Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XX. (KOCKÁN A TISZTI-BECSÜLETSZÓ.)
Vagy tiz nappal ezelőtt - ugy kardosan, huszárcsákóban, átvetett karabéllyal a hátán és tarsolyosan - előírás szerint jelentkezett nálam a János fiam:
- Apukám, adjál nekem kölcsön egy pengőt...
Tiszti-szavamra megadom!
Végignéztem ezen, a tanitónéninek teméntelen bút okozó prücsökemberkén s nem minden guny nélkül vetettem oda neki:
- Tudod is te, mi az a tiszti-becsületszó!
- Tudom, - és magyarázni próbált minden rábeszélő képességével.
- Ha huszártiszt leszek, lesz tiszti-szavam, hát arra adjál kölcsön egy pengőt!
Láttam már, hogy itt fizetni muszáj.
Előbb azonban kiváncsi lettem volna még egy-két részletre:
- Aztán minek neked az az egy pengő?
- Mert nevenapja lesz Áginak, hát venni akarnék neki valamit.
Odaadtam neki a pengőt.
De János továbbra is az asztalom mellett maradt, feszes állásban:
- Apukám, adjál nekem kölcsön még egy pengőt...
Tiszti-szavamra megadom!
Kezdtem nem érteni a dolgot s komolyan néztem rá:
- Minek neked az a másik pengő is?
- Annak - s megforditott kezefejét elhuzta az orra alatt -, hogy Áginak nevenapja lesz, hát magamnak is venni fogok valamit...
Mit tehettem?
Odaadtam a második pengőt is.
Kérése nem volt nagy meglepetés a számomra.
Mert Jánosnak praktikus szokása, hogy nemcsak a saját nevenapját üli meg, amikor is a család, sőt a rokonok és távolabbi atyafiak valamennyi tagjától elvár valamit, hanem éppen ugy megtartja az édesanyja, a kisnénje, a Gyula és Miklós nagybátyjának, azok feleségeinek s az összes rokonoknak névnapjait.
Azokat, akik Pesten laknak, személyesen keresi föl olyankor s köszönti őket versben, nyomban elvárván a tiszteletdijat.
Azoknak viszont, akik vidéken élnek, már tiz nappal előbb képeslapot ir, egymásra ágaskodó betűivel, ilyenformán körülbelül: »Kedves Gyula bátyjának igen boldog névnapot kivan kisöccse: János «.
Ám soha nem marad el az utóirat, amely minden esetben igy hangzik: »Hát én mit kapok ?«
A fogalmazás őneki persze nem megy még olyan simán, mint nekünk, felnőtteknek s ez okból senki sem fog megütődni rajta, ha hol egy betűt hagy ki, hol nagybetüt ir a szó közepére, avagy minden jogcim nélkül felkiáltójelet alkalmaz.
Egy elsőosztályu elemista diáktól az is valami, hogy harcbaszállván az ABC valamennyi betüjével, legyüri őket ugy-ahogy.
Régi történeti könyvekben lapozgatok ezalatt az asztalomon s amire föleszmélek egyszer, már csatázik a szomszéd szobában.
Délután félnégy körül lehet : elkészült már a másnapi leckével.
Mert mihelyt hazaért az iskolából, nyomban a feladott penzumnak fekszik neki s három órára el is készül az anyaggal rendes körülmények között.
A háromtól hatig terjedő időközt ugyanis csaták töltik ki...
Csaták bizony...
Micsoda csaták!
Mindenekelőtt kardját övezi föl, fölteszi a csákót, vállára löki a huszár-tarsolyt s hátára keresztbeakasztja a karabélyt (dugóra töltve ! ), miután előbb sarkantyut rajzolt a cipője sarkára.
Krétával.
S teljes fegyverzetben ront be a gyerekszobába, ahol szurkolva állnak egymással szemközt a pléhből gyártott fegyvernemek.
Természetesen saját csapataink vannak előnyomulóban minden alkalommal, mialatt a csehek arcpirító módon ingadoznak.
Lelkesen kiált fel olyankor:
- Mindenkit öljetek meg, magyarok!
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy kivülről kommandiroz csupán...
Ó, nem !
Személyesen is résztvesz az ütközetekben, sürü lábdobogás közt, veritékezve az izgalmaktól.
A minap is, miközben félig rekedten tüzelt volna az utolsó rohamra , édesanyja váratlanul arra figyelt föl az ebédlőben, hogy János elvágódik a katonái közt, nagyot döng s akkor elhaló hangon kezd segitségért rimánkodni:
- Jaj, anyám...
Végem van...
Édesanyjuk lélekszakadtan sietett át az iskolába s elrémült attól, amit látnia kellett.
János ugyanis a szőnyegen hevert kinyulva s a szája alig mozgott már .
Az anyja felsikoltott s könnyek között borult reá:
- Kisfiam, az Isten szerelméért, mi történt veled?
- Hagyjál békén - tolta el magától János -, mert megsebesültem a csatába...
Azt hiszem, meg fogok halni...
Azonban sulyos sebei ellenére is öt perc mulva nagy darab vajaskenyeret falatozott már a konyhában.
Ahogy végzett a vajaskenyérrel, ujból fellángol a harci elszántság a szembenálló hadoszlopok között...
Mert csaták, könyörtelen csaták dúlnak itt szakadatlanul s az ellenségből például, amely pedig tulnyomó számu lenne a magyar csapatalakulatokkal szemben, rongy lesz maholnap...
Az ellenséggel való kapcsolatban azonban tudni kell egyet-mást.
Amikor ugyanis veszélyesen közeledett volna már a karácsony, János egyre gyakrabban s egyre megtörtebben sóhajtott fel a nénje előtt:
- Azt hiszem, Ági, hogy semmit se nem fogok kapni karácsonyra a Jézuskától...
- Miért hiszed, hékás? - faggatta a nénje, akivel szakadatlan nézeteltérésben tölti napjait ez a csökönyös ifjuember.
Azon az alapon, hogy sértő módon lenézi a női nem valamennyi tagját.
Hogy azonban ezuttal résztvevő szivvel érdeklődött nála a nénje, János nyögött egyet:
- Azért nem kapok semmit se a Jézuskától, mert csak ezen a héten vagyok jó.
Addig rossz voltam.
Ágnes még aznap közölte velünk János aggályait s mindkettőnket meghatott ez a férfias bünbánat.
Édesanyjuk nem is birta sokáig s már vacsora közben előfogta Jánost:
- Jó leszel ezentul, kisfiam?
- Nagyon jó leszek, anyukám, - sóhajtott egy keserveset.
- Ágival se fogok veszekedni egyszer se...
Itt már Ágnes nénje is kénytelen volt fölnevetni, kissé cinikusan:
- Hiszi a piszi, öcsém, pukkancs!
Édesanyjuk azonban leintette a fölényeskedő kisasszonyt:
- Csend legyen, mert megharagszom! - s Jánoshoz fordult.
- Föltéve, hogy jó leszel, mit szeretnél kapni mégis karácsonyra?
- Anyukám, azt akarom megirni a Jézuskának, hozzon nekem nagyon sok ellenséget...
Az óhaj érthető volt.
Mert addigi katona-készlete negyvenkét főből állt ugyan , ezek azonban egytől-egyig magyarok voltak.
De hogy ereszkedjék ütközetbe ez a haderő, ha nincs ellenség, amely szembefordulhatna vele...
Ezért volt szüksége hát idegen nemzetbeli csapatokra is.
Édesanyja még azon a vacsorán megnyugtatta:
- Ha jó leszel, azt hiszem, Jézuska elhozza neked karácsonyra az ellenséget.
És meg is hozta.
János ugyanis annyi szelidséget s olyfoku megértést tanusitott attólfogva mindenkivel szemben, hogy már aggódni kezdtünk miatta: valami baja lehet talán...
Ilyen magatartás után természetesnek veszi mindenki, ha a Szent Estén hihetetlen tömegü ajándékokkal lepte meg a Jézuska.
A többi közt hozott neki egész ellenséges haderőt, melynek taglétszáma hatvanhárom főre rugott .
Egyébként azonban nyavalyás fickóknak bizonyultak valamennyien...
De hogy is ne, Istenem!
Karácsony óta több, mint egy hónapja mult el s ez öt hét valamennyi napjának délutánján vérengző csaták tombolnak a gyerekszobában.
S ezalatt az öt hét alatt egyetlen-egyszer sem fordult még elő, hogy ez a tulsulyban lévő ellenség szembe mert volna fordulni a magyar harcosokkal.
Ahelyett minden harci tevékenységük a hanyatthomlok való menekülésben merül ki.
Érdemes végignézni egy ilyen ütközet lefolyását!
Délután három óra körül nagy lábdobogás hallatszik már a gyerekszobából, mialatt harsányan vezényel János:
- Előre magyarok!
Sohase féljetek!
Kell is azoknak biztatás?!...
Zárt-oszlopban vonulnak föl mind a negyvenketten : elől a kapitány, utána mindjárt a trombitás, aki megállás nélkül a rohamjelet fujja, leghátul pedig egy tisztiszolga.
A pucer csaknem összeroskad sulyosan megrakott bornyuja alatt.
S hogy hol az ellenség?
Olyan messze, hogy alig látni.
Elszomoritó ez a félénk magatartása.
Ugy két méterre a magyaroktól vagy tiz muszka hasal a szőnyegen s szemlátomást tüzelni próbál a mieinkre, akik azonban föl sem veszik az ilyen csekélységet .
Rendületlenül nyomulnak előre a nemzeti hadsereg katonái...
S a magyar hadoszlopoktól legalább negyedfélméterre - félig a kályha mögé megbujva - csehek láthatók.
Meg is kérdem Jánostól, miért állnak ezek háttal a mieink felé?
- Mert szaladnak s el akarnak bujni, - adja meg a felvilágositást János.
Itt azonban nincs menekülés és nincs kegyelem többet!
Mert váratlanul csak kardot ránt János is és rekedésig tüzeli a mieinket:
- Lőjjetek, magyarok!
Ujult dühvel lángol fel a csata.
János ide-odapattan az izgalmas ütközet folyamán, egyszerre azonban nem bir többet az indulatával, odaugrik a loholó csehekhez, egyetlen szablyasuhintással iszonyu pusztitást végez rémült soraikban s legvégül olyat rug közéjük, hogy szerteszét kalimpálnak az istenadták.
Ugyanakkor pozdorjává töri az oroszokat is, megáll a csatatér közepén, szétvetett lábbal s fuj még egy utolsót:
- Most bezárom a hadifoglyokat!
Oldalt, a sarokban, ekkor pillantottam meg csak a hadifogolytábort, melynek keritését építőkockákból emelte előzetesen.
Abban a szempillantásban már kapja is gallérjuknál a szerencsétleneket s a fogolytáborba hajigálja össze valamennyit.
Ugy maradnak aztán a nyomorultak: ki a fáradt lábait váltogatva magatehetetlenül, ki a földön vergődve mély sebeiben.
Akkor darabka száraz kenyeret hoz a konyháról s odalöki eléjök:
- Egyetek, mert mást nem adok!
Bizony, kutya-állapot a hadifoglyok sorsa mindenképen, bármilyen nemzetségüek legyenek is az éhenkórászok!
Időközben észreveszem, hogy messze balra a győztes magyar haderőtől két dragonyos masirozik abba az irányba, amerre a csehek lófoltak előbb.
Kiváncsi vagyok, hogy ugyan miféle szerzet lehet az a két gyalogdragonyos?
János fuj még egyet s akkor komolyan felel:
- Ezek poroszok s a magyarokkal vannak.
Most már kezdem érteni.
A magyarázat további során kiderül ugyanis, hogy a két porosz a magyar csapatok megsegítésére tört elő a bozótosból, illetve a könyvespolc mögül, azonban annyira elfáradtak az igyekvésben, hogy már képtelenek voltak egyvonalba kerülni a csehekkel.
Mert abban az esetben gyilkos oldaltüz alá vették volna az ebadtákat.
Ez a döntő jelentőségü ütközet azon a napon folyt le, amelynek délutánján a két pengőt kérte kölcsön János.
Csak egy hétre és tiszti becsületszóra.
Azóta megvolt az Ágnes nénje nevenapja is.
E nevezetes napon, közvetlenül ebéd előtt, János odaállt a kisnénje elé s versben intézett hozzá köszöntőt.
Ugyanakkor átnyujtotta neki a csomag cukrot, melyet az egyik kölcsönforinton vásárolt a köztisztviselők boltjában, a másik csomagot viszont magának tartotta meg.
Hanem ami délután következett még!
Ugy öt óra körül gyülekezni kezdtek a barátnők, akik gratuláltak a kisasszonynak s jött azonfelül négy-öt gimnazista-gavallér, akik virággal kedveskedtek egytől-egyig.
Az urfiak külön csoportba verődve vitatták meg előzetesen a gimnáziumbeli eseményeket s külön csoportban traccsoltak az urleányok.
János a gavallérokhoz csatlakozott persze és ámbár azok a gavallérok legalább nyolc-kilenc esztendővel jártak előtte korban, ő is állandóan résztvett a dolgok megbeszélésében.
Ugy tett, mintha értene hozzá.
Az ozsonnánál már összekeveredtek fiuk, lányok s volt ott hangulat aztán!
Ozsonna után pedig - grammofónnak hangjai mellett - járni kezdték a »Csinom Palkó « nyalka ütemeire.
János is táncbaereszkedett, egy nálánál másfél fejjel magasabb gimnazista-hajadont kapván meg a csipejénél (dehát nem akadt kisebb leány) s lelkes andalgóban járta.
Majd bokázni kezdett, amitől veritek gyöngyözött a homlokán.
Kissé nyegle fejtartással cifrázott, mialatt hátul ki talált gombolódni a nadrágja s abban a pillanatban elővillant - a zsebkendője.
Alapos hámból való kirugás volt az akkor este.
Egészen nyolc óra utánig.
Ez is elmult aztán.
Másnap délután ujból keserü csaták dultak a gyerekszobában.
Rendületlenül nyomultak előre a magyarok, oldalt a két porosz menetelt, szemközt néhány orosz puskázott elszántan s a meghátrálás legcsekélyebb jele nélkül.
Egészen elől pedig, a csehek lihegtek loholva a mieink elől...
Hiába való volt Jánosnak minden erőfeszítése, hogy visszafordulásra birja őket...
Nem ment...
Nem ment...
A legutóbbi ütközet óta igen megfogyatkoztak a szerencsétlen csehek: legalább kétharmadrészük a fogolytáborban várt nyomorult sorsára, étlen-szomjan.
Mert János száraz kenyeret sem adott nekik többet.
Ez a lelketlen viselkedés mégis felbőszitett:
- Hát ezek a tehetetlen foglyok semmit se kapnak ebédre vagy vacsorára?
- Semmit se, - jelentette ki határozottan.
- Mert nem csatáztak, csak mindig megadták magukat...
Hát azért!
Ebben volt valami.
Hallgattam tehát.
Tegnap ujból véres ütközet dühöngött a szobában s e napon végül fogságba került valamennyi cseh avagy elhullt hátulról kapott sulyos sebeiben.
János ugyanakkor a magyar csapatba sorozta be a néhány szál oroszt, ami a legnagyobb elismerés jele volt nála.
Mert ezek férfiasan verekedtek, az utolsó lehelletig...
Ezek persze szintén magyar katonákká lesznek ezentul.
Igy aztán ellenség nincsen többé.
A csehek egytől-egyig hadifogságban, a külön e célból bekeritett táborban.
János elnéz rajtuk búsan, majd hirtelen odalép a táborhoz, egyet rug bele, amire az összes cseh hadifoglyok a szoba mennyezetéig repülnek föl, kalimpálva ...
Rosszalón csóválok fejet, János viszont egyet fuj a méregtől:
- Igen haragszok ezekre...
Mert mindig csak szaladnak!
Hanem a tiszti becsületszóval sulyos bajok vannak azóta!
Azóta ugyanis, hogy a két pengőket kérte volna kölcsön tőlem, éppen tiz nap mult el.
Ő viszont egy hétre kérte csupán a kölcsönt s ráadásul tiszti-szavára.
Ma délután oszt, hogy kettesben maradtunk volna a szobában (a hátaslovát csutakolta akkor is ! ), kissé zavartan próbálgattam célozgatni előtte az összegekre meg a lejárt határnapra...
Ugy tett, mintha nem hallotta volna.
Hallgattam hát.
Ő különben sem figyelt reám többet, ahelyett lovának nyergébe vetette magát s kirántván lovassági-kardját, nagyot kiáltott:
- Rajta!
Attakra ment...
A két pengő ügye egyáltalán nem feszélyezte.
( 1930.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE