Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móra Ferenc
A vadember és családja
Keletkezés ideje
1935
Fejezet
21
Bekezdés
1705
Mondat
3963
Szó
50092
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
LEGIDŐSB FERENCEK
Fortélyos cím ez, tudom, de nem igen találtam okosabbat e fölé a családtörténelmi tanulmány fölé, amelyik itt következik.
Ha kiírom becsületesen , hogy én itt genealógiai értekezést fogok szerkeszteni, akkor az olvasó beéri a címmel és szalad tovább.
Tudom magamról, mert én is pártában szoktam hagyni azokat a szépségeket, amiket a genealógia és rokontudományai kínálgatnak .
Most már azonban, hogy idáig elcsalogattam a gyanútlan olvasót, be merem vallani azt is, hogy a tulajdon családfámon akarok hintázni.
S nem veszem rossznéven, ha erre az olvasó azt mondja :
- De hát mi közöm nekem az úrnak az őseihez?
Ebben tökéletesen igaza van az olvasónak.
Annyira egyetértek vele, hogy azt felelem neki :
- Hiszen éppen azért nézhetünk szét az őseim közt, mert attól tartok , nekem sincs hozzájuk semmi közöm se .
Nem tudok én az őseimről a világon semmit, pedig Isten kegyelme , gondolom, nekem is csak annyit juttatott belőlük, mint az angol királynak.
Sőt, ha utána számítok, nekem alighanem több az ősöm eggyel, mert én egy korosztállyal fiatalabb vagyok őfelségénél.
De azért nem nézem le az angol királyt, már csak azért se, mert ősök irányában ő bizonyosan jobban ki van tanulva, mint én.
Nekem az egyetlen ősöm, akiről biztosat tudok, az édesapám volt.
Az apám apjának a keresztne v éről már nem tudnék beszámolni.
Mestersége szerint különben vérben dolgozó ember volt, de azért nem történelmi alak.
Mint juhvágó tevékenykedett Jászberényben.
Lehet, hogy a fia, Márton, az én apám, ott kedvelte meg a juhbőrrel való foglalkozást az apja m ellett, de már szelídebb formában.
A juhokról legombolt ruhákba ő embereket öltöztetett kit ködmönbe, kit subába.
Ilyen irányú tanulmányait Jászárokszálláson végezte, még pedig Tejbetök András nevű szűcsmester keze alatt , aki nem lehetett nagyon élelmes e mber.
Mert ha az lett volna, akkor ezzel a névvel okvetetlen karriert csinált volna.
Ennek azonban nem hallottam hírét soha.
De lehet, hogy csak azért , mert a tejbetökről nevezett András hamar kimaradt a családi krónikából.
A tanítvány ugyanis, amint lesz olgálta az inaséveket, hátat fordított a jászkunok földjének és beköltözött a kiskunok tartományába .
Úgy látszik, már az apámnak is az volt a sorsa, ami nekem: mindig máshova érkezett meg, mint ahová elindult.
Szegény vándorlegény ugyanis úgy vette nyakába a világot, hogy meg se állt Szegedig, azonban Félegyházán mégis csak megállt egy kis időre.
De éppen csak azért, hogy megbámulja, valamelyik duttyánban milyen ügyesen hajigálja valami jó ember a kártyát valami másik jó ember előtt , azt kérdezgetvén tőle , h ogy "hol a vörös ? "
A másik jó embernek ördöge volt, mert mindig meg tudta mutatni a leborított kártyákon, hogy "itt a vörös ".
A szűcslegény addig nézelődött, hogy utoljára ő is belevegyeledett a játékba és ő is megmutatta, hogy " itt a vörös ", de mindig má shol mutatta, mint ahol volt.
A vége az lett, hogy a két jó ember , akik összetanult spillerek voltak, az utolsó krajcárjából is kifosztották a szegény vándorlegényt.
Mit volt mit tenni az istenadtának, letarisznyázott a kiskunok közt, ott is házasodott meg s vagy ötven esztendeig szabta, varrta, foltozta nekik a bőrből való ruhát.
Igazi kiskun azonban sohase tudott lenni.
Sokkal jobban ismerte a vadvirágok nevét és sokkal jobban szeretett olvasni, mint ahogy az született kiskunhoz illet, már abban az időben .
Ha a műhelyablakból meglátta, hogy valami könyvlevelet sederget a szél az udvaron, letette az öléből a félbe-subát, kiment a nyomtatott papírért , elolvasta mind a két oldalát s csak aztán varrta tovább az irhát.
Ezért nem is hagyott ránk egyéb ingatlant , mint a kacsalábon forgó várat, az Isten áldja meg érte a haló porában is.
Mert ezen az örökségen nem vesztünk össze, osztozkodni se kellett rajta , mindnyájunknak egész jutott belőle.
Én vigyáztam is a magaméra s adom tovább az unokáimnak, ahogy én kaptam ; éppen azért nem szereztem hozzá semmit, hogy ő köztük is megmaradjon a békesség, mert mégis csak az ér legtöbbet a világon .
Azaz hogy mégis csak hagyok én még valamit a maradváim -ra, amiből nekem nem jutott örökség.
Ősöket hagyok rájuk, nyilván többet is , mint kellene .
Amikor az apám félbeszakított útját folytatva vagy ötvenesztendei késéssel én érkeztem meg helyette Szegedre, sejtelmem sem volt róla, hogy én ide hazakerülök.
Mint újságíró a közigazgatási szakot műveltem s a konkurrens laptárs rendőri riporterének kollegiális figyelme tudatta velem először, hogy kiterjedt atyafiságom van nekem ebben a városban .
Nagy lókötés városunkban - ez volt a címe szenzációs cikkének.
Kéthasábos, vastagbetűs főcím .
De az alcím kétakkora betűkből volt szedve s azt kurja ntotta ki a világba, hogy Móra Ferencet beszállították a Csillagbörtönbe.
Ez olyan fényes ötlet volt, hogy legalább öt korona külön honoráriumot adott érte a szubvenciós ellen-kiadó.
Még akkor ifjú ember voltam s gondba estem, nem kellene -e nyilatkoznom, hogy nem vagyok azonos ezzel az életrevaló emberrel .
De aztán idősebb kollégáim felvilágosítottak, hogy nem érdemes az ellentiltakozás, ha tévedésből jó hírbe keveredik az ember.
Legföljebb megcsóválják a fejüket a hitetlenkedők és azt mondják :
- Érdekes, nem néztem volna ki ennyit ebből a csöndös emberből .
Később aztán megszoktam a nevemet a rendőri rovatban .
Vermésük van itt a szegedi határban a Móráknak, s ilyen nagy hadban könnyen akad, aki fellöki a szenteltvíz-tartót.
De a legtöbbük igen rendes ember s valamennyiük szegény ember, szántóvető, zsellér, akivel lelkemben mindig szívesen vállaltam a ki nem mutatható rokonságot is.
Különösen a virágkertészekkel s titokban mindig reménykedtem is, hogy hátha vetek én még valamikor senyvedt betű helyett élő violát is .
Egyszer azonban - már akkor kezdtem úr-sz ámba menni, a törvényhatóságba is beválasztottak - beállított hozzám egy őszbecsavarodott domaszéki magyar, azzal, hogy az ő neve is az, ami az enyém , a vezetékneve is, meg a keresztneve is.
Hamar kiderült, hogy van köztünk egyéb rokonság is.
Kegyetlen kö h ögtetős dohányt szítt, ki is találtam, hogy az fán termett .
- Jól mondja, hallja, - pöffentett nagyot a cseréppipán - mert kutya egy dohány az enyim, muszáj meggyfalevéllel szölidítenöm .
- No, - mondom nem éppen önzetlen atyafiságos jóindulattal - tegye le a pipát, gyujtson rá erre a bőrszivarra .
Kapott is mohón a rövidszivaron, de könnyes lett a szeme az első szippantástul .
- Maga ezön él? - nézett rám egy kicsit megütődve .
- Ezen .
- Jó is ez, - bólintott - csak marhatüdő köll hozzá.
De ha a pört mögnyerné nk, akkor magának se volna muszáj evvel viaskodni, futná magának is pipára .
A pört, ahogy elmagyarázta, a császár ellen kellett volna indítani .
- Mert nagy nömbül való embörök a Mórák, tudja.
Valamikor az ántivilágban övéké volt a Móraváros, mög a Móra-hal om, mög az egész Móra-kapitányság az alsótanyán.
De mikor elmult az ántivilág, beestellött a Móra-nemzetnek, mindönt elvött tőlük a császár.
De nem ez a most való császár, hanem még ennek az őse .
Úgy vettem ki a beszédjéből, hogy az ántivilág a kurucvilág volt s abba igen belekeverte magát bizonyos nevezetű Móra Gergely, akit megnótáztatott a császár, vagyis magára iratta a házait, meg a földjeit .
- Nem hallottam én ennek soha hírét se - ráztam a fejem vízszintesen .
Az öreg drusza azonban fölülről lefelé mo zgatta a fejét .
- Pedig az így volt, mert levelet is írt haza Törökországbul ez a Gergely nevezetű illető, akire kórét tört a császár.
Azt is írta haza a családjainak, hogy inkább öszi odakint a korpát, mint hogy itthon a császár ebe lögyön .
- Hol az a lev él? - elevenedtem neki, mert egyszeribe megszerettem ezt a Gergely nevezetű kontrabontot .
- Odakint van minálunk a tanyán, a gerendán, az adókönyvben.
Ott tartogatom én is, mert az öregapám is abban őrizgette.
Osztán maga nem olvasta volna eztet a történet könyvben ?
Láttam, hogy nagyon megingott a belém vetett reménye, mikor azt mondtam neki, hogy nincs ilyen történetkönyv.
Hiába biztattam meg, hogy betársulok a pörbe, ha a levelet elhozza, sohase jelentkezett többet, kerestetni is hiába próbáltam később a p usztázókkal, nyomaveszett .
Nem lehetett pedig ez a Gergely nevezetű illető egészen mese, mert néhány esztendővel később egy vasutas névrokon is ilyesmiket mondott róla, aki pedig domaszéki atyánkfiáról sohase hallott.
De írott, illetve nyomtatott nyomát se hol se találtam .
Találtam azonban keresés közben Szeged monografiájában néhány ősömet , de attól félek, ők nem vállalnának leszármazottjuknak, mert egy-két olyan százesztendő van köztünk, amelyiknek nincsen hídja.
Annak meg éppen háromszáz esztendeje, hogy egy Balázs nevű ősöm szegedi főbíró volt.
Muszájból, szegény , mert különben a Hóbajárt basa leüttette volna a fejét.
( Azt hiszem, ő volt az utolsó magyar ember, akit így kényszerítettek közhivatalra.
Kiveszem természetesen azokat a magyarokat, akiket az o któberi forradalomban szintén fejvesztés terhe mellett kényszerítettek főispánságra.)
Egy Ferenc nevű ősöm pedig különösen nagy szerző lehetett.
Vagy öt utca az övé volt Szegedből - ez a furbic viseli most is a Móra-város nevet - s igen jóban lehetett a L eopoldus császárral is, mert az adta neki 1662-ben azt a szép talitarka címeres levelet, amelynek százvalahány éve hitelesített másolata valahol a könyvtárunk limbusában van eldugva, egyszer volt a kezemben.
Van abban levágott török fej is, galamb is, leopá rd is, még pedig kitátott szájú és kipödört nyelvű - nem tudom , melyik országban viselnek ilyen bolond divatot a leopárdok - a legfurcsább pedig az, hogy ennek a nemességszerző Ferencnek egyetlen gyermeke volt, mint nekem, az is lány volt s azt is Pankán ak hívták, mint az enyémet.
Egyéb bizonyítéka azonban nincs is a rokonságnak .
Hát ez elég legidősb Ferenc, de van ennél legidősebb is.
Furcsa játéka a véletlennek, hogy a mohácsi vész idején Szeged főjegyzőjét úgy hívták , mint engem hívnak.
Valószínűleg nem volt annyi írnivalója, mint nekem s bőven meggyőzte írótollal az a lúd, amit e célra fogadott fel és honorált kukoricával a civitas regia ac libera.
( Hohó, hol volt még akkor a kukorica!
Alig szabadulhatott ki a Kolumbusz markából!
De hát akkor mivel ete tték a város lúdját?
Az akkori közigazgatás érdekében jobb ezt nem keresni.
Még kiderülne, hogy a ludacskát kicsapták legelni a városháza udvarára , de azért a számadáskönyvbe beírták a törökbúzát ) .
Sokáig úgy tudtam, hogy ezzel a legeslegidősebb Ferenccel meg is szűnik az őstörténelem, de valami különösebb bánatot sohase éreztem e miatt.
Ád nekem elég gondot a családfám lemenő ága is, minek törném magam a fölmérőkkel ?
Legföljebb regényt írok róluk egyszer, ahhoz vannak elegen s ha megszorulok , szerkesztek é n magamnak annyi őst, amennyit akarok.
Hiszen azért demokrata az ember .
Történik azonban néhány esztendővel ezelőtt, hogy elmegyek Miskolcra , pódiumról élőszóval fecsegni s bevezetésképpen elmondom, amit olyan helyen szokott mondani az ember, ahol először j ár.
S akkor mosolyogva rámpirít valamelyik odavaló tudós barátom azzal, hogy de bizony jártam én már ott máskor is, valamikor 1720 körül, van róla írás is, hiába akarom letagadni, meg nincs is miért.
Más is megtette azt, amit én , az volt akkor a korszellem .
- De hát mit tettem én itt 1720-ban ?
- Csapattad a jobbágyokat, - nevettek a miskolciak - ami kötelességed is volt, mert akkor szolgabíró voltál Borsodban .
Alig értem haza, kiderült, hogy volt nekem ennél nagytekintetűbb üköm is a hajdankorban.
Pataky csendőrezredes úr lepett meg vele, aki a Wenzel-féle Árpádkori Új Okmánytárat tanulmányozta a könyvtárunkban .
- Idenézzen, igazgató úr, megtaláltam egyik ősét e gy oklevélben, soproni comes volt Kun László királyunk idejében .
Odanéztem és be kellett ismernem, hogy a latin szövegben csakugyan benne van az én családnevem.
És hiába tudtam, hogy ez a nagyhatú úriember nem tartozhatott az én őseim közé, mert azok bizonyosan szántóvetők, csordapásztorok , favágók, szóval magamforma jobbágyok voltak, egy-két óráig mégis egész jó hangulatban tartott a Kun László várispánja.
Fölvettem a családi legendakörbe és akárhogy tagadtam magam előtt is, titokban mégis büszkeséget ér e ztem, hogy nekem is volt pallosjogos ősöm.
( Gondolom, el is vágatta volna a nyakamat, mint elvetemedett destruktívét. )
Azt is elhatároztam, hogy több ős most már nekem nem is kell, sőt az eddigieket is ritkítom, az ősöm pallosjoga alapján.
Legelőször is ki zárom az atyafiságból azt a spanyol herceget, akit Daudet Mora néven szerepeltet A nábob -ban.
( Különben két híres spanyol festő is viselte ezt nevet s a madridi postán két éve kegyetlenül leigazoltattak, mikor a sürgönyeimért jelentkeztem.
Annyi ott a Mór a név, - mert hosszan ejtik - mint nálunk a Török.)
Föláldoztam azt a finn falut is, ahonnan azért küldött anzikszot egy ott csavargó francia barátom , mert az is olyan nevet visel, mint én.
Megszüntettem a görög és latin kapcsolatokat is s elhatároztam, hogy nincs közöm ahhoz a Móra -hágóhoz sem, amelyen Stein Aurél átkelt, mikor Indiában Nagy Sándor nyomdokait kereste.
Ősökért se olyan messzire, se olyan magasra nem mászkálok el a háztól.
Beérem a soproni Purgstallal is s egész falka brahminért nem adom oda a jó öreg várispánt.
Hogyisne!
Egy olyan őst, akinek már hatszázegynéhány esztendővel ezelőtt választói joga volt!
Egymagának egy egész vármegyében!
( Többet is ért az , mint most egy egész vármegyéé. )
Szép is lett volna ez így, ahogy eddig volt, ha a mult koriban levelet nem kapok Kemény Lajos úrtól, Pozsony város nyugalmazott főszámvevőjétől, akit híréből rég ismerek, mint tudós embert.
Erkel Ferenc őseit is ő ásta ki régi pozsonyi írásokból, azok is mind muzsikusok voltak már 1640-ben is.
Ez is szép idő , de az én ősöm, akit a főszámvevő úr megtalált, még ezt is fölözi , mert az már 1633-ban élte világát Pozsonyban.
S hozzá ezt is Ferencnek hívták , amely névbe, mint az eddigiekből is látható, igen szerelmes lehetett a Móra-nemzet.
( Rapallói sírkövön is talá lkoztam Francesco Mora-val, akivel nemcsak az életkorunk, hanem még a születésnapunk is egyezett.
Meg is írtam akkor haza, hogy járjanak utána , megvagyok -e még s én vagyok -e én, vagy elcseréltek bennünket. )
Ez a pozsonyi druszám - egykorú hivatalos írás van róla - a Papok utcájában lakott, a Thurzó Szaniszló-féle házban, amely ma is megvan még, most Káptalan-utca 13-nak hívják.
Csak éppen azt nem tudja róla kimutatni az én tisztelt barátom-uram, akinek még eddig meg se köszöntem a szíves figyelmét, hogy mivel szolgálta a közjót ez a quidam.
De úgy sejti, hogy nem annyira a közjót szolgálta, mint inkább házigazdáját, a palatinust, ami különben minden tekintélytisztelő ember felfogása szerint ugyanezt jelenti.
Nyergese, szíjjártója, mije lehetett neki, vagy esetleg szűcse.
Egy azonban biztos: hogy vérbeli magyar ember volt .
Tudniillik öt aranyforintnyi ad ó hátraléka volt följegyezve a pozsonyi kamarai pénztár adókönyveiben , amelyek ez okon őrizték meg az emlékezetét.
Ez háromesztendei hátraléka, 1635-ben elszármazott Pozsonyból.
Nem hiszem, hogy megbántanám vele, ha fölteszem róla , hogy az adófizetés elől lépett meg .
Persze még akkor lehetett, de próbálná meg most!
S éppen ez a ténykörülmény tette indokolttá - most veszem észre, hogy még eddig nem komolyítottam hozzá a stilust ehhez a tudományos értekezéshez - mondom, ez muszájított rá, hogy a nyilvánossá g előtt üssek szét az őseim közt.
Önvédelemből .
A főszámvevő ír megállapította, hogy az öt aranyforint körülbelül 190 pengőnek felel meg.
A késedelmi kamatokkal együtt, a mai kulcs szerint, mostanáig mintegy kétszáz milliónak.
Már most mit tudhatom én, hogy a mai szorult világban milyen álláspontra helyezkedik a pénzügyminiszter?
Nem, nem vállalhatom ezt az őst.
Sőt elővigyázatból a többiről is lemondok.
Azokról is, akiket eddig prezentáltak, meg azokról is, akik eztán kerülnek elő .
Azaz egyet mégis megtar tok, hogy az unokáim tékozlónak ne mondjanak.
A tropikus Amerika őserdeiben él egy negyven-ötvenméteres fafajta, Dimorphandra excelsa-nak hívják a botanikusok, az ősi indián neve azonban móra-fa.
Úgynevezett haszon-fa, mint a legkitűnőbb hajóépítőfa szere p el a kereskedelmi forgalomban.
Az indiánok azonban nem értenek a világi dolgokhoz és nem foglalkoznak kereskedelmi forgalommal.
Ők csak árnyékot keresnek a fa alatt és furulyát faragnak belőle.
Azt hiszem, ez a fa az én igazi családfám .
- & -
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE