Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXI. FEJEZET.
ELNÉMULNAK A FEGYVEREK.
Gábrielt a legnagyobb katonai dísszel temették el.
Másnap Daun felkerekedett táborával, hogy a visszavonuló porosz királyt nyomon kövesse.
A porosz király az egyesült osztrák-orosz sereget harcra készen találta maga előtt Kunersdorfnál.
Tíz óra tájban mutatkoztak az első porosz lovas előőrsök, tizenegy óra felé pedig megérkezett seregével maga a király is és rögtön oly hevesen támadt a balszárnyon álló oroszokra, hogy ezek délutáni két óra felé lankadni, ingadozni kezdtek.
Soltikoff egyik segédtisztjét erősítésért küldte Laudonhoz, akinek seregével Seydlitz tábornok hadteste nézett farkasszemet...
- Míg Seydlitz nem mozdul, nem bonthatom meg a hadirendet... kis ideig tartsák még magukat! - üzente a fővezér.
Azután tekintete Hadikot kereste, aki Elemérrel együtt , villogó szemekkel kísérte az ütközet folyását.
- Semmi kétség, bármerre mozdulsz, Seydlitz tábornagy szüntelenül téged figyel távcsövével! - mondta Hadik, az ellenséget szemlélve.
- Sejtem az okát!
Kreuzer ezredes, akit a poroszok elfogtak, tanuja volt annak a tréfás párbeszédnek, amelyben Seydlitz megígérte királyának, hogy amiért engem magyar Seydlitznek neveznek, hát össze fogja mérni velem a kardját.
Nem akar megtűrni egy vetélytársat! - nevetett Elemér.
- Hallottam erről valamit! - biccentett Hadik.
- Midőn pedig megtudta, hogy én vagyok Schwerin tábornagy halálának az oka, bosszut esküdött, hogy vagy megöl, vagy foglyul ejt.
Azóta valósággal vadászik rám a harc forgatagában.
- Távcsöve még most is folyvást kísér mindenfelé.
Jó lesz, ha vigyázol magadra!
Azt hallottam, kard- és szuronyvívásban ritkítja párját.
Elemér vállat vont és nevetett.
Azt hitte, hogy tábornagya most is tréfából komolykodik vele.
- No, azért nem ijedünk meg tőle, bárhogy forgatja is a szablyát...
Láttam én már karón varjut!...
- De nem ettél belőle! - nevetett Hadik.
De a másik pillanatban egyszerre elkomolyodott, mert látta, hogy Seydlitz megvillantja kardját, azután förgeteg módjára hadtestével balra kanyarodik és az oroszokra veti magát.
Ugyanekkor vágtatott hozzája Laudon.
- A gránátosokat magam vezetem.
Tábornagy úr pedig a két mély úton hátba támadja hadtestével az ellenséget! - kiáltotta sebesen és fekete lován a harcvágyó magyar gránátosok élére száguldott.
- Előre, magyar!
Előre, fiaim!
Veletek megnyerjük az ütközetet! - tüzelte őket.
A gránátosok lelkes csatakiáltással feleltek és futó rohamlépéseik alatt dübörgött a föld.
A porosz király egy magányos dombon álló zárda falaihoz támaszkodva, annyira belemerült lovasságának támadásába, hogy észre se vette a vízmosásokból előtörő magyar huszárokat.
- Ezredes úr, az ott a porosz király! - kiáltotta egy vén őrmester a legelől száguldó Elemérnek.
- Utánam hát!
El kell fognunk! - kiáltotta Elemér felvillanó szemekkel s megeresztett kantárszárral száguldott a domb felé.
A domb alján azonban a nyergét tartó heveder meglazult és a gyors rohanástól aláforduló nyereg lova fején keresztül repítette őt.
- Semmi!
Semmi!
El kell fognunk a királyt! - kiáltott tüstént talpra szökve és kardjával kezében gyalog törtetett felfelé a domboldalon.
Seydlitz észrevette a királyát fenyegető veszedelmet és villámgyorsan száguldott segítségére.
Néhány pillanat alatt Elemér el volt vágva csapatjától és a minden oldalról reá zúduló kardcsapásokat elháritva, csak a zárdát igyekezett elérni, hogy legalább hátulról fedezve legyen.
Az ádáz ordítozás és kardcsattogás a királyt is erre az oldalra csalta.
Bámuló szemekkel méregette azt az embert, aki egy egész porosz csapattal felveszi a harcot és minden lépés, amit hátrafelé tesz, egy-egy nehéz lovasába kerül.
- Adja meg magát kényre-kegyre, ezredes! - kiáltott felé a király, de Elemér válasz helyett széjjelcsapta a minden oldalról feléje meredő szablyákat és egy ugrással elérte a védő zárdafal szögletét...
Hátát a mohos köveknek vetve, dacos, szikrázó szemekkel védte magát.
Frigyes pedig szitkozódni, káromkodni kezdett, mint egy huszárőrmester, midőn ezredének legjobb vívóit harcképtelenné téve látta félreoldalogni.
- Szégyeljétek magatokat!
Egy ember csúffá tesz mindnyájatokat! - förmedt egy deresüstökű őrmesterre, a másik pillanatban pedig dühében felordított, mert Elemér egy nyalka hadnagynak kezéből csapta ki nehéz kosaras kardját, de úgy, hogy két ujja is utána repült.
Ezalatt lent a domb tövében elkeseredetten folyt a küzdelem.
A huszárok minden áron ki akarták vágni ezredesüket, de a nagy túlerővel szemben végre is hátrálniok kellett és midőn a vasasok üldözőbe vették őket, Seydlitz lángoló harcvággyal törtetett fel a dombra.
- Ide hozzám! - kiáltott bosszusan a király.
- Ez az ember vagy maga az ördög, vagy a te híres vetélytársad!
Lássuk, mit tudsz!
Seydlitz válasz helyett elordította magát és félreparancsolva mindenkit , diadalittasan dobbant Elemér elé.
De önbizalma csakhamar heves ingerültségbe csapott át, midőn az első csapásoknál észrevette, hogy olyan vívóval áll szemben, amilyennel eddig még nem igen mérte össze kardját.
A király egészen közelükbe lépett és az ütközetről is elfeledkezve, érdeklődve szemlélte a viadalt.
Seydlitz ki akart tenni magáért és egy nehezen elhárítható csellel tört Elemérre.
A két penge szikrázva csapott össze: a csel mesterien el volt hárítva.
A király önkénytelenül éljent kiáltott.
Seydlitz dühös szitkokat morzsolt fogai között és ballábával előre dobbantva, utána rántotta a jobbot is és olyan heves rohammal tört előre, hogy Elemér csak részben tudta elhárítani a döfést.
Ellenfele kardja vállába hatolt, de ugyanabban a pillanatban az ő kardja is talált és végighasította a tábornagy fényes uniformisát.
A kibuggyanó vérre Seydlitz hangos diadalordításban tört ki.
A király újra felszólította Elemért, hogy adja meg magát.
Nagy Frigyes az ellenségben is nagyra becsülte a vitézséget.
Elemér azonban csak néma fejrázással felelt s ajkait erősen egymásra szorítva, a védelemből most támadásba csapott át.
Oly dühvel támadt ellenfelére, hogy az csak jobbra-balra ugrálva tudott villámgyorsan cikázó kardja elől menekülni.
Eközben egy másik csellel akart szerencsét próbálni, de Elemér oly erővel sujtott födetlenül maradt homlokára, hogy kardját elejtve, térdre bukott, arcát pedig vérpatak öntötte el az átvágott vastag prémes kucsma alól.
Elemér erre egy pillanatra leeresztette a kardját.
A háta mögött leselkedő vasasok felhasználva az alkalmat, egy nehéz köpönyeget dobtak a fejére és mielőtt csak mozdulhatott volna, rárohantak és leteperték.
Kardját elvették tőle és csak a király közbelépte vetett véget a dulakodásnak.
- Hasztalan minden ellenállás, ezredes úr! - kiáltott keményen.
Elemérnek fogcsikorgatva kellett belenyugodnia, hogy fogoly.
Seydlitz, aki eközben magához tért, letörülte arcáról a vért és katonás egyenességgel kezet nyujtott ellenfelének.
- Csak karcolás az egész, a vastag prém felfogta a csapás súlyát.
Majd, ha megint összekerülünk, remélem, több szerencsém lesz!
- Egy tábori felcser sietve bekötötte homloksebét, azután újra lovára ült.
Hadik eközben megkerülte a csatamezőt és ott ütött a poroszokra, ahonnan a támadást legkevésbé várták.
E váratlan fordulat egészen kihozta sodrából a királyt.
Komor redőkbe vont homlokkal , izgatott hangon lovát parancsolta elő.
- Üljön lovára, ezredes úr és kövessen! - szólt érdesen, mire Elemér, megigazítva a megtágult hevedert, lovára ült.
Az Odera hídja felé vágtattak, ahonnan jobban át lehetett tekinteni az ütközet tombolását.
Az Odera a hóolvadástól és esőzésektől színig dagadt.
Sodra örvényeket hányt, zúgott , rohant medrében és a híd hatalmas fagerendái csak úgy recsegtek, ropogtak a szilajul csapkodó hullámoktól.
A lovak félve hegyezték fülüket és nyugtalanul topogtak.
A király arca kissé derülni kezdett, mert csapatai szilárdul helytálltak.
Seydlitz pedig, akit bekötött fejéről messziről meg lehetett ismerni, a pusztító kartácstűz ellenére makacsul támadta a magaslatokat.
Megelégedetten bólintott, azután gúnyosan tekintett foglyára, aki mohó pillantásokkal kémlelt köröskörül és a kantárt tartó kezei láthatólag remegtek.
- Hiába számítgat, ezredes uram!
Elől-hátul ellenség, nincs út a menekülésre! - mondta gúnyosan.
- De van! - rikkantott Elemér és sarkantyúját lova oldalába vágva, a kíséret szörnyülködő kiáltásai között, az emeletnyi magasból a megdagadt folyóba ugratott.
A hídon állók ijedve rángatták vissza ágaskodó lovaikat.
Elemért pedig, aki fel-felbukkant a hullámok közül, a folyó zajló sodra sebesen ragadta lefelé.
A forgó örvényeket, a gránátosok golyóit, melyek magasra csapkodtak, fecskendezték körülötte a vizet, sikerült elkerülnie.
Szerencsésen kikapaszkodott a szárazra és egy elesett nehéz-vasas kardját és pisztolyát felragadva, utat vágott magának az ellenségen keresztül övéihez.
Még a hídon álló porosz király is meghallotta, olyan egetverő örömrivalgás harsant fel huszárjai között, midőn Elemér csurom vizesen közéjük ugratott.
Hadik csak messziről üdvözölte kardjával, mert ekkor már megint a mieink voltak előnyben, és a trombiták mindenfelől általános rohamra harsantak.
Seydlitz kétségbeesett erőfeszítéssel rontott újra, meg újra a körülfekvő magaslatoknak, melyeknek bokrai közül állandó fegyvertűz ropogott.
A dombtetőről pedig mindannyiszor irtózatos kartácstüzelés vetette vissza.
Halottak és sebesültek borították a vértől áztatott harcmezőt...
A nap már utolsó sugarait lövellte, midőn a király kétségbeesve és a halált keresve visszaszáguldott a zárdaépülethez, ahol maga akart döntő rohamban szörnyen megtizedelt csapatai élére állani.
De kísérői nem engedték, és második Frigyes ajkát véresre harapdálta, könnytől izzó szemekkel nézte, mint robbannak vészes fergetegként s földetrázó dübörgéssel a hadtestek egymásra, mint kavarodnak, omlanak egy szörnyű gomolyaggá.
Seydlitz fehérkendős feje hol itt, hol ott villan ki, egyszerre látni, amint szembe találkozik megint magyar vetélytársával, aki rövid viadal után, levágja lováról...
Emberei ugyan dühös viadallal kimentik a zürzavarból, de Seydlitz megsebesülése kilopta a katonákból a lelket s az amúgy is erősen ingadozó csapatoknak általános jel volt a futásra.
A sötétség beálltával a porosz sereg minden ponton megverve, futott , menekült Ötscher felé.
- Felséged nem jól őrizte meg magyar vetélytársamat! - tréfált halvány ajakkal Seydlitz, midőn sebesülten elvitték a király előtt.
Frigyes futó csapatait elkerülve , mellékutakon jutott a falucska felé, ahonnan másnap tovább vonult.
Az osztrák-orosz sereg azonban nem üldözte a poroszokat, mert vezéreik meghasonlottak egymás között.
Daun mindenáron előre akart nyomulni, Soltikoff ellenben makacsul a visszavonulás mellett volt.
- No, mondhatom, szépen vagyunk!- szólott Hadik fejcsóválva, a viharos haditanács után, ahol a két fővezér majd hajbakapott egymással.
- De hát mi ütött ehhez a muszkához, hogy egyszerre annyira hátrafelé szeretne menni - kérdezte Elemér.
- Nem érted a csiziót!
Soltikoff be akarja magát hízelegni a trónörökösnél, Péter nagyhercegnél, aki legnagyobb tisztelője és bámulója Frigyes király hadvezéri lángeszének.
Erzsébet cárnő halálos beteg, napjai már meg vannak számlálva...
- Úgy! - felelt Elemér vontatottan.
A hosszú fegyverszünet, amitől félt, nem következett be, mert Daun Soltikoff segítsége nélkül is folytatta a harcot és Drezdát elfoglalta.
Midőn a porosz király Fink tábornokot küldte háta mögé, hogy bekerítse, a hadiszerencse szeszélye úgy fordította meg a dolgot, hogy Maxennél Daun kerítette be Finket és elfogta egész táborával és teljes hadfelszerelésével együtt.
E diadalban az oroszlánrész Tornyallyai Elemér ezredest illette, aki pár nap mulva azzal tetézte dicsőségét, hogy Dierke porosz tábornokot is elfogta kétezer emberével együtt.
Daun őt bízta meg, hogy a fényes hadizsákmányt, a győzelem hírével együtt , uralkodónője lábai elé rakja, arról azonban nem szólt semmit, hogy egy gyorsfutár őt napokkal megelőzve, vitéz tettének hírével már útban van Bécs felé.
A Burg nagytermében, a miniszterek, főméltóságok és a birodalom nagyjainak jelenlétében fogadta a királynő a fiatal ezredest, aki mögött a győzelmesen elfoglalt hadizászlók egész erdeje lengett, lobogott.
Midőn a diadal hevétől újra felhevülten , férfiasan csengő hangon bevégezte jelentését, a királynő hátranyúlt és kegyesen mosolygó arccal egy drága foglalatú kardot nyujtott neki.
- Tábornok úr, - szólt nyomatékkal - Kunersdorfnál elvesztette kardját, királynéja egy másikat nyujt önnek, hogy trónját és országát továbbra is hősiesen védelmezhesse...
- Felség! - rebegte elfogódva Elemér, miközben féltérdre ereszkedve, hálás hódolattal csókolta a királyi hölgy jobbját.
A királynő még azzal is megbízta, hogy ő vigye meg Daunnak táborszernaggyá való kineveztetését, valamint a többi kitüntetetteknek szóló kinevezéseket is.
Mialatt az elfoglalt zászlókat bemutatták és egyenként meghajtották a trón előtt , Elemér tekintete végigröppent a jelenlevők díszbe öltözött alakjain, de kimondhatatlan bámulatára, a kamarások és titkos tanácsosok csoportjában nem látta Sághvári Ottó sötét, szikár alakját.
Nem állhatta meg, hogy távozóban meg ne kérdezze az okát Ghillányi tábornoktól.
- Bizony, édes öcsém, őkegyelme végleg kiesett a kegyből.
Az okát ugyan nem tudom, de Ákos azt állítja, hogy miattad történt.
Azt híresztelik, hogy Hadik és Nádasdy ugyancsak lefestették őt őfelsége előtt, noha neje, aki királynénknak egyik legkedvesebb udvarhölgye volt, mindent elkövetett, hogy őfelségét megengesztelje.
De ez se használt!
A főudvarmester azt a jó tanácsot adta neki, hogy jó lesz, ha egyideig jószágaira vonul s nem mutatkozik, amíg nem hívják!
Erről beszélgetve, megérkeztek a Ghillányi-palotába, ahol a fiatal tábornokot a legnagyobb örömmel fogadták.
Ákos ekkor már a császárvárosnak egyik leghíresebb és legkeresettebb ügyvédje volt és a főurak közül az volt a legboldogabb, aki ügyének védelmére megnyerhette.
A nagyasszony annyira boldog volt, hogy szinte félt ettől a nagy boldogságtól és szerencsétől; ezt Elemérnek bizalmasan meg is vallotta.
- Csak egy aggályom van még, - folytatta tréfás szigorral Hedvigre mutatva, - ez a lány a nyakamra vénül!
Pedig már többen kérték s mindannyival fényes szerencsét csinálhatott volna, de valamennyit elutasította.
Ha pedig az okát kérdezem, nem felel!
Néked bizonyosan megmondja!
Pirongasd hát meg te, édes fiam, a te szavadra nagyon hallgat...
Elemér Hedvigre nézett, aki édes zavarral sütötte le szemeit lángoló tekintete előtt .
A nap e kedves családi körben rövid óraként telt el és Elemér csak akkor rezzent fel , midőn az alabástrom-oszlopokon álló óra ércesen rezgő hangon verte el az éjjeli tizenegy órát.
- Ej, de hamar elmúlt az idő!
Nem maradhatnál még egy napig nálunk, édes fiam? - kérdezte sajnálkozva a nagyasszony és sajnálkozásának sóhajtó visszhangja támadt Hedvig részéről is.
- Nem lehet, drága nénémasszony! - felelte Elemér és felállott, hogy elbúcsúzzék .
Midőn a búcsúnál Hedvigre került a sor, pici kezét a magáéba szorította és mélyen a szemébe nézett.
- Hedvig!
Azt hiszem, nemsokára vége lesz a háborúnak...
Akkor eljövök és megkérdezem tőled, miért utasítottad vissza kérőidet?
Eljöhetek-e és felelsz-e rá?
- Jöjj! - felelte a leány édes, biztató tekintettel s biztató meleg kézszorítással.
Ez a «nemsokára» azonban majdnem három évig tartott!
Közben már Elemér, mint tábornok, hősi babérjait a marienburgi, torgaui, schweidnitzi és breibergi ütközetekkel szaporította.
Végre Hubertusburgban megkötötték a békét és ezzel befejeződött a hétéves háború, - amelyben azért folyt el annyi vér, azért esett el annyi jó vitéz, hogy minden úgy maradjon, amint volt a háború előtt: Frigyes király megtartotta Sziléziát, de lemondott Szászországról.
A békekötés napjára egy hónappal ugyanazon napon nevezte ki a királynő gróf Hadik Andrást budai várparancsnokká .
Elemér volt az első, aki fényes állásában üdvözölte őt.
- Köszönöm fiam!
A háborúnak vége, most jössz te sorra, hogy elérjed nehezen kivívott boldogságodat és szerencsédet! - felelt rá Hadik.
Elemér boldogságtól ragyogó szemekkel bólintott.
- Holnap megyünk Bécsbe!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE