagy nem a Rákóczi-marsot húzták a cigányok?
Ki vót e csinálva.
- Á.
- Tán nem.
- Bizon nem.
- Igazán?
- Persze hogy nem.
A legény elhallgatott.
Soká hallgatott.
Mentek a szép ropogós havon.
Már végigmentek a hosszú Péterfia utcán, a szép hasas jó földszintes házak között, s látszott a Nagytemplom két öreg sapkástetejű tornyával.
Balról az új gimnázium fényes téglaépülete, jobbról a nagy fekete kollégium, előtte fehér fák.
Zsuzsika olyan álmélkodva ment.
Jóisten!
Hogy ő, és ő, ilyen szép békességbe megy a Jóskával a debreceni utcán, vasárnap délután, mikor a lámpákat gyújtogatni kezdik .
Olyan csudát érzett, olyan édes zsibbadtságot, reszketett a szíve, hogy vége lesz, és valamitől félt, és mégis olyan jó volt.
Oly boldog volt, olyan édességes boldog.
Nem volt neki szép a legény és nem volt csúnya.
Nem látta magas, vállas termetét, sem keléses elcsúfított arcát, de ha lépés közben megérintette, meglökte öklével , karjával, combjával, tiszta izzótűz futott végig rajta, és majdnem eleredt benne minden nedvesség.
Hát ezt adta a jóisten jutalmul a szenvedéseért.
Édes - mondta magában -, kis bolondom, te büdös paraszt - s lehunyta a szemét, úgy ment pár lépést, míg meg nem szédült.
Akkor felpattantak szempillái, s meglátta, hogy Andris bátyjának egy barátja jön szembe, a villamoskocsi-vezető nagy téglavörös villamossági subájában, egy nővel.
- No, ezt kifogtuk - mondta, s elkezdett nevetni.
Jóska odanézett rá, látta, hogy szélesen, nagyot lendülve kacag és lángvörösre pirul.
De ő férfiasan odaköszönt a másik fiatalembernek, ne mondhassa senki, hogy gyáván búvik az ember!
Marótiéknak is jó ismerőse.
A lány egyre nevetett, szinte beleszédült.
Ő pedig azt mondta:
- Ha ez most elmén hozzánk, s megmondja idesanyámnak, az menten kést ver a szívibe.
A lány megtorpant, elkomolyodott, sarkon fordult, s visszafelé indult.
Jóska utána szólt:
- Azér ne fordulj vissza!!...
Meg kell veled beszélni az egíszet.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE