Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXI.
A halál talán mégis általánosabb szomoruság, mint amilyen általános öröm a születés.
A huszonhat éves korában elhalt Dobó Valérnak is először köny áztatta kis orcáját mikor megmutatták anyjának.
A most már tiz év óta özvegynek, házassága harmadik évében született első gyereke s a fiatal asszony akkor már siratta elhibázott, boldogtalan házasságát.
Férje, egy harmincöt éves, geniális sebész, erős alkoholista volt.
Fia után négy évre született leánykája s mind két gyerek magában hordta az alkoholista apa és tuberkulotikus nagyapa betegségének csiráját...
Mindkét gyerek csöndes, magába vonult természet volt.
A fiu okos, korán érett és látszólag több melegségre képes, mint a leány, de áldozatra mindkettő elszánt és visszatarthatatlan volt.
A leány engedelmes, bájos és szerény volt mindig, de alapjában zárkózott, titkolódzó , sem örömét, sem bánatát nem óhajtotta megosztani és hallgatni ugy tudott, ahogy senki.
Tulajdonképpen sem az anyja, sem a bátyja nem ismerték, de mert jónak érezték és hitték, abban a véleményben voltak, hogy nem született boldogságra és olyan, mint azok a hüvös helyen nőtt szomoru virágok, melyek elhervadnak, ha nap éri őket.
Egy elég jómódu, gyerektelen testvérnénje az anyának, segitette havonként bizonyos meghatározott kis összeggel a családot s ez a néni fedezte fel, hogy a tizennégy esztendős kis Laurának igen szép, bár gyönge hangja van.
És a kis leányt énekelni tanittatta.
A leánykának nem igen volt kedve hozzá, ugy mint más egyebekhez sem, de mikor a nagynénje megmagyarázta neki, hogy a szép hangot nagyon jól fizetik a szinházaknál s hogy idővel eltarthatja majd az anyját és segitheti a bátyját, többé nem ellenkezett és a legnagyobb kötelességtudással tanult s tizennyolc éves korában, anélkül, hogy legkisebb vágy is vezette volna, elszerződött egy operett-szinházhoz.
Kis hangja volt, de kitünő iskolája, izlése előkelő és olyan rokonszenves, megkapó szépség volt az egész teremtés, hogy aki látta, azonnal megszerette.
*
Zoltán becsöngetett a kis lakás ajtaján s egy fiatal, kisirt szemü, fekete ruhás cselédleány nyitotta ki az ajtót.
Valami sajátságos kevert szaggal volt tele az előszoba.
Gyaluforgács, viaszgyertya és hervadt virág-illattal s mig Zoltán előkereste névjegyét, halkan megkérdezte a leánytól:
- Mikor volt a temetés?
- Tegnapelőtt, - mondta a leány s könynyel lett tele a szeme.
A kis szobában, mely a család ebédlőjéül szolgált, a két ablak között még látszott a ravatal helye s a falakban a szögek, melyekkel a fekete drapériák oda voltak erősitve.
Az eltávolitott butorok még nem lettek visszatéve helyeikre s az üres , szomoru szobában, a kályha mellett ült Dobóné.
Fel akart állni, mikor Zoltán belépett, de visszaroskadt a székbe és zokogva hajtotta le fejét.
Zoltán sem tudott szólni.
Sem vigasztalni, sem köszönni nem tudott és meghatva nézte a boldogtalan Mater dolorosát.
- Hétfőn még előadáson volt, - zokogott az asszony, - s este nátháról panaszkodott .
Fájt a feje és korán lefeküdt.
Nyolc órakor köhögni kezdett és kilenc óráig folyton , szakadatlanul köhögött.
Azután vérhányást kapott s mire az orvos megérkezett , meghalt.
A kis cseléd bejött a tüzre tenni s széket hozott Zoltánnak.
Amint kinyitotta a kályhaajtót, abban a percben nyilt ki a másik szoba ajtaja s Zoltán a szemközti falon, a tüz lángjától megvilágitva, egy karcsu alaknak árnyékát látta.
A másik percben Laura ott állt előtte, kezet szoritott vele s leült az anyja mellé, szemközt Zoltánnal.
Zoltán most látta először, közvetlenül maga előtt a leányt.
Az eddigi érintkezésük annyiból állt, hogy kétszer-háromszor találkozott vele beteg barátjának szobájában , de egyetlen szót sem váltottak még soha, kezet sem fogtak, a leány egy néma meghajlással hagyta el mindig a szobát.
És most ott volt előtte, ott ült a széken, egyenesen, ölbe tett kézzel és csodálatosan finom, klasszikus szép fejét a kályha lángja tompa vörös fénynyel világitotta meg.
Az ablakokat már bevonta az alkony homálya s a gyönyörü fej a vörös fényben, mint a távoli ég alján a bucsuzkodó nap, olyan titokzatos, messze távolban látszott lenni.
Sötétkék, feketébe játszó szeme, a teljes lemondás vigasztalhatatlan bánatával nézett bele a levegőbe, mintha a nagy mindenség titkába belátva felelt volna reá: Jól van!...
Volt valami titokzatos, homályos, megfejthetetlen végzetszerüség e leány finom bájában.
Olyan volt, mint egy régi, elhagyott parkban álló márványszobor, egy istennő, kit valami ismeretlen, rég elporladt poéta-szobrász álmodozó fantáziája teremtett.
Egy fehér arcú leány, aki nem él, nem beszél, csak érez, a szomorúságok szomorúságát , mit szavakkal nem lehet kifejezni, csak szemmel.
És ez a titokzatos, gyönyörü szemü sápadt leány ott volt előtte, anélkül, hogy reá nézett volna, hogy megérezte volna, miért van ő itt, hogy tudta volna, hogy messze földről jött el érte, hogy két életet adjon neki: az övét és a saját magáét.
Valami nagy fájdalom, nagy izgatottság, ismeretlen, nagy végzetszerü erő beszélni késztette Zoltánt, bátorságot adott neki, siettette, kergette és nyiltan , becsületesen, de bizonyos elszánt és mindenre elkészült hidegséggel igy szólt:
- Meg kell önöknek magyaráznom, miért vagyok itt.
Amint értesültem a Valér haláláról , azonnal haza jöttem Párizsból.
Még pedig azért, hogy a kisasszony kezét, akit tisztelek és szeretek, megkérjem öntől, asszonyom.
Kérésem komoly, határozott, de nem egyedülálló.
El vagyok arra is készülve, hogy kérésemet visszautasitják.
Ez esetben engedjék meg nekem, kettejük között a fiu és fivér szerepét tölteni be és ha megfosztanak az egyik boldogságtól, tiszteljenek meg a másikkal és engedjék meg, hogy életemnek egy kis részét önöknek szentelve, gondoskodhassam róluk.
Kérésemre a beleegyező válasz önt illeti meg, asszonyom, de a határozatot leányától várom.
Mikor Zoltán elhallgatott, a szobában olyan csönd volt, hogy a három ember hallotta egymás lélegzetét.
Azután Laura felállt, kezet nyujtott Zoltánnak s csak ennyit mondott:
- Köszönöm! - és eltünt azon az ajtón, honnan kijött.
Dobóné meglepetten, kábultan, szinte ijedten nézett Zoltánra s a leánya után mutatva , keserüen kérdezte:
- Ezt a leányt akarja ön elvenni?
Zoltán lehajolt s megcsókolta az asszony kezét.
Ebből kitört a zokogás.
- Tudja, hogy beteg? - kérdezte.
- Tudom, - felelte Zoltán.
- Azt is tudja, hogy gyógyithatatlan?
- Azt nem akarom tudni! - felelte Zoltán szenvedélyesen.
Az öreg asszony csüggedten, minden remény és öröm nélkül nézett reá.
- A mi családunk terhelt! - sóhajtott fáradt fejét lehajtva.
- Férjem delirium tremensben halt meg s az apja tüdősorvadásban.
Zoltán türelmetlen mozdulatot tett.
- És én mégis meg fogom őt menteni!
- Nekem már semmihez sincs reményem! - sóhajtott az asszony s felállt.
Megtörülte könnyes szemét és iparkodott fájdalmán erőt venni.
Komoly, határozott gondolkodásra volt szüksége, mert azt hitte, Zoltán nem ismeri a Laura multját.
Csakhogy ez a vallomás nehezére esett.
Szégyelte, de elkerülhetetlennek tartotta s különben is elgyötört, semmi jót nem remélő szivében nem volt már sem remény, sem bizalom s a Zoltán egész ittlétét, a legnagyobb boldogságot igérő vallomását és ajánlatát, csak valami álomnak hitte és a szerencsétlen lelkek fásult közönyével fogadta.
- Én már nem tudok hinni semmi örömben, - szólt csüggedten s helyet változtatva ismét leült.
- Tulajdonképpen az ön megtisztelő ajánlatát sem annak látom, aminek más anya látná.
Ezért bocsásson meg.
De én már olyan vagyok, mint a haldokló, akinek hiába mutatják meg a napot.
Azért hallgasson meg engem, kérem és lássa be lehetetlenségét mindkét irányu, épp oly megtisztelő, mint nagylelkü ajánlatának.
Laura a halál jegyese, ő nem való földi embernek.
Ezt tudta a fiam is és tudtam én is és kölcsönösen titkoltuk egymás előtt és figyeltük lopva egymást, mint a cinkostársak , hogy tud-e róla a másik?
Mindazon szimptomák jelentkeztek nála, melyek a fiamnál megvoltak.
Lesoványodott, nem eszik, lázas és köhög.
Egy két év mulva vége van.
Ez a rideg, de való tény.
Ön fiatal, egészséges és nem kötheti életét egy beteg leány életéhez.
Ez az egyik ok.
A másik ok ennél is fontosabb.
Erkölcsi ok.
Soha anyának még keserübb vallomás nem jutott feladatul, mint nekem; de tartozom vele az ön iránti tiszteletem és hálám jogánál fogva, mert önnek épp úgy nem engedném meg, mint ahogy a fiamnak sem engedtem volna meg soha, hogy egy bukott leányt vegyen nőül.
Laura ilyen leány...
Eltakarta kezével szemét, de a legnagyobb fájdalma számára már nem voltak könnyei.
- Kedves asszonyom, - felelte Zoltán egyszerüen, - bocsásson meg nekem, amiért nem vettem elejét e mindkettőnkre nézve keserü vallomásnak a magam vallomásával, hogy ezt én tudom, de nem zavarja meg elhatározásomat és ismételve kérem, ne foszszon meg attól a boldogságtól, hogy minden jogom meglegyen ahoz, mindent megkisérleni a világon, hogy megtarthassam magamnak azt, akit szeretek.
A családi terheltség , betegség, erkölcsi ok, ez mind nem lehet ok az ön részéről, mint ahogy - bocsásson meg, - de nincs joga saját leánya fölött biróként itélkezni.
Ezt a jogot abban a percben elveszitette ön, amint én felajánlottam nevemet leányának.
Különben engedje meg kérem, hogy a választ teljesen leányára bizzuk.
Az öreg asszony még mindig szép, némileg a leányára emlékeztető szomorú szemével meghatottan és gondolkodva nézett a fiatal emberre.
- És számolt ön a világ itéletével? - kérdezte komolyan s kezét tiltólag, szinte jósszerü mozdulattal emelte föl.
- Gondolt arra a társadalmi válaszfalra, mi ön és leányom között áll?
Gondolt arra, hogy egy ilyen házasság utját szegheti karriérjének és minden ambiciójának?
- Gondoltam, - felelte Zoltán nyugodtan.
- És mégis ragaszkodik szándékához?
- Ragaszkodom.
- Jól van, de hisz alig ismeri leányomat.
Kérdés, nem csak valami szentimentális fellobbanás-e fiatal lelkében, szánalom, dac, beteges rajongás?
Zoltán elutasitólag intett.
- Egyik sem, - felelte határozottan.
- Egy év óta szeretem leányát.
Először egy szinházi páholyban láttam meg s azóta szeretem.
A fiatalos szentimentálizmustól pedig ne tartson, asszonyom.
Igaz, hogy csak huszonnégy éves vagyok, de az érzelmeimmel tisztába jönni, korán megtanitottak.
A világgal, rokonaim, barátaim ellenvetésével pedig nem törődöm.
A házasságomban, mely kizárólag a magam életét illeti, nem tűröm senkinek beavatkozását.
Az ember egyedül él és egyedül hal meg.
Dobóné szomoru mosolylyal csóválta fejét és hallgatott.
Ő ismerte az életet és nagyon jól tudta, micsoda összeütközések, véres és vérnélküli tragédiák folynak a megalkuvást nem ismerő ember és világ között.
Tudta, hogy ezekben a tragédiákban mindig a lázongó, nemes érzésüek buknak el, de erről meggyőzni senkit sem lehet .
Előbb el kell buknia, hogy érezze bukását.
- Még engedjen meg egy megjegyzést, - mondta lehajtott fejjel Dobóné.
- Azután behivom Laurát...
Az olyan ember, mint ön, a maga kedvesét sem veszi el, nemhogy a másét vegye el.
Zoltán elsápadt és vadul harapta össze száját.
Az ökle be volt szoritva, hogy rácsapjon valamire, de csak leengedte és kinosan sóhajtotta:
- Ez kegyetlen megjegyzés volt!
Dobóné őszinte szánalommal nézett reá s azután behivta Laurát.
A leány megjelent az ajtóban s az anyja kézen fogva, Zoltán elé vezette és igy szólt:
- Most rajtad a sor, leányom, felelni a megtisztelő kérésre.
A nője, vagy a testvére akarsz lenni annak, aki előtt állsz?
Laura fölemelte nagy, tágra nyilt, csodás pilláju szemét és tisztán, világosan nézett Zoltánra.
- Mind a kettő, - felelte nyugodtan és mindkettőben hűséges társa.
Egyebet nem igérhetek, - tette hozzá, olyan kifejező szomorusággal és bocsánatkérő pillantással , mintha csak azt mondta volna:
- Szerelmet nem igérhetek...
Ezek a szavak s ez a pillantás, mint valami jegeshullám, végigfutottak Zoltánon.
- Ilyennek képzeltem, - gondolta fájdalmasan.
- Könyörtelenül őszintének, de most még jobban szeretem.
Azután kezet csókolt a leánynak s mint a Dobó Laura jegyese ment ki azon az ajtón , melyen még nem egészen egy év előtt, mint idegen jött be.
A kapu előtt beült a kocsijába s a szemét lehunyta.
- Vőlegény vagyok, - gondolta és szivének csak egy fájdalmas dobbanása volt rá a válasz, a szerelemnek öröme nélkül.
Valami homályos sejtelem azt sugta lelkében, hogy ebben a frigyben a szerelem boldogságát soha sem fogja megismerni.
- Mindegy, - gondolta, - legalább megtanulok nem magamért élni.
S ha érte élek , nagyobb boldogság lesz mindennél.
S nem akart többé egyébre gondolni, mint a Laura szép arcára, sötét hajára és titokzatos szépségü, megejtő szemére.
Ugy képzelte maga előtt a leányt és hozzá való viszonyát, mintha valami drága templomi kincset biztak volna reá, melyről egykor el kell számolnia.
És a Zoltán lelkére fájdalom, gond ült.
Valami félelem, irtózat, előérzet, hogy mitől vagy miért, nem tudta.
A világtól nem félt, a harcra ifjuságának és lelkének minden erejével készen állt, de amitől félt, a fehér arcu leány szava volt: "egyebet nem igérhetek a hűségnél..."
S mint valami ostorcsapás üldözte a Dobóné rettenetes intése: "az olyan ember, mint ön, a saját szeretőjét sem veszi el, nemhogy a másét."
Hogy kiverje fejéből ezeket a gondolatokat, az utcán járókat nézte, de az emberek látása ingerültté tette.
Boszantotta a nők fátyol alól kiragyogó piros arca s az a bizalmasság, ahogy egy-egy férfi karonfogva a maga szép asszonyát, vitte haza a havas utcákon keresztül az otthonába.
Zoltán keserü iróniával, gúnyosan mosolyodott el.
Eszébe jutott, hogy épp ő, akit fél Magyarország legszebb férfiának tartanak, a nagy vagyonu, előkelő, fényes jövőjű fiatal ember, a legelső parthie az országban, épp ő vesz el egy olyan leányt, aki nem szereti.
Keserü izgatottsága akkor is tartott, mikor megérkezett a szállodája elé s a portás ajtót nyitott előtte.
Lehozatta a bőröndjét, kifizette a számláját, megirt egy sürgönyt az inasának, hogy azonnal jöjjön haza, azután visszaült a kocsiba s elvitette magát köruti kis palotájához, ahol senki sem várta.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE